Matthew
alig várta, hogy végre szabaduljon, most mégis megtorpant az ajtó előtt, és
kevéske holmiját markolgatva pislogott kifelé a maszatos üvegen át. Túlságosan
sok időt töltött már odabent, és bár persze rühellte, ki nem, de hozzászokott,
és most furcsán nehezére esett maga mögött hagyni.
Ebben
mondjuk az is közrejátszott, hogy fogalma sem volt, mihez fog kezdeni.
Pedig
közel sem ült a rácsok mögött annyi ideig, mint amire számított - mivel hogy bár
egy szót sem váltott Will Grahammel azóta, hogy ráküldte őt a pszichiáterére, a
hallgatásuk néma egyezmény volt: abból állt, hogy Matthew nem beszélt arról,
hogy Will buzdította őt gyilkosságra, és Will nem beszélt arról, hogy tudja,
Matthew ölte meg a tisztet, hogy megpróbálja vele felmenteni őt.
Hannibal
Lecter meg semmit sem mondott, de hát neki megvoltak a maga módjai, hogy
elintézze a dolgait, és azok nemigen keresztezték a törvény útjait.
Ettől
függetlenül természetesen mindenki tudta az igazságot, de hát a bíróságon
többet számítanak az eléggé kétes bizonyítékok, és egy jó ügyvéd. Szóval végül
csak azért csukták le Matthewt, mert megpróbálta megölni Dr. Lectert. Egy
gyilkossági kísérlet - nem nagy dráma. Kb ugyanezért ült már egyszer
ugyanennyit. Ha nem lett volna olyan teátrális, ráadásul a második alkalom,
besuvasztották volna őt egy sima dutyiba. Így is csak egy másodrangú intézményt
nyert meg magának, ami kicsit sértette az egóját, de legalább nem kellett ott
ülnie, ahol nemrég még dolgozott, szóval összességében mégis pozitívumként
könyvelte el.
A
dolgok akkor kezdtek viccessé válni, amikor kiderült, hogy Hannibal Lecter a
Cheasepeake-i mészáros - ezt persze Matthew már tudta, de hát neki aztán még
kevésbé hittek volna, mint Willnek. Ezután ugyan egy kicsit rászálltak, viszont
közmegegyezéses alapon mindenki enyhítő körülménynek vette, hogy azért
mégiscsak egy brutális kannibál sorozatgyilkost próbált megölni, és nem egy
tisztességes mintapolgárt. Ráadásul rendesen viselkedett, és a pszichiáter, aki
azon a gyásztelepen dolgozott, még Chiltonnál is inkompetensebb volt. Nem sokat
kekeckedett vele, első adandó alkalommal, amikor lehetett, könnyedén elengedte
őt.
Erre
meg Matthew lecövekelt közvetlenül a kijárat előtt, mintha még mindig rab
lenne. Nevetségesnek érezte magát - felsóhajtott, és nagy lendülettel kivágta
az ajtót.
A
hűvös szellő az arcába csapott, a kinti borús idő alkonyattá formálta a
délelőttöt, és csendesen szitált azt eső. Matthew akkor sem lehetett volna
boldogabb, hogyha hétágra süt a nap - mély levegőt vett, hogy beszívja az eső
illatát, összehúzta magán a vékony kabátját, és kilépett a szürke felhők
takarta ég alá.
De
még szinte ki sem élvezhette ezeket az apró borzongásokat, amik azt
jelentették, hogy újra szabad ember, a pillanat máris elillant, és az a
kellemetlen érzés fészkelődött a helyébe, hogy milyen üres a szabadsága, mert azt
sem tudja, hogy jobbra, vagy balra induljon.
Kocsiajtó
csapódására kapta fel a fejét - alig pár méterre tőle az egyik parkoló autóból
épp abban a pillanatban szállt ki Will Graham. Egyenesen felé nézett, karba
tette a kezét, és kényelmesen nekitámasztotta a hátát a kocsi vizes
ablaküvegének.
Matthew
csodálkozva nézett vissza rá - na erre nem számított. Igazából arra sem
számított, hogy valaha látni fogják még egymást, hacsak ő meg nem látogatja,
amit nem biztos, hogy meg akart tenni. Túlságosan féltette hozzá az életét,
vagy talán Willét, maga sem tudta melyik.
Óvatosan
indult el Will irányába - jó régóta nem találkoztak, az biztos, és Will
megváltozott, persze Matthew biztos volt benne, hogy ő maga is, csak nem éppen
az előnyére. Ki ne csúszna szét legalább valamennyire ennyi idő alatt odabent?
Matthew lépésről-lépésre jött rá, hogy Will is csak látszólag van sokkal
jobban, mint amikor utoljára találkoztak körülbelül fordított szituációban.
Karba tett keze nem fenyegetés, hanem védekezés volt, és a póz, amiben állt,
nem lazaság, csak támasz keresése a kocsiján. Mind a ketten egyformán sápadtak
volt, a szemük alatt sötét karikák jelezték az álmatlan éjszakákat, és a lábaik
bizonytalanul tartották meg testük súlyát. Aztán Matthew váratlanul
elmosolyodott, mert realizálta, hogy Will haja vizesen meredezik a feje
tetején, és a kabátjának vállát sötétebbre színezte az eső, és ebből tudta,
hogy nem csak az előbb szállt ki a kocsijából. Már jó ideje az épület előtt
szobrozhatott türelmetlenül, legalábbis eléggé régóta ahhoz, hogy ne tudjon
nyugton maradni a kocsijában. Várta őt.
-
Nem számítottam rád - mondta Matthew köszönés helyett, amikor a másik férfihoz
ért. Mondhatta volna, hogy „hello Mister Graham” de már régóta nem gondolt rá
ekként. Végülis gyilkolt érte, Will meg börtönbe juttatta őt, és őriztek egy
többé-kevésbé nyílt titkot egymásról, amihez ugyan nem kellett bizalom, csak
önös érdek, mégis, azért ez elég szoros kapcsolat ahhoz, hogy túllépjenek a
magázódáson. A rajongó csodálata is elcsitult már benne ennyi idő után, de az,
hogy Willnek nevezte magában, nem jelentette a tisztelet teljes hiányát.
-
Hallottam, hogy ma engednek ki téged - felelte Will távoli, megfejthetetlen
hangon.
-
…és? - segített be Matthew, befejezetlen mondatot sejtve.
-
És arra gondoltam, hogy… Van hova menned?
Matthew
a jó pár órányi útra lévő apró lakására gondolt, ahol minden bizonnyal
sötétség, és hideg fogadná, mert hónapokig nem fizette be a számlákat, és
nyilván mindent lekapcsoltak. Nem volt senkije, aki ügyelhetne a dolgokra, amíg
neki nem volt rá lehetősége.
-
Nincs.
-
Szeretnél eljönni hozzám?
Matthew
nem múló csodálkozással nézett Willre.
-
Miért? - kérdezte félrehajtott fejjel. - Bűntudatod van, amiért miattad
lecsuktad?
-
Bűntudatod van, amiért miattam gyilkoltál?
Matthew
felkuncogott. Ó igen, persze, bűntudat. És még elhitte akár egy pillanatig is,
hogy Will megértené őt.
Azután
meglátta a reakciója miatt feléledő sötét elégedettséget a másik férfi
tekintetében, és hirtelen már nem találta a kuncogás okát. Elhallgatott, mert
már majdnem elfelejtette, hogy ez a sötétség valós volt a hazugságok, és a manipulálás
közepette is, és ő beleszeretett.
-
Igen, szeretnék elmenni hozzád - mondta Matthew, és egyszerre érzett elfogódott
boldogságot, és kéjes izgatottságot. Pont mint gyilkolás közben.
Will
elrugaszkodott a kocsi ajtajától, épp hogy beleérve Matthew személyes terébe, és
beszállt a volán mögé, Matthew pedig ráérősen megkerülte a kocsit, és a szerény
kis cuccát az ölébe véve leült mellé.
Csak
a motor dorombolását lehetett hallani, meg az eső dobogását a tetőn míg Will
némán kihajtott a parkolóból, és ráfordult az útra. Matthewt elbódította az
ablaktörlő ütemes mozgása, ahogyan figyelte maguk előtt az utat.
-
Miért nem aggódsz, hogy megtámadlak? - kérdezte Matthew egy idő után.
-
Miért, szándékodban áll? - kérdezett vissza Will cseppet sem aggódva.
-
Miattad csináltam az egészet... És rohadtul nem élveztem ám a bent töltött
időt.
-
Nem az én hibám, hogy elkaptak, te rontottad el a dolgot.
-
Ha megöltem volna Lectert, még mindig a börtönben lennél - jegyezte meg
Matthew. Ó, már mióta vigasztalta magát ezzel a hibájáért!
-
Ezt az áldozatot kész voltam meghozni.
Matthew
felhorkant, és hátradőlt az ülésen, észre sem vette, hogy mikor egyenesedett
fel, és fordult Will felé. Ő is kész lett volna meghozni ezt az áldozatot,
hogyha előre tudja, hogy elkapják? Valószínűleg ha nem bukik el, megérte volna,
de azért az esetében nem az életfogytiglan és a halálbüntetés voltak a
lehetséges opciók.
-
Azért mégiscsak jobb így - mondta Matthew elégedetten. Végülis mind a ketten
szabadok voltak, Willnek sikerült, amit akart, bosszút állt Lecteren, és
Matthewnak számított az is, hogy Will rendben van, még ha neki magának úgy tűnt,
nem is annyira.
Hirtelen
úgy érezte, újból meg kell ízlelnie a frissen kapott szabadságát, úgyhogy
letekerte az ablakot, hagyta, hogy a hideg szél az arcába vágjon, és nem
törődött azzal, hogy csurom víz lesz minden, az arca, a haja, a ruhája, és Will
autója is.
Will
egyáltalán nem bánta a dolgot, csak vezetett tovább zavartalanul, miközben
csendesen mosolygott magában. Emlékezett rá, hogy ő is ugyanígy tett, amikor szabadult
- nem amikor kiengedték őt a börtönből, hanem amikor elkapta Hannibal Lectert.
-
Mi hiányzott neked a legjobban, amikor bent voltál? - kérdezte Mattew még
mindig lehunyt szemmel élvezve a levegőt.
-
Amellett, hogy senki nem hitt nekem?
-
Amellett - mondta Matthew fáradtan mosolyogva.
-
A kutyáim.
-
Rendes kaja - mondta Matthew, meg sem várva a kérdést. Will cinikusan
mosolygott; azután, hogy rájött, mivel etette őt Hannibal hónapokig, otthon sem
evett volna túl sokat.
-
Fürdőkád - mondta helyette.
-
Kényelmes ágynemű - folytatta Matthew.
-
Meg kényelmes alsónadrág - egészítette ki Will.
És
azután mind a ketten a mosolyogtak, ezúttal őszintén.
Matthew
sokáig folyatta magára a forró vizet, mert a hosszú út alatt úgy átfagyott a teste,
hogy reszkettek a kezei. Úgy érezte magát, mintha nagyon-nagyon hosszú idő
mocskát dörzsölné le a testéről, és ez nagyjából így is volt. Will tusfürdője
lágyan simogatta a testét, a samponjának illata az orrába kúszott. Will illata
ölelte őt körbe akkor is, amikor megtörölközött, és magára húzta a
kölcsönbekapott ruháit.
Olyan
sok időt töltött a fürdőben, hogy mire kijött, Will haja már teljesen
megszáradt, és most az átlagosnál is kócosabban állt. Will is száraz ruhákba
bújt, és a foteljében ülve valami italt kortyolgatott.
-
Kérsz whiskyt? - kérdezte Will előzékenyen.
Nem
tartozott Matthew kedvenc italai közé, de semmiképp sem mondott volna nemet
Willnek. Egyébként is jól esett neki az alkohol miután annyi időn keresztül
kellett nélkülöznie mindent, amit érdemes lett volna megízlelni.
Kezében
a pohárral kényelmesen befészkelte magát a Willel szembeni fotelba.
-
Szóval most, hogy szabad vagy, mik a terveid? - kérdezte Will mély, vontatott
hangon. Nem nézett a másik férfire, a szőnyegen alvó kutyáit bámulta inkább,
akik olyan könnyen elfogadták Matthew ottlétét, hogy csak épphogy felemelték a
fejüket, amikor kijött a fürdőszobából. Persze mindenkivel könnyen barátkoznak.
-
Először is le kell vágatnom a hajam - vágta rá Matthew komolytalanul. De
tényleg idegesítette a lenőtt haja.
-
Otthagyom az FBI-t - mondta Will. - Elköltözöm valahova az óceánhoz.
-
Hmm. - Csak ennyi tellett Matthewtól válasz gyanánt.
-
Szeretnél velem jönni? - Végre felnézett Matthewra, és a tekintete meglepően kétségbeesett,
és sóvárgó volt.
Matthew
beharapta az ajkát - ezelőtt még csak nem is sejtette, hogy mennyire szeretett
volna. De nem akart újra csalódást okozni saját magának.
-
Tudod, hogy ki vagyok, Will - felelte Matthew őszintén. - És nem fogok
megváltozni.
Tudta
magáról, hogy újra gyilkolni fog - ezúttal ügyesebben. Azután, hogy egyszer
megtette már nem volt megállás. Túlságosan élvezte. Vannak döntések, amiket
csak egyszer hoz meg az ember, és egy életre szólnak.
-
De én megváltoztam - mondta Will sötét hangon. Végülis ő is meghozta a maga
döntését.
-
Tudom. - Matthew hozzá akarta tenni, hogy Hannibal változtatott meg, de kicsinyes
lett volna, ráadásul lényegtelen. Ő is önmaga volt, csak mert Will tette azzá.
-
Igazad volt, Matthew - folytatta Will. - Ha együtt dolgoznánk, bármire képesek
lennénk.
-
Nem tudod egyedül csinálni, erről van szó, igaz? - kérdezte Matthew élesen.
-
És te sem - jelentette ki Will.
Matthew
elhallgatott. Tudta, hogy Willnek ő csak a B terv - mert Hannibal jobban
élvezte, ha bánthatja őt, mintha támogatná, szóval Will nem maradhatott vele.
De végülis számít ez?
Maga
elé képzelt egy közös életet Will Grahammel, és nagyon boldognak látta magát
benne.
-
Igen, szeretnék veled menni - mondta, és rávigyorgott Willre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése