Arról, hogy érdemes-e lógni a metrón

Metróellenőr!Erik és bliccelő!Charles AU. Tudom, miért tettem ezt? Szánalmas mértékben fluff, komolyan. Képet meg persze nem találtam hozzá, de ez így elsőre elég cukinak tűnt.






 Hétfő

Charles türelmetlenül toporgott a járda szélén, egyik kezében a táskáját szorongatva, a másikban pedig az esernyőjét. Ugyan még éppen nem esett az eső, de a borús égre pislantva meg kellett állapítsa, hogy ez nem marad így sokáig. Hát persze, hogy pont egy ilyen reggelen nem akart sehogy sem beindulni a kocsija, és már vagy tíz perce várta a taxit, amit telefonon hívott. Akárhogyan is leste a karóráját, mindenképpen arra jutott, hogy ebben a forgalomban már semmiképp sem fog beérni időben a munkahelyére.
Frusztráltan sóhajtott, amint egy újabb foglalt taxi hajtott el előtte, aztán végső kétségbeesésében döntött: elindult a közeli a metróbejárat irányába. Végülis éppen azért költözött nemrégiben erre a környékre, mert bárhová könnyen el tudott jutni tömegközlekedéssel is, ehhez képest szinte sosem élt a lehetőséggel. Hiszen annyival kényelmesebb volt kocsival utazni! De ez egyszer úgy gondolta, talán metróval még van esélye arra, hogy minimalizálja a késést, az legalább dugóba kerülni nem fog. Elég volt egy pillantást vetnie a pénztár felé, az előtte kígyózó sor meggyőzte arról, hogy jegyet venni aztán igazán nincsen ideje. Lesietett a mozgólépcsőn, és szerencséje volt, a szerelvény éppen abban a pillanatban hajtott be a megállóba. Megvárta, amíg a tömeg nagy része benyomakodik az ajtón, de végeredményben ez nem sokat javított a helyzetén - így is izzadó, idegesen morgolódó emberek satujában találta magát, ráadásul mivel az ajtó előtt maradt, minden megállóban majdnem magukkal sodorták a le és felszállók. Igyekezett keresni egy szabad kapaszkodófelületet, amit végül egy öreg néni gurulós kocsija és egy gimnazista pufidzsekije között talált meg, egy férfi hónalja alatt, aki tippre az előző esti buliból ment hazafelé, legalábbis Charles remélte. Fél kézzel az ölébe húzta a táskáját, és arra gondolt, hogy most már emlékszik arra, miért is nem szeret tömegközlekedési eszközökön utazni. Kitekert pozíciójában próbálta kiböngészni a feje fölé ragasztott tábláról a megállók nevét, hogy rájöjjön, pontosan hol is kell leszállnia, és mennyi időbe fog telni, míg az elvileg gyors metró odáig eljut, ami végülis mennyi késést jelent neki.
Olyan elmélyülten tanulmányozta a feliratokat, hogy az egyébként is zajos szerelvényen nem hallotta meg a mély, parancsoló hangot.
- Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
Bezzeg a nála tapasztaltabb bliccelők azonnal felkapták a fejüket, és a pánik végigszáguldott az utasok között. Még azok is összerezzentek, akiknél volt érvényes bérlet, mintha az ellenőröktől való félelem a vérükben lett volna. Végülis néhányszor már mindenki lógott életében, így mindannyian pontosan ismerték az érzést, ahogyan a gyomruk összefacsarodik az ellenőr karszalagjának látványától.
Charles mindössze annyit érzékelt mindebből, hogy hirtelen még többen lettek körülötte - a menekülők az ajtóhoz siettek, és reménykedtek, hogy a metró beér időben a megállóba, és le tudnak szállni, mielőtt az ellenőrök utolérnék őket. Néhány hősies egyetemista direkt nagyon sokáig kereste a bérletét a táskája sötét bugyraiban, hogy aztán a legevidensebb helyen találják meg, így végül a bliccelők serege sikerrel járt. Megkönnyebbülten ugrottak le a szerelvénytől, hogy megvárják a következőt, illetve az óvatosabbak alternatív útvonalakat keressenek. Charles is megkönnyebbült, hogy hirtelen ennyi hely felszabadult - arrébb is ment az ajtótól, hogy olyan kapaszkodót keressen, aminek az eléréshez nem kell lábujjhegyre állnia, és kényelmesen a falnak dőlt.
Elégedettsége persze nem tarthatott sokáig, éppen csak elindultak a megállóból, amikor a látóterét kitakarta egy magas, vállas férfi, hivatalosnak tűnő fekete öltözékben. Ez még nem is lett volna feltűnő számára, ha 1. ne lett volna átkozottul jóképű, 2. ne nézett volna egyenesen rá.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte Charles némileg zavarban.
- Jegyeket, bérleteket - vágta rá a másik hivatalos hangon.
Charles kapásból leizzadt.
- Uhm, hát az… - habogta ijedten. - az, mint olyan, nekem nincsen.
- Ez esetben meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a metróról - mondta az ellenőr hűvösen, jól begyakorlott szavakkal. - Azután pedig mutassa meg az iratait.
- El fogok késni a munkából - mondta Charles kétségbeesetten. - Igazán, sosem szoktam metrón utazni, csak tudja, reggel lerobbant a kocsim, és nem volt időm arra, hogy jegyet vegyek.
- Mégis időt kellett volna szakítania rá - érkezett a rendíthetetlen válasz. Épp elég kifogást hallott már, ennél sokkal különbeket is, amik szintén nem hatották meg őt.
- Kérem, legyen kedves… Erik - olvasta le a nevét a kabátjára függesztett névtábláról. - Szólíthatom Eriknek?
- Nem - felelte az ellenőr szinte vérfagyasztó hangon, ahhoz legalábbis épp eléggé, hogy a szót belefagyassza a másikba. Charlesnak az volt az érzése, hogy ez az ember konkrétan meg fogja ölni őt, ha tovább akadékoskodik, szóval úgy döntött, inkább befogja. Nem olyan nagy dolog, végülis az ellenőrnek van igaza, ő meg azért ki tudja fizetni a bírságot. Persze el fog késni - de hányszor elnézte már a diákjainak, hogy késve estek be az óráira, egyszer igazán ők is elnézhetik neki. Sőt, nézzünk szembe a tényekkel: még örülni is fognak, hogy negyed órával később kezdődik az oktatás.
- Rendben - sóhajtott lemondóan Charles. - Máris leszállok.
- Helyes.
A következő megállóban valóban le is szállt, bár egy újabb adag emberen kellett átverekednie magát, aztán hagyta, hogy az ellenőr egy viszonylag nyugodtabb pont felé terelje őt. A magával cipelt esernyő, és a zavara miatt ügyetlen mozdulatokkal halászta ki a táskájából az iratait, ellenben az ellenőr, annak ellenére, hogy mindkét keze teli volt, meglepően koordináltan címezte meg a csekket, persze volt már benne gyakorlata. A kézírása még úgy is szép volt, hogy a vékony mappáján kívül nem volt mit használnia támasznak - bár ez aztán igazán oly’ lényegtelen volt, de Charlesnak, tanár létére, azonnal feltűnt egy jól olvasható, csinos kézírás.
- További jó utat - mondta az ellenőr, miután Charles kezébe nyomta a csekket. A hangja még mindig ugyanolyan hidegen csengett, és jelen kontextusban kimondottan gúnyosan hatottak a szavai, de hát mire is számított tőle Charles? Részvétre? Legalább egy kis megértésre?
- További jó munkát - felelte Charles csak azért is barátságosan, és visszasétált a peronra, hogy megvárja a következő metrót.
Erik még egy röpke ideig nézett utána - üdítő élmény volt, hogy a szokásos könyörgés után nem esett kétségbe, nem volt flegma, és agresszív sem vele. Sőt, még talán kedvesnek is lehetett volna nevezni.


Kedd

Az a nyamvadt kocsi még mindig nem akart elindulni, de hát Charles nem is számított csodára - előző nap sokáig tartottak az órái, azután egész este dolgozatokat kellett javítania (és még így sem végzett velük), így nem volt ideje foglalkozni a problémával. Ráadásul most az idő is rosszabb volt, mint tegnap, Charles hiába nyitotta ki az ernyőjét, a szél olyan erős volt, hogy az apró szemű, szúrós eső így is az arcába csapott.
És megint késésben volt.
És a taxi megint nem akart jönni.
Szóval ő is úgy döntött, mint előző nap - a metrót választotta. Végülis mi a valószínűsége annak, hogy egymás után két nap belefut egy ellenőrbe? A hazautat is rendben megúszta, plusz majd most jobban fog figyelni.
Az első szerencsés fordulat akkor következett be, amikor a második megállóban leszállt egy utas, így Charles le tudott ülni - ráadásul egy fiatal lány, és egy középkorú, öltönyös férfi közé, akik közül egyik sem bűzlött, hangoskodott, vagy mászott bele túlságosan a személyes terébe.
Charles az ölébe emelte a táskáját, és óvatosan kivette belőle a dolgozatokat - talán nem épp a legalkalmasabb hely a javításukra, de így legalább marad ideje az ebédszünetben arra, hogy egyen is valamit. Mindig a legrosszabb tanulókat hagyta utoljára, mert őrülten megszenvedett azzal, hogy sikerüljön 1. elolvasni a kézírásukat, 2. valahogyan összeimádkozni annyi pontot, hogy ne kelljen egyest adnia nekik. Meg kell hagyni, most sem volt könnyű dolga, azt elsőre látta, hogy a tizenöt metrómegálló közel sem lesz elég ahhoz, hogy végezzen ezzel a kihívással.
Ám akármennyire is belemélyedt a dolgozat-javításba, valamennyit mégiscsak fejlődött tegnap óta, ugyanis ezúttal rögtön meghallotta:
- Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
Ugyanúgy összerezzent, ahogyan mindenki más körülötte, és már nyitotta is a táskáját, hogy visszacsúsztassa bele a dolgozatokat, majd a szerelvény fél utasközösségével együtt az ajtó felé igyekezzen. Csakhogy a mellette ülő lány megelőzte őt, zaklatottan felpattant, és ezzel mozdulattal kisodorta Charles kezéből a papírokat, amik rémes káoszban hullottak mindenfelé a koszos földre.
- Bocsánat - hebegte a lány bűntudatosan, és reflexből hajolt is le, hogy segítsen Charlesnak összeszedni a dolgait, azután még bűntudatosabban inkább felegyenesedett, hogy becélozza a legtávolabbi ajtót, aggódva tekintgetve vissza az ellenőrök irányába.
Ő megúszta, Charles viszont nem. Mire sikerült mindent összeszednie, és úgy-ahogy  visszaraknia a táskájába, az ellenőr már ott állt előtte, türelmesen várva, hogy végezzen. Mert segíteni persze ő sem akart.
- Jegyeket, bérleteket! - mondta szenvtelen hangon, és Charlesnak fel sem kellett néznie rá, már a tónusáról is azonnal felismerte őt az előző napról.
- Sajnos nincsen - felelte elnyúzott arccal, és a legszebb, legártatlanabb szemeivel nézett fel a másikra.
- Ez esetben meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a metróról, azután pedig mutassa meg az iratait.
- Már tegnap megbüntetett engem - próbálkozott Charles kérlelő hangon. - Emlékszik rám? Kérem, nem lehetne, hogy ma elenged? Legközelebb mindenképpen veszek jegyet.
- Én csak a munkámat végzem - érkezett a hűvös felelet, mire Charles megadóan felállt, magához szorítva a táskáját, és persze rosszul fogta az esernyőjét, és tiszta víz lett a nadrágja.
- Tudom én azt… Mr. Lehnsherr - mondta Charles szomorúan, ismét az ellenőr névtáblájához fordulva segítségért.
- Akkor hagyja, hadd végezzem, Mr. Xavier - felelte Erik leheletnyit kevésbé szigorúan. De Charlesnak nem tűnt fel a hangnem változása, más miatt torpant meg egy pillanatra. Mégis honnan a csudából tudja a nevét? Persze, tegnap írt rá egy csekket. Vajon hány embert büntethet meg egy nap, ha így emlékszik a nevére? Biztosan nem sokat, Charles sóhajtott magában, csak ő az, aki ilyen szerencsétlen.
Pont ugyanabban a megállóban álltak, mint előző nap, szinte ugyanazon a ponton, és Charles lehangoltan nézte, ahogyan Erik díszes betűi kiadják a nevét.
- Igazán tanulhatott volna a tegnapiból - jegyezte meg az ellenőr valamivel kevésbé professzionálisan.
- Valóban - felelte Charles beletörődően. A két napi bírságból már biztosan megcsináltathatta volna a kocsit. - Hát akkor… további jó munkát!
- További jó utat! - felelte Erik a tőle megszokott távolságtartással, de valamivel kevésbé merev tekintettel, azután biccentett, és magára hagyta Charlest.
Szemeivel a társát kereste, hát persze, Emma is talált magának egy bliccelőt, és éppen most nyújtotta át neki a csekkjét. Szegény srác szemmel láthatóan majdnem elsírta magát.
- Lejárt diákigazolvány? - kérdezte Erik, amikor Emma is végzett, és otthonosan elindultak a személyzeti bejárat felé.
- Pontosan - bólogatott Emma. - És neked?
- Másodjára kaptam el - mondta Erik szinte mosolyogva. - Tegnap reggel is.
- Az ügyes - felelte Emma elismerősen. - No és holnap? - tette hozzá heccelődve.
- Remélem.


Szerda

A kocsit el kellett szállítani, mert helyben nem tudták megszerelni - Charles el sem tudta képzelni, hogy mégis mi baja lehet, elvégre az égvilágon semmi sem történt vele, csak ott parkolt a garázsban, amikor hirtelen magától elromlott. Persze mondták neki, hogy mi a probléma, de hát tanár volt, nem autószerelő, úgyhogy csak bólogatott, és hagyta, hadd csinálják a dolgukat.
Reggel korábban felkelt, hogy metróval is rendesen beérjen az órájára, bár akár a taxit is megvárhatta volna, mert az időjárás valamivel jobb volt, a derengő, reggeli fény kellemesen melegítette az arcát. De inkább lesétált az aluljáróba, beállt a pénztár előtti sorba, és jegyet vett, a metrót pedig megint pont elcsípte, és még ülőhelyet is talált rögtön. Ezúttal meg sem próbált dolgozatjavítással foglalkozni - mégiscsak tanult a hibájából - ugyanis előző napi nagy kavarodásban valakinek a munkáját sikeresen elhagyta. És az egy dolog, hogy a diákjai ugyanúgy elnézik neki a késést, mint ő nekik, az pedig egy egészen más, hogy vajon ugyanúgy elnézik-e, ha azt mondja, hogy elvesztette a dolgozatot, mint ő nekik.
Úgyhogy inkább csak úgy bámult ki az ablakon álmatag arccal, mintha bármi érdekeset is lehetne látni az alagutakban, és szorongatta a kezében a jegyet. Most, hogy végre volt neki, egyenesen remélte, hogy ellenőrzik is.
- Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
A pánik ezúttal átsiklott Charles feje felett, nyugodtan ült, miközben a többi utas ijedten a szerelvény másik felébe tömörödött. Amikor az ellenőr - ugyanaz, aki előző nap is, Erik - elért hozzá, Charles felvigyorgott rá.
- Reméltem, hogy ma is ezzel utazik - mondta Erik a szokásos „jegyeket, bérleteket!” helyett.
- Rossz hírem van, ma nem tud megbüntetni. Vettem jegyet - felelte Charles szemtelenül és szinte büszkén nyújtotta az ellenőr felé a jegyét.
Erik átvette tőle, és összevont szemöldökkel, viszonylag sokáig szemlélte a papírfecnit.
- Nos igen, köszönöm - mondta végül, és visszaadta Charlesnak. - De nem ezért reméltem. - Charles gyanakodva méregette őt, amikor belenyúlt a táskájába, a sok szűz csekk közzé, amik arra várnak, hogy megnyirbálják szegény bliccelők fizetését. De helyette egy kicsit gyűrött papírlapot vett elő, amin rendezetlen írás volt, kék golyóstollal, és rendezett pirossal. - Az egyik takarító találta délután az ülés alatt, úgy hiszem, hogy ezt ön hagyta el.
Charles csodálkozva vette át a papírt Eriktől, és valóban, ez volt az a dolgozat, amit előző reggel elveszített.
- Nagyon kedves öntől - mondta Charles még mindig túlzottan is csodálkozva. - De honnan tudta, hogy az enyém?
- Felismerhető az aláírása - mondta Erik, és tényleg, Charles odakanyarította a nevét az osztályzat alá. - Amellett nem volt nehéz kikövetkeztetni, amennyit itt ügyetlenkedett tegnap…
- Igazán köszönöm, hogy félrerakta nekem, Mr. Lehnsherr, nagyon hálás vagyok - mondta Charles boldogan. Nem is magának a dolgozatnak örült, hanem a gesztusnak.
- Nem tesz semmit - felelte Erik, kissé kínosan érezve magát, nem volt biztos benne, hogy a túlzott hálálkodás miatt, vagy mert szeretett volna elvigyorodni. Ezzel tovább is léphetett volna, elvégre talán még akadt valaki, akit meg lehet büntetni a szerelvényen, de nem mozdult. - Szóval biológiát tanít? - kérdezte hirtelen.
- Sejtbiológiát, igen, többek között. Bár ez - mutatta fel a lapot. - anatómia.
- Érdekes - mondta Erik, és azon kapta magát, hogy tényleg érdekli. Nem az anatómia.
- Tudom, ugye? - kérdezte Charles lelkesen, aztán inkább nem folytatta, mert tisztában volt azzal, hogy egy másodperc alatt túlságosan belelendülne, és mindent összevetve egy idegent ez valójában nem érdekli. Hiszen csak udvarias volt.
- Vigyázzon jobban a dolgozatokra - mondta Erik, mivel jobb nem jutott eszébe.
- Bár azt hiszem, az írója nem bánta volna, ha elveszve marad - mondta Charles a papírlapra bökve. - Igen gyenge kettes.
- Legközelebb majd hagyom, hogy kidobják.
- Csak akkor, ha hármasnál rosszabb, kérem.
- Észben tartom. - Egy gondolatnyi csend után Erik elköszönt. - További jó utat, Mr. Xavier!
- További jó munkát! - mondta Charles mosolyogva.


Csütörtök

Charles már régebben megfigyelte, hogy a hét vége felé közeledve egyre kisebbek a dugók az utakon reggelente, holott hát ugyanúgy be kell járni dolgozni. Vagy csak napról-napra egyre később tudják rávenni magukat az emberek arra, hogy felkeljenek? Ő mindenesetre most is ugyanazon a járaton ült, mint a hét eddigi napjain, és örült neki, hogy kényelmesen el tud helyezkedni a számos szabad ülőhely egyikén. Komoly haladás a hétfőhöz képest, amikor szó szerint alig fért be a metróba.
Mostanra már azt is tudta, hogy melyik megállóban fognak felszállni az ellenőrök, és előre kisimította a markában összegyűrődött jegyet. Meg is hallotta a megfelelő pillanatban:
- Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket! - Kivéve, hogy nem Erik hangján.
Egy kicsit csalódott volt, de nem igazán értette miért, azután csak vállat vont, miközben egy menekülő utas kis híját átesett a lábán, végülis mindegy, van jegye, nem?
Az ellenőr Erik helyett egy csinos nő volt, annyira szőke hajjal, hogy az szinte már fehérnek minősült, és meglepően jól volt képes hordani a nyilvánvalóan inkább férfiakra szabott egyenruhát. Charles már látta őt ezelőtt futólag a metrómegállóban Erikkel, miután leszállították őt, nyilván társak voltak.
Engedelmesen nyújtotta neki a jegyét, de ő nem vette ki a kezéből, csak ránézett, azután elhúzta a száját, ami jelenthetett grimaszt is, vagy mosolyt.
- Van egy kis probléma - közölte vele a nő hűvös hangon, ami, ha annyira nem is hangzott ijesztően, mint Erik szájából, azért eléggé. - Ez a jegy nem érvényes.
- Hogy érti, hogy nem érvényes? - kérdezte Charles zavartan.
- Szakaszjegy, csak a kettes metró vonalán lehet vele végig utazni, ezen csak három megállóig érvényes. Rá van írva, nem látja? Én tisztám látom, hogy öt megállóval ezelőtt kezelte le.
Charles rápillantott a jegyre, de őszintén szólva továbbra sem igazodott el rajta rendesen.
- De tegnap is ugyanilyen jeggyel utaztam, az egyik munkatársa látta is, és nem szólt semmit.
- Valóban? - kérdezte a nő még csak nem is kétkedve. - Ezt nem hinném.
- Pedig így volt - mondta Charles kissé sértetten.
- A társam nem szokott ilyen figyelmetlen lenni, sem elnéző.
- Ha mondom!
- Most viszont akkor is meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a szerelvényről, és vegye elő az iratait.
Ő aztán biztosan nem szokott elnéző lenni… Charles keservesen sóhajtva tett eleget az ellenőr kérésének. Tudta, hogy előző nap is ugyanezzel a jeggyel utazott, de nem akart tovább erősködni, úgyis felesleges lett volna, csak magát hozza vele kellemetlen helyzetbe. Esetleg Eriket, amiért nem vette észre, hogy érvénytelen jeggyel utazik.
- Elnézést kérek - mondta, maga is tudva, hogy feleslegesen, innen már úgysem menekülhet. - Bizonyára tévedtem.
Az ellenőr csak biccentett rá, valóban nem különösebben hatotta meg a dolog, aztán csak kölcsönösen bizalmatlanul méregették egymást, miközben felfirkantotta a nevét a csekkre. Charles arra gondolt, hogy most már egy kész vagyont fog ott hagyni a postán, és hogy mégis mikor kezdtek el ilyen bonyolult rendszert alkalmazni? És főleg minek? Figyelmesebben kellett volna kérnie a pénztárban.
Azután pedig arra, hogy Erik tegnap összevonta a szemöldökét a jegyét látva, és milyen hosszan tanulmányozta! Hát persze, hogy tudta, érvénytelen, csak nem akarta harmadjára is megbüntetni. Viszont visszaadta az előzőleg elhagyott dolgozatát.
Végülis az ellenőrök egyáltalán nem szörnyetegek - legalábbis nem mindegyik.
- További jó munkát! - mondta Emmának udvariasan, a táskájába csúsztatta a csekket (a másik kettő mellé), és az alkalomhoz illetlenül vidáman várta a következő metrót, hogy megint elkéssen az órájáról.

Emma szintén szokatlanul vidám volt, amikor immáron utcai öltözékben, hófehéren ült a mindig fekete Erikkel szemben, a kezeik között egy-egy erős, fekete kávét szorongatva.
- Ma tizenhét bírságot szabtam ki - büszkélkedett.
- Hűha - mondta elismerően Erik. - Lesz mit behoznom.
- Már ha sikerül. Tudod, talán ebben a hónapban kivételesen nem te fogsz nyerni.
- Az kizárt.
Ráérősen ittak néhány kortyot, aztán Emma rátért a lényegre.
- Találkoztam a kedvenceddel, a tanárral.
- Ne - mondta Erik gondosan érdektelenül. - És megbüntetted?
- Naná. Érvénytelen jeggyel utazott. Ami azt illeti, azt mondta, hogy te nem büntetted meg tegnap.
- Hazudik - mondta magától értetődően. Persze, folyton hazudnak.
- De nem büntetted meg tegnap - vágta rá Emma vigyorogva. Elvégre mindig figyelemmel követte a fő vetélytársának eredményeit.
- Mert volt érvényes jegye.
- Vagy az is lehet, hogy csak elengedted…
- Tudod, hogy soha nem engedek el senkit! - csattant fel Erik felháborodottan. Egy kicsit pont túl felháborodottan.
- Talán hagytad, hogy elbűvöljön - mondta a másik zavartalanul.
Erik cinikusan felhorkant.
- Nem is említetted, hogy milyen aranyos akcentusa van, és mennyire kék szemei - tette hozzá Emma, továbbra is túlzottan vidáman. - Sajnálom, hogy nem láttam mosolyogni. Talán nekem is el kellett volna engednem…
- Emma! - Erik hangja olyan fenyegető volt, hogy bárki visszariadt volna tőle, még Emma is összerezzent. Gyorsan a kávéjának a maradékába temetkezett, de cseppet sem volt meggyőzve - ami azt illeti, csak még kevésbé. Végülis ő állt a legközelebb ahhoz, hogy Erik barátjának lehessen nevezni, és tudott róla-egy két dolgot, bár a férfi keveset beszélt a magánéletéről (a leginkább azért, mert nem nagyon volt neki). Mindenesetre elég ideje ismerte már ahhoz, hogy furcsállja Erik reakcióit, és alapból azt, hogy foglalkozott azzal, hogy személyesen adjon vissza a tulajdonosának egy talált tárgyat. Na de hogy még büntetlenül el is engedje, ha bliccel? Ez szinte lehetetlennek tűnt, és mégis, minden jel erre mutatott.
Ez legalább megmagyarázná, hogy Erik miért nem próbál folyamatosan kikezdeni vele, mint az összes munkatársuk kortól, kinézettől és családi állapottól függetlenül. Nem hiába lettek ők ketten társak - éppen ezért volt Erik az egyetlen, akit Emma el bírt viselni maga mellett.
De nem forszírozta tovább a dolgot, hagyta, hogy Erik elterelje a szót.


Péntek

Charles kocsija végre újra működött. Csütörtök délután el is ment érte a szervizbe, és felhőtlen boldogsággal hajtott vele haza. Élvezte a kényelmet, a kellemes illatot, az autórádió duruzsolását, és azt, hogy még az esti csúcsidő előtt elért vele a lakásához. És még csak nem is kellett annyit fizetnie érte, mint a metrón való lógásért.
Erről eszébe jutott, hogy azért nem minden alkalommal büntették meg - az az ellenőr, Erik, csak elengedte egyszer, akármilyen hihetetlennek találta is ezt tegnap a partnere. Charles azon kapta magát, hogy nem bánná, ha még egyszer összefutnának. Igazából sajnálná, ha nem történne meg. Megkérdezhetné tőle, miért volt olyan udvarias vele, holott már csak az attitűdjéből is ítélve nem szokása. Butaság, de Charles nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot.
Szóval felkelt időben, hogy elérje a szokásos metrót, holott a pénteki forgalomban biztosan gyorsabb lett volna kocsival mennie, arról nem is beszélve, hogy az első órája csak később kezdődött.
A pénztár előtt azon kapta magát, hogy továbbra sem tudja, milyen jegyet kéne vennie. Persze megkérdezhette volna a pénztárost, de helyette inkább kiállt a sorból, és magában somolyogva elindult a peron irányába. Ha ma is találkozik Erikkel, tenni fog róla, hogy ne büntesse meg őt. Belefáradt, hogy olyan udvarias, mindig a saját kárára, egyébként is nem bánta volna ha valamilyen érdemleges interakcióba keveredik vele.
Bőven akadt hely a metrón, Charles mégis úgy döntött, hogy nem ül le, inkább ott marad az ajtó közelében - ennek megvolt az az előnye, hogyha meglátja a másik ellenőrt, a nőt, akkor azonnal le tud szállni, mert vele nem állt szándékában kekeckedni.
Erik volt az, aki felszállt a szerelvényre.
- Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
A szokásos menekülők látványosan megindultak az ellenkező irányba, néhányan sietve elkezdték előkaparni a bérleteiket. Erik futva nézte végig az orra alá nyomott papírokat, mert közben meglátta Charlest az ajtó előtt állva, és nem szerette volna, ha megszökik a következő megállóban, mielőtt eljutna hozzá.
- Jó reggelt, Mr. Lehnsherr - mondta Charles gyanúsan mosolyogva. - Nem láttam tegnap reggel.
- Szabadnapos voltam - felelte Erik nem olyan egykedvűen, mint szerette volna. - Jegyeket, bérleteket? - tette  hozzá.
- Attól tartok, hogy az nincs - felelte Charles kicsit sem zavarban.
- Ez esetben meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a metróról - szavalta Erik majdnemhogy boldogtalanul. - Azután pedig mutassa meg az iratait.
- Nem lehetne, hogy inkább elenged engem? - kérdezte Charles kevésbé kérlelve, sokkal inkább kihívóan. - Ahogyan a minap tette?
- Nem tudom, hogy miről beszél - mondta Erik kínosan. Nem is tudta, hogy mi lenne rosszabb, azt sugallni, hogy a múltkor tévedésből engedte el őt, vagy azt, hogy direkt. Mindkét verzió nagyon idegen volt tőle.
De persze az egyik igaz.
Eljátszhatta volna éppen azt is, hogy nem ismeri fel Charlest, de azt meg nem szerette volna.
Szóval nem mondott semmit, helyette inkább magára öltötte a legfenyegetőbb, leghidegebb arckifejezését, ami mindent összevetve a legkínosabb megoldás volt. Charles elgondolkozott azon, hogy ez az egész mégsem volt annyira jó ötlet részéről.
Időközben begurultak a következő megállóba, és Charles mégis leszállt a szerelvényről. Erik igyekezett valamivel barátságosabban nézni, ahogyan a felszállókat kerülgetve megálltak a peron végében.
- Ha nem tévedek, nem állíthat meg engem, ha most elindulok a kijárat irányába - mondta Charles bizonytalanul beharapva az alsó ajkát.
- Nem - mondta Erik őszintén, és nem annyira élesen, amennyire mindig szokta, ha bepróbálkoznak ezzel. - Viszont kihívhatom a rendőrséget. És maga mellett maradok, amíg meg nem érkeznek.
- Akkor viszont követnie kell engem, mert úgy terveztem, hogy beülök egy kávézóba. - Charles nagyon-nagyon hülyének érezte magát.
- Követhetem a kávézóba - mondta Erik eltéveszthetetlenül inkább ajánlatként, mint fenyegetésként.
Charles elindult a mozgólépcső felé, Erik pedig ígéretéhez híven ott volt mögötte míg ki nem értek az utcára. Viszonylag forgalmas megálló volt még péntek reggel is, Charles örült, hogy nem kell átverekednie magát egy hétfői tömegen. Erik továbbra is a nyomában volt, Charles bizonytalanul pillantgatott vissza rá, míg végül meggyőződött arról, hogy nem fogja kihívni a rendőrséget, viszont nem is hagyja elmenni őt. Ez nem csak hogy megnyugtató, de kimondottan ígéretes volt.
Azután megállt az első kereszteződésnél, egyrészt, hogy Erik beérje őt, másrészt mert még soha nem járt erre, és fogalma sem volt attól, hogy hol talál egy kávézót. Látványosan bizonytalanul nézett körbe, aztán Erikre, segélykérően.
- Ha balra fordul, egy utcányira talál egy kávézót. Én mindig oda járok.
- Köszönöm - mondta Charles, de mielőtt elindult volna a mondott irányba, még megkérdezte, a leginkább csak megerősítésként: - Szóval akkor… meghívhatom egy kávéra?
- Meg akar vesztegetni? - kérdezett vissza Erik felvont szemöldökkel. Charles egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán rájött, hogy az ellenőr csak viccelni próbált. Biztosan jobban sikerült volna neki, ha közben nem olyan hűvös az arckifejezése.
- Meg lehet vesztegetni egy kávéval? Ha ezt tudtam volna, olcsóbban megúszom ezt a hetet - mondta Charles végül mégis elindulva a kávézó felé. Erik ott sétált mellette. - Igaz is. Az ön hibájából most teljesen le vagyok égve, úgy lenne igazságos, ha inkább maga hívna meg engem.
- Rendben - felelte Erik, egy kicsit magát is meglepve. Persze a nagyja meglepődésen már túl volt akkor, amikor úgy döntött, hogy ilyen abszolút nevetséges módon követni fogja Charlest.
Erik valóban sűrűn járt abba a kávézóba, a pultnál mosolyogva fogadták, és már készítették is neki az erős fekete kávét. Persze Charlesra is mosolyogtak, elvégre ez volt a dolguk - noha kicsit csodálkoztak, hogy a visszajáró vendégüket mással is látják, mint azzal a fehér hajú nővel, akivel esténként szoktak beülni.
Amint Charles is megkapta a nagyon tejes, nagyon cukros, Erik szerint biztosan nagyon ihatatlan kávéját, leültek az egyik asztalhoz. Némán kortyolgattak egy ideig, miközben mindketten eléggé zavarban voltak, mert tényleg, ez mennyire hülye szituáció már.
- Nem fog bajba kerülni emiatt? - kérdezte Charles egy idő múlva. Végülis Erik szó nélkül elsétált a munkahelyéről, és Charles nem tudta, hogyan működnek ott a dolgok, de ennyire szabadon biztosan nem.
- Tulajdonképpen már végeztem - felelte Erik.
- Reggel… háromnegyed nyolckor? - kérdezte kétkedve.
- Nyolckor, hogy pontosak legyünk, de ezen már ne múljék. - Emmának lesz annyi esze, hogy kiblokkoljon helyette is, de a vezetőség egyébként se merne szólni miatta. Erik túlságosan is sokat hozott nekik a konyhára bírság formájában. - Általában éjszakás szoktam lenni - tette hozzá.
- Akkor nem fogja hívni a rendőrséget . - Nem is kérdezte, mondta.
- Azt hittem, ez nyilvánvaló.
Charles nagyon elégedett volt magával.
- Nem fog elkésni a munkából? - kérdezett vissza Erik.
- Ma csak kilenckor kezdek - felelte Charles. - Egyébként akkor még nem aggódott, hogy el fogok késni, amikor kétszer is leszállított a metróról - tette hozzá évődve.
- Végülis ez a munkám…
- A harmadik alkalomról szólva, mondhatta volna, hogy nem érvényes a jegyem erre a szakaszra. Azért tegnap emiatt is megbüntettek…
Na igen, Eriknek eszébe se jutott, hogy szóljon miatta, éppen eléggé lefoglalta az, hogy ne szabjon ki bírságot érte. 
- Elnézést - motyogta az orra elé.
- No nem számít - mondta gyorsan Charles. - Ami meg a késéseimet illeti, a diákjaim csak örültek neki. Bár azt hiszem, nem értik, mi ütött belém mostanában, hogy folyton alig esem be az órákra. Ha nem szedem össze magam, hamarosan pletykálkodni kezdenek.
- Adhatna nekik extra házi feladatot, hogy ne legyen rá idejük - ajánlotta Erik készségesen.
- De akkor idén biztosan nem kapnám meg az egyetemen a legjobb tanárnak kijáró díjat.
- Szóval inkább a legjobb fej tanárnak járó díjat.
- Lényegében.
Erik belemosolygott a kávéjába.
Hogy ne szakítsa félbe a még éppen csak kialakuló társalgásukat a hirtelen csend, Erik gyorsan megkérdezte: - Szóval mióta tanít?
- Ha ez egy udvarias módja annak, hogy kiderítse, mennyi idős vagyok, nem jönne be - tíz éve. De még csak huszonhét vagyok.
- Korán kezdte.
- Mit mondhatnék, mindig is tanár akartam lenni. Na jó, kivéve azt az időszakot, amikor szuperhős, de abból már kinőttem.
- Sosem késő - jegyezte meg Erik.
- És maga mindig is ellenőr akart lenni? - vicceskedett Charles, de amint kimondta, rájött, hogy ez milyen faragatlanság a részéről. Mégis ki akarna ellenőr lenni? Most már viszont az is bunkóság lenne, ha megpróbálná elütni valamivel.
- Nem éppen, de megteszi. Talán nem túl nagy kihívás, viszont szórakoztató - mondta őszintén. Egy csomó mindent tanult, de semmi sem érdekelte eléggé. - Hadvezér akartam lenni, amíg rá nem jöttem, hogy manapság már nem igazán léteznek olyanok. Vagy cápa. Azzal legalább odáig jutottam, hogy megtanultam úszni.
- Végülis ellenőrként is ugyanúgy rettegik nevét, mintha hadvezér lenne - jegyezte meg Charles. Ezt Erik biztosan bóknak értelmezi, ha már annyit tesz azért, hogy ijesztőnek látsszék. Charles még csak éppen kezdett rácsodálkozni, hogy valójában nem is annyira az.
- Ugyanez igaz a tanárokra is.
- Némelyikre, de én inkább az a típus vagyok, akibe mindenki szerelmes. Végülis az enyém a legjobb tanárnak járó díj, emlékszik.
Erik csendesen megállapította magában hogy valóban, Charles eléggé elbűvölő ahhoz, hogy elhiggye, minden diákja bele van zúgva. Mi lesz ha Emma megtudja, hogy igaza volt?
- Ami azt illeti, én is jobban hasonlítok egy cápára, mint egy hadvezérre - mondta Erik. - Ha egyszer megérzem a vér szagát, nem tágítok.
- És kegyetlenül elviszi az áldozatot kávézni? - évődött Charles.
- Nem, az viszonylag ritkán fordul elő. Úgy is mondhatnánk, hogy először.
- Megtisztelve érzem magam - mondta Charles vigyorogva. Erik rámarkolt a kávéscsészére, ó te jó ég, de szép a mosolya.
- Helyes - mondta maga is vigyorogva.
Úristen, gondolta Charles, tényleg hasonlít egy cápára. Talán ideje lenne komolyan elkezdenie aggódni a testi épségéért. De ahelyett, hogy elmenekült volna, inkább ott marad, és tovább beszélgettek.
Egészen addig, amíg Charles rá nem eszmélt, hogy megint el fog késni a munkából.
Erik elkísérte őt, ahogy sietve visszaindult a metró irányába.
- További jó utat - mondta neki Erik, ezúttal egyáltalán nem hivatalosan.
- További jó… Várjuk csak - torpant meg Charles. - Ha éjszakás szokott lenni, akkor egész héten feleslegesen kívántam további jó munkát?
- Igen - ismerte be Erik.
- Akkor jó éjszakát - javította ki Charles. - Vagy valami ehhez hasonló.
- Holnap reggel találkozunk? - kérdezte Erik gyorsan, mielőtt Charles lerohant volna a mozgólépcsőn. És reménykedve.
- De holnap szombat… Nem megyek dolgozni - felelte Charles óvatosan.
- Oh, persze, mindig elfelejtem - motyogta Erik. - A nem hétfőtől péntekig tartó munkahét hátrányai.
- Talán hétfőn - mondta Charles.
És eszébe se jutott, hogy mennyire tömött a metró a hét elején, és hogy neki már működik a kocsija.


Szombat

Charles felébredt valamikor akkortájt, amikor az ébresztője szólni szokott. Gyakran megtörtént ez vele, úgy tűnik, a biológiai órája nem ismeri a hétvégét. De nem volt ez annyira zavaró, hiszen éppen csak annyi ideig maradt ébren, hogy megnyugodva realizálja, van még ideje aludni, azután fel sem kelt minimum tízig.
Aznap reggel ráhunyorgott az órára, és megállapította, hogyha nem mászik ki az ágyból öt percen belül, le fogja késni a metrót.
Hülyeség.
Kimászott az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és ezúttal a táskája nélkül indult a metrólejárat irányába.
Még kevesebben ültek a metrón, mint pénteken, persze, ki az az elvetemült, aki szombat reggel ilyen korán bárhová is menne. Néhány fáradt ember, akiknek nem mindig hétvégére esik a szabadnapjuk, néhány még fáradtabb fiatal, akik még mindig részegek voltak a hajnalig tartó buli után, meg ő maga.
És Erik.
- Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
A fáradt emberek fáradtan keresni kezdték a bérleteiket, a buliból visszamaradtak pedig az átlagosnál is látványosabb pánikkal az ajtók felé szédelegtek. Charles meg rámosolygott Erikre.
- Azt hittem, ma nem dolgozik - mondta Erik egyenesen Charleshoz lépve, vidáman. Nem is törődött az előle menekülő, botladozó tinédzserekkel. Persze általában nem törődött velük, csak a gyengéket kapta el, akik nem tudták elég gyorsan elkerülni őt. Cápa.
- Nem is - felelte Charles. - Csak arra gondoltam, mivel tegnap meghívott a kedvenc kávézójába, ma én hívnám meg önt az enyémbe. Már ha ma is nyolckor végez - tette hozzá bizonytalanul. - És ha ráér.
- Ráérek - vágta rá Erik készségesen.
- Príma! - Charles olyan boldogan vigyorgott, hogy Erik szinte beleszédült. - El sem kéri a jegyemet? - kérdezte aztán kihívóan.
- Miért, van? - kérdezett vissza Erik felvont szemöldökkel.
- Kikérem magamnak a feltételezést is! - játszotta a felháborodottat Charles. - Persze, hogy nincs.
- Na szép, már nem is próbálkozik - sóhajtotta Erik lemondóan.
A szokásos megállóban leszálltak a szerelvényről, és Erik gyorsan végignézett a peronon - Emma is akkor lépett ki a másik vagonról, ő bezzeg egy olyan bliccelővel, akit meg is fog büntetni.
- Megvárna itt, amíg kijelentkezek a munkából, és átöltözöm?
- Hát persze - mondta Charles. - Addig majd keresek magamnak egy ülőhelyet.
- Azt nem ajánlanám - figyelmeztette Erik. - Látnia kéne, mi mindent hagynak itt a hajléktalanok az üléseken éjszakánként. Maradjunk annyiban, hogy szerintem inkább állni akarna. Sietek.
- Meggyőzött - mondta Charles beletörődően. - Menjen csak nyugodtan, itt várom.
Erik valóban sietett, már csak azért is, hogy végezzen, mielőtt Emma utoléri őt. Majdnem sikerült is neki, már az utcai ruhájában volt, és éppen nyitotta volna a személyzeti bejárat ajtaját, de Emma megelőzte őt - pont az orra előtt tárta ki az ajtót.
- Na de Erik, el sem köszönsz? - kérdezte szemtelenül. Igencsak gyorsan kellett lerendeznie a bliccelőjét, mert látta, hogy kit fogott Erik (és kit engedett el már megint), és azt, hogy Charles nem megy semerre, és elég egyértelműen nem a következő metrót várja. Tudta, hogyha nem siet Erik után, az úgy lelép, mint a sicc, és akkor várnia kell holnap estig, hogy  megtudja, mi a helyzet.
- Emma - mondta Erik köszönés gyanánt. - Most nincsen rá időm.
- Azt látom! - Emma ügyesen blokkolta Erik útját, hogy az ne tudjon elszaladni előle. Ellenőrként volt már ebben tapasztalata. - Szóval mi van, máris ott tartotok, hogy eléd jön a munkába?
- Ugyan, kérlek! - Erik a szemeit forgatta. - Csak meghívott kávézni a tegnapiért cserébe. Biztos vagyok benne, hogy csak udvarias akar lenni.
- Biztos ám a francokat - vágta rá Emma. - Ez egy randevú. Mit meg nem élek! Erik randizni megy, ráadásul egy bliccelővel!
- Senki nem megy randizni reggel nyolckor - nyögte Erik frusztráltan.
- Idejött szombat reggel nyolcra a kedvedért, Erik. Holtbiztos, hogy randi.
- Jó, az - mondta Erik beletörődve. - Akkor kiengedsz?
Emma vigyorogva elállt az útból.
- Sok szerencsét! - mondta neki, ahogy elsietett mellette.
Hát persze, hogy Erik még jobban nézett ki most, mint a munkaruhájában - a magas nyakú felső tökéletesen passzolt rá, a barna bőrkabát úgyszintén, és arról még nem is beszéltünk, amit Charles csak valamivel később vett észre: hogy a hátsója milyen mutatós a nadrágban. Ő maga bezzeg a mindig szokásos reggeli kapkodásban az első keze ügyébe akadó ruhadarabokat vette fel - persze azokban is rendesen mutatott, mert minden ruhájában rendesen mutatott, csak éppen fájdalmasan úgy nézett ki, mint aki: egy tanár.
Azzal nem számolt, hogy Eriknek pont így tetszik.
- Merre megyünk? - kérdezte Erik egy kicsit zavarban Charles tekintete alatt.
- Gyalog egy kicsit messze lenne, szóval fel kéne szállni a metróra… Viszont el kell áruljam, hogy nincsen jegyem. Hajlandó velem így is utazni, vagy túlságosan idegesítené? - kérdezte Charles heccelődve.
- Műszakon kívül sosem - mondta Erik. - És ha már nem hivatalos minőségemben vagyok, lehetne, hogy tegeződjünk?
- Szólíthatlak Eriknek?
- Ha a Charles megfelelő.
Zajosan száguldott be a metró, elnyelve Charles válaszát, de úgyis egyértelmű volt. Felpattantak az ajtón a még mindig eléggé üres metróra - úgy tűnik, hétvégén még a fél kilenc is hajnalnak minősül.
- Egy kicsit szokatlan, hogy nem mondtad, hogy jegyeket, bérleteket - jegyezte meg Charles vigyorogva.
- Nem sok híja volt - felelte Erik. - Reflex.

Charles kedvenc kávézója sokkal puccosabb hely volt, mint Eriké, szerencsére még éppen nem visszataszító mértékben. Azt meg kell hagyni, hogy az ülőhelyek kényelmesebbek voltak, viszont kissé furán néztek Erikre, hogy a hatalmas választékra rá sem pillantva egy egyszerű fekete kávét rendelt. Eriknek eszébe jutott, hogy bosszúból Charles kávéjára fújták a neki szánt tejszínhabadagot is, de Charles elégedett tekintetét látva be kellett látnia, hogy pontosan azt a szörnyűséget rendelte.
Könnyebben ment a beszélgetés most, hogy tegeződtek. Az időjárástól hamar eljutottak a még mindig kellőképpen egyszerű, de valamivel érdekesebb témákig, aztán a háziállatok kapcsán (ami egyiküknek sem volt, bár Charles nem bánt volna egy macskát, Erik meg egy kígyót, vagy pókot, ami a legundorítóbb dolog a világon, viszont legalább igénytelen, és nem kell sűrűn etetni) Charles hirtelen azon kapta magát, hogy a sejtbiológiáról áradozik - és ami még meglepőbb, Erik érdeklő arckifejezéssel hallgatta őt, sőt, olykor még közbe is szólt, ha véletlenül megértett valamit annyira, hogy volt véleménye is róla.
És amikor Eriknek éppen fogalma sem volt arról, hogy Charles miről beszél, akkor arra figyelt, hogy a másik folyton megérinti őt. Persze Charles egyébként is szenvedélyesen, két kézzel magyarázott, de Eriknek azért feltűnt, hogy ezzel együtt minden alkalmat megragad, hogy megérintse a karját, a kezét, a térde unos-untalan az ő térdének súrlódott az asztal alatt, és ő maga is egyre közelebb húzódott hozzá. Eriknek nem volt ellenére a dolog.
Észrevétlenül elfogyott néhány csésze kávé, és a pincérnő somolygott magában, mert Charles eddig csak olyan alkalmakkor tartózkodott ennyit a kávézójukban, amikor könyvet hozott magával, most meg hirtelen megjelent egy másik férfivel, akivel nyilvánvalóan flörtölnek egymással. Általában csak egy félórára ült be egyedül, vagy a húgával, aki eléggé hangos, és nagyszájú volt ahhoz, hogy az egész kávézóban mindenki tisztában legyen azzal, hogy ki ő, és mik a viselt dolgai. És ezzel együtt Charlesról is többet megtudtak, aki nem biztos, hogy annyira értékelte ezt, és ezerszer is megfogadta, hogy többet ide nem hozza Ravent.
De hát mindketten szerették ezt a helyet.
Most már Erik is.
Addig maradtak, míg Charles észre nem vette, hogy kezd éhes lenni.
- Már ennyi az idő! - kiáltott fel az órájára nézve, aztán nevetett magán, annyira színpadiasra sikerült. Az egész délelőttöt végigbeszélgették, és már jócskán ebédidő volt.
- Ideje lenne hazamenned? - kérdezte Erik csalódottan.
- Hát, nem sok minden van otthon, amit ebédnek lehetne nevezni - mondta Charles. - Inkább beülök egy étterembe.
- Ugyanez nálam is - mondta Erik. Ez mondjuk nem volt egészen igaz, mert egész hétre előre gondoskodott gyorskajáról, csak elő kellett volna vennie a hűtőből és megmelegíteni, de ez részletkérdés. - Szóval társulhatok?
- Örülnék neki.
Charlesnak többet kellett fizetnie az egész délelőttös kávéfogyasztásukért, mint Eriknek a tegnapi egy-egy csészéért, úgyhogy amúgy is igazságosnak tűnt, hogy az ebédet meg ő állja.
Egy ebéd… Ez már inkább hangzik úgy, mint egy randi.
- Hová menjünk? - kérdezte Erik, amikor kiléptek a kávézóból.
- Arra gondoltam, hogy csak induljunk el, majd találunk valamit.
Eriknek nem volt ellenére az ötlet, jól esett neki a friss levegő, és az idő is kellemes volt, a hét eleji esőzéseknek már nyoma sem maradt, mindenhol hozzájuk hasonló párok andalogtak ráérősen, vagy éppen családok a játszótér irányába szaladó gyerekeikkel, élvezve a rég várt hétvégét.
Ők is sétálni kezdtek csak úgy, a fejük után, amiből az lett, hogy újra annyira belemélyedtek a beszélgetésbe, hogy elfelejtettek útközben éttermet keresni, míg végül annyira éhesek lettek mindketten, hogy megálltak hot dogot venni, és leültek valami parkban egy padra.
Aztán ott maradtak a padon jóval az után is, hogy mindent megettek, és még mindig nem fogytak ki a beszédtémából.
Gyakorlatilag mindenben különbözött a véleményük, ennélfogva bármi is került szóba, úgy tűnt, örökké tudnak vitatkozni róla. De mégis élvezték, mivel itt nem mérges veszekedésről beszélünk - mindkettejüknek voltak érveik, amiket egymás elé tudtak állítani, és mindketten szerettek vitatkozni.
Egész álló nap együtt voltak, és annak ellenére, hogy nem csináltak igazából semmit, egy pillanatra sem unatkoztak - majd nem akartak tudomást venni arról, hogy esteledik, mert úgy érezték, hogy még mindig annyi mondanivalójuk van.
Később pedig csak úgy, hogy még mindig nem akarnak elválni a másiktól.
Pedig ahogy csendesedett az este, úgy csendesedtek el ők is, és csak ültek egymás mellett, egészen meghitt közelségben.
Charles boldogtalanul gondolt arra, hogy most már igazán haza kellene menniük, de hát olyan kellemes volt minden. Egy idő után azért kezdett gyanússá válni, hogy Erik teljesen elhallgatott, úgyhogy Charles oldalra pillantott, és azt látta, hogy a másik férfi előre bicsaklott fejjel alszik.
Nem bírta abbahagyni a mosolygást, olyan elképesztően aranyosnak találta így Eriket - igen, bizony jó lenne holnap reggel ezt látni maga mellett.
Erik felriadt, amikor elkezdett lecsúszni a padról, és a karjaiban már benne volt a nyújtózkodás, amikor eszébe jutott, hogy hol is van.
- Ilyen unalmas társaság volnék? - kérdezte Charles kedvesen. A francba, legalább egy kicsit sértettnek akart tűnni.
- Elnézést - szabadkozott Erik azonnal, és némileg ijedten. Szép kis benyomást kelthetett. - Hát persze, hogy nem untatsz. Csak már lassan huszonnégy órája ébren vagyok.
Charlesnak kapásból bűntudata lett.
- Erre nem is gondoltam. Én kérek bocsánatot… Csak úgy megjelentem reggel, és egész estig feltartottalak…
- Charles - szakította félbe Erik, mielőtt tovább folytathatta volna a mentegetőzést. - Nagyon élveztem a mai napot… Annál mindenesetre jobban, mintha egész nap otthon aludtam volna - tette hozzá, nehogy túlzásba essen.
- Én is nagyon élveztem - mondta Charles. - Szóval… ugye van kedved újra találkozni? Mármint azon a pár percen túl, hogy reggel megbüntetsz a metrón.
- Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, nekem is kérdeznem kell valamit - mondta Erik Charles felé fordulva.
- Nos?
- Megcsókolhatlak?
Charles kis híján felnevetett, de aztán inkább csak annyit mondott: - Igen.
A szokásai, a vigyora, és a fogai ellenére Erik nem csókolt úgy, mint cápa - úgy csókolt, hogy Charlesnak a lélegzetvételnyi szünetekben mérlegelnie kellett, meddig mehetnek el egy nyilvános padon. Nagyon is hamar ki kellett bontakozniuk a csókból, hogy a válasz ne legyen az, máris túl sokáig.


Vasárnap

Charles szerette volna reggel a mélyen alvó Eriket látni maga mellett - de az igazság az, hogy előző nap, amikor sikerült visszatalálniuk a parkból a metróhoz, ketten kétfelé indultak. Nagyjából szavak nélkül is arra jutottak, hogy Erik túl fáradt, és egyébként is, ez még csak az első randijuk, még ha időben ki is tett hármat, intenzitásban pedig, hát, ki tudja mennyit. Charles nem emlékezett rá, hogy valaha bárkivel is ilyen jót beszélgetett volna, az a csók pedig egész éjszaka ott égett az ajkain.
Arra sem emlékezett, hogy melyikük ajánlotta fel a másiknak, hogy már másnap újra találkozzanak - de valószínűleg egyszerűen csak egyértelmű volt, hogy fognak, miután mindketten erőteljesen céloztak arra, hogy ráérnek.
Megvolt az előnye annak, hogy ezúttal előre megbeszélték, hogy találkoznak - mégpedig az, hogy Charlesnak nem kellett hajnalban kelnie, mert valami emberi időpontot határoztak meg. Így is felébredt mondjuk a szokásos időben, és nem is igazán tudott utána visszaaludni, de nem bánta. Azért nem nyomta el az álom, mert túlságosan boldog volt.
Mégis ki gondolta volna, hogy ide vezethet, hogy megpróbál lógni a metrón?

Erik ájultan aludt délig - persze megszokta, hogy lehetetlen időpontokban alszik, akkor viszont addig, ameddig csak tud, meg aztán tényleg fáradt is volt. A „reggeli” zuhany után még pont arra volt ideje, hogy gyorsan kitakarítson, ami nem tartott sokáig, lévén, hogy rendszerető ember volt, és egyébként is mindig tisztaság volt nála. Csak biztosra akart menni, mert úgy tervezte, hogy ma este Charles nála alszik.
Már ha neki sem lesz ellene kifogása.
Nem úgy tűnt.
Csak annyit beszéltek meg, hogy együtt ebédelnek, ezúttal rendesen, azt nem, hogy utána mit csinálnak majd, de Eriknek már megvolt az elképzelése.
Mint kiderült, az étterem, amit Charles választott, épp ugyanolyan puccos volt, mint a kedvenc kávézója. Ez egy rendes randevú, az már biztos, Emma biztosan elégedett lesz vele holnap, ha majd Erik beszámol neki róla. Oh hagyjuk már, Erik is elégedett volt.
Úgy vigyorgott magában, mint egy idióta, és még inkább, amikor meglátta Charlest közeledni könnyed, vidám léptekkel, és ragyogóan.
Később aztán kiderült, hogy az étterem éppen túlságosan is puccos ahhoz, hogy kényelmesen lehessen komoly témákról vitatkozni benne, úgyhogy a leginkább csak magukról beszéltek, ami igazából rájuk is fért, tekintetbe véve, hogy a világról alkotott nézeteiket már tudták egymásról, de személyesebb dolgokat kedvesebbet. Azután ebbe is annyira belelendültek, hogy már jócskán a délután közepén jártak, az ebéd maradékát is régen elpusztították, csak bort rendeltek egyre többet.
Azután Charles engedte, hogy Erik fizessen, némi évődés után a csekkekkel kapcsolatban, amiket délelőtt befizetett.
- Szóval tegnap említetted, hogy szeretsz sakkozni - hozta fel Erik. - Volna kedved játszani velem?
- Én is pont erre gondoltam - vidult fel Charles. Ritkán szokta felhozni a sakkozás témáját, nem akart túl régimódinak tűnni, de a tegnapi nap eléggé informatív volt ahhoz, hogy tudja, Erik szintén szeret játszani. Emellett ez tűnt a legjobb apropónak, hogy felhívja magához.
- És van otthon sakk-készletem - folytatta Erik reménykedve.
- Nekem is van. - És már elő is készítettem, tette hozzá magában. Arról nem is beszélve, hogy rendet raktam a lakásban.
Ami több ideig tartott neki, mint Eriknek.
- Én közelebb lakom - érvelt Erik.
- Honnan tudod, hogy én hol lakom? - kérdezte Charles felvont szemöldökkel.
- Oh - nyögte Erik zavarban. - Ez csak a csekkek miatt van, amit a nevedre írtam. Jó a memóriám, és elég jól ismerem a várost… Oké. Most biztosan azt hiszed, hogy valami perverz kukkoló vagyok, aki rég lenyomozott téged. Pedig nem, esküszöm.
- A perverz részével nincs problémám - mondta Charles vigyorogva.
- Helyes, mert az a része igaz.
Charles legyűrte magában a késztetést, hogy vihogjon, elvégre érett felnőtt férfi volt, egy komoly tanár, nem valami kis suhanc.
- Mégis inkább hozzám kéne mennünk. Van whiskym - vetette be a döntő érvet.
- Nyertél - adta meg magát Erik.
Charlesnak eszébe se jutott jegyet venni, teljes lelki nyugalommal lógott újfent a metrón - Eriknek bezzeg eszébe jutott, és csak mosolygott rajta.
Charles lakása nagyobb volt, mint Eriké, és rendetlenebb is, ami nem csoda, mert annyi cucca volt, amik között egyszerűen képtelenség rendet tartani. Javarészt könyvek - ha rendesen polcokra lett volna pakolva minden, simán elment volna könyvtárnak. Furcsamód Erik mégis azonnal komfortosan érezte magát, holott nem szokott zsúfoltsághoz, legalábbis a hétfő reggeli műszakokon kívül a metrón.
Nem volt túl sok hely a nappaliban sem, ahol tanyát vertek, de Erik szintén nem bánta, szívesen maradt Charles személyes terében, és lélegezte be a levegőjét.
Végül a sakk is csak egy másodlagos elfoglaltság volt amellett, hogy beszélgettek, és a whisky is csak ok arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Idővel mégis elfelejtkeztek a játékról, kifogytak a szavakból, és megitták a whiskyt - akkor már csak az utolsó lehetőség maradt.
Charles volt az, aki megcsókolta Eriket, megkímélve őt attól, hogy újfent meg kelljen kérdeznie, megteheti-e (bár vigyorgott, ha csak eszébe jutott), aztán már nem akart vigyorogni, mert a csókjuk alkoholízű és mámorító volt, és most nem volt semmi, ami akadályozhatta volna őket, biztonságban voltak a világ szeme elől. A lakása ismerős illatában, a saját személyes kis tárgyaival körülvéve Charles az ő foteljében ülő Erik fölé hajolt, a kezei a hajában, lélegzete az arcán, és az ajkai végigsiklottak az övéin. Erik belemarkolt Charles ruhájának az anyagába, hogy egészen magára húzza őt, azután a derekára csúsztatta a kezét, rést keresve a textil rétegei között, szomjazva a puszta bőr érintésére.
Addig csókolóztak, amíg csak Charles tartani bírta ezt a számára eléggé kényelmetlen pozíciót, azután csak el kellett húzódnia. A homlokát Erik homlokának támasztotta, megkapaszkodott a fotel karfájában, és mosolygott, mert érezte a bőrén Erik zihálását, és az ajkait, ahogyan továbbra is apró, koordinálatlan csókokat lehelt rá, mert egyszerűen képtelen volt abbahagyni.
- Kérlek mondd, hogy ma este nem kell dolgoznod menni - lehelte Charles.
- Nem, nem kell - mondta Erik még mindig lehunyt szemekkel. - Kellett volna, de megkértem valakit, hogy cseréljünk műszakot.
- Nagyon előrelátó vagy - bazsalyogta Charles.
- Meglesz az ára - sóhajtotta Erik. - Folyton cserélgetni szoktunk, de sosem miattam. Biztosan lesz majd pár kérdésük. 
- És mit fogsz válaszolni?
- Az attól függ. Hogy lesz-e olyasmi, amiről nem illendő beszélni. - Erik végre kinyitotta a szemét, de ilyen közelségből nem tudott olvasni Charles arcáról.
- Ha szeretnéd hogy legyen, megmutathatom a hálószobámat.
- Jó ötlet - mondta Erik vágytól lázasan.
Charles elkért még néhány csókot, azután felegyenesedett, hogy hátralépjen, és kiengedje Eriket a fotelből, de ő nem bírt azonnal felkelni. Csak nézte ragyogó tekintettel a máris kócos, kipirosodott Charlest, akinek a nyelve végigfutott az alsó ajkán, egy kis csillogó nedvességet hagyva maga után. Oh ne, ez már szinte büntetendő.
Charles hálószobája ugyanolyan volt, mint az egész lakás, zsúfolt, és teli könyvekkel, az ágyára végtelen mennyiségű párna halmozva, az ágyneműje világoskék. De épp elég nagy volt kettejüknek, és elég kényelmes is, állapította meg Erik, ahogy végignyúlt a takarón, és magához vonta Charlest, hogy pontosan ugyanott folytassák, ahol abbahagyták.
Persze a csók egy idő után már nem volt elég - Erik még több szabad felületet követelt Charleson, amit megérinthet és megízlelhet, és morgott, hogy hány réteg ruhát kell még lehámoznia róla. Charles bezzeg könnyedén megszabadította a pulóverétől, a tenyerét a mellkasára simította, és követve az izmok és bordák vonalát hamar eljutott a hasáig, aztán ahelyett, hogy bíbelődni kezdett volna az övével, inkább a nadrágja anyagán keresztül folytatta az útját. Erik lélegzete egy pillanatra megakadt, amikor Charles az ágyékába markolt. Túlzottan hamar elengedte őt, de Erik nem panaszkodott, mert helyette segített neki levenni a saját ruháit is, így végre ő is elég bőrfelülethez jutott. Charles keze pedig közvetlenül utána megint az övénél járt, ám ezúttal megtorpant.
- Hogyan akarod csinálni? - kérdezte pihegve, holott a jelenlegi pozíciójuk eléggé egyértelmű volt, de ő azért biztosra akart menni.
- Ahogyan te akarod - mondta Erik vigyorogva. - Eléggé alkalmazkodó vagyok.
- Az jó - vigyorgott vissza rá Charles. -, mert én is.
 Charles végre kibontotta az övét, azután magukra húzták a takarót, hogy elbújjanak az éjszaka hűvöse, majd a hajnal első fénysugarai elől.


Újra hétfő

Charles hosszan nézte a mellette alvó Eriket - pontosan olyan látványt nyújtott, mint azt képzelte, és olyan békésen szuszogott, hogy nem volt szíve megzavarni őt. Még nem tudta, hogyha nem ébreszti fel Eriket, az bármeddig képes aludni. És felkelteni őt egyébként sem volt annyira egyszerű dolog - Charles először finom megoldásokkal próbálkozott, megérintette az arcát, a haját, még egy csókot is nyomott a szájára, de Erik épphogy csak összerezzent, talán sóhajtott, és máris aludt tovább.
- Erik - mondta finoman. Charles hangját hallva Erik végre megmozdult, de még mindig nem tért magához, helyette csak még szorosabban ölelte Charlest. Túlságosan is komfortos pozíció volt, ezt Charlesnak is be kellett ismernie. - Erik! - ismételte meg egy kicsit hangosabban.
Erik elmosolyodott, amint felismerte a hangot, és ezzel együtt realizálta, hogy hol van, és ki fekszik a karjai között, és csak azután nyitotta ki a szemeit, hogy belenézzen Charles hajnali derűs kék szemeibe.
- Utálom, hogy ezt kell mondanom, de fel kell kelnem - mondta Charles kelletlenül. - El fogok késni a munkából.
Erik elégedetlenül nyöszörögve engedte el Charlest, és egy nehéz mozdulattal a hátára fordult. Charles hirtelen úgy döntött, hogy akármennyire is sietnie kellene, mégis inkább hozzábújik még egy rövid időre. Nem bírt ellenállni ennek az álmos arcú, aranyos Eriknek, arról nem is beszélve, hogy a takaró félig-rejtekében még mindig meztelenek voltak.
- Na jó, ha metróval megyek, talán még belefér tíz perc - bizonygatta a leginkább magának.
- Ha metróval mész, vegyél érvényes jegyet - mondta Erik álomittas hangon. - Nem leszek ott, hogy elengedjelek téged.
- Igazán szólhatnál pár szót az érdekemben.
- Annál többet is tudok - mondta Erik valamivel éberebbül, és az alkarjaira támaszkodva félig-meddig felült. - Szerezhetek neked éves bérletet. Mindenki igényelhet a vezetőségtől néhányat, tudod, a gyerekeiknek, meg a feleségüknek, meg ilyesmi.
- Ha ezzel most arra célzol, hogy meg akarod kérni a kezem - mondta Charles évődve. -, azt kell hogy mondjam, talán még egy kicsit korai.
- Charles! - nyögte Erik a szemeit forgatva. - Tényleg korán van még ehhez, csak most keltem fel.
- De ha a „meg ilyesmi” jelentheti a fiúdat, akkor elfogadom - tette hozzá Charles ragyogó mosollyal.
- Oh. Helyes - mondta erre Erik boldogan, azután magához húzta Charlest, és még fél óráig nem engedte ki őt az ágyból.
Charles így persze megint elkésett, sőt kompletten lekéste az első óráját. Mégsem panaszkodott.



16 megjegyzés:

  1. Ez a legcukibb dolog a világon, megüthetem? Meg akarom ütni. Nagyon meg akarom ütni. Meghajlok mutáns hatalmad előtt közben.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. No de, hát lenne szíved megütni? Amikor olyan kis monyókák? Ezt úgyse hagynám!
      Mellesleg mostantól tutira mindig vigyorogni fogok a metróellenőrökre, és totál idiótának fognak nézni.

      Törlés
  2. olyan cukorborsó bébibogyók <3
    ezt egyszer még, ha lesz időm, lefordítom (ha megengeded)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mi, komolyan le akarod fordítani? Az a legcsodálatosabb dolog lenne a világon, olyasmi még sosem történt velem. Na csak vigyázz, mert most, hogy említetted, már nagyon szeretném. Zargatni foglak vele.

      Törlés
    2. Le én, simán.
      Nyugodtan zargass, akár minden nap, vagy amikor ráérsz, nyugodtan kelts bennem bűntudatot, amiért még nem foglalkoztam vele (de tényleg, másképp nem haladok, van elfekvőben egy Janto fordításom, már nem tudom mióta, még akkor írtam amikor benne voltam nagyon Jantoban /sajnos nem úgy, te perverz/)
      Aaahhhhhh, na ez az átka ha tudsz más nyelveket, fordíthatsz magadnak... :(

      Törlés
    3. Jaj ne is említsd a hányszáz félbehagyott sztorit, mert már nem vagyok benne a fandomban! Szégyenletes. De ezzel úgyse foglak békén hagyni, még lehet, hogy meg fogod utálni. XD

      Törlés
  3. Nem fogok tudni ugyanúgy nézni a metróellenőrökre, mint eddig,
    Jajj istenem, szerencse, hogy nem olyan cukkermókusok mint Erik. És a tanárok sem annyira jófejek, mint Charles, mert akkor az órákra is bazsalyogva esnék be.
    Nyumurgatnivalóan édesbogarak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na igen, hiába lesem őket a metrónál reggelente, eddig még nem találkoztam Erikkel.
      Egyébként nekem szokásom volt szerelmes lenni a magyartanáraimba, nemüktől függetlenül, szóval a dolog ezen részében még van hitem.

      Törlés
  4. Még akkoriban olvastam ezt a sztorit, mikor feltetted, de persze vélemény nélkül hagytam. Viszont képzeld, azóta visszajárt kísérteni, mert amikor otthon voltam az ünnepekre, sokat békávéztam, és mindig ott motoszkált ez a fic a fejemben. Valamit nagyon jól csináltál!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. aww köszi. <3 én is szoktam lesni az Erikeket, de még sosem találkoztam eggyel sem. pedig akár el is hagynám a cuccaimat, hogy másnap visszaadhassa nekem. XD

      Törlés
  5. Jajhogyezmilyencukivolt *-* Végre elértem hozzád is, már régóta fontolgattam, hogy benézek hozzád is, csak valahogy elmaradt, de most már bánom, hogy nem tettem meg korábban <3 Van két kedvencem, amit muszáj kimásolnom:
    "- Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, nekem is kérdeznem kell valamit - mondta Erik Charles felé fordulva.
    - Nos?
    - Megcsókolhatlak?" ez annyira aranyos volt, hogy nagyon és a lakótársaim nem egészen értették, min vigyorgok szerelmesen tíz persze. De szerintem már megszokták.
    "Később aztán kiderült, hogy az étterem éppen túlságosan is puccos ahhoz, hogy kényelmesen lehessen komoly témákról vitatkozni benne, úgyhogy a leginkább csak magukról beszéltek, ami igazából rájuk is fért, tekintetbe véve, hogy a világról alkotott nézeteiket már tudták egymásról, de személyesebb dolgokat kedvesebbet." - ez meg a második, de volt még, csak őszintén szólva fél kettőkor már kicsit fáradt vagyok visszakeresgetni. Odavagyok értük <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaszia, üdv nálam, nagyon örülök neked! ^.^ És köszi <3 Ugye milyen elképesztően cukik ezek itt ketten, én végig vigyorogtam, miközben írtam. De most örülök, hogy mást is sikerült megmosolyogtatnom vele.
      És én még mindig várom az ellenőr Erikem, egye fene, meg is büntethet. XD

      Törlés
  6. nagyon kellemes volt így pár egymáson élesített iskolapad háttérzajával kísérve c:

    VálaszTörlés
  7. aww hát ez őrült aranyos volt, tökre bezsongtam tőle, köszönöm<3333

    VálaszTörlés
  8. hát ez milyenrohadtfluffos, úristen
    megnevettetett meg minden
    kíváncsi voltam, mit hozol ki az alapötletből, mert az szerintem elég egyedi, és hát nem csalódtam <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csodálkozom, hogy ennyi idő után még bárki is idetalál valahogy. XD
      Hű, emlékszem, miután megírtam ezt, mindig vigyorogtam az ellenőrökre, szerintem azt hitték, hogy megőrültem.
      Köszi szépen, hogy erre jártál, és még kommenteltél is. Szerencse az e-mail címem még mindig ugyanaz, így kaptam róla értesítést. :P

      Törlés