Valaki, aki vigyáz rád

Ebben a fanficben Sherlock John őrangyala, de ez még csak az első része. Nem tudom, mi mást mondhatnék.






1.


John Watson egyedül volt. A gépfegyverek ropogásának már csak a fülében csengett visszhangja, ahogy óvatosan haladt előre a porlepte csendben. Próbálta kipislogni a szeméből a már mélyen belé ivódott vért, hogy tisztán lásson, de hiába, nem talált sérülteket, mindenhol csak az eldeformálódott pusztulást. Keményen szorította a fegyverét, készen arra, hogy használja, ha szükséges, de körülötte csak a mozdulatlanság terült el, rémítően, elkeserítően. Megtépázott holttesteket kerülgetett, és csak reménykedett abban, hogy nem fog otromba bakancsával belegázolni valakibe a sajátjai közül.
Úgy tűnt, egymagában kell visszajutnia a táborba.
Nem tudta, hogy valójában nincsen egyedül. Egy másik síkon, számára láthatatlanul, szomorú lények lepték el a tájat, elveszetten tébláboltak a saját világukban, ami átlátszó lepelként simult az érzékelhető valóságra. Embereknek néztek ki, ám ha bárki is látta volna őket, nem mondta volna róluk, hogy emberek. Hófehér arcuk derengett, de nem külső fényforrás világította meg őket, seszínű hajuk mozdulatlanul ereszkedett vállaikra, és mintha nem hordtak volna ruhát, mégsem voltak meztelenek. Az állott levegőt testük körül tollak suhanása rezegtette bizonytalanul. Ragyogtak, de ragyogásukat piszkos szürkévé fakította a rémítő háttér.
Isten teremtette őket is a maga képére, és az emberek képzelete díszítette fel túlvilági szépséggel, és fennköltséggel.
Lomhán forgatták a fejüket, egymást észre sem vették, hunyorogtak az emberi világra, mert alig láttak át a csatatér rútságán. Volt, aki elvesztette azt, akihez tartozott, és volt, aki nem ismerte meg, miután elszállt belőle az élet. Volt, aki holttest felett állt, megereszkedett vállal. Valaki térdre ereszkedett, és hosszú, éteri ujjaival megérintett egy szétlőtt mellkast. A tátongó seb magába szívta az idegen test halovány fényét, de mindhiába, a halál semmivé enyészi az energiát.
Angyalok virrasztottak élettelen hús felett.
Mit sem törődtek a gyanútlanul mellettük lépegető emberrel. Őrangyalok voltak, de elveszítették azt, akire vigyázniuk kellett, és senki más nem érdekelte őket. Még nem tudták, hogy mit tegyenek, órák, vagy napok kellenek ahhoz, hogy elszakadjanak majd egy üres testtől, ami valaha élő, mozgó, beszélő, és érző lény volt, és akikhez hozzákötötték a lelküket. Nem tudtak gyászolni, hiszen Isten nem adott nekik szívet, hogy szenvedjenek, de érezték a veszteséget, és tudtak sírni, mert hosszú évek alatt megtanulták az embertől, hogyan kell.
John ugyanazt a csendet hallgatta, amit ők is. Egészen addig, míg egy halk zaj meg nem csapta a fülét. Egy esdeklő őrangyal lehetett, vagy egy oldalra forduló fej zizzenése a homokban? John elindult a hang irányába, bár nem volt biztos benne, hogy nem csak a túlfeszített elméje játszik vele.
Néhány lépés után megbizonyosodott arról, hogy valóban hallott valamit: elhaló nyöszörgést egy robbanás keltette bucka mögül. Valaki hevert a földön a véres sárban, és John első gondolata az volt, hogy úristen, ez egy kisfiú, és nem is járt messze az igazságtól, mert valóban nem lehetett sokkal idősebb tizennyolcnál, talán még fiatalabb is. A könnyek tisztára mosták barna arcát, és John halványan érzékelte, hogy az ellenséges csapat egyenruháját viseli, de nem foglalkozott vele, mert orvos volt, ez pedig csak egy kölyök, aki felé akarta emelni a kezét, de nem tudta, mert nem volt mit. John nem esett pánikba, hiszen ez volt a munkája, ösztönösen letérdelt mellé a földre, félrelökte a fegyverét, hogy segítsen, ha még tud.
A háta mögött álló az őrangyala nyugtalanul figyelte Johnt, hiába súgta volna neki, hogy meneküljön innen, minél gyorsabban, keresse meg a tábor viszonylagos biztonságát, tudta, hogy úgysem figyelne rá. Mint tudattalan érzést, kizárta magából, már jó ideje nem hagyta, hogy bármit is sugalmazzon neki.
Hallotta, hogy a földön fekvő fiú angyala biztatóan kántál a haldoklónak, hogy minden rendben lesz, tartson ki, és az arcát simogatja, ezzel tartva a lelket benne, de nem érdekelte az, hogy ő meghal-e, vagy sem. Tudta, hogy John bajban van, mert neki pedig ez volt a munkája.
Aztán meglátta. Egy másik ember alig pár méterre tőlük feküdt a földön, és szintén életben volt. Hasba lőtték, és félig eszméletlen volt, félig őrült a vérveszteségtől, és attól hogy a belei a combjára folytak. Homályos szemekkel látta, hogy egy idegen katona hajol a barátja fölé, akivel tegnap még együtt ittak, és együtt nevettek, azután már azt látta, hogy maga a halál hajol fölé, de mindegy is volt, mert a kettő ugyanaz.
Johnt lefoglalta a sebesült, nem vette észre a mozgást a szeme sarkából, és nem hallotta, hogy az őrangyala a fülébe üvölti, hogy vegye már fel a fegyverét, hasaljon már le, csináljon valamit, és a hideg, másvilági kezek lecsúsztak a válláról, mert kötelességtudattal, és jóakarattal vértezte fel magát, és az angyal nem volt elég erős ahhoz, hogy áthatoljon ezen a burkon. Másodperceken belül szíven fogják lőni Johnt, és ő nem tehet semmit. Támogathat, vigasztalhat, terelgethet, és figyelmeztethet, már ha figyelnek rá, de nem arra lett teremtve, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent.
Valamiért azt jutott eszébe, amikor John négy éves volt, és kapott egy vízipisztolyt, amivel aztán órákon keresztül lődözte a nővérét, amíg végül Harry sírva nem fakadt. Azt hitte, élvezni fogja, de rájött, hogy szégyelli magát, és ő maga is sírva kért bocsánatot. John jó ember.
És akkor hirtelen tudta. Ellépett a háta mögül, és a fegyvert szorongató férfi fölé magasodott, akinek valaha gyönyörű, éjfekete szemei voltak, amik mostanra csak hideg pontok maradtak, ahogyan minden erejét megfeszítve fókuszált, hogy remegő kezével sikerüljön eltalálnia az ellenséget. Sikerült volna. Csak arra tudott gondolni, hogyha megöli, ő életben marad.
John őrangyala rávetette magát, átnyúlt a dimenziók közti vékony, ragadós hálón, ujjaival a torkába mart, és fogást talált rajta. Könnyű dolga volt, a férfi fiatal lelkét már úgyis félig megette a háború, a testét az elmúlás.
A lövés elgördült, és John felüvöltött, az angyal pedig tovább szorította az emberi gégét, amíg az össze nem roppant. Nem várta meg azt a fél percet, míg bevégeztetett, tudta, hogy most már belefullad a saját a vérébe.
A halott férfi őrangyala állt a tetem felett, eddig is felesleges szavaira immár biztosan nem volt szükség, csak nézett csodálkozva a másik angyalra. Elképzelhetetlennek tűnt, amit tett.
John ájultan terült el, átlőtték a vállát, és rázuhant arra a szerencsétlen fiúra, akinek az életét akarta megmenteni. Az még nyögött egy kicsit, aztán kilehelte a lelkét.
De John életben volt.
Az őrangyala leült a sárba, ami őt be nem koszolhatta, és mosolygott, ahogyan Johntól látta, amikor megkapta a vízipisztolyát, vagy az első csókja után, vagy azután, hogy először felpróbálta a katonai egyenruhát.

- Egy angyalnak soha nem lenne szabad elvennie egy ember életét.
- Meg kellett tennem. Én vagyok az őrangyala.
- Egy angyalnak soha nem szabad elvennie egy ember életét.
- Meg kellett védenem őt.
- Soha.
Csend. Értetlen csend, ijedt csend. Aztán üvöltés, szárnyak sebzett suhogása.
- De mindenképpen meghalt volna. Talán még jobb is, hogy megrövidítette a szenvedését.

John egyedül volt, valóban egyedül, amikor a társai rátaláltak az eszméletlen testére.
Egyedül volt, amikor magához tért egy keskeny, tábori ágyon, lázasan, lángoló vállal.
És egyedül volt akkor is, amikor úgy döntött, hogy hazamegy.

4 megjegyzés:

  1. Húha, húha, húha! ez nagyon jó, izgalmas, és érdekes történetnek néz ki, már innen láttam. Ha igazat akarok mondani, akkor tulajdonképpen az első sortól, már a címből tudtam, hogy ezt nekem el Kell Olvasnom, és tényleg!
    Húha!
    Félelmetes, megragadó, lebilincselő, vér-és-félelemszagú, gyászos, de valahol magasztos is, mint egy gyászinbduló, vagy egy ballada. Hol is van a többi kétszázötvenoldal, hm?
    Eddig pöpec, mégmégmég akarok belőle!
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ohh köszönöm, miért, meg se érdemlem. :o Anyu azt tanította, hogy nem így kell fogadni egy dicséretet, de akkor is. :o
      Megpróbálom magamhoz mérten gyorsan megírni a 2. részt, mert általában hihetetlenül lassan írok, és megpróbálom nem elrontani.
      Köszönöm, hogy elolvastad. :3

      Törlés
  2. Szerintem ennek igazából... itt van vége.
    bocs, sliver, szoktam pártolni a folytatásos spagetti-sztorijaidat, de ebben sztem nincs több:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehogynem. Még van két része. Lehet, hogy senkit se fog érdekelni, de amúgy se sok embert érdekel. Előbb-utóbb igenis megírom őket. XD

      Törlés