A lehető legközelebb

Egy kis bónusz belezés az évadzáróhoz, nem nagyon durva, csak még nem írtam ilyet, és gondoltam miért ne.





Will reszketett Hannibal gyilkos ölelésében. Felnyögött, ahogy a hűvös penge végigszánkázott benne, de túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy igazán fájjon, mintha a teste úgy döntött volna, hogy ezt már képtelen elviselni, máskülönben elájulna. A sebesülésénél sokkal jobban érezte, hogy Hannibal a hajába markol, és a fülébe suttogja elviselhetetlen csalódottságát. Tompán hallotta, ahogyan a fegyvere a földre esik, és megpróbált Hannibal vállába kapaszkodni, de képtelen volt rá. Azután már csak a gyomrát szorongatta kétségbeesetten, hogy a helyén tartsa a belső szerveit.
Hannibal gyengéden engedte el őt, Will hátraesett, és ügyetlenül felhúzta magát a falhoz.
- Én megbocsájtok neked, Will - mondta Hannibal selymes hangon. - Te meg fogsz nekem bocsájtani?
Will krétafehér arca eltorzult, amikor rájött, hogy Hannibal mit tervez, de mindhiába kántálta, hogy ne, ne!, Hannibal bőrének jegén nem tudott áttörni vele. Nem tudott mit tenni, amikor Hannibal magához vonta Abigailt, és a linóleumvágó kés még egyszer megcsillant a kezében.
De a mozdulat, csak úgy, mint Will habogása, félbeszakadt, és Hannibal elengedte Abigailt, aki rémült szemekkel lépett el a férfitől.
- Még mindig nem gyűlöllek, Will - mondta Hannibal. - Szóval választhatsz, kit akarsz megmenteni? Alanát, vagy Jacket?
Will görcsösen ingatta a fejét, kétségbeesett szavakat formáltak az ajkai, de nem tudta kimondani őket. Abigailt akarta megmenteni. Az egész olyan szürreálisnak tűnt.
- Ha nem választasz, valószínűleg mindketten meghalnak - mondta Hannibal szinte élvezettel. Sőt, nemcsak szinte.
- Alana - bökte ki végül Will erőtlenül. - Alanát!
- Gondoltam - felelte Hannibal hideg arccal, és újra Abigail felé fordult. - Menj, és keresd meg Jacket! Ott van kamrában. Elvágtam a nyaki ütőerét, de ha szerencséje van, még életben maradhat.
Abigail tekintete zaklatottan járt a földön fekvő, hangosan ziháló Will és a mellette magasodó Hannibal között.
- Csak ahogyan tanítottam! - tette hozzá Hannibal biztatásként, és Abigail végül úgy menekült ki a szobából, mintha előle menekülne, mintha nem tanulta volna meg már azt is, hogy azt lehetetlen. Maga mögött hagyta Willt, de hát mit is tehetett volna érte?
Ahogy kettesben maradtak, Hannibal letérdelt Will mellé a földre, az egyre növekvő vérpocsolya átáztatta a nadrágját, és még egyszer a tenyerébe vette Will arcát, hogy maga felé fordítsa a fejét. Will göndör haja a homlokához tapadt a kinti esőtől és az izzadtságtól, az állkapcsa remegett, de a tekintetét egyenesen Hannibáléba fúrta.
Hannibal hideg szemei nedvesek voltak a könnytől.
Azután Will érezte, hogy Hannibal a gyomrát szorító karjára helyezi a kezét, és lassan, de határozott mozdulattal elhúzza a sérülése elől. Will már olyan gyenge volt a vérveszteségtől, hogy nem tudott ellenállni. Egy pillanatra elfelejtett mindent, az odakint haldokló barátait, és csak arra tudott gondolni, hogy itt a vége, most meg fog halni.
Hannibal befejezi, amit elkezdett.
Felhúzta Will ingét a hasáról, a nedves anyag kellemetlenül tapadt a férfi bőréhez, és olyan sok vér volt, hogy látni sem lehetett, hol kezdődik a vágás, és hol ér véget. Will kábán nyöszörgött, érezte Hannibal érintését a gyomrán, de nem nézett le, továbbra is csak a szemeibe bámult, egyre gyengébben, egyre bódultabban.
Hannibal végigtapogatta a sérülést, a vér ragadósan csiklandozta a kezét, de ez nem volt elég, óvatosan belemártotta a mutatóujját a vágásba. Elég mély volt a seb, volt bőven helye, úgyhogy lassan, ráérősen, mintha csakugyan bármire lenne ideje, egyesével beledugta a többi ujját is. Will annyira forró, és nedves volt belülről, és Hannibal most a csupasz bőrén érezte a szívének zaklatott, gyenge ütemét, amit visszhangzott az egész teste.
Meglepően sokáig tartott, míg Willnek feltűnt, hogy mi történik, akkor a hirtelen pániktól összerándult az egész teste, Hannibal érezte, ahogyan az ujjai között próbálnak kitüremkedni a csúszós belső szervei.
- Shh, shh, Will - nyugtatta őt, mintha csak egy kisgyerekhez beszélne, és szabad tenyerét a homlokára simította. Will nyirkos bőre hűvös volt, ellentétben a lángoló bensőjével.
Reszketett, és nyüszített, a kezeivel megragadta Hannibal csuklóját, de még a kétségbeesés sem adott neki elég erőt ahhoz, hogy elválassza őt magától. Magából.
- Elképzelted valaha, hogy beléd hatolok? - kérdezte Hannibal félredöntött fejjel figyelve a másik férfit, egyre jobban a belei közé fúrva az ujjait. Persze csinált ilyesmit ezelőtt, sok módját próbálta már a haldoklók kínzásának, de ezelőtt még sosem volt erotikus élmény.
Will sápadt ajkai nemet formáltak újra és újra, talán tagadásként, talán könyörgésként. Az egyre mélyebben benne vájkáló ujjak finom mozdulatait fájdalmas grimaszok kísérték, amik Hannibal szemében túlságosan is hasonlítottak a kéjre, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, távol állnak tőle.
- Most már igazán nem szükséges hazudnod - mondta Hannibal türelmesen. - Úgyis meg fogsz halni.
- Már bennem vagy... - pihegte Will. - Nagyon régóta.
Hannibal félig-meddig nem hitte, hogy Will még képes egyáltalán beszélni, és most enyhe csodálattal nézett rá.
- Nem fizikailag - felelte elmosolyodva. Will reszketett a mosolyától, kapkodta a levegőt, minden lélegzetvétele hangos, zaklatott nyögés volt.  
- És én… benned - fejezte be elégedetten. Lehet, hogy halálán volt, de ha az utolsó szavaival még zavarhatja Hannibalt, hát megteszi. És igaz is volt, amit mondott.
Hannibal nem reagált rá semmit, némán folytatta, amit elkezdett - már olyan mélyen járt Will testében, hogy gyakorlatilag az egész keze eltűnt benne, vér borította a csuklóját, ingének ujja mohón szívta magába a ragacsos nedvességet.
Ez volt a legintimebb pillanat, amit valaha megosztottak egymással. Sőt, talán a legintimebb, amiben valaha részük volt. Sokkal több volt, mint szeretkezni, bár Hannibal sosem misztifikálta túl a szexuális vágyat, de több volt annál is, mint megölni valakit - bár mind a kettő benne volt.
Hannibal tudta, hogy még beljebb mehet - felnyúlhat Will bordái mögé, a mellkasába, valaha orvos volt, és tudta mit tegyen, hogy ne okozzon kárt a tüdőben, megkeresheti a szívét, és rákulcsolhatja a kezét, a tenyerébe veheti ezt a kicsi, vergődő húscafatot. Azután a lehető legközvetlenebb módon érezheti Will halálát.
De nem tette meg, ott maradt, ahová akadálytalanul eljuthatott, és lassan ökölbe szorította a kezét, a sikamlós belsőségek legnagyobb része kicsúszott a markából, de biztosan tartotta azt, ami benne maradt, és közben figyelmesen nézte Willt.
Will, ha azon már túl is volt, hogy fájdalmat érezzen, a teste közvetítette felé, hogy valami nagyon-nagy baj van, de a homlokán elsimultak a ráncok, a nyüszítése elhalt, és a szája elnyílt. Elakadt a lélegzete a fizikai megrázkódtatástól, de Hannibal tudta, hogy ez még nem az utolsó lehelete volt.
Ha most kirántaná a kezét, kitépné Will beleit, a férfi azonnal meghalna.
Másrészről viszont ígyis-úgyis perceken belül elvérzik.
Hannibal gyengített a szorításán, hagyta, hogy kicsússzanak a kezéből a puha, forrón reszkető belek, de nem hagyta, hogy kifolyjanak Will ölébe. Szabad kezével megragadta Will egyik karját, ami szinte tehetetlenül hevert a teste a mellett, és a sebéhez szorította, úgy húzta ki a kezét Willből, vigyázva. Hannibal pontosan tudta, hogy így is mennyi kárt okozott Willben, így ez a gesztus talán inkább csak reményt keltő kegyetlenség volt, semmint segítség.
De úgy tűnt, mégis van még elég élet Willben, mert azonnal a vágásához szorította a karját, és a plafont bámuló szemeit Hannibalra fordította. Halk pihegése visszhangzott Hannibal füleiben, ahogyan az arcához hajolt.
- Kit választasz, Abigailt, vagy engem? - suttogta neki.
És Will felfogta a kérdést, de azt már nem fogta fel, hogy nem létezik rá jó válasz, hogy bármit is mond, halálra ítéli vele Abigailt, akit még csak az imént kapott vissza. Félig öntudatlan volt, és képtelen a gondolkozásra, szóval csak kimondta azt, ami a nyelve hegyére kúszott.
- Téged.
És Hannibal elégedett volt, mert tudta, hogy igazat mond.
- Hát legyen így.
Willnek már nem voltak a szavai, a kétségbeesése elenyészett, némán küzdött azért, hogy ébren maradjon, mert tudta, hogy ez egyet jelent azzal, életben maradni.
Hannibal felállt Will mellől, véres kézfejéről apró cseppek hullottak a földön szétterült, maszatos pocsolyába.
- Nem tudok nélküled elmenni - mondta még utoljára, de Will már nem volt biztos abban, hogy jól hallja, hallja-e egyáltalán, vagy csak a bódult, aranysárga képzelete játszik vele, mert aztán Hannibal hátat fordított, és elment.

Will a verandáján ült a fonott székében, keze a karfán pihent, ujjai között a whiskyspohár hűvös súlya, és a koraesti napsütésben játszadozó kutyákat nézte. A gyomrából áradó zsibbasztó fájdalom elbódította.
Nem volt senkije és semmije ezen a fájdalmon kívül. Még mindig érezte Hannibal ujjait a húsában, és Hannibal gondolatait a fejében.
Várt.
Emlékezett arra, hogy Hannibal azt mondta neki utoljára, nem tud nélküle elmenni. Hiába nem volt biztos benne, hogy valós-e ez az emlék egyáltalán, vagy csak félholtában  hallucinálta, mégis várt.
Nem tudta, hogy azért, hogy megölje őt, vagy hogy elmenjen vele.

8 megjegyzés:

  1. anyád.


    *hobbs-féle slow clapping*

    VálaszTörlés
  2. Eddig nem volt lehetőségem megjegyzést írni pedig már rengetegszer elolvastam ezt a ficcet mióta feltetted. Egyszerűen imádom! Annyira ... huh! Szép lenne pontosabban kifejezni magam de egyszerűen huh! lett. Szép, brutális, romantikus, kellően plasztikusan tálalva akár Hannibál vallamelyik fogása.
    Szép lett. Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most visszaolvastam, és nagyon szégyenkeztem miatta, úgyhogy nem tudom, ti hogyan tudtátok elolvasni. XD De köszönöm.

      Törlés
    2. Szegyenkeztel? ugyan miert?

      Törlés
    3. mert túl bensőséges (pun, érted, haha). nem, de amúgy tényleg, néha vissza szoktam olvasni a dolgaimat, mert törődtem velük, gondoltam rájuk, amikor kitaláltam őket, meg minden, szóval szeretem őket, akkor is, ha rosszak. csak nem szeretem úgy visszaolvasni őket, hogy közben arra gondolok, hogy úristen ezt valaki más is elolvasta. XD biztos nem vagyok ezzel egyedül. valószínűleg sokkal boldogabb lennék, ha csak a fióknak írnék, de akkor most nem válaszolnék erre a kommentre, és az is szomorú lenne.

      Törlés
    4. Huh igy en is szoktam sztorikkal lenni, de mondjuk szerintem ez az inpulziv szemelyisegek egyik jellemzoje es ettol olyanok az irasaid amilyenek. Ettol lesz valaminek sodra ami meg teged is kepes annyira eleagadni hogy eszre sem veszed es mar ki is tetted a muvet.
      Tovabbra is tartom hogy nincs ezen mit szegyellni.

      Törlés
    5. Csak magamat szégyellem valószínűleg. Egyébként messze nem mindent rakok ki, amit írok, csak amiket jónak találok. Nagyon sok rossz, meg félkész, meg vázlatszerű dolgom van, amiket aztán sose merek visszaolvasni, mert bűntudatom van, hogy nem fogom befejezni őket. Szegények. Szóval sokat nem érek a sodrással, ha csak ilyen ritkán visz magával.

      Törlés