Hétfő
Charles
türelmetlenül toporgott a járda szélén, egyik kezében a táskáját szorongatva, a
másikban pedig az esernyőjét. Ugyan még éppen nem esett az eső, de a borús égre
pislantva meg kellett állapítsa, hogy ez nem marad így sokáig. Hát persze, hogy
pont egy ilyen reggelen nem akart sehogy sem beindulni a kocsija, és már vagy
tíz perce várta a taxit, amit telefonon hívott. Akárhogyan is leste a
karóráját, mindenképpen arra jutott, hogy ebben a forgalomban már semmiképp sem
fog beérni időben a munkahelyére.
Frusztráltan
sóhajtott, amint egy újabb foglalt taxi hajtott el előtte, aztán végső
kétségbeesésében döntött: elindult a közeli a metróbejárat irányába. Végülis
éppen azért költözött nemrégiben erre a környékre, mert bárhová könnyen el
tudott jutni tömegközlekedéssel is, ehhez képest szinte sosem élt a
lehetőséggel. Hiszen annyival kényelmesebb volt kocsival utazni! De ez egyszer úgy
gondolta, talán metróval még van esélye arra, hogy minimalizálja a késést, az
legalább dugóba kerülni nem fog. Elég volt egy pillantást vetnie a pénztár
felé, az előtte kígyózó sor meggyőzte arról, hogy jegyet venni aztán igazán
nincsen ideje. Lesietett a mozgólépcsőn, és szerencséje volt, a szerelvény
éppen abban a pillanatban hajtott be a megállóba. Megvárta, amíg a tömeg nagy
része benyomakodik az ajtón, de végeredményben ez nem sokat javított a
helyzetén - így is izzadó, idegesen morgolódó emberek satujában találta magát,
ráadásul mivel az ajtó előtt maradt, minden megállóban majdnem magukkal
sodorták a le és felszállók. Igyekezett keresni egy szabad kapaszkodófelületet,
amit végül egy öreg néni gurulós kocsija és egy gimnazista pufidzsekije között
talált meg, egy férfi hónalja alatt, aki tippre az előző esti buliból ment
hazafelé, legalábbis Charles remélte. Fél kézzel az ölébe húzta a táskáját, és
arra gondolt, hogy most már emlékszik arra, miért is nem szeret tömegközlekedési
eszközökön utazni. Kitekert pozíciójában próbálta kiböngészni a feje fölé
ragasztott tábláról a megállók nevét, hogy rájöjjön, pontosan hol is kell
leszállnia, és mennyi időbe fog telni, míg az elvileg gyors metró odáig eljut,
ami végülis mennyi késést jelent neki.
Olyan
elmélyülten tanulmányozta a feliratokat, hogy az egyébként is zajos
szerelvényen nem hallotta meg a mély, parancsoló hangot.
-
Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
Bezzeg
a nála tapasztaltabb bliccelők azonnal felkapták a fejüket, és a pánik
végigszáguldott az utasok között. Még azok is összerezzentek, akiknél volt
érvényes bérlet, mintha az ellenőröktől való félelem a vérükben lett volna.
Végülis néhányszor már mindenki lógott életében, így mindannyian pontosan
ismerték az érzést, ahogyan a gyomruk összefacsarodik az ellenőr karszalagjának
látványától.
Charles
mindössze annyit érzékelt mindebből, hogy hirtelen még többen lettek körülötte
- a menekülők az ajtóhoz siettek, és reménykedtek, hogy a metró beér időben a
megállóba, és le tudnak szállni, mielőtt az ellenőrök utolérnék őket. Néhány
hősies egyetemista direkt nagyon sokáig kereste a bérletét a táskája sötét
bugyraiban, hogy aztán a legevidensebb helyen találják meg, így végül a
bliccelők serege sikerrel járt. Megkönnyebbülten ugrottak le a szerelvénytől,
hogy megvárják a következőt, illetve az óvatosabbak alternatív útvonalakat
keressenek. Charles is megkönnyebbült, hogy hirtelen ennyi hely felszabadult -
arrébb is ment az ajtótól, hogy olyan kapaszkodót keressen, aminek az eléréshez
nem kell lábujjhegyre állnia, és kényelmesen a falnak dőlt.
Elégedettsége
persze nem tarthatott sokáig, éppen csak elindultak a megállóból, amikor a
látóterét kitakarta egy magas, vállas férfi, hivatalosnak tűnő fekete
öltözékben. Ez még nem is lett volna feltűnő számára, ha 1. ne lett volna
átkozottul jóképű, 2. ne nézett volna egyenesen rá.
-
Segíthetek valamiben? - kérdezte Charles némileg zavarban.
-
Jegyeket, bérleteket - vágta rá a másik hivatalos hangon.
Charles
kapásból leizzadt.
-
Uhm, hát az… - habogta ijedten. - az, mint olyan, nekem nincsen.
-
Ez esetben meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a metróról - mondta az ellenőr
hűvösen, jól begyakorlott szavakkal. - Azután pedig mutassa meg az iratait.
-
El fogok késni a munkából - mondta Charles kétségbeesetten. - Igazán, sosem
szoktam metrón utazni, csak tudja, reggel lerobbant a kocsim, és nem volt időm arra,
hogy jegyet vegyek.
-
Mégis időt kellett volna szakítania rá - érkezett a rendíthetetlen válasz. Épp
elég kifogást hallott már, ennél sokkal különbeket is, amik szintén nem
hatották meg őt.
-
Kérem, legyen kedves… Erik - olvasta le a nevét a kabátjára függesztett
névtábláról. - Szólíthatom Eriknek?
-
Nem - felelte az ellenőr szinte vérfagyasztó hangon, ahhoz legalábbis épp
eléggé, hogy a szót belefagyassza a másikba. Charlesnak az volt az érzése, hogy
ez az ember konkrétan meg fogja ölni őt, ha tovább akadékoskodik, szóval úgy
döntött, inkább befogja. Nem olyan nagy dolog, végülis az ellenőrnek van igaza,
ő meg azért ki tudja fizetni a bírságot. Persze el fog késni - de hányszor
elnézte már a diákjainak, hogy késve estek be az óráira, egyszer igazán ők is
elnézhetik neki. Sőt, nézzünk szembe a tényekkel: még örülni is fognak, hogy
negyed órával később kezdődik az oktatás.
-
Rendben - sóhajtott lemondóan Charles. - Máris leszállok.
-
Helyes.
A
következő megállóban valóban le is szállt, bár egy újabb adag emberen kellett
átverekednie magát, aztán hagyta, hogy az ellenőr egy viszonylag nyugodtabb
pont felé terelje őt. A magával cipelt esernyő, és a zavara miatt ügyetlen
mozdulatokkal halászta ki a táskájából az iratait, ellenben az ellenőr, annak
ellenére, hogy mindkét keze teli volt, meglepően koordináltan címezte meg a
csekket, persze volt már benne gyakorlata. A kézírása még úgy is szép volt,
hogy a vékony mappáján kívül nem volt mit használnia támasznak - bár ez aztán
igazán oly’ lényegtelen volt, de Charlesnak, tanár létére, azonnal feltűnt egy jól
olvasható, csinos kézírás.
-
További jó utat - mondta az ellenőr, miután Charles kezébe nyomta a csekket. A
hangja még mindig ugyanolyan hidegen csengett, és jelen kontextusban
kimondottan gúnyosan hatottak a szavai, de hát mire is számított tőle Charles?
Részvétre? Legalább egy kis megértésre?
-
További jó munkát - felelte Charles csak azért is barátságosan, és visszasétált
a peronra, hogy megvárja a következő metrót.
Erik
még egy röpke ideig nézett utána - üdítő élmény volt, hogy a szokásos könyörgés
után nem esett kétségbe, nem volt flegma, és agresszív sem vele. Sőt, még talán
kedvesnek is lehetett volna nevezni.
Kedd
Az
a nyamvadt kocsi még mindig nem akart elindulni, de hát Charles nem is
számított csodára - előző nap sokáig tartottak az órái, azután egész este
dolgozatokat kellett javítania (és még így sem végzett velük), így nem volt
ideje foglalkozni a problémával. Ráadásul most az idő is rosszabb volt, mint
tegnap, Charles hiába nyitotta ki az ernyőjét, a szél olyan erős volt, hogy az
apró szemű, szúrós eső így is az arcába csapott.
És
megint késésben volt.
És
a taxi megint nem akart jönni.
Szóval
ő is úgy döntött, mint előző nap - a metrót választotta. Végülis mi a
valószínűsége annak, hogy egymás után két nap belefut egy ellenőrbe? A hazautat
is rendben megúszta, plusz majd most jobban fog figyelni.
Az
első szerencsés fordulat akkor következett be, amikor a második megállóban
leszállt egy utas, így Charles le tudott ülni - ráadásul egy fiatal lány, és
egy középkorú, öltönyös férfi közé, akik közül egyik sem bűzlött, hangoskodott,
vagy mászott bele túlságosan a személyes terébe.
Charles
az ölébe emelte a táskáját, és óvatosan kivette belőle a dolgozatokat - talán
nem épp a legalkalmasabb hely a javításukra, de így legalább marad ideje az
ebédszünetben arra, hogy egyen is valamit. Mindig a legrosszabb tanulókat
hagyta utoljára, mert őrülten megszenvedett azzal, hogy sikerüljön 1. elolvasni
a kézírásukat, 2. valahogyan összeimádkozni annyi pontot, hogy ne kelljen
egyest adnia nekik. Meg kell hagyni, most sem volt könnyű dolga, azt elsőre
látta, hogy a tizenöt metrómegálló közel sem lesz elég ahhoz, hogy végezzen
ezzel a kihívással.
Ám
akármennyire is belemélyedt a dolgozat-javításba, valamennyit mégiscsak
fejlődött tegnap óta, ugyanis ezúttal rögtön meghallotta:
-
Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
Ugyanúgy
összerezzent, ahogyan mindenki más körülötte, és már nyitotta is a táskáját,
hogy visszacsúsztassa bele a dolgozatokat, majd a szerelvény fél
utasközösségével együtt az ajtó felé igyekezzen. Csakhogy a mellette ülő lány
megelőzte őt, zaklatottan felpattant, és ezzel mozdulattal kisodorta Charles
kezéből a papírokat, amik rémes káoszban hullottak mindenfelé a koszos földre.
-
Bocsánat - hebegte a lány bűntudatosan, és reflexből hajolt is le, hogy
segítsen Charlesnak összeszedni a dolgait, azután még bűntudatosabban inkább
felegyenesedett, hogy becélozza a legtávolabbi ajtót, aggódva tekintgetve vissza
az ellenőrök irányába.
Ő
megúszta, Charles viszont nem. Mire sikerült mindent összeszednie, és úgy-ahogy
visszaraknia a táskájába, az ellenőr már
ott állt előtte, türelmesen várva, hogy végezzen. Mert segíteni persze ő sem
akart.
-
Jegyeket, bérleteket! - mondta szenvtelen hangon, és Charlesnak fel sem kellett
néznie rá, már a tónusáról is azonnal felismerte őt az előző napról.
-
Sajnos nincsen - felelte elnyúzott arccal, és a legszebb, legártatlanabb
szemeivel nézett fel a másikra.
-
Ez esetben meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a metróról, azután pedig
mutassa meg az iratait.
-
Már tegnap megbüntetett engem - próbálkozott Charles kérlelő hangon. -
Emlékszik rám? Kérem, nem lehetne, hogy ma elenged? Legközelebb mindenképpen veszek
jegyet.
-
Én csak a munkámat végzem - érkezett a hűvös felelet, mire Charles megadóan
felállt, magához szorítva a táskáját, és persze rosszul fogta az esernyőjét, és
tiszta víz lett a nadrágja.
-
Tudom én azt… Mr. Lehnsherr - mondta Charles szomorúan, ismét az ellenőr
névtáblájához fordulva segítségért.
-
Akkor hagyja, hadd végezzem, Mr. Xavier - felelte Erik leheletnyit kevésbé
szigorúan. De Charlesnak nem tűnt fel a hangnem változása, más miatt torpant
meg egy pillanatra. Mégis honnan a csudából tudja a nevét? Persze, tegnap írt
rá egy csekket. Vajon hány embert büntethet meg egy nap, ha így emlékszik a
nevére? Biztosan nem sokat, Charles sóhajtott magában, csak ő az, aki ilyen
szerencsétlen.
Pont
ugyanabban a megállóban álltak, mint előző nap, szinte ugyanazon a ponton, és
Charles lehangoltan nézte, ahogyan Erik díszes betűi kiadják a nevét.
-
Igazán tanulhatott volna a tegnapiból - jegyezte meg az ellenőr valamivel kevésbé
professzionálisan.
-
Valóban - felelte Charles beletörődően. A két napi bírságból már biztosan
megcsináltathatta volna a kocsit. - Hát akkor… további jó munkát!
-
További jó utat! - felelte Erik a tőle megszokott távolságtartással, de valamivel
kevésbé merev tekintettel, azután biccentett, és magára hagyta Charlest.
Szemeivel
a társát kereste, hát persze, Emma is talált magának egy bliccelőt, és éppen
most nyújtotta át neki a csekkjét. Szegény srác szemmel láthatóan majdnem
elsírta magát.
-
Lejárt diákigazolvány? - kérdezte Erik, amikor Emma is végzett, és otthonosan
elindultak a személyzeti bejárat felé.
-
Pontosan - bólogatott Emma. - És neked?
-
Másodjára kaptam el - mondta Erik szinte mosolyogva. - Tegnap reggel is.
-
Az ügyes - felelte Emma elismerősen. - No és holnap? - tette hozzá heccelődve.
-
Remélem.
Szerda
A
kocsit el kellett szállítani, mert helyben nem tudták megszerelni - Charles el
sem tudta képzelni, hogy mégis mi baja lehet, elvégre az égvilágon semmi sem
történt vele, csak ott parkolt a garázsban, amikor hirtelen magától elromlott.
Persze mondták neki, hogy mi a probléma, de hát tanár volt, nem autószerelő,
úgyhogy csak bólogatott, és hagyta, hadd csinálják a dolgukat.
Reggel
korábban felkelt, hogy metróval is rendesen beérjen az órájára, bár akár a taxit
is megvárhatta volna, mert az időjárás valamivel jobb volt, a derengő, reggeli
fény kellemesen melegítette az arcát. De inkább lesétált az aluljáróba, beállt
a pénztár előtti sorba, és jegyet vett, a metrót pedig megint pont elcsípte, és
még ülőhelyet is talált rögtön. Ezúttal meg sem próbált dolgozatjavítással
foglalkozni - mégiscsak tanult a hibájából - ugyanis előző napi nagy
kavarodásban valakinek a munkáját sikeresen elhagyta. És az egy dolog, hogy a
diákjai ugyanúgy elnézik neki a késést, mint ő nekik, az pedig egy egészen más,
hogy vajon ugyanúgy elnézik-e, ha azt mondja, hogy elvesztette a dolgozatot,
mint ő nekik.
Úgyhogy
inkább csak úgy bámult ki az ablakon álmatag arccal, mintha bármi érdekeset is
lehetne látni az alagutakban, és szorongatta a kezében a jegyet. Most, hogy
végre volt neki, egyenesen remélte, hogy ellenőrzik is.
-
Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
A
pánik ezúttal átsiklott Charles feje felett, nyugodtan ült, miközben a többi
utas ijedten a szerelvény másik felébe tömörödött. Amikor az ellenőr - ugyanaz,
aki előző nap is, Erik - elért hozzá, Charles felvigyorgott rá.
-
Reméltem, hogy ma is ezzel utazik - mondta Erik a szokásos „jegyeket,
bérleteket!” helyett.
-
Rossz hírem van, ma nem tud megbüntetni. Vettem jegyet - felelte Charles
szemtelenül és szinte büszkén nyújtotta az ellenőr felé a jegyét.
Erik
átvette tőle, és összevont szemöldökkel, viszonylag sokáig szemlélte a papírfecnit.
-
Nos igen, köszönöm - mondta végül, és visszaadta Charlesnak. - De nem ezért
reméltem. - Charles gyanakodva méregette őt, amikor belenyúlt a táskájába, a
sok szűz csekk közzé, amik arra várnak, hogy megnyirbálják szegény bliccelők
fizetését. De helyette egy kicsit gyűrött papírlapot vett elő, amin rendezetlen
írás volt, kék golyóstollal, és rendezett pirossal. - Az egyik takarító találta
délután az ülés alatt, úgy hiszem, hogy ezt ön hagyta el.
Charles
csodálkozva vette át a papírt Eriktől, és valóban, ez volt az a dolgozat, amit
előző reggel elveszített.
-
Nagyon kedves öntől - mondta Charles még mindig túlzottan is csodálkozva. - De
honnan tudta, hogy az enyém?
-
Felismerhető az aláírása - mondta Erik, és tényleg, Charles odakanyarította a
nevét az osztályzat alá. - Amellett nem volt nehéz kikövetkeztetni, amennyit
itt ügyetlenkedett tegnap…
-
Igazán köszönöm, hogy félrerakta nekem, Mr. Lehnsherr, nagyon hálás vagyok -
mondta Charles boldogan. Nem is magának a dolgozatnak örült, hanem a
gesztusnak.
-
Nem tesz semmit - felelte Erik, kissé kínosan érezve magát, nem volt biztos
benne, hogy a túlzott hálálkodás miatt, vagy mert szeretett volna elvigyorodni.
Ezzel tovább is léphetett volna, elvégre talán még akadt valaki, akit meg lehet
büntetni a szerelvényen, de nem mozdult. - Szóval biológiát tanít? - kérdezte
hirtelen.
-
Sejtbiológiát, igen, többek között. Bár ez - mutatta fel a lapot. - anatómia.
-
Érdekes - mondta Erik, és azon kapta magát, hogy tényleg érdekli. Nem az
anatómia.
-
Tudom, ugye? - kérdezte Charles lelkesen, aztán inkább nem folytatta, mert
tisztában volt azzal, hogy egy másodperc alatt túlságosan belelendülne, és
mindent összevetve egy idegent ez valójában nem érdekli. Hiszen csak udvarias
volt.
-
Vigyázzon jobban a dolgozatokra - mondta Erik, mivel jobb nem jutott eszébe.
-
Bár azt hiszem, az írója nem bánta volna, ha elveszve marad - mondta Charles a papírlapra
bökve. - Igen gyenge kettes.
-
Legközelebb majd hagyom, hogy kidobják.
-
Csak akkor, ha hármasnál rosszabb, kérem.
-
Észben tartom. - Egy gondolatnyi csend után Erik elköszönt. - További jó utat,
Mr. Xavier!
-
További jó munkát! - mondta Charles mosolyogva.
Csütörtök
Charles
már régebben megfigyelte, hogy a hét vége felé közeledve egyre kisebbek a dugók
az utakon reggelente, holott hát ugyanúgy be kell járni dolgozni. Vagy csak
napról-napra egyre később tudják rávenni magukat az emberek arra, hogy
felkeljenek? Ő mindenesetre most is ugyanazon a járaton ült, mint a hét eddigi
napjain, és örült neki, hogy kényelmesen el tud helyezkedni a számos szabad
ülőhely egyikén. Komoly haladás a hétfőhöz képest, amikor szó szerint alig fért
be a metróba.
Mostanra
már azt is tudta, hogy melyik megállóban fognak felszállni az ellenőrök, és előre
kisimította a markában összegyűrődött jegyet. Meg is hallotta a megfelelő
pillanatban:
-
Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket! - Kivéve, hogy nem Erik hangján.
Egy
kicsit csalódott volt, de nem igazán értette miért, azután csak vállat vont,
miközben egy menekülő utas kis híját átesett a lábán, végülis mindegy, van jegye,
nem?
Az
ellenőr Erik helyett egy csinos nő volt, annyira szőke hajjal, hogy az szinte
már fehérnek minősült, és meglepően jól volt képes hordani a nyilvánvalóan
inkább férfiakra szabott egyenruhát. Charles már látta őt ezelőtt futólag a
metrómegállóban Erikkel, miután leszállították őt, nyilván társak voltak.
Engedelmesen
nyújtotta neki a jegyét, de ő nem vette ki a kezéből, csak ránézett, azután
elhúzta a száját, ami jelenthetett grimaszt is, vagy mosolyt.
-
Van egy kis probléma - közölte vele a nő hűvös hangon, ami, ha annyira nem is
hangzott ijesztően, mint Erik szájából, azért eléggé. - Ez a jegy nem érvényes.
-
Hogy érti, hogy nem érvényes? - kérdezte Charles zavartan.
-
Szakaszjegy, csak a kettes metró vonalán lehet vele végig utazni, ezen csak
három megállóig érvényes. Rá van írva, nem látja? Én tisztám látom, hogy öt
megállóval ezelőtt kezelte le.
Charles
rápillantott a jegyre, de őszintén szólva továbbra sem igazodott el rajta
rendesen.
-
De tegnap is ugyanilyen jeggyel utaztam, az egyik munkatársa látta is, és nem
szólt semmit.
-
Valóban? - kérdezte a nő még csak nem is kétkedve. - Ezt nem hinném.
-
Pedig így volt - mondta Charles kissé sértetten.
-
A társam nem szokott ilyen figyelmetlen lenni, sem elnéző.
-
Ha mondom!
-
Most viszont akkor is meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a szerelvényről, és
vegye elő az iratait.
Ő
aztán biztosan nem szokott elnéző lenni… Charles keservesen sóhajtva tett
eleget az ellenőr kérésének. Tudta, hogy előző nap is ugyanezzel a jeggyel utazott,
de nem akart tovább erősködni, úgyis felesleges lett volna, csak magát hozza
vele kellemetlen helyzetbe. Esetleg Eriket, amiért nem vette észre, hogy
érvénytelen jeggyel utazik.
-
Elnézést kérek - mondta, maga is tudva, hogy feleslegesen, innen már úgysem
menekülhet. - Bizonyára tévedtem.
Az
ellenőr csak biccentett rá, valóban nem különösebben hatotta meg a dolog, aztán
csak kölcsönösen bizalmatlanul méregették egymást, miközben felfirkantotta a
nevét a csekkre. Charles arra gondolt, hogy most már egy kész vagyont fog ott
hagyni a postán, és hogy mégis mikor kezdtek el ilyen bonyolult rendszert
alkalmazni? És főleg minek? Figyelmesebben kellett volna kérnie a pénztárban.
Azután
pedig arra, hogy Erik tegnap összevonta a szemöldökét a jegyét látva, és milyen
hosszan tanulmányozta! Hát persze, hogy tudta, érvénytelen, csak nem akarta
harmadjára is megbüntetni. Viszont visszaadta az előzőleg elhagyott dolgozatát.
Végülis
az ellenőrök egyáltalán nem szörnyetegek - legalábbis nem mindegyik.
-
További jó munkát! - mondta Emmának udvariasan, a táskájába csúsztatta a
csekket (a másik kettő mellé), és az alkalomhoz illetlenül vidáman várta a
következő metrót, hogy megint elkéssen az órájáról.
Emma
szintén szokatlanul vidám volt, amikor immáron utcai öltözékben, hófehéren ült
a mindig fekete Erikkel szemben, a kezeik között egy-egy erős, fekete kávét
szorongatva.
-
Ma tizenhét bírságot szabtam ki - büszkélkedett.
-
Hűha - mondta elismerően Erik. - Lesz mit behoznom.
-
Már ha sikerül. Tudod, talán ebben a hónapban kivételesen nem te fogsz nyerni.
-
Az kizárt.
Ráérősen
ittak néhány kortyot, aztán Emma rátért a lényegre.
-
Találkoztam a kedvenceddel, a tanárral.
-
Ne - mondta Erik gondosan érdektelenül. - És megbüntetted?
-
Naná. Érvénytelen jeggyel utazott. Ami azt illeti, azt mondta, hogy te nem büntetted meg tegnap.
-
Hazudik - mondta magától értetődően. Persze, folyton hazudnak.
-
De nem büntetted meg tegnap - vágta rá Emma vigyorogva. Elvégre mindig
figyelemmel követte a fő vetélytársának eredményeit.
-
Mert volt érvényes jegye.
-
Vagy az is lehet, hogy csak elengedted…
-
Tudod, hogy soha nem engedek el senkit! - csattant fel Erik felháborodottan.
Egy kicsit pont túl felháborodottan.
-
Talán hagytad, hogy elbűvöljön - mondta a másik zavartalanul.
Erik
cinikusan felhorkant.
-
Nem is említetted, hogy milyen aranyos akcentusa van, és mennyire kék szemei -
tette hozzá Emma, továbbra is túlzottan vidáman. - Sajnálom, hogy nem láttam
mosolyogni. Talán nekem is el kellett volna engednem…
-
Emma! - Erik hangja olyan fenyegető volt, hogy bárki visszariadt volna tőle,
még Emma is összerezzent. Gyorsan a kávéjának a maradékába temetkezett, de
cseppet sem volt meggyőzve - ami azt illeti, csak még kevésbé. Végülis ő állt a
legközelebb ahhoz, hogy Erik barátjának lehessen nevezni, és tudott róla-egy
két dolgot, bár a férfi keveset beszélt a magánéletéről (a leginkább azért,
mert nem nagyon volt neki). Mindenesetre elég ideje ismerte már ahhoz, hogy
furcsállja Erik reakcióit, és alapból azt, hogy foglalkozott azzal, hogy
személyesen adjon vissza a tulajdonosának egy talált tárgyat. Na de hogy még
büntetlenül el is engedje, ha bliccel? Ez szinte lehetetlennek tűnt, és mégis,
minden jel erre mutatott.
Ez
legalább megmagyarázná, hogy Erik miért nem próbál folyamatosan kikezdeni vele,
mint az összes munkatársuk kortól, kinézettől és családi állapottól
függetlenül. Nem hiába lettek ők ketten társak - éppen ezért volt Erik az
egyetlen, akit Emma el bírt viselni maga mellett.
De
nem forszírozta tovább a dolgot, hagyta, hogy Erik elterelje a szót.
Péntek
Charles
kocsija végre újra működött. Csütörtök délután el is ment érte a szervizbe, és
felhőtlen boldogsággal hajtott vele haza. Élvezte a kényelmet, a kellemes
illatot, az autórádió duruzsolását, és azt, hogy még az esti csúcsidő előtt
elért vele a lakásához. És még csak nem is kellett annyit fizetnie érte, mint a
metrón való lógásért.
Erről
eszébe jutott, hogy azért nem minden alkalommal büntették meg - az az ellenőr,
Erik, csak elengedte egyszer, akármilyen hihetetlennek találta is ezt tegnap a
partnere. Charles azon kapta magát, hogy nem bánná, ha még egyszer
összefutnának. Igazából sajnálná, ha nem történne meg. Megkérdezhetné tőle,
miért volt olyan udvarias vele, holott már csak az attitűdjéből is ítélve nem
szokása. Butaság, de Charles nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot.
Szóval
felkelt időben, hogy elérje a szokásos metrót, holott a pénteki forgalomban
biztosan gyorsabb lett volna kocsival mennie, arról nem is beszélve, hogy az első
órája csak később kezdődött.
A
pénztár előtt azon kapta magát, hogy továbbra sem tudja, milyen jegyet kéne
vennie. Persze megkérdezhette volna a pénztárost, de helyette inkább kiállt a
sorból, és magában somolyogva elindult a peron irányába. Ha ma is találkozik
Erikkel, tenni fog róla, hogy ne büntesse meg őt. Belefáradt, hogy olyan
udvarias, mindig a saját kárára, egyébként is nem bánta volna ha valamilyen
érdemleges interakcióba keveredik vele.
Bőven
akadt hely a metrón, Charles mégis úgy döntött, hogy nem ül le, inkább ott
marad az ajtó közelében - ennek megvolt az az előnye, hogyha meglátja a másik
ellenőrt, a nőt, akkor azonnal le tud szállni, mert vele nem állt szándékában
kekeckedni.
Erik
volt az, aki felszállt a szerelvényre.
-
Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
A
szokásos menekülők látványosan megindultak az ellenkező irányba, néhányan sietve
elkezdték előkaparni a bérleteiket. Erik futva nézte végig az orra alá nyomott
papírokat, mert közben meglátta Charlest az ajtó előtt állva, és nem szerette
volna, ha megszökik a következő megállóban, mielőtt eljutna hozzá.
-
Jó reggelt, Mr. Lehnsherr - mondta Charles gyanúsan mosolyogva. - Nem láttam
tegnap reggel.
-
Szabadnapos voltam - felelte Erik nem olyan egykedvűen, mint szerette volna. -
Jegyeket, bérleteket? - tette hozzá.
-
Attól tartok, hogy az nincs - felelte Charles kicsit sem zavarban.
-
Ez esetben meg kell kérnem önt, hogy szálljon le a metróról - szavalta Erik
majdnemhogy boldogtalanul. - Azután pedig mutassa meg az iratait.
-
Nem lehetne, hogy inkább elenged engem? - kérdezte Charles kevésbé kérlelve,
sokkal inkább kihívóan. - Ahogyan a minap tette?
-
Nem tudom, hogy miről beszél - mondta Erik kínosan. Nem is tudta, hogy mi lenne
rosszabb, azt sugallni, hogy a múltkor tévedésből engedte el őt, vagy azt, hogy
direkt. Mindkét verzió nagyon idegen volt tőle.
De
persze az egyik igaz.
Eljátszhatta
volna éppen azt is, hogy nem ismeri fel Charlest, de azt meg nem szerette
volna.
Szóval
nem mondott semmit, helyette inkább magára öltötte a legfenyegetőbb,
leghidegebb arckifejezését, ami mindent összevetve a legkínosabb megoldás volt.
Charles elgondolkozott azon, hogy ez az egész mégsem volt annyira jó ötlet
részéről.
Időközben
begurultak a következő megállóba, és Charles mégis leszállt a szerelvényről.
Erik igyekezett valamivel barátságosabban nézni, ahogyan a felszállókat
kerülgetve megálltak a peron végében.
-
Ha nem tévedek, nem állíthat meg engem, ha most elindulok a kijárat irányába -
mondta Charles bizonytalanul beharapva az alsó ajkát.
-
Nem - mondta Erik őszintén, és nem annyira élesen, amennyire mindig szokta, ha
bepróbálkoznak ezzel. - Viszont kihívhatom a rendőrséget. És maga mellett
maradok, amíg meg nem érkeznek.
-
Akkor viszont követnie kell engem, mert úgy terveztem, hogy beülök egy
kávézóba. - Charles nagyon-nagyon hülyének érezte magát.
-
Követhetem a kávézóba - mondta Erik eltéveszthetetlenül inkább ajánlatként,
mint fenyegetésként.
Charles
elindult a mozgólépcső felé, Erik pedig ígéretéhez híven ott volt mögötte míg
ki nem értek az utcára. Viszonylag forgalmas megálló volt még péntek reggel is,
Charles örült, hogy nem kell átverekednie magát egy hétfői tömegen. Erik
továbbra is a nyomában volt, Charles bizonytalanul pillantgatott vissza rá, míg
végül meggyőződött arról, hogy nem fogja kihívni a rendőrséget, viszont nem is
hagyja elmenni őt. Ez nem csak hogy megnyugtató, de kimondottan ígéretes volt.
Azután
megállt az első kereszteződésnél, egyrészt, hogy Erik beérje őt, másrészt mert
még soha nem járt erre, és fogalma sem volt attól, hogy hol talál egy kávézót. Látványosan
bizonytalanul nézett körbe, aztán Erikre, segélykérően.
-
Ha balra fordul, egy utcányira talál egy kávézót. Én mindig oda járok.
-
Köszönöm - mondta Charles, de mielőtt elindult volna a mondott irányba, még
megkérdezte, a leginkább csak megerősítésként: - Szóval akkor… meghívhatom egy
kávéra?
-
Meg akar vesztegetni? - kérdezett vissza Erik felvont szemöldökkel. Charles egy
pillanatra elbizonytalanodott, aztán rájött, hogy az ellenőr csak viccelni
próbált. Biztosan jobban sikerült volna neki, ha közben nem olyan hűvös az
arckifejezése.
-
Meg lehet vesztegetni egy kávéval? Ha ezt tudtam volna, olcsóbban megúszom ezt
a hetet - mondta Charles végül mégis elindulva a kávézó felé. Erik ott sétált mellette.
- Igaz is. Az ön hibájából most teljesen le vagyok égve, úgy lenne igazságos,
ha inkább maga hívna meg engem.
-
Rendben - felelte Erik, egy kicsit magát is meglepve. Persze a nagyja meglepődésen
már túl volt akkor, amikor úgy döntött, hogy ilyen abszolút nevetséges módon
követni fogja Charlest.
Erik
valóban sűrűn járt abba a kávézóba, a pultnál mosolyogva fogadták, és már
készítették is neki az erős fekete kávét. Persze Charlesra is mosolyogtak,
elvégre ez volt a dolguk - noha kicsit csodálkoztak, hogy a visszajáró
vendégüket mással is látják, mint azzal a fehér hajú nővel, akivel esténként szoktak
beülni.
Amint
Charles is megkapta a nagyon tejes, nagyon cukros, Erik szerint biztosan nagyon
ihatatlan kávéját, leültek az egyik asztalhoz. Némán kortyolgattak egy ideig,
miközben mindketten eléggé zavarban voltak, mert tényleg, ez mennyire hülye szituáció
már.
-
Nem fog bajba kerülni emiatt? - kérdezte Charles egy idő múlva. Végülis Erik
szó nélkül elsétált a munkahelyéről, és Charles nem tudta, hogyan működnek ott
a dolgok, de ennyire szabadon biztosan nem.
-
Tulajdonképpen már végeztem - felelte Erik.
-
Reggel… háromnegyed nyolckor? - kérdezte kétkedve.
-
Nyolckor, hogy pontosak legyünk, de ezen már ne múljék. - Emmának lesz annyi
esze, hogy kiblokkoljon helyette is, de a vezetőség egyébként se merne szólni
miatta. Erik túlságosan is sokat hozott nekik a konyhára bírság formájában. - Általában
éjszakás szoktam lenni - tette hozzá.
-
Akkor nem fogja hívni a rendőrséget . - Nem is kérdezte, mondta.
-
Azt hittem, ez nyilvánvaló.
Charles
nagyon elégedett volt magával.
-
Nem fog elkésni a munkából? - kérdezett vissza Erik.
-
Ma csak kilenckor kezdek - felelte Charles. - Egyébként akkor még nem aggódott,
hogy el fogok késni, amikor kétszer is leszállított a metróról - tette hozzá
évődve.
-
Végülis ez a munkám…
-
A harmadik alkalomról szólva, mondhatta volna, hogy nem érvényes a jegyem erre
a szakaszra. Azért tegnap emiatt is megbüntettek…
Na
igen, Eriknek eszébe se jutott, hogy szóljon miatta, éppen eléggé lefoglalta
az, hogy ne szabjon ki bírságot érte.
-
Elnézést - motyogta az orra elé.
-
No nem számít - mondta gyorsan Charles. - Ami meg a késéseimet illeti, a
diákjaim csak örültek neki. Bár azt hiszem, nem értik, mi ütött belém
mostanában, hogy folyton alig esem be az órákra. Ha nem szedem össze magam,
hamarosan pletykálkodni kezdenek.
-
Adhatna nekik extra házi feladatot, hogy ne legyen rá idejük - ajánlotta Erik
készségesen.
-
De akkor idén biztosan nem kapnám meg az egyetemen a legjobb tanárnak kijáró
díjat.
-
Szóval inkább a legjobb fej tanárnak járó díjat.
-
Lényegében.
Erik
belemosolygott a kávéjába.
Hogy
ne szakítsa félbe a még éppen csak kialakuló társalgásukat a hirtelen csend,
Erik gyorsan megkérdezte: - Szóval mióta tanít?
-
Ha ez egy udvarias módja annak, hogy kiderítse, mennyi idős vagyok, nem jönne
be - tíz éve. De még csak huszonhét vagyok.
-
Korán kezdte.
-
Mit mondhatnék, mindig is tanár akartam lenni. Na jó, kivéve azt az időszakot,
amikor szuperhős, de abból már kinőttem.
-
Sosem késő - jegyezte meg Erik.
-
És maga mindig is ellenőr akart lenni? - vicceskedett Charles, de amint
kimondta, rájött, hogy ez milyen faragatlanság a részéről. Mégis ki akarna
ellenőr lenni? Most már viszont az is bunkóság lenne, ha megpróbálná elütni
valamivel.
-
Nem éppen, de megteszi. Talán nem túl nagy kihívás, viszont szórakoztató -
mondta őszintén. Egy csomó mindent tanult, de semmi sem érdekelte eléggé. -
Hadvezér akartam lenni, amíg rá nem jöttem, hogy manapság már nem igazán
léteznek olyanok. Vagy cápa. Azzal legalább odáig jutottam, hogy megtanultam
úszni.
-
Végülis ellenőrként is ugyanúgy rettegik nevét, mintha hadvezér lenne -
jegyezte meg Charles. Ezt Erik biztosan bóknak értelmezi, ha már annyit tesz
azért, hogy ijesztőnek látsszék. Charles még csak éppen kezdett rácsodálkozni,
hogy valójában nem is annyira az.
-
Ugyanez igaz a tanárokra is.
-
Némelyikre, de én inkább az a típus vagyok, akibe mindenki szerelmes. Végülis
az enyém a legjobb tanárnak járó díj, emlékszik.
Erik
csendesen megállapította magában hogy valóban, Charles eléggé elbűvölő ahhoz,
hogy elhiggye, minden diákja bele van zúgva. Mi lesz ha Emma megtudja, hogy
igaza volt?
-
Ami azt illeti, én is jobban hasonlítok egy cápára, mint egy hadvezérre -
mondta Erik. - Ha egyszer megérzem a vér szagát, nem tágítok.
-
És kegyetlenül elviszi az áldozatot kávézni? - évődött Charles.
-
Nem, az viszonylag ritkán fordul elő. Úgy is mondhatnánk, hogy először.
-
Megtisztelve érzem magam - mondta Charles vigyorogva. Erik rámarkolt a
kávéscsészére, ó te jó ég, de szép a mosolya.
-
Helyes - mondta maga is vigyorogva.
Úristen,
gondolta Charles, tényleg hasonlít egy cápára. Talán ideje lenne komolyan
elkezdenie aggódni a testi épségéért. De ahelyett, hogy elmenekült volna,
inkább ott marad, és tovább beszélgettek.
Egészen
addig, amíg Charles rá nem eszmélt, hogy megint el fog késni a munkából.
Erik
elkísérte őt, ahogy sietve visszaindult a metró irányába.
-
További jó utat - mondta neki Erik, ezúttal egyáltalán nem hivatalosan.
-
További jó… Várjuk csak - torpant meg Charles. - Ha éjszakás szokott lenni,
akkor egész héten feleslegesen kívántam további jó munkát?
-
Igen - ismerte be Erik.
-
Akkor jó éjszakát - javította ki Charles. - Vagy valami ehhez hasonló.
-
Holnap reggel találkozunk? - kérdezte Erik gyorsan, mielőtt Charles lerohant
volna a mozgólépcsőn. És reménykedve.
-
De holnap szombat… Nem megyek dolgozni - felelte Charles óvatosan.
-
Oh, persze, mindig elfelejtem - motyogta Erik. - A nem hétfőtől péntekig tartó
munkahét hátrányai.
-
Talán hétfőn - mondta Charles.
És
eszébe se jutott, hogy mennyire tömött a metró a hét elején, és hogy neki már
működik a kocsija.
Szombat
Charles
felébredt valamikor akkortájt, amikor az ébresztője szólni szokott. Gyakran
megtörtént ez vele, úgy tűnik, a biológiai órája nem ismeri a hétvégét. De nem
volt ez annyira zavaró, hiszen éppen csak annyi ideig maradt ébren, hogy
megnyugodva realizálja, van még ideje aludni, azután fel sem kelt minimum
tízig.
Aznap
reggel ráhunyorgott az órára, és megállapította, hogyha nem mászik ki az ágyból
öt percen belül, le fogja késni a metrót.
Hülyeség.
Kimászott
az ágyból, gyorsan megmosakodott, felöltözött, és ezúttal a táskája nélkül
indult a metrólejárat irányába.
Még
kevesebben ültek a metrón, mint pénteken, persze, ki az az elvetemült, aki
szombat reggel ilyen korán bárhová is menne. Néhány fáradt ember, akiknek nem
mindig hétvégére esik a szabadnapjuk, néhány még fáradtabb fiatal, akik még
mindig részegek voltak a hajnalig tartó buli után, meg ő maga.
És
Erik.
-
Jó reggelt! Jegyeket, bérleteket!
A
fáradt emberek fáradtan keresni kezdték a bérleteiket, a buliból visszamaradtak
pedig az átlagosnál is látványosabb pánikkal az ajtók felé szédelegtek. Charles
meg rámosolygott Erikre.
-
Azt hittem, ma nem dolgozik - mondta Erik egyenesen Charleshoz lépve, vidáman.
Nem is törődött az előle menekülő, botladozó tinédzserekkel. Persze általában
nem törődött velük, csak a gyengéket kapta el, akik nem tudták elég gyorsan
elkerülni őt. Cápa.
-
Nem is - felelte Charles. - Csak arra gondoltam, mivel tegnap meghívott a
kedvenc kávézójába, ma én hívnám meg önt az enyémbe. Már ha ma is nyolckor
végez - tette hozzá bizonytalanul. - És ha ráér.
-
Ráérek - vágta rá Erik készségesen.
-
Príma! - Charles olyan boldogan vigyorgott, hogy Erik szinte beleszédült. - El
sem kéri a jegyemet? - kérdezte aztán kihívóan.
-
Miért, van? - kérdezett vissza Erik felvont szemöldökkel.
-
Kikérem magamnak a feltételezést is! - játszotta a felháborodottat Charles. -
Persze, hogy nincs.
-
Na szép, már nem is próbálkozik - sóhajtotta Erik lemondóan.
A
szokásos megállóban leszálltak a szerelvényről, és Erik gyorsan végignézett a
peronon - Emma is akkor lépett ki a másik vagonról, ő bezzeg egy olyan
bliccelővel, akit meg is fog büntetni.
-
Megvárna itt, amíg kijelentkezek a munkából, és átöltözöm?
-
Hát persze - mondta Charles. - Addig majd keresek magamnak egy ülőhelyet.
-
Azt nem ajánlanám - figyelmeztette Erik. - Látnia kéne, mi mindent hagynak itt
a hajléktalanok az üléseken éjszakánként. Maradjunk annyiban, hogy szerintem
inkább állni akarna. Sietek.
-
Meggyőzött - mondta Charles beletörődően. - Menjen csak nyugodtan, itt várom.
Erik
valóban sietett, már csak azért is, hogy végezzen, mielőtt Emma utoléri őt.
Majdnem sikerült is neki, már az utcai ruhájában volt, és éppen nyitotta volna
a személyzeti bejárat ajtaját, de Emma megelőzte őt - pont az orra előtt tárta
ki az ajtót.
-
Na de Erik, el sem köszönsz? - kérdezte szemtelenül. Igencsak gyorsan kellett
lerendeznie a bliccelőjét, mert látta, hogy kit fogott Erik (és kit engedett el
már megint), és azt, hogy Charles nem megy semerre, és elég egyértelműen nem a
következő metrót várja. Tudta, hogyha nem siet Erik után, az úgy lelép, mint a
sicc, és akkor várnia kell holnap estig, hogy
megtudja, mi a helyzet.
-
Emma - mondta Erik köszönés gyanánt. - Most nincsen rá időm.
-
Azt látom! - Emma ügyesen blokkolta Erik útját, hogy az ne tudjon elszaladni
előle. Ellenőrként volt már ebben tapasztalata. - Szóval mi van, máris ott
tartotok, hogy eléd jön a munkába?
-
Ugyan, kérlek! - Erik a szemeit forgatta. - Csak meghívott kávézni a tegnapiért
cserébe. Biztos vagyok benne, hogy csak udvarias akar lenni.
-
Biztos ám a francokat - vágta rá Emma. - Ez egy randevú. Mit meg nem élek! Erik
randizni megy, ráadásul egy bliccelővel!
-
Senki nem megy randizni reggel nyolckor
- nyögte Erik frusztráltan.
-
Idejött szombat reggel nyolcra a kedvedért, Erik. Holtbiztos, hogy randi.
-
Jó, az - mondta Erik beletörődve. - Akkor kiengedsz?
Emma
vigyorogva elállt az útból.
-
Sok szerencsét! - mondta neki, ahogy elsietett mellette.
Hát
persze, hogy Erik még jobban nézett ki most, mint a munkaruhájában - a magas
nyakú felső tökéletesen passzolt rá, a barna bőrkabát úgyszintén, és arról még
nem is beszéltünk, amit Charles csak valamivel később vett észre: hogy a
hátsója milyen mutatós a nadrágban. Ő maga bezzeg a mindig szokásos reggeli
kapkodásban az első keze ügyébe akadó ruhadarabokat vette fel - persze azokban
is rendesen mutatott, mert minden ruhájában rendesen mutatott, csak éppen
fájdalmasan úgy nézett ki, mint aki: egy tanár.
Azzal
nem számolt, hogy Eriknek pont így tetszik.
-
Merre megyünk? - kérdezte Erik egy kicsit zavarban Charles tekintete alatt.
-
Gyalog egy kicsit messze lenne, szóval fel kéne szállni a metróra… Viszont el
kell áruljam, hogy nincsen jegyem. Hajlandó velem így is utazni, vagy
túlságosan idegesítené? - kérdezte Charles heccelődve.
-
Műszakon kívül sosem - mondta Erik. - És ha már nem hivatalos minőségemben
vagyok, lehetne, hogy tegeződjünk?
-
Szólíthatlak Eriknek?
-
Ha a Charles megfelelő.
Zajosan
száguldott be a metró, elnyelve Charles válaszát, de úgyis egyértelmű volt.
Felpattantak az ajtón a még mindig eléggé üres metróra - úgy tűnik, hétvégén
még a fél kilenc is hajnalnak minősül.
-
Egy kicsit szokatlan, hogy nem mondtad, hogy jegyeket, bérleteket - jegyezte
meg Charles vigyorogva.
-
Nem sok híja volt - felelte Erik. - Reflex.
Charles
kedvenc kávézója sokkal puccosabb hely volt, mint Eriké, szerencsére még éppen
nem visszataszító mértékben. Azt meg kell hagyni, hogy az ülőhelyek
kényelmesebbek voltak, viszont kissé furán néztek Erikre, hogy a hatalmas
választékra rá sem pillantva egy egyszerű fekete kávét rendelt. Eriknek eszébe
jutott, hogy bosszúból Charles kávéjára fújták a neki szánt tejszínhabadagot
is, de Charles elégedett tekintetét látva be kellett látnia, hogy pontosan azt
a szörnyűséget rendelte.
Könnyebben
ment a beszélgetés most, hogy tegeződtek. Az időjárástól hamar eljutottak a még
mindig kellőképpen egyszerű, de valamivel érdekesebb témákig, aztán a
háziállatok kapcsán (ami egyiküknek sem volt, bár Charles nem bánt volna egy
macskát, Erik meg egy kígyót, vagy pókot, ami a legundorítóbb dolog a világon,
viszont legalább igénytelen, és nem kell sűrűn etetni) Charles hirtelen azon
kapta magát, hogy a sejtbiológiáról áradozik - és ami még meglepőbb, Erik
érdeklő arckifejezéssel hallgatta őt, sőt, olykor még közbe is szólt, ha
véletlenül megértett valamit annyira, hogy volt véleménye is róla.
És
amikor Eriknek éppen fogalma sem volt arról, hogy Charles miről beszél, akkor
arra figyelt, hogy a másik folyton megérinti őt. Persze Charles egyébként is
szenvedélyesen, két kézzel magyarázott, de Eriknek azért feltűnt, hogy ezzel
együtt minden alkalmat megragad, hogy megérintse a karját, a kezét, a térde unos-untalan
az ő térdének súrlódott az asztal alatt, és ő maga is egyre közelebb húzódott
hozzá. Eriknek nem volt ellenére a dolog.
Észrevétlenül
elfogyott néhány csésze kávé, és a pincérnő somolygott magában, mert Charles
eddig csak olyan alkalmakkor tartózkodott ennyit a kávézójukban, amikor könyvet
hozott magával, most meg hirtelen megjelent egy másik férfivel, akivel
nyilvánvalóan flörtölnek egymással. Általában csak egy félórára ült be egyedül,
vagy a húgával, aki eléggé hangos, és nagyszájú volt ahhoz, hogy az egész
kávézóban mindenki tisztában legyen azzal, hogy ki ő, és mik a viselt dolgai.
És ezzel együtt Charlesról is többet megtudtak, aki nem biztos, hogy annyira
értékelte ezt, és ezerszer is megfogadta, hogy többet ide nem hozza Ravent.
De
hát mindketten szerették ezt a helyet.
Most
már Erik is.
Addig
maradtak, míg Charles észre nem vette, hogy kezd éhes lenni.
-
Már ennyi az idő! - kiáltott fel az órájára nézve, aztán nevetett magán,
annyira színpadiasra sikerült. Az egész délelőttöt végigbeszélgették, és már
jócskán ebédidő volt.
-
Ideje lenne hazamenned? - kérdezte Erik csalódottan.
-
Hát, nem sok minden van otthon, amit ebédnek lehetne nevezni - mondta Charles.
- Inkább beülök egy étterembe.
-
Ugyanez nálam is - mondta Erik. Ez mondjuk nem volt egészen igaz, mert egész
hétre előre gondoskodott gyorskajáról, csak elő kellett volna vennie a hűtőből
és megmelegíteni, de ez részletkérdés. - Szóval társulhatok?
-
Örülnék neki.
Charlesnak
többet kellett fizetnie az egész délelőttös kávéfogyasztásukért, mint Eriknek a
tegnapi egy-egy csészéért, úgyhogy amúgy is igazságosnak tűnt, hogy az ebédet
meg ő állja.
Egy
ebéd… Ez már inkább hangzik úgy, mint egy randi.
-
Hová menjünk? - kérdezte Erik, amikor kiléptek a kávézóból.
-
Arra gondoltam, hogy csak induljunk el, majd találunk valamit.
Eriknek
nem volt ellenére az ötlet, jól esett neki a friss levegő, és az idő is
kellemes volt, a hét eleji esőzéseknek már nyoma sem maradt, mindenhol hozzájuk
hasonló párok andalogtak ráérősen, vagy éppen családok a játszótér irányába
szaladó gyerekeikkel, élvezve a rég várt hétvégét.
Ők
is sétálni kezdtek csak úgy, a fejük után, amiből az lett, hogy újra annyira
belemélyedtek a beszélgetésbe, hogy elfelejtettek útközben éttermet keresni,
míg végül annyira éhesek lettek mindketten, hogy megálltak hot dogot venni, és
leültek valami parkban egy padra.
Aztán
ott maradtak a padon jóval az után is, hogy mindent megettek, és még mindig nem
fogytak ki a beszédtémából.
Gyakorlatilag
mindenben különbözött a véleményük, ennélfogva bármi is került szóba, úgy tűnt,
örökké tudnak vitatkozni róla. De mégis élvezték, mivel itt nem mérges
veszekedésről beszélünk - mindkettejüknek voltak érveik, amiket egymás elé
tudtak állítani, és mindketten szerettek vitatkozni.
Egész
álló nap együtt voltak, és annak ellenére, hogy nem csináltak igazából semmit,
egy pillanatra sem unatkoztak - majd nem akartak tudomást venni arról, hogy
esteledik, mert úgy érezték, hogy még mindig annyi mondanivalójuk van.
Később
pedig csak úgy, hogy még mindig nem akarnak elválni a másiktól.
Pedig
ahogy csendesedett az este, úgy csendesedtek el ők is, és csak ültek egymás
mellett, egészen meghitt közelségben.
Charles
boldogtalanul gondolt arra, hogy most már igazán haza kellene menniük, de hát
olyan kellemes volt minden. Egy idő után azért kezdett gyanússá válni, hogy
Erik teljesen elhallgatott, úgyhogy Charles oldalra pillantott, és azt látta,
hogy a másik férfi előre bicsaklott fejjel alszik.
Nem
bírta abbahagyni a mosolygást, olyan elképesztően aranyosnak találta így Eriket
- igen, bizony jó lenne holnap reggel ezt látni maga mellett.
Erik
felriadt, amikor elkezdett lecsúszni a padról, és a karjaiban már benne volt a
nyújtózkodás, amikor eszébe jutott, hogy hol is van.
-
Ilyen unalmas társaság volnék? - kérdezte Charles kedvesen. A francba, legalább
egy kicsit sértettnek akart tűnni.
-
Elnézést - szabadkozott Erik azonnal, és némileg ijedten. Szép kis benyomást
kelthetett. - Hát persze, hogy nem untatsz. Csak már lassan huszonnégy órája
ébren vagyok.
Charlesnak
kapásból bűntudata lett.
-
Erre nem is gondoltam. Én kérek bocsánatot… Csak úgy megjelentem reggel, és
egész estig feltartottalak…
-
Charles - szakította félbe Erik, mielőtt tovább folytathatta volna a
mentegetőzést. - Nagyon élveztem a mai napot… Annál mindenesetre jobban, mintha
egész nap otthon aludtam volna - tette hozzá, nehogy túlzásba essen.
-
Én is nagyon élveztem - mondta Charles. - Szóval… ugye van kedved újra
találkozni? Mármint azon a pár percen túl, hogy reggel megbüntetsz a metrón.
-
Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, nekem is kérdeznem kell valamit - mondta
Erik Charles felé fordulva.
-
Nos?
-
Megcsókolhatlak?
Charles
kis híján felnevetett, de aztán inkább csak annyit mondott: - Igen.
A
szokásai, a vigyora, és a fogai ellenére Erik nem csókolt úgy, mint cápa - úgy
csókolt, hogy Charlesnak a lélegzetvételnyi szünetekben mérlegelnie kellett,
meddig mehetnek el egy nyilvános padon. Nagyon is hamar ki kellett bontakozniuk
a csókból, hogy a válasz ne legyen az, máris túl sokáig.
Vasárnap
Charles
szerette volna reggel a mélyen alvó Eriket látni maga mellett - de az igazság
az, hogy előző nap, amikor sikerült visszatalálniuk a parkból a metróhoz,
ketten kétfelé indultak. Nagyjából szavak nélkül is arra jutottak, hogy Erik
túl fáradt, és egyébként is, ez még csak az első randijuk, még ha időben ki is
tett hármat, intenzitásban pedig, hát, ki tudja mennyit. Charles nem emlékezett
rá, hogy valaha bárkivel is ilyen jót beszélgetett volna, az a csók pedig egész
éjszaka ott égett az ajkain.
Arra
sem emlékezett, hogy melyikük ajánlotta fel a másiknak, hogy már másnap újra
találkozzanak - de valószínűleg egyszerűen csak egyértelmű volt, hogy fognak, miután
mindketten erőteljesen céloztak arra, hogy ráérnek.
Megvolt
az előnye annak, hogy ezúttal előre megbeszélték, hogy találkoznak - mégpedig
az, hogy Charlesnak nem kellett hajnalban kelnie, mert valami emberi időpontot
határoztak meg. Így is felébredt mondjuk a szokásos időben, és nem is igazán
tudott utána visszaaludni, de nem bánta. Azért nem nyomta el az álom, mert túlságosan
boldog volt.
Mégis
ki gondolta volna, hogy ide vezethet, hogy megpróbál lógni a metrón?
Erik
ájultan aludt délig - persze megszokta, hogy lehetetlen időpontokban alszik,
akkor viszont addig, ameddig csak tud, meg aztán tényleg fáradt is volt. A
„reggeli” zuhany után még pont arra volt ideje, hogy gyorsan kitakarítson, ami
nem tartott sokáig, lévén, hogy rendszerető ember volt, és egyébként is mindig
tisztaság volt nála. Csak biztosra akart menni, mert úgy tervezte, hogy ma este
Charles nála alszik.
Már
ha neki sem lesz ellene kifogása.
Nem
úgy tűnt.
Csak
annyit beszéltek meg, hogy együtt ebédelnek, ezúttal rendesen, azt nem, hogy
utána mit csinálnak majd, de Eriknek már megvolt az elképzelése.
Mint
kiderült, az étterem, amit Charles választott, épp ugyanolyan puccos volt, mint
a kedvenc kávézója. Ez egy rendes randevú, az már biztos, Emma biztosan
elégedett lesz vele holnap, ha majd Erik beszámol neki róla. Oh hagyjuk már,
Erik is elégedett volt.
Úgy
vigyorgott magában, mint egy idióta, és még inkább, amikor meglátta Charlest
közeledni könnyed, vidám léptekkel, és ragyogóan.
Később
aztán kiderült, hogy az étterem éppen túlságosan is puccos ahhoz, hogy
kényelmesen lehessen komoly témákról vitatkozni benne, úgyhogy a leginkább csak
magukról beszéltek, ami igazából rájuk is fért, tekintetbe véve, hogy a
világról alkotott nézeteiket már tudták egymásról, de személyesebb dolgokat
kedvesebbet. Azután ebbe is annyira belelendültek, hogy már jócskán a délután
közepén jártak, az ebéd maradékát is régen elpusztították, csak bort rendeltek
egyre többet.
Azután
Charles engedte, hogy Erik fizessen, némi évődés után a csekkekkel
kapcsolatban, amiket délelőtt befizetett.
-
Szóval tegnap említetted, hogy szeretsz sakkozni - hozta fel Erik. - Volna
kedved játszani velem?
-
Én is pont erre gondoltam - vidult fel Charles. Ritkán szokta felhozni a
sakkozás témáját, nem akart túl régimódinak tűnni, de a tegnapi nap eléggé
informatív volt ahhoz, hogy tudja, Erik szintén szeret játszani. Emellett ez
tűnt a legjobb apropónak, hogy felhívja magához.
-
És van otthon sakk-készletem - folytatta Erik reménykedve.
-
Nekem is van. - És már elő is készítettem, tette hozzá magában. Arról nem is
beszélve, hogy rendet raktam a lakásban.
Ami
több ideig tartott neki, mint Eriknek.
-
Én közelebb lakom - érvelt Erik.
-
Honnan tudod, hogy én hol lakom? - kérdezte Charles felvont szemöldökkel.
-
Oh - nyögte Erik zavarban. - Ez csak a csekkek miatt van, amit a nevedre írtam.
Jó a memóriám, és elég jól ismerem a várost… Oké. Most biztosan azt hiszed, hogy
valami perverz kukkoló vagyok, aki rég lenyomozott téged. Pedig nem, esküszöm.
-
A perverz részével nincs problémám - mondta Charles vigyorogva.
-
Helyes, mert az a része igaz.
Charles
legyűrte magában a késztetést, hogy vihogjon, elvégre érett felnőtt férfi volt,
egy komoly tanár, nem valami kis suhanc.
-
Mégis inkább hozzám kéne mennünk. Van whiskym - vetette be a döntő érvet.
-
Nyertél - adta meg magát Erik.
Charlesnak
eszébe se jutott jegyet venni, teljes lelki nyugalommal lógott újfent a metrón
- Eriknek bezzeg eszébe jutott, és csak mosolygott rajta.
Charles
lakása nagyobb volt, mint Eriké, és rendetlenebb is, ami nem csoda, mert annyi
cucca volt, amik között egyszerűen képtelenség rendet tartani. Javarészt
könyvek - ha rendesen polcokra lett volna pakolva minden, simán elment volna
könyvtárnak. Furcsamód Erik mégis azonnal komfortosan érezte magát, holott nem
szokott zsúfoltsághoz, legalábbis a hétfő reggeli műszakokon kívül a metrón.
Nem
volt túl sok hely a nappaliban sem, ahol tanyát vertek, de Erik szintén nem
bánta, szívesen maradt Charles személyes terében, és lélegezte be a levegőjét.
Végül
a sakk is csak egy másodlagos elfoglaltság volt amellett, hogy beszélgettek, és
a whisky is csak ok arra, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. Idővel mégis
elfelejtkeztek a játékról, kifogytak a szavakból, és megitták a whiskyt - akkor
már csak az utolsó lehetőség maradt.
Charles
volt az, aki megcsókolta Eriket, megkímélve őt attól, hogy újfent meg kelljen
kérdeznie, megteheti-e (bár vigyorgott, ha csak eszébe jutott), aztán már nem
akart vigyorogni, mert a csókjuk alkoholízű és mámorító volt, és most nem volt
semmi, ami akadályozhatta volna őket, biztonságban voltak a világ szeme elől. A
lakása ismerős illatában, a saját személyes kis tárgyaival körülvéve Charles az
ő foteljében ülő Erik fölé hajolt, a kezei a hajában, lélegzete az arcán, és az
ajkai végigsiklottak az övéin. Erik belemarkolt Charles ruhájának az anyagába,
hogy egészen magára húzza őt, azután a derekára csúsztatta a kezét, rést
keresve a textil rétegei között, szomjazva a puszta bőr érintésére.
Addig
csókolóztak, amíg csak Charles tartani bírta ezt a számára eléggé kényelmetlen pozíciót,
azután csak el kellett húzódnia. A homlokát Erik homlokának támasztotta,
megkapaszkodott a fotel karfájában, és mosolygott, mert érezte a bőrén Erik
zihálását, és az ajkait, ahogyan továbbra is apró, koordinálatlan csókokat
lehelt rá, mert egyszerűen képtelen volt abbahagyni.
-
Kérlek mondd, hogy ma este nem kell dolgoznod menni - lehelte Charles.
-
Nem, nem kell - mondta Erik még mindig lehunyt szemekkel. - Kellett volna, de
megkértem valakit, hogy cseréljünk műszakot.
-
Nagyon előrelátó vagy - bazsalyogta Charles.
-
Meglesz az ára - sóhajtotta Erik. - Folyton cserélgetni szoktunk, de sosem
miattam. Biztosan lesz majd pár kérdésük.
-
És mit fogsz válaszolni?
-
Az attól függ. Hogy lesz-e olyasmi, amiről nem illendő beszélni. - Erik végre
kinyitotta a szemét, de ilyen közelségből nem tudott olvasni Charles arcáról.
-
Ha szeretnéd hogy legyen, megmutathatom a hálószobámat.
-
Jó ötlet - mondta Erik vágytól lázasan.
Charles
elkért még néhány csókot, azután felegyenesedett, hogy hátralépjen, és
kiengedje Eriket a fotelből, de ő nem bírt azonnal felkelni. Csak nézte ragyogó
tekintettel a máris kócos, kipirosodott Charlest, akinek a nyelve végigfutott
az alsó ajkán, egy kis csillogó nedvességet hagyva maga után. Oh ne, ez már
szinte büntetendő.
Charles
hálószobája ugyanolyan volt, mint az egész lakás, zsúfolt, és teli könyvekkel,
az ágyára végtelen mennyiségű párna halmozva, az ágyneműje világoskék. De épp
elég nagy volt kettejüknek, és elég kényelmes is, állapította meg Erik, ahogy
végignyúlt a takarón, és magához vonta Charlest, hogy pontosan ugyanott
folytassák, ahol abbahagyták.
Persze
a csók egy idő után már nem volt elég - Erik még több szabad felületet követelt
Charleson, amit megérinthet és megízlelhet, és morgott, hogy hány réteg ruhát
kell még lehámoznia róla. Charles bezzeg könnyedén megszabadította a
pulóverétől, a tenyerét a mellkasára simította, és követve az izmok és bordák
vonalát hamar eljutott a hasáig, aztán ahelyett, hogy bíbelődni kezdett volna
az övével, inkább a nadrágja anyagán keresztül folytatta az útját. Erik
lélegzete egy pillanatra megakadt, amikor Charles az ágyékába markolt. Túlzottan
hamar elengedte őt, de Erik nem panaszkodott, mert helyette segített neki
levenni a saját ruháit is, így végre ő is elég bőrfelülethez jutott. Charles
keze pedig közvetlenül utána megint az övénél járt, ám ezúttal megtorpant.
-
Hogyan akarod csinálni? - kérdezte pihegve, holott a jelenlegi pozíciójuk
eléggé egyértelmű volt, de ő azért biztosra akart menni.
-
Ahogyan te akarod - mondta Erik vigyorogva. - Eléggé alkalmazkodó vagyok.
-
Az jó - vigyorgott vissza rá Charles. -, mert én is.
Charles végre kibontotta az övét, azután
magukra húzták a takarót, hogy elbújjanak az éjszaka hűvöse, majd a hajnal első
fénysugarai elől.
Újra
hétfő
Charles
hosszan nézte a mellette alvó Eriket - pontosan olyan látványt nyújtott, mint
azt képzelte, és olyan békésen szuszogott, hogy nem volt szíve megzavarni őt. Még
nem tudta, hogyha nem ébreszti fel Eriket, az bármeddig képes aludni. És
felkelteni őt egyébként sem volt annyira egyszerű dolog - Charles először finom
megoldásokkal próbálkozott, megérintette az arcát, a haját, még egy csókot is
nyomott a szájára, de Erik épphogy csak összerezzent, talán sóhajtott, és máris
aludt tovább.
-
Erik - mondta finoman. Charles hangját hallva Erik végre megmozdult, de még
mindig nem tért magához, helyette csak még szorosabban ölelte Charlest.
Túlságosan is komfortos pozíció volt, ezt Charlesnak is be kellett ismernie. -
Erik! - ismételte meg egy kicsit hangosabban.
Erik
elmosolyodott, amint felismerte a hangot, és ezzel együtt realizálta, hogy hol
van, és ki fekszik a karjai között, és csak azután nyitotta ki a szemeit, hogy
belenézzen Charles hajnali derűs kék szemeibe.
-
Utálom, hogy ezt kell mondanom, de fel kell kelnem - mondta Charles
kelletlenül. - El fogok késni a munkából.
Erik
elégedetlenül nyöszörögve engedte el Charlest, és egy nehéz mozdulattal a
hátára fordult. Charles hirtelen úgy döntött, hogy akármennyire is sietnie
kellene, mégis inkább hozzábújik még egy rövid időre. Nem bírt ellenállni ennek
az álmos arcú, aranyos Eriknek, arról nem is beszélve, hogy a takaró
félig-rejtekében még mindig meztelenek voltak.
-
Na jó, ha metróval megyek, talán még belefér tíz perc - bizonygatta a leginkább
magának.
-
Ha metróval mész, vegyél érvényes jegyet - mondta Erik álomittas hangon. - Nem
leszek ott, hogy elengedjelek téged.
-
Igazán szólhatnál pár szót az érdekemben.
-
Annál többet is tudok - mondta Erik valamivel éberebbül, és az alkarjaira
támaszkodva félig-meddig felült. - Szerezhetek neked éves bérletet. Mindenki
igényelhet a vezetőségtől néhányat, tudod, a gyerekeiknek, meg a feleségüknek,
meg ilyesmi.
-
Ha ezzel most arra célzol, hogy meg akarod kérni a kezem - mondta Charles
évődve. -, azt kell hogy mondjam, talán még egy kicsit korai.
-
Charles! - nyögte Erik a szemeit forgatva. - Tényleg korán van még ehhez, csak
most keltem fel.
-
De ha a „meg ilyesmi” jelentheti a fiúdat, akkor elfogadom - tette hozzá
Charles ragyogó mosollyal.
-
Oh. Helyes - mondta erre Erik boldogan, azután magához húzta Charlest, és még fél
óráig nem engedte ki őt az ágyból.
Charles
így persze megint elkésett, sőt kompletten lekéste az első óráját. Mégsem
panaszkodott.
Ez a legcukibb dolog a világon, megüthetem? Meg akarom ütni. Nagyon meg akarom ütni. Meghajlok mutáns hatalmad előtt közben.
VálaszTörlésNo de, hát lenne szíved megütni? Amikor olyan kis monyókák? Ezt úgyse hagynám!
TörlésMellesleg mostantól tutira mindig vigyorogni fogok a metróellenőrökre, és totál idiótának fognak nézni.
olyan cukorborsó bébibogyók <3
VálaszTörlésezt egyszer még, ha lesz időm, lefordítom (ha megengeded)
Mi, komolyan le akarod fordítani? Az a legcsodálatosabb dolog lenne a világon, olyasmi még sosem történt velem. Na csak vigyázz, mert most, hogy említetted, már nagyon szeretném. Zargatni foglak vele.
TörlésLe én, simán.
TörlésNyugodtan zargass, akár minden nap, vagy amikor ráérsz, nyugodtan kelts bennem bűntudatot, amiért még nem foglalkoztam vele (de tényleg, másképp nem haladok, van elfekvőben egy Janto fordításom, már nem tudom mióta, még akkor írtam amikor benne voltam nagyon Jantoban /sajnos nem úgy, te perverz/)
Aaahhhhhh, na ez az átka ha tudsz más nyelveket, fordíthatsz magadnak... :(
Jaj ne is említsd a hányszáz félbehagyott sztorit, mert már nem vagyok benne a fandomban! Szégyenletes. De ezzel úgyse foglak békén hagyni, még lehet, hogy meg fogod utálni. XD
TörlésNem fogok tudni ugyanúgy nézni a metróellenőrökre, mint eddig,
VálaszTörlésJajj istenem, szerencse, hogy nem olyan cukkermókusok mint Erik. És a tanárok sem annyira jófejek, mint Charles, mert akkor az órákra is bazsalyogva esnék be.
Nyumurgatnivalóan édesbogarak.
Na igen, hiába lesem őket a metrónál reggelente, eddig még nem találkoztam Erikkel.
TörlésEgyébként nekem szokásom volt szerelmes lenni a magyartanáraimba, nemüktől függetlenül, szóval a dolog ezen részében még van hitem.
Még akkoriban olvastam ezt a sztorit, mikor feltetted, de persze vélemény nélkül hagytam. Viszont képzeld, azóta visszajárt kísérteni, mert amikor otthon voltam az ünnepekre, sokat békávéztam, és mindig ott motoszkált ez a fic a fejemben. Valamit nagyon jól csináltál!
VálaszTörlésaww köszi. <3 én is szoktam lesni az Erikeket, de még sosem találkoztam eggyel sem. pedig akár el is hagynám a cuccaimat, hogy másnap visszaadhassa nekem. XD
TörlésJajhogyezmilyencukivolt *-* Végre elértem hozzád is, már régóta fontolgattam, hogy benézek hozzád is, csak valahogy elmaradt, de most már bánom, hogy nem tettem meg korábban <3 Van két kedvencem, amit muszáj kimásolnom:
VálaszTörlés"- Mielőtt erre a kérdésre válaszolok, nekem is kérdeznem kell valamit - mondta Erik Charles felé fordulva.
- Nos?
- Megcsókolhatlak?" ez annyira aranyos volt, hogy nagyon és a lakótársaim nem egészen értették, min vigyorgok szerelmesen tíz persze. De szerintem már megszokták.
"Később aztán kiderült, hogy az étterem éppen túlságosan is puccos ahhoz, hogy kényelmesen lehessen komoly témákról vitatkozni benne, úgyhogy a leginkább csak magukról beszéltek, ami igazából rájuk is fért, tekintetbe véve, hogy a világról alkotott nézeteiket már tudták egymásról, de személyesebb dolgokat kedvesebbet." - ez meg a második, de volt még, csak őszintén szólva fél kettőkor már kicsit fáradt vagyok visszakeresgetni. Odavagyok értük <3
Sziaszia, üdv nálam, nagyon örülök neked! ^.^ És köszi <3 Ugye milyen elképesztően cukik ezek itt ketten, én végig vigyorogtam, miközben írtam. De most örülök, hogy mást is sikerült megmosolyogtatnom vele.
TörlésÉs én még mindig várom az ellenőr Erikem, egye fene, meg is büntethet. XD
nagyon kellemes volt így pár egymáson élesített iskolapad háttérzajával kísérve c:
VálaszTörlésaww hát ez őrült aranyos volt, tökre bezsongtam tőle, köszönöm<3333
VálaszTörléshát ez milyenrohadtfluffos, úristen
VálaszTörlésmegnevettetett meg minden
kíváncsi voltam, mit hozol ki az alapötletből, mert az szerintem elég egyedi, és hát nem csalódtam <3
Csodálkozom, hogy ennyi idő után még bárki is idetalál valahogy. XD
TörlésHű, emlékszem, miután megírtam ezt, mindig vigyorogtam az ellenőrökre, szerintem azt hitték, hogy megőrültem.
Köszi szépen, hogy erre jártál, és még kommenteltél is. Szerencse az e-mail címem még mindig ugyanaz, így kaptam róla értesítést. :P