Between rage and serenity

Elkezdtem írni egy vidám Cheriket, hát ez nem az. Úgy látszik nem bírtam elviselni a sok fluffot, és gyorsan alkotni kellett egy angstos szösszenetet. Ebben Erik meglátogatja Charlest valamivel Kuba után, és szenvednek.

Csendes hétköznap este volt, vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Charles az ablaka alatt ült - hát persze, hogy ült - ölében egy könyvvel, szórakozottan pörgetve a lapok sarkait, de nem tudott olvasni. Túl sok ember tartózkodott a házban, és a gondolataik, az elméjét súroló szavaik, a zaklatott érzéseik nem hagyták őt nyugton.

Csak egyedül akart lenni.

Várta a naplementét, hogy legalább a kisebbek végre lefeküdjenek aludni, és az elviselhetetlen kakofónia valami zizegő háttérzajjá szelídüljön. Várta, addig várta, míg éjszaka nem lett, és a csipkefüggöny szűrte fakó holdfényben már akkor sem tudott volna olvasni, ha akar. Szóval csak nézte a félhomály takarta szobát, ahogyan az íróasztalán terjedő rendetlenség belesimul és eltűnik, egy kicsit szeretett volna ő is eltűnni, hogy ne hallja azt a sok álmot most már. Az éjjeliszekrényére, a kanapéra, és a földre tornyozott könyvek, amikből már kiolvasta a szavakat, most sötéten, üresen, por meg hamuszagúan néztek vissza rá. Éles sarka egy összezárt, sarokba hányt sakktáblának. Éles sarka egy asztalra állított képkeretnek, most nem látta, hogy kit ábrázol, de tudta, gyerekkorától kezdve ismerte a vonásokat. És az összes használati tárgya, amik túlságosan megszokottan, unalmasan ülepedtek az éjszakába, és túlságosan alacsonyan, olyan alacsonyan, hogy elérje őket.

Az ablakon kívül feszítő tájban sem talált sok vigaszt - de hiszen gyerekként sem talált soha, amikor magányos, zaklatott éjszakákon át bámult kifelé, és még nem értette, mi történik vele, hogy mi a baja, hogy meg fog őrülni, vagy csak beteg. Most pontosan tudta, mi a baja, de mégsem volt könnyebb.

A fű ezüstösen csillogott, Charles arra gondolt, hogyha kinyitná az ablakot, talán hallaná, ahogyan a hűvös szellőben suhognak, de nem volt kedve felnyúlni a zárig, és egyébként is, az épphogy látható kerten kívül minden mást megettek a fák. És arra gondolt, hagyni kéne nekik, hogy befalják a parkot, a futópályát, és az egész házat, csak hagyni nekik, és nem törődni semmivel.

Az egyhangú statikus zaj ellenére, ami az agyában füstölgött, meghallotta a lépteket az ajtója előtt, és halk zajt, ahogyan a kilincs lenyomódik. Arra sem vette a fáradtságot, hogy megforduljon, itt a szobájában Hanken kívül senki sem merte zavarni. Ő volt az egyetlen, aki még be mert kopogni hozzá, az aggodalma benyomakodott mellette az ajtó résén, hogy megkérdezze: - Szükséged van valamire?

Charles pedig mindig csak annyit felelt, hogy nincs, és arra gondolt, hogy segíts nekem, Hank, olyan erősen, és kétségbeesetten gondolt rá, hogy Hank meghallotta, és mindennél jobban segíteni akart neki, de nem tudott.

Kinyílt az ajtó, és Charles hallotta, ahogyan belépnek a helyiségbe, ahogyan a szőnyeg magába szívja a közeledő lépteket, de aztán nem kérdeztek tőle semmit, és hirtelen megérezte, hogy nem érez semmit.

Gyorsan, gyakorlott mozdulattal fordította meg a kerekes székét, hogy szembenézzen Erikkel - hogy felnézzen rá - de csak Magnetót látta maga előtt. A ruhája vörös, és a sisakja is vörös, még az alig-fényben is megcsillan, de talán csak mert ő viseli, a vonásai élesek, és hidegek, mintha ő maga is fémből volna, és Charles fölé magasodott.

- Charles - mondta megfejthetetlen hangon, vagy legalábbis Charles számára megfejthetetlen, mert nem szokott hozzá, hogy hanglejtésből, és arckifejezésből olvasson.

- Mit keresel itt? - kérdezte Charles, és még maga is meglepődött azon, hogy mennyire dühösen, és keserűen hangzik, hogy valójában mennyire dühös, és keserű is. Szerette volna megütni Eriket, annyira, hogy mindkettejüknek fájjon, hogy Erik vérezzen, a vére vörösét beszívja a ruhája.

De aztán Erik hirtelen egy magasságba került vele, mert letérdelt a földre, közvetlenül elé, kéznyújtásnyira, Charles az arcába nézett, és már nem látta annyira élesnek, és hidegnek, és már nem akarta annyira megütni sem.

- Mit keresel itt? - kérdezte újra, kevésbé mérgesen már, inkább csak szárazon, mintha a rekedtség egyenesen a tüdejéből érkezett volna.

- Látni akartak - mondta Erik, és Charles ebből már kihallotta a kétségbeesést, de többre volt szüksége. - Muszáj volt látnom téged.

Erik nem mozdult, még csak össze sem rezzent, amikor Charles előrehajolt a székében, és felé nyúlt, szó nélkül hagyta, hogy levegye róla a sisakot, azután ott maradt teljesen védtelenül, lelepleződve, az elméje meztelenül térdelt Charles előtt.

Charles pedig érezte Erik végtelen bűntudatát, amit el nem koptathatott az múló hónapok sora, és a fájdalmát, amiért így kell látnia Charlest - nem csak kerekesszékben, de magányosan, a saját fájdalmában vergődve, fekete karikákkal a szeme alatt bámulva az üres szobáját, és érezte, hogy mennyire hiányzik Eriknek - pontos tükre annak, hogy neki mennyire hiányzik Erik, mindazok ellenére, amit vele tett. És érezte a kétségbeesett vágyat a megbocsátásra, hiába tudta, hogy nem kaphatja meg, és érezte a mély, erős, sötét szerelmét Charles iránt.

Túlságosan sok volt, túlságosan erős, és Charles lehunyta a szemeit, ahogyan küzdött a sírás ellen, de ezek nem az ő könnyei lettek volna, hanem Erikéi.

- Hogy van Raven? - kérdezte végül Charles, belekapaszkodva az utolsó dologba, amiért gyűlölheti Eriket.

Durva, kék bőrfelületet látott maga előtt, éles, csillogó vörös hajat, jaj, mennyire begyakorlott harcmozdulatoktól feszült nyúlánk testet, és mosolyt - legalább ő mosolyog - és szabadságot.

Most már Mystique.

Hogy Erik gondolta ezt, vagy ő maga, Charles ezt már nem tudta, de mindegy is volt. Hirtelen élesen tisztában volt azzal, hogy véglegesen elveszítette a húgát. Hiszen a lány tudta, hogy Charlesnak szüksége van rá, ennek ellenére úgy döntött, hogy mégis inkább Erikkel marad.

És Erik úgy döntött, hogy távol marad Charlestól - mit sem számít, hogy most itt van vele. Még mindig úgy gondolta, hogy a háború az egyetlen módja a túlélésnek, még úgy is, hogy látta maga előtt, mit tett ez azzal emberrel, akit először engedett magához igazán közel. Ellenségek lesznek.

Charles észre sem vette, hogy mégis sír, amíg a könnyek végig nem folytak az arcán.

Erik közelebb hajolt Charleshoz, a homlokát a homlokához szorította, és néhány hosszú pillanatig csak osztoztak a fájdalmukon, ami ugyanonnan fakadt, és reménytelenül feloldhatatlan volt.

- Bocsáss meg nekem, Charles! - mondta Erik maga is könny-ittas hangon, bár a szemei szárazok voltak. - Meg fogsz nekem valaha?

Charles pedig nem tudta azt mondani, hogy igen, hazugság lett volna, de azt sem, hogy nem, képtelen lett volna ezt tenni Erikkel, azzal az emberrel, akit szeretett. Szóval csak hallgatott.

De abban a pillanatban Charles épp annyira nyitva volt Erik számára, mint Erik őneki, szóval mindketten értették.

Charles csak szorította a kezében Erik sisakját, úgy érezte, hogy a fém átforrósodik a bőre alatt, és a tenyerébe mar, és sírt. Érezte, hogy Erik szeretné magához ölelni őt, végigsimítani a haján, és Istenem, mennyire szerette volna, ha Erik magához öleli őt, és végigsimít a haján!

Nem csináltak semmit.

Végül Erik elhúzódott Charlestól - mennyire fájt a hirtelen testi hiány - azután felállt, és kivette Charlest kezéből a sisakját, aki meg sem próbálta megakadályozni. Amikor felvette - még jobban fájt a hiánya.

- Tudod, hogy rád gondolok, ha el akarom érni azt a helyet, düh és békesség között?

- Tudom - mondta Charles, mert ezt is kiolvasta az előbb a gondolatai közül. - Én is gondolok rád - tette hozzá, mert igaz volt.

Erik hátat fordított, mert úgy érezte, hogyha még egy pillanatig nézi Charlest, akkor örökre ott ragad.

- Akkor hát viszlát, öreg barátom - mondta Erik, az ajtó felé indulva.

Charles szeretett volna még utána szólni, megkérni őt, hogy maradjon, de végül mégsem szólt semmit.

Egyedül maradt a szobában, az éj újra leereszkedett a megfáradt, kopott bútorokra, kiáradt a sarkokból, és körbeölelte a fáradt, kopott, magányosan ülő alakot.

Ő és Erik két teljesen különböző úton jártak, amik éppen csak egy rövid időre keresztezték egymást - és talán fogják még, de sosem vezetnek majd egy irányba.

Sok év, emlék, harc, és tapasztalat múltán Charles megbocsátott Eriknek.

De ez semmin se változtatott.