Sherlock 13 éves benne (tehát biztos fiatalabb, mint itt a képen, de ne is törődjetek vele), és nem annyira jó fej. Plusz megismerhetitek az egész Holmes családot (már amennyire). Nem lesz túl vidám.
Van egy új fejlécem is, amit Raistlin csinált (már vagy ezer éve), és köszönet érte.
1.
Sherlock
Sherlock
hátradöntötte a fejét, és egy újabb adag vécépapírt gyűrt az orra elé. A kezei indokolatlanul
nagyon véresek voltak, és a lábai még mindig remegtek, úgyhogy kénytelen volt
leülni a lehajtott WC-deszkára. Dühítette, hogy a vérzés csak nem akar elállni.
Sherlock
utálta az osztálytársait, jobban, mint amennyire az osztálytársai utálták őt.
Első
pillanattól kezdve idegesítőnek találta őket, végtelenül kiszámíthatónak, és
mégis érthetetlennek - persze másfél évvel ezelőttig szinte soha nem
találkozott kortársaival, és sokáig nem sejtette, hogy mennyire különbözik
tőlük. Azt sem sejtette, hogy mennyire jó magántanulónak lenni - olyan tempóban
haladhatott a tananyaggal, amilyenben csak akart, és a tanárnő, aki a házukba
járt oktatni őt, elnéző volt vele bizonyos tantárgyakkal kapcsolatban, mert
lenyűgözte, hogy másokban Sherlock milyen tehetséges.
Egy
hosszadalmas, felesleges év után, ami alatt Sherlock végképp megcsömörlött a
gyerekektől, akik körbevették őt, úgy döntött, hogy egyszerre teszi le a
vizsgáit két év tananyagából, hogy osztályt ugorhasson. Így idén szeptemberben
valamivel izgatottabban állt az új tanév elé, úgy gondolta, hogy majd most,
hogy kicsivel idősebbekkel lesz körülvéve, olyan közegbe kerül, ahol jobban
megértik őt. De borzalmasat kellett csalódnia. Továbbra is sokkal okosabb volt,
mint az osztálytársai, holott alig múlt tizenhárom, a többiek pedig mind 15,
meg 16 évesek voltak.
Sherlock
mélységes csalódottsága már az első hónap végére megvetéssé fajult.
A
többiek persze, előző osztályához hasonlóan, alapból gyanakvással szemlélték őt
- nem elég, hogy új gyerek volt, még fiatalabb is náluk, ráadásul fura. Sherlockot nem érdekelték azok a
dolgok, amik őket. Nem akart focizni tanítás után, nem bámulta meg a lányokat,
és nem vonult be a többiekkel a mosdóba cigizni a szünetekben - persze ő is
dohányzott alkalmanként, csak nem a vécében, ahol folyamatosan lebuktak. Örökösen
a könyveit bújta, és ha véletlenül mégsem, lenéző tekintettel mért végig
mindenkit, tudatában annak, hogy sokkal különb náluk.
Olykor
napokig egy szót sem váltott senkivel, és ez így tökéletesen megfelelt neki.
Nem volt kíváncsi a körülötte lévők véleményére.
A
minden igazságtartalmat nélkülöző gúnyolódásuk pedig egyszerűen hidegen hagyta
őt. Törvényszerű volt, hogy miután látták, hogy a verbális erőszak lepereg
róla, áttértek fizikaira. Idősebbek voltak már azoknál a gyerekeknél, akikkel
eddig kellett megosztania az iskolapadot, és akik leginkább csendes félelemmel
viseltettek irányába - jól fejlett kamaszok voltak, hormonfűtöttek, és
agresszívak.
Sherlock
mindig megőrizte a hidegvérét, akkor is, amikor órák alatt, ha a tanár nem
figyelt oda, a legkülönbözőbb tárgyakkal dobálták meg. Széttépték a
tankönyveit, de úgyis vagy kívülről fújta már őket, mint a kémiát, vagy
egyáltalán nem érdekelték őt, mint az irodalom. Elszedték tőle az ebédpénzét,
de hát egyébként sem evett valami sokat. Lelökték a lépcsőn. Galléron ragadták,
és a szekrényhez vágták a fejét. Néha megverték őt, de ügyeltek arra, hogy
mindig oda üssenek, ahol nem látszik - mivel úgy gondolták, hogy túl gyáva
ahhoz, hogy árulkodjon. Bizonyos szempontból igazuk is volt… elvégre mégiscsak
egy gyerek volt, aki nem elég erős ahhoz, hogy védekezni tudjon, viszont túl
büszke ahhoz, hogy elmondja a mindig elfoglalt szüleinek, vagy az érdektelen
tanárainak. Nem ő volt az első, és nem is utolsó ilyen.
Azonban
volt valami, amiben különbözött a vele egy cipőben járóktól - tényleg sokkal
okosabb volt náluk.
December
eleje volt, kora délután, amikor az osztálytársai túlzásba estek, aminek
köszönhetően Sherlock végül kikötött a sportpálya melletti javarészt
használatlan fiú vécében.
Éppen
csak elindult hazafelé az utolsó órája után, amikor meglátta, hogy az osztály
úgymond „menő csapata” közeledik felé, kötekedő vigyorral a képükön, az a három
fiú, akik egyetlen alkalmat sem hagytak volna ki, hogy rászálljanak Sherlockra.
Persze, hogy most is megragadták a lehetőséget.
-
Mizu, kölyök? - kérdezte tőle Nathan, aki a legjobbnak képzelte magát közülük,
ezzel elérve, hogy főnöknek tekintsék. Szentül hitte, hogy Sherlockot
idegesíti, ha kölyöknek szólítják, mondván hogy kit ne zavarna. Sherlock
magasról tett rá. Egy kicsivel jobban idegesítette, hogy Nathan mellé állt, és
a vállára csapva a karját közelebb húzta magához, mintha haverok lennének.
Sherlock alapjában véve utálta, ha hozzá érnek.
-
Semmi - motyogta, és megpróbálta lerázni magáról a rá nehezülő kezet,
sikertelenül.
-
Ugyan már, mesélj nekünk valami izgit - mondta srác undokul vigyorogva. - Te
mindig vágod a legújabb pletykákat… gondolom mert senkit se érdekelsz, és észre
sem veszik, hogy a közelükben sündörögsz. - A másik két srác, Kevin és Lucas,
úgy röhögtek, mintha Nathan az év poénját közölte volna.
Sherlock
tényleg mindig tudta a legújabb pletykákat, de nem azért, mert bárkit is
kihallgatott volna - egyszerűen csak látta a dolgokat.
-
Ahhoz mit szólsz, hogy a barátnőd megcsal téged… két különböző fiúval? -
kérdezte Sherlock mérges büszkeséggel. Tökéletesen tudta, hogy mit fog ezért
kapni, de úgy gondolta, hogy a francba is, különben meg igaz volt.
Nathan
haverjai szívesen lefogták Sherlockot, amíg a srác alaposan helyben hagyta őt.
Azután
nagy nehezen eltántorgott a mosdóig, és miután hosszú idő után sikerült elállítania
az orrvérzését, rájött, hogy elege van.
Gondosan
az arca elé tekerte a kék sálját, hogy ne látszódjon a verés nyoma, és a hóna
alá csapva szakadt táskáját elindult. Úgy döntött, hogy nem megy még haza,
mivel éppen szerdai nap volt, és az apja titkárnője ilyenkor mindig a beteg
édesanyját látogatja meg a kórházban, tehát az apja ezúttal időben fog
hazajönni. Az anyja ugyan nem sok port zavart, ha véletlenül ki is dugná az
orrát a dolgozószobájából, akkor se tűnne fel neki, hogy Sherlockkal valami nem
stimmel, de biztonságosabb volt a bátyja lakásába menni, azt tudta, hogy
biztosan üresen találja.
Az
apjuk, bár megértette, mégis aggódott, amikor Mycroft közölte otthon, hogy külön
költözik. Félt, hogy arra kell neki a saját lakás, hogy lezülljön, hogy
lányokat vigyen fel, és el fogja hanyagolni a tanulást, ami nagy kár lett volna,
mert világéletében mindenből kitűnő volt, kivéve talán a testnevelést. De
Sherlock tisztában volt azzal, hogy az aggodalom tökéletesen alaptalan, ugyanis
Mycroft kizárólag azért hagyta ott a szülői házat, hogy zavartalanul kezdhessen
dolgozni a tanulmányai mellett, és csak emiatt találni olyan sűrűn üresen a
lakását. Egyébként sem kellett volna egyetlen nőnek sem, és nem csak azért,
mert nem volt éppen vékony, meg jóképű, hanem azért is, mert jéghidegen bánt
velük. Éppen annyira lenézte a körülötte élő embereket, mint az öccse, de volt
benne ambíció, így megtanulta, hogyan kommunikáljon velük, sőt, manipulálja
őket. Tudta, hogy sokra fogja vinni.
Sherlockot
meg csak nem érdekelte az egész.
Mycroft
felé menet megállt a parknál, és pár perc alatt ki is szúrta az embert, akit
keresett. Még ha nem is ismerte volna arcról, könnyedén felismerte volna a
viselkedéséről. A kapucnis, karikás szemű, ebben a hidegben is odakint ücsörgő férfi
első alkalommal furcsán nézett Sherlockra, aki talán idősebbnek nézett ki
koránál, mivel elég magas volt, és a hangja elég mély ahhoz, hogy ne hangozzék
gyerekhangnak, de az arca azért még kisfiús. Viszont volt pénze, és a dílert
valójában csak ez érdekelte.
Sosem
vett füvet, mint a többiek, nem akart belassulni, és eltompulni - speedet vett,
hogy élénken tartsa, és segítse őt gondolkozni.
Sherlocknak
volt kulcsa a bátyja lakásához, de nem volt nála, úgyhogy fel kellett törnie az
zárat, ami persze nem okozott túl nagy gondot neki. Bár furcsamód Mycroft se
vette valami komolyan a biztonsági intézkedéseket.
Első
útja a fürdőszobába vezetett, miután ledobta a kabátját, és a sálját valahová
az út közepére - az ember azt gondolná, hogy egy ilyen komoly, rendszerezett
gyerek rendet tart maga körül is, de azok, akik így gondolják, még nem jártak a
szobájában. Sherlock összevont szemöldökkel nézte magát a tükörben, az egyik
szeme belilult, és felrepedt az ajka, tipikusan nem olyan sérülések, amik
valami szerencsétlen esés eredményei lehettek volna. Mycroft azonnal kiszúrná
ezt, de az apja nem feltétlenül - de mindegy is, mert legrosszabb esetben majd
azt hiszi, hogy verekedett. Valószínűleg még meg is dicséri érte.
Sherlockot
tényleg sok minden nem érdekelte, de büszke volt, és nem akarta, hogy ezt bárki
is elvegye tőle. Vagy ő vegye el saját magától.
Alaposan
megmosta az arcát, megszabadult a maradék vértől is, aztán a nappaliba ment,
elterült a kényelmes kanapén, és szárazon lenyelte a tablettát, amit az imént
vásárolt. Összeillesztette az ujjhegyeit, becsukta a szemét, és gondolkozni
kezdett.
Jól
ismerte a körülötte élők gyenge pontjait, és tudta magáról, hogy okos, de azt
is, hogy tapasztalatlan. Meg kellett terveznie a dolgokat.
2.
Nathan
Nathan
egyszerű volt, akár az egyszer egy. A világon semmihez sem értett, de nem is
volt rá szüksége, mert a szüleinek volt pénze - annyi pénze, hogy tudta, ő is
vígan elél majd belőle élete végéig, anélkül, hogy bármit is csinálnia kéne. Sajnálatos
módon azonban a szüleinek legalább minimális mértékű elvárásai voltak azért
cserébe, hogy körülbelül akármekkora összeget a rendelkezésére bocsássanak - ez
pedig jelenleg az volt, hogy a fiúk ne bukjon meg félévben biológiából.
Nathan
már hetek óta arról beszélt, hogy mennyire élvezni fogja az európai útját a
karácsonyi szünetben, és hogy mennyire jó fejek az unokatestvérei, akikkel
évente csak néhányszor találkozhat, ezért aztán abban a kevés időbe kell
belesűríteniük az összes kimaradt bulit. Részben persze csak nagyzolni akart
azzal, hogy ennyit emlegeti, de részben tényleg nagyon el akart menni -
annyira, hogy úgy döntött, felkészül a pénteki biosz dolgozatra, hogy ne bukjon
meg.
No
ez a felkészülés nem abból állt, hogy tanul rá valamennyit, ugyan. Lefizette az
egyik felsős diákot, hogy szerezze meg a feladatsort a válaszokkal.
Sherlock
osztálytársai szerint a csütörtök volt a legnehezebb napjuk - szinte ebből
adódóan Sherlocknak a kedvence. Semmi humán tantárgy, csak fizika, kémia,
matematika. Bár a tanárok ritkán mondtak újdonságot Sherlocknak, ő azért
élvezte ezeket az órákat, és most még egy kicsit bánta is, hogy az utolsó
kettőről el kell lógnia. De biztos akart lenni abban, hogy még Nathan előtt
internet-közelbe kerül.
Tudta,
hogy felesleges óvintézkedéseket tesz, amikor ahelyett, hogy egyszerűen
hazament volna, inkább beült az iskolakönyvtárba az egyik lassú, de ingyenesen
használható számítógép elé. Igaz persze, hogy a srác, akit Nathan felbérelt
arra, hogy lenyúlja a tanár gépéről a biosz tesztet, értett valamennyire a
hackerkedéshez, de azért annyira nem, hogy ilyesmit lenyomozhasson, mindenesetre
azért nem árt az óvatosság.
Nathan
e-mail-jét nevetségesen egyszerű volt feltörni - a saját születésnapja volt a
kód, több nem is várható a magafajtától, és Sherlock elsőre eltalálta. A
kitöltött teszt ott virított a bejövő üzenetek között, még olvasatlanul.
Sherlock megnyitotta, majd gondosan átírta az összes választ, nem törődve
azzal, milyen zöldségeket hord össze. Tudta, hogy Nathan túl ostoba ahhoz, hogy
feltűnjön neki a dolog. Amikor végzett, újra olvasatlannak jelölte az üzenetet,
majd elégedetten hátradőlt. Az egész tíz percébe se tellett, enyhén
nevetségesen is érezte magát, hogy annyira rákészült.
Mondjuk
a következő terve már valóban valamivel több felkészülést igényelt. Még a
google segítségét is igénybe kellett vennie hozzá - no ezt inkább már a saját
gépén intézte, nem mintha attól tartott volna, hogyha valaki a könyvtárban
átlesne a válla felett, bármit is értene abból, amit a monitoron lát. De hát
megint csak, jobb az óvatosság.
Sherlocknak
ezúttal nyugodt hazaútja volt, lévén, hogy még javában tartott az iskola, és ő
volt az egyetlen diák az utcán. Arra számított, hogy otthon ugyanilyen csend,
és magány fogadja majd, és igencsak csodálkozott, amikor a konyha irányából
zajokat hallott. Az anyját találta ott, amint éppen valaminek a sütésén
ügyködik.
Nem
is emlékezett arra, mikor látta őt utoljára a konyhában, vagy ami azt illeti,
bárhol is a vacsoraasztalt leszámítva. Sőt mi több, vidámnak tűnt, a ruhájának
az ujja lisztes volt, ahogyan Sherlock felé fordult, és még rá is mosolygott.
-
Szia drágám - mondta dallamos, álmodozó hangon. - Hol voltál ilyen sokáig?
Ugyan
két órával hamarabb ért haza, mint szokott, de Sherlock tudta, hogy anyjának
fogalma sincs arról, hogy mikor szokott hazaérni. Abban sem volt biztos, hogy
jelenleg bármi mással tisztában van.
-
Iskolában - motyogta ehhez mérten.
-
És hogy nézel ki már megint? - kérdezte tőle rosszallóan, és odalépett hozzá,
hogy megsimogassa a tegnapi veréstől belilult arcát. Sherlock a fogait összeszorítva
tűrte az érintését, érezte, hogy lisztes lesz tőle a bőre. Az anyja már előző
este is látta Sherlockot, csak akkor nem vette észre a sérüléseit. Nem figyelt.
- Hányszor mondtam, hogy vigyázz magadra, Sherrinford?
-
Sherlock vagyok, anya - felelte, a frusztráltságába inkább lemondás vegyült,
semmint igazi düh. Közel sem ez volt az első alkalom, hogy az anyja
összetévesztette őt a legidősebb testvérével.
-
Oh - mondta az anyja hitetlenül, aztán megrázta a fejét, és kelletlenül elhúzta
tőle a kezét. - Persze, tudom, csak egy pillanatra megzavarodtam. Annyira
hasonlítotok…
-
Tudom, anya - mondta Sherlock, csak azért, hogy megerősítse a tényt.
Sherrinford sosem hívta őt anyának, mindig a nevét használta. Számára csak
Violet volt.
Különben
tényleg hasonlított Sherrinfordra, legalábbis a gyerek verziójára, és nem csak
a nevükben - mindketten vékonyak voltak, ijesztően fehér bőrűek és sötét,
göndör hajuk volt, amit az anyjuktól örököltek, a heves természetükkel
egyetemben. Persze az anyjuk mára már ez utóbbit elveszítette.
Csak
Sherrinford már annyi idős korára, mint Sherlock, sokkal többször jelent meg
otthon szétvert arccal.
-
Muffint csinálok - mondta Violet valamivel kevésbé jókedvűen, és hátat
fordított, hogy kinyissa a konyhaszekrényt. - A kedvenced.
Sherrinford
kedvence volt, de mindegy. Sherlock leült a konyhaszékre, részben mert olyan keveset
látta az anyját, és azért is, mert nem merte őt egyedül hagyni a konyhában.
-
Emlékszel, amikor a szülinapodra kalózhajós tortát csináltam? - kérdezte Violet
álmatagon, és újabb adag lisztet adott a muffin-tésztához. Most legalább
valóban róla volt szó, bár Sherlock arra is emlékezett, hogy már akkor is
közölte a szüleivel, hogy tökéletesen tudja, hogy csak rendelték a tortát. De
most nem akarta elrontani az anyja kedvét.
-
Mindig elcsented az apád nyakkendőjét, és szemfedőt csináltál belőle. Emlékszel,
mennyire örültél annak a kalóz-sapkának, amit vettünk neked?
Sherlock
nem felelt semmit, de nem is volt szükség rá, az anyja valószínűleg úgysem
hallotta volna meg őt, annyira az emlékeibe temetkezett.
Sherlock
még csak hat éves volt, és igen, emlékezett arra, hogy mennyire örült annak a
sapkának. És arra is, hogy még jobban örült a hajómodellnek, amit Mycroftól
kapott. Rögtön félretette a fakardját, és még aznap este nekiállt összeszerelni.
Valamikor éjszaka döbbent rá, hogy nem fog sikerülni, az ujjai egyszerűen még nem
elég ügyesek ilyen aprólékos feladathoz. Szóval darabokra törte a modellt, és
addig gyepálta a kalapot, amíg szét nem szakadt. Furcsamód az anyja mintha még
örült is volna neki - csináljon csak Sherlock egy hat éveshez illő dolgokat, és
ne azt, amit Mycroft akar. Mycroft más volt, mint a testvérei, és nem csak
külsőre - mindig túlságosan nyugodt volt, és hideg, szenvtelen, nem úgy, mint a
két testvére. Violet nem értette őt.
De
Sherlock sem akart azután többé kalóz lenni.
Violet
kinyitotta az egyik konyhaszekrényt, de ahelyett, hogy kivette volna belőle a
muffin-papírt csak állt ott, és nézett maga elé, sokáig.
Sherlock
tudta, hogy ennyi volt.
-
Jaj igen, hát persze - kiáltott fel hirtelen felcsillanó szemmel. - Végre
megvan!
Fókuszálatlanul
nézett le Sherlockra.
-
Ezt le kell írnom gyorsan, mielőtt elfelejteném - mondta bocsánatkérően. -
Mindjárt befejezem a muffinokat, jó?
Meg
sem várta Sherlock válaszát, nem mintha lett volna neki, visszavonult az
emeletre, és magára zárta a dolgozószobája ajtaját.
Újra
Sherlocké volt az egész ház, és pontosan tudta, hogy az anyja nem csak hogy nem
fog visszatérni a muffin-készítéshez, de aznap már egyáltalán nem látják őt.
Talán másnap sem, és azután.
Sherlocknak
nem volt szabad bemennie az anyja szobájába, de attól még tudta, hogy min
dolgozik - számokon. Matematikus volt, és mindig is könyveket akart írni, csak
aztán helyette inkább gyerekeket szült, így sosem volt ideje rá. Legalábbis
egészen addig, míg el nem veszítette két fiát, és úgy nem döntött, hogy a
harmadik nem érdekli.
3.
Kevin
Sherlock
nagyjából emlékezett a biológia teszt válaszaira, holott csak végigfutotta
őket, amikor átírta Nathan számára, úgyhogy nem igazán kellett koncentrálnia.
Ezzel Nathan is így volt - még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kiírt
válaszokat megtanulja, Sherlock látta, hogy kinyomtatott papírról, a pad alól
puskázta ki az egészet. Szórakoztató volt nézni, hogy még a legnagyobb
butaságon sem akad fent, rezzenéstelen arccal másolt át minden szót.
Ezután
Sherlock nyugodt szívvel fordíthatta minden figyelmét Kevinre.
Ugyan
ezúttal nem ő volt az, aki megverte őt, de hogy részt vett benne, az bőven elég
indokot adott Sherlocknak arra, hogy bosszút akarjon állni. Kevin ráadásul
focista volt, tehát nagydarab, és izmos, és tudta, hogy hová kell ütnie ahhoz,
hogy fájdalmat okozzon, de nyomot ne hagyjon maga után, és ezt a képességét
szerette Sherlockon gyakorolni. Szóval megérdemelte.
Még
szüksége volt a hétvégére ahhoz, hogy mindent beszerezzen, amit kell, és
kellőképpen felkészüljön rá, azután pedig ki kellett várnia hozzá a tanítás
végét. A neki szánt terv alapvetően több várakozást igényelt, és több tervezést
is, de Sherlock nem bánta. Ritkán szokott bármi miatt is izgatott lenni, és
most minden percét élvezte.
Kiment
az udvarra, és megbújt az iskolaépület mellett a kedvenc pontján, a kémia
szertár kiugró ablaka alatt, ahonnan az egész teret jól belátta, ő viszont nem
keltett nagy feltűnést, és rágyújtott az apjától elcsent cigarettára.
A
gyerekek nagy része már hazacsődült, csak néhányan lézengtek még az udvaron, a
ráérősen sétálgatók, a mindig késők, és a valakire várók. Végül Sherlock
kiszemeltjei is megjelentek, igen, mert többé nem ők voltak azok, akik
kiszemelték maguknak Sherlockot, hogy megkeserítsék az életét, hanem éppen
fordítva. Bár most is biztosan odamentek volna hozzá, ha meglátják, így viszont
jobb híján egy szemüveges, elsős gyereket lökdöstek meg egy kicsit, aztán
röhögve nézték, hogy megszeppenten szedegeti össze a könyveit a földről. Végül
csak eljutottak addig, hogy elköszönjenek egymástól, és míg Nathan és Lucas a
kapu felé indultak, Kevin a sportpálya irányába.
Mint
mindig, most is késében volt, egyedül maradt az öltözőben, míg magára kapkodta
a sportcuccát, bezárta a szekrényét, aztán a többiek után sietett.
Sherlock
nem is várt néhány percnél tovább - hiszen eddig figyelte a jövő-menőket, és
látta, hogy már a csapat összes tagja a pályán van.
Némileg
bosszankodva vette észre, hogy Kevin szekrényén számzáras lakat van, egy simát könnyedén
fel tudott volna törni két biztosítótű segítségével, amit mindig hordott
magánál. Aztán halkan felnevetett, amikor azt is meglátta, hogy mennyire régi a
lakat, a sokat használt számok már gyakorlatilag lekoptak róla. Ezzel csak még
egyszerűbb dolga volt.
Kevin
csak úgy bedobta a cuccait a szekrénybe, úgyhogy Sherlocknak úgy kellett
kikotornia közülük az energiaitalos flakonját. Ugyanannál a mosdónál állt, ahol
a minap a véres orrát törölgette, amikor leöntött az italból egy keveset, és
hozzákeverte helyette azt, amit ő hozott magával. A folyadék még mindig
ugyanolyan szintetikus kék volt, semmi változás nem látszott rajta.
Sherlock
visszavitte a szekrényhez, és gondosan oda rakta, ahol találta, majd újra
bezárta a lakatot. Elégedetten mosolygott magában, és ráérősen indult hazafelé.
Ezt
még háromszor kell majd megismételnie, hogy a jövő hétvégi meccsre biztosan
meglegyen a hatása.
Az
elkövetkező hét a szokásostól eltérően nagyon is kellemesnek ígérkezett. Ugyan
Sherlock hőn szeretett triója egyik nap úgy döntött, hogy vicces lenne rágót
ragasztani Sherlock örökké kócos, göndör hajába, ami jelentett neki és az
apjának egy félórás kitérőt a fodrásznál (és nem jelentette azt, hogy ezentúl
kevésbé lesz majd káosz a haja). De Sherlockot felvidította az újabb látogatás
a sportpályánál. Azután pedig kiderült, hogy a Nathan elleni terve még a
vártnál is jobban sikerült.
Aznap
csak a harmadik órájuk volt a biológia, de a tanár nyilván már reggel behívta
magához Nathant, ahogyan szokta néha a különösen rossz, vagy jó diákokat, mert
Sherlock már az első szünetben végignézhette, hogy Nathan alaposan elveri a
srácot, akit lefizetett azért, hogy szerezze meg neki a teszt válaszait. Mire
odaértek a tanárok, rosszabbul nézett ki, mint Sherlock a legrosszabb
állapotában.
Így
csak még nagyszerűbb volt a dolog, mert Nathan nem csak hogy fegyelmit kapott,
de a srác még azt is elmondta, mi volt az incidens kiváltó oka, nem törődve
azzal, hogy saját magát is elárulja vele.
Sherlockot
csak az érdekelte, hogy Nathan még nagyobb bajba került.
Nem
ez lesz élete legjobb téli szünete, az biztos.
Sherlock
még soha életében nem volt focimeccsen, lévén, hogy el sem tudta képzelni, mi
szórakoztató lehet abban, hogy egy nagy rakat ember egy labdát rugdos, azt meg
főleg nem, hogy miért jó nézni ezt. A ricsaj, és a tömeg zavarta őt, nem is
beszélve az izzadtság meg az olcsó sör szagáról, úgyhogy azzal szórakoztatta
magát, hogy a lehető legtöbbet olvasott le a körülötte ülő emberekről. Úgy
sejtette, hogy Nathan és Lucas is itt lehetnek valahol a tömegben, és
valószínűleg Kevin szülei is - ez egy nagy, fontos meccs volt a rivális iskola
csapatával, úgyhogy senkit sem érdekelt a borús idő, és a hideg, sokan
összegyűltek rá.
Sherlock
egyetlen okból ült itt - Kevin miatt, persze. Előrehajolt a padon, hogy jól
lásson, amikor a focicsapat bemasírozott a pályára, de bárhogy meresztgette a
szemét, az említett személy nem volt a fiúk között. Úgyhogy Sherlock felállt,
és elégedetten kisétált, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna a meccs. Neki
csak ennyit kellett látnia. Illetve nem látnia, mert az, hogy Kevin nem volt a
pályán, azt jelentette, hogy működött a dolog.
Épp
eléggé nagyszabású meccs volt ahhoz, hogy előtte lecsekkolják a csapat tagjait
- és mit ad isten, megállapították, hogy Kevin doppingszert szed.
Minden,
amit az ember nem talál meg a könyvekben, azt megtalálja az interneten, és
Sherlock átkozottul értett a kémiához. Egy pillanatig sem volt kétsége afelől,
hogy hatásos lesz a vegyület, csak azon múlt a dolog, hogy elég komolyan
veszik-e a vizsgálatot. Nyilvánvalóan úgy tették. És a legjobb az egészben,
hogy Kevin még csak nem is érezte a hatását.
Azután
Kevin mondhatott akármit, természetesen nem hittek neki. Sőt, talán épp azért,
mert olyan szenvedélyesen bizonygatta az ártatlanságát, végül nem csak a
meccset kellett kihagynia, ki is dobták a csapatból.
A
következő hét elejére az is kiderült, hogy Nathan és Lucas is kevésbé szívesen
lógnak vele együtt. Mert egy dolog csalni egy teszten, de egy igazi csalóval
már nem volt annyira menő haverkodni.
Így
a háromfős csapatuk kettőre apadt, ami különösen boldoggá tette Sherlockot. Na
meg arra késztette, hogy figyelmesebben tanulmányozza nem csak az embereket,
hanem a közöttük lévő kapcsolatokat is. Mert mennyire függtek mindannyian
egymástól! Kevin is elveszett, és kedvetlen volt egyedül, talán még morcosabb,
de sokkal kevésbé kötekedő.
4.
Lucas
Lassan
de biztosan közeledett a karácsony, és ennek megfelelően az iskolai karácsonyi
buli is. Még egy dolog, ami Sherlockot a lehető legkisebb mértékben sem
érdekelte, mint ahogyan általában a duóvá avanzsált triót sem. Kivéve ebben az
évben - valószínűleg mert Nathant nem engedték el Európába a szünetben, úgy
volt vele, hogy minden lehetőséget megragad itthon arra, hogy partizzon. Nem
mintha egy iskolai parti igazán szórakoztató lenne, de némi alkohollal azért
fel lehet dobni (ami többé-kevésbé tiltva volt, de azért közel sem lehetetlen
becsempészni). Sherlock napokon keresztül hallgatta a pusmogást kettejük között
arról, hogyan fogják megejteni a dolgot. Kevésbé került szóba, de Sherlock
észrevette, hogy az is foglalkoztatja őket, hogy melyik lánnyal jöjjenek össze
a buli alatt.
Hát
van-e egyszerűbb módja két fiút egymásnak ugrasztani, mint egy lány?
Tekintetbe
véve, hogy Nathan már nem volt együtt azzal, aki két különböző fiúval csalta
meg (ez Sherlocknak köszönhető, a francba is), kérdéses volt, hogy ki lesz a
választottja.
Ami
Lucast illeti, ő már túl volt kb az iskola felén, és nem kellett Sherlocknak
lenni ahhoz, hogy ezt tudja az ember. Sherlock persze azt is összeszámolhatta
volna, hány lány fordult meg Lucas ágyában, de minek tette volna - ami jelenleg
számított az az volt, hogy ki nem. Volt egy elsős, akit Lucas előszeretettel
bámult mostanában, túl sok szót ugyan nem váltottak, de csak azért, mert úgy gondolta,
hogy a nézése épp elég ahhoz, hogy elcsábítsa őt, ahogyan sok más lány esetében
is elég volt. Végülis jóképű volt, és ezt tudta magáról. Az nem igazán számított
neki, hogy a lány még egy kicsit fiatal volt hozzá, sőt, ez még csak még
könnyebb prédává tette őt. Nem járt még elég ideig ebbe a suliba, hogy igazán
eljusson hozzá Lucas hírneve.
Sherlocknak
elég volt annyit tudnia a lányról, hogy meglehetősen buta.
-
Nocsak, mi ez itt, Sherlock?
Sherlock
felkapta a fejét a könyvéből, amit az ágyán kiterülve olvasott, és az apjára
nézett, aki csinos, rózsaszín dobozkát tartott a kezében. Siger cinkosan
mosolygott rá, Sherlock cserébe mérgesen ráncolta a szemöldökét.
-
Az, amit nem lett volna jogod kivenni a kabátzsebemből - mondta hűvösen.
-
Aha, úgy érted, annak a kabátodnak a zsebéből, amit megint az út közepén
hagytál, és kiesett belőle, amikor felakasztottam a helyére - felelte az apja
rosszallóan.
-
Ajándék - morogta Sherlock.
-
Drága kis ajándék valami lánynak, aki gondolom, nem az anyád.
Valójában
nem volt drága ajándék, de az volt a lényege, hogy drágának látszódjék. Bár a
Holmes család épp elég gazdag volt ahhoz, hogy Sherlock valami tényleg drága
ékszert vásároljon, de minek tette volna, hogyha az olcsó is megfelel a célnak.
Mivel
az apja nem intézett kérdést hozzá, Sherlock nem is felelt semmit. Hiába, ez
nem volt elég ahhoz, hogy az apja annyiban hagyja a dolgot. Ehelyett közelebb
ment a fiához, majd tétován leült az ágya szélére. Sherlock, frusztráltan a
másik ember közelségétől, újra felnézett rá.
-
Igen, azt hiszem, már kezdesz elég idős lenni hozzá - mondta zavartan.
-
Mihez? - Sherlock tisztában volt azzal, hogy az apja hajlamos alaposan
félrenézni a dolgokat, például Mycroft a tizenötödik születésnapjára kapott egy
autót, amikor még egy évig nem is vezethette, de azért három évet talán még ő
sem tévedne.
-
Azt hiszem, beszélgetnünk kéne egy kicsit a védekezésről…
-
Tökéletesen meg tudom védeni magam - mondta Sherlock hidegen. Hiszen éppen azon
volt, hogy az ellenségei kiiktatásával ezt bizonyítsa.
-
Rendben van… de tudod, ha bármikor beszélgetni szeretnél róla…
Sherlock
kezdett enyhén ideges lenni, honnan tud az apja egyáltalán bármiről is? Nem,
alig tölt el időt otthon, és akkor se figyel jobban bármire is, mint Violet. Annak
idején még Sherrinford viselkedése sem tűnt fel neki. Miért gyanakodna
Sherlockra?
-
Nincs ebben semmi szégyellnivaló - folytatta Siger továbbra is tétovázva. - Tudod, én is körülbelül a te korodban
kezdtem.
-
Mármint mit? - kérdezte Sherlock most már tényleg idegesen.
-
Hát tudod… a csajozást, ahogyan ti mondjátok.
Sherlockban
végre a helyére kerültek a dolgok, és mondhatnánk, hogy megkönnyebbült, hogy
csak erről van szó, de az apja olyan különösen szánalmasan hangzott, hogy az
egész túlságosan kínos volt. Ráadásul éppen ezt a pillanatot választotta arra,
hogy bátorítólag Sherlock vállára tegye a kezét, amit Sherlock alapból is
elviselhetetlennek talált, ebben a szituációban pedig még inkább. Meg kellett
küzdenie azért, hogy ne bújjon ki az apja érintése alól.
-
Emiatt nem kell aggódnod - szögezte le Sherlock gyorsan. Esze ágában sem volt
„csajozni”, az egész koncepciót nevetségesnek és feleslegesnek találta.
-
Oh, hát, ha erről van szó, akkor sem kell szégyellned. Mi mindenképpen szeretni
fogunk.
Az
apja zavarával együtt nőtt Sherlock gyanakvása is.
-
Nem érdekel a szex - vágta rá Sherlock egy kicsit túlságosan is nyíltan,
mielőtt még sokkal kínosabbá válhatnának a dolgok. Nem jött be, mert így is
eléggé kínos volt.
-
Oh. Gondolom akkor mégsem vagy még abban a korban - mondta Siger látványosan
megkönnyebbülve. - Persze ezzel sincsen semmi probléma - tette hozzá gyorsan,
és Sherlock megkönnyebbülésére végre eleresztette őt. - Még ráérsz a dologgal.
Sherlock
nem tudta elképzelni, hogy valaha is érdekelni fogja a „dolog”. A párkapcsolat
messze túl sok bonyodalommal jár ahhoz képest, hogy arra való, hogy egy
lényegtelen testi szükségletet kielégítsen az ember.
Pont
az olyanokhoz illik, mint Lucas meg Nathan.
Sherlocknak
el kellett mennie a karácsonyi buliba, de nem is bánta, így legalább, a
meccshez hasonlóan, a saját szemével látta, ahogyan beválik a terve. A
leginkább egyedül álldogált egy kevésbé feltűnő sarokban, álcaként egy üdítős
poharat szorongatva, és úgy nézett arra a pár tudatlanra, aki meg akarta
közelíteni őt, hogy kapásból el is ment tőle a kedvük. Lopva figyelte az
ellenségeit, akik már a legelejétől kezdve totál részegek voltak, és szemernyi
szégyen nélkül tapogatták a csinos ruhákba bújtatott barátnőiket. Az a lány,
amelyiket Nathan hozott magával, már járatos volt az ilyen dolgokban, de Lucas
kis elsősén még látszott, hogy valamilyen szinten zavarban van (bár az
elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően egyre kevésbé). Míg végül
elérkezett a pillanat, amire Sherlock várt - az említett lányok úgy döntöttek,
hogy kisurrannak az udvarra egy szál cigire. Hűvös éjjel volt, úgyhogy ehhez a
kabátjukat is magukhoz kellett venniük, pont terv szerint.
Ugyanis
Lucas barátnőjének a zsebébe Sherlock már az este kezdetén elrejtette a kis
ajándékát. Végülis az apjának igaza volt, egy lánynak szánta a rózsaszín
dobozban lapuló ékszert, de teljesen felesleges volt óvatos biztatással engedni
el őt erre a bulira. Sherlocknak semmi szüksége nem volt biztatásra, elég
gondosan ügyelt még arra is, hogy leutánozza Nathan általános alsóshoz méltó,
mégis trehány kézírását, amikor megcímezte a dobozkát. Persze nem hitte volna
el akárki, hogy valójában Nathan akarta meghívni őt a buliba, csak nem merte,
ezért Lucasra bízta a dolgot, és hogy tökéletesen rendben lenne, ha odamenne
megcsókolni őt, ha tetszik neki az ajándék, de hát a lány, ahogyan ezt Sherlock
azonnal megállapította, nem volt túl eszes.
Azután
Sherlock arra már nem is vette a fáradtságot, hogy pontosan visszafejtse az
elkövetkezendő negyed óra eseményeit - tudta, hogy sikerrel járt, amikor
először meghallotta, azután meglátta, hogy Nathan és Lucas egymásnak esnek. Sajnos
a verekedés nem tartott annyi ideig, mint azt Sherlock szerette volna, főként
azért, mert Nathan már a harmadik ütéssel orrba vágta Lucast, aki üvöltve
hátrált el tőle.
-
Mi a fasz bajod van, ember? - Lucas szájába vér folyt, amit idegesen maszatolt
össze a ruhája ujjával.
-
Még hogy nekem mi bajom van, hát ő jött ide hozzám, nem igaz, Nora?
Nora,
a szegény kis elsős, aki Sherlock bosszúja miatt most pórul járt, csak
pislogott rémülten, ha habogott is valamit, azt nem lehetett érteni. A jövő
hétre valószínűleg híres lesz, amiért két ilyen menő csávó verekedett össze
miatta, de most még azt sem tudta, mi van.
-
Miért kellett az arcomat?! - kiabálta Lucas még hangosabban, mire Nathan csak
röhögni kezdett.
-
Sejthettem volna, hogy nem is a csajod miatt vagy kiakadva, csak amiatt a
csinos kis pofid miatt!
Nathan
egyre hangosabban röhögött, és Lucason látszott, hogy alig bírja visszafogni
magát, de mégsem ment neki újra - Nathan túlságosan is jól tudja, hogy hova
üssön, és Lucas, még ha felül is tudna kerekedni rajta, nem jönne ki ebből
komoly sérülések nélkül, és az igazság az, hogy valóban a féltette az arcát.
-
Nem fogok lealacsonyodni a szintedre - bökte ki végül tervei szerint lenézően,
de ezzel igazából senkit sem tudott becsapni. Azután hátat fordított és látványosan
elvonult, még mindig a vérző orrát markolgatva, maga mögött hagyva a röhögő
Nathant.
Nos,
ez a szituáció Sherlock számára is ismerős volt, csak ezúttal mély
elégedettséggel töltötte el. Az öröme azonban nem volt egészen teljes - ha
Lucas megalázottan jött is ki a szituációból, Nathan túlságosan is vidám volt,
és Sherlock nem felejtette el, hogy valójában ki a nemezise.
Hirtelen
ötlettől vezérelve kezdte követni Lucast.
Odakint
még hidegebbre fordult az idő, és súlyos, szinte havaseső esett, ami
tökéletesen megfelelt Sherlocknak, már csak azért is, mert Lucas még idegesebb
lett tőle. Sherlock figyelte, ahogyan szorosan magához húzza a kabátját, de
ahhoz már túl részeg volt, hogy feltűnjön neki, a sálját nem sikerült rendesen
a nyaka köré tekernie, és mindjárt elhagyja. Ahhoz szintén túl részeg volt,
hogy egyenesen végigmenjen az úton, és még a feldúltsága ellenére sem haladt
valami gyorsan.
Sherlock
könnyedén megkerülte, és beelőzte őt, így korábban ért el Lucas házáig, mint
Lucas maga, mert azt persze már rég lenyomozta, hogy hol lakik. Hat perce volt
ahhoz, hogy kitalálja, mit is akar itt, de harminc másodperc múlva már tudta -
azután öt és fél perce, hogy felfeszítse a bejárati ajtóhoz vezető harmadik
lépcsőfok deszkáját, ami szemmel láthatóan már amúgy meg volt lazulva annak
köszönhetően, hogy az összes belépő mindig ugyanoda lépett rajta.
Komoly
esély volt arra, hogy Lucas is ugyanoda fog lépni. Részeg volt, odakint sötét,
és nagyon szeretett volna már otthon lenni, hogy megnézze a tükörben a károkat,
amiket Nathan okozott.
A
puffanás hangosabb volt, mint a jajdulás, és miután Sherlock megbizonyosodott
arról, hogy Lucas sikeresen kiütötte magát, és hogy a szülei odabent nem
ébredtek fel a zajra, odament hozzá, és óvatosan az oldalára fordította. Valószínűleg
nem Nathan volt az, aki eltörte Lucas orrát, hanem a lépcső korlátja, de vajon
Lucas is így fogja ezt gondolni reggel?
Valószínűleg
nem.
De
Nathan gazdag, ami Lucasról azért nem mondható el (ne feledjük a mállófélben
lévő lépcsőket), és nem érné meg neki összeveszni vele.
Sherlock
egy mozdulattal le tudta venni Lucasról a sálat, amit már amúgy is félig
elhagyott. Nem volt valami figyelemfelkeltő sál, egyszerű, világosbarna, bár
jelenleg némi vérrel szennyezett, de talán Nathan mégis emlékezni fog rá.
A
buli kezdett igazán beindulni, mire Sherlock visszaért. Odakint maradt, hogy
elszívjon néhány szál cigit, amit Lucas kabátjának a zsebéből csórt, és hogy
várjon egy olyan pillanatra, amikor éppen mindenki odabent tartózkodik. Nem aggódott
- tudta, hogy Nathan úgyis az utolsó pillanatig ott marad, egy cseppet sem
zavarja, hogy nemrég verekedett össze a legjobb barátjával, és egyébként sem
voltak kint sokan a pocsék idő miatt.
Nathan
persze a leglátványosabb helyen parkolt, már csak azért is, hogy felvágjon az
egyébként is látványos kocsijával. Sherlock meg tudta volna mondani a típusát,
ha nagyon akarja, de nem érdekelte - eltéveszthetetlen volt, nagyon piros, nagyon
drága, és Nathan szeme fénye.
De
akármilyen puccos kocsi is volt, Sherlock tudta, hogyan törje fel, már csak
azért is, mert valamennyire utánanézett, amikor arra készült, hogy Kevin
szekrényébe jusson. A kettőnek ugyan nem sok köze volt egymáshoz, de úgy volt
vele, hogyha már témánál van, miért ne tanulja meg ezt is. Sose lehet tudni,
hogy mikor lesz haszna - és lám.
Bár
még nem volt elég idős ahhoz, hogy autót kapjon ajándékba az apjától, ez nem
jelentette, hogy nem is tud vezetni. Egyébként is csak a parkolóból kellett
kiállnia, és fél utcát hajtania - azután kiszállt a járgányból, és hagyta, hogy
magától leguruljon a lejtőn, iszonyú ricsajjal ütközve az út végén parkoló
kocsiba.
Persze
akármilyen hangos ricsaj volt is, az odabent bulizók semmit sem hallottak
belőle, szóval bele fog telni még némi időbe, míg Nathan-höz eljut az
információ, és míg megtalálja, és remélhetőleg felismeri a vezetőülés alatt
Lucas sálját. Valószínűleg a rendőrség lesz az, aki kérdezi majd tőle, úgyhogy
jobb lesz, ha megerőlteti magát.
De
Sherlocknak ezt már nem állt szándékában megvárni, egyébként is sietnie kell,
hogy mielőbb eltűnjön a tett helyszínéről.
Még
elszívott egy cigit hazafelé menet, aztán a maradékot a kukába dobta, nem
mintha bárki is gyanakodhatna rá, de azért mégiscsak.
Mélyen
aludt aznap éjszaka.
5.
Mycroft
A
hétvége hosszú, és eseménytelen volt, Sherlock belevetette magát a kísérletei
közé, és csendesen várta a hétfő reggelt.
Azt
a reggelt, amikor Nathannek busszal kellett iskolába mennie, Lucas pedig egy
óriási kötéssel az arcán jelent meg. Nem csak hogy el volt törve az orra, a
szeme is szörnyen be volt dagadva - ez valóban Nathan műve lehetett, de
későbbről, ezt Sherlock meg tudta állapítani. Szóval Nathan felismerte a sálat,
és nem érdekelte, hogy Lucas orra már egyébként is be van törve, meg kellett
bosszulnia a dolgot.
Ami
Lucast illeti, annyira be volt rúgva aznap este, hogy nem tudta biztosra
megmondani, hogy valóban nem ő volt az, aki karambolozott Nathan kocsijával,
így mindent összevetve még meg is volt könnyebbülve, hogy Nathan szülei nem
hittek a fiúk ártatlanságában, és inkább kifizettek minden kárt, amit okozott.
Ettől
még az arca össze volt verve, és teljesen kizárt volt, hogy ő és Nathan még
valaha szóba állnak egymással, maximum azért, hogy sértéseket vágjanak egymás
fejéhez, esetleg újra összeverekedjenek. Pedig Sherlock úgy látta, hogy annak a
törött orrnak már így is tartós nyoma marad.
Az
év fennmaradó része nyugodtan telt Sherlock számára. Külön-külön egyik fiúnak
sem volt akkora szája, még Nathannek sem, a csip-csup szidalmakkal meg mit sem
törődött. Amíg nem akarták megverni őt, semmi sem érdekelte.
De
nem kellett annyira sokat várni arra, hogy Nathan újabb fiúkat szedjen maga
köré - a saját évfolyamából nem talált olyat, akit érdemesnek ítélt arra, hogy
összehaverkodjon velük, hát az idősebbek közül választott. Nem is volt nehéz
dolga, főleg, hogy felvághatott az új kocsijával, mert a szülei úgy voltak
vele, hogy az ő fiacskájuk azért mégse buszozhat mindenhova, szóval persze,
hogy vettek neki egy újat- ha nem is olyan puccosat, mint az előző, de azért
nem rosszat.
A
karácsonyi szünet rohamosan közeledett, és Sherlock egyre idegesebb lett,
látva, hogy minden erőfeszítése igazából hiábavaló volt.
Most
már igazán bántani akarta Nathant.
Persze
a megoldás mindig is egyértelmű volt. És sokkal könnyebb mérget keverni, mint
doppingszert.
Csakhogy
közben beköszöntött a karácsony.
Kellemetlen,
hogy a Holmes családban ennek még volt bármi jelentősége, de az ünnepi
vacsorára mégis összegyűltek. Siger némileg egykedvűen ült az asztalfőn, olykor
gyenge kísérletet tett arra, hogy valami hangulatot teremtsen, de nem igazán
sikerült neki. Pedig Violet hajlandó volt elhagyni a szobáját, bár a szokásos
álmodozó arckifejezésével játszott a villával, de legalább ott volt. Ami
Sherlockot illeti, ő fel sem nézett a tányérjából, annál pedig mi sem volt
egyértelműbb, hogy Mycroft a világon bárhol szívesebben lenne, mint itt. Érintetlenül,
értelmetlenül pihent az ötödik teríték az asztalon. Mintegy megszokásból, vagy
Violet kedvéért, Sherlockot nem érdekelte.
Legalább
az étel, amit a szakács készített nekik nagy gondosan, az kiváló volt. Kár,
hogy Sherlock az ilyesmikkel sem sokat foglalkozott.
Siger
vett ajándékot a fiainak Violet nevében is, Mycroft pedig a szüleinek Sherlock
helyett.
Sherlock
alig várta, hogy ez az egész tortúra véget érjen, aztán a szobájába vonult, de
nem sokáig élvezhette a magányát, mert Mycroft követte őt.
-
Mit akarsz? - kérdezte Sherlock lényegretörően, majd nyomatékosításként gondosan
a sarokba vágta a most kapott könyveit. Matematika. Soha nem fogja elolvasni
őket.
-
Beszélnünk kell, Sherlock - mondta Mycroft nyájassággal leplezve az
idegességét, miközben Sherlock íróasztalához lépkedett, ami laboratóriumként
üzemelt. Sherlockot azonnal elöntötte a harag.
-
Nem, nem hiszem, hogy beszélnünk kéne.
-
Mégis mire készülsz, édes öcsém? - kérdezte Mycroft élesen.
Sherlock
nem mondott semmit, de meg tudta volna ölni a tekintetével a bátyját. Teljesen
egyértelmű volt, hogy Mycroft pontosan tudja, hogy mire készül. Ki tudná, ha nem
ő?
-
Hát nem emlékszel Redbeard-re? - folytatta Mycroft nem kevésbé szigorúan, és
közelebb lépett a fiúhoz. Sherlock egy pillanatra azt hitte, hogy Mycroft meg
fogja érinteni őt, de nem. Ennél sokkal jobban ismerte az öccsét.
Aki
persze, hogy emlékezett a kutyájára. Redbeard halála fordulópont volt
mindnyájuk életében. Az, amit Sherrinford csinált vele, végleg bebizonyította,
hogy el kell távolítani a közelükből - hogy izolálni kell a világtól. Már
nagyon régóta egyértelmű volt, hogy valami nincsen rendben vele, csak a szüleik
nem vették észre - nem akarták észrevenni. Mycroft volt az egyetlen, aki tudta,
és aki tudta azt is, hogy nem is ez volt a legborzasztóbb dolog, amit
Sherrinford valaha csinált. És hogy még sokkal nagyobb szörnyűségeket tervez.
És
Mycroft volt az egyetlen, aki tett ellene. Sem köszönetet, sem megbocsátást nem
várt érte. És nem is kapott.
Sherlock
tizenegy éves volt akkor, és képtelen volt sírni.
A
szüleik akkor döntöttek úgy, hogy rendes iskolába íratják Sherlockot, és
elbocsátották a magántanárt. Mycroftnak már mindegy volt, de Sherlocknak? Ő még
csak egy gyerek volt, ráadásul annyira hasonlított Sherrinfordra! Muszáj volt
normális közegbe helyezni őt.
Sosem
működött, de ezt a szülei nem látták. Ugyan, mit láttak ők? Violet túlságosan
bevonult a saját világába, Siger pedig el, messze innen. De egyikük sem fogadta
el a valóságot.
-
Beírattalak boksz-tanfolyamra, tekintsd karácsonyi ajándéknak - közölte
Mycroft. - Megtanulod megvédeni magad.
-
Láttad, hogy meg tudom védeni magam - mondta Sherlock hidegen.
-
Nem fogom hagyni, hogy megtedd - mondta Mycroft ellentmondást nem tűrően.
Nathan
imádta a kutyáját, egy óriási dobermann volt, aminek a szőrével folyamatosan
teli volt a ruhája, a haja, a bőre. Jobban szerette, mint a kocsiját, mint a
haverjait, vagy mint bármilyen utazást a szünetben bárhova.
-
Miért, mégis mit fogsz csinálni? - kérdezte Sherlock dacosan. Igen, dac volt
az, mert ne feledjük, Sherlock még csak egy tizenhárom éves gyerek volt.
-
Nem fogom hagyni, hogy megtedd - mondta Mycroft újra. Lassan, és tagoltan. Ezek
a szavak azt is jelentették, nem fogom
hagyni, hogy úgy végezd, mint Sherrinford.
Mert
végülis csak ugyanolyanok voltak mind a hárman, a Holmes fivérek. Zseniálisak
és kegyetlenek.
Sherlock
elfordította a tekintetét a bátyjáról, és hallgatott.
Hat, nem szoktam kommentet hagyni, foleg nem mobilrol, de oly erdemtelennek talaltam, hogy senki nem irt Neked ehhez a csodas darabhoz semmit! En nagy Sherlock rajongo vagyok, kis koromban olvastam mindent, mindig is Hserlockina akartam lenni vagy valami hasonlo, kevesbe rosszul hangzo, mondjuk Shirley Holmes - sajnos ez az angol tankonyvemben van es borzaszto -, de most megis lenne egy fontos kerdesem Hozzad: mennyi ebbol a sajat fantaziad termeke? Sherrinford valoban benne bolt a konyvekben? Egyatlana Redbeard benne volt,vagy csak a sorozatban?! Szegeny,hogy nem emlekszem.
VálaszTörlésszoval, csak igy tovabb, o es kedves draga Szerzom, konyorgom neked, terdre vetem magam egy ujabb Hemlock Grove ficert... zsenialis volt az is.
Na, nem akarom a szot csepelni itt, mindenesetre sok mindent nem.ismerek, amihez irsz, de amit igen, azok mind nagyon tetszenek. Megfogod a karaktereket es jol adod elo a tortenetet! Bar en egy kicsit tobb veres reszletet ebben tudtam volna ertekelni. Ezt azonban ne vedd figyelembe. En egy melyen beteg ember vagyok.
oke,nem, de na.
Szeretettel(meg halaval a remek percekert, amiket olvasassal toltottem): Lilith
ja, es nem tudom, ismered-e, de ajanlom a Twin Peaks cimu kilemcvenes evekbeli sorozatot. A Hemlock Grove sokat meritett belole. :)
Szia! Jaj, örülök, hogy nem hiába írtam meg ezt a ficet, legalább egy embernek tetszett. Úgy elfelejtkeztem róla, hogy címről hirtelen nem is tudtam, hogy mihez kommenteltél. XD
TörlésŐszintén szólva én inkább csak a sorozatból építkezem, bár olvastam valamennyit a regényekből/novellákból, de közel sem mindet. Pontosabban a leginkább csak a saját fantáziámból építkezem, mert mindezekből kb semmi nem volt a sorozatban, még a 3. Holmes testvér is csak nagyon említés szintjén a harmadik évad végén. De már ennyi is elég volt ahhoz, hogy elgondolkozzak azon, vajon hogyan működhettek ezek hárman kiskorukban. Hogy Sherlock túl korai zsenialitása és hát, valljuk be, az általános empátia hiánya hogyan mutatkozott volna meg.
Szerintem Redbeard-öt csak a sorozat készítői találták ki, már csak abból is gondolom, hogy az eredeti sztoriban nem sok minden van Sherlock gyerekkoráról. Ha jól tudom, Sherrinford neve viszont valamikor felmerült valamelyik novellában, de nem tudom mikor, csak a neten olvastam valahol. De valaki egyszer le is vezette, hogy logikus, hogy hárman legyenek testvérek - elvégre jómódúak, talán szó is van arról, hogy miféle vidéki kúriában nőttek fel (de lehet, hogy már keverem a fanficekkel, amiket olvastam), márpedig ha Sherlock albérletben lakik a városban, és Mycroft is csak a lábát ingázza mindenféle klubokban, akkor kell legyen valaki, aki otthon maradt a családi házban, és az általában a legidősebb testvér szokott lenni.
De mindegy, alapvetően az egész csak a képzeletem játéka, egy "mi lett volna, ha", valójában nem hiszem, hogy Sherlock ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozott volna már gyerekkorában sem. Inkább Moriarty-ból nézném ki, na viszont ha ezt vele írtam volna meg, akkor abban biztosan több véres jelenet lett volna. XD (egyébként van pár véresebb ficem is, a Hannibalosak. abból a téma jobban adja. XD)
A Hemlock grove-val kapcsolatban meg sajnos szerintem a 3. évadot szánalmas módon elcseszték, fizikai fájdalom volt nekem nézni, úgyhogy nem hiszem, hogy velük még valaha írni fogok. Én is bánom, mert jó páros voltak.
Sokan ajánlották már nekem a Twin Peaks-et, csak tartok tőle, mert egyrészt eléggé régi, másrészt meg azt hallottam, hogy annak is elrontották a végét. De egye fene, felrakom a listára, hátha megihlet.
Köszi szépen még egyszer a kommentedet. <3 Ritka ajándék, főleg, hogy már mióta nem is írtam semmit, és nagyon értékelem.