Az egyetlen, aki itt maradt

Ez Charles/Hank fic, furcsa, mi? 18+ és hát nem valami vidám. Szégyellem magam Charles helyett is.

Charles remegve burkolózott az őt körülvevő csendbe, mint a takaróba, amit Hank ráterített. Sírt, némán, szégyen nélkül, érezte, hogy a könnyek végigfolynak az arcán, az orrán, és lecsöppennek az ágyneműre, hogy a pamut éhesen igya fel a nedvességet. De tudta, hogy ezek legalább az ő könnyei.

És a takaró meleg, óvó ölelésében érezte, hogy a lábai az ő lábai. Még nem állt biztosan rajtuk, még túlságosan gyöngék voltak, még ő maga is túlságosan gyönge volt, de érezte őket.

Amikor először végigsimított a combján, és érezte a bőrén az izzadt tenyere forróságát, nem bírta abbahagyni a nevetést - most pedig nem bírta abbahagyni a sírást, mert hiába kapta vissza a lábait. Amiket igazán akart, azokat nem kaphatta vissza.

Abban nem segíthetett Hank.

Hank az ágya felett állt, és Charles nem hallotta a gondolatait, de tudta, hogy Hank megérti őt.

Charles emlékezett, hogy az elejétől kezdve Hank volt az, aki a legjobban csodálta őt a bátorságáért, amiért még ebben a helyzetben is képes volt erős maradni - mert ő volt az egyetlen, aki látta, hogy Charles valójában mennyire gyenge, kétségbeesett, és szomorú.

Charlesnak segítségre volt szüksége, és ő volt az egyetlen, akiben megbízott. Hank pedig büszke volt erre, és kínosan érezte magát miatta, azután pedig csak elfogadta.

Hank tisztelte Charlest.

Hank végtelenül szánta Charlest.

Hank szerette is Charlest.

De Charles számára mindez most csupán emlék volt. Hank elméje, és mindenki más elméje is eltűnt, ahogyan Eriké a sisak takarásában. Charles hiába nyúlt utánuk, nem hallott semmit, nem látott semmit, nem érzett semmit. Egyedül volt.

Mennyire csodálatos volt egyedül lenni!

Éppen elég volt neki a saját fájdalma is. Éppen elég volt a saját veszteségét siratni.

Az ágy megrezdült, a matrac nyikorgott, ahogyan Hank leült rá, ez a matrac régen sosem nyikorgott, azután kezdett, hogy Erikkel eltöltöttek benne néhány vad éjszakát. Néhány éjszakát - ennyi volt csupán. Üressé száradó emlékek Charles magányos agyában.

Hank végigfeküdt Charles mellett, nem ért hozzá, csak közel húzódott, annyira közel, hogy éreztesse Charlesszal, nincsen egyedül. Csak remélte, hogy a jelenléte legalább valamennyi vigaszt nyújt Charlesnak, és azt kívánta, bárcsak többet tudna tenni.

Charles végül kinyitotta a szemeit, és az arca elé hulló zsíros, kócos haján át nézett Hankre. Nyomorultul érezte magát. Vigasztalannak.

- Érints meg, Hank - kérte rekedt, sírástól ittas hangon. - Kérlek. Megtennéd?

Hank elvette a saját válláról a kezét, eddig észre sem vette, hogy ugyanúgy öleli saját magát, ahogyan Charles is, és az előtte fekvő férfi vállára tette a kezét. Nem érezte természetes mozdulatnak, sokkal inkább zavarbaejtőnek, erőltetettnek, így inkább feljebb emelte a kezét, hogy kisimítsa Charles haját a homlokából. Charles nedves, hidegkék szemei megfejthetetlenül meredtek rá, és azután vágyakozva. Eddig nem is realizálta, hogy valójában mennyire vágyik az érintésre. Valami fizikaira az önként választott mentális magányának ellensúlyaként. Hank simogatta a haját, és Charles szinte reszketett a keze alatt, a könny még mindig csillogott az arcán, az ajka világított a sápadt bőréhez képest.

A takaró félig lehullott róla, amikor felemelte a kezét, hogy elkapja Hank csuklóját, és Hank arra gondolt, hogy oh, ez túl sok volt, túl személyes, túl intim, de tévedett. Épp ellenkezőleg, túl kevés. Charles lehunyta a szemeit, és a mellkasához szorította Hank tenyerét, aki így érezte ahogyan a levegő szaggatottan érkezik a tüdejébe, pedig nem zokogott, már nem is sírt. A szíve vad ütemet vert, és Hank érezte a bordákat a pólója alatt, Charles nem volt olyan vékony, mint ő ebben az emberi formájában, de önmagához képest nagyon sovány. Azután lejjebb irányította Hank kezét - milyen régóta nem érezte már senki érintését a combján! Még a nadrágon keresztül is bizsergett tőle a bőre, és Charles újra felnézett Hankre, aki feszülten nézett vissza rá, de a szemei mégis annyira lágyak voltak, és annyira megértőek.

- Megtennéd? - kérdezte újra, és a hasához húzta Hank kezét, a pólója alá, a csupasz bőrére, és milyen régóta nem érezte már senki érintését a bőrén!

Charles elengedte Hank kezét, aki nem húzta el tőle - egy ideig csak ott tartotta, azután Charles érezte, ahogy feljebb csúsztatja, a mellkasára, azután az oldalára, és lefelé, végig a bordáin.

Charles máris nehezebben vette a levegőt, forró, nagy kortyokban szívta magába, és nézte, ahogyan Hank beharapja az alsó ajkát, nem úgy, mint Erik tette mindig, hogy visszafogja a mindjárt kitörő vágyát, csak zavarában.

Charles csak félig fogalmazta meg magában a kérdést, hogy vajon mikor lesz ez Hanknek túl sok, és csak remélte, hogy nem most, hogy még egy kicsivel később, mert éhezett az érintésre, remegett érte, és még nem volt elég. Hank ugyan megtorpant, amikor Charles lenyúlt a saját nadrágjához, és a pokróc takarásában elkezdte lehúzni magáról, de a kezét még mindig nem rántotta vissza.

És Charles felnézett rá, szavak nélkül is majdnem könyörögve, és közben nagyon örült neki, hogy nem tudja, mire gondol Hank.

Azután már nem számított, csak a hűvös, vékony ujjak érintése az ölében, és Charles felnyögött, mert egyszerre túl sok volt, azután pedig azért, mert túl kevés. Hank mozdulatai bizonytalanok voltak, és ügyetlenek, és Charles tudta, hogy még sosem ért hozzá senkihez sem saját magán kívül, de annyira szeretett volna segíteni Charlesnak, annyira szerette volna egy kicsit boldoggá tenni. Nem maradt neki semmi sem Hanken kívül. És Charles homlokán kisimultak a ráncok, lehunyta a szemeit, és csak zihált, azután megragadta Hank vállát, és az ajkai valószínűleg Erik nevét formálták, és Hank arra gondolt, hogy ez rendben van.

Charles újra remegni kezdett, de ezúttal ez is rendben volt, mert annyira régen, úristen, mennyire régen nem élvezett már el, még azelőtt, hogy mindent elveszített volna, még Erikkel…

Azután Hank elhúzódott tőle, kicsúszott a kezei közül is, de nem kelt ki Charles mellől az ágyból, továbbra is ott maradt mellette, egy kicsit szégyenkezett, de azért csak nézte, ahogyan Charles piheg, immáron könnyek nélkül, és legalább egy kicsit boldognak tűnik, vagy legalábbis nyugodtnak, és talán várta, hogy kinyissa a szemeit, talán nem.

Hank szerette Charlest, de nem volt szerelmes belé.

És persze Charles sem volt őbelé. Charles Erikbe volt szerelmes, még mindig, az árulása ellenére, azok után, amit tett vele, és ha egy nap majd mégis beleszeretne valaki másba, az sem Hank lenne.

Charlesnak is bűntudata volt valamennyire, amikor magához tért, de ahhoz túlságosan sajnálta magát, hogy utálni is tudja azért, amit tett. Visszahúzta magára a nadrágját, de aztán Hank volt az, aki másik pokrócot hozott neki ahelyett, amit összekoszoltak, és Hank volt az, aki újra betakarta őt, miközben Charles félálomban simult bele a saját lopott megkönnyebbülésébe és a csalóka csendbe.

Hank sem szólt semmit, és csak remélte, hogy Charles a képessége nélkül is ki tudja olvasni belőle, hogy minden rendben van, hogy jól van ez így.

De nem volt jól.