A gondolatolvasás előnyei és hátrányai

First Class fic (többé-kevésbé fix-it), amit jó rég írtam, amikor még csak ismerkedtem velük, de rájöttem, hogy még mindig tetszik, szóval hátha nektek is. Charles szemszögéből van. Előfordulhat, hogy úgy viselkednek, mint a tinédzserek, elnézést ezért. Viszont olykor aranyosak.






Szörnyű rémálomból ébredtem az éjszaka közepén, még a szemeim előtt szikráztak a véres, gyűlölettől terhes képek, abban sem voltam biztos, hogy nem könnyezek. Igyekeztem lenyugodni, és kirázni a fejemből az erőszakos érzéseket, amikor realizáltam, hogy a rémálom még nem múlt el, mert ez nem is az én rémálmom. Az egyik szomszédos szobából szivárgott át, a vastag, tömör falak nem akadályozták az útját, még csak enyhíteni sem tudták az élét.
Olyan ismerős nekem Erik elméje, hogy már akkor is megtalál engem, amikor nem is vagyok magamnál.
Ledobtam magamról a takarót, és nehézkesen talpra kecmeregtem. Ez rosszabb volt, mint általában, így arra sem vettem a fáradtságot, hogy valami lábbelit vegyek, úgy mentem ki a folyosóra, ahogyan voltam, és a falat támasztva eltámolyogtam Erik ajtajáig. Nem voltam benne biztos, hogy be tudok menni hozzá, a legtöbbször zárva találtam, de ezúttal a kilincs engedett, amikor lenyomtam, és beléptem a helyiségbe. Csak úgy szikrázott a feszültség a falak között, a sok fémkeretes kép reszketett a falon, az ágy majdnem kivetette magából Eriket, úgy rázkódott, az éjjeliszekrény már egy méterre sodródott tőle. Ijesztő volt.
Majdnem félve léptem közelebb Erikhez, aki zihálva forgolódott a takarója alatt, az arcán kiütközött az izzadtság. Kinyúltam felé az elmémmel, hogy megpróbáljam megnyugtatni őt, kihúzni őt abból a rémisztő mélységből, ahol járt. Általában működik a dolog, és még csak észre sem veszi, hogy ott vagyok, vagy legalábbis másnap már nem emlékszik rá, de ezúttal túlságosan durva volt. Úgy éreztem, inkább ő ránt be magához, semmint hogy én húznám ki, aztán hirtelen fájdalom hasított a fejembe, mire rögtön eleresztettem őt, felkiáltottam, valójában is, és összeestem.
Egy ideig biztos nem voltam magamnál, mert mire kinyitottam a szemem a lámpa már fel volt kapcsolva, és Erik ágyán feküdtem, aki aggódva hajolt felém.
- Jól vagy? - kérdezte. Még kába voltam, úgy kellett leráznom magamról az ijedtségét, hogy ne vegyem át.
- Mi történt? - Ahogy óvatosan felültem, újra éreztem az éles fájdalmat. A fejemhez kaptam, és ahogyan a ragacsos vér az ujjaimhoz tapadt rájöttem, hogy pusztán fizikai a fájdalmam, nem mentális.
- Véletlenül leütöttelek az ébresztőórával - mondta bűntudatosan.
És tényleg, ott hevert a földön ágy mellett az a szerencsétlen ébresztőóra, de apró darabokban, nem élte túl a találkozást a kemény fejemmel. Nem tehettem róla, elkezdtem nevetni.
Nem vagyok biztos benne, hogy jól van - gondolta Erik továbbra sem éppen nyugodtan, úgyhogy inkább abbahagytam a röhögést, hogy ne idegesítsem tovább.
- Nem, minden rendben - mondtam lazán. - Többé-kevésbé - tettem hozzá, ahogyan az enyhén véres ujjaimra pillantottam. - Ez valami sorsszerű büntetés lehetett, annyiszor csaptam már le ébresztőórákat reggelente.
Erik fáradtan elmosolyodott, de igazából nem értékelte a poénomat.
- Mit kerestél a szobámban egyáltalán? - kérdezte elkomorulva, pedig már tudta a választ. Mégis meg kellett kérdeznie, természetesen, még akkor is, ha ezzel zavarba hozza magát.
- A rémálmod olyan hangos volt, hogy felébresztett, és idejöttem, hogy megnyugtassalak.
Gyengéden néztem fel rá, amitől félig elérzékenyült, félig megalázva érezte magát.
- Igazán értékelem - mondta őszintén, és elfordította a fejét.
Miért érzi magát kellemetlenül akármi miatt is? Amikor tudja, hogy ennél sokkal rosszabb dolgokat is tudok róla. Igazából talán inkább nekem kéne kényelmetlenül éreznem magam, de hát már megszoktam, hogy többet tudok az emberekről, mint amennyit ők tudnak saját magukról.
És Erik gyakorlatilag invitált engem.
- Azt hiszem azért nem ártana meglátogatnom Hanket - mondtam. - Még ébren van, és biztos nincs jobb dolga hajnali kettőkor, mint hogy összevarrja a koponyámat.
Kimásztam Erik ágyából, és bizonytalan léptekkel indultam a kijárat irányába. Hú, azért mégiscsak jó nagy ütést kaphattam, egy kicsit még szédelegtem tőle, de az is lehet, hogy ez még Erik álmának az utóhatása.
Erik követett engem, még mindig csak úgy áradt belőle az aggodalom, szóval észrevétlenül sugalltam neki, hogy tényleg jól vagyok, mire végre nagyjából megnyugodott, nem is jött utánam a folyosóra, csak lazán az ajtófélfának támaszkodott.
- Ne kísérjelek el? - kérdezte már csak előzékenyen, és gyanús derültséggel.
- Megvagyok. - Aztán megfordultam, és csípőre tettem a kezem. - De igazad van, azért nem ártana előtte még felöltöznöm.
Ha ő nem gondol rá, el is felejtettem volna, hogy még mindig alsónadrágban, és pólóban vagyok, mezítláb. Hogyha nem gondol arra, hogy jól nézek ki.
- Végülis otthon vagy - mondta Erik csipkelődéssel leplezve az előbbit.
Oh, talán komfortosan érzem itt magam, de ez a sok poros, üres terem épp annyira nem az otthonom, mint neked, Erik.

*

Később, hajnaltájt, még mindig sajgó fejjel feküdtem az ágyamban, bár tudtam, hogy aznap már úgysem fogok aludni, de két ajtóval arrébb Erik sem. Két külön szobában feküdtünk, mégis úgy éreztem, mintha együtt lennénk. Visszafoghattam volna magam, de Erik nem bánta a közelségemet - én pedig sosem az övét.
Mindig igyekszem a tudtára hozni, hogy nincsen egyedül, attól a első pillanattól kezdve, hogy utána vetettem magam a vízbe, hogy ha szükséges, akár fizikai erővel rángassam fel a levegőre. Ma is ugyanezt csináltam, ott kellett lennem mellette, hogy kiemeljem az álmából.
Erik ugyanarra gondolt, amire én… vagy talán én csak azért gondoltam rá, mert ő is. Vajon hányszor segítettem ki őt a rémálmaiból az elmúlt hetek alatt, amit itt, vagy útközben, de egy fedél alatt töltöttünk? Körülbelül minden második éjszakán, Erik.
Hogyan bírta ki, amikor nem voltam mellette? Persze tudom a választ: simán, bár fáradt, frusztrált reggelekkel.
Amikor álmodik, nehéz elképelni, hogy bármi is létezik benne a dühén, és a fájdalmán kívül, olyan mélyen, és olyan régről erednek benne, megmérgezve az egész személyiségét. De én ismerem őt, és nem gonosz. Nem kell emlékeztetnem magam rá - tudom.  
Tudtam az elejétől kezdve, tudtam, amikor Shaw aktáit magához véve ott akart hagyni, hogy véghez vigye a bosszúját.
- Mit tudsz rólam? - kérdezte akkor szinte lenézően, valahogy elkeseredetten.
- Mindent - feleltem, de ez nem volt igaz. Akkor még.
Hiszen senkit nem lehet egyetlen pillanat alatt tökéletesen kiismerni, ahhoz túlságosan is bonyolult az ember. De azt tudtam, hogy mi a terve, a tengervízben közösen fuldokolva, érezve mindazt, ami ő érzett, nem volt nehéz visszafejteni a fonalat, és meglátni azt is, hová vezet. Az akkor érzett vad gyűlöletében benne volt az egész története, nem csak a múltja, a tervezett jövője is. De engem nem írt bele - most viszont itt vagyok, hogy változtassak a dolgokon.
Azt mondta, ne másszak a fejébe, de én hallottam a bizonytalan reményt, hogy talán talált valakit, akivel megoszthatja a gondolatait - ha szó szerint véve, hát csak még egyszerűbb. Ismertem őt, és még csak nem is tudta, hogy főként a legrosszabb arcát, ennek ellenére nem rettentem vissza tőle, ami máris több, mint amit az emberek nagy részéről elmondhatott - bár főként mert nem hagyta, hogy bárki is megismerje őt. Tudta, hogy magányos, csak azt nem, hogy valójában nem akar az lenni. Mégis ki akar? 
Azonnal eldöntöttem, hogy mi egymás mellett maradunk.
És tudtam, hogy Erik is akarja, nem fog ott hagyni néhány lopott aktával, amiknek amúgy sem sok hasznát venné. Túlságosan is szüksége volt barátokra, és nem kizárólag azért, hogy segítsenek neki elkapni Shawt. Kíváncsi volt arra, hogy mi mást tudok nyújtani neki. Miattam maradt.

*

Erik közben úgy döntött, hogy nem fekszik tovább feleslegesen az ágyában, én pedig, ha már úgyis rá gondolok, akár fizikailag is mellette lehetnék. Még mindig nagyon korán volt, és mindketten fáradtak voltunk, kávét iszogatva, és reggelit majszolva a konyhában. Miután meggyőződött arról, hogy tényleg jól vagyok, az éjszakai sötét gondolatok, és álmok végleg eltűntek a semmiben, és minden annyival könnyebbnek, és szebbnek látszott. Erik vidám volt, és én is vidám voltam.
Tegnap este az ágyamba fektettelek, és ott hagytad a véredet, meg az illatodat a párnán.
Bűntudatosan elmosolyodtam, mire ő is mosolyogni kezdett.
- Elnézést - mondtam, arra is, hogy összevéreztem az ágyneműjét, és arra is, hogy elcsíptem a gondolatait, bár egyiket sem gondoltam komolyan.
Nem bánom.
Gyorsan kiitta a kávéját, és letette a konyhapultra.
- Futok egy kört - mondta nyújtózkodva. - Volna kedved csatlakozni?
Hát nem mondanám, hogy pont ez volt minden vágyam ilyen korán reggel, szóval az ötletét hallva gondolom valami grimasz ülhetett ki az arcomra, mert a következő pillanatban azt gondolta, hogy Na nem baj, úgyis leköröznélek.
- Persze, miért ne - mondtam már csak azért is.
- Jó - felelte elégedetten. Ez mindig beválik. - Mindjárt átöltözöm. Öt perc múlva a pályán?
- Jó - mondtam a szemeimet forgatva. 
Azután persze ha le nem is körözött, alaposan maga mögött hagyott, nem kevés önelégültséggel.
Kiengesztelésként hozott nekem egy üveg ásványvizet, amikor a ház elé érkeztem (igyekszem nem gondolni arra, hogy ez azt jelenti, még arra is volt ideje, hogy bemenjen érte, mielőtt utolértem volna), de igazából értékeltem, mert eléggé kitikkadtam a futástól, és le is izzadtam, főként, hogy közben a nap is felkelt, és sunyin tűzött a vállaimra. Eriket mulattatta, hogy egy húzásra ki is ittam a felét, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy Szeretném megérinteni a haját.
Szinte reflexszerűen beletúrtam a nedves hajamba, ezzel tökéletesen elárulva magam. Erik csak mosolygott, nem szégyellte a gondolatait, szóval én sem szégyelltem, hogy meghallottam őket - ahogyan sosem, nem tudom, hogy miért aggódom még mindig azon, hogy egy nap ez meg fog változni, és nem kívánt vendég leszek neki is, ahogyan, ismerjük be, mindenki másnak.
Nem szégyelltem azt sem, hogy a kelleténél valamivel tovább fésültem az ujjaimmal a hajamat, egy kicsivel még szélesebb mosolyra késztetve őt.

*

Beletelt egy időbe míg rájöttem, hogy minden szörnyűség ellenére, ami vele történt, és amit tett, Erik azért képes mosolyogni, és őszintén.
Nem csak úgy, kissé lenézően, kissé cinikusan, amikor arra gondolt, hogy Ja, ők is mutánsok, de még csak kölykök, közel sincsenek olyan erősek, mint én, és nem is lesznek soha (ami többé-kevésbé igaz, de ő a fél életét azzal töltötte, hogy tökéletes fegyvert próbáltak faragni belőle, és azután ő önmagából), vagy amikor arra, hogy Pontosan tudtad, hogy itt fogok maradni, Charles, nincsen szükség a színjátékra (ami viszont teljesen igaz, és meg is érdemeltem).
Nem, Erik szeret mosolyogni, és még inkább szeret rám mosolyogni.
A fenntartásai ellenére ugyanolyan izgatott volt, mint én, amikor úgy döntött, hogy velem tart megkeresni a szerte az országban tébolygó mutáns-társainkat. Annyira sokan voltak! Boldog voltam, és reményteljes, az agyam teli az ő álmaikkal, vágyaikkal, és magányukkal, amit mi fel fogunk oszlatni. A Cerebro annyira felerősítette a képességemet, hogy már folyamatosan éreztem őket, vagy talán csak tudtam, hogy mire figyeljek. Persze nem volt mindig könnyű, sőt, időről-időre féltem, hogy túl sok lesz, nem bírom majd elviselni. Erik még csak nem is sejtette, hogy mennyit segít nekem pusztán azzal, hogy ott van mellettem, mindig elérhető közelségben, biztos pontként, és az elméje mindig könnyen, és barátságosan fogadott. Meglepett, hogy milyen nyugodt, és rendezett, és ismerve a szenvedélyének intenzitását, csodáltam, hogyan képes ilyen racionális, sőt, hűvös maradni. Engem majd szétvetett az indulat ha csak visszaidéztem magamban mindazokat a dolgokat, az érzelmeit, amiket én is átéltem vele együtt, amikor megmentettem a fulladástól - pedig annyi dühöt és szenvedést olvastam már ki másokból, hogy, őszintén, kevés dolog tudott meglepetést okozni.
Bizonyos szempontból majdnem több önkontrollja volt, mint nekem, és bár őrjöngésében nyitott könyv volt a számomra, rá kellett jönnöm, hogy egyébként egyáltalán nem az.
Erik szívesen megosztotta velem a gondolatait, de tudtam, hogy az érzelmeinek legnagyobb részét gondosan elnyomja, és nem miattam. Ami meglehetősen ellentmondásos, lévén hogy a tetteinek a legnagyobb részét érzelmek irányítják - mégpedig a legsötétebb érzelmek.
De Erik képes volt mosolyogni, és őszintén, én pedig nem értettem, honnan jön a mosolya.
Erik érdekes volt. Izgalmas.
Az új kihívások ellenére mindig maradt annyi energiám, hogy ne csak menedéket keressek nála, de figyeljek is rá, próbáltam megérteni, így csak napok kérdése volt, hogy a barátomként tekintsek rá, míg ő még éppen csak kezdett megismerni. De persze ilyesmi sokszor megesett már velem, és akadtak emberek, akik nem szerették, hogy túlságosan hamar túlságosan közvetlen vagyok velük. De Erik értette, hogy miért, és mérsékelten még értékelte is, mi több, azzal együtt, hogy milyen gyakran irritáltam, kedvelt engem - végülis megmentettem az életét, ami csak jelent valamit. De ami még fontosabb, boldog volt, hogy az oldalamon jár be egy olyan világot, amit már régóta ismer, csak ezúttal teljesen másképpen. Magasztosabb céllal, és nem egyedül.

*

Erik olyan átkozottul óvatos, ami majdnem annyira idegesít engem, mint amennyire őt a látszólagos könnyelműségem. De hát azért már egy ideje itt lakunk, és tudja, hogy biztonságban vagyunk, azonnal érzékelnék bármilyen betolakodót, a gyerekek meg akkor sem mernének ártani neki, ha akarnának. Mégis, Erik ahányszor csak belép egy helyiségbe, akármennyire is jól ismeri már, az az első dolga, hogy felmérje, honnan érkezhet támadás, mik a menekülési útvonalak, és miket tudna fegyverként használni. És hadd áruljam el, nem valami kellemes folyton azt látni magam előtt, hogyan ütné át az ember koponyáját egy ártatlan szög a falban, arról nem is beszélve, hogy Erik pontosan tudja, hol kell átütnie ahhoz, hogy halált okozzon, vagy hogyan szorítana el egy nyakat az engedelmesen hajló függönykarnis, vagy hogy a szekrény gombjai Erik számára tökéletes töltények, vagy hogy Hank szemüvege egyetlen apró mozdulattal könnyedén kinyomná a szemeit.
Persze láttam már ronda dolgokat életemben - végülis telepata vagyok, és már nagyon fiatalon rájöttem, hogy az emberek rosszindulatúak. Mindegyik. Igazából eltartott egy ideig, míg meggyőztem magam, hogy nem mindenki gonosz, mert van egy nagy különbség aközött, hogy az ember arra gondol, hogy mit tenne a másikkal, és arra, hogy mit fog tenni.
A legtöbben nem tennék meg igazából.
De Erik igen. Ahogyan meg is tette már néhányszor a múltban.
Ezt könnyebb volt elviselnem, amíg úton voltunk - főleg azután, hogy azon dolgok közül, amik fenyegetést jelenthetnek, Erik átsorolt azok közé, amiket megvédene a fenyegetéstől, és tudtam, hogy ott nem sok minden akad.
Csak szerettem volna, hogyha most már egy kicsit biztonságban érzi magát, hiszen mindent megtettem annak érdekében, hogy így legyen. De túlságosan régóta él már veszélyben.
Szóval ahogyan a konyhában ültünk félig Raven szőke haját és ügyetlen mozdulatait figyelte - elégedetlenül? - ahogyan rántottát készít magának, félig pedig a fiókban lapuló étkészletet simogatta az elméjével, ami nagyon is kézzel foghatónak, és élőnek tűnt neki, jobban, mint Raven.
Nem tetszett ez nekem.
Feltettem a kezem az asztalra, Erik elé, és ő hirtelen már főként csak a karórámra figyelt, azután a kezemre, amire nem tekintett fegyverként. Nem mintha ne tudnék ártani bárkinek, ha akarok, ha nem is a puszta kezeimmel, de ez nem olyasmi, amire sűrűn gondol. Helyette sokkal inkább kellemes dolgokra.
Helyes.

*

Az elejétől kezdve voltak pillanatok, amikor Erik megijesztett, annak ellenére, hogy megvan az erőm hozzá, hogy leállítsam őt, mielőtt bántana engem, vagy bárki mást. Nem mintha ezt felhasználnám, amíg nem feltétlenül muszáj, és csak remélem, hogy sosem lesz az - mert hallgat rám, ami meglepő, tekintetbe véve, hogy általában mennyire nem akar.
Kocsival utaztunk át a fél államon egy mutáns miatt, aki aztán lávagolyókat köpködve elüldözött minket - azt tudtam, hogy mogorva, de hogy ennyire ellenséges legyen? Nem, nem akkor ijesztett meg Erik, amikor egy kerék dísztárcsájával befogta a száját, majdnem megfojtva őt. Elvégre engedelmeskedett, amikor elég erőteljesen megkértem arra, hogy hagyja abba. Később történt, a szállodában.
Volt még valaki, akit meg akartunk látogatni, de már későre járt az idő, na meg mi is kifáradtunk, úgyhogy másnap reggelre toltuk a találkát, már csak egy helyet kellett találni, ahol addig is megszállhatunk. Az első szálloda amit találtunk, tulajdonképpen inkább motelnek nevezhetnénk, őszintén szólva meglehetősen kritikán aluli volt, örültem, hogy legalább az ágynemű tiszta, de Eriknek megfelelt, és egyébként is túl kimerültek voltunk ahhoz, hogy keressünk valami jobbat, úgyhogy ráhagytam a dolgot (ez egyszer, teszem hozzá, mert nekem vannak alapvető igényeim, vele ellentétben). Mint kiderült, kár volt, mert akármennyire is fáradt voltam, ilyen rémes körülmények között nem bírtam elaludni, valószínűleg az is zavart, hogy a szomszéd szobában Erik szintén ébren volt. Őt nem a környezete zavarta, de nem voltam biztos benne, miért virraszt - ébersége fenyegető volt, és éles, szinte belém hasított, bár azt biztosan tudtam, hogy nem sok köze van hozzám, és semmiképpen sem irányul ellenem. Nem igazán gondolt semmire, legalábbis nem voltak szavak, még csak képek sem, csak az érzés, nagyon régi, annyira, mint ő maga, amit valamiért biztonságosnak érzett, de nagyon veszélyes volt, nagyon sötét. Oh, nagyon is komfortosan volt, ijesztő mértékben. Nagyon erősnek, és nagyon önmagának érezte magát. Persze, hogy tudtam, mi van ennek a hátterében, még ha nem is voltak szavai, amik közül kihallhattam volna. Persze, hogy nem tetszett.
Amikor kopogtam, szó nélkül kinyitotta az ajtaját előttem, és anélkül, hogy felkelt volna az ágyról, szóval tudnia kellett, hogy én vagyok az. Ruhában feküdt a takarón, az ujjai között valami pénzérmét lebegtetett - valami értékeset - és óvatosan közelebb húzódtam hozzá, nem fizikailag, azt hiszem, tudta, hogy ezért vagyok itt. És mégis, amikor megérezte a jelenlétem, eltaszított magától, hirtelen, és durván, a lökés hulláma égetett, és még mindig szavak nélkül bár, de az üzenet egyértelmű volt, dühös, és trágár Húzz innen a picsába.
Mentségére mondva, teljesen reflexszerűen csinálta.
És oké, az elutasítás nem újszerű dolog számomra, de az intenzitása mindenféleképpen - és tőle, aki mindig szívesen fogadott? Nem én akartam túl mélyre ásni magam, ő volt, aki túl sokat mutatott magából.
Döbbenten álltam, és ki akartam fordulni a szobából, hogy magára hagyjam, úgy értem, nyilván egyedül akart lenni, abban legalábbis biztos voltam, hogy én nem akarok ott lenni.
- Charles - mondta egyszerűen, és ezzel meg is állított. Nyugodt volt a hangja, de ő maga egyáltalán nem volt az. Nem akartalak elküldeni.
Úgy érti, nem akart elijeszteni. Nem akart túl sokat mutatni magából.
Jaj, Erik, tévedsz. Te nem ez vagy. Nem kizárólag. Ez csak egy réteg, amin olyan nehezen tudsz átlátni.
- Volna kedved sakkozni? - kérdeztem bizonytalanul, jobb híján, mert úgy éreztem, szükségünk van indokra, hogy ott maradjak.
- Hoztál sakk-készletet? - kérdezte felvont szemöldökkel, halkan, mintha félne attól, hogyha túl hangosan beszél, átütközik a hangján a haragja, vagy valami sokkal rosszabb.
- Előrelátó vagyok - mondtam, és kikényszerítettem egy mosolyt. Rájöttem, hogy nem is esik annyira nehezemre, és azért mert éreztem, hogy Erik is szerette volna, ha maradok.
- Miért is ne - mondta könnyedén, és hagyta, hogy elszálljon belőle mindaz, amiről úgy érezte, elijeszthet engem - vagy inkább csak eltemette magában. Meglepődtem azon, hogy nem könnyebbülök meg tőle, sokkal inkább helytelenítem. Nem kéne visszafogja magát előttem… Ismerem őt. El tudom viselni.
Le kellett mennem a kocsiba a sakk-tábláért, mire visszaértem Erik már a szerény asztalnál ült, ami éppen túl alacsony volt ahhoz, hogy kényelmes legyen, de nem számít, mert a szék úgyis még kényelmetlenebb volt. Rajta keresztül éreztem, ahogyan az érme a zsebén keresztül égeti a combját - kellemetlen volt, de megintcsak, mintha biztonságot nyújtott volna neki.
- Bár hosszú napunk volt - mondta, amint elhelyezkedtem előtte, és nekiállt, hogy elrendezze a figurákat a táblán. - És fáradt vagyok. Eléggé biztos vagyok, hogy le fogsz győzni.
- Általában legyőzlek - mondtam szemtelenül mosolyogva, de hűen az igazsághoz.
- Na szép. - Újfent felvonta a szemöldökét, ezúttal kihívóan. - Ha mégis nyerek, holnap én vezetek.
- Miből gondolod, hogy a kezedbe adnám a kulcsokat?
Nem mintha valójában túlzottan féltettem volna a kocsit, csak éppen emlékszem, hogy Erik milyen rajongva sorolta magában az összes adatot róla, amikor először meglátta, és emlékszem, hogy mennyire szeret csinos, általában lopott kocsikkal túl gyorsan, és túl felelőtlenül hajtani országutakon.
- Nem mintha szükségem lenne a kulcsokra - jegyezte meg vigyorogva. Tetszett, hogy vigyorog - ugyan nem mosoly volt, de közel hozzá.
- Rendben, legyen - mondtam beletörődve.
Persze ezután nyert - még ha csak először is, de mivel egyikünk se mondta, hogy háromból kettő számít, hagynom kellett másnap vezetni.
Valóban nem volt szüksége kulcsokra, a kocsi ajtaja engedelmesen kinyílt előtte, és a motor feldorombolt, amikor Erik a kormányra kulcsolta az ujjait.
Ettől függetlenül nem éreztem magam teljesen biztonságban a vezetési technikája mellett, holott nem tűnt túl valószínűnek, hogy karambolozni fogunk.

*

Persze tudom azóta, hogy az az érme ölte meg az anyját - vagy legalábbis ő így gondol rá. Nem mindig foglalkozik vele, viszont mindig magánál tartja, tudom, hogy néha utánanyúl az elméjével, ahogyan én szoktam mások után, csak hogy érezze, hogy megbizonyosodjon arról, még mindig megvan, még mindig cipeli magával a terhet. A fegyvert.
Olyan régóta, hogy mintha már fizikailag a részévé vált volna - mint minden más módon az, amit jelképez.
A rendszeres, esti sakk-partijaink jelképezték a kapcsolatunkat.
Verseny volt, ahogyan vitatkoztunk közben, és barátság, hogy nem számított, ki nyer. De sosem jutottunk dűlőre, hiába játszottunk annyiszor hajnalba nyúlóan, míg már mindketten feladtuk az érvelést, és túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy egymáson kívül még a játékra is tudjunk figyelni. És elég önfeledtek ahhoz, hogy egymás fizikai közelségére gondoljunk, ami olyan ellentétes volt a véleményeink és életszemléletünk teljes különbözőségével.
Ugyanazt akartunk, de ez már túl volt azon a játékos flörtön, ami, úgy tűnt, mind a kettőnknek jól megy - ennélfogva ijesztő volt.
Szóval elbúcsúztunk egymástól, és másnap elölről kezdtük.

*

Nem árultam el Eriknek, mert dühös lett volna az elvesztegetett idő miatt, de olykor előre tudtam, hogy valamelyik mutáns nemet fog mondani az ajánlatukra - már távolról érzékeltem annyit az elméjéből, hogy ezt meg tudjam állapítani - mégis úgy döntöttem, hogy felkeressük őt. Néha azért, mert tudtam, hogy támogatásra van szüksége, néha pedig mert kíváncsi voltam, emléket akartam kötni a homályos érzékletekhez róla.
Erik messze túl gyakorlatias ahhoz, hogy ezt megértse. De neki is szüksége volt arra, hogy másra is gondoljon azon kívül, hogy megöli Shawt.
Jelen esetben arról volt szó, hogy távolról nem sikerült rájönnöm, hogy mi a képessége, és természetesen tudni akartam.
Amikor odáig jutunk, mindig Erik az, aki megmutatja a képességét - meggyőzőbb, ha átröptet a helyiségen egy marék tollat, mintha én válaszolnék az előttem álló kétkedő gondolataira. Esetenként kevésbé ijesztő is, nem mintha ne jutna eszükbe, hogy Erik ennyi erővel a konyhakést is beléjük röptethetné, de az mégis csupán fizikai fenyegetés, ellenben mindenki féltve óvja az elméjét, privát gondolatait, és érzéseit. Nem mondhatom, hogy nincsen igazuk, végülis én előbb ki tudnám őket iktatni, mint Erik. Ha akarnám.
Az én képességemnek köszönhetően tudtuk megtalálni őket.
Fiatal nő volt, aki ajtót nyitott nekünk, és Lucynak hívták, rendben, ennyit eddig is tudtam róla, és nyilvánvalóan tartott tőlünk. Mégis beinvitált minket a lakásába - káosz volt odabent, és beletelt némi időbe míg rájöttem, nem azért, mert rendetlenség van, hanem mert zavaróan rikítóak voltak a színek. Minden túl világos, műanyag-szerűen erőteljes, és minden elütött egymástól. No, ő mondjuk tökéletesen illett a környezetébe a lila hajával, és a citromsárga ruhájában. Nem tehettem róla, nem éreztem komfortosan magam - Erik csak simán szkeptikus volt, de ő mindig. Mindenki, akit találtunk, túl fiatal, és túl tapasztalan volt neki ahhoz, hogy a segítségére legyen Shaw ellen, ebben egyet kellett értenem vele. De én nem ezért voltam itt.
- Szóval most már tudod, hogy mit tudunk - mondtam barátságosan. Erik bemutatta a képességét, azután pedig hagyta, hogy én beszéljek. Így volt a leghatásosabb. - Szeretnéd megosztani velünk, hogy te mire vagy képes?
A lány beharapta az ajkát, de nem azért, mert zavarban volt, inkább valami erőtlen csábító mozdulatnak szánta, bár még mindig nem érezte magát eléggé kényelmesen a társaságunkban, de ez nem kizárólag azért volt, mert erős mutánsok voltunk, hanem mert férfiak. A mosolya majdnem szégyellős volt, amikor közelebb lépett hozzám, elég közel ahhoz, hogy betörjön a személyes terembe - Erik megfeszült mellettem, ugyan már, Erik, nem akar ártani nekem, és tényleg nem akart, csak azért hajolt hozzám, hogy beletúrjon a hajamba. Nagyon is élvezte, ahogyan a tincseim végigsiklottak az ujjai között, azután vigyorgott, én pedig vigyorogtam vele.
Egy pillanattal később Erik szintén.
- Illik a szemedhez - mondta csipkelődve, ugyanis Lucy érintése kékre festette a hajam.
Igazán nem lett volna szükséges rajtam bemutatni, lévén, hogy bármivel működik, amihez csak hozzáér, eléggé öncélú volt, de nem tudtam haragudni rá.
- Nem valami hasznos, de szórakoztató képesség - mondta Lucy vidáman, bár a gondolatai mögött éreztem még valami sötétséget. - Vissza tudom csinálni természetesen - tette hozzá gyorsan, ami szintén hasznos, mert nem bíztam Erik ítéletében, hogy valóban jól állna.
- De nem ez az egyetlen dolog, amit tudsz - mondtam Lucynak biztatóan. Volt még valami, amit kevésbé szeretett használni.
- Igen, de szerintem nem akarod, hogy azt a hajadon mutassam be - mondta sóhajtva.
Felvette az asztalról az egyik tollat, amit Erik helyezett oda nemrégiben, aztán összeráncolta a szemöldökét, és a következő pillanatban a toll nem volt sehol sem.
- Nem tudom visszahozni - tette hozzá Lucy nem éppen boldogan.
- Hová küldted? - kérdezte Erik hirtelen, hűvös kíváncsisággal.
- Fogalmam sincs - felelte a lány. - Csak úgy eltűnik a semmiben.
- Bármivel meg tudod csinálni?
- Azt hiszem…
- Élőlényekkel is? - Szigorúan néztem Erikre, ami tökéletesen lepattant róla, csak úgy, mint a lány kényelmetlensége.
- Sosem tüntettem el egérnél nagyobb élőlényt - mondta a lány. - És az is baleset volt - folytatta mentegetőzve.
- Talán ki tudjuk deríteni, hogy mi történik ezekkel a dolgokkal. Ha velünk tartasz… - ajánlottam fel neki, de félbeszakított, mielőtt befejezhettem volna.
- Laboratóriumi körülmények között? - kérdezte élesen. Erik olyan élesen egyetértett vele, hogy az szinte fájdalmas volt.
- Nem, teljesen félreérted - mondtam mindkettejüknek.
- Jobban szeretnék inkább kimaradni belőle - mondta a lány megingathatatlanul.
- És mi lesz, ha történik egy komolyabb baleset? - szólt közbe Erik.
- Nem fog.
Lucy teljesen biztos volt magában, és innentől kezdve tudtam, hogy minden szó felesleges - rendben, ha őszinték akarunk lenni, a legelejétől kezdve tudtam. Túlságosan is kényelmesen érezte magát a kaotikusan színes kis világában, és semmi motivációja nem volt arra, hogy kilépjen belőle.
Erik csalódott volt, amikor a ház előtt álló kocsinkhoz indultunk, de legalább nem dühös, ami már haladás.
- Az ő képességének tényleg hasznát vehettük volna - jegyezte meg elégedetlenül.
- Egyetértek - mondtam. - Nem tudtam nem észrevenni, hogy van néhány ősz hajszál a halántékodnál - fejeztem be évődve.
- Szerintem egy árnyalatnyival sötétebb volt a hajad, amikor bementünk - felelte Erik komolyan, de már villant a szikra a szeme sarkában.
Csak egy kicsit kellett volna bevetnie magát, nyilvánvalóan tetszett a csajnak. Meg tudta volna győzni őt - gondolta félig komolyan.
Megtorpantam egy pillanatra, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, és nem tudtam, hogy most sértve érezzem-e magam.
Ami érthető, mert tényleg jóképű. Na ezt persze hallotta, mindegy, nyilván megszokta már, hogy az embereknek mocskos gondolataik vannak róla.
Komolyan, Erik?
Na tessék, mintha nem lenne éppen eléggé nagyra magával.
Erik elfoglalta a helyet mellettem, az anyósülésen.
- Egyébként te jobban tetszettél neki - jegyeztem meg, nem bírva ki, hogy ne reagáljak a gondolataira, ha már úgyis rájött, hogy hallottam őket.
- Nem úgy tűnt - felelte Erik, visszaidézve, hogy milyen készségesen túrt bele a hajamba másodjára is, hogy visszaadja a természetes színét.
- Téged nem mert volna megérinteni - mondtam. - Amit meg is tudok érteni. A tekintetedből ítélve, eltörted volna a kezét.
- Csinos hölgyekkel sosem tettem még ilyet.
Ami igaz is volt, legalábbis az olyan körülményeket tekintve, amik akkor eszébe jutottak. De igazán nem akart ilyesmikre gondolni a közelemben.

*

Voltak pillanatok, később, oh, nem olyan sok idővel később, amikor nem tudott másra gondolni a közelemben. És azokból a gondolatokból kikoptak a múlt nőinek emlékei. Semmi közük nem voltak nőkhöz, ami azt illeti. Hozzám volt közük.
Hogy őszinték legyünk, Erik nem tévedett - valóban megszoktam már, hogy az embereknek mocskos gondolataik vannak rólam. Igen, jóképű vagyok, mondhatni, az emberek legnagyobb részének inkább cuki. De mindenkinek, mindenkiről mocskos gondolatai vannak, ez nem igazán jelent semmit sem - a legtöbben még csak nem is akarják valójában átélni a perverz képzelgéseiket. Ez hatványozottan igaz, ha két férfiről van szó.
Időről-időre hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem természetes dologról van szó - nos, legalábbis a közfelfogás szerint nem - amíg nem emlékeztetnek rá a szégyenükkel, amikor szembesülnek azzal, hogy mire is gondoltak az imént. Vagy ritkább esetben, hogy mit tettek. Még ritkábban, hogyan fog ez működni kettejük között.
Leginkább csak szomorúvá tesz. Az érzelmek teljes őszinteségében, amit tökéletesen látok, nincsen semmi különbség. Mindannyian ugyanúgy vágynak az érintésre, és a szerelemre, ugyanúgy csalódnak, és ugyanúgy bántják meg a másikat.
Nem lenne semmi különbség, ha nem lenne szégyen.
De Erik sosem szégyellte magát.
Sem azért, mert zsidó, sem azért, mert mutáns, még csak azért sem, mert gyilkos, nem szégyellte a gondolatait, sem a bosszúszomját, ami álmatlan éjszakákat okozott nekem, miért lenne ez másként azzal kapcsolatban, amire vágyik?
Szórakoztató volt elkapni a szikrákat, amiket felém hányt kimondatlan bókok, szemvillanások, és röpke érintések útján, és még szórakoztatóbb volt viszonozni. Visszatükröztem a vágyát is - ha meg akart érinteni, bele akartam hajolni az érintésébe.
Természetesen tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni, borzalmas telepatának kellett volna lennem ahhoz, hogy ne jöjjek rá. De nem is kellett annak lenni hozzá.
Csak úgy képzeltem, hogy egy fáradt hajnalon lesz majd, elfeledett sakktábla felett miután kifogytunk a szavakból, mikor már erőltetettnek tűnik minden visszafogott gesztus.
Erik gyakorolt, és pedig néztem, ahogyan dolgozik, az akaratával kedvére hajlítja a fémet, inkább játék volt neki, semmint valódi kihívás. A vas tömény, hűvös illata megrekedt az elhagyott garázsban körülöttünk, itt már nem állt évek óta autó, nem járt évek óta senki. A felkavarodott por fémesen csillogott a vékony vonalakban beszűrődő fénysávokban, Erik farkaspofával vigyorgott, és ragyogtak a fogai is. Jól akarta csinálni a dolgokat, hogy bizonyítson magának, és nekem. Azt akarta, hogy büszke legyek rá, igen, mindannyian azt akarták, ezért van esélyem arra, hogy jó pedagógus legyek.
Megérintettem Erik vállát, és ez nem volt jó ötlet, nem tudom miért, de mintha valamit átkapcsoltam volna, a helyiség pólust váltott, minden felkavarodott, és Erik hirtelen elkomorult. Nem fog engem büszkévé tenni.
Ennek épp az ellenkezőjét fogja.
Nem a miénk a világ összes ideje.
Hirtelen felém fordult, hallottam, sőt éreztem a talpam alatt, ahogyan a fém tömege a földnek csapódik, még több port kavarva körénk, és Erik hozzám hajolt, hogy ne legyen szükségünk levegőre, megcsókolt. Kezei a hajamba kaptak, oh, milyen régóta meg akart már érinteni, és most, hogy végre megengedte magának, képtelen volt elengedni engem. Teljesen birtokba akart venni, a szája a számat, a tenyere a koponyám formáját, a tarkómat, a vállaimat. A ruhám meggyűrődött, ahogyan végigsiklott a keze a hátamon, fel akarta fedezni a csípőm ívét, egészen közel vont magához. A nyelve az ajkaim között, a fogai végigszántanak, az ujjai a bőrömbe mélyednek, és elszédültem, Istenem, nem kaptam levegőt. Meg sem tudtam érinteni őt, a karjaim erőtlenül lógtak az oldalam mellett, túlságosan erőteljes volt az, hogy ő megérint engem, elfelejtkeztem magamról a nyers, tomboló vágyában.
Az elméje lángolt, de nem voltak gondolatai, csak megkönnyebbülés, azután sürgetés, többet, még többet, mindent, egészen. Akart engem, le akart teperni a mocsokba, be akarta lélegezni a fullasztó vasport, az édes illatomat a nyakam bőréről, ki akart hámozni a ruháimból, hogy lásson, és megérintsen, azután megízleljen, a combjaim közé akart térdelni, és csókolni, miközben megkefél engem. Az ölébe akart vonni, kezeivel a csípőmet szorítva, rajtam hagyva az ujjlenyomatait, fölém hajolva a hátamra akart simulni. És én magamba nyeltem az összes vágyát, és elbódultam tőle.
Azután megijedtem.
A csuklójához kaptam, és megszorítottam, elég erősen ahhoz, hogy összerázkódjon, nem tudtam megszólalni, a szájával befogta a számat, Erik, Erik, ERIK.
Elengedett engem.
Kapkodtam a levegőt, az ajkai fényesek voltak, a tekintete sötét a garázs félhomályában, és a hangja rekedt, amikor kimondta a nevem. - Charles.
A por kaparta a tüdőmet, a fülemben éreztem a vérem dübörgését, a fizikai vágyam szinte fájdalmas volt. Kiszédültem a garázsból, a bágyadt fény marta a szemeimet, és a friss levegő a torkomat.
Erik ott állt mögöttem, ziláltan, bódultan, az arca poros, és értetlen, és aggódó. Keze a felkaromon.
- Erik, kérlek - mondtam, mire visszahúzódott.
Már akkor rosszul éreztem magam amiatt, hogy ott hagyom, de muszáj volt megtennem.

*

Akkor jöttem rá, hogy Eriknek szüksége van rám, amikor másodjára találkozott Emmával, Oroszországban.
Nem volt kérdéses, hogy nem fog hallgatni ránk, amikor visszavonulót fújtunk - már jó ideje nem parancsolt neki senki sem, na meg nem azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy egy ilyen lehetőséget kihagyjon, bármibe is kerül. No nem hitte egy pillanatra sem, hogy túl nagy árat kéne fizetnie érte, nem, nagyon is nagyra volt magával. Tudtam én, hogy nem hiába, ugyanúgy tisztában voltam azzal, hogy mire képes, mint ő - mind az erejét, mind a kegyetlenségét tekintve.
Két okom is volt arra, hogy utána menjek: először is, minimalizálnom kellett a kárt, amit okoz.
Másodszor, meg kellett védenem őt.
A katonákat nevetségesen könnyedén semlegesítette, nem pocsékolva időt arra, hogy megölje őket, de ez nem jelenti azt, hogy szemernyit is törődött volna az életükkel - én törődtem. Számomra nem kizárólag katonák voltak, hanem emberek is.
Bár Eriket ebben a vonatkozásban sem érdeke volna.
Én el tudtam altatni őket, ami nem csak könyörületesebb megoldás volt, de egyszerűbb is.
De Emmával egyikünknek sem volt ennyire könnyű dolga. Erős mutáns volt, ha nem is annyira tehetséges telepata, mint én, viszont vitathatatlanul gyakorlottabb. Eriknek fogalma sem volt arról, hogy esélye sem lenne ellene, Emma egy szempillantás alatt végezne vele, ugyanolyan egyszerűen, mint Erik a hétköznapi emberekkel. Ha nem lettem volna ott Erik mellett, hogy megvédjem a mentális támadástól, meglett volna az esélye arra, hogy holtan esik össze, mielőtt elérhetné Emmát - vagy legalábbis nyáladzó idiótaként ücsöröghetne a földön ki tudja meddig, talán örökre.
De ketten együtt jók voltunk.
És Eriknek nem kellett látnia a teljes képet ahhoz, hogy hálás legyen nekem amiért utána mentem. Valóban sokat jelentett neki. Hazafelé menet a helikopteren meg is próbálta ezt szavakba önteni, vagy legalábbis valami meghatározott gondolat formájában az értésemre adni, de csupán fakó bókok jutottak eszébe, bár kedvesek, de messze nem elegek ahhoz, hogy bármit is kifejezzenek vele.
Másféle módon, de Erik is ekkor jött rá, hogy szüksége van rám.

*

Muszáj volt elmennem, ott hagynom a ziháló, értetlen Eriket - a kétségbeesett Eriket - mert muszáj volt egyedül maradnom. Egyedül, a saját gondolataimmal. Kizárólag.
De a csend nem segített, bár lassanként megnyugodtam tőle. Azután szánalmasan éreztem magam, mint valami rossz, nagyon rossz színdarabban.
Erik a dolgozószobámban ült, ugyanabban a karosszékben, amiben hosszú éjszakákat átsakkoztunk, és átvitatkoztunk. Megmosta az arcát, de a hajában még mindig ült a por, és az illata vas volt, a tartása pedig egyenes.
Rosszabbul érezte magát, mint én, és csak úgy sugározta magából a bűntudatot. És a dühöt.
- Sajnálom, Erik - mondtam, amint beléptem a helyiségbe. - Nem lett volna szabad szó nélkül ott hagynom téged.
- És pontosan miért tetted? - kérdezte Erik keményen, de egyáltalán nem magabiztosan. - Talán én nem vagyok telepata, de biztos vagyok benne, hogy nem értettem félre a jeleket, Charles, amit tettünk… Te is akartad.
Nem kérdezte, hanem mondta, és hirtelen biztos voltam abban, hogy igaza van. Mégis bizonytalanul válaszoltam.
- Én is akartam… azt hiszem.
- Azt hiszed? - élesen csüngött a levegőben a kérdés.
- Csak túl hirtelen történt - feleltem szabadkozva, még magam is éreztem, hogy csak kitérek  válasz elől.
- Nem volt az annyira hirtelen - mondta Erik, fürkészőn nézve. - Már régóta gondolok rá, tervezem… Lógott a levegőben, de ezt te is tudod. Szóval mi volt az igazi oka?
Tudtam, hogy az hiszi, elijesztett engem, egyszerűen csak ennyi, hogy újból megmutatta egy oldalát, ami olyan viszolygást váltott ki belőlem, hogy konkrétan elmenekültem előle. Tényleg így gondolta, és a maga keserű módján majdnem büszke volt rá.
- De igen, Erik, túl hirtelen volt, és túl… sok. Nem az, amit csináltunk - mondtam gyorsan. - Hanem az, amit akartunk. Ami te akartál.
- De hát semmit sem kell megtennünk, Charles. Ha nem akarsz többet annál, mint amit tettünk, hát úgy lesz.
- De te ennél sokkal többet akarsz.
- És akkor, kérjek elnézést a gondolataim miatt? Ezelőtt még sosem zavart téged - mondta Erik sértetten. - Nem kötelezlek arra, hogy valósítsd meg az összes… ötletemet. Vagy csinálhatjuk másképpen, ahogyan te akarod.
- Ez a probléma - böktem ki végül. - Nem tudom, hogy mit akarok. Csak azt tudom, hogy te mit akarsz, Erik. 
Túlságosan is figyeltem rá, és közben valahogy megfeledkeztem magamról. Nem voltam biztos abban, hogy mi az, amit ő érez, és mi az, amit én.
Érzek egyáltalán bármit is iránta, vagy csak az ő vágyait tükrözöm vissza?
- Akkor talán egy kicsit távol kéne tartanod magad tőlem - mondta Erik, szemléltetésként megkopogtatva a halántékát. A mosolya gúnyos, és keserű.
- Talán ezt kéne tennem - értettem vele egyet, azután kelletlenül bár, de folytatnom kellett a mondatot. - De ez nem alkalmas idő rá.
- Shaw megtalálása elsőbbséget élvez - fejezte be Erik.
- Attól tartok. Utána…
Nem lesz utána. Meg fogom ölni Shawt, és mivel a te segítségeddel teszem, nem fogod megbocsátani nekem.
- Nem muszáj megölnöd őt - mondtam századjára, rég kifogyva az új szavakból.
- Tudom - felelte századja. - Meg fogom.
Azt hittem, ezek után képtelen leszek egy szobában maradni vele, de tévedtem - a dolgok lényegében mit sem változtak.

*

Mozdulatlanságra ítéltettem.
Egyelőre még csak el se hagyhattam az ágyat, a karomba tű ékelődött, halkan pityegő gépek hivatottak őrizni az álmomat, de én képtelen voltam aludni. A gyógyszerek kótyagossá tompítottak, és túlságosan elgyengítettek, úgy éreztem, hogy a körülöttem fekvő betegek lázálmai megmérgeztek. Nem tudtam segíteni rajtuk - még magamon sem tudtam.
Nem maradhattam sokáig a kórházban, ez biztos, de még haza sem mehettem.
És hiába voltam annyi emberrel körülvéve, mégis teljesen egyedül maradtam.
Ugyan, ez még így sem egészen igaz. De egyszerre csak egyetlen embernek hagyták, hogy meglátogasson, és az általában Moira volt, ha nem ő, akkor pedig Hank, Alex, vagy Sean. Őszintén törődtek velem, de nem voltak csupán üres szavaik, aggodalmuk, és szánalmuk, így inkább volt kellemetlen a jelenlétük, mint vigasztaló, vagy bátorító. Meg akartam mutatni nekik, hogy minden rendben van, hogy jól vagyok, de ez nem volt igaz.
Hiányzott Raven. Igaz, én voltam az, aki elküldtem őt, hiszen tudtam jól, hogy mire vágyik - önállóságra, szabadságra. Távol akart lenni tőlem.
Tudnia kellett, hogy hol vagyok, milyen állapotban vagyok, mégis úgy döntött, hogy még csak meg sem látogat, és szerettem volna dühös lenni rá emiatt, de nem voltam csak csalódott.
És sóvárogtam Erik után. Nem volt évekig nyúló közös történelmünk, mint Ravennel, alig voltak napjaink együtt, néhány hetünk, és nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen rövid idő alatt mennyire hozzászoktam a jelenlétéhez - a briliáns elméjéhez, ami ott zsongott az enyémben, ami olyan szívesen fogadott, húzott magához. És ugyanúgy vágytam a testi közelségére is, valami egyszerű érintésre, a kezére a kezemben, egy félmosolyra talán.
Azok után, ami történt, nem tudom, hogy visszakaphatom-e ezeket valaha. Vagy az érintése örökre fagyossá dermedt a derekam körül, ahogyan azt mondtam neki, hogy téved, mi ketten nem ugyanazt akarjuk. Örökre elmetszette-e tőlem a gondolatait a sisakkal.
Raven örökre hátat fordított-e nekem. Ha egy egészen más életet kezd el élni, lesz-e benne helyem nekem.
Hiába  képességem, nem tudtam a válaszokat. Ó Istenem, hiszen még azt sem tudtam, hogy képes leszek-e újra járni.

*

Nem akartam bántani Eriket, de tudtam, hogy megteszem, ha muszáj - nem hagyhatom, hogy ennyi ártatlan embert öljön meg. És még ha nem is volnának azok… Erik tizennégy éves kora óta gyilkos, de még sosem követett el tömegmészárlást.
A rakéták száguldottak a levegőben.
- Erik - mondtam neki figyelmeztetően. - Ne csináld ezt!
- Miért ne, Charles? - kérdezte metszően. - Ők megölnének minket. Mi miért tennénk másként?
Hiába is mondtam volna, hogy legyen különb náluk, mit sem ért ez a hosszú sakkpartik vitatkozásai alatt, nem ért most sem. Erik ugyanazt akarta, mint Shaw - háborút.
Megvártam, míg felém fordítja a fejét, hűvös fém-szemeivel rám néz.
- Tudom, hogy meg kellett ölnöd Shawt - mondtam válasz helyett lassan, nyomatékot adva a szavaimnak. - Tökéletesen értem. De ha most megölöd ezeket az embereket, azt nem fogom megbocsátani neked.
Megbocsátottam volna.
A rakéták pörögtek a levegőben, csend volt, azután pedig fegyver dörrenése egyszer-kétszer-sokszor, ne csináld Moira, ne csináld! Azután pedig fájdalom, az elrobbant rakéták tűzijátéka, és Erik karjai a derekamon, ahogyan a hátamra fordít.

*

Nem is vettem észre, hogy milyen csend van, amíg valami meg nem zavarta.
A teraszon ültem, egyedül, élveztem a koraesti szürkület tompa, kedves fényét, a hűvös levegőt az arcomon, a forró teát a kezeim között, és a naplementére vártam.
Nem zaj volt, ami felvert a merengésemből, nem elcsípett gondolat, még csak nem is valahonnan távolról szűrődő érzelem. Nem - egyszerűen csak a közeledte.
Erik végletekkel átitatott, hatalmas, fémízű, és olyan nagyon gyönyörű elméjét bármikor, bárhol felismertem volna.
A teáscsészét óvatosan leraktam az asztalkára, a porcelán csilingelve koccant, és szerettem volna elsírni magam, de helyette mosolyogtam.
- Erik - leheltem nevét, bár még túl távol járt ahhoz, hogy hallja, rögtön megérezte. Kettőnk telepatikus kapcsolatára épp annyira fogékony volt, mint én, még felelhetett is volna, de úgy döntött, hogy hallgat - én pedig kitapogattam az elméjében az ügyesen felhúzott, vadonatúj gátat. Bármilyen gondos munkát is végzett, nem jelenthetett kihívást számomra, könnyedén mögé pillanthattam volna, de nem állt szándékomban megsérteni a friss, fájdalmasan idegen privát szféráját.
Még sokat kellett várnom csendesen hallgatva, reménykedve, és türelmetlenül, amíg végre a szemeimmel is megláthattam őt.
Meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában, hogy fel tudjak állni - még mindig nagyon nehezen ment, de most már legalább nem volt szükségem arra, hogy botokra támaszkodjak.
Erik arca megfejthetetlen volt, ahogyan odaért hozzám, az elméje elfogódottan nyüszítette Charles.
- Örülök hogy látlak, barátom - mondtam annyi kedvességet sűrítve a szavaimba, amennyire csak képes voltam.
- Charles - köszönt vissza Erik, lázas elméjétől elütően hidegen. Nem bírtam ki, hogy ne vonjam össze a szemöldököm, mégis miért próbál meg egyáltalán hazudni nekem? Tudja, hogy úgyis tudom.
Hát persze, maga miatt.
Képtelen volt hamarabb jönni - nem bírta volna elviselni a beteg, sápadt arcom látványát a kórházban, sem azt, hogy kerekesszékben ülök, nem tudva, hogy valaha felállok-e majd belőle. Nem bírta volna a fájdalmamat, a küzdelmemet minden egyes lépésért.
Nem bírta volna nézni a szenvedésem, és nem csak azért, mert ő okozta nekem, hanem mert annyira nagyon szeret.
- Oh, Erik. - Felé nyúltam, és ő nem húzódott el előlem, hagyta, hogy finoman átkaroljam, azután egy megadó, mentális sóhajjal az ölelésembe olvadt. A mellkasomon éreztem a szíve lüktetését, a fülem mellett a fáradt elméjének szomorú, kedves áramlását.
- Majdnem megöltelek - motyogta, magam sem tudom, hogy valós szavakkal-e. - Majdnem örökre megnyomorítottalak.
- De jól vagyok - morogtam megnyugtatóan, olyan hangsúllyal, amivel én is vágytam, hogy mondja nekem az elmúlt időszak legkétségbeesettebb óráiban. - Minden rendben van.
A kezei a derekamra siklottak, és mintha a ruháim rétegein át is érezte volna a sebhelyem, az ujjbegyei megálltak felette, keserűen, és óvón. De hiszen valóban érezte a vörösre forrt bőröm alatt, szétroncsolt hús között, a gerincembe ékelődött golyót.
Ezt pedig mostantól kezdve mindig érezni fogja, mert életem végéig ott marad a sérült csigolyámban - igen, ha rajtam múlik, mindig érezni fogja, mert mellettem fog maradni.
Azért kibontakoztam a karjai közül, hogy rá tudjak nézni, nem volt elég, hogy éreztem. Hiányzott.
- Tudod, hogy most milyen könnyen meg tudnál ölni - súgtam neki, mire látványosan összerezzent. - A golyó egyetlen ügyes kis mozdulata, és nem lenne időm védekezni.
Nem kegyetlen akartam lenni, csak azt akartam, hogy értse. Hogy érezze, mit adok a kezébe.
- Nem viselem a sisakot. Bármikor meg tudnál ölni - felelte rekedt hangon, láttam a védekező grimaszát, de éreztem alatta a kölcsönös őszinteséget.
- Volna kedved leülni velem egy csésze teára? - kérdeztem ellépve előle. - Fárasztó ennyit állnom.
Erik bűntudata a gyomrában lapult, de nem törődtem vele - elhagyja majd idővel, ismerem őt.
Ravenről akartam kérdezni, de Erik belém fojtotta a még meg sem fogalmazott szavakat
Azt hiszem, nem öltem volna meg őket, Charles. Azokat az embereket, a hajókon.
Azt hiszem. Talán. Nem sok lapult a gondolat mögött, de valami mégis.
Újra magam felé fordítottam Eriket, és megcsókoltam. Belereszketett, elakadt a lélegzete, az arca hűvösén éreztem a saját forróságomat, a fogaim végigszántottak az ajkain, ujjaim már tincseiért kapkodtak. Mindent elemésztően szomjaztam az érintésére, és még annál is jobban az elméjének tiszta szenvedélyére. Hiszen igazi volt az elejétől kezdve. Sőt, jobban akarom őt, mint ő engem.



2 megjegyzés:

  1. Istenem, mennyire élveztem. A az elején csak vigyorogtam és majd' le olvadtam a székről. ,, Igen, jóképű vagyok, mondhatni, az emberek legnagyobb részének inkább cuki.''
    Aztán a mosoly kezdett leolvadni az arcomról, és összefacsartad a szívem. De a végén jött a kellemes megkönnyebbülés.
    <3<3<3<3
    Imádlak

    DarcyWichester

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jissz, tudtam, hogy valakinek tetszeni fog! ^.^ És Charles cuki, ez tény. <3 Örülök, hogy itt jártál és olvastál, és köszi a kommentet, és én is imádlak érte. ;)

      Törlés