Mellékvágány

Ha valakit még érdekel a téma: van egy új Sherlock ficem!
Sherlock 13 éves benne (tehát biztos fiatalabb, mint itt a képen, de ne is törődjetek vele), és nem annyira jó fej. Plusz megismerhetitek az egész Holmes családot (már amennyire). Nem lesz túl vidám.

Van egy új fejlécem is, amit Raistlin csinált (már vagy ezer éve), és köszönet érte.






1. Sherlock

Sherlock hátradöntötte a fejét, és egy újabb adag vécépapírt gyűrt az orra elé. A kezei indokolatlanul nagyon véresek voltak, és a lábai még mindig remegtek, úgyhogy kénytelen volt leülni a lehajtott WC-deszkára. Dühítette, hogy a vérzés csak nem akar elállni.

Sherlock utálta az osztálytársait, jobban, mint amennyire az osztálytársai utálták őt.
Első pillanattól kezdve idegesítőnek találta őket, végtelenül kiszámíthatónak, és mégis érthetetlennek - persze másfél évvel ezelőttig szinte soha nem találkozott kortársaival, és sokáig nem sejtette, hogy mennyire különbözik tőlük. Azt sem sejtette, hogy mennyire jó magántanulónak lenni - olyan tempóban haladhatott a tananyaggal, amilyenben csak akart, és a tanárnő, aki a házukba járt oktatni őt, elnéző volt vele bizonyos tantárgyakkal kapcsolatban, mert lenyűgözte, hogy másokban Sherlock milyen tehetséges.
Egy hosszadalmas, felesleges év után, ami alatt Sherlock végképp megcsömörlött a gyerekektől, akik körbevették őt, úgy döntött, hogy egyszerre teszi le a vizsgáit két év tananyagából, hogy osztályt ugorhasson. Így idén szeptemberben valamivel izgatottabban állt az új tanév elé, úgy gondolta, hogy majd most, hogy kicsivel idősebbekkel lesz körülvéve, olyan közegbe kerül, ahol jobban megértik őt. De borzalmasat kellett csalódnia. Továbbra is sokkal okosabb volt, mint az osztálytársai, holott alig múlt tizenhárom, a többiek pedig mind 15, meg 16 évesek voltak.
Sherlock mélységes csalódottsága már az első hónap végére megvetéssé fajult.
A többiek persze, előző osztályához hasonlóan, alapból gyanakvással szemlélték őt - nem elég, hogy új gyerek volt, még fiatalabb is náluk, ráadásul fura. Sherlockot nem érdekelték azok a dolgok, amik őket. Nem akart focizni tanítás után, nem bámulta meg a lányokat, és nem vonult be a többiekkel a mosdóba cigizni a szünetekben - persze ő is dohányzott alkalmanként, csak nem a vécében, ahol folyamatosan lebuktak. Örökösen a könyveit bújta, és ha véletlenül mégsem, lenéző tekintettel mért végig mindenkit, tudatában annak, hogy sokkal különb náluk.
Olykor napokig egy szót sem váltott senkivel, és ez így tökéletesen megfelelt neki. Nem volt kíváncsi a körülötte lévők véleményére.
A minden igazságtartalmat nélkülöző gúnyolódásuk pedig egyszerűen hidegen hagyta őt. Törvényszerű volt, hogy miután látták, hogy a verbális erőszak lepereg róla, áttértek fizikaira. Idősebbek voltak már azoknál a gyerekeknél, akikkel eddig kellett megosztania az iskolapadot, és akik leginkább csendes félelemmel viseltettek irányába - jól fejlett kamaszok voltak, hormonfűtöttek, és agresszívak.
Sherlock mindig megőrizte a hidegvérét, akkor is, amikor órák alatt, ha a tanár nem figyelt oda, a legkülönbözőbb tárgyakkal dobálták meg. Széttépték a tankönyveit, de úgyis vagy kívülről fújta már őket, mint a kémiát, vagy egyáltalán nem érdekelték őt, mint az irodalom. Elszedték tőle az ebédpénzét, de hát egyébként sem evett valami sokat. Lelökték a lépcsőn. Galléron ragadták, és a szekrényhez vágták a fejét. Néha megverték őt, de ügyeltek arra, hogy mindig oda üssenek, ahol nem látszik - mivel úgy gondolták, hogy túl gyáva ahhoz, hogy árulkodjon. Bizonyos szempontból igazuk is volt… elvégre mégiscsak egy gyerek volt, aki nem elég erős ahhoz, hogy védekezni tudjon, viszont túl büszke ahhoz, hogy elmondja a mindig elfoglalt szüleinek, vagy az érdektelen tanárainak. Nem ő volt az első, és nem is utolsó ilyen.
Azonban volt valami, amiben különbözött a vele egy cipőben járóktól - tényleg sokkal okosabb volt náluk.

December eleje volt, kora délután, amikor az osztálytársai túlzásba estek, aminek köszönhetően Sherlock végül kikötött a sportpálya melletti javarészt használatlan fiú vécében.

Éppen csak elindult hazafelé az utolsó órája után, amikor meglátta, hogy az osztály úgymond „menő csapata” közeledik felé, kötekedő vigyorral a képükön, az a három fiú, akik egyetlen alkalmat sem hagytak volna ki, hogy rászálljanak Sherlockra. Persze, hogy most is megragadták a lehetőséget.
- Mizu, kölyök? - kérdezte tőle Nathan, aki a legjobbnak képzelte magát közülük, ezzel elérve, hogy főnöknek tekintsék. Szentül hitte, hogy Sherlockot idegesíti, ha kölyöknek szólítják, mondván hogy kit ne zavarna. Sherlock magasról tett rá. Egy kicsivel jobban idegesítette, hogy Nathan mellé állt, és a vállára csapva a karját közelebb húzta magához, mintha haverok lennének. Sherlock alapjában véve utálta, ha hozzá érnek.
- Semmi - motyogta, és megpróbálta lerázni magáról a rá nehezülő kezet, sikertelenül.
- Ugyan már, mesélj nekünk valami izgit - mondta srác undokul vigyorogva. - Te mindig vágod a legújabb pletykákat… gondolom mert senkit se érdekelsz, és észre sem veszik, hogy a közelükben sündörögsz. - A másik két srác, Kevin és Lucas, úgy röhögtek, mintha Nathan az év poénját közölte volna.
Sherlock tényleg mindig tudta a legújabb pletykákat, de nem azért, mert bárkit is kihallgatott volna - egyszerűen csak látta a dolgokat.
- Ahhoz mit szólsz, hogy a barátnőd megcsal téged… két különböző fiúval? - kérdezte Sherlock mérges büszkeséggel. Tökéletesen tudta, hogy mit fog ezért kapni, de úgy gondolta, hogy a francba is, különben meg igaz volt.
Nathan haverjai szívesen lefogták Sherlockot, amíg a srác alaposan helyben hagyta őt.
Azután nagy nehezen eltántorgott a mosdóig, és miután hosszú idő után sikerült elállítania az orrvérzését, rájött, hogy elege van.
Gondosan az arca elé tekerte a kék sálját, hogy ne látszódjon a verés nyoma, és a hóna alá csapva szakadt táskáját elindult. Úgy döntött, hogy nem megy még haza, mivel éppen szerdai nap volt, és az apja titkárnője ilyenkor mindig a beteg édesanyját látogatja meg a kórházban, tehát az apja ezúttal időben fog hazajönni. Az anyja ugyan nem sok port zavart, ha véletlenül ki is dugná az orrát a dolgozószobájából, akkor se tűnne fel neki, hogy Sherlockkal valami nem stimmel, de biztonságosabb volt a bátyja lakásába menni, azt tudta, hogy biztosan üresen találja.
Az apjuk, bár megértette, mégis aggódott, amikor Mycroft közölte otthon, hogy külön költözik. Félt, hogy arra kell neki a saját lakás, hogy lezülljön, hogy lányokat vigyen fel, és el fogja hanyagolni a tanulást, ami nagy kár lett volna, mert világéletében mindenből kitűnő volt, kivéve talán a testnevelést. De Sherlock tisztában volt azzal, hogy az aggodalom tökéletesen alaptalan, ugyanis Mycroft kizárólag azért hagyta ott a szülői házat, hogy zavartalanul kezdhessen dolgozni a tanulmányai mellett, és csak emiatt találni olyan sűrűn üresen a lakását. Egyébként sem kellett volna egyetlen nőnek sem, és nem csak azért, mert nem volt éppen vékony, meg jóképű, hanem azért is, mert jéghidegen bánt velük. Éppen annyira lenézte a körülötte élő embereket, mint az öccse, de volt benne ambíció, így megtanulta, hogyan kommunikáljon velük, sőt, manipulálja őket. Tudta, hogy sokra fogja vinni.
Sherlockot meg csak nem érdekelte az egész.
Mycroft felé menet megállt a parknál, és pár perc alatt ki is szúrta az embert, akit keresett. Még ha nem is ismerte volna arcról, könnyedén felismerte volna a viselkedéséről. A kapucnis, karikás szemű, ebben a hidegben is odakint ücsörgő férfi első alkalommal furcsán nézett Sherlockra, aki talán idősebbnek nézett ki koránál, mivel elég magas volt, és a hangja elég mély ahhoz, hogy ne hangozzék gyerekhangnak, de az arca azért még kisfiús. Viszont volt pénze, és a dílert valójában csak ez érdekelte.
Sosem vett füvet, mint a többiek, nem akart belassulni, és eltompulni - speedet vett, hogy élénken tartsa, és segítse őt gondolkozni.
Sherlocknak volt kulcsa a bátyja lakásához, de nem volt nála, úgyhogy fel kellett törnie az zárat, ami persze nem okozott túl nagy gondot neki. Bár furcsamód Mycroft se vette valami komolyan a biztonsági intézkedéseket.
Első útja a fürdőszobába vezetett, miután ledobta a kabátját, és a sálját valahová az út közepére - az ember azt gondolná, hogy egy ilyen komoly, rendszerezett gyerek rendet tart maga körül is, de azok, akik így gondolják, még nem jártak a szobájában. Sherlock összevont szemöldökkel nézte magát a tükörben, az egyik szeme belilult, és felrepedt az ajka, tipikusan nem olyan sérülések, amik valami szerencsétlen esés eredményei lehettek volna. Mycroft azonnal kiszúrná ezt, de az apja nem feltétlenül - de mindegy is, mert legrosszabb esetben majd azt hiszi, hogy verekedett. Valószínűleg még meg is dicséri érte.
Sherlockot tényleg sok minden nem érdekelte, de büszke volt, és nem akarta, hogy ezt bárki is elvegye tőle. Vagy ő vegye el saját magától.
Alaposan megmosta az arcát, megszabadult a maradék vértől is, aztán a nappaliba ment, elterült a kényelmes kanapén, és szárazon lenyelte a tablettát, amit az imént vásárolt. Összeillesztette az ujjhegyeit, becsukta a szemét, és gondolkozni kezdett.
Jól ismerte a körülötte élők gyenge pontjait, és tudta magáról, hogy okos, de azt is, hogy tapasztalatlan. Meg kellett terveznie a dolgokat.

2. Nathan

Nathan egyszerű volt, akár az egyszer egy. A világon semmihez sem értett, de nem is volt rá szüksége, mert a szüleinek volt pénze - annyi pénze, hogy tudta, ő is vígan elél majd belőle élete végéig, anélkül, hogy bármit is csinálnia kéne. Sajnálatos módon azonban a szüleinek legalább minimális mértékű elvárásai voltak azért cserébe, hogy körülbelül akármekkora összeget a rendelkezésére bocsássanak - ez pedig jelenleg az volt, hogy a fiúk ne bukjon meg félévben biológiából.
Nathan már hetek óta arról beszélt, hogy mennyire élvezni fogja az európai útját a karácsonyi szünetben, és hogy mennyire jó fejek az unokatestvérei, akikkel évente csak néhányszor találkozhat, ezért aztán abban a kevés időbe kell belesűríteniük az összes kimaradt bulit. Részben persze csak nagyzolni akart azzal, hogy ennyit emlegeti, de részben tényleg nagyon el akart menni - annyira, hogy úgy döntött, felkészül a pénteki biosz dolgozatra, hogy ne bukjon meg.
No ez a felkészülés nem abból állt, hogy tanul rá valamennyit, ugyan. Lefizette az egyik felsős diákot, hogy szerezze meg a feladatsort a válaszokkal.
Sherlock osztálytársai szerint a csütörtök volt a legnehezebb napjuk - szinte ebből adódóan Sherlocknak a kedvence. Semmi humán tantárgy, csak fizika, kémia, matematika. Bár a tanárok ritkán mondtak újdonságot Sherlocknak, ő azért élvezte ezeket az órákat, és most még egy kicsit bánta is, hogy az utolsó kettőről el kell lógnia. De biztos akart lenni abban, hogy még Nathan előtt internet-közelbe kerül.
Tudta, hogy felesleges óvintézkedéseket tesz, amikor ahelyett, hogy egyszerűen hazament volna, inkább beült az iskolakönyvtárba az egyik lassú, de ingyenesen használható számítógép elé. Igaz persze, hogy a srác, akit Nathan felbérelt arra, hogy lenyúlja a tanár gépéről a biosz tesztet, értett valamennyire a hackerkedéshez, de azért annyira nem, hogy ilyesmit lenyomozhasson, mindenesetre azért nem árt az óvatosság.
Nathan e-mail-jét nevetségesen egyszerű volt feltörni - a saját születésnapja volt a kód, több nem is várható a magafajtától, és Sherlock elsőre eltalálta. A kitöltött teszt ott virított a bejövő üzenetek között, még olvasatlanul. Sherlock megnyitotta, majd gondosan átírta az összes választ, nem törődve azzal, milyen zöldségeket hord össze. Tudta, hogy Nathan túl ostoba ahhoz, hogy feltűnjön neki a dolog. Amikor végzett, újra olvasatlannak jelölte az üzenetet, majd elégedetten hátradőlt. Az egész tíz percébe se tellett, enyhén nevetségesen is érezte magát, hogy annyira rákészült.
Mondjuk a következő terve már valóban valamivel több felkészülést igényelt. Még a google segítségét is igénybe kellett vennie hozzá - no ezt inkább már a saját gépén intézte, nem mintha attól tartott volna, hogyha valaki a könyvtárban átlesne a válla felett, bármit is értene abból, amit a monitoron lát. De hát megint csak, jobb az óvatosság.

Sherlocknak ezúttal nyugodt hazaútja volt, lévén, hogy még javában tartott az iskola, és ő volt az egyetlen diák az utcán. Arra számított, hogy otthon ugyanilyen csend, és magány fogadja majd, és igencsak csodálkozott, amikor a konyha irányából zajokat hallott. Az anyját találta ott, amint éppen valaminek a sütésén ügyködik.
Nem is emlékezett arra, mikor látta őt utoljára a konyhában, vagy ami azt illeti, bárhol is a vacsoraasztalt leszámítva. Sőt mi több, vidámnak tűnt, a ruhájának az ujja lisztes volt, ahogyan Sherlock felé fordult, és még rá is mosolygott.
- Szia drágám - mondta dallamos, álmodozó hangon. - Hol voltál ilyen sokáig?
Ugyan két órával hamarabb ért haza, mint szokott, de Sherlock tudta, hogy anyjának fogalma sincs arról, hogy mikor szokott hazaérni. Abban sem volt biztos, hogy jelenleg bármi mással tisztában van.
- Iskolában - motyogta ehhez mérten.
- És hogy nézel ki már megint? - kérdezte tőle rosszallóan, és odalépett hozzá, hogy megsimogassa a tegnapi veréstől belilult arcát. Sherlock a fogait összeszorítva tűrte az érintését, érezte, hogy lisztes lesz tőle a bőre. Az anyja már előző este is látta Sherlockot, csak akkor nem vette észre a sérüléseit. Nem figyelt. - Hányszor mondtam, hogy vigyázz magadra, Sherrinford?
- Sherlock vagyok, anya - felelte, a frusztráltságába inkább lemondás vegyült, semmint igazi düh. Közel sem ez volt az első alkalom, hogy az anyja összetévesztette őt a legidősebb testvérével.
- Oh - mondta az anyja hitetlenül, aztán megrázta a fejét, és kelletlenül elhúzta tőle a kezét. - Persze, tudom, csak egy pillanatra megzavarodtam. Annyira hasonlítotok…
- Tudom, anya - mondta Sherlock, csak azért, hogy megerősítse a tényt. Sherrinford sosem hívta őt anyának, mindig a nevét használta. Számára csak Violet volt.
Különben tényleg hasonlított Sherrinfordra, legalábbis a gyerek verziójára, és nem csak a nevükben - mindketten vékonyak voltak, ijesztően fehér bőrűek és sötét, göndör hajuk volt, amit az anyjuktól örököltek, a heves természetükkel egyetemben. Persze az anyjuk mára már ez utóbbit elveszítette.
Csak Sherrinford már annyi idős korára, mint Sherlock, sokkal többször jelent meg otthon szétvert arccal.
- Muffint csinálok - mondta Violet valamivel kevésbé jókedvűen, és hátat fordított, hogy kinyissa a konyhaszekrényt. - A kedvenced.
Sherrinford kedvence volt, de mindegy. Sherlock leült a konyhaszékre, részben mert olyan keveset látta az anyját, és azért is, mert nem merte őt egyedül hagyni a konyhában.
- Emlékszel, amikor a szülinapodra kalózhajós tortát csináltam? - kérdezte Violet álmatagon, és újabb adag lisztet adott a muffin-tésztához. Most legalább valóban róla volt szó, bár Sherlock arra is emlékezett, hogy már akkor is közölte a szüleivel, hogy tökéletesen tudja, hogy csak rendelték a tortát. De most nem akarta elrontani az anyja kedvét. 
- Mindig elcsented az apád nyakkendőjét, és szemfedőt csináltál belőle. Emlékszel, mennyire örültél annak a kalóz-sapkának, amit vettünk neked?
Sherlock nem felelt semmit, de nem is volt szükség rá, az anyja valószínűleg úgysem hallotta volna meg őt, annyira az emlékeibe temetkezett.
Sherlock még csak hat éves volt, és igen, emlékezett arra, hogy mennyire örült annak a sapkának. És arra is, hogy még jobban örült a hajómodellnek, amit Mycroftól kapott. Rögtön félretette a fakardját, és még aznap este nekiállt összeszerelni. Valamikor éjszaka döbbent rá, hogy nem fog sikerülni, az ujjai egyszerűen még nem elég ügyesek ilyen aprólékos feladathoz. Szóval darabokra törte a modellt, és addig gyepálta a kalapot, amíg szét nem szakadt. Furcsamód az anyja mintha még örült is volna neki - csináljon csak Sherlock egy hat éveshez illő dolgokat, és ne azt, amit Mycroft akar. Mycroft más volt, mint a testvérei, és nem csak külsőre - mindig túlságosan nyugodt volt, és hideg, szenvtelen, nem úgy, mint a két testvére. Violet nem értette őt.
De Sherlock sem akart azután többé kalóz lenni.
Violet kinyitotta az egyik konyhaszekrényt, de ahelyett, hogy kivette volna belőle a muffin-papírt csak állt ott, és nézett maga elé, sokáig.
Sherlock tudta, hogy ennyi volt.  
- Jaj igen, hát persze - kiáltott fel hirtelen felcsillanó szemmel. - Végre megvan!
Fókuszálatlanul nézett le Sherlockra.
- Ezt le kell írnom gyorsan, mielőtt elfelejteném - mondta bocsánatkérően. - Mindjárt befejezem a muffinokat, jó?
Meg sem várta Sherlock válaszát, nem mintha lett volna neki, visszavonult az emeletre, és magára zárta a dolgozószobája ajtaját.
Újra Sherlocké volt az egész ház, és pontosan tudta, hogy az anyja nem csak hogy nem fog visszatérni a muffin-készítéshez, de aznap már egyáltalán nem látják őt. Talán másnap sem, és azután.
Sherlocknak nem volt szabad bemennie az anyja szobájába, de attól még tudta, hogy min dolgozik - számokon. Matematikus volt, és mindig is könyveket akart írni, csak aztán helyette inkább gyerekeket szült, így sosem volt ideje rá. Legalábbis egészen addig, míg el nem veszítette két fiát, és úgy nem döntött, hogy a harmadik nem érdekli.

3. Kevin

Sherlock nagyjából emlékezett a biológia teszt válaszaira, holott csak végigfutotta őket, amikor átírta Nathan számára, úgyhogy nem igazán kellett koncentrálnia. Ezzel Nathan is így volt - még arra sem vette a fáradtságot, hogy a kiírt válaszokat megtanulja, Sherlock látta, hogy kinyomtatott papírról, a pad alól puskázta ki az egészet. Szórakoztató volt nézni, hogy még a legnagyobb butaságon sem akad fent, rezzenéstelen arccal másolt át minden szót.
Ezután Sherlock nyugodt szívvel fordíthatta minden figyelmét Kevinre.
Ugyan ezúttal nem ő volt az, aki megverte őt, de hogy részt vett benne, az bőven elég indokot adott Sherlocknak arra, hogy bosszút akarjon állni. Kevin ráadásul focista volt, tehát nagydarab, és izmos, és tudta, hogy hová kell ütnie ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, de nyomot ne hagyjon maga után, és ezt a képességét szerette Sherlockon gyakorolni. Szóval megérdemelte.
Még szüksége volt a hétvégére ahhoz, hogy mindent beszerezzen, amit kell, és kellőképpen felkészüljön rá, azután pedig ki kellett várnia hozzá a tanítás végét. A neki szánt terv alapvetően több várakozást igényelt, és több tervezést is, de Sherlock nem bánta. Ritkán szokott bármi miatt is izgatott lenni, és most minden percét élvezte.
Kiment az udvarra, és megbújt az iskolaépület mellett a kedvenc pontján, a kémia szertár kiugró ablaka alatt, ahonnan az egész teret jól belátta, ő viszont nem keltett nagy feltűnést, és rágyújtott az apjától elcsent cigarettára.
A gyerekek nagy része már hazacsődült, csak néhányan lézengtek még az udvaron, a ráérősen sétálgatók, a mindig késők, és a valakire várók. Végül Sherlock kiszemeltjei is megjelentek, igen, mert többé nem ők voltak azok, akik kiszemelték maguknak Sherlockot, hogy megkeserítsék az életét, hanem éppen fordítva. Bár most is biztosan odamentek volna hozzá, ha meglátják, így viszont jobb híján egy szemüveges, elsős gyereket lökdöstek meg egy kicsit, aztán röhögve nézték, hogy megszeppenten szedegeti össze a könyveit a földről. Végül csak eljutottak addig, hogy elköszönjenek egymástól, és míg Nathan és Lucas a kapu felé indultak, Kevin a sportpálya irányába.
Mint mindig, most is késében volt, egyedül maradt az öltözőben, míg magára kapkodta a sportcuccát, bezárta a szekrényét, aztán a többiek után sietett. 
Sherlock nem is várt néhány percnél tovább - hiszen eddig figyelte a jövő-menőket, és látta, hogy már a csapat összes tagja a pályán van.
Némileg bosszankodva vette észre, hogy Kevin szekrényén számzáras lakat van, egy simát könnyedén fel tudott volna törni két biztosítótű segítségével, amit mindig hordott magánál. Aztán halkan felnevetett, amikor azt is meglátta, hogy mennyire régi a lakat, a sokat használt számok már gyakorlatilag lekoptak róla. Ezzel csak még egyszerűbb dolga volt.
Kevin csak úgy bedobta a cuccait a szekrénybe, úgyhogy Sherlocknak úgy kellett kikotornia közülük az energiaitalos flakonját. Ugyanannál a mosdónál állt, ahol a minap a véres orrát törölgette, amikor leöntött az italból egy keveset, és hozzákeverte helyette azt, amit ő hozott magával. A folyadék még mindig ugyanolyan szintetikus kék volt, semmi változás nem látszott rajta.
Sherlock visszavitte a szekrényhez, és gondosan oda rakta, ahol találta, majd újra bezárta a lakatot. Elégedetten mosolygott magában, és ráérősen indult hazafelé.
Ezt még háromszor kell majd megismételnie, hogy a jövő hétvégi meccsre biztosan meglegyen a hatása.

Az elkövetkező hét a szokásostól eltérően nagyon is kellemesnek ígérkezett. Ugyan Sherlock hőn szeretett triója egyik nap úgy döntött, hogy vicces lenne rágót ragasztani Sherlock örökké kócos, göndör hajába, ami jelentett neki és az apjának egy félórás kitérőt a fodrásznál (és nem jelentette azt, hogy ezentúl kevésbé lesz majd káosz a haja). De Sherlockot felvidította az újabb látogatás a sportpályánál. Azután pedig kiderült, hogy a Nathan elleni terve még a vártnál is jobban sikerült.
Aznap csak a harmadik órájuk volt a biológia, de a tanár nyilván már reggel behívta magához Nathant, ahogyan szokta néha a különösen rossz, vagy jó diákokat, mert Sherlock már az első szünetben végignézhette, hogy Nathan alaposan elveri a srácot, akit lefizetett azért, hogy szerezze meg neki a teszt válaszait. Mire odaértek a tanárok, rosszabbul nézett ki, mint Sherlock a legrosszabb állapotában.
Így csak még nagyszerűbb volt a dolog, mert Nathan nem csak hogy fegyelmit kapott, de a srác még azt is elmondta, mi volt az incidens kiváltó oka, nem törődve azzal, hogy saját magát is elárulja vele.
Sherlockot csak az érdekelte, hogy Nathan még nagyobb bajba került.
Nem ez lesz élete legjobb téli szünete, az biztos.

Sherlock még soha életében nem volt focimeccsen, lévén, hogy el sem tudta képzelni, mi szórakoztató lehet abban, hogy egy nagy rakat ember egy labdát rugdos, azt meg főleg nem, hogy miért jó nézni ezt. A ricsaj, és a tömeg zavarta őt, nem is beszélve az izzadtság meg az olcsó sör szagáról, úgyhogy azzal szórakoztatta magát, hogy a lehető legtöbbet olvasott le a körülötte ülő emberekről. Úgy sejtette, hogy Nathan és Lucas is itt lehetnek valahol a tömegben, és valószínűleg Kevin szülei is - ez egy nagy, fontos meccs volt a rivális iskola csapatával, úgyhogy senkit sem érdekelt a borús idő, és a hideg, sokan összegyűltek rá.
Sherlock egyetlen okból ült itt - Kevin miatt, persze. Előrehajolt a padon, hogy jól lásson, amikor a focicsapat bemasírozott a pályára, de bárhogy meresztgette a szemét, az említett személy nem volt a fiúk között. Úgyhogy Sherlock felállt, és elégedetten kisétált, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna a meccs. Neki csak ennyit kellett látnia. Illetve nem látnia, mert az, hogy Kevin nem volt a pályán, azt jelentette, hogy működött a dolog.
Épp eléggé nagyszabású meccs volt ahhoz, hogy előtte lecsekkolják a csapat tagjait - és mit ad isten, megállapították, hogy Kevin doppingszert szed.
Minden, amit az ember nem talál meg a könyvekben, azt megtalálja az interneten, és Sherlock átkozottul értett a kémiához. Egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy hatásos lesz a vegyület, csak azon múlt a dolog, hogy elég komolyan veszik-e a vizsgálatot. Nyilvánvalóan úgy tették. És a legjobb az egészben, hogy Kevin még csak nem is érezte a hatását.

Azután Kevin mondhatott akármit, természetesen nem hittek neki. Sőt, talán épp azért, mert olyan szenvedélyesen bizonygatta az ártatlanságát, végül nem csak a meccset kellett kihagynia, ki is dobták a csapatból.
A következő hét elejére az is kiderült, hogy Nathan és Lucas is kevésbé szívesen lógnak vele együtt. Mert egy dolog csalni egy teszten, de egy igazi csalóval már nem volt annyira menő haverkodni.
Így a háromfős csapatuk kettőre apadt, ami különösen boldoggá tette Sherlockot. Na meg arra késztette, hogy figyelmesebben tanulmányozza nem csak az embereket, hanem a közöttük lévő kapcsolatokat is. Mert mennyire függtek mindannyian egymástól! Kevin is elveszett, és kedvetlen volt egyedül, talán még morcosabb, de sokkal kevésbé kötekedő.

4. Lucas

Lassan de biztosan közeledett a karácsony, és ennek megfelelően az iskolai karácsonyi buli is. Még egy dolog, ami Sherlockot a lehető legkisebb mértékben sem érdekelte, mint ahogyan általában a duóvá avanzsált triót sem. Kivéve ebben az évben - valószínűleg mert Nathant nem engedték el Európába a szünetben, úgy volt vele, hogy minden lehetőséget megragad itthon arra, hogy partizzon. Nem mintha egy iskolai parti igazán szórakoztató lenne, de némi alkohollal azért fel lehet dobni (ami többé-kevésbé tiltva volt, de azért közel sem lehetetlen becsempészni). Sherlock napokon keresztül hallgatta a pusmogást kettejük között arról, hogyan fogják megejteni a dolgot. Kevésbé került szóba, de Sherlock észrevette, hogy az is foglalkoztatja őket, hogy melyik lánnyal jöjjenek össze a buli alatt.
Hát van-e egyszerűbb módja két fiút egymásnak ugrasztani, mint egy lány?
Tekintetbe véve, hogy Nathan már nem volt együtt azzal, aki két különböző fiúval csalta meg (ez Sherlocknak köszönhető, a francba is), kérdéses volt, hogy ki lesz a választottja.
Ami Lucast illeti, ő már túl volt kb az iskola felén, és nem kellett Sherlocknak lenni ahhoz, hogy ezt tudja az ember. Sherlock persze azt is összeszámolhatta volna, hány lány fordult meg Lucas ágyában, de minek tette volna - ami jelenleg számított az az volt, hogy ki nem. Volt egy elsős, akit Lucas előszeretettel bámult mostanában, túl sok szót ugyan nem váltottak, de csak azért, mert úgy gondolta, hogy a nézése épp elég ahhoz, hogy elcsábítsa őt, ahogyan sok más lány esetében is elég volt. Végülis jóképű volt, és ezt tudta magáról. Az nem igazán számított neki, hogy a lány még egy kicsit fiatal volt hozzá, sőt, ez még csak még könnyebb prédává tette őt. Nem járt még elég ideig ebbe a suliba, hogy igazán eljusson hozzá Lucas hírneve.
Sherlocknak elég volt annyit tudnia a lányról, hogy meglehetősen buta.

- Nocsak, mi ez itt, Sherlock?
Sherlock felkapta a fejét a könyvéből, amit az ágyán kiterülve olvasott, és az apjára nézett, aki csinos, rózsaszín dobozkát tartott a kezében. Siger cinkosan mosolygott rá, Sherlock cserébe mérgesen ráncolta a szemöldökét.
- Az, amit nem lett volna jogod kivenni a kabátzsebemből - mondta hűvösen.
- Aha, úgy érted, annak a kabátodnak a zsebéből, amit megint az út közepén hagytál, és kiesett belőle, amikor felakasztottam a helyére - felelte az apja rosszallóan.
- Ajándék - morogta Sherlock.
- Drága kis ajándék valami lánynak, aki gondolom, nem az anyád.
Valójában nem volt drága ajándék, de az volt a lényege, hogy drágának látszódjék. Bár a Holmes család épp elég gazdag volt ahhoz, hogy Sherlock valami tényleg drága ékszert vásároljon, de minek tette volna, hogyha az olcsó is megfelel a célnak.
Mivel az apja nem intézett kérdést hozzá, Sherlock nem is felelt semmit. Hiába, ez nem volt elég ahhoz, hogy az apja annyiban hagyja a dolgot. Ehelyett közelebb ment a fiához, majd tétován leült az ágya szélére. Sherlock, frusztráltan a másik ember közelségétől, újra felnézett rá.
- Igen, azt hiszem, már kezdesz elég idős lenni hozzá - mondta zavartan.
- Mihez? - Sherlock tisztában volt azzal, hogy az apja hajlamos alaposan félrenézni a dolgokat, például Mycroft a tizenötödik születésnapjára kapott egy autót, amikor még egy évig nem is vezethette, de azért három évet talán még ő sem tévedne.
- Azt hiszem, beszélgetnünk kéne egy kicsit a védekezésről…
- Tökéletesen meg tudom védeni magam - mondta Sherlock hidegen. Hiszen éppen azon volt, hogy az ellenségei kiiktatásával ezt bizonyítsa. 
- Rendben van… de tudod, ha bármikor beszélgetni szeretnél róla…
Sherlock kezdett enyhén ideges lenni, honnan tud az apja egyáltalán bármiről is? Nem, alig tölt el időt otthon, és akkor se figyel jobban bármire is, mint Violet. Annak idején még Sherrinford viselkedése sem tűnt fel neki. Miért gyanakodna Sherlockra?
- Nincs ebben semmi szégyellnivaló - folytatta Siger továbbra is tétovázva.  - Tudod, én is körülbelül a te korodban kezdtem.
- Mármint mit? - kérdezte Sherlock most már tényleg idegesen.
- Hát tudod… a csajozást, ahogyan ti mondjátok.
Sherlockban végre a helyére kerültek a dolgok, és mondhatnánk, hogy megkönnyebbült, hogy csak erről van szó, de az apja olyan különösen szánalmasan hangzott, hogy az egész túlságosan kínos volt. Ráadásul éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy bátorítólag Sherlock vállára tegye a kezét, amit Sherlock alapból is elviselhetetlennek talált, ebben a szituációban pedig még inkább. Meg kellett küzdenie azért, hogy ne bújjon ki az apja érintése alól.
- Emiatt nem kell aggódnod - szögezte le Sherlock gyorsan. Esze ágában sem volt „csajozni”, az egész koncepciót nevetségesnek és feleslegesnek találta.
- Oh, hát, ha erről van szó, akkor sem kell szégyellned. Mi mindenképpen szeretni fogunk.
Az apja zavarával együtt nőtt Sherlock gyanakvása is.
- Nem érdekel a szex - vágta rá Sherlock egy kicsit túlságosan is nyíltan, mielőtt még sokkal kínosabbá válhatnának a dolgok. Nem jött be, mert így is eléggé kínos volt.
- Oh. Gondolom akkor mégsem vagy még abban a korban - mondta Siger látványosan megkönnyebbülve. - Persze ezzel sincsen semmi probléma - tette hozzá gyorsan, és Sherlock megkönnyebbülésére végre eleresztette őt. - Még ráérsz a dologgal.
Sherlock nem tudta elképzelni, hogy valaha is érdekelni fogja a „dolog”. A párkapcsolat messze túl sok bonyodalommal jár ahhoz képest, hogy arra való, hogy egy lényegtelen testi szükségletet kielégítsen az ember.
Pont az olyanokhoz illik, mint Lucas meg Nathan.

Sherlocknak el kellett mennie a karácsonyi buliba, de nem is bánta, így legalább, a meccshez hasonlóan, a saját szemével látta, ahogyan beválik a terve. A leginkább egyedül álldogált egy kevésbé feltűnő sarokban, álcaként egy üdítős poharat szorongatva, és úgy nézett arra a pár tudatlanra, aki meg akarta közelíteni őt, hogy kapásból el is ment tőle a kedvük. Lopva figyelte az ellenségeit, akik már a legelejétől kezdve totál részegek voltak, és szemernyi szégyen nélkül tapogatták a csinos ruhákba bújtatott barátnőiket. Az a lány, amelyiket Nathan hozott magával, már járatos volt az ilyen dolgokban, de Lucas kis elsősén még látszott, hogy valamilyen szinten zavarban van (bár az elfogyasztott alkoholmennyiségnek köszönhetően egyre kevésbé). Míg végül elérkezett a pillanat, amire Sherlock várt - az említett lányok úgy döntöttek, hogy kisurrannak az udvarra egy szál cigire. Hűvös éjjel volt, úgyhogy ehhez a kabátjukat is magukhoz kellett venniük, pont terv szerint.
Ugyanis Lucas barátnőjének a zsebébe Sherlock már az este kezdetén elrejtette a kis ajándékát. Végülis az apjának igaza volt, egy lánynak szánta a rózsaszín dobozban lapuló ékszert, de teljesen felesleges volt óvatos biztatással engedni el őt erre a bulira. Sherlocknak semmi szüksége nem volt biztatásra, elég gondosan ügyelt még arra is, hogy leutánozza Nathan általános alsóshoz méltó, mégis trehány kézírását, amikor megcímezte a dobozkát. Persze nem hitte volna el akárki, hogy valójában Nathan akarta meghívni őt a buliba, csak nem merte, ezért Lucasra bízta a dolgot, és hogy tökéletesen rendben lenne, ha odamenne megcsókolni őt, ha tetszik neki az ajándék, de hát a lány, ahogyan ezt Sherlock azonnal megállapította, nem volt túl eszes.
Azután Sherlock arra már nem is vette a fáradtságot, hogy pontosan visszafejtse az elkövetkezendő negyed óra eseményeit - tudta, hogy sikerrel járt, amikor először meghallotta, azután meglátta, hogy Nathan és Lucas egymásnak esnek. Sajnos a verekedés nem tartott annyi ideig, mint azt Sherlock szerette volna, főként azért, mert Nathan már a harmadik ütéssel orrba vágta Lucast, aki üvöltve hátrált el tőle.
- Mi a fasz bajod van, ember? - Lucas szájába vér folyt, amit idegesen maszatolt össze a ruhája ujjával.
- Még hogy nekem mi bajom van, hát ő jött ide hozzám, nem igaz, Nora?
Nora, a szegény kis elsős, aki Sherlock bosszúja miatt most pórul járt, csak pislogott rémülten, ha habogott is valamit, azt nem lehetett érteni. A jövő hétre valószínűleg híres lesz, amiért két ilyen menő csávó verekedett össze miatta, de most még azt sem tudta, mi van.
- Miért kellett az arcomat?! - kiabálta Lucas még hangosabban, mire Nathan csak röhögni kezdett.
- Sejthettem volna, hogy nem is a csajod miatt vagy kiakadva, csak amiatt a csinos kis pofid miatt!
Nathan egyre hangosabban röhögött, és Lucason látszott, hogy alig bírja visszafogni magát, de mégsem ment neki újra - Nathan túlságosan is jól tudja, hogy hova üssön, és Lucas, még ha felül is tudna kerekedni rajta, nem jönne ki ebből komoly sérülések nélkül, és az igazság az, hogy valóban a féltette az arcát.
- Nem fogok lealacsonyodni a szintedre - bökte ki végül tervei szerint lenézően, de ezzel igazából senkit sem tudott becsapni. Azután hátat fordított és látványosan elvonult, még mindig a vérző orrát markolgatva, maga mögött hagyva a röhögő Nathant.
Nos, ez a szituáció Sherlock számára is ismerős volt, csak ezúttal mély elégedettséggel töltötte el. Az öröme azonban nem volt egészen teljes - ha Lucas megalázottan jött is ki a szituációból, Nathan túlságosan is vidám volt, és Sherlock nem felejtette el, hogy valójában ki a nemezise.
Hirtelen ötlettől vezérelve kezdte követni Lucast.
Odakint még hidegebbre fordult az idő, és súlyos, szinte havaseső esett, ami tökéletesen megfelelt Sherlocknak, már csak azért is, mert Lucas még idegesebb lett tőle. Sherlock figyelte, ahogyan szorosan magához húzza a kabátját, de ahhoz már túl részeg volt, hogy feltűnjön neki, a sálját nem sikerült rendesen a nyaka köré tekernie, és mindjárt elhagyja. Ahhoz szintén túl részeg volt, hogy egyenesen végigmenjen az úton, és még a feldúltsága ellenére sem haladt valami gyorsan.
Sherlock könnyedén megkerülte, és beelőzte őt, így korábban ért el Lucas házáig, mint Lucas maga, mert azt persze már rég lenyomozta, hogy hol lakik. Hat perce volt ahhoz, hogy kitalálja, mit is akar itt, de harminc másodperc múlva már tudta - azután öt és fél perce, hogy felfeszítse a bejárati ajtóhoz vezető harmadik lépcsőfok deszkáját, ami szemmel láthatóan már amúgy meg volt lazulva annak köszönhetően, hogy az összes belépő mindig ugyanoda lépett rajta.
Komoly esély volt arra, hogy Lucas is ugyanoda fog lépni. Részeg volt, odakint sötét, és nagyon szeretett volna már otthon lenni, hogy megnézze a tükörben a károkat, amiket Nathan okozott.
A puffanás hangosabb volt, mint a jajdulás, és miután Sherlock megbizonyosodott arról, hogy Lucas sikeresen kiütötte magát, és hogy a szülei odabent nem ébredtek fel a zajra, odament hozzá, és óvatosan az oldalára fordította. Valószínűleg nem Nathan volt az, aki eltörte Lucas orrát, hanem a lépcső korlátja, de vajon Lucas is így fogja ezt gondolni reggel?
Valószínűleg nem.
De Nathan gazdag, ami Lucasról azért nem mondható el (ne feledjük a mállófélben lévő lépcsőket), és nem érné meg neki összeveszni vele.
Sherlock egy mozdulattal le tudta venni Lucasról a sálat, amit már amúgy is félig elhagyott. Nem volt valami figyelemfelkeltő sál, egyszerű, világosbarna, bár jelenleg némi vérrel szennyezett, de talán Nathan mégis emlékezni fog rá.
A buli kezdett igazán beindulni, mire Sherlock visszaért. Odakint maradt, hogy elszívjon néhány szál cigit, amit Lucas kabátjának a zsebéből csórt, és hogy várjon egy olyan pillanatra, amikor éppen mindenki odabent tartózkodik. Nem aggódott - tudta, hogy Nathan úgyis az utolsó pillanatig ott marad, egy cseppet sem zavarja, hogy nemrég verekedett össze a legjobb barátjával, és egyébként sem voltak kint sokan a pocsék idő miatt.
Nathan persze a leglátványosabb helyen parkolt, már csak azért is, hogy felvágjon az egyébként is látványos kocsijával. Sherlock meg tudta volna mondani a típusát, ha nagyon akarja, de nem érdekelte - eltéveszthetetlen volt, nagyon piros, nagyon drága, és Nathan szeme fénye.
De akármilyen puccos kocsi is volt, Sherlock tudta, hogyan törje fel, már csak azért is, mert valamennyire utánanézett, amikor arra készült, hogy Kevin szekrényébe jusson. A kettőnek ugyan nem sok köze volt egymáshoz, de úgy volt vele, hogyha már témánál van, miért ne tanulja meg ezt is. Sose lehet tudni, hogy mikor lesz haszna - és lám.
Bár még nem volt elég idős ahhoz, hogy autót kapjon ajándékba az apjától, ez nem jelentette, hogy nem is tud vezetni. Egyébként is csak a parkolóból kellett kiállnia, és fél utcát hajtania - azután kiszállt a járgányból, és hagyta, hogy magától leguruljon a lejtőn, iszonyú ricsajjal ütközve az út végén parkoló kocsiba.
Persze akármilyen hangos ricsaj volt is, az odabent bulizók semmit sem hallottak belőle, szóval bele fog telni még némi időbe, míg Nathan-höz eljut az információ, és míg megtalálja, és remélhetőleg felismeri a vezetőülés alatt Lucas sálját. Valószínűleg a rendőrség lesz az, aki kérdezi majd tőle, úgyhogy jobb lesz, ha megerőlteti magát.
De Sherlocknak ezt már nem állt szándékában megvárni, egyébként is sietnie kell, hogy mielőbb eltűnjön a tett helyszínéről.
Még elszívott egy cigit hazafelé menet, aztán a maradékot a kukába dobta, nem mintha bárki is gyanakodhatna rá, de azért mégiscsak.
Mélyen aludt aznap éjszaka.

5. Mycroft

A hétvége hosszú, és eseménytelen volt, Sherlock belevetette magát a kísérletei közé, és csendesen várta a hétfő reggelt.
Azt a reggelt, amikor Nathannek busszal kellett iskolába mennie, Lucas pedig egy óriási kötéssel az arcán jelent meg. Nem csak hogy el volt törve az orra, a szeme is szörnyen be volt dagadva - ez valóban Nathan műve lehetett, de későbbről, ezt Sherlock meg tudta állapítani. Szóval Nathan felismerte a sálat, és nem érdekelte, hogy Lucas orra már egyébként is be van törve, meg kellett bosszulnia a dolgot.
Ami Lucast illeti, annyira be volt rúgva aznap este, hogy nem tudta biztosra megmondani, hogy valóban nem ő volt az, aki karambolozott Nathan kocsijával, így mindent összevetve még meg is volt könnyebbülve, hogy Nathan szülei nem hittek a fiúk ártatlanságában, és inkább kifizettek minden kárt, amit okozott.
Ettől még az arca össze volt verve, és teljesen kizárt volt, hogy ő és Nathan még valaha szóba állnak egymással, maximum azért, hogy sértéseket vágjanak egymás fejéhez, esetleg újra összeverekedjenek. Pedig Sherlock úgy látta, hogy annak a törött orrnak már így is tartós nyoma marad.

Az év fennmaradó része nyugodtan telt Sherlock számára. Külön-külön egyik fiúnak sem volt akkora szája, még Nathannek sem, a csip-csup szidalmakkal meg mit sem törődött. Amíg nem akarták megverni őt, semmi sem érdekelte.
De nem kellett annyira sokat várni arra, hogy Nathan újabb fiúkat szedjen maga köré - a saját évfolyamából nem talált olyat, akit érdemesnek ítélt arra, hogy összehaverkodjon velük, hát az idősebbek közül választott. Nem is volt nehéz dolga, főleg, hogy felvághatott az új kocsijával, mert a szülei úgy voltak vele, hogy az ő fiacskájuk azért mégse buszozhat mindenhova, szóval persze, hogy vettek neki egy újat- ha nem is olyan puccosat, mint az előző, de azért nem rosszat.
A karácsonyi szünet rohamosan közeledett, és Sherlock egyre idegesebb lett, látva, hogy minden erőfeszítése igazából hiábavaló volt.
Most már igazán bántani akarta Nathant.

Persze a megoldás mindig is egyértelmű volt. És sokkal könnyebb mérget keverni, mint doppingszert.

Csakhogy közben beköszöntött a karácsony.
Kellemetlen, hogy a Holmes családban ennek még volt bármi jelentősége, de az ünnepi vacsorára mégis összegyűltek. Siger némileg egykedvűen ült az asztalfőn, olykor gyenge kísérletet tett arra, hogy valami hangulatot teremtsen, de nem igazán sikerült neki. Pedig Violet hajlandó volt elhagyni a szobáját, bár a szokásos álmodozó arckifejezésével játszott a villával, de legalább ott volt. Ami Sherlockot illeti, ő fel sem nézett a tányérjából, annál pedig mi sem volt egyértelműbb, hogy Mycroft a világon bárhol szívesebben lenne, mint itt. Érintetlenül, értelmetlenül pihent az ötödik teríték az asztalon. Mintegy megszokásból, vagy Violet kedvéért, Sherlockot nem érdekelte.
Legalább az étel, amit a szakács készített nekik nagy gondosan, az kiváló volt. Kár, hogy Sherlock az ilyesmikkel sem sokat foglalkozott.
Siger vett ajándékot a fiainak Violet nevében is, Mycroft pedig a szüleinek Sherlock helyett.
Sherlock alig várta, hogy ez az egész tortúra véget érjen, aztán a szobájába vonult, de nem sokáig élvezhette a magányát, mert Mycroft követte őt.
- Mit akarsz? - kérdezte Sherlock lényegretörően, majd nyomatékosításként gondosan a sarokba vágta a most kapott könyveit. Matematika. Soha nem fogja elolvasni őket.
- Beszélnünk kell, Sherlock - mondta Mycroft nyájassággal leplezve az idegességét, miközben Sherlock íróasztalához lépkedett, ami laboratóriumként üzemelt. Sherlockot azonnal elöntötte a harag.
- Nem, nem hiszem, hogy beszélnünk kéne.
- Mégis mire készülsz, édes öcsém? - kérdezte Mycroft élesen.
Sherlock nem mondott semmit, de meg tudta volna ölni a tekintetével a bátyját. Teljesen egyértelmű volt, hogy Mycroft pontosan tudja, hogy mire készül. Ki tudná, ha nem ő?
- Hát nem emlékszel Redbeard-re? - folytatta Mycroft nem kevésbé szigorúan, és közelebb lépett a fiúhoz. Sherlock egy pillanatra azt hitte, hogy Mycroft meg fogja érinteni őt, de nem. Ennél sokkal jobban ismerte az öccsét.
Aki persze, hogy emlékezett a kutyájára. Redbeard halála fordulópont volt mindnyájuk életében. Az, amit Sherrinford csinált vele, végleg bebizonyította, hogy el kell távolítani a közelükből - hogy izolálni kell a világtól. Már nagyon régóta egyértelmű volt, hogy valami nincsen rendben vele, csak a szüleik nem vették észre - nem akarták észrevenni. Mycroft volt az egyetlen, aki tudta, és aki tudta azt is, hogy nem is ez volt a legborzasztóbb dolog, amit Sherrinford valaha csinált. És hogy még sokkal nagyobb szörnyűségeket tervez.
És Mycroft volt az egyetlen, aki tett ellene. Sem köszönetet, sem megbocsátást nem várt érte. És nem is kapott.
Sherlock tizenegy éves volt akkor, és képtelen volt sírni.
A szüleik akkor döntöttek úgy, hogy rendes iskolába íratják Sherlockot, és elbocsátották a magántanárt. Mycroftnak már mindegy volt, de Sherlocknak? Ő még csak egy gyerek volt, ráadásul annyira hasonlított Sherrinfordra! Muszáj volt normális közegbe helyezni őt.
Sosem működött, de ezt a szülei nem látták. Ugyan, mit láttak ők? Violet túlságosan bevonult a saját világába, Siger pedig el, messze innen. De egyikük sem fogadta el a valóságot.
- Beírattalak boksz-tanfolyamra, tekintsd karácsonyi ajándéknak - közölte Mycroft. - Megtanulod megvédeni magad.
- Láttad, hogy meg tudom védeni magam - mondta Sherlock hidegen.
- Nem fogom hagyni, hogy megtedd - mondta Mycroft ellentmondást nem tűrően.
Nathan imádta a kutyáját, egy óriási dobermann volt, aminek a szőrével folyamatosan teli volt a ruhája, a haja, a bőre. Jobban szerette, mint a kocsiját, mint a haverjait, vagy mint bármilyen utazást a szünetben bárhova.
- Miért, mégis mit fogsz csinálni? - kérdezte Sherlock dacosan. Igen, dac volt az, mert ne feledjük, Sherlock még csak egy tizenhárom éves gyerek volt.
- Nem fogom hagyni, hogy megtedd - mondta Mycroft újra. Lassan, és tagoltan. Ezek a szavak azt is jelentették, nem fogom hagyni, hogy úgy végezd, mint Sherrinford.
Mert végülis csak ugyanolyanok voltak mind a hárman, a Holmes fivérek. Zseniálisak és kegyetlenek.
Sherlock elfordította a tekintetét a bátyjáról, és hallgatott.

2 megjegyzés:

  1. Hat, nem szoktam kommentet hagyni, foleg nem mobilrol, de oly erdemtelennek talaltam, hogy senki nem irt Neked ehhez a csodas darabhoz semmit! En nagy Sherlock rajongo vagyok, kis koromban olvastam mindent, mindig is Hserlockina akartam lenni vagy valami hasonlo, kevesbe rosszul hangzo, mondjuk Shirley Holmes - sajnos ez az angol tankonyvemben van es borzaszto -, de most megis lenne egy fontos kerdesem Hozzad: mennyi ebbol a sajat fantaziad termeke? Sherrinford valoban benne bolt a konyvekben? Egyatlana Redbeard benne volt,vagy csak a sorozatban?! Szegeny,hogy nem emlekszem.
    szoval, csak igy tovabb, o es kedves draga Szerzom, konyorgom neked, terdre vetem magam egy ujabb Hemlock Grove ficert... zsenialis volt az is.
    Na, nem akarom a szot csepelni itt, mindenesetre sok mindent nem.ismerek, amihez irsz, de amit igen, azok mind nagyon tetszenek. Megfogod a karaktereket es jol adod elo a tortenetet! Bar en egy kicsit tobb veres reszletet ebben tudtam volna ertekelni. Ezt azonban ne vedd figyelembe. En egy melyen beteg ember vagyok.
    oke,nem, de na.
    Szeretettel(meg halaval a remek percekert, amiket olvasassal toltottem): Lilith
    ja, es nem tudom, ismered-e, de ajanlom a Twin Peaks cimu kilemcvenes evekbeli sorozatot. A Hemlock Grove sokat meritett belole. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Jaj, örülök, hogy nem hiába írtam meg ezt a ficet, legalább egy embernek tetszett. Úgy elfelejtkeztem róla, hogy címről hirtelen nem is tudtam, hogy mihez kommenteltél. XD
      Őszintén szólva én inkább csak a sorozatból építkezem, bár olvastam valamennyit a regényekből/novellákból, de közel sem mindet. Pontosabban a leginkább csak a saját fantáziámból építkezem, mert mindezekből kb semmi nem volt a sorozatban, még a 3. Holmes testvér is csak nagyon említés szintjén a harmadik évad végén. De már ennyi is elég volt ahhoz, hogy elgondolkozzak azon, vajon hogyan működhettek ezek hárman kiskorukban. Hogy Sherlock túl korai zsenialitása és hát, valljuk be, az általános empátia hiánya hogyan mutatkozott volna meg.
      Szerintem Redbeard-öt csak a sorozat készítői találták ki, már csak abból is gondolom, hogy az eredeti sztoriban nem sok minden van Sherlock gyerekkoráról. Ha jól tudom, Sherrinford neve viszont valamikor felmerült valamelyik novellában, de nem tudom mikor, csak a neten olvastam valahol. De valaki egyszer le is vezette, hogy logikus, hogy hárman legyenek testvérek - elvégre jómódúak, talán szó is van arról, hogy miféle vidéki kúriában nőttek fel (de lehet, hogy már keverem a fanficekkel, amiket olvastam), márpedig ha Sherlock albérletben lakik a városban, és Mycroft is csak a lábát ingázza mindenféle klubokban, akkor kell legyen valaki, aki otthon maradt a családi házban, és az általában a legidősebb testvér szokott lenni.
      De mindegy, alapvetően az egész csak a képzeletem játéka, egy "mi lett volna, ha", valójában nem hiszem, hogy Sherlock ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozott volna már gyerekkorában sem. Inkább Moriarty-ból nézném ki, na viszont ha ezt vele írtam volna meg, akkor abban biztosan több véres jelenet lett volna. XD (egyébként van pár véresebb ficem is, a Hannibalosak. abból a téma jobban adja. XD)
      A Hemlock grove-val kapcsolatban meg sajnos szerintem a 3. évadot szánalmas módon elcseszték, fizikai fájdalom volt nekem nézni, úgyhogy nem hiszem, hogy velük még valaha írni fogok. Én is bánom, mert jó páros voltak.
      Sokan ajánlották már nekem a Twin Peaks-et, csak tartok tőle, mert egyrészt eléggé régi, másrészt meg azt hallottam, hogy annak is elrontották a végét. De egye fene, felrakom a listára, hátha megihlet.
      Köszi szépen még egyszer a kommentedet. <3 Ritka ajándék, főleg, hogy már mióta nem is írtam semmit, és nagyon értékelem.

      Törlés