Szörnyű
rémálomból ébredtem az éjszaka közepén, még a szemeim előtt szikráztak a véres,
gyűlölettől terhes képek, abban sem voltam biztos, hogy nem könnyezek.
Igyekeztem lenyugodni, és kirázni a fejemből az erőszakos érzéseket, amikor
realizáltam, hogy a rémálom még nem múlt el, mert ez nem is az én rémálmom. Az
egyik szomszédos szobából szivárgott át, a vastag, tömör falak nem akadályozták
az útját, még csak enyhíteni sem tudták az élét.
Olyan
ismerős nekem Erik elméje, hogy már akkor is megtalál engem, amikor nem is
vagyok magamnál.
Ledobtam
magamról a takarót, és nehézkesen talpra kecmeregtem. Ez rosszabb volt, mint
általában, így arra sem vettem a fáradtságot, hogy valami lábbelit vegyek, úgy mentem
ki a folyosóra, ahogyan voltam, és a falat támasztva eltámolyogtam Erik
ajtajáig. Nem voltam benne biztos, hogy be tudok menni hozzá, a legtöbbször
zárva találtam, de ezúttal a kilincs engedett, amikor lenyomtam, és beléptem a
helyiségbe. Csak úgy szikrázott a feszültség a falak között, a sok fémkeretes
kép reszketett a falon, az ágy majdnem kivetette magából Eriket, úgy rázkódott,
az éjjeliszekrény már egy méterre sodródott tőle. Ijesztő volt.
Majdnem
félve léptem közelebb Erikhez, aki zihálva forgolódott a takarója alatt, az
arcán kiütközött az izzadtság. Kinyúltam felé az elmémmel, hogy megpróbáljam
megnyugtatni őt, kihúzni őt abból a rémisztő mélységből, ahol járt. Általában
működik a dolog, és még csak észre sem veszi, hogy ott vagyok, vagy legalábbis
másnap már nem emlékszik rá, de ezúttal túlságosan durva volt. Úgy éreztem, inkább
ő ránt be magához, semmint hogy én húznám ki, aztán hirtelen fájdalom hasított
a fejembe, mire rögtön eleresztettem őt, felkiáltottam, valójában is, és
összeestem.
Egy
ideig biztos nem voltam magamnál, mert mire kinyitottam a szemem a lámpa már
fel volt kapcsolva, és Erik ágyán feküdtem, aki aggódva hajolt felém.
-
Jól vagy? - kérdezte. Még kába voltam, úgy kellett leráznom magamról az
ijedtségét, hogy ne vegyem át.
-
Mi történt? - Ahogy óvatosan felültem, újra éreztem az éles fájdalmat. A
fejemhez kaptam, és ahogyan a ragacsos vér az ujjaimhoz tapadt rájöttem, hogy
pusztán fizikai a fájdalmam, nem mentális.
-
Véletlenül leütöttelek az ébresztőórával - mondta bűntudatosan.
És
tényleg, ott hevert a földön ágy mellett az a szerencsétlen ébresztőóra, de
apró darabokban, nem élte túl a találkozást a kemény fejemmel. Nem tehettem
róla, elkezdtem nevetni.
Nem vagyok
biztos benne, hogy jól van - gondolta Erik továbbra sem éppen nyugodtan,
úgyhogy inkább abbahagytam a röhögést, hogy ne idegesítsem tovább.
-
Nem, minden rendben - mondtam lazán. - Többé-kevésbé - tettem hozzá, ahogyan az
enyhén véres ujjaimra pillantottam. - Ez valami sorsszerű büntetés lehetett,
annyiszor csaptam már le ébresztőórákat reggelente.
Erik
fáradtan elmosolyodott, de igazából nem értékelte a poénomat.
-
Mit kerestél a szobámban egyáltalán? - kérdezte elkomorulva, pedig már tudta a
választ. Mégis meg kellett kérdeznie, természetesen, még akkor is, ha ezzel zavarba
hozza magát.
-
A rémálmod olyan hangos volt, hogy felébresztett, és idejöttem, hogy
megnyugtassalak.
Gyengéden
néztem fel rá, amitől félig elérzékenyült, félig megalázva érezte magát.
-
Igazán értékelem - mondta őszintén, és elfordította a fejét.
Miért
érzi magát kellemetlenül akármi miatt is? Amikor tudja, hogy ennél sokkal
rosszabb dolgokat is tudok róla. Igazából talán inkább nekem kéne
kényelmetlenül éreznem magam, de hát már megszoktam, hogy többet tudok az
emberekről, mint amennyit ők tudnak saját magukról.
És
Erik gyakorlatilag invitált engem.
-
Azt hiszem azért nem ártana meglátogatnom Hanket - mondtam. - Még ébren van, és
biztos nincs jobb dolga hajnali kettőkor, mint hogy összevarrja a koponyámat.
Kimásztam
Erik ágyából, és bizonytalan léptekkel indultam a kijárat irányába. Hú, azért
mégiscsak jó nagy ütést kaphattam, egy kicsit még szédelegtem tőle, de az is
lehet, hogy ez még Erik álmának az utóhatása.
Erik követett engem, még mindig csak úgy
áradt belőle az aggodalom, szóval észrevétlenül sugalltam neki, hogy tényleg
jól vagyok, mire végre nagyjából megnyugodott, nem is jött utánam a folyosóra,
csak lazán az ajtófélfának támaszkodott.
- Ne kísérjelek el? - kérdezte már csak előzékenyen,
és gyanús derültséggel.
- Megvagyok. - Aztán megfordultam, és
csípőre tettem a kezem. - De igazad van, azért nem ártana előtte még
felöltöznöm.
Ha ő nem gondol rá, el is felejtettem
volna, hogy még mindig alsónadrágban, és pólóban vagyok, mezítláb. Hogyha nem
gondol arra, hogy jól nézek ki.
- Végülis otthon vagy - mondta Erik
csipkelődéssel leplezve az előbbit.
Oh, talán
komfortosan érzem itt magam, de ez a sok poros, üres terem épp annyira nem az
otthonom, mint neked, Erik.
*
Később,
hajnaltájt, még mindig sajgó fejjel feküdtem az ágyamban, bár tudtam, hogy
aznap már úgysem fogok aludni, de két ajtóval arrébb Erik sem. Két külön
szobában feküdtünk, mégis úgy éreztem, mintha együtt lennénk. Visszafoghattam
volna magam, de Erik nem bánta a közelségemet - én pedig sosem az övét.
Mindig
igyekszem a tudtára hozni, hogy nincsen egyedül, attól a első pillanattól
kezdve, hogy utána vetettem magam a vízbe, hogy ha szükséges, akár fizikai
erővel rángassam fel a levegőre. Ma is ugyanezt csináltam, ott kellett lennem
mellette, hogy kiemeljem az álmából.
Erik
ugyanarra gondolt, amire én… vagy talán én csak azért gondoltam rá, mert ő is. Vajon
hányszor segítettem ki őt a rémálmaiból az elmúlt hetek alatt, amit itt, vagy
útközben, de egy fedél alatt töltöttünk? Körülbelül minden második éjszakán,
Erik.
Hogyan
bírta ki, amikor nem voltam mellette? Persze tudom a választ: simán, bár
fáradt, frusztrált reggelekkel.
Amikor
álmodik, nehéz elképelni, hogy bármi is létezik benne a dühén, és a fájdalmán
kívül, olyan mélyen, és olyan régről erednek benne, megmérgezve az egész
személyiségét. De én ismerem őt, és nem gonosz. Nem kell emlékeztetnem magam rá
- tudom.
Tudtam
az elejétől kezdve, tudtam, amikor Shaw aktáit magához véve ott akart hagyni,
hogy véghez vigye a bosszúját.
-
Mit tudsz rólam? - kérdezte akkor szinte lenézően, valahogy elkeseredetten.
-
Mindent - feleltem, de ez nem volt igaz. Akkor még.
Hiszen
senkit nem lehet egyetlen pillanat alatt tökéletesen kiismerni, ahhoz
túlságosan is bonyolult az ember. De azt tudtam, hogy mi a terve, a
tengervízben közösen fuldokolva, érezve mindazt, ami ő érzett, nem volt nehéz
visszafejteni a fonalat, és meglátni azt is, hová vezet. Az akkor érzett vad
gyűlöletében benne volt az egész története, nem csak a múltja, a tervezett
jövője is. De engem nem írt bele - most viszont itt vagyok, hogy változtassak a
dolgokon.
Azt
mondta, ne másszak a fejébe, de én hallottam a bizonytalan reményt, hogy talán
talált valakit, akivel megoszthatja a gondolatait - ha szó szerint véve, hát
csak még egyszerűbb. Ismertem őt, és még csak nem is tudta, hogy főként a
legrosszabb arcát, ennek ellenére nem rettentem vissza tőle, ami máris több,
mint amit az emberek nagy részéről elmondhatott - bár főként mert nem hagyta,
hogy bárki is megismerje őt. Tudta, hogy magányos, csak azt nem, hogy valójában
nem akar az lenni. Mégis ki akar?
Azonnal
eldöntöttem, hogy mi egymás mellett maradunk.
És
tudtam, hogy Erik is akarja, nem fog ott hagyni néhány lopott aktával, amiknek
amúgy sem sok hasznát venné. Túlságosan is szüksége volt barátokra, és nem kizárólag
azért, hogy segítsenek neki elkapni Shawt. Kíváncsi volt arra, hogy mi mást
tudok nyújtani neki. Miattam maradt.
*
Erik
közben úgy döntött, hogy nem fekszik tovább feleslegesen az ágyában, én pedig,
ha már úgyis rá gondolok, akár fizikailag is mellette lehetnék. Még mindig
nagyon korán volt, és mindketten fáradtak voltunk, kávét iszogatva, és reggelit
majszolva a konyhában. Miután meggyőződött arról, hogy tényleg jól vagyok, az
éjszakai sötét gondolatok, és álmok végleg eltűntek a semmiben, és minden annyival
könnyebbnek, és szebbnek látszott. Erik vidám volt, és én is vidám voltam.
Tegnap este az
ágyamba fektettelek, és ott hagytad a véredet, meg az illatodat a párnán.
Bűntudatosan
elmosolyodtam, mire ő is mosolyogni kezdett.
-
Elnézést - mondtam, arra is, hogy összevéreztem az ágyneműjét, és arra is, hogy
elcsíptem a gondolatait, bár egyiket sem gondoltam komolyan.
Nem bánom.
Gyorsan
kiitta a kávéját, és letette a konyhapultra.
-
Futok egy kört - mondta nyújtózkodva. - Volna kedved csatlakozni?
Hát nem mondanám, hogy pont ez volt
minden vágyam ilyen korán reggel, szóval az ötletét hallva gondolom valami
grimasz ülhetett ki az arcomra, mert a következő pillanatban azt gondolta, hogy
Na nem baj, úgyis leköröznélek.
-
Persze, miért ne - mondtam már csak azért is.
-
Jó - felelte elégedetten. Ez mindig
beválik. - Mindjárt átöltözöm. Öt perc múlva a pályán?
-
Jó - mondtam a szemeimet forgatva.
Azután
persze ha le nem is körözött, alaposan maga mögött hagyott, nem kevés önelégültséggel.
Kiengesztelésként
hozott nekem egy üveg ásványvizet, amikor a ház elé érkeztem (igyekszem nem
gondolni arra, hogy ez azt jelenti, még arra is volt ideje, hogy bemenjen érte,
mielőtt utolértem volna), de igazából értékeltem, mert eléggé kitikkadtam a
futástól, és le is izzadtam, főként, hogy közben a nap is felkelt, és sunyin tűzött
a vállaimra. Eriket mulattatta, hogy egy húzásra ki is ittam a felét, aztán
hirtelen eszébe jutott, hogy Szeretném
megérinteni a haját.
Szinte
reflexszerűen beletúrtam a nedves hajamba, ezzel tökéletesen elárulva magam. Erik
csak mosolygott, nem szégyellte a gondolatait, szóval én sem szégyelltem, hogy
meghallottam őket - ahogyan sosem, nem tudom, hogy miért aggódom még mindig
azon, hogy egy nap ez meg fog változni, és nem kívánt vendég leszek neki is,
ahogyan, ismerjük be, mindenki másnak.
Nem
szégyelltem azt sem, hogy a kelleténél valamivel tovább fésültem az ujjaimmal a
hajamat, egy kicsivel még szélesebb mosolyra késztetve őt.
*
Beletelt
egy időbe míg rájöttem, hogy minden szörnyűség ellenére, ami vele történt, és
amit tett, Erik azért képes mosolyogni, és őszintén.
Nem
csak úgy, kissé lenézően, kissé cinikusan, amikor arra gondolt, hogy Ja, ők is mutánsok, de még csak kölykök,
közel sincsenek olyan erősek, mint én, és nem is lesznek soha (ami
többé-kevésbé igaz, de ő a fél életét azzal töltötte, hogy tökéletes fegyvert
próbáltak faragni belőle, és azután ő önmagából), vagy amikor arra, hogy Pontosan tudtad, hogy itt fogok maradni,
Charles, nincsen szükség a színjátékra (ami viszont teljesen igaz, és meg
is érdemeltem).
Nem,
Erik szeret mosolyogni, és még inkább szeret rám mosolyogni.
A
fenntartásai ellenére ugyanolyan izgatott volt, mint én, amikor úgy döntött,
hogy velem tart megkeresni a szerte az országban tébolygó mutáns-társainkat.
Annyira sokan voltak! Boldog voltam, és reményteljes, az agyam teli az ő
álmaikkal, vágyaikkal, és magányukkal, amit mi fel fogunk oszlatni. A Cerebro
annyira felerősítette a képességemet, hogy már folyamatosan éreztem őket, vagy
talán csak tudtam, hogy mire figyeljek. Persze nem volt mindig könnyű, sőt,
időről-időre féltem, hogy túl sok lesz, nem bírom majd elviselni. Erik még csak
nem is sejtette, hogy mennyit segít nekem pusztán azzal, hogy ott van
mellettem, mindig elérhető közelségben, biztos pontként, és az elméje mindig
könnyen, és barátságosan fogadott. Meglepett, hogy milyen nyugodt, és rendezett,
és ismerve a szenvedélyének intenzitását, csodáltam, hogyan képes ilyen
racionális, sőt, hűvös maradni. Engem majd szétvetett az indulat ha csak
visszaidéztem magamban mindazokat a dolgokat, az érzelmeit, amiket én is
átéltem vele együtt, amikor megmentettem a fulladástól - pedig annyi dühöt és
szenvedést olvastam már ki másokból, hogy, őszintén, kevés dolog tudott
meglepetést okozni.
Bizonyos
szempontból majdnem több önkontrollja volt, mint nekem, és bár őrjöngésében
nyitott könyv volt a számomra, rá kellett jönnöm, hogy egyébként egyáltalán nem
az.
Erik
szívesen megosztotta velem a gondolatait, de tudtam, hogy az érzelmeinek
legnagyobb részét gondosan elnyomja, és nem miattam. Ami meglehetősen
ellentmondásos, lévén hogy a tetteinek a legnagyobb részét érzelmek irányítják
- mégpedig a legsötétebb érzelmek.
De
Erik képes volt mosolyogni, és őszintén, én pedig nem értettem, honnan jön a
mosolya.
Erik
érdekes volt. Izgalmas.
Az
új kihívások ellenére mindig maradt annyi energiám, hogy ne csak menedéket
keressek nála, de figyeljek is rá, próbáltam megérteni, így csak napok kérdése
volt, hogy a barátomként tekintsek rá, míg ő még éppen csak kezdett megismerni.
De persze ilyesmi sokszor megesett már velem, és akadtak emberek, akik nem
szerették, hogy túlságosan hamar túlságosan közvetlen vagyok velük. De Erik
értette, hogy miért, és mérsékelten még értékelte is, mi több, azzal együtt,
hogy milyen gyakran irritáltam, kedvelt engem - végülis megmentettem az életét,
ami csak jelent valamit. De ami még fontosabb, boldog volt, hogy az oldalamon
jár be egy olyan világot, amit már régóta ismer, csak ezúttal teljesen
másképpen. Magasztosabb céllal, és nem
egyedül.
*
Erik
olyan átkozottul óvatos, ami majdnem annyira idegesít engem, mint amennyire őt
a látszólagos könnyelműségem. De hát azért már egy ideje itt lakunk, és tudja,
hogy biztonságban vagyunk, azonnal érzékelnék bármilyen betolakodót, a gyerekek
meg akkor sem mernének ártani neki, ha akarnának. Mégis, Erik ahányszor csak
belép egy helyiségbe, akármennyire is jól ismeri már, az az első dolga, hogy
felmérje, honnan érkezhet támadás, mik a menekülési útvonalak, és miket tudna
fegyverként használni. És hadd áruljam el, nem valami kellemes folyton azt
látni magam előtt, hogyan ütné át az ember koponyáját egy ártatlan szög a
falban, arról nem is beszélve, hogy Erik pontosan tudja, hol kell átütnie ahhoz, hogy halált okozzon, vagy hogyan szorítana
el egy nyakat az engedelmesen hajló függönykarnis, vagy hogy a szekrény gombjai
Erik számára tökéletes töltények, vagy hogy Hank szemüvege egyetlen apró
mozdulattal könnyedén kinyomná a szemeit.
Persze
láttam már ronda dolgokat életemben - végülis telepata vagyok, és már nagyon
fiatalon rájöttem, hogy az emberek rosszindulatúak.
Mindegyik. Igazából eltartott egy ideig, míg meggyőztem magam, hogy nem
mindenki gonosz, mert van egy nagy különbség aközött, hogy az ember arra gondol,
hogy mit tenne a másikkal, és arra, hogy mit fog tenni.
A
legtöbben nem tennék meg igazából.
De
Erik igen. Ahogyan meg is tette már néhányszor a múltban.
Ezt
könnyebb volt elviselnem, amíg úton voltunk - főleg azután, hogy azon dolgok
közül, amik fenyegetést jelenthetnek, Erik átsorolt azok közé, amiket megvédene
a fenyegetéstől, és tudtam, hogy ott nem sok minden akad.
Csak
szerettem volna, hogyha most már egy kicsit biztonságban érzi magát, hiszen
mindent megtettem annak érdekében, hogy így legyen. De túlságosan régóta él már
veszélyben.
Szóval
ahogyan a konyhában ültünk félig Raven szőke haját és ügyetlen mozdulatait
figyelte - elégedetlenül? - ahogyan
rántottát készít magának, félig pedig a fiókban lapuló étkészletet simogatta az
elméjével, ami nagyon is kézzel foghatónak, és élőnek tűnt neki, jobban, mint
Raven.
Nem
tetszett ez nekem.
Feltettem
a kezem az asztalra, Erik elé, és ő hirtelen már főként csak a karórámra
figyelt, azután a kezemre, amire nem tekintett fegyverként. Nem mintha ne
tudnék ártani bárkinek, ha akarok, ha nem is a puszta kezeimmel, de ez nem
olyasmi, amire sűrűn gondol. Helyette sokkal inkább kellemes dolgokra.
Helyes.
*
Az
elejétől kezdve voltak pillanatok, amikor Erik megijesztett, annak ellenére,
hogy megvan az erőm hozzá, hogy leállítsam őt, mielőtt bántana engem, vagy
bárki mást. Nem mintha ezt felhasználnám, amíg nem feltétlenül muszáj, és csak
remélem, hogy sosem lesz az - mert hallgat rám, ami meglepő, tekintetbe véve,
hogy általában mennyire nem akar.
Kocsival
utaztunk át a fél államon egy mutáns miatt, aki aztán lávagolyókat köpködve
elüldözött minket - azt tudtam, hogy mogorva, de hogy ennyire ellenséges
legyen? Nem, nem akkor ijesztett meg Erik, amikor egy kerék dísztárcsájával
befogta a száját, majdnem megfojtva őt. Elvégre engedelmeskedett, amikor elég
erőteljesen megkértem arra, hogy hagyja abba. Később történt, a szállodában.
Volt
még valaki, akit meg akartunk látogatni, de már későre járt az idő, na meg mi
is kifáradtunk, úgyhogy másnap reggelre toltuk a találkát, már csak egy helyet
kellett találni, ahol addig is megszállhatunk. Az első szálloda amit találtunk,
tulajdonképpen inkább motelnek nevezhetnénk, őszintén szólva meglehetősen
kritikán aluli volt, örültem, hogy legalább az ágynemű tiszta, de Eriknek
megfelelt, és egyébként is túl kimerültek voltunk ahhoz, hogy keressünk valami
jobbat, úgyhogy ráhagytam a dolgot (ez egyszer, teszem hozzá, mert nekem vannak
alapvető igényeim, vele ellentétben). Mint kiderült, kár volt, mert
akármennyire is fáradt voltam, ilyen rémes körülmények között nem bírtam
elaludni, valószínűleg az is zavart, hogy a szomszéd szobában Erik szintén
ébren volt. Őt nem a környezete zavarta, de nem voltam biztos benne, miért
virraszt - ébersége fenyegető volt, és éles, szinte belém hasított, bár azt
biztosan tudtam, hogy nem sok köze van hozzám, és semmiképpen sem irányul
ellenem. Nem igazán gondolt semmire, legalábbis nem voltak szavak, még csak
képek sem, csak az érzés, nagyon régi, annyira, mint ő maga, amit valamiért
biztonságosnak érzett, de nagyon veszélyes volt, nagyon sötét. Oh, nagyon is
komfortosan volt, ijesztő mértékben. Nagyon erősnek, és nagyon önmagának érezte
magát. Persze, hogy tudtam, mi van ennek a hátterében, még ha nem is voltak
szavai, amik közül kihallhattam volna. Persze, hogy nem tetszett.
Amikor
kopogtam, szó nélkül kinyitotta az ajtaját előttem, és anélkül, hogy felkelt
volna az ágyról, szóval tudnia kellett, hogy én vagyok az. Ruhában feküdt a
takarón, az ujjai között valami pénzérmét lebegtetett - valami értékeset - és óvatosan közelebb húzódtam
hozzá, nem fizikailag, azt hiszem, tudta, hogy ezért vagyok itt. És mégis,
amikor megérezte a jelenlétem, eltaszított magától, hirtelen, és durván, a
lökés hulláma égetett, és még mindig szavak nélkül bár, de az üzenet egyértelmű
volt, dühös, és trágár Húzz innen a
picsába.
Mentségére
mondva, teljesen reflexszerűen csinálta.
És
oké, az elutasítás nem újszerű dolog számomra, de az intenzitása
mindenféleképpen - és tőle, aki mindig szívesen fogadott? Nem én akartam túl
mélyre ásni magam, ő volt, aki túl sokat mutatott magából.
Döbbenten
álltam, és ki akartam fordulni a szobából, hogy magára hagyjam, úgy értem,
nyilván egyedül akart lenni, abban legalábbis biztos voltam, hogy én nem akarok
ott lenni.
-
Charles - mondta egyszerűen, és ezzel meg is állított. Nyugodt volt a hangja,
de ő maga egyáltalán nem volt az. Nem
akartalak elküldeni.
Úgy
érti, nem akart elijeszteni. Nem akart
túl sokat mutatni magából.
Jaj,
Erik, tévedsz. Te nem ez vagy. Nem
kizárólag. Ez csak egy réteg, amin olyan nehezen tudsz átlátni.
-
Volna kedved sakkozni? - kérdeztem bizonytalanul, jobb híján, mert úgy éreztem,
szükségünk van indokra, hogy ott maradjak.
-
Hoztál sakk-készletet? - kérdezte felvont szemöldökkel, halkan, mintha félne
attól, hogyha túl hangosan beszél, átütközik a hangján a haragja, vagy valami
sokkal rosszabb.
-
Előrelátó vagyok - mondtam, és kikényszerítettem egy mosolyt. Rájöttem, hogy nem
is esik annyira nehezemre, és azért mert éreztem, hogy Erik is szerette volna,
ha maradok.
-
Miért is ne - mondta könnyedén, és hagyta, hogy elszálljon belőle mindaz,
amiről úgy érezte, elijeszthet engem - vagy inkább csak eltemette magában. Meglepődtem
azon, hogy nem könnyebbülök meg tőle, sokkal inkább helytelenítem. Nem kéne
visszafogja magát előttem… Ismerem őt. El tudom viselni.
Le
kellett mennem a kocsiba a sakk-tábláért, mire visszaértem Erik már a szerény
asztalnál ült, ami éppen túl alacsony volt ahhoz, hogy kényelmes legyen, de nem
számít, mert a szék úgyis még kényelmetlenebb volt. Rajta keresztül éreztem,
ahogyan az érme a zsebén keresztül égeti a combját - kellemetlen volt, de
megintcsak, mintha biztonságot nyújtott volna neki.
-
Bár hosszú napunk volt - mondta, amint elhelyezkedtem előtte, és nekiállt, hogy
elrendezze a figurákat a táblán. - És fáradt vagyok. Eléggé biztos vagyok, hogy
le fogsz győzni.
-
Általában legyőzlek - mondtam szemtelenül mosolyogva, de hűen az igazsághoz.
-
Na szép. - Újfent felvonta a szemöldökét, ezúttal kihívóan. - Ha mégis nyerek,
holnap én vezetek.
-
Miből gondolod, hogy a kezedbe adnám a kulcsokat?
Nem
mintha valójában túlzottan féltettem volna a kocsit, csak éppen emlékszem, hogy
Erik milyen rajongva sorolta magában az összes adatot róla, amikor először
meglátta, és emlékszem, hogy mennyire szeret csinos, általában lopott kocsikkal
túl gyorsan, és túl felelőtlenül hajtani országutakon.
-
Nem mintha szükségem lenne a kulcsokra - jegyezte meg vigyorogva. Tetszett,
hogy vigyorog - ugyan nem mosoly volt, de közel hozzá.
-
Rendben, legyen - mondtam beletörődve.
Persze
ezután nyert - még ha csak először is, de mivel egyikünk se mondta, hogy
háromból kettő számít, hagynom kellett másnap vezetni.
Valóban
nem volt szüksége kulcsokra, a kocsi ajtaja engedelmesen kinyílt előtte, és a
motor feldorombolt, amikor Erik a kormányra kulcsolta az ujjait.
Ettől
függetlenül nem éreztem magam teljesen biztonságban a vezetési technikája
mellett, holott nem tűnt túl valószínűnek, hogy karambolozni fogunk.
*
Persze
tudom azóta, hogy az az érme ölte meg az anyját - vagy legalábbis ő így gondol
rá. Nem mindig foglalkozik vele, viszont mindig magánál tartja, tudom, hogy
néha utánanyúl az elméjével, ahogyan én szoktam mások után, csak hogy érezze,
hogy megbizonyosodjon arról, még mindig megvan, még mindig cipeli magával a
terhet. A fegyvert.
Olyan
régóta, hogy mintha már fizikailag a részévé vált volna - mint minden más módon
az, amit jelképez.
A
rendszeres, esti sakk-partijaink jelképezték a kapcsolatunkat.
Verseny
volt, ahogyan vitatkoztunk közben, és barátság, hogy nem számított, ki nyer. De
sosem jutottunk dűlőre, hiába játszottunk annyiszor hajnalba nyúlóan, míg már
mindketten feladtuk az érvelést, és túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy egymáson
kívül még a játékra is tudjunk figyelni. És elég önfeledtek ahhoz, hogy egymás
fizikai közelségére gondoljunk, ami olyan ellentétes volt a véleményeink és
életszemléletünk teljes különbözőségével.
Ugyanazt
akartunk, de ez már túl volt azon a játékos flörtön, ami, úgy tűnt, mind a
kettőnknek jól megy - ennélfogva ijesztő volt.
Szóval
elbúcsúztunk egymástól, és másnap elölről kezdtük.
*
Nem
árultam el Eriknek, mert dühös lett volna az elvesztegetett idő miatt, de
olykor előre tudtam, hogy valamelyik mutáns nemet fog mondani az ajánlatukra -
már távolról érzékeltem annyit az elméjéből, hogy ezt meg tudjam állapítani -
mégis úgy döntöttem, hogy felkeressük őt. Néha azért, mert tudtam, hogy
támogatásra van szüksége, néha pedig mert kíváncsi voltam, emléket akartam
kötni a homályos érzékletekhez róla.
Erik
messze túl gyakorlatias ahhoz, hogy ezt megértse. De neki is szüksége volt
arra, hogy másra is gondoljon azon kívül, hogy megöli Shawt.
Jelen
esetben arról volt szó, hogy távolról nem sikerült rájönnöm, hogy mi a képessége,
és természetesen tudni akartam.
Amikor
odáig jutunk, mindig Erik az, aki megmutatja a képességét - meggyőzőbb, ha
átröptet a helyiségen egy marék tollat, mintha én válaszolnék az előttem álló
kétkedő gondolataira. Esetenként kevésbé ijesztő is, nem mintha ne jutna
eszükbe, hogy Erik ennyi erővel a konyhakést is beléjük röptethetné, de az
mégis csupán fizikai fenyegetés, ellenben mindenki féltve óvja az elméjét,
privát gondolatait, és érzéseit. Nem mondhatom, hogy nincsen igazuk, végülis én
előbb ki tudnám őket iktatni, mint Erik. Ha akarnám.
Az
én képességemnek köszönhetően tudtuk megtalálni őket.
Fiatal
nő volt, aki ajtót nyitott nekünk, és Lucynak hívták, rendben, ennyit eddig is
tudtam róla, és nyilvánvalóan tartott tőlünk. Mégis beinvitált minket a
lakásába - káosz volt odabent, és beletelt némi időbe míg rájöttem, nem azért,
mert rendetlenség van, hanem mert zavaróan rikítóak voltak a színek. Minden túl
világos, műanyag-szerűen erőteljes, és minden elütött egymástól. No, ő mondjuk
tökéletesen illett a környezetébe a lila hajával, és a citromsárga ruhájában.
Nem tehettem róla, nem éreztem komfortosan magam - Erik csak simán szkeptikus
volt, de ő mindig. Mindenki, akit találtunk, túl fiatal, és túl tapasztalan
volt neki ahhoz, hogy a segítségére legyen Shaw ellen, ebben egyet kellett
értenem vele. De én nem ezért voltam itt.
-
Szóval most már tudod, hogy mit tudunk - mondtam barátságosan. Erik bemutatta a
képességét, azután pedig hagyta, hogy én beszéljek. Így volt a leghatásosabb. -
Szeretnéd megosztani velünk, hogy te mire vagy képes?
A
lány beharapta az ajkát, de nem azért, mert zavarban volt, inkább valami
erőtlen csábító mozdulatnak szánta, bár még mindig nem érezte magát eléggé
kényelmesen a társaságunkban, de ez nem kizárólag azért volt, mert erős
mutánsok voltunk, hanem mert férfiak. A mosolya majdnem szégyellős volt, amikor
közelebb lépett hozzám, elég közel ahhoz, hogy betörjön a személyes terembe -
Erik megfeszült mellettem, ugyan már, Erik,
nem akar ártani nekem, és tényleg nem akart, csak azért hajolt hozzám, hogy
beletúrjon a hajamba. Nagyon is élvezte, ahogyan a tincseim végigsiklottak az
ujjai között, azután vigyorgott, én pedig vigyorogtam vele.
Egy
pillanattal később Erik szintén.
-
Illik a szemedhez - mondta csipkelődve, ugyanis Lucy érintése kékre festette a
hajam.
Igazán
nem lett volna szükséges rajtam bemutatni, lévén, hogy bármivel működik, amihez
csak hozzáér, eléggé öncélú volt, de nem tudtam haragudni rá.
-
Nem valami hasznos, de szórakoztató képesség - mondta Lucy vidáman, bár a
gondolatai mögött éreztem még valami sötétséget. - Vissza tudom csinálni
természetesen - tette hozzá gyorsan, ami szintén hasznos, mert nem bíztam Erik
ítéletében, hogy valóban jól állna.
-
De nem ez az egyetlen dolog, amit tudsz - mondtam Lucynak biztatóan. Volt még
valami, amit kevésbé szeretett használni.
-
Igen, de szerintem nem akarod, hogy azt a hajadon mutassam be - mondta
sóhajtva.
Felvette
az asztalról az egyik tollat, amit Erik helyezett oda nemrégiben, aztán
összeráncolta a szemöldökét, és a következő pillanatban a toll nem volt sehol
sem.
-
Nem tudom visszahozni - tette hozzá Lucy nem éppen boldogan.
-
Hová küldted? - kérdezte Erik hirtelen, hűvös kíváncsisággal.
-
Fogalmam sincs - felelte a lány. - Csak úgy eltűnik a semmiben.
-
Bármivel meg tudod csinálni?
-
Azt hiszem…
-
Élőlényekkel is? - Szigorúan néztem Erikre, ami tökéletesen lepattant róla,
csak úgy, mint a lány kényelmetlensége.
-
Sosem tüntettem el egérnél nagyobb élőlényt - mondta a lány. - És az is baleset
volt - folytatta mentegetőzve.
-
Talán ki tudjuk deríteni, hogy mi történik ezekkel a dolgokkal. Ha velünk
tartasz… - ajánlottam fel neki, de félbeszakított, mielőtt befejezhettem volna.
-
Laboratóriumi körülmények között? - kérdezte élesen. Erik olyan élesen
egyetértett vele, hogy az szinte fájdalmas volt.
-
Nem, teljesen félreérted - mondtam mindkettejüknek.
-
Jobban szeretnék inkább kimaradni belőle - mondta a lány megingathatatlanul.
-
És mi lesz, ha történik egy komolyabb baleset? - szólt közbe Erik.
-
Nem fog.
Lucy
teljesen biztos volt magában, és innentől kezdve tudtam, hogy minden szó
felesleges - rendben, ha őszinték akarunk lenni, a legelejétől kezdve tudtam.
Túlságosan is kényelmesen érezte magát a kaotikusan színes kis világában, és
semmi motivációja nem volt arra, hogy kilépjen belőle.
Erik
csalódott volt, amikor a ház előtt álló kocsinkhoz indultunk, de legalább nem
dühös, ami már haladás.
-
Az ő képességének tényleg hasznát vehettük volna - jegyezte meg elégedetlenül.
-
Egyetértek - mondtam. - Nem tudtam nem észrevenni, hogy van néhány ősz hajszál
a halántékodnál - fejeztem be évődve.
-
Szerintem egy árnyalatnyival sötétebb volt a hajad, amikor bementünk - felelte
Erik komolyan, de már villant a szikra a szeme sarkában.
Csak egy kicsit
kellett volna bevetnie magát, nyilvánvalóan tetszett a csajnak. Meg tudta volna
győzni őt
- gondolta félig komolyan.
Megtorpantam
egy pillanatra, mielőtt kinyitottam volna az ajtót, és nem tudtam, hogy most
sértve érezzem-e magam.
Ami érthető,
mert tényleg jóképű. Na ezt persze hallotta, mindegy, nyilván megszokta már,
hogy az embereknek mocskos gondolataik vannak róla.
Komolyan, Erik?
Na tessék, mintha
nem lenne éppen eléggé nagyra magával.
Erik
elfoglalta a helyet mellettem, az anyósülésen.
-
Egyébként te jobban tetszettél neki - jegyeztem meg, nem bírva ki, hogy ne
reagáljak a gondolataira, ha már úgyis rájött, hogy hallottam őket.
-
Nem úgy tűnt - felelte Erik, visszaidézve, hogy milyen készségesen túrt bele a
hajamba másodjára is, hogy visszaadja a természetes színét.
-
Téged nem mert volna megérinteni - mondtam. - Amit meg is tudok érteni. A
tekintetedből ítélve, eltörted volna a kezét.
-
Csinos hölgyekkel sosem tettem még ilyet.
Ami
igaz is volt, legalábbis az olyan körülményeket tekintve, amik akkor eszébe
jutottak. De igazán nem akart ilyesmikre gondolni a közelemben.
*
Voltak
pillanatok, később, oh, nem olyan sok idővel később, amikor nem tudott másra
gondolni a közelemben. És azokból a gondolatokból kikoptak a múlt nőinek
emlékei. Semmi közük nem voltak nőkhöz, ami azt illeti. Hozzám volt közük.
Hogy
őszinték legyünk, Erik nem tévedett - valóban megszoktam már, hogy az
embereknek mocskos gondolataik vannak rólam. Igen, jóképű vagyok, mondhatni, az
emberek legnagyobb részének inkább cuki.
De mindenkinek, mindenkiről mocskos gondolatai vannak, ez nem igazán jelent
semmit sem - a legtöbben még csak nem is akarják valójában átélni a perverz
képzelgéseiket. Ez hatványozottan igaz, ha két férfiről van szó.
Időről-időre
hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem természetes dologról van szó - nos,
legalábbis a közfelfogás szerint nem - amíg nem emlékeztetnek rá a
szégyenükkel, amikor szembesülnek azzal, hogy mire is gondoltak az imént. Vagy
ritkább esetben, hogy mit tettek. Még ritkábban, hogyan fog ez működni kettejük
között.
Leginkább
csak szomorúvá tesz. Az érzelmek teljes őszinteségében, amit tökéletesen látok,
nincsen semmi különbség. Mindannyian ugyanúgy vágynak az érintésre, és a szerelemre,
ugyanúgy csalódnak, és ugyanúgy bántják meg a másikat.
Nem
lenne semmi különbség, ha nem lenne szégyen.
De
Erik sosem szégyellte magát.
Sem
azért, mert zsidó, sem azért, mert mutáns, még csak azért sem, mert gyilkos,
nem szégyellte a gondolatait, sem a bosszúszomját, ami álmatlan éjszakákat
okozott nekem, miért lenne ez másként azzal kapcsolatban, amire vágyik?
Szórakoztató
volt elkapni a szikrákat, amiket felém hányt kimondatlan bókok, szemvillanások,
és röpke érintések útján, és még szórakoztatóbb volt viszonozni.
Visszatükröztem a vágyát is - ha meg akart érinteni, bele akartam hajolni az
érintésébe.
Természetesen
tudtam, hogy előbb-utóbb meg fog történni, borzalmas telepatának kellett volna
lennem ahhoz, hogy ne jöjjek rá. De nem is kellett annak lenni hozzá.
Csak
úgy képzeltem, hogy egy fáradt hajnalon lesz majd, elfeledett sakktábla felett
miután kifogytunk a szavakból, mikor már erőltetettnek tűnik minden visszafogott
gesztus.
Erik
gyakorolt, és pedig néztem, ahogyan dolgozik, az akaratával kedvére hajlítja a
fémet, inkább játék volt neki, semmint valódi kihívás. A vas tömény, hűvös
illata megrekedt az elhagyott garázsban körülöttünk, itt már nem állt évek óta autó,
nem járt évek óta senki. A felkavarodott por fémesen csillogott a vékony vonalakban
beszűrődő fénysávokban, Erik farkaspofával vigyorgott, és ragyogtak a fogai is.
Jól akarta csinálni a dolgokat, hogy bizonyítson magának, és nekem. Azt akarta,
hogy büszke legyek rá, igen, mindannyian azt akarták, ezért van esélyem arra,
hogy jó pedagógus legyek.
Megérintettem
Erik vállát, és ez nem volt jó ötlet, nem tudom miért, de mintha valamit
átkapcsoltam volna, a helyiség pólust váltott, minden felkavarodott, és Erik
hirtelen elkomorult. Nem fog engem büszkévé tenni.
Ennek
épp az ellenkezőjét fogja.
Nem a miénk a
világ összes ideje.
Hirtelen
felém fordult, hallottam, sőt éreztem a talpam alatt, ahogyan a fém tömege a
földnek csapódik, még több port kavarva körénk, és Erik hozzám hajolt, hogy ne
legyen szükségünk levegőre, megcsókolt. Kezei a hajamba kaptak, oh, milyen
régóta meg akart már érinteni, és most, hogy végre megengedte magának, képtelen
volt elengedni engem. Teljesen birtokba akart venni, a szája a számat, a
tenyere a koponyám formáját, a tarkómat, a vállaimat. A ruhám meggyűrődött,
ahogyan végigsiklott a keze a hátamon, fel akarta fedezni a csípőm ívét,
egészen közel vont magához. A nyelve az ajkaim között, a fogai végigszántanak,
az ujjai a bőrömbe mélyednek, és elszédültem, Istenem, nem kaptam levegőt. Meg
sem tudtam érinteni őt, a karjaim erőtlenül lógtak az oldalam mellett,
túlságosan erőteljes volt az, hogy ő megérint engem, elfelejtkeztem magamról a
nyers, tomboló vágyában.
Az
elméje lángolt, de nem voltak gondolatai, csak megkönnyebbülés, azután
sürgetés, többet, még többet, mindent, egészen. Akart engem, le akart teperni a
mocsokba, be akarta lélegezni a fullasztó vasport, az édes illatomat a nyakam
bőréről, ki akart hámozni a ruháimból, hogy lásson, és megérintsen, azután
megízleljen, a combjaim közé akart térdelni, és csókolni, miközben megkefél engem. Az ölébe akart vonni,
kezeivel a csípőmet szorítva, rajtam hagyva az ujjlenyomatait, fölém hajolva a
hátamra akart simulni. És én magamba nyeltem az összes vágyát, és elbódultam
tőle.
Azután
megijedtem.
A
csuklójához kaptam, és megszorítottam, elég erősen ahhoz, hogy összerázkódjon,
nem tudtam megszólalni, a szájával befogta a számat, Erik, Erik, ERIK.
Elengedett
engem.
Kapkodtam
a levegőt, az ajkai fényesek voltak, a tekintete sötét a garázs félhomályában,
és a hangja rekedt, amikor kimondta a nevem. - Charles.
A
por kaparta a tüdőmet, a fülemben éreztem a vérem dübörgését, a fizikai vágyam
szinte fájdalmas volt. Kiszédültem a garázsból, a bágyadt fény marta a
szemeimet, és a friss levegő a torkomat.
Erik
ott állt mögöttem, ziláltan, bódultan, az arca poros, és értetlen, és aggódó. Keze
a felkaromon.
-
Erik, kérlek - mondtam, mire visszahúzódott.
Már
akkor rosszul éreztem magam amiatt, hogy ott hagyom, de muszáj volt megtennem.
*
Akkor
jöttem rá, hogy Eriknek szüksége van rám, amikor másodjára találkozott Emmával,
Oroszországban.
Nem
volt kérdéses, hogy nem fog hallgatni ránk, amikor visszavonulót fújtunk - már
jó ideje nem parancsolt neki senki sem, na meg nem azért tette meg ezt a hosszú
utat, hogy egy ilyen lehetőséget kihagyjon, bármibe is kerül. No nem hitte egy
pillanatra sem, hogy túl nagy árat kéne fizetnie érte, nem, nagyon is nagyra
volt magával. Tudtam én, hogy nem hiába, ugyanúgy tisztában voltam azzal, hogy
mire képes, mint ő - mind az erejét, mind a kegyetlenségét tekintve.
Két
okom is volt arra, hogy utána menjek: először is, minimalizálnom kellett a
kárt, amit okoz.
Másodszor,
meg kellett védenem őt.
A
katonákat nevetségesen könnyedén semlegesítette, nem pocsékolva időt arra, hogy
megölje őket, de ez nem jelenti azt, hogy szemernyit is törődött volna az életükkel
- én törődtem. Számomra nem kizárólag katonák voltak, hanem emberek is.
Bár
Eriket ebben a vonatkozásban sem érdeke volna.
Én
el tudtam altatni őket, ami nem csak könyörületesebb megoldás volt, de
egyszerűbb is.
De
Emmával egyikünknek sem volt ennyire könnyű dolga. Erős mutáns volt, ha nem is
annyira tehetséges telepata, mint én, viszont vitathatatlanul gyakorlottabb.
Eriknek fogalma sem volt arról, hogy esélye sem lenne ellene, Emma egy
szempillantás alatt végezne vele, ugyanolyan egyszerűen, mint Erik a hétköznapi
emberekkel. Ha nem lettem volna ott Erik mellett, hogy megvédjem a mentális
támadástól, meglett volna az esélye arra, hogy holtan esik össze, mielőtt
elérhetné Emmát - vagy legalábbis nyáladzó idiótaként ücsöröghetne a földön ki
tudja meddig, talán örökre.
De
ketten együtt jók voltunk.
És
Eriknek nem kellett látnia a teljes képet ahhoz, hogy hálás legyen nekem amiért
utána mentem. Valóban sokat jelentett neki. Hazafelé menet a helikopteren meg
is próbálta ezt szavakba önteni, vagy legalábbis valami meghatározott gondolat
formájában az értésemre adni, de csupán fakó bókok jutottak eszébe, bár
kedvesek, de messze nem elegek ahhoz, hogy bármit is kifejezzenek vele.
Másféle
módon, de Erik is ekkor jött rá, hogy szüksége van rám.
*
Muszáj
volt elmennem, ott hagynom a ziháló, értetlen Eriket - a kétségbeesett Eriket -
mert muszáj volt egyedül maradnom. Egyedül, a saját gondolataimmal. Kizárólag.
De
a csend nem segített, bár lassanként megnyugodtam tőle. Azután szánalmasan
éreztem magam, mint valami rossz, nagyon rossz színdarabban.
Erik
a dolgozószobámban ült, ugyanabban a karosszékben, amiben hosszú éjszakákat
átsakkoztunk, és átvitatkoztunk. Megmosta az arcát, de a hajában még mindig ült
a por, és az illata vas volt, a tartása pedig egyenes.
Rosszabbul
érezte magát, mint én, és csak úgy sugározta magából a bűntudatot. És a dühöt.
-
Sajnálom, Erik - mondtam, amint beléptem a helyiségbe. - Nem lett volna szabad
szó nélkül ott hagynom téged.
-
És pontosan miért tetted? - kérdezte Erik keményen, de egyáltalán nem magabiztosan.
- Talán én nem vagyok telepata, de biztos vagyok benne, hogy nem értettem félre
a jeleket, Charles, amit tettünk… Te is akartad.
Nem
kérdezte, hanem mondta, és hirtelen biztos voltam abban, hogy igaza van. Mégis
bizonytalanul válaszoltam.
-
Én is akartam… azt hiszem.
-
Azt hiszed? - élesen csüngött a levegőben a kérdés.
-
Csak túl hirtelen történt - feleltem szabadkozva, még magam is éreztem, hogy
csak kitérek válasz elől.
-
Nem volt az annyira hirtelen - mondta Erik, fürkészőn nézve. - Már régóta
gondolok rá, tervezem… Lógott a levegőben, de ezt te is tudod. Szóval mi volt
az igazi oka?
Tudtam,
hogy az hiszi, elijesztett engem, egyszerűen csak ennyi, hogy újból megmutatta
egy oldalát, ami olyan viszolygást váltott ki belőlem, hogy konkrétan
elmenekültem előle. Tényleg így gondolta, és a maga keserű módján majdnem
büszke volt rá.
-
De igen, Erik, túl hirtelen volt, és túl… sok. Nem az, amit csináltunk -
mondtam gyorsan. - Hanem az, amit akartunk. Ami te akartál.
-
De hát semmit sem kell megtennünk,
Charles. Ha nem akarsz többet annál, mint amit tettünk, hát úgy lesz.
-
De te ennél sokkal többet akarsz.
-
És akkor, kérjek elnézést a gondolataim miatt? Ezelőtt még sosem zavart téged -
mondta Erik sértetten. - Nem kötelezlek arra, hogy valósítsd meg az összes…
ötletemet. Vagy csinálhatjuk másképpen, ahogyan te akarod.
-
Ez a probléma - böktem ki végül. - Nem tudom, hogy mit akarok. Csak azt tudom,
hogy te mit akarsz, Erik.
Túlságosan
is figyeltem rá, és közben valahogy megfeledkeztem magamról. Nem voltam biztos
abban, hogy mi az, amit ő érez, és mi az, amit én.
Érzek
egyáltalán bármit is iránta, vagy csak az ő vágyait tükrözöm vissza?
-
Akkor talán egy kicsit távol kéne tartanod magad tőlem - mondta Erik,
szemléltetésként megkopogtatva a halántékát. A mosolya gúnyos, és keserű.
-
Talán ezt kéne tennem - értettem vele egyet, azután kelletlenül bár, de
folytatnom kellett a mondatot. - De ez nem alkalmas idő rá.
-
Shaw megtalálása elsőbbséget élvez - fejezte be Erik.
-
Attól tartok. Utána…
Nem lesz utána.
Meg fogom ölni Shawt, és mivel a te segítségeddel teszem, nem fogod
megbocsátani nekem.
-
Nem muszáj megölnöd őt - mondtam századjára, rég kifogyva az új szavakból.
-
Tudom - felelte századja. - Meg fogom.
Azt
hittem, ezek után képtelen leszek egy szobában maradni vele, de tévedtem - a
dolgok lényegében mit sem változtak.
*
Mozdulatlanságra
ítéltettem.
Egyelőre
még csak el se hagyhattam az ágyat, a karomba tű ékelődött, halkan pityegő
gépek hivatottak őrizni az álmomat, de én képtelen voltam aludni. A gyógyszerek
kótyagossá tompítottak, és túlságosan elgyengítettek, úgy éreztem, hogy a
körülöttem fekvő betegek lázálmai megmérgeztek. Nem tudtam segíteni rajtuk -
még magamon sem tudtam.
Nem
maradhattam sokáig a kórházban, ez biztos, de még haza sem mehettem.
És
hiába voltam annyi emberrel körülvéve, mégis teljesen egyedül maradtam.
Ugyan,
ez még így sem egészen igaz. De egyszerre csak egyetlen embernek hagyták, hogy
meglátogasson, és az általában Moira volt, ha nem ő, akkor pedig Hank, Alex,
vagy Sean. Őszintén törődtek velem, de nem voltak csupán üres szavaik,
aggodalmuk, és szánalmuk, így inkább volt kellemetlen a jelenlétük, mint vigasztaló,
vagy bátorító. Meg akartam mutatni nekik, hogy minden rendben van, hogy jól vagyok,
de ez nem volt igaz.
Hiányzott
Raven. Igaz, én voltam az, aki elküldtem őt, hiszen tudtam jól, hogy mire
vágyik - önállóságra, szabadságra. Távol akart lenni tőlem.
Tudnia
kellett, hogy hol vagyok, milyen állapotban vagyok, mégis úgy döntött, hogy még
csak meg sem látogat, és szerettem volna dühös lenni rá emiatt, de nem voltam
csak csalódott.
És
sóvárogtam Erik után. Nem volt évekig nyúló közös történelmünk, mint Ravennel,
alig voltak napjaink együtt, néhány hetünk, és nekem fogalmam sem volt, hogy ilyen
rövid idő alatt mennyire hozzászoktam a jelenlétéhez - a briliáns elméjéhez,
ami ott zsongott az enyémben, ami olyan szívesen fogadott, húzott magához. És
ugyanúgy vágytam a testi közelségére is, valami egyszerű érintésre, a kezére a
kezemben, egy félmosolyra talán.
Azok
után, ami történt, nem tudom, hogy visszakaphatom-e ezeket valaha. Vagy az
érintése örökre fagyossá dermedt a derekam körül, ahogyan azt mondtam neki,
hogy téved, mi ketten nem ugyanazt akarjuk. Örökre elmetszette-e tőlem a
gondolatait a sisakkal.
Raven
örökre hátat fordított-e nekem. Ha egy egészen más életet kezd el élni, lesz-e benne
helyem nekem.
Hiába képességem, nem tudtam a válaszokat. Ó Istenem,
hiszen még azt sem tudtam, hogy képes leszek-e újra járni.
*
Nem
akartam bántani Eriket, de tudtam, hogy megteszem, ha muszáj - nem hagyhatom,
hogy ennyi ártatlan embert öljön meg. És még ha nem is volnának azok… Erik
tizennégy éves kora óta gyilkos, de még sosem követett el tömegmészárlást.
A
rakéták száguldottak a levegőben.
-
Erik - mondtam neki figyelmeztetően. - Ne csináld ezt!
-
Miért ne, Charles? - kérdezte metszően. - Ők megölnének minket. Mi miért
tennénk másként?
Hiába
is mondtam volna, hogy legyen különb náluk, mit sem ért ez a hosszú sakkpartik
vitatkozásai alatt, nem ért most sem. Erik ugyanazt akarta, mint Shaw -
háborút.
Megvártam,
míg felém fordítja a fejét, hűvös fém-szemeivel rám néz.
-
Tudom, hogy meg kellett ölnöd Shawt - mondtam válasz helyett lassan, nyomatékot
adva a szavaimnak. - Tökéletesen értem. De ha most megölöd ezeket az embereket,
azt nem fogom megbocsátani neked.
Megbocsátottam
volna.
A
rakéták pörögtek a levegőben, csend volt, azután pedig fegyver dörrenése egyszer-kétszer-sokszor,
ne csináld Moira, ne csináld! Azután
pedig fájdalom, az elrobbant rakéták tűzijátéka, és Erik karjai a derekamon,
ahogyan a hátamra fordít.
*
Nem
is vettem észre, hogy milyen csend van, amíg valami meg nem zavarta.
A
teraszon ültem, egyedül, élveztem a koraesti szürkület tompa, kedves fényét, a
hűvös levegőt az arcomon, a forró teát a kezeim között, és a naplementére
vártam.
Nem
zaj volt, ami felvert a merengésemből, nem elcsípett gondolat, még csak nem is
valahonnan távolról szűrődő érzelem. Nem - egyszerűen csak a közeledte.
Erik
végletekkel átitatott, hatalmas, fémízű, és olyan nagyon gyönyörű elméjét
bármikor, bárhol felismertem volna.
A
teáscsészét óvatosan leraktam az asztalkára, a porcelán csilingelve koccant, és
szerettem volna elsírni magam, de helyette mosolyogtam.
-
Erik - leheltem nevét, bár még túl távol járt ahhoz, hogy hallja, rögtön
megérezte. Kettőnk telepatikus kapcsolatára épp annyira fogékony volt, mint én,
még felelhetett is volna, de úgy döntött, hogy hallgat - én pedig kitapogattam
az elméjében az ügyesen felhúzott, vadonatúj gátat. Bármilyen gondos munkát is
végzett, nem jelenthetett kihívást számomra, könnyedén mögé pillanthattam volna,
de nem állt szándékomban megsérteni a friss, fájdalmasan idegen privát
szféráját.
Még
sokat kellett várnom csendesen hallgatva, reménykedve, és türelmetlenül, amíg
végre a szemeimmel is megláthattam őt.
Meg
kellett kapaszkodnom a szék karfájában, hogy fel tudjak állni - még mindig
nagyon nehezen ment, de most már legalább nem volt szükségem arra, hogy botokra
támaszkodjak.
Erik
arca megfejthetetlen volt, ahogyan odaért hozzám, az elméje elfogódottan
nyüszítette Charles.
-
Örülök hogy látlak, barátom - mondtam annyi kedvességet sűrítve a szavaimba,
amennyire csak képes voltam.
-
Charles - köszönt vissza Erik, lázas elméjétől elütően hidegen. Nem bírtam ki,
hogy ne vonjam össze a szemöldököm, mégis miért próbál meg egyáltalán hazudni
nekem? Tudja, hogy úgyis tudom.
Hát
persze, maga miatt.
Képtelen
volt hamarabb jönni - nem bírta volna elviselni a beteg, sápadt arcom látványát
a kórházban, sem azt, hogy kerekesszékben ülök, nem tudva, hogy valaha
felállok-e majd belőle. Nem bírta volna a fájdalmamat, a küzdelmemet minden
egyes lépésért.
Nem
bírta volna nézni a szenvedésem, és nem csak azért, mert ő okozta nekem, hanem mert
annyira nagyon szeret.
-
Oh, Erik. - Felé nyúltam, és ő nem húzódott el előlem, hagyta, hogy finoman
átkaroljam, azután egy megadó, mentális sóhajjal az ölelésembe olvadt. A
mellkasomon éreztem a szíve lüktetését, a fülem mellett a fáradt elméjének
szomorú, kedves áramlását.
-
Majdnem megöltelek - motyogta, magam sem tudom, hogy valós szavakkal-e. -
Majdnem örökre megnyomorítottalak.
-
De jól vagyok - morogtam megnyugtatóan, olyan hangsúllyal, amivel én is
vágytam, hogy mondja nekem az elmúlt időszak legkétségbeesettebb óráiban. -
Minden rendben van.
A
kezei a derekamra siklottak, és mintha a ruháim rétegein át is érezte volna a
sebhelyem, az ujjbegyei megálltak felette, keserűen, és óvón. De hiszen valóban
érezte a vörösre forrt bőröm alatt, szétroncsolt hús között, a gerincembe
ékelődött golyót.
Ezt
pedig mostantól kezdve mindig érezni fogja, mert életem végéig ott marad a
sérült csigolyámban - igen, ha rajtam múlik, mindig érezni fogja, mert
mellettem fog maradni.
Azért
kibontakoztam a karjai közül, hogy rá tudjak nézni, nem volt elég, hogy
éreztem. Hiányzott.
-
Tudod, hogy most milyen könnyen meg tudnál ölni - súgtam neki, mire látványosan
összerezzent. - A golyó egyetlen ügyes kis mozdulata, és nem lenne időm
védekezni.
Nem
kegyetlen akartam lenni, csak azt akartam, hogy értse. Hogy érezze, mit adok a
kezébe.
-
Nem viselem a sisakot. Bármikor meg tudnál ölni - felelte rekedt hangon, láttam
a védekező grimaszát, de éreztem alatta a kölcsönös őszinteséget.
-
Volna kedved leülni velem egy csésze teára? - kérdeztem ellépve előle. - Fárasztó
ennyit állnom.
Erik
bűntudata a gyomrában lapult, de nem törődtem vele - elhagyja majd idővel,
ismerem őt.
Ravenről
akartam kérdezni, de Erik belém fojtotta a még meg sem fogalmazott szavakat
Azt hiszem, nem
öltem volna meg őket, Charles. Azokat az embereket, a hajókon.
Azt
hiszem. Talán. Nem sok lapult a gondolat mögött, de valami mégis.
Újra
magam felé fordítottam Eriket, és megcsókoltam. Belereszketett, elakadt a
lélegzete, az arca hűvösén éreztem a saját forróságomat, a fogaim
végigszántottak az ajkain, ujjaim már tincseiért kapkodtak. Mindent elemésztően
szomjaztam az érintésére, és még annál is jobban az elméjének tiszta
szenvedélyére. Hiszen igazi volt az elejétől kezdve. Sőt, jobban akarom őt,
mint ő engem.
Istenem, mennyire élveztem. A az elején csak vigyorogtam és majd' le olvadtam a székről. ,, Igen, jóképű vagyok, mondhatni, az emberek legnagyobb részének inkább cuki.''
VálaszTörlésAztán a mosoly kezdett leolvadni az arcomról, és összefacsartad a szívem. De a végén jött a kellemes megkönnyebbülés.
<3<3<3<3
Imádlak
DarcyWichester
Jissz, tudtam, hogy valakinek tetszeni fog! ^.^ És Charles cuki, ez tény. <3 Örülök, hogy itt jártál és olvastál, és köszi a kommentet, és én is imádlak érte. ;)
Törlés