I’ve always wanted to be a warrior

Hopp, még egy új fandom: Hemlock Grove. Eléggé implied Roman Godfrey/Peter Rumancek (Romancek, aww). A történet fonalát felvettük ott, hogy Roman látja együtt Petert és Lethát, azután másként történnek a dolgok (mert azt akartam, hogy verekedjenek, hát na).
Valószínűleg nem tűnik úgy, de szeretem ám Romant.




Ahogyan az eső elállt, úgy Roman is abbahagyta a sírást, de ez semmi jót nem jelentett. Sőt, most csak még dühösebb volt, mint ezelőtt, ezen nem segített a kokain sem, meg az éjszakai száguldozás a kocsival, csak az erdő csendjét verte fel vele, a pocsolyákba gyűlt sarat, és a saját indulatait. Nem egyszerűen becsapva, elárulva érezte magát.
Letha és Peter - mind a ketten őhozzá tartoztak. Romant általában nem érdekelték az emberek, legalábbis annál jobban, hogy megfektesse őket, vagy drogot vegyen tőlük, vagy más ilyen szarság. Nagyon kevesen akadtak, akikkel igazán törődött volna. Szóval nekik szeretniük kellett volna őt.
Nem pedig egymást.
De hát hogyan is lehetne szeretni egy ilyen embert?
Ma este jól bebizonyította magának, hogy milyen is ő valójában. De nem számít, amíg senki sem tudja meg, nem igaz?
De hiszen tudják. Látniuk kell benne a csúfságot, amit képtelenség szeretni.
Ugyan!
Végülis gazdag, és jóképű, igen, és ez minden, ami csak számít. Bármit megkaphat, amit csak akar. Kivéve, hogy ez nem volt neki elég. Sosem volt az - alapvetően ezért figyelt fel Peterre. Más volt, mint a többiek, és minél inkább tekintettek rá az emberiség selejtjeként, minél több szemétséget terjesztettek róla, annál inkább érdekelte Romant. Minél inkább tűnt szörnyetegnek, mint Roman maga. A lehetőséggel, hogy vérfarkas, és gyilkos, csak izgalmasabb volt, mint, nos, bárki más a környezetében.
De most Roman rosszul volt saját magától, és még inkább rosszul Petertől. Nem lett volna szabad hagynia, hogy összekerüljenek Lethával - nem is hagyta. A tudtán kívül, titokban szűrték össze a levet, utolsó, hazug rohadékok. Ráadásul Peter kergette bele Romant abba is, amit tett, az a mocskos cigány kutya.
Roman hangosan káromkodott, és úgy dühöngött, hogy alig látott tőle, szóval persze, hogy túl későn vette észre a fát, ami az útra dőlve elállta az útját. Egyenesen beleszaladt a kocsival, lefejelte a kormányt, rajta hagyva a vére nyomát, és elveszítette az eszméletét.

*

Peter már jó ideje nem ébredt ilyen vidáman, és ennek nem kizárólag az volt az oka, hogy mivel töltötte az előző estét. Talán még lényegesebb volt, hogy úgy döntött, megszabadul Romantől - és ez akkor történt meg, amikor megcsókolta Lethát, Roman fenyegetése ellenére. Igen, Peter meghozta a döntését, nagyonis egyértelműen.
Roman egy pöcs, Peter ezt tudta róla az első pillanattól kezdve - de hát mi másra is számított egy vámpírtól? Persze nem akart előítéletes lenni, pont ő nem, és Roman kedves volt vele - vagy legalábbis egyáltalán szólt hozzá, ami a diákok többségére nem volt igaz. De persze hülyeség volt azt gondolni, hogy ez azt jelenti, hogy törődik is vele. Nem, az igazság az, hogy Roman Godfrey nem törődik senkivel sem saját magán kívül.
Egyszerűen csak unatkozik. De míg neki ez az egész valami szórakoztató játék, Peternek az élete.
Ettől függetlenül Peter nem akart neki rosszat, amikor elküldte őt. Jó ég, hiszen még csak nem is tudja magáról, hogy vámpír! És jobb is, amíg ez így van. Semmiképpen nem lesz az a harcos, amilyennek látni szeretné magát - ami azt illeti, éppen az ellenkezője, ha túlságosan erőlteti. Maradjon inkább csak egy srác, még ha arrogáns, elkényeztetett, és elviselhetetlen is. Soha semmi közös nem volt bennük, és a gyilkosságon kívül, amit Roman úgy le akart nyomozni, semmi közük nem volt egymáshoz. Valójában megkönnyebbülés volt kilökni őt az életéből.
De Letha, bár rokona volt Romannek, valóban kedves volt, volt benne valami ártatlan báj, és Peter reménykedett benne, hogy ugyanolyan komolyan gondolták az előző éjszakát.
Úgy tűnt, igen, mert együtt ebédeltek, igazából semmiségekről beszélgetve, és sokat mosolyogtak.

Peter egyáltalán nem látta aznap Romant az iskolában, nem mintha bánta volna a dolgot. De hát ez nem volt szokatlan dolog Romantől, ha nem volt kedve bemenni, akkor lógott, ki tudja hol. Talán fel se kelt reggel, vagy valahol a városban csatangolt, vagy füvezett a parkolóban. A dolgok így működnek, ha a Godfrey nevet viseled.

*

Roman arra riadt, hogy szörnyen hasogat a feje. Fájdalmasan nyögve ült fel, és csak azután vette észre, hogy a kocsijában van. Mint egy arculcsapás, olyan hirtelen jutott eszébe, hogy mit is keres ott. Óvatosan kimászott az ajtón, és csekkolta az autó állapotát - rendesen le volt zúzva az eleje.
- Kibaszott Peter - káromkodott dühösen, mert persze, hogy ennek is ő volt az oka, úgyhogy még bele is rúgott a kerékbe, ennek már úgyis mindegy.
Nekitámaszkodott az ajtónak, és az égre hunyorogva  kikotorta a zsebéből a cigarettát, hogy rágyújtson. Már majdnem dél volt, szépen kiütötte magát, Roman úgy tippelte, hogy csak részben a baleset, inkább a drog miatt. És rászáradt vér volt a homlokán - nem olyan vészes a seb, állapította meg, ahogy megnézte a visszapillantó tükörben. Csinált már rosszabb dolgokat is magával.
Az előző esti őrjöngése elmúlt, viszont a dühe egyáltalán nem. Ott lappangott a mellkasában továbbra is, és Roman érezte, hogy a frusztrációjával együtt lassan visszatér. Megkereste a mobilját, amit valahol az ülésen hagyott - nocsak, az anyja hívta őt? Ezek szerint észrevette, hogy nem éjszakázott otthon, furcsa. Csak aztán nehogy még a végén elhiggye, hogy aggódott érte. Tizennégy éves kora óta maradozott ki éjjelente, és Olívia, bár alaposan lehordta őt érte, valójában sose törődött azzal, hogy ezúttal melyik kurvánál kötött ki a fia. Maximum annyiban, hogy csinálja diszkréten, nehogy szégyent hozzon a nevére. Ahhoz persze már akkor is túl késő volt.
Azért Shelley-nek visszaírt, hogy „minden oké”.
Azután kikapcsolta a telefont, és zsebrerakta, hogy helyette újabb cigit húzzon elő a dobozából.
A kocsi nehézkesen bár, de azért elindult, és szépen dorombolt Roman irányítása alatt, ahogyan megkerülte az akadályt előttük. Roman sötét tekintettel nézte maga előtt az utat, és esze ágában sem volt hazamenni.

*

Peternek megmaradt a reggeli jókedve délutánra is, amikor fütyörészve sétált hazafelé - kibaszottul fütyörészve - de alaposan megingott, amikor meglátta az eltéveszthetetlen piros kocsit a postaládájuk mellett. Még inkább elkomorodott, amikor közelebb érve meglátta, hogy mennyire össze van törve. Még végig is futtatta az ujjait a karosszérián, elszörnyedve, mert egy ilyen klassz kocsit ebben az állapotban látni… és az, hogy itt parkolt a lakókocsijuknál, azt jelentette, hogy Roman is itt van, és neki tényleg semmi kedve nem volt találkozni vele. Mégis lesietett a lépcsőn.
Roman a lakókocsijuk előtt ült az egyik műanyag széken, egyenes derékkal, egyik lábát átvetve a másikon, és dohányzott. A homlokáról már félig lepergett a rászáradt vér, de azért még mindig messziről világított a sérülés nyoma.
- Roman?
Roman hirtelen nézett fel Peterre, mintha álomból riadt volna, holott egyértelműen ébren volt, és elpöccintette a félig szívott cigit, míg a másik közelebb lépett hozzá. - Jól vagy? - kérdezte Peter, Roman fejsérülését látva kissé aggódva. Elvégre akárhogyan is állt a kapcsolatuk, Roman itt volt valami autóbaleset után, szemmel láthatóan rémes állapotban, az átlagosnál is sápadtabban, és sötétebb karikákkal a szeme alatt.
- Kibaszottul nagyszerűen - közölte Roman majdnem mosolyogva, de Peternek nem volt ideje összezavarodni, mert a következő pillanatban Roman már talpon volt, és egy durva lökéssel a földre taszította őt. Peter hallotta, hogy a táskája nagyot puffan a földön, azután a koponyája is, egyszer az eséstől, kétszer, háromszor, mert Roman fölé borult, és a vállába marva újra és újra a földhöz csapta. Akkor végre magához tért annyira, hogy védekezzen is, megragadta Roman karjait, hogy elválassza magától, és megpróbálta lelökni magáról a fiút, de Roman erősebbnek bizonyult ennél, és Peterbe élesen belevillant, hogy egy vámpírral van dolga. Inkább elengedte a karját, és míg Roman megtántorodott a váratlan szabadságtól, keményen az arcába ütött.
Roman fájdalmasan káromkodott, és rögtön visszaütött, de messze nem elég erősen - most, hogy Peter realizálta a helyzetét, hamar összeszedte magát, és még néhány jól bevitt ütéssel fölé kerekedett. Mert igaz bár, hogy Roman ereiben vámpírvér csörgedezett, Peterben viszont egy farkas lakozott, ami alig várta, hogy kibújjon a bordái közül, átvágva magát az emberi bőrön. Ráadásul kettejük közül csak Peter volt az, akinek élete során bármikor is szüksége volt arra, hogy verekedjen. Szóval persze, hogy sikerült leráznia magáról Romant, másodpercek kérdése volt, hogy most ő feküdjön a hátán, és Peter legyen az, aki fölé térdelve, most már ő maga is őrült dühösen csépelje őt. Roman hirtelen a vér ízét érezte a szájában, mert felszakadt az ajka, és ez elég energiát adott neki ahhoz, hogy elkapja Peter egy újabb ütésre emelt öklét, és ami még fontosabb, elkapja a pillantását.
- Hagyd abba! - parancsolta hűvös, acél-tekintettel, és Peter kénytelen volt engedelmeskedni neki. - Ne mozdulj! - tette hozzá még biztos ami biztos, és Peter megint csak nem tehetett semmit. Roman orrából vér szivárgott, de nem törődött vele, mint ahogyan azzal sem, hogy lelökje magáról Petert, minek is, tökéletesen elégedett volt így is a helyzetével. Míg Peter dühös zihálása egyre hideglelősebbé vált, ő a szabad kezével lenyúlt a nadrágzsebéhez.
- Mit művelsz? - kérdezte Peter éppen helyénvalóan ijedten, amikor meglátta Roman kezében megvillanni a borotva fémjét.
- Emlékszel, hogy mit mondtam? - kérdezte Roman, a hangja megcsuklott, annyira igyekezett nyugodt maradni, és annyira közel állt az üvöltéshez. Szinte laza mozdulattal vezette a pengét Peter torkához, és nem remegett a keze, akármennyire is őrjöngött az indulattól. - Hogy kibaszottul meg foglak ölni, ha megdugod Lethát!
- Roman! - nyögte Peter, de nem folytathatta, mert érezte, hogy a penge a bőrébe mélyed, és éles fájdalom egyetlen pontból vágott végig az egész testén, vagy inkább csak a rémület volt az? És nem mert volna megmozdulni akkor sem, hogyha tud.
Roman éppen csak felsebezte Peter torkát, néhány csepp vér gurult végig a pengén, azután az ujjain. Roman megtorpant, és megigézetten nézte, ahogyan a vörösség végigfut a kezén, míg magába nem issza az inge ujjának sötétkékje. Képtelen volt levenni róla a szemeit, miközben a saját vérét érezte elnyílt ajkai között, és Peter teste görcsbe feszült felette, és ez az egész rémítően bódító volt, majdnem szexuális élmény, és Romanen eluralkodott a vágy, és az éhség.
Roman elejtette a pengét, ami valahová a mellkasára esett, azután a földre, amikor lelökte magáról Petert, és sietve elkúszott a közeléből. Kapkodta a levegőt, érezte, ahogyan a mellkasában forrón dübörög a szíve, de a kezei jéghidegek voltak, és annyira rémült volt - saját magától. Természetesen nem akarta valójában megölni Petert, csak megijeszteni, fájdalmat okozni neki. Ahogyan Peter is neki.
De Roman nem volt szörnyeteg, nem.
- Nem érdekel, hogy mit csináltok - mondta Peternek zaklatottan, minden maradék dühét beleadva, hogy eltakarja vele a rémületét. Szánalmasan sikertelenül. - Egyikőtök sem érdekel.
Felállt a földről, és bizonytalan lépésekkel tolatott el Petertől, aki még mindig a földön feküdt, talán még Roman igézetének hatása alatt, de az egyik kezét a torkára szorítva.
- Tartsátok távol magatokat tőlem, hazug rohadékok! - kiabálta. - És erről sem akarok hallani egy szót sem - mondta látványosan Peterre mutatva. -, vérfarkas - tette hozzá jéghidegen.
Ez nem parancs volt, aminek mindenképpen engedelmeskedni kellett, hanem fenyegetés.
Peter csak akkor állt fel a földről, amikor hallotta, hogy Roman kocsija köhécselve felzúg, és a kavicsok megroppannak a kereke alatt, ahogy elindul.

*

Peter dühösen, majdhogynem undorodva fordította el a tekintetét Romanről, ha véletlenül meglátta az iskola folyosóján. Az a veszély nem fenyegette, hogy órán találkoznak, ugyanis azokra, amikre mindketten jártak, Roman egyszerűen nem ült be.
Lethával persze nem mentek ilyen egyszerűen a dolgok. Habár Peter nem bocsátkozott részletekbe, azért meglehetősen egyértelmű volt számára, hogy mi történt kettejük között. Az egész iskola számára, ami azt illeti, már másnap, amikor mind a ketten szétvert arccal jelentek meg. Roman előtt persze egy szót se mertek szólni, Peter meg már megszokta, hogy basztatják.
Romant legelőször is az zavarta, hogy mit művelt Peter a csinos arcával.
Azután az, hogy az anyja kocsijával kellett iskolába járnia, amíg az övé szervizben van.
Azután Letha. Az elejétől kezdve nem volt rá úgy dühös, mint Peterre, és némi idő elteltével minden ízében kívánta a bocsánatát. Szerencséjére Letha nem volt az a típusú ember, aki képes túl sokáig haragudni bárkire is, még ha Roman effektíve nem is kért tőle bocsánatot, elvégre neki nem ártott semmit, nem igaz? (Letha talán bármit meg tudna bocsátani Romannek, bármit. Vagy bármit azért mégse.) Elvégre mégiscsak rokonok voltak, és Letha túlságosan is jól tudta, hogy Roman valójában mennyire magányos.
A másik dolog, ami zavarta Romant, az, mint mindig, az anyja volt. Aki persze a rend kedvéért kiakadt azon, hogy az a mocskos cigány mit művelt a fiával, de meggyőzőbb lett volna, ha a fián van a hangsúly, és nem a mocskos cigányon. Azon túl meg inkább büszke volt Romanre, hogy ilyen szépen megoldotta a szituációt - és Roman gyűlölte emiatt.
De összességében azért túl sok minden nem változott.
Roman még mindig kígyókról, vérről, és halálról álmodott. És Peterről.
Kíváncsi volt, hogy vajon Peter is álmodik-e őróla.

*

Peter egyre idegesebb lett, ahogyan közeledett a holdtölte éjszakája. Ez persze mindig így volt, hormonok, meg minden, a farkas egyre hangosabban morgott benne, egészen az utolsó reggelig, amikor már szó szerint érezte a bőre alatt kaparó vadállatot, és alig várta a naplementét, hogy szabadjára engedje.
Ez alkalommal viszont több volt annál - tudta, hogy gyilkosság fog történni, és hogy neki meg kéne akadályoznia, vagy legalábbis ki kéne szagolnia, hogy ki a tettes. És egyáltalán nem volt biztos abban, hogy képes rá. Sok mindent látott már életében, és sok mindent tapasztalt is, de akkor is csak egy tinédzser srác volt.
Szeretett volna lelépni Hemlock Grove-ból, ahogyan már hetekkel ezelőtt meg kellett volna tennie, minden vágya az volt, hogy maga mögött hagyjon mindent, és talán hogy magával vigye Lethát. Kivéve, hogy Letha soha nem menne vele, és túl veszélyes lenne itt hagyni magára, na meg ahogy a dolgok jelenleg állnak, egyébként sem menekülhet csak úgy el.
Utálta, hogy rászakadt ez az egész, és hogy egyedül van vele - ennél jobban már csak azt utálta volna, hogyha Roman ott van mellette.
Végülis csak kimutatta a foga fehérjét a vámpír, és Peter beismerte magának, amit mindig is tudott: teljes őrültség volt, hogy valaha is megbízott benne. Hiszen természetüknél fogva ellenségek, így mondják, nem igaz? Sokkal rondább búcsú volt, mint amire számított, de hát még egyszer - vámpír. Látta a szemeiben, amikor a vére végigcsurgott a kezén, és látta, amikor mozdulatlanná igézte őt.
De azóta egy szót sem váltottak, egy pillantást sem, és még jobb is ez így, főleg a második része.
De Peternek könnyebb lett volna kivernie őt a fejéből, ha nem álmodik minden éjszaka vele. Róla.

*

Peter a hintaágyban feküdt a lakókocsijuk előtt, a kezében egy sörrel, látszólag békésen - valójában mi sem állt messzebb tőle, mint a nyugalom. És a telihold előtti délutánon az utolsó dolog, amit hallani akart, az a túl hirtelen fékező kocsi zaja a házuk előtt. Ismerni vélte a hangot.
Nem is tévedett. Felkelt, hogy szembenézzen a feldúltan közeledő Romannel. Abból, ahogyan sietett felé, lendülettel, és elborult tekintettel, úgy tűnt, az a szándéka, hogy megismételje a legutóbbi jelenetet kettejük közt. És annak a vágásnak a nyoma még mindig ott virított Peter nyakán, a bal szeme alatt őrzött még egy árnyalatnyit az ütésből. Roman persze kifogástalanul nézett ki, pedig rosszabb állapotban került ki a verekedésből, mint Peter - az a kibaszott vámpírvér.
De ezúttal nem támadt rá Peterre, aki mindenre felkészült, megállt közvetlenül előtte.
- Ne merészeld Lethát belerángatni ebbe! - kiabálta az arcába.
Peter nem érezte magát gyengébbnek, csak mert felfelé kellett néznie, hogy lássa a nála magasabb fiú arcát.
- Semmi közöd hozzá - közölte Peter nem kevésbé mérgesen. - Egyébként is azt mondtad, hogy nem érdekel, nem igaz?
Peter tisztán hallotta, sőt, érezte az arcán Roman fújtatását, és hogy miként volt képes azokkal a világos szemekkel ennyire sötétet nézni, az valami olyan titok lehetett, amit a nem emberi DNS-e őrzött.
De Peter most tényleg felkészült volt, és nem hagyta, hogy Roman még egyszer delejezze őt a tekintetével - nekiugrott, és a farkas leheletét érezte az ajkai között, könnyen elkapta Roman karját, és a háta mögé feszítette, míg a másik kezével tarkón ragadta, és nekinyomta az arcát a csupasz, műanyag asztalnak.
- Ne nézz rám azokkal a kibaszott szemeiddel, Godfrey! - köpte dühösen.
- Nem hagyom, hogy veszélybe sodord őt - üvöltötte Roman, miközben megpróbált kivergődni Peter szorításából, mire Peter még hátrébb feszítette a kezét, azzal fenyegetve, hogy eltöri.
- Szerinted ilyet tennék? - morogta Peter.
- Szerinted hülye vagyok? - kérdezett vissza Roman. - Ő maga mondta, hogy ma este idejön. Nem hagyom, hogy belekeverd őt, érted?!
- Nos, nem jön ide - mondta Peter élesen. - Nem is tud semmit sem az egészről, Roman. Te vagy az egyetlen, akinek valaha elmondtam, baszd meg, akinek megmutattam.
Roman elhallgatott, és úgy tűnt, eléggé le is nyugszik, legalábbis már nem próbált meg kiszabadulni Peter szorításából, szóval Peter úgy döntött, hogy kockáztat, és elengedte őt.
Roman viszonylag óvatosan felegyenesedett, és maga elé húzta a karját, habár a fájdalom sosem zavarta különösebben, most sem.
- Helyes - mondta valamivel nyugodtabban. - Szóval csak te és én, he?
- Húzzál innen - közölte Peter a helyzethez képest maga is nyugodtan. Azért azt nem kockáztatta meg, hogy Roman szemeibe nézzen.
- Ez nem megy ilyen egyszerűen, Peter. Ebben mind a ketten benne vagyunk. Tudom, hogy te is érzed.
- Én nem érzek semmit - csattant fel Peter.
- Ugyanazt álmodjuk. Álmodtál rólam, Peter?
Peter megtorpant egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna. - Mint ahogyan mondtam, húzz innen! - ismételte meg magát.
- Nézd, tudom, hogy hülye voltam…
- „Hülye” voltál? - vágott közbe Peter élesen.
- Oké, egy orbitális nagy fasz voltam, és sajnálom. Nem is tudom, hogy mit gondoltam. - Peter cinikusan felhorkant. - Peter… Peter!
Peter végül mégsem bírta ki, hogy ne nézzen fel rá.
- Komolyan nagyon sajnálom, nem akartalak bántani. Kérlek, bocsáss meg.
Peter tudta, hogy Roman őszinte, ezúttal tényleg, látta azokban a nagy, esengő szemekben. Azokban a veszélyes szemekben. És tudta, hogy nem kéne újra megbíznia benne.
- Szerencséd van, hogy úgy gondoltam, Lynda nem lenne biztonságban itt ma éjjel - mondta Peter. - Ha most itthon lenne, már darabokra tépett volna.
Roman grimaszolt, de ezúttal nem őszintén - mert tudta, hogy már nyert ügye van.  
- Tényleg menned kéne - folytatta Peter jelzésértékűen a látóhatár felé pislogva. Nem kellett látnia, érezte, hogy a nap lassan kezd lebukni. - Veszélyben lehetsz most a közelemben.
- A múltkor azt mondtad, biztonságos, nem támadnál rám, csak mert…
- Nem tennék olyat, amit emberként sem - javította ki Peter frusztráltan, miközben elkezdte leszedni az ujjairól a gyűrűket. Már nem lehetett tovább halogatni. Bizalmatlanul méregette Romant, ahogyan a fiú közelebb lépett hozzá, és segítőkészen nyújtotta a tenyerét. Aztán lemondóan sóhajtott, és a kezébe nyomta az ékszereit.
- Nem megyek sehová - mondta Roman. - Itt foglak várni reggel.

*

Peter átváltozása ugyanolyan nagy hatással volt Romanre, mint az első alkalommal, mindegy, hogy most már tudta, mire számíthat - hogy számíthat bármire is az átverésen kívül. Ámulva figyelte a csontok alakulását, ahogyan a farkas erőszakosan tör ki az emberi bordák ketrecéből, és levedli magáról a sima, rózsaszín bőrt.
A fekete farkas emberi vértől maszatos szájjal morgott Romanre, aki még mindig elnyílt szájjal bámulta őt, a keze ökölbe szorult az ékszereken, és másra sem volt képes, mint a nevét ismételgetni, Peter, Peter.
A farkas hátat fordított neki, és berohant az erdőbe.

Roman valamilyen szinten azt is csodálta, ahogyan Peter és az anyja éltek, annyira merőben más volt, mint ahogyan ő élt, vagy mint ahogyan bárki más. Részben meg viszolygott tőle. Ilyen egyszerű körülmények között, különösebb igények nélkül, ebben a mocsokban. Nem, nem igaz persze, nem volt igazán kosz, csak a hűvös falak málladoztak, sörösüvegek sorakoztak a sarkokban, mezítlábas nyomok borították a padlót, és Roman nem hitte, hogy azt a szőnyeget bármikor is kiporszívózták volna. Na nem mintha ő valaha is fogott volna a kezében porszívót, vagy takarított volna egyáltalán, de hát ezért tartottak takarítónőt.
Egy kicsit körbenézett, meghívta magát egy narancslére, aztán megtalálta Peter hálószobáját - egy apró lyukat igazából, egy lámpával meg éjjeliszekrénnyel, de volt hamutálca, és viszonylag kényelmesnek tűnt. Végigfeküdt az ágyon, és meggyújtotta az első cigit az éjszaka folyamán elszívott százból.
Hülyeség volt bármikor is haragudnia Peterre. Nem számít, hogy mit tesznek, kettejük között mindenféleképpen lesz valami kapcsolat. Nem álmodhatják csupán véletlenül ugyanazokat a dolgokat. Nem lehet véletlen, hogy így összekerültek. Valamilyen módon egymáshoz tartoznak, akár akarják, akár nem.
Roman akarta.
Persze, hibákat követett el, szörnyű hibákat, de ettől még nem lesz gonosz ember, igaz? Nem lehetetlenség szeretni őt. Harcos lesz, és segíteni fog Peternek legyőzni a vargulfot. Meg fogja menteni a lányokat. Harcos lesz.

*

Petert a szaglása vezette a préda nyomába, azután a szaglása vezette őt haza is, még jóval hajnal előtt.
A lakókocsi illata, amit emberként nagyjából öntudatlanul érzékelt csupán, otthonos volt számára farkasként is. A tegnap ebédre sütött csirke szaga, a mosogatószeré, az elszívott füves cigiké, a kiakasztott levenduláé, a megivott söröké, a kisóhajtott levegőé, az elhordott koszos ruháké, és a tisztáké, a frissen mosott függönyöké az ablakon, és a kijárt szőnyegé. És az annál sokkal haloványabbak, amiket emberi orr már nem érzékelhet: a múlt illatai, amit megőriztek a falak, és a tárgyak, amik itt voltak Peterék érkezése előtt, és azok, amiket magukkal hoztak hosszú utazásuk során. Több évtizednyi élet nyoma, amit nem lehet összetevőire bontani, mert eggyé vált rég a környezetével - vagy inkább maga tette ki azt, ahogyan Peter farkasként érzékelte a világot.
Érezte még az anyja illatát, nem csak tegnapról - ez is olyasmi volt, ami lassan kezdett az összhatás részévé válni a lakókocsiban, és ami mindig olyan kellemes volt a számára, és érezte még a sajátját, az emberit.
De a legerősebben Romanét.
A fiú az ő ágyában bóbiskolt, nyitott laptoppal az ölében, amit nyilván valamikor az éjjel folyamán behozott a kocsijából, hogy ne unatkozzon, és az illata összekeveredett Peter ágyneműjének párás alvás-szagával. Elfáradt fűszeres parfüm, a drága cigaretta szaga, ami elfoszlott már a levegőben, de megmaradt a bőrén, érződött még a hajában a sampon az utolsó mosásból, ruháiban a tisztaság és a vasalás fém-íze. Mindezek alatt haloványan valami keserű vámpír-szag, ami nem csak a véréből, a pólusaiból is áradt, és amitől Peter hátán összeborzolódott a szőr. És ott volt Roman saját illata: hűvös, és durva, de édes, mint a keménycukorka.
Roman felriadt, amikor Peter felugrott az ágyra, a laptop kicsúszott az öléből, és éleset csattant a földön, de Roman nem törődött vele. Hogyan is törődött volna, amikor a farkas ott volt közvetlenül előtte, érezte a lábain az erdő hűvösét, amit behozott a szőrén, és a leheletének forróságát. Nem mert megmozdulni, csak a szemei kerekedtek ki, és a szája nyílt el, annyira közel volt hozzá, hogy akár meg is érinthette volna.
- Peter? - kérdezte álom-rekedt hangon, bizonytalanul.
Peter a nevét hallva még közelebb ment hozzá, annyira, hogy valóban megérintse őt, azután hideg orrát a kezének nyomta.
Roman arra gondolt, hogy meg kéne simogatnia, de az fura lenne, tekintetbe véve, hogy mégiscsak Peterről van szó. Szóval nem csinált semmit, csak hagyta, hogy Peter elnyúljon mellette, sárga farkas-szemeit ráemelve.

*

A cigaretta hamurúddá égett Roman kezében, miközben a laptop beteg villódzásának, meg a hajnal első sugarainak fényében lenyűgözve figyelte, ahogyan Peter újra emberré alakul. Nem csak látta, érezte is Peter testének görcsös rángatózását, mert annyira közel voltak egymáshoz. Peter gyakorlatilag rajta feküdt, és Romannek nem állt szándékában elhúzódni tőle, nem, amikor testközelből lehetett része egy ilyen csodának.
Azután Peter reszketve, meztelenül feküdt gyakorlatilag a karjai között, a haja nedves kócként őrizte emlékét a farkas-szőrnek, és Roman úgy érezte, hogy most kéne megsimogatnia őt, mintha így kevésbé lenne fura, és mielőtt meggondolhatta volna magát, az ujjai már Peter hajában voltak.
Peter morgott, mintha még mindig farkas lenne, és felnézett Romanre, akinek a szemei csak ragyogtak, és ragyogtak.
- Ez kibaszottul gyönyörű volt - mondta teljesen elfogódottan.
Peternek elszorult a torka, és egy pillanatig csak nézett hitetlenül erre a tökéletes fiúra maga előtt, erre a jóképű, romlott vámpírra, de végül csak annyit tudott kibökni: - Ha te mondod.
Roman hirtelen rádöbbent, hogy mit csinál, pontosabban, hogy mit akar csinálni, és eleresztette Peter haját.
Peter, mintha csak erre várt volna, gyorsan lemászott róla, és szó nélkül kiment a szobából.

*

Nadrág volt rajta, amikor fél perc múlva visszament, és narancslé a kezében. Roman még mindig ugyanabban a pózban feküdt, de a szemei már nem ragyogtak. Egyébként az egész ágy tiszta mocsok volt az átalakulás maradványaitól, Roman ruháiról nem is beszélve. Az a nadrág valószínűleg többe került, mint Peter egész ruhatára, nem csak mert az javarészt lopott volt.
- Ez soha nem fog kijönni belőle - jegyezte meg Peter.
- Mi? - kérdezte Roman értetlenül.
- A nadrágodból.
- Ki a faszt érdekel, inkább azt mondd, mit láttál az éjszaka - mondta Roman követelődzve, és végre ő is magához tért annyira, hogy legalább felüljön az ágyon.
Peter még hezitált egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna. Roman egy kibaszott vámpír, aki, akármit is mond,  kis híján megölte őt, és nevetséges, hogy Peter mégis a barátjaként tekint rá.
De képtelen lett volna egyedül végigcsinálni.
- Tudom, hogy ki a vargulf, éreztem az illatát. Láttam őt… Felismertem.
Roman türelmetlenül követelte a folytatást, csupa lelkesedés, és energia volt, éhesen a sötétségre, de nem volt benne semmi kegyetlenség. Annyira csinálni akart valamit.

Valami jót.

5 megjegyzés:

  1. Kellett nekem most egy kis Peter és Roman. Köszönöm. :))

    U.i.: Kérlek, írj majd még róluk egyszer-kétszer. :D

    VálaszTörlés
  2. Yay, van aki még szereti őket! ^.^ Tervben van, hogy írok róluk még egy-két dolgot, de eddig valahogy mindig csak félkész pwp-k születtek. XD

    VálaszTörlés
  3. Amikor megláttam, hogy Hemlock Grove fanfic azt mondtam: "Jesszuska! Magyar Romancek! Van remény!" Aztán elolvastam. És elolvastam újra. És most meg nyöszörgök, mert ezek ketten annyira szerelmesek, hogy már nekem fáj. Olyan szépen visszaadtad a hangulatot, na meg a karaktereket, hogy oda meg vissza vagyok. Remélem még írsz róluk ilyen gyöngyszemeket ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. aww jissz, köszönöm! ^.^ hát igen, olyan kevés magyar fanfic van róluk, hogy sírva fakadok, de még angolul sem olyan nagyon széles a választék (na jó... de ha 200 ficből kiszűröd azt, amit érdemes elolvasni, és abból ami még jó is... az kb 10). pedig ők aztán tényleg nagyon szerelmesek egymásba, és közelebb kerültek a canonhoz, mint a legtöbb létező ship. még próbálok majd írni velük, mert szükséges.
      egyébként, ha netán olvasod a válaszomat, van még két romancek magyarul, ha még nem találkoztál velük, többet én se találtam:
      http://violentxcupcake.blogspot.hu/2015/01/tukormonolog.html
      http://phoebemurdivine.blogspot.hu/2013/08/steelheart.html#more

      Törlés
  4. Még nem láttam őket, szóval nagyon köszönöm :3 *-*

    VálaszTörlés