Charles
remegve burkolózott az őt körülvevő csendbe, mint a takaróba, amit Hank
ráterített. Sírt, némán, szégyen nélkül, érezte, hogy a könnyek végigfolynak az
arcán, az orrán, és lecsöppennek az ágyneműre, hogy a pamut éhesen igya fel a
nedvességet. De tudta, hogy ezek legalább az ő könnyei.
És
a takaró meleg, óvó ölelésében érezte, hogy a lábai az ő lábai. Még nem állt
biztosan rajtuk, még túlságosan gyöngék voltak, még ő maga is túlságosan gyönge
volt, de érezte őket.
Amikor
először végigsimított a combján, és érezte a bőrén az izzadt tenyere
forróságát, nem bírta abbahagyni a nevetést - most pedig nem bírta abbahagyni a
sírást, mert hiába kapta vissza a lábait. Amiket igazán akart, azokat nem
kaphatta vissza.
Abban
nem segíthetett Hank.
Hank
az ágya felett állt, és Charles nem hallotta a gondolatait, de tudta, hogy Hank
megérti őt.
Charles
emlékezett, hogy az elejétől kezdve Hank volt az, aki a legjobban csodálta őt a
bátorságáért, amiért még ebben a helyzetben is képes volt erős maradni - mert ő
volt az egyetlen, aki látta, hogy Charles valójában mennyire gyenge,
kétségbeesett, és szomorú.
Charlesnak
segítségre volt szüksége, és ő volt az egyetlen, akiben megbízott. Hank pedig
büszke volt erre, és kínosan érezte magát miatta, azután pedig csak elfogadta.
Hank
tisztelte Charlest.
Hank
végtelenül szánta Charlest.
Hank
szerette is Charlest.
De
Charles számára mindez most csupán emlék volt. Hank elméje, és mindenki más
elméje is eltűnt, ahogyan Eriké a sisak takarásában. Charles hiába nyúlt
utánuk, nem hallott semmit, nem látott semmit, nem érzett semmit. Egyedül volt.
Mennyire
csodálatos volt egyedül lenni!
Éppen
elég volt neki a saját fájdalma is. Éppen elég volt a saját veszteségét
siratni.
Az
ágy megrezdült, a matrac nyikorgott, ahogyan Hank leült rá, ez a matrac régen
sosem nyikorgott, azután kezdett, hogy Erikkel eltöltöttek benne néhány vad
éjszakát. Néhány éjszakát - ennyi volt csupán. Üressé száradó emlékek Charles
magányos agyában.
Hank
végigfeküdt Charles mellett, nem ért hozzá, csak közel húzódott, annyira közel,
hogy éreztesse Charlesszal, nincsen egyedül. Csak remélte, hogy a jelenléte
legalább valamennyi vigaszt nyújt Charlesnak, és azt kívánta, bárcsak többet
tudna tenni.
Charles
végül kinyitotta a szemeit, és az arca elé hulló zsíros, kócos haján át nézett
Hankre. Nyomorultul érezte magát. Vigasztalannak.
-
Érints meg, Hank - kérte rekedt, sírástól ittas hangon. - Kérlek. Megtennéd?
Hank
elvette a saját válláról a kezét, eddig észre sem vette, hogy ugyanúgy öleli
saját magát, ahogyan Charles is, és az előtte fekvő férfi vállára tette a
kezét. Nem érezte természetes mozdulatnak, sokkal inkább zavarbaejtőnek, erőltetettnek,
így inkább feljebb emelte a kezét, hogy kisimítsa Charles haját a homlokából. Charles
nedves, hidegkék szemei megfejthetetlenül meredtek rá, és azután vágyakozva. Eddig
nem is realizálta, hogy valójában mennyire vágyik az érintésre. Valami
fizikaira az önként választott mentális magányának ellensúlyaként. Hank
simogatta a haját, és Charles szinte reszketett a keze alatt, a könny még
mindig csillogott az arcán, az ajka világított a sápadt bőréhez képest.
A
takaró félig lehullott róla, amikor felemelte a kezét, hogy elkapja Hank
csuklóját, és Hank arra gondolt, hogy oh, ez túl sok volt, túl személyes, túl
intim, de tévedett. Épp ellenkezőleg, túl kevés. Charles lehunyta a szemeit, és
a mellkasához szorította Hank tenyerét, aki így érezte ahogyan a levegő
szaggatottan érkezik a tüdejébe, pedig nem zokogott, már nem is sírt. A szíve
vad ütemet vert, és Hank érezte a bordákat a pólója alatt, Charles nem volt
olyan vékony, mint ő ebben az emberi formájában, de önmagához képest nagyon
sovány. Azután lejjebb irányította Hank kezét - milyen régóta nem érezte már
senki érintését a combján! Még a nadrágon keresztül is bizsergett tőle a bőre,
és Charles újra felnézett Hankre, aki feszülten nézett vissza rá, de a szemei
mégis annyira lágyak voltak, és annyira megértőek.
-
Megtennéd? - kérdezte újra, és a hasához húzta Hank kezét, a pólója alá, a
csupasz bőrére, és milyen régóta nem érezte már senki érintését a bőrén!
Charles
elengedte Hank kezét, aki nem húzta el tőle - egy ideig csak ott tartotta,
azután Charles érezte, ahogy feljebb csúsztatja, a mellkasára, azután az
oldalára, és lefelé, végig a bordáin.
Charles
máris nehezebben vette a levegőt, forró, nagy kortyokban szívta magába, és
nézte, ahogyan Hank beharapja az alsó ajkát, nem úgy, mint Erik tette mindig,
hogy visszafogja a mindjárt kitörő vágyát, csak zavarában.
Charles
csak félig fogalmazta meg magában a kérdést, hogy vajon mikor lesz ez Hanknek
túl sok, és csak remélte, hogy nem most, hogy még egy kicsivel később, mert éhezett
az érintésre, remegett érte, és még nem volt elég. Hank ugyan megtorpant,
amikor Charles lenyúlt a saját nadrágjához, és a pokróc takarásában elkezdte
lehúzni magáról, de a kezét még mindig nem rántotta vissza.
És
Charles felnézett rá, szavak nélkül is majdnem könyörögve, és közben nagyon
örült neki, hogy nem tudja, mire gondol Hank.
Azután
már nem számított, csak a hűvös, vékony ujjak érintése az ölében, és Charles
felnyögött, mert egyszerre túl sok volt, azután pedig azért, mert túl kevés.
Hank mozdulatai bizonytalanok voltak, és ügyetlenek, és Charles tudta, hogy még
sosem ért hozzá senkihez sem saját magán kívül, de annyira szeretett volna
segíteni Charlesnak, annyira szerette volna egy kicsit boldoggá tenni. Nem
maradt neki semmi sem Hanken kívül. És Charles homlokán kisimultak a ráncok, lehunyta
a szemeit, és csak zihált, azután megragadta Hank vállát, és az ajkai
valószínűleg Erik nevét formálták, és Hank arra gondolt, hogy ez rendben van.
Charles
újra remegni kezdett, de ezúttal ez is rendben volt, mert annyira régen,
úristen, mennyire régen nem élvezett már el, még azelőtt, hogy mindent
elveszített volna, még Erikkel…
Azután
Hank elhúzódott tőle, kicsúszott a kezei közül is, de nem kelt ki Charles
mellől az ágyból, továbbra is ott maradt mellette, egy kicsit szégyenkezett, de
azért csak nézte, ahogyan Charles piheg, immáron könnyek nélkül, és legalább
egy kicsit boldognak tűnik, vagy legalábbis nyugodtnak, és talán várta, hogy
kinyissa a szemeit, talán nem.
Hank
szerette Charlest, de nem volt szerelmes belé.
És
persze Charles sem volt őbelé. Charles Erikbe volt szerelmes, még mindig, az
árulása ellenére, azok után, amit tett vele, és ha egy nap majd mégis beleszeretne
valaki másba, az sem Hank lenne.
Charlesnak
is bűntudata volt valamennyire, amikor magához tért, de ahhoz túlságosan sajnálta
magát, hogy utálni is tudja azért, amit tett. Visszahúzta magára a nadrágját,
de aztán Hank volt az, aki másik pokrócot hozott neki ahelyett, amit
összekoszoltak, és Hank volt az, aki újra betakarta őt, miközben Charles
félálomban simult bele a saját lopott megkönnyebbülésébe és a csalóka csendbe.
Hank
sem szólt semmit, és csak remélte, hogy Charles a képessége nélkül is ki tudja
olvasni belőle, hogy minden rendben van, hogy jól van ez így.
De
nem volt jól.
Ősszintén lenyűgöz mennyire jól kezeled az érzelmileg sérült karaktereket. Gyönyörűen ragadod meg a helyzetüket és a gondolataikat, és egy percig sem giccses vagy erőltetett az egész. Könnyű azonosulni velük. Legalábbis nekem biztosan jól megy a soraidon keresztül.
VálaszTörlésOh, komolyan örülök neki, hogy nem csak én lovaltam magam nagyon bele, mással is sikerült éreztetnem a dolgot. Szeretem a szegény, összetört Charlest. Persze az összes Charlest szeretem. Olyan kétségbeesett, egyébként attól függetlenül egy dög, mert visszaél vele.
TörlésUnalmas is lenne ha csak szimplan szenvedne nagy fajdalmaban. Latod en nagyon nehezen irok szenvedo karaktereket mert vagy megreked a leiras a "jajj de rohadt rossz nekem" szintjen vagy atcsap valami veszettul ferfias helytallasba. Szoval mikozben baromira elvezem a ficceid a kefet is eszem rendesen, mert nekem ez vasvillas osztokeles kilatasba helyezese mellett sem sikerulne. xD
Törléspedig gondolom kb csak annyi kell, hogy ne nagyon érdekelje, mások mit gondolnak róla, így nem akar bizonyítani, hogy de ő jól van, meg milyen menő, és kevéssé érdekli, hogy esetleg bánt másokat csak azért, hogy ő valamivel jobban érezze magát. de hé, Charles amúgy törődik azzal, hogy mit gondolnak róla, csak azzal nem, hogy Hank mit gondol. Hank már úgyis tud mindent, akkor minek összekapnia magát előtte. szerintem szét kéne őket választani, ez nem tesz jót neki. XD
TörlésKetlem hogy a szetvalasztas jo otlet elvegre ha eljutsz idaig valakivel az nem csak azt jelenti hogy leszarod mit gondol mert mar latta a legrosszabbat, de azt is, hogy tudod hogy akkor is marad. Eleg elkepeszto szintu bizalom kell mindkettejuk reszerol, hogy a "kapcsolatuk" tul eljen egy ilyen esemenyt. Nem?
TörlésValójában nem akarom szétválasztani őket, de azért az nem egészséges, hogy annyira közel állnak egymáshoz, hogy egy ilyen dolgot ennyire könnyedén kezeljenek. Mert aztán Hank elég egyszerűen túlteszi magát rajta, jó, tudom, bizonyos körökben az ilyesmi nem is számít olyan nagy durranásnak, de neki alapjában véve igen - ennélfogva Charlesnak is kéne, mert törődik Hankkel. Már amikor gondol bármi másra is azon kívül, hogy ő maga mennyire nyomorult, és eszébe jut, hogy azzal, hogy ennyire kapaszkodik Hankbe, csak lehúzza őt. Mert azért Hank nem olyan erős, hogy egymaga rendbe tegye Charlest, amikor ő azt nem is akarja. Sőt, szerintem Hank eléggé befolyásolható, és szégyen, hogy Charles ezzel mennyire visszaél, most úgy általában véve ebben az időszakban, nem csak aznap este, ebben a ficben.
TörlésAz nem jó, hogy Charles életében kb tényleg ő legyen az egyetlen, és kizárólag rá támaszkodik, persze ez a dolog kétoldalú lesz, és Hanknek is csak ő marad (úgy értem, évekre bezárkóztak oda a Xavier-rezidenciába canon is, és ez nem oké. Nem hiszem, hogy túlzottan sok kapcsolatuk lett volna a külvilággal, Hanknek sem). Nem lehet csak ketten lenni a világ ellen, még akkor sem, hogyha párkapcsolatról van szó. Szóval de, ja, valamennyire azért szét kell választani őket. Legalábbis más emberek is kellenek az életükbe.
De ez persze megtörténik a Days of future past-ben, szóval túlvagyunk rajta.
Aláírom. *bólogat*
Törlés