Hello Mister Graham

(Nem tudok címet kitalálni)
Még egy Brownham Matthew szemszögéből. Van benne egy kis vér meg csókolózás, és bocsi az OOC miatt. Viszont Will kutyái nagyon menők.

1.

Egy rendőrautó közeledett felém a szembesávon. Feszülten szorítottam a kormányt, de azért nem voltam túlzottan ideges. Tudtam, hogy a járgány, amit elcsórtam, még minimum egy hétig nem fog hiányozni senkinek, és ügyeltem arra, hogy a megengedett sebességénél ne menjek gyorsabban, be legyen csatolva az övem, mindig megálljak a piros lámpáknál, meg az összes többi szarság. A lemenő nap pont a szemembe sütött, úgyhogy teljesen indokolt volt a napszemüveg az orromon, egyébként a szakadt kisteherautóhoz illően vidéki suttyónak öltöztem, koszos kockás inggel, szakadt dzsekivel meg baseball-sapkával, a hajam sem volt már olyan tökéletesen nyírt, ahogyan szerettem, göndör tincsek kunkorodtak ki a sapka alól, és több napos borostával takartam el az arcomat, meg az árulkodó sebhelyet az államon. A benzinkutasnak a szeme se rebbent, amikor perkáltam a tankolásért, pedig ott hevert előtte a pulton az újság a fotómmal (bár most már nem a címlapon hoztak le, hja, szinte kár, de az emberek gyorsan felejtenek). Még az is eszembe jutott, hogy a poén kedvéért vásárolok belőle egy példányt, de aztán inkább letettem róla, ennyire óvatos voltam.

A rendőrök persze simán elhajtottak mellettem, egy voltam csak az arctalan sokaságból, egy színes karosszéria, semmi más. Az volt életemben az egyik legnehezebb dolog, hogy megtanuljak átlagosnak tűnni, és furamód talán az segített a legjobban, hogy a napjaim nagy részét cseppet sem átlagos emberek között töltöttem. Legalább tudtam, hogy mit kerüljek el (és mit vegyek át tőlük).

Ahogy közeledtem úticélom felé, egyre türelmetlenebbül doboltam ujjaimmal a kormányon. Az autók lassan elfogytak körülöttem ahogyan kihaltabb részekre értem, az este beköszöntött, és ott aztán várhattam utcai világítást! Ráadásul hideg is volt, a kocsi csúszkált a jégen. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy tisztes távolságban parkolok le a háztól, és gyalogszerrel közelítettem meg.

Ez persze totál felesleges óvintézkedés volt, mert messze jártam még a bejárattól, amikor egy egész falkáni kutya csaholása jelezte jöttömet. Amikor odaértem, az ajtó szélesre tárult előttem, és én pontosan egy fegyver csövébe néztem.

- Hello Mister Graham - köszöntem barátságosan.

Nem köszönt vissza, összeszorított szájjal, és hatalmas szemekkel nézett rám, rezzenéstelen karral és arccal tartotta a pisztolyt, az ujja a ravaszra simult, és azonnal tudtam, hogy komolyan gondolja a dolgot, ez nem óvatosság, vagy fenyegetés - le fog lőni engem. Egyszerre volt ijesztő, és izgalmas, a vérem lüktetése visszhangzott a fülemben, és a kutyák ugatása, nyilván bezárta őket valahová, hogy ne zavarjanak meg minket. A megadás egyezményes jeleként lassan felemeltem a kezeimet, elvéve magamtól a lehetőséget arra, hogy kirántsam a (kábító) pisztolyt az övemből. Érdeklődve figyeltem őt - oh rengeteget változott, mióta utoljára láttam, és most nem arra gondolok, hogy nem a ronda rabruha volt rajta, és levágatta a haját. Különös hidegség sütött a szemeiből, és meg tudtam mondani, hogy ez nem az ő hidegsége. Az elmúlt másfél hónap, míg nem találkoztunk, mindkettőnket megváltoztatott, és azt hiszem, jelenleg én jobban hasonlítottam Willre, mint ő saját magára.

- Bejöhetek? - kérdeztem nyugodtabban, mint amilyennek éreztem magam. - Vagy itt akarsz elintézni, az ajtóban?

Reakció semmi, a változás legkisebb jele sem mutatkozott az arcán, de végül mégis hátrébb lépett, és intett a fegyverével, hogy jöjjek be. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, ki tudja, adódik-e még, szóval ahelyett, hogy beléptem volna, inkább beugrottam az ajtón. A fegyver dörrenése fájdalmasan a fülembe hasított, a baseball sapka lerepült a fejemről, azután a fémes koppanás a padlón távoli, tompa püffenésként jutott el hozzám. Az ökle rögtön a mellkasomnak csapódott, de hiába tudta, hova üssön, azután, hogy elveszítette a fegyverét, esélye sem volt ellenem - sokkal erősebb vagyok, mint ő. Állon vágtam, aztán gyomorszájon, és míg a levegőért küzdött, mögé kerültem, és a nyaka köré fontam a karomat, hogy ne is jusson hozzá.

Szomorú, hogy így kell megtörténnie az első alkalomnak, amikor átölelem őt.

Nagyon gyorsan elveszítette az eszméletét, azután szép óvatosan végigfektettem a földön. Friss vér áztatta át az ingemet - a saját vérem. A sérülésem nyilván felszakadt Will ütésétől, és átáztatta a kötést, de nem volt időm magammal foglalkozni, mert bőven nem fojtogattam őt elég ideig, tudtam, hogy nemsokára magához tér. Elővettem a fegyveremet, egyetlen lövés bárkit kiüt fél órára.

Willnél majdnem egy óráig tartott a hatása.

A várakozás percei a végtelenbe nyúltak. De hát mindig várunk valamire, nem igaz?

Gyerekkoromban arra vártam, hogy felnőjek. Azután arra vártam, hogy letöltsem a büntetésem, amiért felgyújtottam a házamat, mert rájöttem, hogy hiába nőttem fel, ettől még nem szabadulhatok meg a szüleimtől. Nos, nem haltak meg, végül mégis sikerrel jártam, hiszen azóta nem hallottam felőlük - és ennek már tíz éve. Később a lehetőségre vártam, és okra, hogy megmutassam magam valakinek. Sokáig kellett várnom, de én türelmes vagyok, és kihasználtam az időmet arra, hogy tanuljak, és hogy formáljam magam. Pont a megfelelő pillanatban jelent meg Will Graham az életemben - már készen álltam.

Vártam az első gyilkosságomra, és az ő stílusát próbálgatva találtam meg a sajátomat.

Vártam arra, hogy a kórházban fekve jobban legyek, gondosan ügyelve arra, hogy ne mutassam, ahogyan lassan visszatér az erőm. Az idő legnagyobb részében alvást színleltem - a magam idejében minden hozzáférhető drogot kipróbáltam, ami nem is kevés, tekintve, hogy hol dolgozom (illetve hát dolgoztam, immáron múltidőben), szóval elég jól bírtam a morfiumot. Később a fájdalmat is (ez az egyetlen dolog, amit az apámnak köszönhetek), bár az első két alkalommal, amikor kötést cseréltem magamon, kis híján elájultam - az előbb két másodpercen belül túltettem magam Will ütésén. Persze az elmúlt három hét a kórházban és három szabadon már nagyjából helyre tett. Pedig korábban akartam jönni, már akkor, amikor olvastam Freddie Lounds kilométeres mocskolódó cikkét, hogy szabadon engedték Willt. Azonnal tudtam, hogy meg kell látogatnom őt, a probléma csak az volt, hogy úgy gondoltam, mindenki más is tudta, hogy ezt fogom tenni. Ezért kellett hát legalább valamennyit várnom, miközben pár hamis nyomot hagytam, hogy azt higgyék, már rég leléptem a környékről, talán még az országból is.

Will először halkan nyöszörgött, de néznem sem kellett, hallottam, ahogyan lépésről-lépésre fogja fel a külvilágot miközben magához tér. Először a hideget, mert levettem az ingét, aztán a fájdalmat az állában, a száraz vért az ajkain, majd a poros levegőt, végül a bilincset. Még mindig kissé kómásan, küszködve térdelt fel, mert semmi máshoz nem hagytam neki elég helyet. De hé, legalább voltam olyan kedves, hogy elől kötöztem össze a kezeit, nem pedig a háta mögött, ami sokkalta kényelmetlenebb lett volna.

- Mint a régi szép időkben - jegyeztem meg. Összerezzent a hangomra, és ügyetlenül próbált hátralesni a válla felett. - Rajtad bilincs van, nálam meg a kulcsok.

Na nem mintha nem örülnék, hogy kint van, de nem egészen így képzeltem a dolgot.

A bilincs féme csilingelve végigszánkázott a csövön, amihez rögzítettem. Oh nem, Will, ezt biztosan nem fogod kitépni a falból.

- Telefonáltam Crawfordnak, mielőtt kinyitottam volna az ajtót - mondta rekedt hangon. - Bármelyik pillanatban itt lehetnek.

- Ugyan dehogy - feleltem kuncogva. - Meg akartál ölni, és nem akartad, hogy megzavarjanak benne. Egyébként hallasz bármit is? - Tartottam egy kis szünetet, hogy kiemeljem a csendet. - És már egy órája eszméletlen vagy.

Will visszafojtotta a lélegzetét, és a zihálása nélkül valóban kézzel fogható volt a csend. Láttam, ahogyan a válla megfeszül, ahogyan rájön, hogy ez mit jelent, roppant zajnak tűnt a fém karistolása a fémen, ahogy megremegett a keze.

- Bántottad a kutyáimat? - kérdezte félig csak suttogva.

Megint kuncogtam, előbb aggódik a kutyái, mint maga miatt, persze miért is csodálkozom ezen, biztosan van valami az agyával, ha ennyit tart belőlük.

- Ott vannak a fürdőszobában, ahová zártad őket - ismertem be. - Odaadtam nekik az összes kutyakaját, hogy fogják már be, úgyhogy szerintem most imádnak.

Will szemmel láthatóan megkönnyebbült, ami nem illett a helyzetéhez, szóval még vártam egy kicsit, míg újra realizálja, hol is van, és kivel. 

Felálltam a kényelmetlen karosszékből, amin eddig ücsörögtem, mire a sápadt lámpafényben is jól látható por tömege szállt fel.

- Nem sűrűn jársz az emeleten - jegyeztem meg.

- Mit akarsz? - kérdezte Will lényegretörően. Már meg sem próbált rám nézni, az ízléstelen, virágos tapétát fixírozta helyette az orra előtt.

- Mit gondolsz, mit akarok? Hazudtál nekem, kihasználtál, kórházba juttattál, szökevénnyé tettél, és most meg akarsz ölni.

- Én nem hazudtam… az elejétől kezdve igazat mondtam, csak nem hittél nekem, ahogyan senki más sem.

- Hát ez nagyon megnyugtató - mondtam gúnyosan, és közelebb léptem hozzá. Nem tudom, hogy azért, mert érezte a fenyegetést, vagy azért, mert rájött, hogy ez bizony kevés lesz, de elhallgatott. A lábaimon éreztem a testéből áradó hőt, hiába próbált elhúzódni tőlem, nem volt hová, csak a homlokát verte neki a falnak.

- Viszont te tettél gyilkossá - folytattam. Végülis ezzel majdnem kiegyenlíti a bűneit… de csak majdnem. - Persze mindig is terveztem, álmodoztam róla, de miattad tettem meg először. Bár azt a kettőt sajnálom, akit a kórháznál kicsináltam. Nem volt benne semmi stílus… de hát sejtheted, sietnem kellett.

Will oldalra fordította a fejét, és felnézett rám. Túlságosan sok időt töltött gyilkosok között, vagyis, mondjuk ki, Hannibal Lecter társaságában, úgyhogy én már igazán nem tudtam megijeszteni. Akkor fogalmaztam meg magamban először azt, ami az újra találkozásunk óta motoszkált a fejemben - hát persze, Lecter nyugalma, és hidege árad Will tekintetéből.

- Hja, többet láttam benned, mint ami vagy - mondtam csalódottan. - Azt hittem, hogy te vagy a kibaszott megváltóm… Nevetséges. Ugyanaz vagy, mint akit meg akartál öletni velem.

- Szóval most mit tervezel? - kérdezte rezzenéstelen hangon. - Megölsz engem?

Keményen a hajába markoltam, és felemeltem a fejét, ez is sokkal jobb lett volna, ha nem ilyen körülmények között történik. A nyaka megfeszült, és láttam az ádámcsutkájának rezdülését, ahogyan nyelt, a szája tátva maradt, de nem hallatott hangot, és a szemei sem változtak. Csak úgy, mint Lecter, szemernyit sem félt haláltól… vagy sokkal inkább tudta, hogy úgysem fogom megölni őt. Nem is tudom, hogy melyik verzió a frusztrálóbb.

- Nem. De meg foglak büntetni. - Élvezet volt kiejteni ezeket a szavakat.

Hirtelen elengedtem a haját, ellöktem magamtól, és hallottam a tompa puffanást, ahogy lefejeli a falat.

Nem ez a legfájdalmasabb élmény, amiben ma este részed lesz, Mister Graham.

Jobban is felkészülhettem volna, de hát nem voltam biztos abban, hogy mi fog történni, amikor megjelenek rá. A fegyverre persze számítottam, de arra nem, hogy egy teljesen más Willt fogok otthon találni, ahelyett, akit ott hagytam a rácsok mögött. Hiszen alig másfél hónapja volt!

A legjobb, amit találtam, egy faág volt, frissen törtem le, eléggé hajlékony ahhoz, hogy ne törjön el túl könnyen, de nem kezelhetetlenül vastag - néhányszor lendületesen rávágtam odakint a veranda kerítésére, és hallva az éles csattanást kéjes izgatottsággal töltött el a kíváncsiság, hogy vajon mekkora fájdalmat vagyok képes okozni vele.

Szóval ja, ez volt az oka az annak, hogy lerángattam Willről az ingét, amíg még eszméletlen volt.

Meglepően hangos volt a suhintás zaja, Will összerándult, ahogy az első ütés érte, és csak azután jött a jajdulás, mintha a testének szüksége lett volna még két másodpercre hogy felfogja, mi történt. Az izgalom végigszáguldott az izmaimban, elérte az ujjaim hegyét, és átitatta a botot is, amit markoltam. Oh, ez valami gyönyörű dolog lesz.

Viszont azután, hogy Will már tudta, mit teszek, hallgatott. Őrjítő volt - suhintás, rándulás, és csend. Hiába csináltam újra és újra, semmi sem változott, a hátán lassan formálódó vörös csíkokon kívül. Szerettem volna látni az arcát, de a két karja közé temette a fejét, és a falnak támasztotta a homlokát. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán ott van velem, épp eleget láttam a semmibe vesző tekintetét a cellája magányos nyugalmában - nagyon messze tud járni, amikor azt hiszed, hogy ott ül tőled két méterre. Muszáj volt erősebben ütnöm, hogy kizavarjam az elméje biztonságából, hogy valamilyen reakciót csiholjak ki belőle, muszáj volt hallanom a hangját.

És mégis, amikor megszólalt, már minden vágyam az volt, hogy fogja be. Mert nem ám jajgatott, vagy sírt volna, nem, beszélni próbált velem, és nem kérlelni, hogy hagyjam abba, hanem lebeszélni róla. Persze a hangja vékony volt, és zaklatott, így nem igazán értettem, mit mond, de nem is érdekelt - nem ez volt az, amit akartam. Le kellett fejtenem róla azt a hűvös, idegen réteget, amit azóta öltött magára, hogy szabadult. Ez nem ő volt, és ezért nem érdekeltek a szavai. De a testi fájdalom csodálatos dolgokat tud tenni az emberrel - amikor elfelejt gondolkozni, színlelni, és visszatér a legbelső önmagához. 

Az ütéseim vért fakasztottak, és Will végre elfelejtette, hogyan kell beszélni, és felnyögött. Na ez volt az a gyönyörű dolog, amire az elején gondoltam.

Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy mosolyogjak, de a mellkasomban fájdalmasan remegett a boldogság, miközben Will vére lassan végigfolyt a hátán, és a világos nadrágja mohón magába szívta. A vállai megrogytak, és reszketett, élesen csilingelt a bilincse a csövön, izzadtság nedvesítette át a haját.

Én csak folytattam tovább, már ritkábban emeltem meg a botot, csak hogy nagyobb erőt tudjak kifejteni, de Will egyszer sem kiáltott fel, csak nyöszörgött tovább, szinte egyfolytában, szóval gondolom akkora fájdalmai voltak, hogy már nem is igazán érezte, hogy mikor ütöm meg. Aztán rájöttem, hogy nem is lesz már ennél hangosabb, ez az, ez Will.

Ledobtam a véres pálcát a parkettára, és térdre rogytam mellette - zúgott bennem az energia, a ereje szinte megbénított. Újra a hajába markoltam, és megemeltem a fejét, hogy ránézzek. Könny maszatolta össze az arcát, Istenem, olyan halkan zokogott, hogy nem is hallottam, de hát a férfiak általában így csinálják, és friss vér mocskolta a száját, nyilván megharapta magát, hogy visszafogja a hangját, vagy talán hogy kevésbé tűnjön elviselhetetlennek a fájdalom. Nem bírtam ki, odahajoltam hozzá, és megnyaltam az ajkait, hogy megízleljem a vérét - szerettem volna megcsókolni, de nem voltam biztos abban, hogy nem harapná le a nyelvemet. Bár valószínűleg nem volt eléggé magánál hozzá.

Akkor megértettem, hogy van valami csodálatos abban, ha olyasvalakit bántunk, akit szeretünk. Persze tudhattam volna, végülis a szüleim is szerettek engem. Csak éppen én soha senkit se igazán, se az osztálytársaimat, akikből a szart is kivertem, se a ribancokat, akik néha betaláltak, mert azt hitték, menő egy rosszfiú mellett feszíteni, vagy mert meg akartak változtatni. Most bármelyik ivócimborámat boldogan meg tudtam volna ölni, de úgy reszkettem a gondolattól, mint a kezeim között Will, hogy elvághatnám a torkát. Nem is tudom, hogy azért, mert túlságosan szörnyű, vagy mert túlságosan csodálatos lenne… Valószínűleg mindkettő egyszerre.

Nehezen halásztam ki a kulcsot a zsebemből, melegen bizsergett a fém a bőrömön, és csúszkált a vértől sikamlós ujjaim között, ahogy az apró zárba illesztettem. Halk pattanás, és Will kezeiről már le is hullott a bilincs - a csuklóin élénkvörös csík jelezte a helyét - azután Will maga is a földre hullott.

Azt hittem, hogy úgy is marad, kiterülve a poros parkettán, de egy sóhajtásnyi idő elég volt neki ahhoz, hogy összeszedje magát. Felült, a falnak támasztotta a hátát, vért kenve a ronda tapétára, és az ölébe húzta a kezeit, míg a lábai szinte élettelenül feküdtek előtte, persze, nyilván annyira zsibbadtak már, hogy meg sem tudja mozdítani őket, elvégre egy órán keresztül feküdt rajtuk eszméletlenül valami hülye pózban, és azután sem helyezkedhetett el éppen túl kényelmesen. Felnézett rám - a tekintete mint sötét csóva csapódott nekem. Egyszerre égetett, és a hideg kirázott tőle, de élő volt, pusztító, nyers, és őszinte.

- Miért nem ölöd meg őt, és lépsz le innen? - Velem, tettem hozzá magamban. Ennél specifikusabb minek legyek, mindketten tudtuk, hogy kiről van szó.

- Nem vagyok gyilkos - mondta még mindig rekedt hangon, és hiába hangzott úgy, mint egy vallomás, tudtam, hogy csak hazudik nekem, és ami egy fokkal rosszabb, magának is.

- Bárhol felismerek egy gyilkost. Épp eleget láttam már életemben, higgy nekem - feleltem gúnyolódva. Will grimaszolt, valószínűleg részben azért, mert megpróbálta maga elé húzni a lábait.

- Nem vagyok gyilkos, Matthew - mondta újra. Édesen csengett a fülemben, ahogyan kiejtette a nevemet. Még sosem mondta ki, igaz? Nem, nem hiszem. Elgyengültem tőle.

- Úgy látszik, mindkettőnknek van valakije, aki segített nekünk megtalálni önmagunkat - mondtam kedvesen. - Miért nem fogadod el?

- Tévedsz, de örülök neki. Ha te elhiszed, talán ő is el fogja. - Óvatosan átkulcsolta a sebes csuklóját, és már nem nézett rám, a tekintete messzibe merült. - Valóban szörnyű dolgokat kellett tennem… de csak mert muszáj volt. Elkapom őt, bármibe is kerül.

Rögtön elillant belőlem minden melegség, felhorkantam, és hátat fordítottam neki, úgy böktem ki a választ.

- Kivéve, hogy tudjuk, ez nem csak erről szól.

Végül szó nélkül hagytam ott őt, mielőtt még valami újabb sekélyes választ adhatott volna. A lépcsők elégedetlenül nyöszörögtek a lépteim alatt, odalent kutyák prüsszögése és morgása hallatszott a bezárt ajtó mögül. Talán az lenne a legjobb, hogyha bemennék közéjük, és egyesével megfojtanám őket. Segíthetnék megölni Will lelkét, hogyha már egyszer ezt akarja.

Csak hát én nem akartam.

Levettem a gondosan a fogasra akasztott dzsekimet, felhúztam a cipzárját, hogy takarjam a véres ingemet, és a baseball sapkámat a fejembe nyomtam. Bár alaposan belekúsztunk már az éjszakába, azért az álca sosem árt, és hosszú út áll még előttem.

A szél az arcomba vágott, amint kiléptem a bejárati ajtón. Igazán parkolhattam volna a ház elé is…

Alaposan meglepődtem, amikor alig pár lépés után hallottam, hogy nyílik mögöttem az ajtó. Megfordultam - Will az ajtófélfának támaszkodott, és két kézzel markolta a fegyverét, bizonytalanul szegezve az irányomba. Na már megint. Még csak arra sem vettem a fáradtságot, hogy eltegyem a pisztolyát, ott hagytam az előszobában, ahová ejtette, amikor le akart lőni engem, de hát nem gondoltam volna, hogy máris képes felállni.

Azután felmértem, hogy nem áll ám olyan biztosan a lábain, ha nem lenne segítségére az ajtófélfa, rögtön összeesne, így is a határán van, és reszket a hidegben, mert még mindig félmeztelen.

Azután nem történt semmi, a történelem ismétli önmagát, és én rájöttem, hogy nem csak a hideg miatt remeg a keze. Lassan elmosolyodtam.

- Nem fogsz engem lelőni - jelentettem ki az egyértelmű tényt, és óvatosan hátráltam pár lépést. Azután megfordultam, és kényelmes tempóban elindultam a hóban.

Éreztem a tekintetét a hátamban, de nem éreztem a pisztoly csövét.

Végül az is elenyészett, egyedül maradtam a lépteim neszével, és a párafolttal, amit kileheltem az éjszakába. Beszálltam a kocsiba, az ülés hűvöse átütött a farmeromon is, és zajosan beindítottam a motort.

Nem tudom, hogy miért nem lőtt le végül, amikor biztosan boldoggá tette volna vele Lectert. Nem az a cél, hogy közel kerüljön hozzá, és úgy szúrja hátba őt? Lehet, hogy ennyire komolyan veszi azt, hogy ő nem gyilkos, vagy egyszerűen csak nem akart megölni.

Nem tudom, hogy mit adtam neki, de valamit biztosan, szóval úgy éreztem, mégiscsak volt értelme odamennem.

2.

Több mint egy év telt el, mire újra találkoztam Willel.

Persze sosem felejtkeztem meg róla, egész idő alatt élénken figyelemmel kísértem őt - nem volt valami nehéz dolog, lévén, hogy már akkor gyakorlatilag sztár lett, amikor azt hitték róla, hogy ő a chesapeake-i mészáros, hát még amikor rács mögé juttatta az igazit! Kis híján belehalt, de tudta ő, hogy ez benne van a pakliban. Aggódtam is érte, utáltam is magam amiatt, hogy nem maradtam ott segíteni neki, de tudtam, hogy nem kért volna belőle. Szüksége volt arra, hogy egyedül intézze el.

De vajon még mindig szüksége van arra, hogy egyedül legyen?

Az ember alapvetően társas lény. És én magányos voltam.

Will kanapéján feküdtem, egyik kezemben a könyv amit utoljára olvasott, nyitva találtam az éjjeliszekrényén, a másikkal a mellettem fekvő kutyáját simogattam. Nem volt valami izgalmas könyv, úgyhogy olvasás helyett inkább csak gondolkoztam. Az elmúlt évem unalmasan telt, végig csak lapultam - naná, nem akartam, hogy elkapjanak, hiszen olyan sok mindent kell még tennem!

Nekem van mentségem, de Will vajon miért rejtőzködik?

A kutyák felkapták a fejüket, az, amelyik mellettem feküdt, roppant finomsággal négy lábbal a gyomromról startolt az ajtó irányába, és csak azután hallottam meg a kulcs zörgését a másik oldalról. Felültem, és letettem Will könyvét a dohányzóasztalra. Még csak észre sem vette, hogy feltörtem a zárat, hallottam, ahogyan az előszobában zavartalanul motyog valamit a kutyáknak, ledobja a kulcsát a pultra, és nehéz léptekkel elindul a nappali felé. Végül mégis megtorpant egy pillanatra, mielőtt belépett volna a helyiségbe - úgy látszik, mégsem szunnyadt el benne teljesen a zsaru, vagy a vadászösztön, megérezte a jelenlétem. Megkönnyítettem a dolgát.

- Nem éppen házőrző kutyák, mi, Mister Graham? - kérdeztem kedélyesen.

Hirtelen lépett be az ajtón, és láttam, hogy a jobbjával automatikusan az öve felé nyúl, aztán kelletlenül leereszkedik a keze, amikor rájön, hogy hiába. Elvigyorodtam ezen az üres reflexen, na ja Will, már nem dolgozol többé az FBI-nak. De azért nem volt túl megnyugtató a gesztus.

Will pontosan leolvasta az arcomról a gondolataimat, és a maga nyugtalan módján visszamosolygott, ami jól meglepett.

- Egy ideje felhagytam már azzal, hogy pisztolyt hordjak magamnál - mondta. - De azért ne hidd, hogy védtelen vagyok.

- Egyszer már lenyomtalak - jegyeztem meg inkább csak a miheztartás végett, semmint fenyegetően. Feszültem ültem a kanapén, és figyeltem Willt, de nehéz volt komolynak maradni, miközben az egyik nagyobb kutyája a tenyerembe nyomta a fejét, hogy simogassam.

- A dolgok megváltoztak - mondta csendesen, és mozdulatlanul.

A dolgok valóban megváltoztak - ő megváltozott. Nem hasonlított az egy évvel ezelőtti Willre, és a fotóra sem a TattleCrime-ról, ami még a kórházban készült róla pár hónapja. Lefogyott, a haját egészen világosbarnára szívta a nap, szárazon, és kócosan meredezett a feje tetején, az arca egészséges barna volt, az ingének ujjai felgyűrve, a karjain homokszemcsék, és gépolaj. A szemei szinte sötétzöldek, és a homloka mélyen barázdált.

- Olvastam a könyvedet - mondtam csevegő hangnemben, és hátradőltem a kanapén, mintha otthon érezném magam. - Nem azt - böktem rá lezserül a regényre, amit az előbb raktam az asztalára. - Amelyik rólad szól.

Will nem is próbált úgy tenni, mintha felengedett volna, ellenben a kutya, amelyik eddig a kezemet bökdöste az orrával, felugrott a kanapéra, és elhelyezkedett mellettem. Erre a gazdája csak még idegesebb lett, és közelebb lépett hozzám.

- Az Freddie Lounds könyve igazából - javított ki.

- Igazán többet érdemeltem volna, mint két oldalnyi vendégszerep. Legalább egy fejezetet rám áldozhattatok volna - jegyeztem meg némileg sértetten.

- Freddie szívesen meginterjúvolt volna, ha megtalál.

- Azt hittem, hogy megölted a ribancot. Kicsit csalódott voltam, amikor kiderült, hogy ez csak a nagy átverés része. Hmm. Hannibal, a kannibál… Micsoda elmés egy becenév, azt hiszem, mégis szerencsés lehetek, hogy én sosem kaptam. Fogadok, hogy nem te találtad ki!

- Matthew - szakított félbe szinte bizalmasan Will. - Mit keresel itt?

- Te mit keresel itt? - kérdeztem vissza ugyanabban a hangnemben, nem is igazán ellenségesen.

 - Élem tovább az életem.

Hirtelen pattantam fel a kanapéról, a bamba kutya értetlenül kapta fel a fejét rá, Will pedig összerándult. - Ez az életed? - kérdeztem idegesen, és egy lépést tettem felé, mire hátrálni kezdett. - Ahol nincsen fegyvered, és félsz tőlem?

Nem gondoltam volna, hogy ennyire sikerül felidegesítenem ezzel, váratlan ért, amikor minden előjel nélkül nekem ugrott. Megtévesztett, hogy olyan vékony lett az elmúlt évben, mert a karjaiban ugyanannyi erő volt, mint azelőtt, ha nem még több, ráadásul a kis rohadék kapásból az arcomnak támadt. Jó keményen orrba vágott, mire vagy fél percre azt sem tudtam, hol vagyok, párszor vakon visszaütöttem, de addig nem jutottam el, hogy az ő ütéseit kivédjem, csak csapkodtam mint valami szerencsétlen részeg. Végül kis csaláshoz kellett folyamodnom - kirúgtam alóla a lábait. Hiába kapálózott a karjaival, hátraesett, és alaposan beverte a fejét, nekem több se kellett, fölé térdeltem, és elkezdtem csépelni a képét. De még csak bele sem tudtam lendülni igazán, amikor hirtelen nem várt fájdalom hasított az alkaromba. Will egyik kutyája nekem esett! Felkiáltottam, és próbáltam lerázni magamról, nem volt ám könnyű dolgom, keményen belém mélyesztette a fogait, és csak nem akart elengedni. Végül sikerült megszabadulnom tőle, nagyon nyekkenve repült neki a falnak, de addigra már sikerült lerángatnia Willről. Kicsit szédelgett a dög, de úgy vicsorgott rám, hogy nem hagyott szemernyi kétséget sem afelől, hogy újra nekem fog jönni - ráadásul a többi kutya is rendesen rázendített, rezgett a ház az ugatásuktól. Mi lesz, ha ezek mind rám támadnak? Kezdtem komolyan ideges lenni.

- Winston! Winston!! - hallottam Will kiabálását, oldalra sandítottam, és láttam, hogy már félig feltápászkodott a földről. - Gyere ide azonnal!

De a kutyának esze ágában sem volt hallgatni rá, továbbra is engem figyelt az őrült kis szemeivel, Willnek oda kellett szaladnia hozzá, és a nyakörvénél fogva rángatni az ajtó felé. A többi kutya valamivel engedelmesebbnek tűnt, legalábbis mint egy rendes kis falka együtt akartak maradni azzal a Winston nevűvel. Will kihajította őket az előszobába, és rájuk zárta az ajtót.

Ott voltam szorosan Will nyomában, így amint megfordult pontosan velem találta szemben magát. Hátratántorodott, és nekiütközött a falnak közvetlenül az ajtó mellett. Csurom vér volt az arca, de amennyire láttam, csak az orrából ömlött ennyire.

- Ha nem is házőrző kutyák, valamire mégiscsak jók - sziszegtem neki. Pokolian fájt a karom, ennek ellenére kész voltam ott folytatni, ahol abbahagytuk.

Persze Willnek nem ez volt a terve - elvégre nem zárta volna be a kutyákat, ha ki akarna csinálni, velük együtt sokkal nagyobb esélye lett volna ellenem, hacsak nem ilyen betegesen félti őket, még ezt is kinéztem volna belőle. De nem támadt újra rám, egyáltalán semmit sem, a falhoz simult, grimaszolt, amikor a tarkója nekikoccant a tapétának, a kezei ökölbe szorultak, úgy remegett az állkapcsa, mintha soha ki nem mondott szavakon rágódna, és csak nézett rám. Nem tudtam megfejteni a sötét indulatot a tekintetében, de azt tudtam, hogy nem gyűlölet, még csak nem is igazán düh, és a legkisebb mértékben sem félelem - ezeket bárki tekintetéből ki tudtam volna olvasni.

Nem törődve a karomba hasító fájdalommal megragadtam Will torkát, még maradt annyi erő a kezemben, hogy alaposan meg tudjam szorongatni. Az öklei a mellkasomon csattantak, de közel sem eléggé keményen, úgy éreztem, mintha nem is védekezne komolyan. Az ujjaim a nyakának a bőrébe mélyedtek, éreztem a szíve lüktetését, és nem hagytam, hogy levegőhöz jusson - ez a fojtogatás már efféle szokás nálunk, nem igaz?

A karjai erőtlenül lehullottak, én meg elengedtem őt mielőtt még megfulladna.

Köhögött miközben nagy kortyokban próbálta magába szívni az oxigént, azután újra a falnak támaszkodott, zihálva, és nedves szemekkel nézett rám.

Nem azért jöttem ide, hogy megöljem őt, de ezt ő is tudta. Talán ezért nem védekezett ennél erőteljesebben, egyszerűen csak hagyta, hogy megtegyem, amire szükségem van.

Vajon azt, amire neki szüksége van, én meg tudom adni?

Hirtelen megragadta a pólómat, és magához rántott, nem igazán tudtam, hogy mit akar, hacsak nem tőrt mártani belém, amíg meg nem éreztem a forró leheletét az arcomon. Még mindig kapkodó lélegzete csiklandozta a bőrömet, annyira közel voltunk egymáshoz, hogy nem tudtam a szemeire fókuszálni, de felismertem a tekintetében a bódultságot.

Szóval megcsókoltam.

Az ajkai ragadtak a vértől, pont mint az utolsó alkalommal, amikor találkoztunk, és amikor futva megízleltem, félve attól, hogy leharapja a nyelvemet. Most már nem féltem, és Will nem is bántott - egy ideig semmit sem csinált, mintha ő félne, annak ellenére, hogy eléggé egyértelműen ő kezdeményezte ezt a dolgot, aztán egyszerre mégis szinte ijesztő intenzitással visszacsókolt. Éreztem, ahogyan a nyelvét végigfuttatja az alsó ajkamon, megérinti vele a fogaimat, azután csak ízlelgettük egymást - vér, homok, és élet.

Akkor rájöttem egy újabb dologra, amire a szüleim nem tudtak megtanítani - hogy van annál csodálatosabb is, mint amikor bántunk valakit, akit szeretünk. Megpróbálhatjuk boldoggá tenni.

Átöleltem Will derekát, az egész teste megrezdül tőle, de nem csinált semmit, a karjai még mindig bénán lógtak a teste mellett, és a csókja mit sem veszített a szenvedélyéből. Lassan nyúltam be az inge alá, a tenyeremet a bőrére simítottam, míg megéreztem a gyomrán a sebhelyet. Hannibal Lecter késének a nyoma. Ujjaimmal végigkövettem a vágás útját az oldalán, azután magamhoz kellett húznom, hogy elválasszam a faltól, és elérjem a hátát is. Annak bezzeg nem maradt kitapintható nyoma, amit én tettem vele. De hé, Lecter a börtönben van, én meg itt, vele. Belevigyorogtam a csókba.

Erre Will hirtelen megragadta a sebes karomat, mire felkiáltottam, és persze rögtön eleresztettem őt. Hát ez nem volt valami kedves húzás tőle.

- Tudod, akár mondhattad is volna, hogy álljak le - jegyeztem meg. Az ajkaim még mindig lángoltak a csókjától, legalább annyira, mint a karom.

- Tudom - felelte Will vigyorogva. A kis rohadék. - Eléggé ronda az a sérülés. Gondolom nem akarsz kórházba menni vele, beköthetem.

- Ha akarod - mondtam mintha én lennék jófej, amiért megengedem neki. De hogy a francba tudnék eligazodni ezen az emberen? Ugyanannyi az esélye annak, hogy megöl, mint annak, hogy megcsókol. Lehet, hogy nem is kötszert hoz, hanem pisztolyt.

- De jobban teszed, ha nyugton maradsz, mert ahhoz át kell mennem az előszobán, és tudod, hogy a kutyáim nem szeretik, ha túl izgatott leszel.

Tényleg, most, hogy említette már feltűnt, hogy a kutyák őrjöngve ugatnak az előszobában, meg az ajtót kaparják. Reméltem, hogy emlékeznek még arra, hogy anno adtam nekik egy zsák kaját, és elnézőek lesznek velem szemben amiért megtámadtam a gazdájukat.

Will azzal kezdte, hogy megragadta annak a kutyának a nyakörvét, amelyikkel verekedésbe keveredtem, letérdelt mellé, és végigtapogatta az oldalát. Ez elegendő volt ahhoz, hogy lenyugtassa, bár gondolom inkább csak sérülést keresett rajta. Közben a többi kutya beözönlött a szobába, szerencsére jobban foglalkoztak azzal, hogy körbeugrálják Willt, mint velem. Végül Will felállt, és eleresztette az utolsó kutyát is, akinek nem az volt az első dolga, hogy odarohadjon hozzám megtépni. Már jó jel.

- Egy perc, és itt vagyok. Tessék jól viselkedni! - Nem voltam biztos abban, hogy Will ezt a kutyáinak vagy nekem mondja. Mindenesetre amikor otthagyott minket, a kutyáknak feltűnt, hogy én is ott vagyok. Bizalmatlanul méregettük egymást Winstonnal, hát az tuti, hogy többé nem fog mellém lefeküdni a kanapéra. Szar ügy.

Will visszaért az elsősegélydobozzal a kezében, és ezúttal a vállamat ragadva meg leültetett a fotelba, letérdelt elém, és a karfára húzta a karomat. Még perverz gondolataim is támadtak volna, ha nem fájt volna olyan istentelenül amikor elkezdte lefertőtleníteni a sebet.

- Én tényleg nem értelek téged, Will - szűrtem ki az összeszorított fogaim között.

- Üdv a klubban - felelte komolyan, a munkájára koncentrálva, aztán mégis leengedte a kezét, és felnézett rám. - Miért jöttél ide egyáltalán, Matthew? Lehet, hogy most már nem dolgozom az FBI-nak, de attól még kötelességem jelenteni, ha megjelenik nálam egy körözött gyilkos.

- Már kétszer elengedtél - mondtam nyugodtan. - Miért pont most kezdenéd el? Mondjuk az elsőt értem, azt akartad, hogy öljem meg Lectert. De simán lelőhettél volna ott a házadnál… azóta is piszkál a gondolat, hogy miért nem tetted.

Will az ajkait harapdálta, ami még mindig csurom vér volt, de már kezdett rászáradni, és nem láttam rajta frisset. Előbb köti be a karomat, mint hogy lemosná az arcát, ezt igazán értékelhetem.

- Eddig még csak miattam gyilkoltál… szóval emiatt inkább magamat kellett volna főbe lőnöm.

- Hülyeség - vágtam rá. - Egyszerűen csak nem akartál megölni. Talán rájöttél, hogy bár nem sikerült kinyírnom helyetted Lectert, valamit mégis tudok neked adni.

- Mégis mit tudnál te adni nekem? - kérdezte lenézően. Nem húztam fel magam rajta, mert egy percig se hittem, hogy őszinte lenne.

- Mondd meg te!

Will felsóhajtott, elővette a gézt a dobozból, és magához húzta a karomat, hogy elkezdje betekerni vele. Én kevésbé éreztem kellemetlenül magam, mint ő, hogy most érzelmekről fogunk beszélni.

- Egy sorozatgyilkos barát épp elég volt nekem egy életre.

- Nem vagyok olyan, mint ő - vágtam rá sértetten, ami vicces, mert amikor ott álltam vele szemben az uszodában, a vérétől szennyezetten, szívesen elvettem volna tőle a Cheasepeake-i mészáros szerepét.

- Nagyon sok mindenben hasonlítotok. Te is ugyanúgy meg akarod határozni, hogy ki legyek. - Will zavartan megköszörülte a torkát. - De ez oké - tette hozzá kizárólag csak a karomat nézve, miközben lassan dolgozott rajta. - Sok időm volt arra, hogy rájöjjek, én is ezt akarom. Egyedül nem megy.

Hirtelen elmosolyodott, és felnézett rám. - Te legalább sosem bántanál engem.

Hát ez eléggé furcsán hangzott, tekintetbe véve, hogy épp az előbb vertem szét a fejét, arról nem is beszélve, hogy a múltkor hogy helybenhagytam, és még csak annyi sem volt bennem, hogy lehetőséget adjak neki a védekezésre, megbilincseltem előtte.

- Tudod, hogy értem - mondta rosszallóan. Igen, persze, hogy tudtam. Hannibal azért bántotta őt, hogy tönkretegye az életét, én pedig azért, hogy rendbehozzam. Ó, nagyonis különbözőek vagyunk. De ettől függetlenül még mindig nem voltam biztos abban, hogy mire céloz Will.

- Ez azt jelenti, hogy maradhatok? - kérdeztem felvont szemöldökkel, magamban csendesen reménykedve.

- Azt jelenti, hogy nem bánom, ha máskor is meglátogatsz - mondta. - De ha bármikor is olyasmin törnéd a fejed, ami nem tetszik nekem, ne feledd a kutyáimat!

Felszisszentem, amikor még utoljára jól megrántotta a kötést a karomon, aztán leragasztotta a végét, de ez a fájdalom nem volt elég ahhoz, hogy lelohadjon a mosolyom.