Az emberré válás útján

In the flesh! A második évadot folytattam ezzel a ficcel, úgyhogy arra vonatkozó spoilerek, meg minden. Mi a véleményetek, mennyire lett Simon idióta, és Kieren egy önző dög? Én nagyon szeretem ezt a kettőt. <3

Kieren hangosan felszisszent, pedig azt hitte, hogy már régen hozzászokott a mindennapos, kellemetlen procedúra fájdalmához. Csak ezúttal valahogy erősebbnek tűnt, mint általában, pedig Simon biztosan igyekezett olyan óvatos lenni, amennyire csak tudott. Kieren gyorsan lerázta magáról a fájdalmat, mielőtt Simonnak feltűnhetett volna, azután megfordultak, hogy ő is Simon nyakához illessze az oltópisztolyt. Simon meg sem rezdült, megvárta, amíg Kieren elhúzta a kezét, azután megigazította a pulóverét, és visszadőlt a kanapéra. Egy kedves karmozdulattal magához invitálta Kierent, aki örömmel bújt az ölelésébe. A fejét a mellkasán nyugtatta, érezte a másik test hűvösét a bolyhos pulóver alatt, és elernyedt, teljesen biztonságban érezte magát Simon karjai között.

Amy bungalójában voltak, a nappali világos, barátságos színei körbeölelték őket, és még ha kicsit fájdalmas is volt itt lenni, valahogy mégis megnyugtató, annyi kellemes emlék járta át a levegőt. Szinte úgy érezték, mintha Amy még mindig köztük lenne, mintha bármelyik pillanatban belibbenhetne az ajtón, vidáman, és gondtalanul, hogy rájuk nevessen, vagy kedvesen heccelődjön velük. Tudták, hogy ez nem fog megtörténni már soha, de túlságosan csábító képzet volt ahhoz, hogy lerombolják.

Kieren észre sem vette, hogy remegnek a kezei, amíg Simon nagy, erős kezei át nem kulcsolták az övéit.

- Kier - mondta lágyan. - Tudom, hogy milyen nehéz ez… Nekem is. Szeretnéd, ha inkább visszamennénk hozzátok?

- Nem vagyok biztos benne, hogy erről van szó - válaszolta Kieren vonakodva, félelem bujkált a hangjában.

Ha folytatni is akarta volna, megpróbálni elmondani, hogy történik vele valami, amit nem ért, nem volt rá lehetősége, mert egy hangos, éles kiáltás félbeszakította őket.

- Amy! - A hang odakintről hallatszott be, azután berobbant a lakásba, ahogyan kivágódott az ajtó. - Amy!!

Kieren összerezzent, és elhúzódott Simontól, akinek valamivel gyorsabb volt a reakcióideje, és már talpon is volt.

Philip csörtetett be a nappaliba, kifulladva, és ziláltan. Fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt az előző napi sok sírástól, a ruhája földes volt, rövidke haja pedig csapzott, és izzadt, de a szemei ragyogtak.

- Amy? - kérdezte, végigpásztázta a helyiséget, de amikor a két értetlenkedő fiún kívül mást nem látott, felhagyott a kereséssel. - Láttam kintről, hogy ég a lámpa, és azt hittem, itt van.

- Philip - mondta óvatosan Kieren. - Jól érzed magad?

Philip frusztráltan megrázta a fejét, mert rájött, hogy bolondot csinált magából, de jelenleg nem volt maradása ezzel foglalkozni.

- Nem értitek? Visszajött! Amy visszajött!

Kieren szemében megcsillant a remény, Philip válla felett átnézve találkozott a tekintete Simonéval, és ugyanezt olvasta ki belőle is.

- Nézzétek a sírját! - erősködött Philip, félreértve a másodpercnyi csendet. - Gyertek!

Philip kirohant a lakásból, és ők izgatottan-félve-kétkedve követték őt. Nem zavarta őket, hogy az előző napi esőtől sáros út csúszkál a talpuk alatt, és összemocskolja a nadrágjuk szárát.

Amy friss sírhalma csakugyan teljesen fel volt bolygatva, a nehéz föld rendezetlen halmokban állt rajta, a virágok összetörve, szétszórva hevertek a sírkő körül.

Kieren felsóhajtott, ami inkább tűnt zokogásnak, és belekapaszkodott Simon karjába, aki azonnal mellette termett, hogy támaszt nyújtson neki.

- Magával vitte a tigrist, amit nyertem neki - mondta Philip kétségbeeséssel vegyített izgalommal. - Tegnap este itt hagytam, és eltűnt, vele együtt.

Most már mind a hárman úgy érezték magukat, mint Philip az imént, szerettek volna visszarohanni Amy házába, és otthon találni őt. De mielőtt bármit is tehettek volna, Simon kelletlenül, de határozottan kijelentette: - Komolyan meg kell gondolnunk, hogy kinek mondjuk ezt el.

- Hogy érted ezt? - kérdezte Philip idegesen toporogva a sárban. - Amynek valószínűleg segítségre van szüksége!

- Ha tényleg visszajött, ki tudja, milyen állapotban van? Ha önmaga lenne, rögtön megkereste volna valamelyikünket.

- Akkor veszett, és ott bolyong valahol az erdőben, egyedül. Annál inkább szüksége van ránk!

- Simonnak igaza van - mondta Kieren sötéten. - Honnan tudjuk, hogy kiben bízhatunk? Ha Gary és a bagázsa megtalálják… talán szemrebbenés nélkül megölik.

- Hiszen mindannyian… Ők is egyet értettek azzal, hogy Maxine Martin… bűnös - hebegte Philip. - Senki nem akart… társulni hozzá. Senkit se sikerült ellenünk fordítania. - Philipnek fel sem tűnt, hogy önmagát is a RHSZ-esek közé sorolta.

- Elküldték őt, de nem küldték őt börtönbe - mondta Kieren mérgesen. - Csurom vér volt a ruhája, és őrültségeket mondott, te is tudod, mindenki erről beszélt. Ez az, amin felháborodtak.

- Amit most Amy csinált… Ilyen még sosem történt ezelőtt - tette hozzá Simon. - Túlságosan félni fognak, és tudjuk, mi történik ilyenkor.

- Én is félek… féltem őt - mondta Philip kétségbeesetten.

Mind osztoztak az aggodalmában, de hát nem hívhatták ki egyszerűen a rendőrséget - ki tudja, milyen állapotban van Amy, ha valami olyasmi, amit még sosem láttak ezelőtt, nem lelőni fogják, hanem elvinni, ami talán még rosszabb.

- Én csak a családomban bízom - jelentette ki Kieren keményen.

- Anyukám tudni fogja, hogy ki áll még a mi oldalunkon.

- Simon, te pedig beszélsz a többi RHSZ-essel. Ha valakik, hát ők biztosan segíteni fognak.

Simon a sáros göröngyöket bámulta Amy sírján, és nem szólt semmit, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy segítenek, és még nem mondta el Kierennek, hogy miért nem - el akarta, csak valahogyan nem adódott rá megfelelő pillanat. És persze ez sem volt az.

Simon Pearl bárjában találta meg őket. Habár normális emberek között voltak, teljesen elszeparálódtak tőlük - körbeülték az egyik asztalt, előttük érintetlen korsó sörök, és őszintén szólva Simon, most, hogy már nem tartozott közéjük, nem igazán akarta tudni, hogy miről pusmognak egymás között. Egy kicsit megkönnyebbült, amikor közelebb lépett, és meglátta Zoét is közöttük, mert a lány mindig is kedvelte őt. Azután rájött, hogy elhamarkodta a dolgot, amikor az első felé intézett szava az volt: - Mit keresel itt?

- Segítségre van szükségem - tért rá rögtön a tárgyra, de Zoe nem hagyta, hogy befejezze a mondandóját.

- Miből gondolod, hogy segítenénk neked, akármiről is legyen szó? - kérdezte csípősen. - Áruló vagy, Simon.

Simon először védekezni akart, de tudta, hogy a lánynak igaza van. Választania kellett, hogy mit árul el, a hitét, és azzal együtt őket, vagy Kierent, és meghozta a döntését.

- Most nem rólam van szó - felelte helyette. - És nem is az Első Ébredőről, hanem Amyről. Visszajött, és meg kell keresnünk őt.

- Mégis hogyan tudott volna visszajönni? - kérdezte Zoe kicsit sem meggyőzve.

- Nem tudom, és ezért kell titokban tartanunk. Te is kedvelted Amyt, Zoe. Mindannyian kedveltétek.

Zoe arca megkeményedett, annyira megvetette Simont, hogy ezt a megvetést kiterjesztette mindenkire, akihez közel állt, és eszébe sem jutott, hogy valamikor ő is szeretett volna közel kerülni hozzá.

- Persze, hogy segítünk - mondta a Zoe mellett ülő Brian, nem nézve senkire sem Simonon kívül.

- Brian! - szólt rá Zoe hitetlenkedve.

- Amynek - tette hozzá magyarázatként. - Ő soha nem ártott senkinek sem.

Akadtak néhányan, akik vele értettek egyet.

Így sem gyűltek össze sokan Amy bungalójánál - négy RHSZ-es, akik tüntetőleg elhúzódtak Simontól, Philip anyja, aki hozott magával még néhány embert, javarészt szülőket, akiknek RHSZ-es, vagy egyszerűen eltűnt gyerekük volt. Hamarosan Kieren is megjelent a szüleivel és Jemmel, aki, hiába a terepszínű ruha, és az elszántnak tervezett tekintet, különösen fiatalnak és ijedtnek tűnt. Akármennyire is lefoglalta a gondolatait Amy, ez mégsem kerülte el Kieren figyelmét, és aggódott a húga miatt. Nem tudta pontosan, hogy mi történt Jemmel, de azt tudta, hogy valami rossz, és hogy köze van Henry Lonsdale-hez, meg Garyhez - nem volt olyan nehéz megtippelni a dolgot.

Szóval amikor csapatokra oszlottak - hasonló a hasonlóval, van, ami sosem változik - odament hozzá.

- Valakinek itt kéne maradnia Amy házában - mondta neki finoman. - Tudod, ha mégis hazajönne.

- Szeretnék segíteni, Kieren - mondta mérgesen, bár a leginkább magára volt mérges, mert nem akaródzott neki a gyülekező RHSZ-esek irányába nézni, és félt attól, hogy bemenjen velük az erdőbe, még fényes nappal is. Nem tőlük félt, hanem a saját reakciójától.

- Bízom benned - mondta Kieren határozottan.

- De én nem bízom magamban - felelte rá Jem elkeseredetten. - Igazad van, inkább itt maradok.

Azután csak nézte, ahogyan a kis, kétszemélyes csoportok elvonulnak, még a szülei is, minden intése ellenére, és maguk után hagyják őt.

Régebben sosem volt tehetetlen, és utálta, hogy ő tette magát azzá.

Nem voltak elegen ahhoz, hogy szisztematikusan átfésüljék az erdőt, de azért minden tőlük telhetőt megtettek - és Jem annyiban mégis segítség volt, hogy tudta, merre találhatóak azok a helyek, ahol régebben, az ébredés után, szerettek meghúzódni a visszatérők, akiket akkor még egyszerűen csak zombiknak nevezett.

Persze Kieren és Simon együtt maradtak, először sietve vágtak át az erdőn, később már csak sétálva. Néha nagy zajt csaptak, szólongatták Amyt, hátha meghallja, és megtalálja őket, akár azért, mert felismeri a hangjukat, akár azért, mert meg akarja támadni őket. Máskor pedig csak hallgattak, és figyeltek minden zajra, de csak az erdő, és az állatainak a nesze hallatszott mindenhonnan. Nem sokat beszélgettek, még csak meg sem érintették egymást. Kieren igyekezett titkolni, hogy egyre inkább remeg a keze, de talán csak a félelem miatt - kivéve, hogy régebben is félt, és mégsem volt még ilyen. Simonnak is lett volna éppen elég mondanivalója, de nem tudta, hogyan kezdjen bele - nézd, sajnálom, hogy meg akartalak ölni, és azt is, hogy valószínűleg nemsokára jön majd valaki más, aki megpróbálja (végülis nem volt hülye, nem kellett mondani neki, hogy ez fog történni). Tényleg el kell neki mondania, mégpedig minél hamarabb, hiszen tudnia kell, hogy veszélyben van - és azt is, hogy ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megvédje őt.

És mind a ketten gondoltak Amyre, a kétségeik túlságosan egyértelműek voltak ahhoz, hogy kimondják őket, jobb volt tudomást sem venni róluk, és csak reménykedni.

Jobb volt hallgatni.

Ők sosem lettek éhesek, vagy túlságosan fáradtak, hogy haza kelljen térniük, így szinte észre sem vették, hogy késő délutánba nyúlt az idő, hűvösödött, és a fák között már kezdett szürkülni. Már megtették a reggel sebtében megtervezett útvonalat, sőt, többet is - valakik GPS-t használtak, de Kieren eléggé otthon érezte magát a környéken, és nem volt szüksége rá. A legtöbben, legalábbis az élők, már felhagytak a kereséssel, és hazamentek, jobb esetben azért, hogy másnap kipihenten folytathassák. Lassan ők is kikeveredtek az erdő sűrűjéből, és Kieren azonnal tudta, hogy merre vannak, főként, mert errefelé különösen gyakran megfordult.

- Hátha fedezéket keresett odabent. - Simon a barlang felé mutatott, aminek bejárata mellett régen odapingált, kopottas graffiti figyelmeztetett a „korcsokra”. Kieren kellemetlenül érezte magát, bár biztos volt benne, hogy nem képes elsápadni.

- Nem bánnád, ha oda egyedül mennék be? - kérdezte Simontól, aki cserébe csak értetlenül nézett rá. - Ez volt az a hely, ahol én és Rick… ez volt a közös a helyünk.

- Oh, értem - mondta gyorsan Simon. - Akkor itt kint várlak, csak vigyázz magadra!

Kieren bólintott, aztán lassan, bizonytalan léptekkel elindult a barlang felé. Kint még valakivel világosabb volt, mint az erdőben, viszont a barlangban szinte teljes sötétség fogadta, és azt kívánta, bárcsak lett volna annyi esze, hogy zseblámpát hoz magával, vagy legalább egy öngyújtót, amivel meggyújthatta volna a réges-régen ott hagyott, félig leégett gyertyákat.

De nem volt mély barlang, és úgy ismerte minden négyzetcentijét, mint a tenyerét - a süket csend nem hazudott, Kieren egyedül volt. Miután erről meggyőződött, megállt az egyik fal mellett, és a nehéz félhomályban kitapogatta a szavakat, amiket, Istenem, milyen régen!, évekkel ezelőtt véstek bele a kőbe. Kieren lehunyta a szemét, bár úgysem látott sok mindent, de nem is volt szüksége rá, az ujjai ismerték a vonásokat, amik egy nevet alkottak, és ismerték az arcot, ami a névhez tartozott. Igen, ezek a hűvös kövek még ugyanúgy emlékeznek rá, mint ő, amikor a kezeit Rick arcára simította, és az első csókjukra, éppen itt. Kieren még olyan fiatal volt - épp olyan fiatal, amilyen most is, amilyen már mindig marad - és néhány pillanatig azt hitte, hogy az övé minden, és hogy ez örökké tart. És most, egyedül állva a hidegben és a közeledő éjszakában, elfelejtette, hogy nem tartott örökké. Most újra ott volt, és úgy érezte, hogyha megfordulna, Rick ott ülne mögötte a pokrócon, amit a földre terítettek, magához húzná őt, és ölelkeznének, távol a világtól, csak ketten, csak egymásért.

De azután eszébe jutott, hogy az ujjai ugyanezzel a mozdulattal simítottak végig a sírkőre vésett néven is - a második alkalommal már volt test is, amit a sírba helyezhettek - és az ujjai átkúsztak a saját nevének nyomára (gondolom most már soha senki nem fog Rennek szólítani). Mind a ketten halottak voltak.

Kieren szinte ijedten nyitotta ki a szemét, a sötét mintha még inkább megsűrűsödött volna körülötte, kényszerítenie kellett magát, hogy nyugodtan lépjen ki a szabad levegőre.

Simon ott állt a bejárattól néhány méterre, zsebre dugott kezekkel, amivel csak az enyhe aggodalmát akarta leplezni - Kieren túl sokáig maradt odabent, de ő nem ment utána, még csak be sem kiáltott, nem akart tiszteletlen lenni.

- Senki sincs bent - mondta Kieren, ahogyan mellé ért, és ezzel nem csak Amy-re, hanem valamilyen elvont módon Rickre is célzott, mert sejtette, hogy Simon mindkettő miatt aggódott.

Kieren egy kicsit rosszul érezte magát amiatt, hogy odabent egy röpke időre tökéletesen megfelejtkezett Simonról, de nem csak ezért, hanem maga miatt is, lábujjhegyre állt, és gyors csókot nyomott Simon ajkaira. Talán a múlt túlságosan közeli, és túlságosan halott emlékei miatt ez a rövid gesztus-csók meglepően élőnek tűnt - két halott emberhez képest. Érezte az ajkain, a kő-hűvös arcán, elszoruló torkában, és néma mellkasában.

- És ez a hely az is, ahol megölted magad, igaz? - kérdezte Simon csendesen.

- Igen, az.

De nem mondott semmi mást, szóval hátat fordítottak a barlangnak, és hazaindultak a csillagtalan éjszakában.

Nem csak Jem, Kieren szülei is Amy bungalójában várták őket, és első pillanatra egyértelmű volt, hogy nem szolgálhatnak jó hírrel egymásnak.

- Menjünk haza, Kier - mondta az anyja. - Mindannyian fáradtak vagyunk, és ma már nem fogjuk megtalálni őt. Holnap visszajövünk, és újrakezdjük a keresést.

Jem ugyanolyan fáradt volt, túlságosan sokat idegeskedett a nap folyamán, fel-alá járkált a házban, hívogatott mindenkit, akinek volt mobiltelefonja, és fogadta az időnként visszatérők rossz híreit. És még mindig ugyanolyan mérges volt a tehetetlensége miatt, mint reggel, sőt, talán még mérgesebb is, mostanra mindenképpen jobban, mint amennyire ijedt, és tudta, hogy még egy ilyen napot nem fog végigcsinálni.

Kieren üresnek érezte a kezeit, ha nem érinthette meg velük Simont.

- Itt maradsz éjszakára, ugye? - kérdezte tőle. Végül is tényleg előfordulhat, hogy Amy hazamegy.

- Itt maradnál velem? - kérdezett vissza Simon szinte kétségbeesetten. Mindenképpen maga mellett akarta tudni őt, hogy megvédje, bármi történjék - mert tudta, hogy bármi történhet vele.

- Hát persze - mondta megkönnyebbülve. Vele akart maradni.

Kierennek nagyon szokatlan, és nagyon jó érzés volt valakivel megosztani az ágyát. Az utolsó emlékei ezzel kapcsolatban gyerekkorából származtak, amikor rémálom, vagy vihar idején bemászott a szülei közé, valamivel később néha befogadta maga mellé Jemet, hasonló okokból. De az teljesen más volt. Azután bár együtt voltak Rickkel, de sosem aludtak együtt.

Most elnyűtt pizsamában feküdt, ami túl nagy volt rá, érezte a párnán Amy illatát - hol vagy, Amy? Agyagszagú földre hajtod-e le a fejed pihenni? Vagy pihensz már örökké? - és érezte Simon hajának szaru-illatát is az arca mellett. Simon szorosan hozzábújt a hátához, és átkarolta őt, Kieren érezte kezének súlyát a csípőjén, zsibbasztó volt, és kellemes. Szeletnyi kis boldogság annyi félelem és keserűség közepette.

Olyan mélyen aludt, mint azóta soha, hogy kikelt a sírjából.

Valamivel távolabb Jem álomtalanul forgolódott az ágyában. Halottak még halottabb arcai kísértették - gyilkos vagy, Jemima, megöltél valakit, nem, ez nem igaz, nem csak egyvalakit öltél meg. És most mit csinálsz? Bujdokolsz, rettegsz. Képtelen vagy segíteni a bátyádnak, aki pedig bármit megtenne érted. Emlékszel Amyre? Ő kedves volt veled, pedig te irtottad a fajtáját. Akár őt is megölhetted volna.

De valaki megtette helyetted.

Felkattintotta a kislámpáját, és felkelt az ágyból. Kinézett az ablakon a képtelenül sötét éjszakába, amibe alig tudott valami életet vinni az utcalámpa bágyadt fénye. Hátrafogta a haját, felöltözött, és halkan, hogy az alvó szülei meg ne hallják, elhagyta a házat.

A hideg szél csípte az arcát - Kieren sosem fázik, és Amy sem, akárhol is van. Ez a tudat egy kicsikét megnyugtatta.

Nem volt olyan bátor, se olyan ostoba, hogy bemenjen az erdőbe egyes-egyedül ilyen feketeségben, csak arról volt szó, hogy úgy érezte, muszáj elmennie otthonról. Szüksége volt valamire, hogy összeszedje magát - valamire Amytől.

A hajnal még mindig csak éppen derengett alig érzékelhető szürkén a látóhatáron, amikor Jem megtalálta Amy sírját. Nem törődve a ruhájával, letérdelt mellé a sárba, ahogyan Philip is tette két nappal ezelőtt, várva, hogy Amy kimásszon a sírjából. Bár tovább várt volna!

Jem tovább várt, és ahogyan a felkelő nap egyre inkább bevilágította a szomorú temetőt, végre feltűnt neki, hogy valami nem stimmel. A sáros göröngyök szinte kiolvashatatlanná olvadtak a tegnapelőtti esőben, Jem mégis észrevette, hogy Amy sírja egyáltalán nem úgy néz ki, mintha bármikor is kimásztak volna belőle - sokkal inkább úgy, mintha kiásták volna, azután sebbel-lobbal visszahajigálták volna a földet a lyukba, nem igazán törődve azzal, hogy észreveszi-e bárki is.

De mégis ki tenne ilyet? És minek? Jem elbizonytalanodott. Miért nem tűnt fel a többieknek ez? Lehetséges, hogy egyszerűen csak nem akartak tudomást venni róla. De Jem épp elég frissen rongált sírt látott már - valószínűleg sokkal többet, mint a bátyja, vagy Simon, akik éppen csak kimásztak belőle, de nem voltak olyan állapotban, hogy visszanézzenek, mit hagytak maguk után, és minden bizonnyal többet, mint Philip.

Jem ott hagyta a sírt, és óvatosan közelítette meg Amy házát, nem akarta a bent alvókat feleslegesen felébreszteni. Nem járt sikerrel. Simon vagy nem is aludt, vagy nagyon felszínesen, mert Jem egyenesen a karjai közé sétált, visszaúton a temetőbe, ásóval a kezében.

- Jem? - kérdezte Simon, csodálkozva mérve végig a lányt és a felszerelését.

- Simon - Jem szinte felkiáltott az ijedtségtől, és reflexből hátralépett, el Simon közeléből. - Te ébren vagy? - kérdezte szintén csak reflexből. A szíve még mindig a torkában dörömbölt.

- Igen - felelte Simon. - És te…?

Jem nem is tudta, hogyan mondja el, így inkább csak kibökte.

- Azt hiszem, hogy Amy nem kelt ki a sírjából. Elvitték.

- Miből gondolod ezt? - kérdezte Simon fájdalmas arckifejezéssel, Amy lakásának az ajtaja felé pislogva. Odabent mozdulatlanság, és csend volt, Kieren nem ébredt fel rájuk.

- Látom a síron - mondta Jem egyszerűen, és Simon hirtelen tudta, hogy nem is téved. - De meg kell bizonyosodnunk róla - folytatta az ásóra pillantva a kezében.

- Együtt csináljuk - jelentette ki Simon. Őszintén szólva nem szívesen hagyta Kierent egyedül, de még csak két nap telt el, most még biztonságban kell lennie, azok, akik itt vannak, nem merik bántani őt, tudják, hogy a védelme alatt áll - sőt, felesleges is lenne, túlságosan is szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy mikor, hogyan kell megölni őt. Simon összerázkódott már a halálának a gondolatától is.

Emellett pedig természetesen tudnia is kellett, igaz-e, amit Jem hisz.        

Felváltva ástak, és nagyon nehéz munka volt, a tegnapelőtti esőtől megnehezedett, ragacsos föld teljesen összeállt, alig lehetett belenyomni az ásó hegyét, és minden egyes mozdulatnál a szerszámra tapadt. De Jem kemény csaj volt, ugyanúgy bírta, mint Simon, ha nem jobban.

Mire rájuk köszöntött a reggel, az ásó fának ütközött, azután sokkal óvatosabban folytatták, végül már szinte puszta kézzel kaparták a földet.

Amy koporsója tökéletesen sértetlen volt.

Miután elég helyet csináltak, kimásztak a sírgödörből, és egymásra néztek, mielőtt lehajoltak volna, hogy felnyissák - holott mindketten tudták, hogy mi fogadja majd őket benne.

Semmi.

Amy koporsója üres volt.

Kieren még félálomban volt, a hátára fordult, és ráérősen nyújtózkodott az ágyon. Valami furcsa volt az ágynemű tapintásában, és érezte, hogy a tér szokatlanul nagy körülötte, azután eszébe jutott, hogy hol van, és miért.

Hogy Amy visszatért, bár még nem találják őt.

Hogy együtt aludt Simonnal.

Nem tehetett ellene, elmosolyodott egy kicsit, mielőtt kinyitotta volna a szemeit.

Örült volna neki, hogyha Simon még mindig mellette fekszik, és egy kicsit hozzábújhat, mielőtt kikelnének az ágyból, aztán megrótta magát, na, az első alkalom, hogy együtt alszik valakivel, és máris extra igényei vannak. Inkább felkelt, hogy megkeresse Simont. Furcsállta, hogy sehol sem találja a házban, aztán hangokat hallott kintről, szóval kinyitotta az ajtót, és kilépett a reggeli csípős napfénybe.

Simon a ház előtt ült a lépcsőn, Jem is vele volt, és mind a ketten borzalmas állapotban voltak, a ruhájuk-kezük-arcuk csupa mocsok, ennél már csak az arckifejezésük volt rosszabb.

- Mi történt? - kérdezte rémülten.

Egy pillanatig csak hallgattak, aztán Simon felállt, hogy magára vegye a nehéz feladatot.

- Kier - kezdte szomorúan. - Sajnálom, de Amy nem jött vissza. Valaki kiásta a sírját, és elvitte őt.

- Miről beszélsz? - kérdezte Kieren hitetlenül.

- Sajnálom, de megnéztük. A koporsója egyben van, egyszerűen csak kivették belőle.

- Miért mondod ezt? - kiáltott fel Kieren, és az ajtófélfát elengedve visszalépett a házba. - Nem mondhatod ezt! Hogy érted, hogy mégsem jött vissza? Mind a ketten láttuk…

De nem, semmit sem láttak, és Kieren tudta ezt. Az elejétől kezdve sejtette, csak hát annyira akarta!

Simon és Jem követték őt a házba, és olyan közel voltak hozzá, hogy úgy érezte, elszívják tőle az összes levegőt - amire nem is volt szüksége - és azon kapta magát, hogy sír. Simon át akarta ölelni őt, de Kieren elhúzódott előle, nem így képzelte el ezt a reggeli ölelést, és nem akarta, nem akarta ezt az egészet.

- Kieren - kérdezte Simon hirtelen nagyon aggódva. - Jól vagy?

- Nem, nem vagyok jól - felelte dühösen, nem is értette, hogyan lehet ilyet kérdezni, és mérgesen az arcához kapott, hogy letörölje a könnyeit, azután vette észre, hogy az ujjai véresek. Szipogott, és az orra alá nyomta a kézfejét. Aztán hátat fordított, és elrohant a fürdőszoba irányába - a konyha után a legkevesebbet használt helyiségbe a házban. Futva belepillantott a tükörbe, és majdnem rosszul lett a látványtól. Utálta a vért, és különösen utálta, hogyha megszínezte az ajkait, és a szájába folyt, mint valamikor nagyon régen, amikor nem volt önmaga, és belekóstolt az emberi húsba.

Csak egyetlen dolgot utált ennél jobban - hogy Amy meghalt.

Egy kis hideg vízzel lemosta az arcát, nem is vérzett annyira az orra, már abba is maradt, de tudta, hogy valami nagyon komolyan nincsen rendben vele. Félt. Mégis kilépett a helyiségből, hogy szembenézzen Jemmel és Simonnal, akik ugyanannyira féltek, mint ő.

- El kell mondanunk Philipnek - mondta megtörten, és mintegy jelezve, hogy arról nem akar beszélni, hogy vele mi történt.

Philip még sokkal rosszabbul fogadta, mint Kieren, de ő legalább megengedte az anyjának, hogy átölelje őt, és a legkisebb szégyen nélkül sírta ki magát a karjai között, úgy tűnt, a gyászán mit sem enyhít, hogy egyszer már átélte. Miután Shirley sok idő után végül magára hagyta, hogy beszéljen a lassan gyülekező emberekkel, hogy ma mégsem lesz szükség rájuk, Philip feltette a mindenkit foglalkoztató kérdést:

- Ki tette?

Kierennek és Simonnak pedig már kész válasza volt rá.

- Ki volt az egyetlen rajtunk kívül, aki tudta, hogy valami… lehetetlen dolog történt Amyvel mielőtt… megölték volna? - Kieren nehezen nyögte ki a szavakat.

- Dr. Russo - válaszolta meg a kérdést Philip.

- Egészen biztosan az ő keze van a dologban - jelentette ki Kieren.

- Vagy legalábbis tud róla - egészítette ki Simon. - Személyesen biztosan nem tett semmit, de épp elég az, ha beszélt az Amyvel történtekről a feletteseivel.

- Szóval most mit fogunk csinálni? - kérdezte Philip nem igazán dühösen, inkább csak rezignáltan. - Ez nem változtat a dolgon.

- Akkor is meg kéne látogatnunk őt - mondta Simon. Mégis, amit tettek, az sírrablás, és hullagyalázás, de túl szörnyű szavak voltak ezek ahhoz, hogy kimondja őket. Simon el sem hitte, hogy ők ketten nem őrülten dühösek miatta. Talán Amynek már nem számít, hogy mit tesznek a testével, de nekik akkor is számítania kell.

- Rendben - mondta Kieren kelletlenül. - Menjünk el hozzá.

Egyetlen porcikája sem kívánkozott az orvos közelébe. Nem érezte jól magát, és félt attól, ami történik vele, de még jobban félt attól, hogy Dr. Russo, aki elárulta Amyt, őt is elárulná, és akkor érte is eljönnének, és elvinnék őt - csak ő még életben lenne. Vagy nem.

Nem mintha Simonnak eszébe sem jutott volna Kieren, sőt, felerészt miatta is szeretett volna odamenni. Mindenképpen meg akarta védeni Kierent, de olyasmitől nem tudta, amit nem értett. Muszáj volt többet megtudnia arról, hogy mi történik vele.

Időközben Jem hazafelé sietett a kihalt utcákon. Még mindig eléggé korán volt ahhoz, hogy ne fusson össze senkivel sem, és szerette volna, hogyha ez így is marad. Bár nagyjából lemosta magáról a temetői koszt, és Simon egyik pulóverét viselte, ami javarészt eltakarta a csupa sár ruházatát, mert olyan nagy volt rá, hogy majdnem a térdéig ért (ami nem meglepő, mert még Simonnak is túl nagy volt). Kölcsönvehette volna Amy egyik kardigánját is, de nem vitte rá a lélek, hogy hozzányúljon a lány dolgaihoz, plusz, valljuk be, Jemhez még mindig jobban illettek Simon ruhái.

Először nem akarta otthagyni Kierent, különösen abban az ijesztő állapotban, bár úgy tűnt, elég hamar összeszedte magát, de Jem látta rajta, hogy továbbra sincsen jól, egyáltalán nincs. De Kieren szigorúan haza küldte, mert eléggé egyértelmű volt, hogy Jem a szüleik tudtán kívül lopódzott ki az éjszaka közepén, és Kieren nem akarta, hogy aggódjanak miatta - és persze nekik is el kellett mondani, hogy mi a helyzet Amyvel. Így is Kierennek jutott a nehezebb feladat azzal, hogy várta Philipet.

Jem borzasztóan fáradt volt, alapból nem aludt semmit sem, és még az előző napi frusztráló tehetetlenség, és aggódás is a vérében keringett, a lábai elnehezedtek, és a karja sajgott az ásástól, azért csak elszokott az utóbbi időben a testi munkától. Keserű volt a szájíze Amy miatt, és egy kicsit bűntudata is volt, amiért neki kellett rájönnie, hogy mi történt, és ő vette el a többiektől a reményt.

De már régen hozzászokott a bűntudathoz.

Ahogy lépdelt az üres járdán madarak csivitelését, meg valami távoli kocsi morgását hallgatva, végre döntésre jutott, és ezzel mintha rögtön lepergett volna valamennyi súly a lelkéről. Be kell vallania a bűnét. Egyszer már megpróbálta, de Maxine Martin büntetés helyett inkább csak vállon veregette, ami még sokkal rosszabbá tette a dolgokat, és Jem most rájött, hogy újra meg kell tennie. Szembe fog nézni Henry anyjával, elmondja neki, hogy mit követett el, és viseli a következményeket. Kieren majd segíteni fog neki, ahogyan Jem is tette ellenkező helyzetben. Tudta, hogy fájdalmat fog vele okozni, de az asszony megérdemli, hogy tudja az igazságot.

Jem pedig bűnt követett el, és most vágyott a büntetésre, akármi is legyen az, hogy végül felszabadítsa őt.

Kieren, Simon és Philip voltak az első látogatók a kórházban aznap. Még a recepciós sem volt bent, szóval csodálkoztak, hogy egyáltalán nyitva találták az ajtókat, és hogy Dr. Russo már az asztala mögött ült, még orvosi köpeny nélkül, és valami papírmunkával foglalatoskodott. Felkapta a fejét, amikor betoppantak, és rögtön fel is állt a székében.

- Tudom, hogy miért vannak itt - mondta, mielőtt akármelyikük is megszólalhatott volna. - Alig negyed órája beszéltem az édesanyjával, Philip.

- Akkor talán van néhány válasza a számunkra - mondta Simon, fenyegetőbben, mint azt tervezte volna.

- Attól tartok, nem sok - felelte Dr. Russo őszintén. - Gondolom, tudni szeretnék, hogy mi történt Miss Dyerrel, de én magam sem értem. Csak annyit tudok, hogy nem sokkal ezelőtt eljött hozzám, és olyan tüneteket panaszolt el, amikkel még sosem találkoztam azelőtt. Elárulta, hogy lassan egy éve házilag készített gyógyszert használt, szóval ennek tudtam be a dolgot, de azért biztos, ami biztos, elküldtem a teszteredményeit a norfolki központnak. Alig érkezhetett meg hozzájuk, rögtön küldtek két embert, akik azt akarták megtudni tőlem, hogy hol lakik Amy Dyer, amit nem árultam el nekik. Ez az egész túlságosan gyanús volt, és nem vagyok benne biztos, hogy megvesztegetni, vagy megzsarolni akartak, de az ilyesmik nálam nem válnak be. Sajnálatos módon végül mégis megtudták, merre találják.

- És annyira kellett nekik, hogy a föld alól is kiásták? - kérdezte Philip mérgesen.

- Úgy tűnik - mondta Dr. Russo sóhajtva. - És itt nem csak Norfolkról van szó, egyenesen a Halperin-Weston érdeklődött utána.

- Tudta, hogy ez fog történni, ha rájönnek - jegyezte meg Philip.

- Van még valami, amit tudniuk kell - mondta Dr. Russo, inkább Simonnak, és a hallgatag Kierennek intézve a szavait, aki a háttérbe húzódva állt. - Amy volt az első, aki megkeresett, de nem az utolsó. Azóta több RHSZ szindrómás is eljött hozzám, ugyanazokkal a tünetekkel, és én nem tudtam mit mondani nekik. Lehet, hogy még többen is vannak, csak féltek eljönni hozzám, vagy nem bíztak bennem.

- Ahogyan Amynek sem kellett volna - mondta Philip.

- Mik ezek a tünetek? - szólt közbe Simon, aki nem igazán foglalkozott senkivel sem, hogyha valami fontosat meg akart tudni.

- Először kézremegés, aztán orrvérzés, és átmeneti emlékezetkihagyás.

Kieren a háta mögé dugta a kezét, attól tartva, hogy pont most kezd el remegni, és ő lebukik. Idegesen pislogott Simonra, aki tüntetőleg nem nézett az irányába, hogy ne hívja fel Kierenre a figyelmet.

- Attól tartanak - folytatta az orvos -, hogy a gyógyszer elveszíti a hatását, és újra veszetté válnak, de azok után, hogy láttuk, mi történt Amyvel, már tudjuk, hogy valami egészen másról van szó. De most már nem tudok segíteni nekik, mert elbocsájtottak.

- Kirúgták? - kérdezte Philip csodálkozva.

- Nyilván nem tetszett nekik, hogy éltem az orvosi titoktartással, és nem árultam el nekik Miss Dyer lakcímét. Ma meg is érkezik az új orvos, akinek bizonyára számukra tetszetősebb lesz a hozzáállása. Most már csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megvédeni azt a néhány embert, akik segítségért fordultak hozzám. - Lepillantott az asztalára kiterített papírokra, amik túl sok adatot tartalmaztak a pácienseiről. - Végül is mire számíthatnak egy olyan cégtől, ami képes elraboltatni egy holttestet? Ez egyszerűen törvénytelen!

- Mit tudunk kezdeni vele? - kérdezte Philip keserűen.

- Semmit - felelte Dr. Russo. - De én nem fogok csak úgy elsétálni.

Kieren újra a temető örökké szeles hűvösében állt a gondozatlan fűben, ezúttal a saját sírjánál. Nagyon régóta nem hozott senki sem virágot rá, de már a rendőrségi szalag valaha rikító sárgája is lehullva rothadozott a földdel együtt. Ujjaival megérintette a sírkövét, elolvasta a bugyuta sírfeliratot, amit már amúgy is kívülről tudott, és egy pillanatra eszébe jutott a barlang, amiről nemrégiben éppen az jutott eszébe, ahol most van.

- Nem akarom, Simon - lehelte maga elé.

Simon mellé lépett, de nem tudta, hogy megérintse-e, vagy Kieren jobban szeretné, ha inkább békén hagyná őt, szóval inkább nem csinált semmit.

- Tudom, hogy mennyire félelmetes, ami most történik veled - mondta végül lágyan. - De ezzel együtt ez valami csodálatos dolog is.

- Nem, nem tudod - morogta Kieren. - Nagyon régóta először végre elfogadtam magam, úgy, ahogyan vagyok. Nem állok készen arra, hogy megint minden megváltozzon.

- Az igazán fontos dolgok nem fognak megváltozni - mondta Simon, és végre átkarolta Kierent. A fiú elfordult a sírjától, és megadóan olvadt bele az ölelésébe.

- Itt találkoztunk egymással először - mondta Kieren, alig észrevehető mosoly játszott az ajkain. Simon azért észrevette.

- Igen, és a sírodon ültem. Nem épp a legjobb bemutatkozás.

- Azért működött, nem igaz?

Kieren egészen közel hajolt hozzá, csak néhány centiméter választotta el az arcukat, és lassan pislogott, teljesen megbabonázva Simont a hosszú, világos szempilláinak rebbenésével. Simon számára hirtelen, és szinte fájdalmas volt az érzés, hogy mennyire szereti őt.

Kieren úgy döntött, hogy a családjával tölti a napot. Nem szólt nekik semmit sem az állapotáról, komolyan gondolta, amikor azt mondta Simonnak, hogy még nem áll készen rá.

Jem aggódott érte, ugyanúgy, ahogyan ő is Jemért, de mind a ketten érezték, hogy valami megváltozott a másikban - Kieren megtudta, hogy mi fog történni vele, de ez nem enyhítette a félelmét, Jem pedig elhatározta, hogy szembenéz a tettével, bár tudta, hogy nem lesz könnyű.

De mind a kettejüknek szüksége volt még egy kis időre, hogy beszéljenek egymásnak a dologról, szóval most csak együtt voltak, mintha hétköznapi, normális testvérek lennének, hétköznapi, normális problémákkal.

Kieren szülei is aggódtak a fiúkért, és ő nem hibáztathatta őket ezért - csak egyszer hozott rossz döntést valaki számára fontos ember elveszítése miatt, de az annyira végleges volt, hogy örök sebet ejtett mindannyiukon. Kierennek talán csak a csuklóján, de nekik sokkal mélyebben. Kieren azt akarta, hogy tudják, sosem fog többé ilyesmit csinálni, semmilyen körülmények között, és nem csak miattuk, hanem mert a dolgok megváltoztak az életében, és velük együtt ő is.

Azután Simonnak kérnie sem kellett, este megjelent nála Amy házában, ami most már némi szomorúságtól kísértve teljesen, és kizárólag Simonhoz tartozott, és Kieren kiegyensúlyozott volt, és festék-szagú, mert a délután egy részét festéssel töltötte, és bár a színét lemoshatta a kezéről, az illatát nem. De Simont nem zavarta ez, épp ellenkezőleg, boldoggá tette.

Kieren mostantól kezdve szeretett volna minden éjszakáját vele tölteni.

A fejükre húzta a takarót, összebújtak a pamut-kuckóban, és a külvilág teljesen megszűnt létezni. Kierennek csak Simon maradt, és nem is érdekelte semmi sem rajta kívül. A pólója vékony anyagán keresztül külön-külön érezte Simon ujjait, ahogyan végigsimít az oldalán, azután a gerince vonalán, kitapogatva minden egyes csigolyát, érezte a sima, néma mellkasát az övéhez simulni, de abban a pillanatban egyáltalán nem érezte némának, és érezte a combját a saját vékony combjai között, és cserébe ő csak annyira volt képes, hogy belemarkoljon a hajába, és szorítsa Simont, nehogy elszökjön előle, nehogy őt is elveszítse, és csak csókolóztak, hosszan, és lassan, nem azért, mert a világ minden ideje az övék volt, hanem mert megérte kiélvezni minden pillanatot, akármeddig is tart. És Kieren szeretett volna szeretkezni vele, kimutatni, és felfogni, hogy mennyit jelentenek egymásnak, mert ilyen dolgokat nem lehet csak úgy elmondani, a szavak olyan suták, de nem tudták megtenni, mert úgy, ahogyan most léteztek, képtelenek voltak rá. Azzal kellett beérniük, hogy csókolóznak, de ez is majdnem elég volt.

Végül elaludtak, boldogságban lebegve, és reménytelenül összegabalyodva.

Simon nem volt egészen biztos abban, hogy miért ébredt fel, de hát sosem volt valami jó alvó, hát még mióta örök álomra hajtotta a fejét! De ezúttal valami meghatározott oka volt a felriadásának, ebben nem kételkedett. Óvatosan kibújt Kieren öleléséből, és komolyan csodálkozott azon, hogy nem ébresztette fel vele a fiút - Kieren csak motyogott valami meghatározhatatlan álmában, aztán maga köré gyűrve a takarót megfordult, és gondtalanul aludt tovább. Simon halk lépésekkel körüljárta a szobát, és miután megbizonyosodott arról, hogy egyedül vannak, kiment, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Azzal nyugtatta magát, hogy biztosan csak paranoiás, bár tudta, hogy nem számítana annak, mivel Kieren tényleg veszélyben van - amit még azóta sem mondott el neki. Rossz döntés.

Hirtelen valami neszt hallott, az irányába kapta a fejét, és azonnal belőtte, hogy a résnyire nyitott konyhaablakon át érkezett. Valami levélzörgés, vagy egy ág pattanása, ahogyan rálépnek, mindegy - valaki volt odakint! Simon érzékei egy másodperc alatt kiélesedtek, lenyelte a torkában születő pánikot, és amilyen halkan csak tudott, szorosan falhoz simulva belépett a helyiségbe. Már régen gondoskodnia kellett volna valami rendes fegyverről, a kés-készlet, amit azért kapott, hogy megölje vele Kierent, gondosan elrejtve pihent a táskájának az aljában, hogy lehetett ilyen ostoba? De azt hitte, van még rá ideje, vagy még inkább azt, hogy ez az egész csak valami tévedés, és egyáltalán nem is lesz szüksége rá - most viszont már biztos volt abban, hogy lesz. Jobb híján felvett a konyhapultról egy valószínűleg tompa kést, amit ki tudja mikor használtak utoljára, és csak szorította megingathatatlanul. Hallotta, hogy az a valaki odakint ellép a konyhaablak elől, miután felmérte, hogy ott nem fog beférni, azután látta is, ahogyan megmozdul az árnyéka. Jobbra indult, a bejárati ajtó felé. Simon biztos volt benne, hogy bezárták maguk mögött, de hozzáértő kezek ellen maximum fél perces védelmet nyújthat. Mire odalopakodott, már hallotta is, hogy valaki nagyon halkan, de zörög a zárral - fém alig hallható karistolása a fémen, azután egyetlen, Simon füleinek képtelenül hangos kattanás, és tudta, hogy ennyi volt. Mielőtt a betolakodó kinyithatta volna az ajtót, Simon odaugrott, megragadta a kilincset, és lendületesen kivágta az ajtót, alaposan orrba vágva az előtte álló férfit. Az jól meglepődhetett a nem várt támadáson, mert hátratántorodott, és cseppet sem professzionális betörő módján leszédült a néhány lépcsőfokon, és kis híján elvágódott a földön. Simon nem várta meg, míg sikerül visszanyernie az egyensúlyát, azonnal ott termett, és besegített a gravitációnak, azután ő is levetette magát, és a saját testének súlyával szorította le a földre a férfit. A másik erősebb volt nála, és Simon nem is járt volna sikerrel, hogyha nincs még mindig a kezében a nehéz konyhakés - az alatta fekvő férfi azonnal megnyugodott, amikor a torkához szorította. Ebben a helyzetben úgy tűnt, hogy mégis épp eléggé éles, ha annyira nem is, hogy könnyedén el lehessen vágni vele egy nyakat, mert annál kevesebb nem elég. A holdvilág bizonytalan fénye megcsillant a fém pengén, és azután Simon meglátta a betolakodó arcát is. RHSZ-es volt, természetesen, mint ő, a félhomályban nem látott belőle sokkal többet, de aztán hirtelen mégis felismerte. És nem innen, Roartonból, hanem régebbről. Egyike volt azoknak, akik örömmel fogadták maguk közé őt, miután az apja kirakta otthonról, akik segítettek nekik megszeretni önmagát, azzal, hogy úgy szerették őt, ahogyan volt - zombiként. Gyakorlatilag családtagok voltak. Peternek hívták.

Simon szemei először elkerekedtek, aztán összeszűkültek, és a kést tartó keze megremegett, de nem vette el a nyakától.

- Nem hagyom, hogy bántsd őt - mondta Simon keményen.

- Simon - a férfi hangja a helyzete ellenére még csak meg sem bicsaklott. - Aminek meg kell történnie, az meg fog történni.

- Most gyilkosságról beszélünk - mondta Simon összeszorult torokkal.

- A személyes érzelmeid elvakítanak téged.

- És téged talán nem az én személyes érzelmeim miatt választottak a feladatra? - kérdezte dühösen.

- Részben - érkezett a felelet, aztán Simon azon kapta magát, hogy a kés már nincsen a kezében, Peter egyetlen erős mozdulattal kiütötte belőle, és még szinte fel sem fogta, hogy mi történt vele, amikor a szeme sarkából látta, hogy Peter kezében valami fényesen csillan. Színtiszta reflexből hajolt el az útjából, azután az egész teste összerándult a hangos dörrenéstől, ez nem a kése volt. A füle visítva zúgott, de nem foglalkozott vele, rávetette magát Peterre, és két kézzel próbálva elvenni a pisztolyt a kezéből. Reménytelen közelharcba keveredtek, ami nem is tartott sokáig, másodperceken belül már Simon feküdt a földön, és Peter rajta.

- Áruló vagy! - üvöltötte neki Peter, amint Simon leginkább csak sejtett, mert alig hallott valamit az őrült zúgásban, de ezt a pillanatnyi felesleges kitérőt kihasználva keményen Peter arcába vágott, és maga sem tudta, hogyan, de sikerült kitépnie a kezéből a fegyvert. Nem késlekedhetett - gondolkodás nélkül Peter felé fordította, és meghúzta a ravaszt.

A második dörrenés mintha kevésbé lett volna hangos, mint az előző, azután a másik férfi teste ernyedten rázuhant. Simon leejtette a pisztolyt, és rémülten próbálta lelökni magáról a súlyt, de a remegő kezei nem bírtak vele, míg a segítségére nem siettek. Kieren volt az, aki legördítette róla a holttestet, azután letérdelt mellé a földre, ülő pozícióba emelte Simont, és magához húzta.

Simon még sokáig nem hallotta meg, hogy Kieren rémülten kántálja a nevét, csak hagyta, hogy ölelje őt, és mint egy fuldokló, kapaszkodott a karjába.

Amikor végre magához tért, először csak annyit bírt kinyögni: - Sajnálom.

- Jesszus, Simon, mi történt? - kérdezte Kieren sokadjára, és remélte, hogy most már talán válaszra is számíthat.

- Valamit el kell mondanom neked - mondta Simon átkozottul későn.

De aztán mégsem mondott semmit, csak bámulta az előtte fekvő testet - Petert - a legszörnyűbb horrorral az arcán. Pontosan fejbe lőtte, de sehol sem volt vér, a pólóját is csak némi feketeség szennyezte. Nem számított, akkor is gyilkosságot követett el. Megölte őt, ahogyan annak idején az anyját is, de erre most tisztán emlékezett. Tökéletesen magánál volt közben.

De meg kellett tennie, Kierenért. Aki most a vállát szorongatja, és semmit sem ért.

- Emlékszel, amikor nem sokkal Amy halála előtt szó nélkül eltűntem? - kezdte el végre, halk, rekedt hangon. - A városba mentem, hogy a Prófétával találkozzak… bár nem találkoztam vele igazából, tudod. És azt a feladatot kaptam tőle, hogy megöljem az Első Ébredőt. Téged. De képtelen voltam megtenni, ehelyett inkább úgy döntöttem, hogy megvédelek. Őt küldték helyettem, hogy megöljön téged.

- Miről beszélsz? - kérdezte Kieren elhűlve, teljesen értetlenül, a kezei, amik eddig Simon vállát simogatták hirtelen nagyon mozdulatlanok, és jegesek lettek. - Hogy érted azt, hogy megakarnak ölni? Hogy én vagyok az Első Ébredő?

- Ott a vacsoránál, amikor én is ott voltam… a családodnak elmondtad, hogyan keltél ki a sírból. Nem csak a temetőben voltál te az első, aki visszatért, és nem is csak Roartonban. Az egész világon.

Kieren hirtelen, minden előjel nélkül felnevetett, de ebben aztán nem volt semmi boldogság, és abba sem tudta hagyni, elengedte Simont, elhúzódott tőle, és helyette kétségbeesetten markolta a földet.

- Nem én vagyok az, Simon. Rossz emberre tetted a voksodat. Legalább két vagy három embert láttam, amikor kikeltem a sírból, nem is tudom, nem emlékszem. Az egyikük Amy volt. Az Isten szerelmére, Simon, amikor elmondtam nekik, hogyan történt én csak drámai akartam lenni!

Simon csak ült a földön, hallgatta a hisztérikusan nevető Kierent, és képtelen volt elfogadni, amit mondott.

- Miért akartatok megölni engem? - kérdezte Kieren kiabálva, és Simon pólójába markolt, hogy maga felé fordítsa. - Mi történik, ha meghal az Első Ébredő?

- Eljön a Második Ébredés - felelte Simon érzéketlenül, mint egy robot.

- Ugyanazt szajkózod, mint Maxine Martin, pont azután, hogy megölte Amyt!? Hát baszd meg a második ébredésedet, Simon! - mondta Kieren magán kívül. - Hazamegyek.

Reszkető lábakkal állt fel a földről, és úgy, ahogyan volt, vékony pizsamapólóban és nadrágban, az éjszaka közepén, elindult haza. És Simon még nem volt olyan állapotban, hogy utána menjen.

Átölelte a térdét, csak bámulta a tőle alig egy méterre fekvő Peter holttestét, és sírni kezdett. Megölte őt, és teljesen feleslegesen.

Több előnye is volt Amy házának. Az egyik az, hogy a semmi közepén volt, így senki sem hallotta meg a pisztolylövéseket, és hívta ki a rendőrséget - bár az sem biztos, hogy egyébként megtették volna. A másik pedig az, hogy nagyon közel feküdt a temetőhöz. Simonnak csak keresnie kellett egy üres sírt, és elhantolni Petert.

Azután bement a fürdőszobába, hogy lemossa magáról a küzdelem, és a temetés mocskát, de csak állt a tükör előtt, és nézte a halott arcát. Szóval ez vagyok én, mondta magának hidegen.

Reggel lett, üres, csípős, kegyetlen reggel, és Simon arra gondolt, hogy muszáj kiderítenie, hogy ki volt az Első Ébredő, hogy Kieren biztonságban legyen, és arra, hogy nem számítana, mert most már úgy sem hinnének neki, és arra, hogy Peter megölelte őt, amikor az apja képtelen volt rá, és arra, hogy Amy most is megölelné, ha itt lenne, és arra, hogy Kieren ujjai hogyan húzták a haját, amikor az ágyban fekve csókolóztak, és arra, hogy akkor is meg kell védenie őt, és nem számít, hogy neki mi lesz a véleménye róla.

Hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, ezúttal nem törődött azzal, hogy bezárja maga után. Éppen csak felállt a kanapéról, Kieren már a nappaliban volt, és kétségbeesetten, szorosan ölelte magához őt.

- Sajnálom, Simon - suttogta neki rekedt hangon.

- Neked semmiért sem kell bocsánatot kérned - szögezte le Simon keserűen.

- Sajnálom, hogy itt hagytalak. Ezen nem egyedül kellett volna túl lenned. - Kibontakozott az ölelésből, de azért nem húzódott el messzire. - De olyan hülye vagy, amiért nem mondtad el nekem!

- Tudom - mondta Simon bűntudatosan. - De nem tudtam, hogyan is mondhatnám el, hogy… egy adott pillanatban úgy gondoltam, hogy megteszem, amire a Próféta utasít.

Kieren pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Simon volt a második ember, akitől azt kívánták, hogy ölje meg őt, és biztos volt benne, hogy ő legalább annyira felnézett a Prófétára, mint Rick az apjára, és mégis, ő volt a második ember, aki nem tette meg. És Kieren újra megfogalmazta magában, hogy nem akarja őt is elveszíteni.

- De helyette megmentetted az életemet, most már kétszer is - mondta nyugodtan.

Simon felemelte a kezét, és végigsimított Kieren arcán - eddig észre sem vette, hogy bár Kieren sápadt, mint mindig, de közel sem hullasápadt.

- Miért viselsz sminket? - kérdezte értetlenül.

- Nem viselek - felelte Kieren, és szinte félve pislogott fel Simonra. Fehér szemei ezüstösen ragyogtak ezüst szempillái alól.

Simon a két keze közé vette Kieren arcát, és hosszan megcsókolta őt.

- Most mit fogunk csinálni? - suttogta Kieren Simon ajkai közé a kérdést, ami egyszerre vonatkozott arra, hogy úgy tűnik, ugyanúgy, mint Amy, ő is újra emberré fog válni, és hogy ugyanúgy, mint Amyt, őt is meg akarják ölni.

- Nem tudom - felelte Simon lehunyt szemekkel, és minden ellenére egyszerűen csak boldog volt a többes szám miatt.

Simon most, hogy magyarázattal tartozott Kieren családjának, még jobban félt a találkozástól, mint első alkalommal - végülis mi a nagyobb bűn egy szülő szemében, ha lefekszel a fiával (ami effektíve nem igaz), vagy ha miattad meg akarják ölni (ami viszont sajnos nagyonis)? Simonnak volt némi elképzelése róla.

Amire nem számított az az volt, hogy ők egy pillanatra sem felejtették el, amikor Simon gondolkozás nélkül a golyó elé vetette magát, hogy védje Kierent. Úgy tűnt, hogy ez majdnem elég ahhoz, megbocsássanak neki - majdnem. Legalábbis ahogyan a nappaliban ültek, és Kieren egyszerre bátorítóan, és védelmezően fogta Simon kezét, ők inkább foglalkoztak a fiúkkal, semmint azzal, hogy kövekkel dobálják a bűnöst. Különösen, mert most, hogy Kieren arcára volt írva, már nem titkolhatta tovább, hogy mi történik vele.

- Amy életben volt - mondta Kieren. - Dobogott a szíve, amikor Maxine Martin beleszúrta a kését.

Fájdalmas, de szükséges volt erről beszélni.

- Azt hiszem, hogy most ugyanez történik velem is.

- A leszúrást részt kivéve - tette hozzá Simon, aztán a rá vetett pillantásokból rögtön rájött, hogy nem kellett volna, úgyhogy inkább befogta.

Jem szótlanul ült a kanapé végén, mert neki Kieren mindent elmondott még hajnalban, amikor zaklatottan, és alulöltözötten beslisszolt a házba, egyenesen a húga szobájába. Ő volt az, aki először felhívta a figyelmét az arcszínváltozására, és igazából ő volt az is, aki megmondta neki, hogy viszonylag seggfejként viselkedett, amikor szó nélkül ott hagyta Simont. Mert talán javarészt ő okozta a problémáit, de ő az egyetlen, aki segíthet is rajta, és szemmel láthatóan keményen próbálkozik. Olyan keményen, hogy meg is ölt érte valakit, és nekik aztán mindenképpen tudniuk kell, hogy ez mekkora dolog.

- Annyira örülünk neked, Kieren - mondta Steve. 

- Hiszen ez csodálatos hír - mondta Sue. - Nem az? - tette hozzá bizonytalanul, mert Kieren nem tűnt felhőtlenül boldognak.

- Csak attól félek, hogy mindenki csodálatosnak tartja majd - mondta Kieren egyik szülőjéről a másikra nézve. - Nem akarom, hogy elvigyenek innen.

- Nem is engednénk el téged - jelentette ki Steve.

- Attól tartok, hogy ez nem a mi döntésünk lenne.

- Hát nem mész sehova, az biztos - értett egyet a férjével Sue is, aki már eldöntötte, hogyha szükséges, akár újfent elhúzott függönyök mögött fogják tartani Kierent, távol a vizsla tekintetektől, de nem hagyja, hogy újra elvegyék tőle. Aztán előredőlt a fotelban, mintha valami titkot akarna megosztani. - Viszont már kezdem érteni, hogy miért akart beszélni velem tegnap Shirley Wilson. Este, miután te elmentél, Kier, itt járt, és elmondta nekem, hogy Dr. Russot kirúgták a kórházból, de ők továbbra is tartják a kapcsolatot, és azt hittem, hogy személyes dologról van szó, csodálkoztam is, hogy miért beszél nekem róla. De aztán azt is mondta, hogyha bármire szükségünk lenne veled kapcsolatban, akkor őt keressük fel.

- Azt hiszem, hogy megbízhatunk benne - tette hozzá Simon. Az előző reggeli látogatásuk a kórházban legalábbis erre utalt. Tényleg úgy tűnt, hogy az orvos az ő oldalukon áll.

- Szerintem senkiben sem kéne megbíznunk - mondta Jem élesen. - És főleg nem valakiben, aki azoknak dolgozik, akik kirabolták Amy sírját.

- Csak dolgozott - javította ki Kieren, de Jem cseppet sem volt meggyőzve, és őszintén szólva ő is jobban szerette volna megtartani magának a problémáját.

Hosszú idő után bár, de Walker-szülők végre megszokták, hogy étkezéseknél ne terítsenek Kierennek is, csak azért, hogy utána egyenesen a kukába kerüljön az érintetlen tányér étel, és most már nem érezték kellemetlenül magukat, amiért Simon előtt is üres az asztal.

Simon folyton azon kapta magát, hogy Peterre gondol, maró bűntudattal, de egyben dühvel is, bár nem volt biztos benne, hogy ez utóbbi nem pusztán védekező mechanizmus. A hangulat meghitt, és családias volt, és Simon emlékezett arra, hogy utoljára Peterrel, és a társaság többi tagjával osztozott ilyenen. És emlékezett a saját családjára is, akik többé nem léteztek - az anyját ő maga ölte meg, az apja szemében pedig Simon volt halott.

Aztán az is eszébe jutott, hogy az előző alkalom ennél az asztalnál mekkora katasztrófába torkollott - nem csak Gary miatt, hanem azért is, mert ennek köszönhetően hitte Kierenről, hogy ő az Első Ébredő. Csak tudta volna előre, hogy a Próféta áldozatnak szánja!

És ha bárki másról lett volna szó, megtette volna.

Kieren szülei érezték hallgatásának komorságát, és mindent megtettek annak érdekében, hogy éreztessék vele, szívesen látott vendég, ami sokkal több volt, mint amire Simon számított volna. Még mindig úgy érezte, hogy nem eléggé haragszanak rá azért, amit tett. Még Jem is megpróbált kedvesen viselkedni, úgy tűnt, az egyetlen, aki nem igazán foglalkozik vele, az Kieren. Őt abban a pillanatban túlságosan lefoglalta valami más - egy voltaképpen egészen lényegtelen, de ő úgy érezte, nagyonis fontos dolog, ami kitöltötte minden érzékét.

De nem tette szóvá egészen addig, amíg a desszert az asztalra nem került.

- Anya - mondta akkor idegesen mosolyogva. - Éhes vagyok.

- Tudod, hogy nem kell úgy tenned, mintha… - kezdte Steven, de aztán elhallgatott, mert látta, hogy a felesége már mosolyog. Magukban mindannyian várták, hogy ez bekövetkezzék, és  Kieren is számított rá, sejtette, hogy ennek kell lennie a következő lépésnek.

Sue gyorsan tányért kerített neki, mintha a fia hirtelen meggondolhatná magát, és vágott egy szeletet az almás pitéből. Kieren zavarban volt, mert mindenki feszült figyelemmel nézte őt, mintha most tanulna enni, úgyhogy inkább csak az előtte lévő édességre koncentrált.

Persze igazából nem felejtett el enni - csak azt felejtette el, hogy mennyire jó is. Felnézve csupa vigyorgó arcot látott, sőt, Simon mintha egyenesen lenyűgözve nézte volna őt. Kieren morcosan összeráncolta a szemöldökét. Nehogy még meg is dicsérjék érte!

- Nem is szereted a pitét - jegyezte meg Jem kajánul.

- Ez a legkevésbé rossz pite, amit valaha ettem - felelte Kieren, és a szájába vett még egy falatot.

Kieren szobája festékillatú volt, hiába nyitotta ki az ablakot, csak az alkonyat szökött be rajta, némi hűvössel, és molylepkékkel. Kieren szégyellősen állt a helyiség közepén, miközben Simon a félkész festményét nézegette. Sokat dolgozott rajta előző délután, és még mindig messze nem fejezte be, de Simon szemének már most tökéletes volt.

Kieren a legtöbbször portrékat festett a családjáról, a barátairól, önmagáról, mindenkiről, de most egy tájképet kezdett el - egy temető körvonalai rajzolódtak ki elmosódott, sötét színekkel, de nem ez volt a kép központjában, sokkal inkább az azt körülvevő erdő, ami viszont a színek egész palettáját vonultatta fel, a zöld és a barna végtelen árnyalatait, avarsárgát, és mézsárgát, a saját haját, és vöröset, és az egész képtelenül élőnek tűnt.

- Még nincsen kész - szabadkozott zavarban, de Simon nem szólt semmit, helyette felé fordult, magához húzta, és Kieren ajkaihoz nyomta az ajkait. A csókjának almás pite íze volt, de Simon egyáltalán nem lett tőle rosszul, mint minden ételtől, amit manapság megpróbált megkóstolni, épp ellenkezőleg, édessége kellemes volt, és bódító. Kieren a vállaira tette a karjait, a hajába markolt, és egészen közel bújt hozzá, mire Simon is átölelte a derekát, és érezte, hogy a fiú megborzong az érintésétől. A csókjuk elmélyült, és Simon félig-meddig kívülállóként érezte, ahogyan egyre nagyobb, és hevesebb szenvedéllyel telítődik, míg Kieren vonakodva elhúzta a fejét tőle, hogy a szemeibe nézzen. Kristály-tekintetében bizonytalanság, és enyhe félelem tükröződött, és vágy, és Simon megértette, hogy mennyire vágyik arra, hogy megérintse őt. Nem csókolta meg Kierent újra, miközben a pulóvere alatt a csípőjére csúsztatta a kezét, mert látni akarta a reakcióját - a tekintetével akarta magába szívni a sóhaját, magáénak tudni a szempillája rebbenését, és az elnyíló száját. Kieren bőre sima volt és selymes, és Simon számára melegnek tűnt, talán a benne végbemenő változások miatt, talán csak őmiatta, de valószínűleg a kettő egyszerre. Ezen a ponton már nem volt értelme annak, hogy rajta legyen a pulóver, úgyhogy hagyta, hogy Simon levegye róla, így félmeztelenül állt előtte. Gyenge, és elfogódott volt, de az, ahogyan Simon nézett rá, lehetetlenné tette, hogy szégyellje, vagy visszafogja magát. Simon újra átkarolta a derekát, egyik tenyere a hasára siklott, és a kettejük közti néhány centis távolságból nézte, hogy a fehér ujjai, és betegesen lilára színeződött körmei milyen élesen elütnek Kieren világosbarna, egészen élőnek látszó bőrétől. Lassan a mellkasára csúsztatta a kezét, egyesével tapintva ki a bordáit, míg ki nem kötött a kulcscsontjánál, azután a tarkójára csúsztatta a kezét. Hirtelen újra nagyon közel volt Kierenhez, aki érezte a hűvös testét a sajátjához feszülni, és még közelebb akarta tudni magához. Maga sem tudta, hogy Simon tolta-e őt hátrafelé, vagy ő húzta magával, de érezte, hogy nekiütközik az ágy szélének. Még nem ült le, nem tudta, hogy le akar-e, csak azt tudta, hogy meg akarja csókolni Simont, lehunyt szemekkel akar elveszni az ölelésében, érezni a nyelvét az ajkain, a szájában, talán a nyakán, a torkánál. De megértette, hogy Simonnak nem erre van szüksége. Simon látni akarja őt, és Kierennek továbbra is ez az egyetlen módja van arra, hogy bármit is adjon neki. És még ha Simon teste érzéketlen is maradt, Kieren azt akarta, hogy érezze, szereti őt.

Kieren végül lehuppant az ágyneműre, de mivel Simon még mindig a nyakába kapaszkodott, így most valami kényelmetlen pozícióban görnyedt fölé. Elmosolyodott, és elengedte Kierent, aki rögtön feljebb kúszott az ágyán, Simon pedig követte őt.

Azért még egy dologból Kieren nem adott alább - mielőtt még Simon túl kényelmesen elhelyezkedett volna, a derekához nyúlt, hogy lehúzza róla is a pulóverét, azután a felsőjét, végül kuncogva a pólóját is. Kieren úgy érezte, hogy Simon fakó teste szinte sugározza magából a hideget, ahogyan fölé hajolt, és egyik kezével megtámaszkodott a feje mellett, és Kieren összeborzongott tőle, de ettől függetlenül még ugyanúgy meg akarta érinteni. Végigsimított az oldalán, ahogyan Simon is tette vele az imént, a tenyere bizsergett a sima, de puha bőrétől, inkább volt hó, semmint jég, de ez a hó is elolvadt az ujjain, amik lassan elzsibbadtak tőle. Aztán Kieren felcsúsztatta a kezét Simon hátára, hogy még több bőrfelületet feltérképezzen magának, és elakadt a lélegzete, amikor az ujjai hozzáértek Simon gerincéhez - nyílt seb volt, olyan, amilyet egy nem magukfajta talán túl sem élne. Simon összerezzent, bár Kieren nem okozott neki fájdalmat, nyilván.

- Egy másik nap majd elmesélem - mondta Simon komolyan.

Kieren csak bólintott, inkább Simon karjára csúsztatta a kezét, egyetlen, rövid csókot nyomott az ajkaira, és csak reménykedett abban, hogy mindent el tudott mondani vele.

Simon mosolya mindenképpen beszédes volt, de Kieren már nem tudta szavakká fogalmazni magában, mert közben Simon ujjai a csípőcsontjánál köröztek, és hirtelen realizálta, hogy mennyire izgatott, holott már jó ideje, érintésről érintésre növekedett benne a vágy. Nem szólt semmit, csak pihegett, de a tekintete azt mondta, hogy még többet akar, szóval Simon lejjebb csúsztatta a kezét, és elkezdte kigombolni a nadrágját.

Kieren azonnal elveszett. Olyan régen nem érzett már semmi ehhez hasonlót! Mindent akart egyszerre, de csak addig jutott, hogy hátrahajtotta a párnára a fejét, és hagyta, hogy Simon lefejtse róla a nadrágot, és meglepően tisztán, élesen érzékelt minden újabb centimétert a testén, amit friss levegő érintett, azután pedig Simon hűvös tenyere. Végül az alsónadrág is lekerült róla, és ott feküdt Simon előtt mezítelenül, teljesen kitárulkozva, és a hajába kapaszkodott, egészen közel húzta a fejét, és mélyen a szemeibe nézett, azokba a csontfehér szemekbe, amik valaha a saját arcában rémisztőnek tűntek, de Simonéban sosem.

És Simon most látta minden tökéletlenségét, amiket még sosem vett észre, de nem csak átnézett felettük, szerette is őket.

Kieren sóhajába csak némi hallható hang vegyült, cseresznyepiros ajkai szétnyíltak, és együtt mozdult Simon kezének minden mozdulatával, és végül csak akkor hunyta le a szemeit, amikor a kéjnek az utolsó pillanatában már képtelen volt nyitva tartani őket, azután szorosan magához ölelte Simont, és ugyanúgy kapkodta a levegőt, mint minden élő ember.

Kieren mélyen, és gondtalanul aludt, a kényelmes ágynemű körbeölelte meztelen testét, és Simon csak térdelt az ágy mellett, a könyökeit a lepedőn nyugtatva, mert Kieren, amilyen apró, és törékeny volt, mégis az összes helyet elfoglalta az egyszemélyes ágyon. De Simon úgysem tudott volna aludni - túlságosan boldog volt, és túlságosan félt, hogy elveszíti ezt a boldogságot, és a múló órákkal egyre eltökéltebb lett.

A hajnali fény már bevilágított az ablakon, amikor felállt a földről, és a mozdulatra, vagy talán a ruhájának a suhogására Kieren felriadt, de nem igazán ébredt fel. Félálomban hunyorgott Simonra, aki meglátta a szőke szempillái árnyékában a sötétbarna a szemeit. Nem egészen ugyanúgy néztek ki, mint a kontaktlencséi - talán még sötétebb volt a színűk, mégis látszottak az aranyos sugarak a pupillái körül, bár az is lehet, hogy csak a fényhatás miatt.

- Még mindig olyan gyönyörű vagy - suttogta neki Simon, aztán lehajolt, és csókot lehelt az ajkaira. - Aludj csak! - mondta még, de Kieren addigra már aludt is.

Simon csendesen tette be maga után az ajtót, hogy ne ébressze fel őt, és ugyanolyan csendesen sétált végig a házon.

Összerezzent, amikor kilépett az udvarra.

- Hova mész? - kérdezte Jem, aki kócos hajjal, melegítőben dohányzott az ajtó mellett. Nagyon ritkán szokott rágyújtani, és reggelente sosem, most is kizárólag csak azért állt kint, mert Simont várta.

Simon nem akart hazudni a lánynak, aki valószínűleg amúgy is tisztában volt azzal, mi történik.

- Meg kell védenem Kierent - mondta neki lényegretörően. - Megkeresem a Prófétát, és megmondom neki, hogy nem ő az Első Ébredő.

- Nem fog hinni neked - közölte Jem a nyilvánvalót. És azt még csak nem is tudta, hogy nem ezzel van a fő probléma, hanem azzal, hogyan fogja megtalálni őt.

Simon már sokadjára azt kívánta, bárcsak lenne Kieren valamivel rosszabb ember - de nem, ő még akkor sem árulva volna el, hogy kiket látott maga körül, amikor kikelt a sírjából, ha tudta volna. Nem akarta úgy menteni az életét, hogy valaki mást állít a maga helyébe. Ugyanezért Simon hálás is volt neki, mert ő nem volt annyira jó, mint Kieren, és tudta, hogy tőle védi azokat az embereket.

- Muszáj megpróbálnom - mondta Simon, aztán hosszan a lányra nézett. - És addig neked kell vigyáznod Kierenre.

- Úgy lesz - felelte Jem komolyan, eldobta a cigarettacsikket, és széttaposta a földön. Egyáltalán nem volt olyan erős, mint amilyennek Simon hitte, de bizonyos szempontból még így erősebb, mint a bátyja. Hát persze, hogy képes rá.

Simon úgy sejtette, hogy azóta, hogy néhány napja ott hagyta a roartoni csoportot (vagy kitagadták, nézőpont kérdése), Zoe volt az, aki átvette a vezetést helyette. Még túl korán volt ahhoz, hogy Pearl bárjában keresse őket, vagy akárhol, de azt tudta, hogy a lány hol lakik.

Bár nem sokat remélt tőle, biztos volt benne, hogy az összes kapcsolata a Prófétával az, hogy látogatja a weboldalát, de így is beszélni akart vele, ha másért nem, hát azért, hogy újra a tudtára hozza, hogy Kieren a védelme alatt áll. Peter után már tudta, hogy senkiben sem bízhat.

Zoe álmosan nyitott ajtót, és az arcára volt írva a döbbenet, hogy Simont találja előtte. Ellenségesen mérte végig a férfit, de olyan kapkodóan, és intenzíven, hogy látszott, ezzel részben az ijedtségét igyekszik palástolni. Már hallott róla, hogy mi történt azzal, akit a Próféta utána küldött, és el sem tudta képzelni, mit keres ilyenkor nála. Magától értetődően nem invitálta be Simont a lakásba, az ajtófélfába kapaszkodva hallgatta végig, azután ahogyan Jem is jósolta, csak annyit mondott: - Mégis miért hinnék neked?

Simonnak nem volt rá válasza, de az is belé fagyasztotta a szót, hogy látta, Zoe idegesen a háta mögé húzza a kezét, hogy elrejtse a tekintete elől a remegését. Lehetett volna éppen az idegességtől is, de Simon azonnal tudta, hogy nem ez az oka.

- Nem vagy jól, igaz, Zoe? - kérdezte, de nem várt válaszra. - Nem te vagy az egyetlen.

- Miről beszélsz? - kérdezte Zoe agresszíven.

- Ugyanaz történik veled is, mint ami Amyvel. - És Kierennel, tette hozzá gondolatban. - Azt hiszem, hogy újra ember leszel.

- Mert remeg a kezem…? - Zoe nem csak szkeptikus, egyenesen lenéző volt.

- Ez csak az első lépés, majd rájössz. Nincs mitől félned. És azt hiszem… - Simon elakadt egy pillanatra, a hirtelen felismerés őt is megdöbbentette. - Azt hiszem, hogy mindenkivel ez fog történni.

- Nem ez fog történni - jelentette ki Zoe kételyek nélkül. - A Próféta nem ezt mondta. A Második Ébredés eljön, amikor feláldozzuk az Első Ébredőt. És meg fogjuk tenni, nem védheted meg őt örökké.

- Hát nem érted? - mondta Simon jegesen ragyogó szemekkel. - Ez a Második Ébredés. Már elkezdődött.

Simonnak fogalma sem volt, hol találhatná meg a Prófétát, még azt sem tudta, hogy hívják, vagy hogy néz ki - ezek a dolgok akkor még nem számítottak, amikor hitt benne. De most már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy mik a céljai, és hogy jók-e egyáltalán.

A telefonszám, amit annak idején kapott, csak egyszer volt használható, és a weboldallal semmit sem ért, tudta, csak annyit tehet, hogy elmegy Norfolkba, és megkeresi az ottani közvetítőt, Juliant. Ez már jó kiindulási pontnak.

Ő volt az egyetlen felszálló a roartoni állomáson, és az egyetlen utas is a vagonban. A csomagját letette az előtte lévő ülésre - az egész élete belefért egy hátizsákba - és míg a vonat a sorompó mögött vesztegelt, a kezeit nézte az ölében, a csontfehér bőrét, az elszíneződött körmeit, amik mintha még mindig őriznék a föld mocskát akkorról, amikor kiásta magát a sírjából. Vajon vele is meg fog történni?

A Második Ébredés visszahozza a jókat, és az igazakat, ezt nem a Próféta mondta, hanem Maxine Martin, Kieren szüleitől tudta. Vajon ő elég jó, és igaz hozzá?

A vonat zajosat prüszkölve végre elindult, és Simon összerezzent, amikor valaki levágódott mellé az ülésre.

- Kieren. - Simon hangjában nem éppen kellemes meglepettség visszhangzott.

Kieren szélfútta hajjal, és kipirult arccal ült mellette, és annyira zihált, hogy nem bírt megszólalni - nyilván futott a vonat után, hogy elérje. Simon szinte megijedt tőle, olyan fájdalmasan élőnek látszott.

- Annyira nem lehetett rossz a múlt éjszaka, hogy még a városból is elszökj miatta - bökte ki végül Kieren még mindig lihegve, de a hangnemével nem sikerült megtévesztenie Simont.

- Honnan tudtad, hogy hol vagyok? - kérdezte Simon komolyan.

- Nem volt nehéz rájönni - felelte Kieren, aztán hozzátette: - Ha már fel akarnak áldozni, nem gondolod, hogy nagyobb biztonságban vagyok, ha nem tudják, hol keressenek?

- Tudod, hogy azért indulok, hogy én keressem meg őket? - kérdezett vissza Simon felvont szemöldökkel.

- Egyedül? - Kieren mély sötétbarna szemeivel fürkészte Simont, aztán meleg kezeivel átfogta a másik halott márvány-kezeit. - Majd együtt csináljuk - mondta ellentmondást nem tűrően.

- Kieren, kérlek - mondta Simon szomorúan, mert nagyon szerette volna Kierent a közelében tudni, de őrültség lett volna. - Én csak meg akarlak védeni téged.

- És téged ki fog megvédeni? - kérdezte Kieren, és Simon hirtelen rájött, hogy attól még, hogy ilyen apró, vékony, és gyönyörű, Kieren erős is, határozott, és egyáltalán nem tehetetlen, vagy gyámoltalan. Már régóta nem az a fiú, aki a barlang bejáratánál felvágta az ereit, mert képtelen volt megbirkózni a problémáival.

- Emellett csak nem gondolod, hogy még egyszer szó nélkül itt hagyhatsz? - folytatta Kieren zavartalanul, azután Simon oldalának dőlt, belefúrta a fejét a pulóverébe, és onnan motyogott tovább. - És jó lenne, ha nem kéne többször így futnom utánad. Nem tesz jót a szívemnek.

És már Simon is érezte a hozzá simuló test könnyű lüktetését, és kihúzta a kezét Kieren szorításából, hogy az arcára illessze a tenyerét. Hüvelyujjával végigsimított a sima, világosbarna homlokán, a szemöldökén, finoman hozzáért a rebbenő szempilláihoz, és kirajzolta az orra vonalát, azután az ajkait, végül lecsúszott a nyakára, és Kieren érezte, hogy Simon kitapintja a pulzusát a torkán. Nem mozdult, csak nézett Simonra reményteljes, boldog pillantással, és hagyta, hogy tartsa őt.