Mindaz, amit tettél velem

Charles haragszik Erikre a repülőn. Lényegében csak ennyi van benne, meg némi szexualitás, amiért ki kell függesztenem a 18-as táblát.








Mégis hogyan bocsájthatnék meg neked, Erik?
Mindent elvettél tőlem.
Olyan naiv voltam, hogy azt hittem, segíthetek neked, hogy megmenthetlek, és nem foglalkoztam a ténnyel, hogy már a legelején kiolvastam belőled, hogy csak kihasználsz engem. Csak úgy, mint mindenki mást a környezetben. Elvakított az, hogy túlságosan élesen láttam milyen katasztrófák tettek téged ilyenné, és elfelejtettem, hogy mindegy, mi az indok, ilyen vagy.
Most némán ülsz előttem, hideg tekinteted az enyémbe mélyed a sakktábla felett. Nem változtál sokat az elmúlt évek alatt, talán csak a ráncok mélyedtek el a szemed sarkában, és a szád pengeíve élesedett ki még jobban. Ami engem illet… én már nem néztem tükörbe nagyon régóta.
Azt mondtad, nem te ölted meg az elnököt, de ettől függetlenül egy hidegvérű gyilkos vagy. Még mindig emlékszem azoknak az arcára, akiket megöltél - legalábbis azokéra, akikére te is emlékszel, ami nem sok, de épp elég ahhoz, hogy rémálmaim legyenek tőle.
Remélem sokat szenvedtél a börtönben.
Mert én igen a saját privát kalitkámban.
Mégis hogyan bocsájthatnám meg, hogy elvetted tőlem Ravent? Ő volt a húgom, és most hogyan tekint rám? Egy kellemetlen emlékként? Idegenként? Vagy egyenesen ellenségként? Hiszen együtt nőttünk fel, én neveltem fel őt. Ő volt a fél életem. És amikor a földön feküdtem, a vérem a hátam mögött lassan belealvadt a homokba… maradni is akart, persze, fogni a kezem, a homlokomra simítani a tenyerét, de sokkal inkább akart veled menni. Figyelnem kellett volna arra, mikkel tömöd a fejét, hiszen ismertem a mérgező gondolataidat. Hogyan is bízhattam benned! Sosem lett volna szabad a közelébe engednem téged. Vagy a saját közelembe.
És elvetted tőlem a lábaimat.
Mégis hogyan felejthetném, hogy milyen érzés volt, amikor rájöttem, hogy nem tudok lábra állni? Néhány napig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen kellemetlenül érezte magát az orvos, amiért neki kell megmondania, hogy nem is fogok soha többé, csak mert féltem felfogni, hogy ez mit is jelent valójában. Azután mindenkit kiküldtem a szobából, hogy ne lássák, hogy sírok.
A kórház éles fertőtlenítőszaga beleitta magát a hajamba, a bőrömbe, és úgy éreztem, sosem szabadulok meg tőle. Még ma is, ha mély levegőt veszek a sóhajtáshoz, belemar az orromba.
A sok álmatlan éjszaka, amikor az emlékek, a veszteség, és mások zaklatott, öntudatlan, befejezetlen fél-gondolatai kínoztak, és Hank kétségbeesése, ahogyan segíteni próbál rajtam, mert látja, hogy lassan széthullok, és magán, mert képtelen vagyok azt mondani neki, hogy úgy tökéletes, ahogy van. És a sok fáradt reggel, amikor ledobtam magamról a takarót, és fel akartam kelni, és újra meg újra rádöbbentem, hogy nem fogok.
Azt akartam, hogy ott legyél velem, hogy érints meg a béna tagjaimat - hűvös, nehéz, halott hús. Bele akartam nézni a hideg szemeidbe, és az agyadba, kitörölni belőled a mihaszna a sajnálatot, és saját magad ellen akartam fordítani az erődet.
Még most is ezt akarom tenni, szóval azt kérded, hogyan is mondhattam le a képességemről? Szerencséd van, hogy így tettem.
Sosem kerestél meg engem, de látom, tudod, hogy megpróbáltam tovább csinálni, megvalósítani a tervemet. Mutánsokat kerestem szerte a világban, meglátogattam őket, és átitattam az elmémet az afeletti örömükkel, hogy nincsenek egyedül. Megtanultam tőlük újra mosolyogni, és megtanítottam őket, hogyan használják a képességeiket, amiken nem tudtak uralkodni, féltek tőle, vagy egyszerűen csak nem tudták, mit kezdjenek velük.
Élettel töltöttem meg a hatalmas épületet magam körül, és elneveztem iskolának. Gyerekekként tekintettem rájuk, holott volt olyan, aki ugyanannyi volt, mint én, vagy még idősebb is. Ők pedig a tanáruknak tekintettek, és felnéztek rám - no nem szó szerint, érted. Mindannyian különlegesek voltak, a képességeik a legkülönbözőbbek, hatalmasak, vagy értelmetlenek, ijesztőek, vagy mosolyra fakasztóak, de egyiküké sem vetekedhetett az enyémmel. Csodáltak engem, és erre szükségem volt, mint egy korty vízre, vagy mint a kerekesszékre, ami örökre hozzámnőtt. Egy tinédzser lány még szerelmes is volt belém - annyira igyekezett, hogy titkolja előlem, ami lehetetlenné tette, hogy ne figyeljek fel rá. Alig tudtam kiverni a fejemből a folyamatos, ártatlanul mocskos szexuális képzelgéseit rólam, az álmaiban nem kellett törődnie azzal, hogy sosem fogom megdugni - nem tudom. Még amúgy is nagyon fiatal volt, más körülmények között mulattatott volna a dolog, vagy hízeleg. Akkor csak kétségbe ejtett.
De fontosabb dolgok is vannak a világon, mint a testiség… csakhogy azokat is mind elveszítettem.
Jó időbe telt, mire rájöttem, hogy minden gesztusom, minden szavam hazugság. És hirtelen túl sokan lettek körülöttem - ez volt az, amit akartam, és rá kellett döbbennem, hogy nem bírom. Az álmaik, a bánatuk, a vágyaik, és a terveik, amik valaha úgy lenyűgöztek, és arra késztettek, hogy magam köré gyűjtsem őket, először puszta nyűggé váltak, azután fájdalmassá.
Úgy nézel rám, Erik, mintha tudnád, mit akarok elmesélni neked, de ez nem a te képességed, nem igaz? És az enyém sem többé. Egyszerűbb lenne a kezedet használni, de te inkább az erőddel csúsztatod előre a táblán a sakkfigurát. Mennyire gyűlöllek érte!
Hank boldog volt, amikor olyan sok kudarcba fulladt próbálkozás után végre sikerült megalkotnia a szert, ami segíthet rajtam, és, tudod, néhány pillanatra én is boldog voltam. Bár újra kellett tanulnom járni, mint egy gyereknek, mert az izmok elsorvadtak a lábaimban, de úgy hittem, hogy minden megtett lépés közelebb visz ahhoz, aki valaha voltam.
Ez nem volt igaz, természetesen, már csak azért sem, mert a nem várt mellékhatás talán még boldogabbá tett. Áldott csend szállt le az agyamra. Olyan csend, amiből gyerekkorom óta nem volt részem, talán soha sem. Az álmaim csak az enyémek voltak, a gondolataimat nem szennyezték a körülöttem lévők gondolatai. Életemben először egyedül voltam.
Csodálatos volt, és borzalmas, de mindenképpen szükségem volt rá.
Még többre volt szükségem.
Egyre többre, és többre.
Először megtalálni akartam magamat, és azután, amikor nem tetszett, amit találtam, elfelejteni.
Utáltad magad valaha, Erik? Vagy elég volt neked, ha mások utáltak? Persze nem kell megkérdeznem, tudom magamtól is, épp eleget jártam az agyadban régebben. Csak azt nem tudom, hogyan bírtad ki, hogy sosem próbáltál elmenekülni magad elől.
Gondoltál rám az elmúlt évek alatt, legalább akkor, amikor már tényleg nem tudtál mit csinálni a börtönben az unalmas, szürke falak között? Gondoltál arra, hogy hova vezetett engem, amit tettél velem?
Mert én folyton gondoltam rád. Arra, hová vezetett téged, amit velem tettél.
Nem te vagy az egyetlen, aki megölted Shaw-t. Én voltam az, aki mozdulatlanul tartotta őt, hogy átvezethesd azt az érmét az agyán - persze nem volt választásom, ha elengedtem volna, ő öl meg téged, és ha marad rá ideje, még ki tudja hány embert. Tudod, hogy mindent éreztem? Én voltam az, aki meghalt akkor, és én voltam az is, aki ölt.
Lassan elüldöztem magam mellől mindenkit, a gyerekek, akik reményért jöttek hozzám, szétszéledtek, a házam újra üresen kongott, csak úgy, mint én. Egyedül Hank maradt mellettem, a hűséges Hank, aki tudta, hogy szükségem van rá. Tudta, hogy meghalnék nélküle. Eltakarította a mocskomat, újra és újra kikeverte a szert, ami a lábaimon és tompán tartott, és lehunyta a szemét, hogy ne lássa, még mi mindent adok be magamnak azon kívül, amire szükségem van.
És olyan engesztelhetetlenül gyűlöltelek azért, mert elvetted az álmaimat!
És mégis, amikor először álltam meg a saját lábaimon a zuhany alatt, a sampon gyümölcsillata bizsergette a hajamat, és a testem újra feléledt olyan helyeken, ahol már nagyon régen nem tette… Miközben magamhoz nyúltam a kellemesen forró víz alatt, rád gondoltam. Te voltál az utolsó, aki hozzám ért, és a testem még emlékezett a tenyeredre a combomon, az ajkaidra a nyakam hajlatában, a mellkasomon, a hasamon, és lejjebb, és a te neveddel az ajkaimon élveztem el, Erik.
Elvetted az életemet.
Majdnem annyira gyűlöltem magam, hogy hiányzol, mint amennyire téged gyűlöltelek.
És most itt ülsz előttem, és mindez mit sem változott. Azért hibáztatsz, hogy magadra hagytalak, holott te hagytál el engem.
Leütöm a futómmal a királynődet, és a következő pillanatban már tudom, hogy hibát követtem el - két lépésből mattot adsz nekem.
Nem mondok semmit, mert szégyellem magam, és mert félek, hogy újra kiabálnék - azután te is kiabálnál, és talán a földhöz vágnád a gépünket, de nem jutnánk semmire.
Gondosan visszahelyezem a bábukat a helyükre, egy újabb néma játékra invitálva téged, de te nem bólintasz rá, csak nézel engem, a tekinteted nyitott, de én nem tudok olvasni belőle. Te tudsz az enyémből? El tudtam mesélni neked a történetemet, anélkül, hogy kinyitottam volna a számat?
Előrenyúlok, hogy megtegyem a kezdő lépést, mire te áthajolsz a tábla felett, megfogod a csuklómat, és felhúzod az ingem ujját. Az érintésed megijeszt, kellemetlen, és el akarok húzódni tőled, de mégis, hiába az erős fogás, az ujjaid lágyak, és én érezni akarom őket a bőrömön. Nem tudom eldönteni, hogy melyik reflexnek engedelmeskedjek, ellökjelek magamtól, vagy közelebb húzzalak, így nem csinálok semmit. Felemeled a kezem, közelebb vonod magadhoz, és hozzáérinted az ajkaidat a könyökhajlatomhoz. Azt hiszem, hogy az éles pengék majd felsértenek, de óvatos vagy - a bizsergés végigfut a felkaromon, és elzsibbaszt. Érzed vajon az ezernyi tű fémnyomát az ereim vonalán?
- Annyira önző vagy, Charles - suttogod a bőrömnek, és csak azután nézel fel rám.
Szeretnélek a puszta kezeimmel megfojtani, de szeretnélek megcsókolni is.
- Nem kaphatsz meg mindent, amit csak szeretnél - mondod szinte kedvesen.
Kitépem a csuklóm a szorításodból, felállok, és áthajolok az asztal felett, véletlenül lesodrom a bábukat a földre, elhagyatottan gurulnak szét, de nem törődöm vele. Keményen a hajadba markolok, és megcsókollak - te kicsit sem lepődsz meg rajta. Viszonzod a csókomat, megosztjuk az alkohol ízét, a dühöt, és a vágyat, érzem a bőrömön, hogy felhevül az arcod, a nyelved hozzásimul az enyémhez. Megharapom az alsó ajkadat, nem elég erősen ahhoz, hogy vért fakasszak, de eléggé ahhoz, hogy összerázkódj tőle. Hogyan is próbálhatnék meg fájdalmat okozni olyannak, akit annyit kínoztak életében, mint téged? Elkapod a derekamat, és áthúzol az asztal felett, az öledbe, még több bábú esik a földre, de végre közel vagyok hozzád, érzem a tested hőjét, és engem is átforrósít. A mellkasod az enyémnek feszül, a tenyered az ingem alatt, végigkúszik a gerincemen, átsuhan a golyóütötte sebhely felett, ami megnyomorított. De az agyam kitisztul, csak a vérem dübörgését érzem a fejemben, és az ágyékomban, a háttérből az ajtó halk csukódását, és diszkrét kattanását a zárnak.
Mióta nem voltál senkivel sem, Erik? Nem olyan régóta, mint én.
Elhúzom tőled a fejem, a szemeid csukva vannak, és a csókom még mindig égeti az ajkaidat, a kezeid pedig a csupasz bőrömet, és tébolyodottan vigyorgok, mert annyira szeretlek, és annyira gyűlöllek.
Tényleg ezt akarjuk csinálni?
Eltűnik a mosoly az ajkaimról, mire kinyitod a szemed - fagyos tekinteted párás, ahogyan az enyémbe mélyed, minden idegszáladdal rám figyelsz, miközben érintés nélkül kibontod az övemet.
Ha meg akarok menteni mindenkit, ha meg akarom menteni Ravent, vannak dolgok, amikről le kell mondanom - a járásról, a béke illúziójáról, ami valójában csak nyomasztó csend, és a szeretkezésről. És rólad, talán. Most egymás oldalán vagyunk, de tudom, hogy ez nem marad így örökké. Téged nem menthetlek meg.
Talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy bárkivel is együtt vagyok. Az utolsó alkalom, hogy magam mellett tudhatlak, Erik.
Meg akarod ízlelni a nyakam bőrét, de az állad alá nyúlok, felemelem a fejed, és újra megcsókollak. Nem akarom elvesztegetni egyetlen másodpercünket sem.


2 megjegyzés:

  1. Mindig nagyon kockázatos E/1-ben írni, pláne egyszusszos belső monológot, de gurl, neked sikerült, neked nagyon jól sikerült és a sorok epéjét a számban érzem és a gyomromban és basszameg.

    VálaszTörlés
  2. awwyeah, köszönöm. :3 amúgy szeretek E/1-ben írni, sokkal jobban, mint E/3-ban. persze vannak hátrányai, de úgyis annyira beleélem magam, hogy előbb-utóbb véletlenül átváltok E/1-re, akárhogyan is kezdtem. XD ami borzalmas, az jelen időben írni. sehogy sem hangzik jól! tiszta kínszenvedés. most sem akartam, csak muszáj volt.

    VálaszTörlés