1.
John
Watson egyedül volt. A gépfegyverek ropogásának már csak a fülében csengett
visszhangja, ahogy óvatosan haladt előre a porlepte csendben. Próbálta
kipislogni a szeméből a már mélyen belé ivódott vért, hogy tisztán lásson, de
hiába, nem talált sérülteket, mindenhol csak az eldeformálódott pusztulást. Keményen
szorította a fegyverét, készen arra, hogy használja, ha szükséges, de körülötte
csak a mozdulatlanság terült el, rémítően, elkeserítően. Megtépázott
holttesteket kerülgetett, és csak reménykedett abban, hogy nem fog otromba
bakancsával belegázolni valakibe a sajátjai közül.
Úgy
tűnt, egymagában kell visszajutnia a táborba.
Nem
tudta, hogy valójában nincsen egyedül. Egy másik síkon, számára láthatatlanul,
szomorú lények lepték el a tájat, elveszetten tébláboltak a saját világukban,
ami átlátszó lepelként simult az érzékelhető valóságra. Embereknek néztek ki,
ám ha bárki is látta volna őket, nem mondta volna róluk, hogy emberek. Hófehér
arcuk derengett, de nem külső fényforrás világította meg őket, seszínű hajuk
mozdulatlanul ereszkedett vállaikra, és mintha nem hordtak volna ruhát, mégsem
voltak meztelenek. Az állott levegőt testük körül tollak suhanása rezegtette
bizonytalanul. Ragyogtak, de ragyogásukat piszkos szürkévé fakította a rémítő
háttér.
Isten
teremtette őket is a maga képére, és az emberek képzelete díszítette fel
túlvilági szépséggel, és fennköltséggel.
Lomhán
forgatták a fejüket, egymást észre sem vették, hunyorogtak az emberi világra,
mert alig láttak át a csatatér rútságán. Volt, aki elvesztette azt, akihez
tartozott, és volt, aki nem ismerte meg, miután elszállt belőle az élet. Volt,
aki holttest felett állt, megereszkedett vállal. Valaki térdre ereszkedett, és
hosszú, éteri ujjaival megérintett egy szétlőtt mellkast. A tátongó seb magába
szívta az idegen test halovány fényét, de mindhiába, a halál semmivé enyészi az
energiát.
Angyalok
virrasztottak élettelen hús felett.
Mit
sem törődtek a gyanútlanul mellettük lépegető emberrel. Őrangyalok voltak, de
elveszítették azt, akire vigyázniuk kellett, és senki más nem érdekelte őket. Még
nem tudták, hogy mit tegyenek, órák, vagy napok kellenek ahhoz, hogy
elszakadjanak majd egy üres testtől, ami valaha élő, mozgó, beszélő, és érző
lény volt, és akikhez hozzákötötték a lelküket. Nem tudtak gyászolni, hiszen
Isten nem adott nekik szívet, hogy szenvedjenek, de érezték a veszteséget, és
tudtak sírni, mert hosszú évek alatt megtanulták az embertől, hogyan kell.
John
ugyanazt a csendet hallgatta, amit ők is. Egészen addig, míg egy halk zaj meg
nem csapta a fülét. Egy esdeklő őrangyal lehetett, vagy egy oldalra forduló fej
zizzenése a homokban? John elindult a hang irányába, bár nem volt biztos benne,
hogy nem csak a túlfeszített elméje játszik vele.
Néhány
lépés után megbizonyosodott arról, hogy valóban hallott valamit: elhaló
nyöszörgést egy robbanás keltette bucka mögül. Valaki hevert a földön a véres
sárban, és John első gondolata az volt, hogy úristen, ez egy kisfiú, és nem is
járt messze az igazságtól, mert valóban nem lehetett sokkal idősebb tizennyolcnál,
talán még fiatalabb is. A könnyek tisztára mosták barna arcát, és John
halványan érzékelte, hogy az ellenséges csapat egyenruháját viseli, de nem
foglalkozott vele, mert orvos volt, ez pedig csak egy kölyök, aki felé akarta
emelni a kezét, de nem tudta, mert nem volt mit. John nem esett pánikba, hiszen
ez volt a munkája, ösztönösen letérdelt mellé a földre, félrelökte a fegyverét,
hogy segítsen, ha még tud.
A
háta mögött álló az őrangyala nyugtalanul figyelte Johnt, hiába súgta volna
neki, hogy meneküljön innen, minél gyorsabban, keresse meg a tábor viszonylagos
biztonságát, tudta, hogy úgysem figyelne rá. Mint tudattalan érzést, kizárta
magából, már jó ideje nem hagyta, hogy bármit is sugalmazzon neki.
Hallotta,
hogy a földön fekvő fiú angyala biztatóan kántál a haldoklónak, hogy minden
rendben lesz, tartson ki, és az arcát simogatja, ezzel tartva a lelket benne,
de nem érdekelte az, hogy ő meghal-e, vagy sem. Tudta, hogy John bajban van,
mert neki pedig ez volt a munkája.
Aztán
meglátta. Egy másik ember alig pár méterre tőlük feküdt a földön, és szintén
életben volt. Hasba lőtték, és félig eszméletlen volt, félig őrült a
vérveszteségtől, és attól hogy a belei a combjára folytak. Homályos szemekkel
látta, hogy egy idegen katona hajol a barátja fölé, akivel tegnap még együtt
ittak, és együtt nevettek, azután már azt látta, hogy maga a halál hajol fölé,
de mindegy is volt, mert a kettő ugyanaz.
Johnt
lefoglalta a sebesült, nem vette észre a mozgást a szeme sarkából, és nem
hallotta, hogy az őrangyala a fülébe üvölti, hogy vegye már fel a fegyverét,
hasaljon már le, csináljon valamit, és a hideg, másvilági kezek lecsúsztak a
válláról, mert kötelességtudattal, és jóakarattal vértezte fel magát, és az
angyal nem volt elég erős ahhoz, hogy áthatoljon ezen a burkon. Másodperceken
belül szíven fogják lőni Johnt, és ő nem tehet semmit. Támogathat,
vigasztalhat, terelgethet, és figyelmeztethet, már ha figyelnek rá, de nem arra
lett teremtve, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent.
Valamiért
azt jutott eszébe, amikor John négy éves volt, és kapott egy vízipisztolyt,
amivel aztán órákon keresztül lődözte a nővérét, amíg végül Harry sírva nem
fakadt. Azt hitte, élvezni fogja, de rájött, hogy szégyelli magát, és ő maga is
sírva kért bocsánatot. John jó ember.
És
akkor hirtelen tudta. Ellépett a háta mögül, és a fegyvert szorongató férfi
fölé magasodott, akinek valaha gyönyörű, éjfekete szemei voltak, amik mostanra
csak hideg pontok maradtak, ahogyan minden erejét megfeszítve fókuszált, hogy
remegő kezével sikerüljön eltalálnia az ellenséget. Sikerült volna. Csak arra
tudott gondolni, hogyha megöli, ő életben marad.
John
őrangyala rávetette magát, átnyúlt a dimenziók közti vékony, ragadós hálón, ujjaival
a torkába mart, és fogást talált rajta. Könnyű dolga volt, a férfi fiatal
lelkét már úgyis félig megette a háború, a testét az elmúlás.
A
lövés elgördült, és John felüvöltött, az angyal pedig tovább szorította az
emberi gégét, amíg az össze nem roppant. Nem várta meg azt a fél percet, míg bevégeztetett,
tudta, hogy most már belefullad a saját a vérébe.
A
halott férfi őrangyala állt a tetem felett, eddig is felesleges szavaira immár biztosan
nem volt szükség, csak nézett csodálkozva a másik angyalra. Elképzelhetetlennek
tűnt, amit tett.
John
ájultan terült el, átlőtték a vállát, és rázuhant arra a szerencsétlen fiúra,
akinek az életét akarta megmenteni. Az még nyögött egy kicsit, aztán kilehelte
a lelkét.
De
John életben volt.
Az
őrangyala leült a sárba, ami őt be nem koszolhatta, és mosolygott, ahogyan
Johntól látta, amikor megkapta a vízipisztolyát, vagy az első csókja után, vagy
azután, hogy először felpróbálta a katonai egyenruhát.
- Egy angyalnak
soha nem lenne szabad elvennie egy ember életét.
- Meg kellett tennem.
Én vagyok az őrangyala.
- Egy angyalnak
soha nem szabad elvennie egy ember életét.
- Meg kellett
védenem őt.
- Soha.
Csend. Értetlen
csend, ijedt csend. Aztán üvöltés, szárnyak sebzett suhogása.
- De mindenképpen
meghalt volna. Talán még jobb is, hogy megrövidítette a szenvedését.
John
egyedül volt, valóban egyedül, amikor a társai rátaláltak az eszméletlen
testére.
Egyedül
volt, amikor magához tért egy keskeny, tábori ágyon, lázasan, lángoló vállal.
És
egyedül volt akkor is, amikor úgy döntött, hogy hazamegy.
Húha, húha, húha! ez nagyon jó, izgalmas, és érdekes történetnek néz ki, már innen láttam. Ha igazat akarok mondani, akkor tulajdonképpen az első sortól, már a címből tudtam, hogy ezt nekem el Kell Olvasnom, és tényleg!
VálaszTörlésHúha!
Félelmetes, megragadó, lebilincselő, vér-és-félelemszagú, gyászos, de valahol magasztos is, mint egy gyászinbduló, vagy egy ballada. Hol is van a többi kétszázötvenoldal, hm?
Eddig pöpec, mégmégmég akarok belőle!
Köszönöm, hogy olvashattam!
Ohh köszönöm, miért, meg se érdemlem. :o Anyu azt tanította, hogy nem így kell fogadni egy dicséretet, de akkor is. :o
TörlésMegpróbálom magamhoz mérten gyorsan megírni a 2. részt, mert általában hihetetlenül lassan írok, és megpróbálom nem elrontani.
Köszönöm, hogy elolvastad. :3
Szerintem ennek igazából... itt van vége.
VálaszTörlésbocs, sliver, szoktam pártolni a folytatásos spagetti-sztorijaidat, de ebben sztem nincs több:)
Dehogynem. Még van két része. Lehet, hogy senkit se fog érdekelni, de amúgy se sok embert érdekel. Előbb-utóbb igenis megírom őket. XD
Törlés