Mégis
hogyan bocsájthatnék meg neked, Erik?
Mindent
elvettél tőlem.
Olyan
naiv voltam, hogy azt hittem, segíthetek neked, hogy megmenthetlek, és nem foglalkoztam
a ténnyel, hogy már a legelején kiolvastam belőled, hogy csak kihasználsz
engem. Csak úgy, mint mindenki mást a környezetben. Elvakított az, hogy
túlságosan élesen láttam milyen katasztrófák tettek téged ilyenné, és
elfelejtettem, hogy mindegy, mi az indok, ilyen vagy.
Most
némán ülsz előttem, hideg tekinteted az enyémbe mélyed a sakktábla felett. Nem
változtál sokat az elmúlt évek alatt, talán csak a ráncok mélyedtek el a szemed
sarkában, és a szád pengeíve élesedett ki még jobban. Ami engem illet… én már
nem néztem tükörbe nagyon régóta.
Azt
mondtad, nem te ölted meg az elnököt, de ettől függetlenül egy hidegvérű
gyilkos vagy. Még mindig emlékszem azoknak az arcára, akiket megöltél -
legalábbis azokéra, akikére te is emlékszel, ami nem sok, de épp elég ahhoz,
hogy rémálmaim legyenek tőle.
Remélem
sokat szenvedtél a börtönben.
Mert
én igen a saját privát kalitkámban.
Mégis
hogyan bocsájthatnám meg, hogy elvetted tőlem Ravent? Ő volt a húgom, és most
hogyan tekint rám? Egy kellemetlen emlékként? Idegenként? Vagy egyenesen ellenségként?
Hiszen együtt nőttünk fel, én neveltem fel őt. Ő volt a fél életem. És amikor a
földön feküdtem, a vérem a hátam mögött lassan belealvadt a homokba… maradni is
akart, persze, fogni a kezem, a homlokomra simítani a tenyerét, de sokkal
inkább akart veled menni. Figyelnem kellett volna arra, mikkel tömöd a fejét,
hiszen ismertem a mérgező gondolataidat. Hogyan is bízhattam benned! Sosem lett
volna szabad a közelébe engednem téged. Vagy a saját közelembe.
És
elvetted tőlem a lábaimat.
Mégis
hogyan felejthetném, hogy milyen érzés volt, amikor rájöttem, hogy nem tudok
lábra állni? Néhány napig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen kellemetlenül
érezte magát az orvos, amiért neki kell megmondania, hogy nem is fogok soha
többé, csak mert féltem felfogni, hogy ez mit is jelent valójában. Azután
mindenkit kiküldtem a szobából, hogy ne lássák, hogy sírok.
A
kórház éles fertőtlenítőszaga beleitta magát a hajamba, a bőrömbe, és úgy
éreztem, sosem szabadulok meg tőle. Még ma is, ha mély levegőt veszek a
sóhajtáshoz, belemar az orromba.
A
sok álmatlan éjszaka, amikor az emlékek, a veszteség, és mások zaklatott,
öntudatlan, befejezetlen fél-gondolatai kínoztak, és Hank kétségbeesése,
ahogyan segíteni próbál rajtam, mert látja, hogy lassan széthullok, és magán,
mert képtelen vagyok azt mondani neki, hogy úgy tökéletes, ahogy van. És a sok fáradt
reggel, amikor ledobtam magamról a takarót, és fel akartam kelni, és újra meg
újra rádöbbentem, hogy nem fogok.
Azt
akartam, hogy ott legyél velem, hogy érints meg a béna tagjaimat - hűvös,
nehéz, halott hús. Bele akartam nézni a hideg szemeidbe, és az agyadba,
kitörölni belőled a mihaszna a sajnálatot, és saját magad ellen akartam
fordítani az erődet.
Még
most is ezt akarom tenni, szóval azt kérded, hogyan is mondhattam le a
képességemről? Szerencséd van, hogy így tettem.
Sosem
kerestél meg engem, de látom, tudod, hogy megpróbáltam tovább csinálni,
megvalósítani a tervemet. Mutánsokat kerestem szerte a világban, meglátogattam
őket, és átitattam az elmémet az afeletti örömükkel, hogy nincsenek egyedül. Megtanultam
tőlük újra mosolyogni, és megtanítottam őket, hogyan használják a
képességeiket, amiken nem tudtak uralkodni, féltek tőle, vagy egyszerűen csak
nem tudták, mit kezdjenek velük.
Élettel
töltöttem meg a hatalmas épületet magam körül, és elneveztem iskolának. Gyerekekként
tekintettem rájuk, holott volt olyan, aki ugyanannyi volt, mint én, vagy még
idősebb is. Ők pedig a tanáruknak tekintettek, és felnéztek rám - no nem szó
szerint, érted. Mindannyian különlegesek voltak, a képességeik a
legkülönbözőbbek, hatalmasak, vagy értelmetlenek, ijesztőek, vagy mosolyra
fakasztóak, de egyiküké sem vetekedhetett az enyémmel. Csodáltak engem, és erre
szükségem volt, mint egy korty vízre, vagy mint a kerekesszékre, ami örökre
hozzámnőtt. Egy tinédzser lány még szerelmes is volt belém - annyira
igyekezett, hogy titkolja előlem, ami lehetetlenné tette, hogy ne figyeljek fel
rá. Alig tudtam kiverni a fejemből a folyamatos, ártatlanul mocskos szexuális
képzelgéseit rólam, az álmaiban nem kellett törődnie azzal, hogy sosem fogom
megdugni - nem tudom. Még amúgy is nagyon fiatal volt, más körülmények között
mulattatott volna a dolog, vagy hízeleg. Akkor csak kétségbe ejtett.
De
fontosabb dolgok is vannak a világon, mint a testiség… csakhogy azokat is mind
elveszítettem.
Jó
időbe telt, mire rájöttem, hogy minden gesztusom, minden szavam hazugság. És
hirtelen túl sokan lettek körülöttem - ez volt az, amit akartam, és rá kellett
döbbennem, hogy nem bírom. Az álmaik, a bánatuk, a vágyaik, és a terveik, amik
valaha úgy lenyűgöztek, és arra késztettek, hogy magam köré gyűjtsem őket,
először puszta nyűggé váltak, azután fájdalmassá.
Úgy
nézel rám, Erik, mintha tudnád, mit akarok elmesélni neked, de ez nem a te
képességed, nem igaz? És az enyém sem többé. Egyszerűbb lenne a kezedet
használni, de te inkább az erőddel csúsztatod előre a táblán a sakkfigurát.
Mennyire gyűlöllek érte!
Hank
boldog volt, amikor olyan sok kudarcba fulladt próbálkozás után végre sikerült
megalkotnia a szert, ami segíthet rajtam, és, tudod, néhány pillanatra én is
boldog voltam. Bár újra kellett tanulnom járni, mint egy gyereknek, mert az
izmok elsorvadtak a lábaimban, de úgy hittem, hogy minden megtett lépés
közelebb visz ahhoz, aki valaha voltam.
Ez
nem volt igaz, természetesen, már csak azért sem, mert a nem várt mellékhatás
talán még boldogabbá tett. Áldott csend szállt le az agyamra. Olyan csend,
amiből gyerekkorom óta nem volt részem, talán soha sem. Az álmaim csak az
enyémek voltak, a gondolataimat nem szennyezték a körülöttem lévők gondolatai.
Életemben először egyedül voltam.
Csodálatos
volt, és borzalmas, de mindenképpen szükségem volt rá.
Még
többre volt szükségem.
Egyre
többre, és többre.
Először
megtalálni akartam magamat, és azután, amikor nem tetszett, amit találtam,
elfelejteni.
Utáltad
magad valaha, Erik? Vagy elég volt neked, ha mások utáltak? Persze nem kell
megkérdeznem, tudom magamtól is, épp eleget jártam az agyadban régebben. Csak
azt nem tudom, hogyan bírtad ki, hogy sosem próbáltál elmenekülni magad elől.
Gondoltál
rám az elmúlt évek alatt, legalább akkor, amikor már tényleg nem tudtál mit
csinálni a börtönben az unalmas, szürke falak között? Gondoltál arra, hogy hova
vezetett engem, amit tettél velem?
Mert
én folyton gondoltam rád. Arra, hová vezetett téged, amit velem tettél.
Nem
te vagy az egyetlen, aki megölted Shaw-t. Én voltam az, aki mozdulatlanul
tartotta őt, hogy átvezethesd azt az érmét az agyán - persze nem volt
választásom, ha elengedtem volna, ő öl meg téged, és ha marad rá ideje, még ki
tudja hány embert. Tudod, hogy mindent éreztem? Én voltam az, aki meghalt
akkor, és én voltam az is, aki ölt.
Lassan
elüldöztem magam mellől mindenkit, a gyerekek, akik reményért jöttek hozzám,
szétszéledtek, a házam újra üresen kongott, csak úgy, mint én. Egyedül Hank
maradt mellettem, a hűséges Hank, aki tudta, hogy szükségem van rá. Tudta, hogy
meghalnék nélküle. Eltakarította a mocskomat, újra és újra kikeverte a szert,
ami a lábaimon és tompán tartott, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa, még mi
mindent adok be magamnak azon kívül, amire szükségem van.
És
olyan engesztelhetetlenül gyűlöltelek azért, mert elvetted az álmaimat!
És
mégis, amikor először álltam meg a saját lábaimon a zuhany alatt, a sampon gyümölcsillata
bizsergette a hajamat, és a testem újra feléledt olyan helyeken, ahol már
nagyon régen nem tette… Miközben magamhoz nyúltam a kellemesen forró víz alatt,
rád gondoltam. Te voltál az utolsó, aki hozzám ért, és a testem még emlékezett
a tenyeredre a combomon, az ajkaidra a nyakam hajlatában, a mellkasomon, a
hasamon, és lejjebb, és a te neveddel az ajkaimon élveztem el, Erik.
Elvetted
az életemet.
Majdnem
annyira gyűlöltem magam, hogy hiányzol, mint amennyire téged gyűlöltelek.
És
most itt ülsz előttem, és mindez mit sem változott. Azért hibáztatsz, hogy
magadra hagytalak, holott te hagytál el engem.
Leütöm
a futómmal a királynődet, és a következő pillanatban már tudom, hogy hibát
követtem el - két lépésből mattot adsz nekem.
Nem
mondok semmit, mert szégyellem magam, és mert félek, hogy újra kiabálnék -
azután te is kiabálnál, és talán a földhöz vágnád a gépünket, de nem jutnánk
semmire.
Gondosan
visszahelyezem a bábukat a helyükre, egy újabb néma játékra invitálva téged, de
te nem bólintasz rá, csak nézel engem, a tekinteted nyitott, de én nem tudok
olvasni belőle. Te tudsz az enyémből? El tudtam mesélni neked a történetemet,
anélkül, hogy kinyitottam volna a számat?
Előrenyúlok,
hogy megtegyem a kezdő lépést, mire te áthajolsz a tábla felett, megfogod a
csuklómat, és felhúzod az ingem ujját. Az érintésed megijeszt, kellemetlen, és
el akarok húzódni tőled, de mégis, hiába az erős fogás, az ujjaid lágyak, és én
érezni akarom őket a bőrömön. Nem tudom eldönteni, hogy melyik reflexnek
engedelmeskedjek, ellökjelek magamtól, vagy közelebb húzzalak, így nem csinálok
semmit. Felemeled a kezem, közelebb vonod magadhoz, és hozzáérinted az ajkaidat
a könyökhajlatomhoz. Azt hiszem, hogy az éles pengék majd felsértenek, de
óvatos vagy - a bizsergés végigfut a felkaromon, és elzsibbaszt. Érzed vajon az
ezernyi tű fémnyomát az ereim vonalán?
-
Annyira önző vagy, Charles - suttogod a bőrömnek, és csak azután nézel fel rám.
Szeretnélek
a puszta kezeimmel megfojtani, de szeretnélek megcsókolni is.
-
Nem kaphatsz meg mindent, amit csak szeretnél - mondod szinte kedvesen.
Kitépem
a csuklóm a szorításodból, felállok, és áthajolok az asztal felett, véletlenül
lesodrom a bábukat a földre, elhagyatottan gurulnak szét, de nem törődöm vele.
Keményen a hajadba markolok, és megcsókollak - te kicsit sem lepődsz meg rajta.
Viszonzod a csókomat, megosztjuk az alkohol ízét, a dühöt, és a vágyat, érzem a
bőrömön, hogy felhevül az arcod, a nyelved hozzásimul az enyémhez. Megharapom
az alsó ajkadat, nem elég erősen ahhoz, hogy vért fakasszak, de eléggé ahhoz,
hogy összerázkódj tőle. Hogyan is próbálhatnék meg fájdalmat okozni olyannak,
akit annyit kínoztak életében, mint téged? Elkapod a derekamat, és áthúzol az
asztal felett, az öledbe, még több bábú esik a földre, de végre közel vagyok
hozzád, érzem a tested hőjét, és engem is átforrósít. A mellkasod az enyémnek
feszül, a tenyered az ingem alatt, végigkúszik a gerincemen, átsuhan a
golyóütötte sebhely felett, ami megnyomorított. De az agyam kitisztul, csak a
vérem dübörgését érzem a fejemben, és az ágyékomban, a háttérből az ajtó halk
csukódását, és diszkrét kattanását a zárnak.
Mióta
nem voltál senkivel sem, Erik? Nem olyan régóta, mint én.
Elhúzom
tőled a fejem, a szemeid csukva vannak, és a csókom még mindig égeti az
ajkaidat, a kezeid pedig a csupasz bőrömet, és tébolyodottan vigyorgok, mert
annyira szeretlek, és annyira gyűlöllek.
Tényleg
ezt akarjuk csinálni?
Eltűnik
a mosoly az ajkaimról, mire kinyitod a szemed - fagyos tekinteted párás,
ahogyan az enyémbe mélyed, minden idegszáladdal rám figyelsz, miközben érintés
nélkül kibontod az övemet.
Ha
meg akarok menteni mindenkit, ha meg akarom menteni Ravent, vannak dolgok,
amikről le kell mondanom - a járásról, a béke illúziójáról, ami valójában csak
nyomasztó csend, és a szeretkezésről. És rólad, talán. Most egymás oldalán
vagyunk, de tudom, hogy ez nem marad így örökké. Téged nem menthetlek meg.
Talán
ez lesz az utolsó alkalom, hogy bárkivel is együtt vagyok. Az utolsó alkalom,
hogy magam mellett tudhatlak, Erik.
Meg
akarod ízlelni a nyakam bőrét, de az állad alá nyúlok, felemelem a fejed, és
újra megcsókollak. Nem akarom elvesztegetni egyetlen másodpercünket sem.
Mindig nagyon kockázatos E/1-ben írni, pláne egyszusszos belső monológot, de gurl, neked sikerült, neked nagyon jól sikerült és a sorok epéjét a számban érzem és a gyomromban és basszameg.
VálaszTörlésawwyeah, köszönöm. :3 amúgy szeretek E/1-ben írni, sokkal jobban, mint E/3-ban. persze vannak hátrányai, de úgyis annyira beleélem magam, hogy előbb-utóbb véletlenül átváltok E/1-re, akárhogyan is kezdtem. XD ami borzalmas, az jelen időben írni. sehogy sem hangzik jól! tiszta kínszenvedés. most sem akartam, csak muszáj volt.
VálaszTörlés