The way I love you

Megírtam életem első Sherlock fanficjét! Elnézést előre is a kínos megfogalmazásmódért, és a dagályosságért. Nyálas is! Így sikerült. Ja, és plusz 18-as, mert úgy szeretem.





John Watson már két napja távol volt.
Sherlockot nemigen érdekelte, hogy a lakótársa mivel, illetve kivel múlatja az idejét, amíg egyetlen röpke smse elegendő volt ahhoz, hogy bármerre legyen, olykor akár a munkahelyén is, azonnal elinduljon hozzá. Nem mintha valóban okvetlenül szüksége lett volna rá a bűntények helyszínén, tekintetbe véve, hogy ritkán akadt valamirevaló észrevétele, azonban tagadhatatlanul inspiráló volt a jelenléte. Talán csak azért, mert Sherlock rájött, hogy olykor újabb felismeréseket tesz, ha a teljesen laikusok számára is érthetően, hangosan végigvezeti a gondolatmenetét, bár valószínűbb, hogy egyszerűen hízelgett neki, hogy minden alkalommal briliánsnak, vagy lenyűgözőnek titulálja őt. Világéletében kizárólag az számított neki, hogy megfejtse a bűnügyet, és vajmi keveset foglalkozott azzal, hogy közben flúgosnak, vagy egyenesen pszichopatának nevezik, ám az utóbbi időben ráeszmélt, hogy igenis értékeli az elismerést, amiből zsenialitása ellenére mindig igazságtalanul keveset kapott.
Akárhogyan is, Sherlock észrevette, hogy az elmúlt napokban jelentősen megcsappant John lelkesedése az irányába, aminek az lehetett az oka, hogy valahogyan sikerült neki az aktuális barátnőjét az átlagosnál hosszabb ideig maga mellett tartania, valószínűleg azért, mert a lány tisztában volt Sherlock Holmes munkájával, sőt, a maga egyszerű módján értékelte azt, így minden alkalommal szemet hunyt afelett, hogy a barátja szempillantás alatt faképnél hagyja egy randevú közepén, hogy a nyomozó segítségére siessen. Egyéb iránt azzal együtt, hogy meglehetősen csinos volt (ami Sherlockot nemigen érdekelte, de azért észrevette), nem volt kimondottan ostoba, és Sherlock könnyedén leolvasta Watsonról, hogy az érdeklődése kezd nem pusztán testivé válni irányába.
Sherlockot pedig ezt kimondottan frusztrálta. Semmiképp nem vallotta volna be, de tagadhatatlanul veszélyeztetve érezte magát.
Alapjában véve tökéletesen eligazodott az emberi kapcsolatok terén - kívülállóként. Megtalálta az indítékot ott is, ahol mások nem sejtették volna, olyan tévedhetetlenül böngészte az emberi reakciókat, a hangszínt, és a mimikát, mint az alsós matematika-tankönyvet (már amikor szükségesnek ítélte, hogy törődjön vele), és színészi teljesítményeinek köszönhetően minden probléma nélkül ejtett akár könnycseppeket is, ha ez volt szükséges ahhoz, hogy egyszerűen, és gyorsan szóra bírjon egy gyászoló rokont. Valós tapasztalat híján nem csinálta mindig tökéletesen, de tett róla, hogy mindenképpen elég hihető legyen.
A helyzet viszont jelenleg úgy állt, hogy, ugyan fizikai megnyilvánulásai egyelőre nem voltak a dolognak, Sherlock tévedhetetlenül érezte, hogy homokszem szorult a gépezetébe, ami akadályozta a kifogástalan működését. Hangosan, fájdalmasan csikorogtak a fogaskerekek, úgyhogy rövid időn belül úgy döntött, ki kell javítania a hibát.
Ez a hiba természetesen John Watson volt. 

Átkozottul csendes kedd este volt, és Sherlock nyughatatlanul járkált fel-alá a nappaliban, míg John a leginkább azzal foglalkozott, hogy igyekezett kizárni a nyilván unatkozó lakótársa örökmozgását, és kínosan lassan gépelt egy bejegyzést a blogjába valami régebbi, őszintén szólva nem is túl érdekfeszítő esetről. Összerezzent, amikor Sherlock hangosan becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, aztán csak forgatta a szemeit, biztos lévén abban, hogy ő már ma nem fog zuhanyozni. Jól ismerte a lakótársa szokásait, és tudta, hogyha az ilyen békés estéken bezárkózik a fürdőbe, akkor órákon keresztül ki sem mozdul onnan, és csak folyatja magára a forró vizet folyamatosan, míg kis híján bele nem fullad az apró helyiséget átitató párába.
Ezúttal azonban másképpen alakultak a dolgok.
John még bele sem merült újra az írásba, amikor a fürdőszoba ajtaja kivágódott, és Sherlock erélyesen kitrappolt rajta, összeráncolt szemöldökkel, nedves hajjal, és anyaszült meztelenül. Természetesen ezt sem először csinálta - amikor mélyen a gondolatai közé temetkezett, szemernyit sem törődött afféle apróságokkal, mint a ruházkodás, nem egyszer hozva ezzel a frászt nem csak Watsonra, de Mrs. Hudsonra is, sőt, egy ízben az éppen a tanácsáért érkező Lestrade felügyelőre, ami bárki más számára borzalmasan zavarbaejtő lett volna, ám Sherlockot nem különösebben feszélyezte a szituáció, végeredményben az ő lakásában tartózkodtak, nemde?
Jelen esetben John majdnem kiejtette a laptopot az öléből, szóval mielőtt pozdorjává törte volna a talajon, sietve az asztalra helyezte, nem nézve miféle szemétre, azután igen nagy önfegyelemre volt szüksége ahhoz, hogy udvariasan viselkedjen, és a tekintetét kizárólag Sherlock arca felé irányítsa.
- Úgy hiszem, valamiről elfelejtkezett - mondta a helyzethez, és lelkiállapotához képest nyugodt hangon.
- Hibás feltevés - közölte Sherlock hasonló hangnemben.
Watson kérdőn emelte meg a szemöldökét, majd miután néhány másodpercig nem történt semmi, kezdett feltűnni neki, hogy Sherlock egyenesen visszanéz rá, és ha jól értelmezte a tekintetét, márpedig szinte biztos volt abban, hogy úgy teszi, valóban őrá nézett, és nem éppen az elméje egy rejtett zugában fellelhető rendezett információhalmazt bontogatta, a valóságra fókuszálatlanul.
Éppen nyitotta volna a száját, hogy hangot adjon értetlenségének, amikor Sherlock közvetlenül elé lépett, szokásához híven rútul betörve a személyes terébe, és egyetlen erőteljes mozdulattal talpra rántotta az eleddig a foteljében ülő férfit. Az ujjai még mindig az előnytelenül szürke, kötött pulóver anyagába markoltak, amikor minden különösebb ceremónia nélkül a szájára szorította a száját. Alig egy pillanatig tartott a nem megszokott testi kontaktus kettejük közt, azután Sherlock gyorsan elhúzta a fejét Johntól, és áthatóan vizsgálódva nézte a másikat.
John döbbenten nézett vissza rá, még csak addig sem jutott el, hogy felemelje a kezeit, és megpróbálja elválasztani magától a másik férfit, ellenben óhatatlanul is érezte, hogy az arcába tódul a vér, továbbá, hogy összeszorul a gyomra, feltehetőleg az idegességtől.
- Ezt mégis mire véljem, Sherlock? - kérdezte végül, túlságosan is hosszú szünet után.
Sherlock válaszra sem méltatta őt, viszont hagyta, hogy Watson kibújjon a kezei közül, és konyha irányába meneküljön.
- Mondd, hogy egy újabb abnormális kísérlet valami ügyhöz! - folytatta biztonságos távolságból, reménykedve, egyszersmind sértetten.
- Ez nem a kísérlet - mondta Sherlock, néhány hosszú lépéssel újfent bezárta a távolságot maguk között, és közvetlenül a konyha ajtaja mellett egészen a falhoz szorította társát. - Ez az eredménye.
Ezzel ismét John arcához hajolt, hogy az ajkaival megkeresse az ajkait, és ez alkalommal huzamosabb ideig el sem húzódott tőle. Persze számításba vette az eshetőséget, hogy Watson hirtelen válaszként orrba vágja őt, de erre csekély százaléknyi esély volt, tekintetbe véve, hogy a katonai múltja ellenére a férfi reflexei általában lassabbak, mint az érzelmi reakcióideje. Legalábbis amikor Sherlock Holmesról van szó.
Tehát Sherlockot a legkisebb mértékben sem lepte meg, amikor John idegesen feszült teste hirtelen elernyedt a karjai között, és talán csak egy egészen kicsit érte felkészületlenül, a gyorsasága miatt, hogy szinte azonnal megérezte a dereka körül a másik férfi kezeit, továbbá, hogy az ajkai rögtön megmozdulnak az övéi alatt, igazi csókká változtatva szájuk találkozását. A nyomozó csókolózott már ezelőtt, egy ízben főiskola alatt, és néhányszor különböző ügyek érdekében, azért, hogy megnyerje a gyanúsított bizalmát, így megközelítőleg sem volt elmondható róla, hogy tapasztalatlan lenne a dologban. Mégis, tagadhatatlanul tisztában volt a szituáció másságával, és nem csupán azért, mert férfiról volt szó. Az is közrejátszott benne, hogy a célja ezúttal sokkal inkább számított neki - jóval személyesebb, és tisztázatlanabb volt, mint eddig bármikor, de elemi fontosságú.
John engedelmesen nyitotta szét az ajkait Sherlocknak, amikor a nyelve lassan, érdesen siklott végig az alsó ajkán, és boldogan fogadta őt a szájába. És Sherlock pontosan úgy csókolózott, ahogyan minden mást is tett - gondosan, precízen, vehemensen, és önzőn, esélyt sem adva a másiknak arra, hogy magához vegye az irányítást. Watson nem tehetett mást, mint hogy elfogadja, amit a másik ad neki, kocsonyássá olvadt tagokkal, a levegőt kapkodva. Ha maradt volna annyi agyi kapacitása, hogy gondolkozzon, nyilván élt volna a helyzettel, hogy Sherlock teljesen meztelen a karjai között, ám úgy, hogy a másik férfi fullasztón, mindenre kiterjedően uralta az érzékeit, mindössze addig jutott, hogy kétségbeesetten kapaszkodjon a csípőjébe, és szenvedélyesen viszonozza a furcsa, oly nagyon felkavaró csókot.
Sherlock akkor sem viselkedett másként, amikor egyik karját elválasztotta a faltól, aminek eddig támaszkodott, és gondosan ügyelve arra, hogy a csókja semmit se veszítsen az intenzitásából, és a lehető legkisebb mértékben szakadjon el a teste Johnétól, kettejük közé engedte a karját, és vakon, magabiztos mozdulatokkal kezdte bontogatni Watson övét.
Már az alsónadrágjában járt a keze, amikor John bódulatában felfogta, hogy mi történik - rögtön kipattantak a szemei, és közvetlen közelről szemben találta magát Sherlock éles, kutató tekintetével. Megpróbált kibontakozni a csókból, de a koponyáját már így is a falnak támasztotta, szóval képtelen volt hátrébb húzódni, különben Sherlock esélyt sem adott neki - a mellkasa a mellkasának feszült, úgy szorította őt a tapétához, a nyelve pedig nem eresztette a nyelvét.
John nem tudott uralkodni magán, megremegett, és belenyögött az erőszakos csókba, amikor Sherlock megérintette őt a két lába között. Eddig nem is realizálta igazán, hogy valójában mennyire felizgatta őt az egész, most pedig nem tehetett ellene, újra le kellett hunynia a szemeit, már csak azért is, hogy elbújjon Sherlock mindent tudó tekintete elől, és még közelebb vonta magához a másik férfit, szinte helyet sem hagyva neki arra, hogy mozgassa a kezét. Azért persze ő megoldotta - és nem mintha a mozdulatai akár egy pillanatra is bizonytalanságot tükröztek volna, John azért kétséget kizáróan érezte, hogy Sherlock tapasztalatlan a dologban. El tudta képzelni, hogy még önmagához sem sűrűn nyúl, nem hogy másokhoz - nem hogy férfiakhoz. De ez mit sem számított, mert Sherlock közelsége, hajának friss, fűszeres illata, a nyelve a szájában, a háta selymes bőre, és az érezhető buzgalma bőven kárpótolták Johnt a kiforratlan technikáért. Ami azt illeti, épp elegendőnek is bizonyultak ahhoz, hogy igencsak rövid időn belül szinte önmagának is fájdalmasan erősen mélyessze az ujjait Sherlock csípőjébe, és az ajkai közé lehelje az orgazmusát.

Még magához sem tért egészen, amikor érezte, hogy Sherlock kiveszi a kezét az alsónadrágjából, és elszakad tőle. Összeborzongott a hirtelen hiánytól, aztán összevonta a szemöldökét, és nem túl nagy lelkesedéssel nyitotta ki a szemeit, csak hogy lássa a fürdőszobába igyekvő Sherlock hátát. Nem szívesen vallotta be magának, hogy egy ilyen egyszerű, nem is túl hosszú ideig tartó szexuális tevékenység ilyen nagy hatással volt rá.
Kelletlenül igazította meg a nadrágját, és csatolta be újra az övét, miközben tisztátalannak érezte magát, és nem is túl komfortosan. Amikor Sherlock elhagyta a fürdőszobát, már a lila köntösét viselte, és egyenesen a kanapéhoz sétált, hogy végignyúljon rajta, aztán egymáshoz illesztette az ujjait, és szinte félvállról pillantott Watson irányába.
Nyilvánvalóan nem tervezte, hogy beszélgetést kezdeményez, de bolondság lett volna azt várnia, hogy John nem teszi meg.
- Szabad tudnom, hogy most pontosan mi is történt? - kérdezte John a kanapé mellé sétálva, csípőre tett kézzel. Maga volt a két lábon járó értetlenség.
- Azt hiszem, ez egyértelmű - felelte Sherlock rosszallóan.
- Engem az a része érdekelne, hogy miért - egészítette ki John frusztráltan.
- Nem értem, mi a probléma - felelte Sherlock továbbra is idegesítően nyugodtan. - Nyilvánvaló, hogy akarta.
- És mióta érdekli az, hogy én mit akarok? - kérdezte John.
- Mindig is érdekelt - hazudta Sherlock udvariasan.
- Egyébként téved… Természetes, hogy akartam, miután nem adott nekem más választási lehetőséget, de különben…
- Sosem tévedek - szakította félbe Sherlock önérzetesen. - Tisztában vagyok a ténnyel, hogy kíván engem, a második találkozásunktól fogva, amikor a Angelo éttermében megkérdezte, hogy van-e valakim. A mód, ahogyan zavarában lenézett a tányérjára, és megnyalta az ajkát, még nálam kevésbé jó megfigyelő számára is egyértelművé tette volna a tényt. Bár önnek, lassú felfogóképességének köszönhetően, még majd’ másfél hónapjába telt, míg realizálta. Éppen ezen a kanapén feküdtem, a mostanihoz hasonló pozícióban, amikor az újságja felett végigmért engem, és…
- Elég legyen! - szakította félbe John mérges pírral az arcán.
- Felesleges szégyenkeznie miatta - igyekezett megnyugtatni őt Sherlock. - Mindvégig tudtam.
- Ez nem válasz a kérdésemre! - folytatta a másik, úgy döntve, hogy inkább figyelmen kívül hagyja a másik zavarbaejtő monológját. - Mégpedig hogy ez egészen pontosan miért is volt jó önnek. Mert hogy ruhát, azt nem viselt, így szemtanúja lehettem annak, hogy maga nem igazán… kívánja.
Ingoványos talajra értek, így Sherlock elfordította tőle a tekintetét, és inkább a plafon van tanulmányozásába kezdett, noha arról aztán nem sok mindent tudott leolvasni, néhány jelentéktelen repedésen, és egy pókon kívül.
- Nézze John - kezdte, kínosan válogatva meg a szavait. - Azt hiszem, azt eddig is tudta, hogy én nem igazán vagyok az a típusú ember… Ám most már azt is látja, hogy ennek ellenére felesleges másokhoz fordulnia, én is tökéletesen képes vagyok kielégíteni minden irányú vágyait.
- De nem értem, Sherlock, mégis miért akarná ezt tenni? - kérdezte John, igyekezve nem gondolni a beszélgetés enyhén szürreális mivoltára, és arra, hogy fel sem tud idézni olyan pillanatot, amikor kínosabban érezte volna magát, mint most.
- Az a helyzet, John hogy szükségem van önre. Az utóbbi időben felfedeztem, hogy szívesebben tölti az idejét a legújabb szeretője társaságában, mint az enyémben, és ha ön nincsen a közelemben, akkor… nos, a dedukciós képességeim jelentősen romlanak.
- Szóval megnehezítem a nyomozást.
- A jelenléte komoly inspirációt jelent a számomra...
- És azt gondolta, hogy ezzel majd újra a magáé lesz az összes figyelmem? Időm? Energiám? Holmes, ez meglehetősen beteg dolog.
- Félreérti a dolgot - mondta Sherlock gyorsan, mielőtt még John annyira belelovallta volna magát, hogy faképnél hagyja. Felült a kanapén, és összevont szemöldökkel méregette a másik férfit. - Felfedeztem, hogy a jelenléte a mindennapokban is nélkülözhetetlenné vált a számomra - ismerte be kelletlenül, és John reakciójából leszűrte a következtetést, hogy még ez sem lesz elég neki, így hozzátette: - És talán még nincsen tisztában a ténnyel, de én igen, hogy ön szeret engem. Ami egyébként nem okoz kellemetlenséget a számomra, figyelembe véve, hogy én is szeretem magát.
John nem éppen azt a reakciót produkálta, amit a másik elvárt tőle, csak állt elképedve, nagyra kerekedett szemekkel, míg végül felhorkant.
- Nem, dehogy szeret - mondta. - Semmiképp sem azon a módon, ahogyan… az normális lenne.
- Oh igen, de mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok normális… És, már ne sértődjön meg, John, de ha őszinték akarunk lenni, maga sem egészen az. Csak mert szeretem, nem látom be, hogy miért kéne okvetlenül testileg is kinyilvánítanom azt… Ennek ellenére én mindig tiszteletben tartottam az igényeit, noha azt nem várhatja el tőlem, hogy még jó szemmel is tekintsek azokra a nőkre, akikkel a testiséget gyakorolja. De most, mint bebizonyítottam, erre sincsen szüksége többé, én is a rendelkezésére állok.
- Nem, Sherlock, nem! - kiáltotta John, kétségbeesett mozdulattal kapva a fejéhez. - Ez nem csak abnormális, ez egyszerűen iszonyú! Soha többé nem szabad megtörténnie! Egy szót se váltsunk róla!
Ezzel zaklatottan a szobájába vonult, maga után hagyva az enyhén értetlen, és nagyon elégedetlen Sherlockot.

Végül Sherlock elérte a célját, John szakított az aktuális, túl komolynak ítélt barátnőjével, ám Sherlockot ez sem töltötte el elégedettséggel, ugyanis kettejük viszonya ettől függetlenül borzalmasan megromlott. A kommunikáció szinte nullára csökkent közöttük, és úgy tűnt, Watson még egy helyiségben sem kíván tartózkodni vele. Sherlock ugyan tett néhány óvatos kísérletet arra, hogy elnézést kérjen, de az ilyesmikben sosem volt túl jó, ugyanis ezelőtt senkit sem talált eléggé fontosnak ahhoz, hogy törődjön azzal, ha kellemetlenséget okoz neki, vagy esetenként akár csak feltűnjön neki, hogy azt tette.
Az alacsony érzelmi intelligenciája ellenére sem tellett neki sok gondolkozásba, hogy végül rájöjjön John problémájára, de ez nem sokat segített rajta, hiszen hiába tudta, hogy mit kéne tennie, biztos volt abban is, hogy képtelen rá. John túl sokat vár el tőle, olyasmit, ami kívül esik a hatáskörén.
Ennek ellenére továbbra is tartotta magát a nemrégiben tett vallomásához, miszerint szüksége van Johnra - sőt, az utóbbi időben, hogy a lakótársa teljesen figyelmen kívül hagyta őt, csak még inkább bizonyossá vált ebben.
Szóval úgy egy hét elteltével, amikor egyik este Watson, új szokásához híven, megint nem tartózkodott otthon, Sherlock némi kokainnal igyekezett megzabolázni örökösen száguldozó agyát - nos, legalábbis megpróbálta egy röpke időre megtörni szigorú uralmát a teste felett. Viszonylag hosszú ideje nem használt már semmilyen anyagot, így rég nem látott, jó ismerősként köszöntette az általa keltett érzéseket.
Azután elhelyezkedett a foteljában, elővette a telefonját, és megírta az smst.
Kérem, mielőbb jöjjön haza. SH
Azután várt.
És akármennyire is megromlott a kapcsolatuk, John azért mégsem tudott ellenállni a hívásának - alig tíz perc múlva belépett az ajtón, félig valami súlyos problémára számítva, félig már előre bosszankodva azon, hogy Sherlock, mit sem törődve azzal, hogy milyen zaklatott lelkiállapotban van miatta, hazahívta őt valami nevetséges apróság miatt, mint például, hogy írjon meg egy smst, vegyen tejet a boltban, vagy vigyen neki egy csésze teát a nappaliba, mert lusta felkelni a kanapéról. Nem egyszer volt már ilyesmire példa.
Az még önmagában semmit sem jelentett, hogy Sherlock nem is érzékelve érkeztét, lehunyt szemekkel, imádkozó pozícióban guggolt a foteljében, úgyhogy odament hozzá, és hogy felverje a révedezésből, a vállára tette a kezét.
Sherlock össze sem rezzent, csak kinyitotta a szemét, és egyenesen felnézett Johnra.
- Tényleg mindent meg tudok adni, amire csak szüksége van - mondta mindenféle bevezetés nélkül, nyílt tekintettel.
Johnt ez most teljesen váratlanul érte, de be kellett látnia, hogy már napok óta ez elől a beszélgetés elől menekül, és nem teheti örökké, hiszen Sherlock valóban fontos a számára. Azonnal elengedte a vállát, de nem lépett el mellőle, csak megrázta a fejét, megenyhülve.
- Neked mire van szükséged? - kérdezte végül megfeledkezve az udvariassági formulákról, és valahogy fájdalmasan.
- Rád - felelte Sherlock röviden, és magától értetődően, majd, hogy bizonyítékot is szolgáltasson az állításáról, felállt, ezzel közvetlen közelségbe kerülve Johnhoz, és megcsókolta őt.
Két okból is más volt ez, mint az első csókjuk - egyrészt, mivel Sherlock ezt nem tervezte meg jó előre, másrészt John sem sietett annyira, hogy viszonozza. Sherlock mellkasára helyezte a kezeit, talán, hogy ellökje őt magától, ám mégsem tette meg, inkább csak hagyta, hogy a másik férfi a saját kedve szerint kóstolgassa az ajkait. És ezt közel sem olyan erőszakosan tette, mint az elmúlt alkalommal, viszont jóval koordinálatlanabbul - ezzel kevésbé tűnt tapasztaltatnak, viszont meg kell hagyni, hogy sokkal édesebb volt. John, egy pillanatra megfeledkezve a pontos helyzetükről, és arról, hogy ő most sértett, és értetlen, elmosolyodott, és Sherlock tarkójára csúsztatta a kezét, hogy elmélyítse a csókjukat. A sötét, hullámos tincsek puhán siklottak az ujjai között, és ahogy a másik kezével átölelte a derekát, érezte, hogy Sherlock rögtön a karjaiba simul, és ezzel együtt mindkét kezét az arcára illeszti, és még mohóbban kezdi csókolni.
John azonban elhúzódott tőle, amikor hirtelen, tévedhetetlenül megérezte a másik férfi merevedését a hasának feszülni. Erre nem számított. Felnézett Sherlockra, akinek a kezei még mindig az arcán nyugodtak, és aki kipirult ajkakkal, és arccal pislogott vissza rá. A szemei mint két mély kút, és John keserűen felkuncogott.
- Be van drogozva - mondta szinte szomorúan. Elvégre orvos volt, az a szégyen, hogy előbb nem vette észre.
- Igen - ismerte be Sherlock kelletlenül, és továbbra sem engedte el a másik férfit, akinek viszont a kezei erőtlenül lecsúsztak róla.
- Nem volt elég beteg ez a helyzet már enélkül is? Drogra van szüksége ahhoz, hogy le akarjon feküdni velem.
- John - szakította félbe Sherlock. - Kérem. Teljesen félreérti. Csupán arról van szó, hogy ez… rendkívül idegen a számomra. Nem azért van szükségem a drogra, hogy le akarjak feküdni magával… hanem, hogy le tudjak - magyarázta felhevülten, talán még őszintén is. - Szükségem van arra, hogy megértse… - Félbehagyta a mondatát, maga sem lévén biztos abban, hogy mit kell a másiknak megértenie. Szokatlan volt a számára, hogy nem tudja, mit mondjon.
- Értem - mondta végül John, és abban a pillanatban tényleg úgy gondolta, hogy érti - vagy az is lehet, hogy Sherlock testének érintése önkéntelenül is a hatása alá vonta az érzékeit, így, még ha ez nem is éppen nemes dolog, egyszerűen csak nem érdekelte. Kívánta Sherlockot, és azon a néhány réteg ruhán keresztül érezte, hogy ezúttal Sherlock is kívánja őt. A miértek már nem is tűntek annyira fontosnak.
John visszahajolt Sherlockhoz, hogy újra elvesszen egy csókban, és csak reménykedett abban, hogy Sherlock is valahol vele tévelyeg.
Annyi bizonyos, hogy Johnt a következő józan pillanata Sherlock hálószobájában találta, amikor a csóktól égő ajkakkal, lángoló testtel nézte, hogy Sherlock leveti magáról az ingét, és végignyúlik az ágyon, könnyedén, és olyan észbontóan kihívóan, ami egyértelműen nem holmi megtervezett mozdulat volt. Rögtön utána kellett másznia, és a lehető leggyorsabban megszabadulnia a saját pulóverétől, és azzal együtt a többi felsőruházatától is, csak hogy végre a testén érezhesse a másik férfi csupasz bőrét.
Sherlock átható tekintettel nézte Johnt, miközben az ügyetlenül, kapkodva húzta le magáról a ruháit, majd amikor fölé hajolt az ágyon, szinte reflexből ölelte át őt. Még Sherlockot magát is megdöbbentette, hogy milyen készséggel kap John csókja után, és mennyire élvezi az elemésztő, pusztán testi feszültséget, amikor a másik férfi végigcsúsztatta a kezét a mellkasán, és a hasán, hogy óvatosan bontogatni kezdje a nadrágját. John ajkai a nyaka hajlatába simultak, így nem csak hallotta, érezte is, amikor megszólalt.
- Sherlock, még sosem voltam férfival - mondta túl finoman ahhoz, hogy idegesnek hangozzék. - Hogyan szeretnéd? - kérdezte, nem biztosan abban, hogy helyénvaló egyáltalán megkérdeznie.
- Nem tudom - felelte Sherlock a szokásosnál is mélyebb hangon. - Még sosem voltam senkivel sem.
John nem szólt semmit, Sherlockot pedig zavarta, hogy nem láthatja a tekintetét, mert elbújt a válla ívében, hogy kósza csókokat hintsen a bőrére. A hajába markolt, hogy félbeszakítsa ezen tevékenységét, és felemelje a fejét, hogy valami információt olvasson ki a szemeiből, de akkor John a nyakába mélyesztette a fogait, nem túl durván, csak mintegy jelzésértékűen, aminek köszönhetően végül csak még erősebben szorította őt magához. És nem engedte el akkor sem, amikor John lehúzta a sliccét, és az alsónadrágja vékony anyagán keresztül köré kulcsolta az ujjait.
Sherlock egész teste megmerevedett - még ha azért nem is volt egészen ismeretlen számára az érzés, most mindenféleképpen újnak, és felkavarónak találta. Észre sem vette, hogy belefagytak a pillanatba, és ezúttal John volt az, aki az ő reakcióját figyelte, míg ő leblokkolt, hirtelen nem tudva, hogy mit tegyen. Azután nem számított, mert a teste viszont tökéletesen tudta, mit akar - ami azt illeti, alig győzte követni ösztönszerű, gondolatok nélküli utasításait. Johnt akarta, teljesen mezítelenül, hogy még nagyobb bőrfelületet érezhessen magán, és magáénak, az érintését akarta, és a csókját, de a leginkább azt, hogy mozdítsa meg végre a kezét az ölében. Nem önthette szavakba a rá törő különös éhséget, így csak a hajába kapott, kapaszkodót keresve az egyetlenben, ami jelen pillanatban létezett a világában, és magához húzta őt egy újabb csókra. A kezei nem nyugodhattak sokáig a tüskés kuszaságban, mert meg kellett érinteniük a nyakát is, a hátát, a karját, a fenekét, bármit, mindent. Nem maradhattak többé kettejük közt akadályok, és meg kellett válni a maradék ruhaneműktől is, hogy szabadon ölelkezhessenek.
Sherlock végleg megadta magát az érzékiségnek, amit oly régóta megtagadott magától, feleslegesnek, és gyengeségnek titulálva, most egészen magához húzta Johnt, átölelte a vállát, és a lábai közé simuló combjának dörzsölte az ágyékát, mintegy önkéntelenül is. A csípője jól ismerte az ősi ritmust, amivel egyre elragadtatottabb kéjbe üldözte önmagát, míg John számba sem tudta venni mindazokat a dolgokat, amiket szeretett volna haladéktalanul megtenni Sherlockkal. Szerette volna az ölébe engedni a kezét, szerette volna szétfeszíteni a combjait, és a csípője körül érezni őket, oh, a pokolba, szeretett volna még fölé is mászni, és magába vezetni őt, sokkal többet akart tőle - ám képtelen volt rávenni magát arra, hogy félbeszakítsa az alatta vonagló férfit, aki túlságosan látványosan élvezte a dolgot. Mindösszesen annyit tehetett, hogy felvette Sherlock ritmusát, nem csak neki segítve ezzel, önnön gyönyörét is hajszolva. John a könyökeire támaszkodva, elnyílt ajkakkal nézte Sherlockot, akinek égszín szemei, amik mindig annyira metszőek, józanok, és hidegek, ezúttal bódult homályba vesztek, és ebben immáron nem is játszott különösebb szerepet az elfogyasztott drog.
Sherlock mozdulatai felgyorsultak, csak hogy aztán még lassabbakká, és szaggatottabbakká váljanak, míg hirtelen úgy érezte, hogy a teste már nem bírja tovább az egyre fokozódó kéjt. Valószínűleg bárki más zavarbaejtőnek találta volna, hogy gyakorlatilag percek alatt elérte ezt a pillanatot, azonban Sherlock mit sem törődött vele - akkor sem tette volna, hogyha marad energiája ilyesmikre. Nem is gondolta volna, hogy ennyire teljes, intenzív, mindenre kiterjedő, és nagyszerű érzés lesz, az idegvégződései szinte zsibongtak, nem csak azokon a helyeken, ahol John hozzáért, bár úgy tűnt, hogy a másik férfi mindenhol ott van, teljesen körülveszi, és belé mászik, holott fizikai behatolás nem történt. Sherlock karjai szinte reszkettek, amikor lecsúsztak John válláról, és ahogy lassan maga után hagyta a pillanatot, a feje erőtlenül oldalra hullott, a haja szétterült a párnán, és lehunyt szemekkel, csendesen kapkodta a levegőt. John feltérdelt az egyébként meglehetősen kényelmetlen pozíciójából, hogy legyen lehetősége rendesen végignézni Sherlockon, akinek a mindig sápadt bőre ezúttal mintha némi színt nyert volna, a mellkasa zihálva emelkedett-süllyedt, és még mindig nem tért magához, akkor sem igazán, amikor a feje felé emelte a kezeit, és lassan, kéjesen nyújtózkodni kezdett.
John alig bírta elviselni a látványt - olyan gyönyörűnek találta Sherlockot, hogy már majdnem szégyenkezett miatta. Anélkül, hogy elválasztotta volna tőle a tekintetét, a saját lábai közé nyúlt, és néhány erőteljes, gyors mozdulattal könnyedén jutatta el magát a csúcsra, megjelölve az alatta fekvő Sherlock testét.
Amikor kinyitotta a gyönyör hevében lehunyt szemeit, egyenesen Sherlock tekintetével találta magát szemben, akit a nyögéseivel felvert önző mámorából. Elgyengült karjaival nehezen tudott volna megtámaszkodni, és mégsem akart rázuhanni a másik férfira, így inkább kissé ügyetlenül lemászott róla, a hátára fordult, és végigfeküdt mellette az ágyon.
Szinte azonnal érezte, hogy Sherlock elhúzódik a közeléből, sőt, kikel az ágyból. A hiánya hirtelen, és fájó volt John számára, és csalódottan szorította össze a száját, miközben szigorúan a homályba vesző plafont bámulta. Végülis mi másra számított? Mégiscsak Sherlockról van szó.
Annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor nem azt hallotta, hogy a lakótársa kilép a helyiségből, netán udvariasan köhint egyet, felhívva a figyelmét arra, hogy Johnnak kéne ezt megtennie, elvégre mégiscsak az ő szobájában tartózkodnak. Ehelyett az ágy nyikordult halkan, ahogy Sherlock könnyű teste újra ránehezedett a matracra, és John érezte a hűvös ujjak érintését a felkarján. Sherlock finoman, de ellentmondást nem tűrően helyezte a tagjait pontosan úgy, hogy a lehető legkényelmesebben közel húzódhasson hozzá, gyakorlatilag befészkelve magát a karjai közé.
Egészen John oldalához simult, még mindig teljesen meztelenül, de valamivel tisztábban, mint két perccel ezelőtt, ami megmagyarázta, hogy miért volt okvetlenül szükséges az imént kibújnia az ágyból. Efféle gyakorlatias indokok eszébe sem jutottak Johnnak, aki eddigi tapasztalataiból kiindulva nem sokat nézett ki Sherlockból, tudva, hogy nem egyszerűen tapasztalatlan érzelmi téren, inkább elutasító. Most cseppet nem tűnt annak, ahogyan a fejét John mellkasán nyugtatta, vékony karjaival átölelte őt, és addig mozgolódott, míg egyértelművé nem tette, hogy azt várja, simogassák a haját. Tudta, hogy John mindig is különösképpen vágyott arra, hogy a hullámos tincsei közé fúrja az ujjait, és igazság szerint Sherlock maga sem bánta a dolgot.
Sőt, nem csak, hogy nem bánta, furcsa mód kimondottan boldogsággal töltötte el, és nem kellett Johnra néznie ahhoz, hogy tudja, osztoznak az érzésen.


21 megjegyzés:

  1. 1: Szexuálisan retardált Sherlock: imádom!
    2: Magázódás: na neee.
    3:Régen én is nagy barátja voltam a sokszorosan összetett, túlkombinált mondatszörnyeknek, de néha megéri darabolni, hidd el.
    4: Apróbb stilisztikai bakik befigyelnek, akarod hallani őket?

    A lényeg viszont az, hogy a karaktereket jól elkaptad, Sherlock és John is hihető tudott maradni, valamint volt egy íve a sztorinak, érthetőek voltak a szereplők motivációi, szóval szerintem még nyugodtan próbálkozz! :) Nekem kifejezetten tetszett, pláne, hogy magyarul siralmasan kevés író vállal be explicit jelenetet. (Én sem :P) Olvasni viszont annál inkább szeretem, és szerintem te jó irányba haladsz. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig amikor a végén átolvastam, még így is voltak mondatok, amiket szétválasztottam... Amik már 8 sorosak voltak kb. XD (Lehet, hogy úgy írok, ahogy beszélek, néha elfelejtek levegőt venni XD) Borzasztóan választékosan akartam fogalmazni, ezért a magázódás, meg a sok feleslegesen kacifántos mondat... tudom-tudom, hogy túlzásba vittem. Már írás közben is tudtam, mégsem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Így történt. XD
      Annak azért örülök, hogy nem lett nagyon OOC.

      Különben explicit jelenetekben már nagyon otthon vagyok, csak minden másban nem annyira. XD

      Törlés
    2. No igen, nem egyszerű leszokni róla, nekem mondod... XD Legjobban az idegesít, mikor a Word kiírja, hogy biztos, hogy ez egy mondat?! :P Szerintem egyáltalán nem lett OOC, apróbb csiszolások persze mindig elférnek, de kinél nem.

      Törlés
  2. Hello!

    Imádom!
    Borzongtam, miközben olvastam, nagyon megfogtad Sherlockot! John is jó lett, de Sherli...! No, ő megvett magának.
    A tegeződés-magázódás nekem is nehéz velük, néztem magyarul és angolul is, bekavart. A hosszú mondatokat én szeretem, mivel többet beszélek m int lélegzem, így jó így olvasni, ehehe! :D

    Írj még sok ilyet!
    Estilla

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juj, köszi szépen! :3 Örülök, hogy bejött a Sherlockom, egyáltalán nem könnyű vele... Mivel konkrétan semmi nincs belőle bennem, így nehéz bármiből is kiindulni. De yep! Ezek szerint sikerült.
      A következő ficben majd nem fognak magázódni (de akkor meg azért furcsa, de lehet, hogy csak én érzem így... Bezzeg mások sztorijaiban annyira nem szokott érdekelni, hogy nem is tűnik fel, hogy tegeződnek vagy magázódnak-e XD)
      Írok még! Most egy egyszerűbbet, egy Johnosat, de aztán írok Sherlockról... Csak győzzem megírni az ötleteimet (kitalálni mennyivel könnyebb, mint megírni XD)

      Törlés
    2. Ezt csak most olvasom? Öreg hiba!
      Mondjuk ami "Sliver" és úgy kezdőik, hogy "The way...", attól kapásból összerándul a gyomrom. ;P

      Igazából sok értelmeset nem tudok azon kívül írni, hogy nagyonnagyon jó lett Sherlock és John is.
      Imádom Sherlock kísérleteit!
      És ez a mondat... "Nem azért van szükségem a drogra, hogy le akarjak feküdni magával… hanem, hogy le tudjak"

      Írjál még sok-sok Sherlock-John ficet!;)

      Törlés
    3. Csak most írtam. XD
      Jah, alig bírtam címet kitalálni neki, és nem gondoltam, hogy bárki is összekötné a way you like it-tel... nagyon más fandomok. XD Különben annyira nem lehet összekapcsolni őket, bár még arra is sor kerülhet, hogy írok velük valami olyasmit. Oké, olyasmit, nyilván nem olyan durvát... Olyat többé soha! De azért látom bennük a lehetőséget rá. Amit ugyebár bűn lenne nem megragadni.
      Örülök, hogy tetszett. :3

      Törlés
  3. én eddig még nem írtam ehhez kommentet? pedig azt hittem, hogy igen, és most szégyenlem magam.
    nagyon szeretem, most olvasom legalább 5xre :). A karakterek tökéletesen a helyükön vannak, az egész sztori hihető és gördülékeny. szeretem, és pont.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow! Köszi szépen. ^.^ Rég szenvedtem már egy sztorival annyira, mint ezzel, szóval repes a szívem, hogy nem feleslegesen tettem. XD

      Törlés
  4. Ez,ez,ez.... Fantasztikus! O.O

    VálaszTörlés
  5. Ééés itt is vagyok.:) Ez volt a második és basszus... Csak basszus, mert ez ISZONYAT jóóó volt. Nagyon, de tényleg nagyon nagyon tetszett. Minden a helyén volt. A karakterhűség csillagos ötös! Sherlock annyira hitelesen volt Sherlock, hogy az már szinte fájdalmasan gyönyörű volt, és mintha előttem élne az egész jelenet, a képek, minden. Mint a sorozatban.:) Imádtam, egyszerűen imádtam a kis birtokló, önző, drogos, okos fejét. És a vége... Ahogy megadta magát a saját testének... Annyira valóságos, életszerű, Sherlocokos és hiteles volt, hogy azt el se tudom neked mondani.
    Egy negatívumot tudok csak kiemelni, de ez is csak a fáradt agyam okán: a barokk körmondatokat látom, hogy más is említette. Néha zavaró volt, hogy a 6-8 soros mondat végére elvesztem, és nem tudtam, hogy mit is akartál mondani. De azért értettem mindent ám, csak néha belezavarodtam. De talán pont emiatt a stílus miatt is volt annyira hiteles. És mindezek mellett is nagyon élvezhető volt és szerettem. Erre a novellára biztos, hogy visszatérek majd.:)
    Szóval végkövetkeztetés? Le kalappal, csak így tovább!:) És MÉG MÉG MÉG!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juj most nagyon boldog vagyok! :3
      Nekem ez volt ez első Johnlock fanficem, és gondoltam teljesen korrekt, ha magázódnak, de most ha visszaolvasom, kicsit kellemetlenül érint. XD Plusz nagyon beleéltem magam, ezért a túl hosszú mondatok. De örülök nagyon-nagyon, hogy azért tetszik.
      Aww olyan boldoggá tesztek ezekkel a kommentekkel, hogy mindjárt táncra perdülök. XD

      Törlés
    2. Akkor táncra fel, de olyan Sherlockosan ám.:) Engem amúgy a magázódás nem zavart, sőt. Tetszett. Én alapból szinkronnal néztem végig mind a három évadot, és nekem tetszett a szinkron is. Ha nagyon-nagyon megszeretek egy sorit, na akkor jöhet a felirat, sőt a végén már csak azt vagyok hajlandó nézni. De ebben még szinkronos párti vagyok és emiatt is tetszett a magázódás. Nem volt idegen, és első Johnlockodnak is tökéletes volt így.:) Imádtam.:)

      Törlés
    3. Én semmit se nézek szinkronnal, ha megoldható, bár pont a Supnat elejét úgy láttam végig, és pl Sam hangja sokkal aranyosabb magyarul, nagyon fura volt először hallani az eredetit, mély, nem olyan kisfiús. Persze pont addigra, hogy véget értek a szinkronos idők, már annyira kigyúrta magát, hogy nem is nevezném kisfiúsnak. XD Amúgy mindenki sír-rí a Sherlock szinkronján, de szerintem semmi baj nincs vele, belefutottam a tévében úgy, és nekem tetszett. Persze az embereknek soha semmi nem lesz elég jó. XD
      Vedd úgy, hogy táncolok: http://i1200.photobucket.com/albums/bb335/pencilhappy/Hermits%20United/BCawesomeRaptorDance_zps7ee3bc44.gif

      Törlés
    4. áááá, ez a kép. :D Haláli :D
      Sherlock kapcsán én először leszedtem feliratosan, de aztán szinkronosan is, és mivel bejött és hiteles volt a szinkron (szerintem), ezért úgy néztem végig.
      SPN-nél pedig a héten verte ki nálam a biztosítékot a magyar szinkron, a temérdek félrefordítás meg ilyenek, így az első 4 évadot is lekaptam angolul + feliratot vadásztam hozzá. A szinkronos megy a levesbe. Én Dean hangján nevettem jót a Pilotban. Milyen vékony volt. :D De sokkal jobb így, és élvezhetőbb. És nincs dolgok elmismásolása sem! Pl. gondolom te se tudtad, hogy a 3. évadban elhangzott Castiel neve, amit Sam az apja naplójából olvasott fel egy varázslathoz. A magyarban helyette ment a "Omnipotentis: Pa + tris, et Fi + lii, et Spiritus + Sancti" meg ezek... Szóval még egy ok a feliratos verziók mellett.:)

      Törlés
    5. Wow tényleg elhangzott, nem tudtam, pedig a tumblr észre szokta venni az ilyeneket és több ezer note-os bejegyzéseket produkál hozzá, így előbb-utóbb hozzám is eljut a dolog. XD Lehet, hogy újranézem az egészet, csak most felirattal az elejét is, egyébként is tervezem már egy ideje (mintha nem lenne elég minden, amit nézzek XD)

      Törlés
    6. Engem most januárban talált meg az SPN, és kétszer végignéztem, szóval egyelőre még várok ezzel.:) De meg fogom nézni újra, mert egyszerűen nem lehet megunni. És biztos, hogy ezúttal mindet felirattal fogom, és kíváncsi leszek, hogy mennyi lesz benne az "új":)

      Törlés
  6. Gyönyörű. Fantasztikus. Imádom. :D
    Sajnos érdemi kommentet nem, de fangirlködést bőven tudok nyújtani, szóval holy shit Sherlock milyen édes John meg kis cuki butus azt hitte tud rá haragudni XD Szegény Sherlock neki nem lehetett könnyű ezt így végigvinni dehát na :D
    A lényeg, hogy szépen megfogtad a karaktereket (oké, legalábbis nekem nagyon tetszettek) és persze még mindig szeretem a sztorikat amiket írsz :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj egyelek meg!
      Pedig visszaolvasva mennyire kínos, hogy magázódnak, és hogy ennyire cirádás az egész. XD De szeretem az aszexuális Sherlockot, aki annyira szereti Johnt, hogy csak az ő kedvéért mégis összeszedi magát. Pedig sose érdekelte a szex, csodálkozik is azon, hogy ennyire jó volt. Olyan aranyosak :3 De beteg a kapcsolatuk, én nem tudom, John hogy bírja.

      Törlés
  7. Zseniálisan ragadtad meg ezeket a komplikált karaktereket és a komplikált kapcsolatukat! A szociopatikus hajlamú, szexuálisan retardált Sherlock egy kínos, szubmisszív Johnnal... tökéletes. Imádom.

    VálaszTörlés