A zuhanás anatómiája

Úgy gondoltam, adok egy kis löketet ennek a rég halott blognak. Ugyanis még mindig írok, és hol máshol oszthatnám meg?
Ez nem egy fanfiction, hanem egy random novella, amit anno egy Mondocon versenyre kezdtem el írni, aztán kissé eszkalálódott a dolog, és az ideális 5-10 oldal helyett majdnem 50 lett, ezzel aztán alaposan áthágtam a nevezési feltételeket. Már vagy egy éve befejeztem, de rájöttem, hogy még mindig szeretem, a leginkább a főszereplőmet, Jesse Jones-t, és szívesen bemutatnám másoknak is. Ha esetleg valaki még erre tévedne.
A felhívás szerint néhány képet kellett beleszőnünk, amiket a megfelelő helyeken be is illesztettem, illetve idézetek is voltak, amikre nem emlékszem, mert időközben belevesztek a sztoriba.
Na mindegy, szóval: ez egy sci-fi, nyomozós novella, egy lecsúszott zsaru főszereplésével, és nem 18-as karikás.

Napfoltok táncoltak a földön, ahogy a bágyadt fény átszüremlett az állandóan mozgó levelek között, és valaki kacagott, egy lány, vagy inkább nő, csendesen nevetett, vagy talán sírt, de mindez csak a háttérből hallatszott, kicsit idegesítően, de lényegtelen volt…

Jones frusztráltan morgott, ahogy az ébresztő tompa pityegése lassanként kezdte kihúzni az álmából. Úgy érezte, mintha kb tíz perce tette volna le a fejét a párnára, de azért ülő helyzetbe küzdötte magát, és nehéz fejjel körbenézett a vaksötétben. Sehol sem látta a telefon fényét, végül csak belőtte, honnan érkezik a hang - az előző este levetett nadrágjának zsebéből, ami ormótlan kupacként hevert az ágy mellett. Némi matatás után sikerült előkotornia, mire a halk pityegés rögtön vijjogásnak hallatszott, úgyhogy gyorsan kinyomta. Ezzel a mozdulattal az a rohadt alkalmazás rögtön felkapcsolta a villanyt, és Jones szemeinek kész támadás volt a hirtelen fényár, holott valójában az a fáradt neonderengés még véletlenül se volt nevezhető vakítónak.

Jones-nak beletelt még némi idejébe míg felfogta, szó sincs arról, hogy őt az éjszaka közepén felébresztették volna, épp ellenkezőleg, alaposan elaludt. Az előző napi ingét viselte, ezek szerint az éjjel nem jutott el addig, hogy rendesen levetkőzzön, épp csak a gatyáját húzta le magáról. Most levetette a gyűrött, izzadtság-, és alkoholszagú rongyot, hogy valami elfogadhatóbb ruha után nézzen. A szekrénye teli volt tiszta, még a vasalás emlékét őrző öltönyökkel, de ezeket már évek óta kifogyta - így jár az, aki kaja helyett alkoholra veri el az összes pénzét. Jelenleg két opciója volt: gyűrött, pia-szagú ingek, illetve kevésbé büdös, foltos ingek. Végül a kevésbé büdöset választotta, remélve, hogy a kabát majd eltakarja a gyanús eredetű foltokat. Nekiállt aszpirint keresgélni, hátha kallódik még valahol pár szem, nem mintha abban a lyuk méretű kis szobában, ahol lakott, túl sok dugihely lett volna. Persze minek is kellett volna neki a nagy tér, egyedül élt, és alig volt holmija. Nem is volt nagydarab ember, bár azért volt olyan magas, hogy a feje búbjával minden erőlködés nélkül letakaríthassa a plafonról a nem létező pókhálókat. A fürdőszobába épp csak bepillantott, hogy vizeljen egyet, bekapjon egy fogkrém-pasztillát, és megállapítsa a nyamvadt kis tükörben, hogy ráférne már egy borotválkozás - na mindegy, egy napot még kibír - és hátrafésülje a kissé már zsíros haját. Voltak idők, amikor még zavarta őt az egyre őszülő halántéka, de azon már rég túl volt. Valamikor az elmúlt öt évben elkezdett megöregedni, de kit érdekel ez már ötven felett.

Nem telt öt percébe sem, míg elkészült, viszont kétszer annyi idő volt, míg sikerült bezárnia maga után a lakást. Az alkalmazás már megint vacakolt, lehet, csak azért, mert a telefonja lemerülő-félben volt. Nem mintha lett volna mit ellopni tőle, de nem örült volna neki, ha azok a rohadt kis suhancok megint betörnek, és összegraffitizik a falakat. Mondjuk meghackelni se lenne nehéz, de kinek érné meg az erőfeszítést?

Az következő jó hír, ami fogadta, hogy a világítás a folyosón megint nem üzemelt rendesen - ki tudja, hogy azért-e, mert elromlott, vagy csak spórolni akarnak vele -, úgyhogy a félhomályban kellett elbotorkálnia az állomásig. Ha pár emelettel feljebb lakik, akkor legalább odafentről jönne némi fény a tető plasztikján keresztül, de itt, a gumó gyomrában, teljesen a technológiára kellett támaszkodnia. Az meg már vagy kétszáz éve ugyanúgy működött errefelé, mármint ugyanolyan rosszul, ugyanis sok fejlesztés nem jutott el idáig, de még karbantartás sem.

Jones az egyik legrégebbi gumóban élt, valamikor óvárosnak hívták volna, manapság már inkább nyomornegyednek. A városrendszer közepén helyezkedett el, és az egyik első építmény volt, amit annak idején felhúztak egy fára. Persze az aktuális nagyfejesek állandóan fogadkoztak, hogy mind a napig teljesen stabil, annak ellenére, hogy akkor építették, mikor a biológusok még nem jöttek rá, hogy akadályozzák meg, hogy a fák nőjenek, és hajlamosak voltak akár szét is feszíteni a törzsük köré eszkábált fémeket. Jones nem osztotta a véleményüket, ő biztos volt abban, hogy egy nap az egész fogja magát, megroppan, és leborul a mélybe. Hát, majd kiderül, hogy kinek lesz igaza.

Az egyetlen előnye annak, hogy Jones a legbelső szakaszban élt - az olcsó kocsmáktól eltekintve -, hogy a libegővasúton mindig akadt ülőhelye, mivel kevesen jártak ki innen dolgozni (vagy jártak dolgozni egyáltalán). Az egész gumóban az állomás volt a legtágasabb hely, és egyben a legvilágosabb is. A libegő úgy kúszott be a zárt térbe, mint a szörnyeteg gyomrába, hogy kihányja a peronra azt a néhány fáradt, mocskos munkást, akik az éjszakai műszakból, túlóra után igyekeztek hazafelé.

Jones felszállt a szerelvényre, és nem is nézte, mennyire tiszta az ülés, amire lerogyott. A szerelvény visítva indult el, és Jones, mint minden alkalommal, egy kicsit számított arra, hogy a drótkötél megadja magát, és leszakad. Habár jobb lenne, ha akkor tenné ezt, amikor már kiértek a gumóból, a szabad ég alatt, és az egész szerelvény rázuhanna az alsóbb szintre, esetleg egészen a földre.

Jones nem csak hogy számított erre, szinte már várta is.

Persze ezúttal sem történt semmi, a libegővasút minden probléma nélkül száguldott végig a hatalmas fák árnyai között, egy koszos gyerek a szomszéd ülésen várakozva leste, hogy a napfény áttör-e valahol, de Jones csak bóbiskolt az ütemes, lágy lengésre. Arra sem nyitotta ki a szemét, hogy a szerelvény belassít, ahogyan az első gumóhoz érnek, majd következőhöz, és az azutánihoz, pedig egyre többen szálltak fel, és ahogy haladtak a perem felé, egyre zajosabbak lettek az emberek, egyre jobban öltözöttebbek, és egyre vidámabbak.

Végül annyian lettek, hogy Jones-nak utat kellett törnie az ajtó felé, amikor végül le kellett szállnia.

A középzónában jártak, már rég maguk mögött hagyták a központ mocskát, de még messze jártak az igazán puccos negyedektől, ahol amúgy nem is nagyon veszik igénybe a libegővasút kétes minőségű szolgáltatásait, inkább a hidakon, apró magángépekkel utaznak, vagyis bogarakkal, ahogyan a köznép, és Jones is szeret utalni rájuk.

Onnan már csak pár perc gyaloglás volt, és be is ért a melóba.

Az asztalán a szokásos káosz fogadta, ami kitöltendő papírokból állt, és megírandó jelentésekből, meg odaszáradt kávéfoltokból. Épp csak lehuppant a székébe, már meg is zavarták.

- Szevasz!

- Martin - felelte Jones köszönés gyanánt. Martinnal az pillanattól kezdve ki nem állhatták egymást, ugyanis a srác felkapaszkodott, túlbuzgó újonc volt, akinek sejtelme sem volt arról, hogyan működnek itt a dolgok. Képtelenek voltak eredményesen együtt dolgozni.

- A főnök hívat - mondta Martin rosszul leplezett kaján vigyorral.

- Csodás - nyögte Jones. - Megyek is, csak előbb még van egy találkozóm a kávéfőzővel.

- Én a helyedben igyekeznék, ugyanis nem most hivatott, hanem még reggel…

- Szerencsére nem vagy helyemben - mondta erre Jones, és csak azért is először a kávé irányába indult.

Vajon mégis mit akar tőle már megint a főnök? Remélhetőleg új partnert akar osztani mellé, ahhoz nem kell igazán jó vezetőnek lenni, hogy látszódjon, ő és Martin abszolút nem illenek egymáshoz.

A főnök irodájának ajtaját pöpec, aranyozott tábla díszítette, nehogy bárki is azt higgye, hogy ő itt valami kis akárkicsoda. Ha tehette volna, még titkárnőt is tart, mint valami igazgató, de azért arra már mégse futotta a büdzséből.

Jones igyekezett hivatalos arcot ölteni magára, amikor belépett.

- Jó napot Miss Merrick!

- Jó reggelt, JJ - köszönt a főnök csípősen. Főleg a „reggelt”-en volt a hangsúly, lévén, hogy már 11 felé járt az idő, de Jones-t jobban idegesítette a JJ. Annak idején nagyon gyorsan, és nem túl udvariasan leszoktatta az embereket arról, hogy így szólítsák őt, és erről ez a boszorka is tudott, de mióta kinevezték őt, szerette nyomatékosítani, hogy mindenki felett áll, és rá most már más szabályok érvényesek. A legbosszantóbb az volt, hogy igaza is van.

- Hallom, hivatott - morogta Jones.

- Úgy van, kérlek, foglalj helyet!

Az mindig rossz hír, ha helyet kell foglalni, mint ahogyan a „kérlek” is. Jones csak szeretett volna mihamarabb kikerülni innen. Az egész helyiség teli volt mindenféle növényekkel, amik szagokat árasztottak, és amik miatt állandóan magas hőmérsékletet kellett tartani, és Jones izzadt, úgy érezte, szinte fulladozik a fülledtségben. Persze ezek a gazok is státuszszimbólumnak számítanak, de ha ez a hárpia is olyan közel lakna a törzshöz, mint Jones, akkor tutira nem vágyna rájuk. Ez a légkör szó szerint és átvitt értelemben sem sokat segített Jones másnaposságán.

- Van egy munkám a számodra - közölte Merrick.

Már rosszul hangzik.

- Egy eltűnt személyről lenne szó, egy lányról a Newton körzetből.

Jones magában felnevetett, csak éppen, mint kiderült, nem sikerült egészen magában, mert Merrick felvont szemöldökkel kérte számon: - Nem tudom, hogy mit találsz ebben olyan viccesnek.

- Nem a lány, hanem Newton. Mármint pont Newtonnak keresztelni egy gumót, komolyan? Szinte kiált a katasztrófáért. Ha valami lezuhan, akkor biztosan az lesz az.

- Semmi sem fog lezuhanni - mondta Merrick idegesen. - Még soha semmi ilyesmi nem történt, ennyi idő után még a legegyszerűbb és legparanoiásabb emberek is beláthatták volna, hogy nyugodtan megbízhatnak a mérnökökben.

Jones nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg: - Ami késik, nem múlik.

- A munkára visszatérve - mondta nyomatékosan Merrick. - az összes anyagot átküldtem neked, és jó lenne, ha minél hamarabb a nyomára akadnál.

- Nem azért, hogy kötekedjek - kötött bele Jones. - De én csak egy egyszerű zsaru vagyok, nincsenek nyomozóink direkt az ilyen feladatokra? Amúgy is a nyakunkon van a fesztivál, rám nem inkább az utcán lenne szükség?

- Nos igen, de az igazság az, hogy a lány már elmúlt 18 éves, így törvény szerint oda mehet, ahová csak akar, ellenben a szülei nagyon szeretnék, ha ezekben a zavaros időkben inkább otthon tartózkodna.

- Szóval, ha jól értem, nem igazán legális módon kéne hazarángatnom őt?

- Semmi illegális nincsen abban, ha egy szülő aggódik a gyerekéért, JJ. És nekünk különös figyelmet kell fordítanunk a fő támogatóink jólétére, remélem, ez a számodra is érthető.

- Kristálytisztán - felelte Jones somolyogva.

- Ezúttal egyedül kell dolgoznod, megkapsz minden anyagi támogatást, és szabadságot az ügyben, reális kereteken belül. Azt mondanom sem kell, hogy nem lenne jó, ha erről az egészről túl sok ember tudna. Szóval csak visszafogottan, világos?

- Alkalmasabb embert nem is találhatott volna a feladatra - mondta Jones nem kevés öniróniával.

- Számítok rád - mondta Merrick kellően gúnyosan, amit Jones már magára sem vett. Végülis a csajnak ez az alapstílusa. - Na menj, a nap további részében próbáld magad hasznossá tenni!

Jones örült neki, hogy végre szabadulhat. Amint becsukta maga mögött az ajtót, nagy levegőt vett, hogy megszabaduljon a nyomasztó virágszagtól, ami parfümként ült meg az orrában.

Semmi kedve nem volt ehhez a különfeladathoz, egyébként csodálkozott is kicsit, hogy éppen őt pécézték ki rá. Oké, hogy nem éppen tiszta meló, de nem ő volt az egyetlen mocskos zsaru az őrsön, és kapásból tudott volna mondani tíz embert, akik alkalmasabbak nála. Elég nagy szarban lehet a főnök, ha rá fanyalodott, vagy az is lehet, hogy csak el akarja mondani az aggódó szülőknek, hogy ők mindent megtettek, de valójában nem érdekli az egész.

Jonest mindenesetre nem érdekelte. Sokkal szívesebben maradt volna a fesztiválon, hogy abszolút törvényesen betörhesse néhány huligán orrát, akik a Béke nagy megemlékezésének ünnepségét rendbontásra használják. Egyébként Jones meg tudta érteni őket. Néha ő is úgy gondolta, hogy nincsen semmi nagyszerű a békében, lentről csak a nyomor, fentről meg az üres hivalkodás. A béke unalom, és depresszió.

És ami még unalom, és depresszió az az a hatalmas mennyiségű papírmunka, ami az íróasztalán várt rá. Jobban meggondolva nem is olyan rossz ez a plusz meló - máris indokként használhatta arra, hogy hamarabb lelépjen, mondván, hogy otthon, nyugodt körülmények között jobban át tudja tanulmányozni az anyagot. Egyébként is lemerült a telefonja, és az őrsön nem tartottak olyan töltőt, ami kompatibilis lenne az ő ósdi darabjához.

Az otthoni munkában az a jó, hogy nyugodtan meg lehet inni előtte néhány pohárkával, és Jones ismerte már annyira önmagát hogy tudja, sokkal jobban tud dolgozni, ha van benne némi alkohol. Megvárta, amíg a mobilján töltöttségi szint felkúszik 15%-ra, aztán megnyitotta a dokumentumokat.

Épp csak az alapadatokat nézte át, máris biztos volt benne, hogy a csaj csak elment kirándulni egy szinttel lejjebb. Végülis majdnem húsz éves volt, és valószínűleg nemigen járt még a saját gumóján kívül. Az ilyeneknél későn jön a tinédzser vadulós korszak, amikor elegük lesz a fényűzésből, és arra jutnak, hogy milyen izgalmas lenne zülleni kicsit valami lecsúszott helyen, esetleg felszedni valami lecsúszott hapsit, megszállni a környék legjobb hoteljában, még ha az a legrosszabb is, ahol ő valaha járt. Néhány nap múlva magától hazajönne, erre Jones fogadott volna.

De aztán jöttek a képek, és ezen alaposan megakadt Jones szeme. Kivetítette a profilképét szoba közepére - a hologram némileg villódzott, Jones mobilja nem bírt az adatmennyiséggel, és az átlátszó láb elveszett a széthajigált ruhákban, de még így is figyelemreméltó látvány volt.

A lánynak tollai voltak - egyértelműen nem photoshopolt baromság. Tényleg tollakat tetetett magára, és Jones meg tudta állapítani, hogy nem csak amolyan egy hétvégi, gagyi darabokat, amiket pár perc alatt le tud szedegeti magáról az ember. Több száz ilyet látott már, különösen most, a fesztivál környékén, de ez más volt, profi munka. A lány a bőre alá ültette őket, valami olyan modern technikával, amit Jones csak hallomásból ismert, és nem csak hogy valódinak tűnt, gyakorlatilag az is volt. Még a szemöldöke és a haja is félig tollból állt, ezt az arcára tetovált smink már csak kiegészítette. Pontosan úgy nézett ki, mintha aki csak félig született embernek, és félig pávának.

Jones valahol mélyen lenézte saját magát, mert tisztában volt azzal, hogy éppen azt teszi, amit mindenki más - hagyja, hogy ez a gazdag liba elérje, amit akar, és lenyűgözze őt az extrém külsejével. De nem tehetett róla, gyönyörűnek találta.

És hirtelen remélte, hogy nem keveredett túlságosan rossz környékre, mert ilyen lányt, istenem, percek alatt széttépnek ott.

Túl sok hivatalos információ nem volt róla, persze soha nem akadt össze a törvénnyel (vagy legalábbis eltűntették a nyomokat), még iskolába járt, ahol általános ismereteket tanult, és átlagosan teljesített, nem vett részt a családjával túl sűrűn hivatalos eseményeken, ami szokatlan, mert nyilván mutogatni akarta magát. Valószínű, hogy inkább a szülők nem támogatták túlzottan ezt az életstílust, és nem akarták, hogy módja legyen népszerűsíteni. Vagy egyenesen szégyellték őt.

Ezzel szemben az online aktivitása jelentős volt.

Jones küldött az őrsre egy engedélykérést, hogy belepillanthasson a lány profiljaiba a különböző közösségi médiákon (oké, az engedély nem érdekelte, csak szüksége volt a belépőkódokra), de már elég későre járt, szóval csak másnap számíthatott válaszra, addig is azonban rengeteg nyilvános tartalom állt a rendelkezésére. Természetesen volt egy csomó kép is, mindegyik relatíve friss, semmi azokból az időkből, amikor még nem műtette át magát pávává.

Aztán jött a pozitív csalódás, a lány a bejegyezései alapján egyáltalán nem tűnt ostobának, sőt, még csak nagyképűnek sem. Több blogot is vezetett, amikben a technikai legújabb vívmányaival foglalkozott, a politika állásával, meg az irodalommal. Másik platformon pedig verseket írt, nem is rosszakat. Jonest alapvetően ezek közül semmi nem érdekelte, most mégis éjszakába nyúlóan olvasgatta a különböző írásait, és egyre nagyobb adagokban itta mellé a pocsék alkoholt, míg nem azon kapta magát, hogy szégyenkezik, amiért ott ül teljesen elázva a szobájában, miközben ez a lány - Opheliának hívják, emlékeztette magát Jones -  minden várakozásától ellentétben sokkal különb volt nála. Sosem írta le direktben, de Jones rájött, hogy valami különlegesre vágyik - szabad akar lenni. Meg akarja menteni a világot.

Jones-nak halványan rémlett az, amiért valaha rendőr akart lenni.

Az üveg leesett a földre, és a maradék pia kicsorgott belőle, míg Jones a kijelző derengő fényénél elaludt.

Álmában a fény tovább derengett, és díszes páva-tollak nyíltak meg alatta - Ophelia reszkető hologramja elmosolyodott, és akkor látszott, hogy még csak gyerek, barnahajú, fitos orrú kislány, aki aztán hátat fordított, és elindult. Jones már éppen utána akart szólni, de a lány megelőzte őt. - Úgysem tudsz elkapni. - A hangja nyugodt, komoly, nincs benne semmi gyermeki. - Repülni akarok.

Másnapra, mire Jones a szokásos fejfájással, késő délután felébredt, megkapta a szükséges kódokat ahhoz, hogy belépjen Ophelia fiókjaiba, de már semmi szüksége nem volt rá. Addigra már tudta, hogy a lány hová ment - nem az alsóbb szintre, ahogyan azt először hitte, épp ellenkezőleg, feljebb. Végülis szállni akart, nem igaz?

Jones pedig kizárt, hogy engedélyt tudjon szerezni a felutazáshoz. Lefelé nem nagy ügy, oda rendszeresen küldtek erőket, amikor valami nagyobb balhé tört ki. Ő maga is járt már arrafelé néhányszor, és egészen otthon érezte magát - nem volt sokkal rosszabb környék, mint ahol lakott. Ha ahhoz lett volna kedve, a szomszédai közül is bárkit letartóztathatott volna, elég volt ehhez bemenni egy kocsmába és szétnézni, de hát az ember nem piszkít a saját fészkébe.

Viszont odafent még sosem járt.

Sőt, nem is ismert senkit, aki valaha járt volna - ez egyedül a magasabb pozícióban lévő mérnökök és biológusok privilégiuma volt, elvégre nekik kellett összetartaniuk ezt az egész kócerájt. Rajtuk kívül csak egy-két politikusnak, meg igazán gazdag családfőnek volt szabad feljárása. Persze voltak más lehetőségek is, erről a rendőrség is tudott, és mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza, de rendre kudarcot vallottak.

Opheliának bezzeg biztosan sikerült megtalálnia az illetékeseket.

Nem valószínű, hogy a rendőrségnek jogában áll bárkit is felküldeni, mindenesetre egy olyan jött-ment kis zsarut, mint ő, aki valami piszlicsáré ügyben nyomoz, semmiképp sem.

Alapesetben Jones hagyta volna az egészet, látszatból kér egy leutazási engedélyt, ejtőzik pár napot ott, és a rendőrség pénzéből leissza magát olcsó, kommersz piával, esetleg beszáll az odalenti fesztiválba, ami biztos valamivel vadabb, mint az övék, aztán azt mondja Merricknek, hogy nem járt sikerrel.

De rájött, hogy ez most más. Tényleg meg akarta találni Opheliát.

Már tudta is, hogyan fogjon hozzá, habár nem rajongott az ötletért.

Annak idején sűrűn megfordult Sebatian-nál, általában akkor, amikor valami kis technológiai trükkre volt szüksége, vagy pénzre, de most már lassan két éve nem járt a közelében sem. Akkortájt döntött úgy, hogy talán jobb lenne nem bolygatni a múltat, de most nem volt más választása.

- Hello, Sebastian! - Jones hangja közömbös volt, amikor a férfi ajtót nyitott neki.

- Hello - köszönt vissza a másik, amikor túljutott a csodálkozásán. - rég nem láttalak - tette még hozzá nem túl kedélyesen.

- Bizony rég. Bemehetek?

Az ajtó vonakodva tárult ki Jones előtt, és ahogy besétált, látta a szeme sarkából, ahogy Sebastian összevont szemöldökkel végigméri őt. Nagyon remélte, hogy nem fogja szóvá tenni, mennyire szarul néz ki. Részben ez okból is, úgy döntött, hogy rögtön a tárgyra tér, úgyis tudták mindketten, hogy nem baráti látogatás ez, minek fussák végig az udvariassági köröket?

- Egy szívességre lenne szükségem.

- Nem akarsz előtte leülni legalább? Valami italt? Tényleg ezer éve nem láttalak már, Jesse. Szarul nézel ki.

Jones minden egyes pillanatát rühellte ennek.

- Hát, voltak már jobb napjaim is. Szívesen elbeszélgetnék róla - Igyekezett, hogy a hangja ne hangozzék túlságosan gúnyosan. -, de a helyzet az, hogy sürget az idő, és nagyon kellene a szakértelmed.

- Tudod, hogy már nem csinálok semmi törvénytelent! - szögezte le Sebastian.

- De ezúttal a jó ügy érdekében lenne. Van ez a melóm, meg kell találnom egy lányt, és úgy fest, hogy legális úton nem fog menni.

- Mégis mennyire lehet jó egy ügy, ha illegális? Nem, tudod mit, hagyjuk, inkább nem akarom tudni a részleteket. Segítek neked, de csak mert te is segítettél nekem.

- Megmentettem az életed - javította ki Jones nyugodtan. - Mit gondolsz, ki csinált volna ki előbb, ha nem tüntetem el a nyomaidat, a maffia, vagy a rendőrség?

- Tudom, és örökké hálás leszek érte, de mégis hány szívességet akarsz még behajtani cserébe?

- Ez lesz az utolsó. Fel kell jutnom a felső szintre, és tudom, hogy te tudsz nekem hackelni valami liftkódot.

- Rendben. - Sebastiannak a szeme se rebbent. Ennél cifrább dolgokat is megtett már Jones-nak. - Estére a mobilodon lesz. Nem muszáj addig itt maradnod. - Jones füleinek ez inkább felajánlásnak hangzott, semmint elzavarásnak.

- Köszönöm - felelte őszintén, és már majdnem az ajtón kívül volt, amikor Sebastian még utánaszólt.

- Egyébként jól van.

- Mi? - kérdezett vissza értetlenül.

- Laura. Végre megkapta azt a munkát, amire mindig is vágyott. És újraházasodott, tudtad? Boldog.

- Oké.

Jones a libegővasút felé indult, de meglátott útközben egy bárt, és inkább irányt váltott. Gyűlölte, hogy elég volt ez az apró emlékeztető, és már megint ugyanott tart. Persze, hogy tudta, hogy Laura újraházasodott, végülis zsaru volt, utána tudott nézni dolgoknak.

Azt hitte, az ital majd segít átlendülnie a dühén, de csak arra volt jó, hogy ne is próbáljon meg úgy tenni, mint akit nem érdekel az ex-felesége és annak a kibaszott pitiáner bűnöző öccse.

Szerencsére a telefon jelzett, mielőtt még teljesen berúgott volna, hogy megérkezett az adat.  

Jones még megvárta, amíg teljesen besötétedik, ami ilyen mélyen a gumó gyomrában azt jelentette, hogy a közvilágítás éjszakai módba vált, és elindult a legközelebbi lift irányába. Ilyenkor az emberi ellenőrzés minimális, csupán néhány alulfizetett őr üldögél a liftállomáson, akik gyanakodva méregették őt. Na igen, jobb lett volna, ha kicsit rendbe szedi magát, legalábbis nem abban a ruhában megy oda, amit tegnapelőtt vett fel, már akkor sem tisztán. Talán a kelleténél valamivel hosszabb ideig tanulmányozták a mobilját, amikor felmutatta nekik a kódokat, de annyira azért mégse érdekelte őket, hiszen igazából csak dísznek voltak ott, nehogy valami kölykök megrongálják az állomást. A lift szupermodern rendszere úgysem engedi fel az illetékteleneket.

De Sebastian még mindig zseniális hacker volt, még ha bűnözőnek silány is, úgyhogy a lift ajtaja simán kitárult Jones előtt.

Egy újabb előnye az éjjeli utazásnak, hogy teljesen egyedül volt a tíz személyre szabott liftben. Nagyon másként festett, mint az a lift, amivel lefelé szoktak menni - az ugyanis úgy nézett ki, mintha fémhulladékból hegesztették volna össze, és bármelyik pillanatban leszakadhatna. Ahhoz képest ez tágas volt, habár ugyanúgy ablaktalan, de tökéletesen tiszta, kárpitozott fotelek várták, hogy kényelmesebbé tegyék az utazását, és olyan halk volt, hogy meg sem hallotta, ahogyan az ajtó becsukódik utána, és puhán emelkedni kezd.

Azt hitte, hogy ideges lesz, de egészen magabiztosan érezte magát, habár ebben az alkohol is segítette. Az egész utazás nem tartott tíz percnél tovább, és az ajtó máris kitárult előtte.

Az állomás ugyanolyan volt, mint a lenti, csak egy kicsit világosabb, de hát mégis mire számított?

Az igazi változás akkor mutatkozott meg, amikor elhagyta az állomást. A folyosó, amire kilépett, olyan hatalmas volt, hogy Jones szinte beleszédült, és fájóan fényes. Úgy tűnik, itt már elkezdték a fesztiválozást, mert a késői időpont ellenére minden telis-teli volt emberrel, különböző zenék keveredtek a tömeg zsibongásába, elektronikus lüktetés, és olyan hangszerek ricsaja, amiket Jones nem ismert fel, énekszó, kiabálás, és kántálás, és minden fantasztikusan színes volt, a fények, az emberek tarka ruhái, és a papírdíszítések végig a folyosókon. Az összes bolt nyitva tartott, és a legkülönbözőbb dolgokat és szolgáltatásokat árulták, partifelszerelést, és alkoholt persze, de ruhákat is, és ékszereket, meg bútorokat, mobilokat és mindenféle kütyüket nagy választékban, és hajvágást, és hajbeültetést, és tetoválást meg tetoválás-leszedést, és mindenféléket, amiket Jones hirtelen be se tudott azonosítani. Azon kapta magát, hogy a tömegbe vegyül, ahol senki egy pillantás figyelmet se szentel neki, és hagyja, hogy elkapja őt a lendület, csak nézelődött álmélkodva. Sokáig sétált a többiekkel, akik végül kivezették a gumóból, és a szabad ég alatt, hidakon haladtak át, amiket lila zászlók díszítettek, és olyan szélesek voltak, mintha belső folyosók lennének, az odakinti puha sötétséget elnyelte a díszkivilágítás, és Jones-nak eszébe se jutott lenézni. Végül a táncoló embersereg a rendszer egyik belső gumójának gyomrába kísérte őt, ami valami központi hely lehetett, és Jones otthonával ellentétben, nem holmi nyomortanya volt, hanem a legszebb, legnyüzsgőbb része a városnak.

Előbb-utóbb Ophelia is itt kötött ki, akármilyen úton is közelítette meg a várost. De vajon hová mehetett azután?

Jones emlékeztette magát, hogy Ophelia az egyik legújabb gumóból származik, és hozzászokott a fényűzéshez, őt biztosan nem nyűgözte le annyira a gazdagság, és sokszínűség, mint Jonest. Megpróbálta a lány szemével nézni a világot, vajon ő mit keresett pontosan idefent? És mit talált? Jones pásztázta a zajongó tömeget, és a csicsásan díszített boltokat, igyekezett elvonatkoztatni a saját érzéseitől. Mikor végül sikerült neki, rájött, hogy nem maradt semmi, csak vidáman rikácsoló emberek, és hivalkodó, világi javakat árusító üzletek.

Végül megakadt a tekintete egy hotel logóján - madarak díszítették.

Mégis hová repülne egy elveszett páva, ha nem ide?

Nem volt több egy halovány tippnél, Jones mégis nagyon biztos volt magában.

Odabent viszonylag nyugalom volt, és csend, a dupla ajtó nagyjából kiszűrte a kinti zsivajt. A recepciós unottan ült a pult mögött, nyilván ő is szívesebben partizott volna a többiekkel.

- Miben segíthetek? - kérdezte gyanakodva nézve végig Jones-on. Na igen, újfent csak belátta, hogy legalább megborotválkozhatott volna.

- A rendőrségtől jöttem - mondta Jones, miközben előhívta a mobilján az elektronikus jelvényét, hogy megmutassa. - Azt szeretném megtudni, hogy látta-e ezt a lányt.

Gyorsan kikereste Ophelia képét, és nem vesződött azzal, hogy kivetítse, a recepciós felé fordította a kijelzőt. Minek is, elég jellegzetesen néz ki, még az idefenti fesztivál viszonyaihoz mérten is, ha látta, biztosan emlékszik rá.

A recepciós éppen csak rápillantotta képre, már csóválta is a fejét. Azonban Jones egyértelműen látta rajta a felismerés jeleit, nem hiába volt már vagy harminc éve zsaru, ha nem is a legjobb.

- Egészen biztos benne? - kérdezte újra, és hogy nyomatékosítsa szavait, elővette a pisztolyát, és mintegy mellékesen a pultra helyezte. Erre rendesen kikerekedtek a recepciós szemei, nem hiába, egy kis fenyegetés minden szituációban beválik.

- Most, hogy jobban belegondolok… - hebegte ijedten. -, tényleg járt itt pár napja valaki, aki eléggé hasonlított rá. Kivett éjjelre egy szobát, de másnap már távozott is.

- Igazán értékelném, ha körülnézhetnék a szobájában.

A recepciós engedelmesen nyúlt is a beléptetőkártyák felé.

- Az 56-os az emeleten, azóta szabad.

- Lekötelezett - felelte Jones udvariasan.

Persze kitakarítottak már azóta, hogy Ophelia itt járt, szóval Jones nem is nagyon tudta, hogy mit keres. Valami itt hagyott kis üzenetet direktbe neki? Tollakat az ágy alatt? Semmit sem volt ott, csak egy egyszerű szoba, habár ízlésesen díszítve. Jones leült az ágyra, és elképzelte, ahogyan Ophelia is ugyanott ül, és ugyanazt a tájképet nézi a falon. Vajon mire gondolhatott?

Nem volt sok ideje elmélkedni, mert pár perc múlva gyakorlatilag rátörték az ajtót, amit amúgy be sem zárt maga után. Mint egy kibaszott western-filmben, egy csomó egyenruhás nyomakodott be a bejáraton, úgy néztek ki, mint az újoncok az első napjukon, frissen vasalt ingben, kifényesített gombokkal, mint a kisdobosok egy felvonuláson, és valaki teátrálisan elkiáltotta magát: - Rendőrség, fel a kezekkel!

Jones, a félreértések elkerülése végett, engedelmeskedett.

- Hibát követnek el - mondta elnézően mosolyogva. - Én is rendőr vagyok.

- Aha, persze - mondta az egyikük, valószínűleg a csapat vezetője, némi vidám gunyorossággal.

- A jelvényem ott van a mobilomon, a zsebemben, ha esetleg megmutathatnám…

- Igen, adja csak szépen ide, a pisztolyával együtt!

De aztán nem adtak lehetőséget arra, hogy odaadja nekik, maguk vették el, miközben hátul össze is bilincselték a kezét.

- Mi ez az ósdi szar? - kérdezte a főnök a telefont nézve. - Kb két másodpercig tartott meghackelni, mi?

- Javaslom, hogy kérjék le a központból az adataimat, mielőtt folytatnánk ezt a hülyeséget.

- Majd eljutunk odáig, ne aggódjon. Viszont addig is magunkkal vinnénk.

Jones nem is igazán próbált meg ellenállni, túl nagy létszámfölényben voltak, másrészről meg máris azon gondolkozott, hogyan magyarázza majd ki magát a főnöke előtt. Elvégre, ne feledjük, még ha zsaru is volt, nem egészen törvényesen tartózkodott a felső szinten. Úgy is mondhatnánk, hogy egészen törvénytelenül.

Egy olyan apró bogárba ültették őt, amit náluk csak a leggazdagabbak használtak, Jones még sosem látott ilyet belülről, és ha igazán őszinte akart lenni magához, a bosszankodás mellett, még egy kicsit élvezte is az utat. Persze jobb lett volna, ha nincs megbilincselve, és nincs még vele két zsaru, akik nem akarták abbahagyni a piszkálását.

- Nyilván rendőr - mondta az egyikük éppen nevetve. -, egy bandita nevével.

- Az James - jegyezte meg Jones egykedvűen.

- Micsoda?

- A bandita, akiről beszélnek, Jesse James-nek hívták. Én Jones vagyok.

- Jól van, okoska.

És így tovább.

A cella, ahová berakták, nagyobb volt, mint a szoba, ahol élt, és nagyjából ugyanolyan luxuskörülmények uralkodtak. Jones már az elején belátta, hogy felesleges patáliát csapnia, éjszakára már úgyis ott marad, reggel majd ellenőrzik az adatait, és rájönnek a hibájukra. Jobb esetben arra nem, hogy rohadtul nincs engedélye ahhoz, hogy itt tartózkodjon, mert aztán még meg is nyúlhat az itt-tartózkodása.

Épp azon volt, hogy kihasználja az időt, és alszik egyet, de aztán mégse volt rá maradása. Ugyanazok, akik olyan gyorsan bedobták őt ide, szinte rögtön ki is engedték. Először nem egészen értette, hogy mi van, most bezzeg nem voltak olyan beszédesek, mint idefelé jövet, sőt, kimondottan kellemetlenül érezték magukat, de nem raktak rá bilincset, amikor a főnökük elé vitték őt, és ez már jó előjel.

- Mr. Jones! - köszöntötte őt a rendőrfőnök rendkívül barátságosan. Még mindig az éjszaka közepe lehetett, Jones nem tudta eldönteni, hogy a főnök túlórázik, vagy korán kezdett. Biztosan a fesztivál miatt. - Elnézést kérek a beosztottjaim nevében is, úgy tűnik, hogy tévedtünk.

- Én megmondtam - felelte a vállát vonogatva.

- Azt is megmondhatta volna, hogy egy szinttel lejjebbről érkezett - folytatta a főnök szinte dorgálva. - Még ilyet! Nem sűrűn szoktak erre járni. Mentségünkre szólva, tényleg nem igazán néz ki rendőrnek.

- Az utóbbi pár nap elég húzós volt.

- Meg kell mondjam, hogy eléggé igénytelenül fest. El sem tudom képzelni, hogy min eshetett keresztül, hogy ide jutott!

Jones erre csak a vállát vonogatta. Persze mondhatta volna, hogy épp beépült valahová, de saját maga előtt lett volna kínos hazudnia. A saját világához képest is le volt csúszva, de az idefenti csillogásban különösen kilógott a sorból. Szerencsére nem forszírozták tovább a kérdést.

- Beszéltem a főnökével, aki nem tűnt túl boldognak, amiért ilyen korai időpontban zavarom. Egyébként igaza volt, a lány, akit keres, tényleg abban a hotelban szállt meg. De az ég áldja meg, miért kellett a fegyverét lengetve bemasíroznia?

- Végülis működött, nem igaz?

- Ha úgy vesszük. Mindenesetre ne fáradjon tovább, innentől átvesszük az ügyet. A terep mi fennhatóságunk alá tartozik, ha megtaláljuk őt, vissza fogjuk küldeni maga után.

- Már ne is haragudjon, de ez az én ügyem!

- Most már nem, ebben a főnökével is egyetértettünk. És, őszintén szólva, igazán borzasztóan néz ki. Adok magának egy szobát mára itt a motelben az őrs mellett, a vendégeinknek szoktunk tartogatni, meg valami új ruhát, nem sétálgathat a mi rendőrségünk nevében ilyen kinézettel. Szedje rendbe magát!

Ellenvetésnek nem volt helye, akármennyire is lett volna még néhány szava Jones-nak.

Úgy lett helyrerakva, mint egy rakoncátlan kisgyerek, és ez borzasztóan sértette az önérzetét, de még inkább idegesítette az, hogy elvették tőle Opheliát. A haverjai, mikor a szobája felé kísérték, már kevésbé tűntek kedvetlennek, inkább kárörvendően mosolyogtak egymás közt, és Jones úgy érezte magát, mint aki egyik cellából a másikba kerül. Egészen addig legalábbis, amíg be nem lépett a helyiségbe, ugyanis az egyáltalán nem hasonlított börtönre. Tényleg luxus fogadta, ezúttal nem a gúnyos értelemben, és még tetszett is volna neki, ha nem ilyen iszonyatosan dühös. De mindegy is, mert nem fogja annyiban hagyni.

Az azonban tényleg nem tűnt rossz ötletnek, hogy rendbe tegye magát.

A zuhanyzó tágas volt, és tiszta, a víz forrón csapott az arcába, és mintha egy év mocskát sikálta volna le a testéről. Vagy inkább öt évét. Hajat is mosott valami illatos samponnal, aztán megborotválkozott, és észrevette, hogy az ágyra tiszta ruhát készítettek elő neki. Lehetne még ennél is megalázóbb a szituáció? Mindenesetre felvette őket, és többé-kevésbé passzoltak is rá, legalábbis jobban, mint a sajátjai, csak éppen túlzottan színesek voltak, és egyáltalán nem illettek hozzá.

Ami jó hír, hogy a fegyverét is visszakapta.

Mikor végzett, tükörbe nézett, és alig ismerte fel benne önmagát.

Szerencsére volt még egy különbség eközött a helyiség, és a cella között, éspedig hogy innen szabadon távozhatott, szóval nem is húzta tovább az időt. Ugyan fogalma sem volt, hogy hova menjen, de abban biztos volt, hogy nem fog a fülét-farkát behúzva hazasomfordálni.

Kint a folyosókról már eltűnt az ünneplő tömeg, és mindenhol elhallgatott a zene is, a boltok sötéten, lehunyt szemekkel pihentek a reggeli nyitást várva. Az éjjeli fesztivál emlékét csak a szemét, és a földre ragadt, színes konfetti őrizte szomorúan.

Jones egy kis park-szerűségben találta magát, ahol lerogyott valami padra. Érezte a csontjaiban, hogy lassan hajnalodik, az előző napi alkoholnak a nyoma sem maradt már a szervezetében, és fáradt volt. Beletelt némi időbe, míg rájött, hogy nem csak érzi hajnalt, hanem látja is. Lassan kezdett világosodni, nem úgy, mint ahogyan megszokta, amikor a reggeli világítást felkapcsolják. Felnézve plasztik búrát látott a feje fölött, és azon túl a szürke derengést. De nem kellett sokáig várni, míg a hajnal sokat ígérő szürkéje ragyogó kékké hasadt. Az ég látható szelete úgy terült el felette, tisztán, és határt nem ismerve, ahogyan tette azt mióta létezett ember, hogy felnézzen rá. Egészen valószerűtlenül hatott, holott valóságosabb volt, mint bármi, amit Jones valaha látott a gépiesített, zárt kis világában - mert hiába költözött az emberiség megmaradt kis csoportja a levegőbe, magasan a fák törzsére, mégis beburkolóztak, és elvettek a körülöttük lévő világból minden természetest. Fémkasztnikat eszkábáltak maguk köré, és a fákat megcsonkolták, elvették tőlük a növekedés képességét, hogy ne legyenek többek puszta támasztéknál. Jones még emlékezett rá, hogy voltak idők, gyerekkorában, amikor volt pofájuk azt hirdetni, hogy a nagy háborúk után most végre újra harmóniában élnek a természettel. Sőt, Jones egy kicsit még el is hitte. De ez már elég régen volt - manapság már senkinek sincsen szüksége efféle hazugságokra. Mindenki lemondott már az alanyi jogáról, hogy része legyen valaminek. A világ természetes körforgásának.

De a napfény most emlékeztette Jones-t arra, hogy honnan is származnak igazából. Úgy érezte, mintha belélegezné a kékségét, és várta a felkelő napot, amit még sosem látott, várta, hogy átjárja őt egészen a gyökerekig, amiktől már születése előtt elszakadt, várta, hogy feltöltse a vénáit, hogy színig töltse a szívét is fénnyel.

Le volt nyűgözve, és egyszer csak azt vette észre, hogy nincsen egyedül. Ophelia ült mellette a padon, és hozzá hasonlóan teli volt várakozással, meg volt hatódva, de mellette valahogyan szomorúnak is tűnt, és Jones tudta, hogy elaludt, és most álmodik, de ez mit sem vont le a jelentőségéből. Talán egy másik időpontban, néhány nappal ezelőtt, talán egy másik parkban, egy másik padon ülve, de Ophelia is átélte ugyanazt, amit most ő. Őt is ugyanannyira elvarázsolta a felkelő nap egyszerű csodája, ami olyan távol volt tőle egész életében, és olyan megfoghatóvá vált most.

Ophelia bocsánatkérően mosolygott rá.

- Minél magasabbra szállsz, annál mélyebbre zuhansz - mondta neki szomorkásan, és Jones-ban bizonytalanul felmerült a kérdés, hogy valóban utána akar-e ő zuhanni? Ebben a pillanatban olyan boldognak érezte magát! De a látomás hirtelen eltűnt, és Jones belehunyorgott a túlságosan fényes napba a feje felett, és mobilja követelődzően csengett a zsebében.

- Hallo - vette fel az alvástól rekedt hangon.

- Komoly szarban vagy, JJ - mondta Miss Merrick, és amennyire Jones látta a tükröződő kijelzőjén, a csaj pont úgy festett, mint ahogyan hangzott. Állati dühösen. - Most tekintsünk el attól, hogy mi a fészkes nyavalyát keresel odafent, habár ez is komoly kérdés. De abból mégis mit nem értettél meg, hogy ezt a melót tartsd titokban? Erre meg mit hallok? Hogy letartóztattak, most meg átveszik tőled az ügyet, és hivatalos nyomozást indítanak! Kellemes dolog volt hajnalban erre a hírre ébrednem!

- Bocsánat.

- Ja, igazán köszönöm a hozzáértésedet!

- De nem fogják megtalálni őt. Azt hiszem, már nincsen ezen a szinten. - Éppen ebben a pillanatban jött rá ő maga is. - Az alsóra ment.

- „Azt hiszed”, ezzel aztán sokat érek!

- Vannak nyomok - mondta Jones. Ami egyáltalán nem volt igaz, de ez nem akadályozta meg abban, hogy úgy tegyen.

- Most már mindegy, JJ. Azon nyomban told haza a segged, és örülj neki, ha nem rögtön a zárkába duglak! Én még engedélyt sem tudok szerezni neked a leútra, szerencsére a partnereink odafönt nagyon készségesek voltak ezügyben is. Egy órán belül az őrsön akarlak tudni, világos? És még lesz hozzád néhány szavam, arra számíthatsz.

Merrick köszönés nélkül nyomta ki a telefont, és Jones azon kapta magát, hogy egyáltalán nem zaklatja fel a dolog. Már jó ideje amúgy sem érdekelte a rendőrség, nem érdekelte, hogyan végzi a munkáját, nem érdekelte mások véleménye. Nem érdekelte semmi sem.

Viszont most mégis akadt egyetlen dolog, ami érdekelte, és az pedig Ophelia volt.

Erről nem fog ilyen egyszerűen lemondani, akármit is kell tennie érte.

A nap gyönyörűen sütött Jones arcába, kellemesen melegítette a bőrét, de már nem érezte ugyanazt, amit néhány perccel ezelőtt, félálomban, azzal az illúzióval összefolyva, hogy nincsen egyedül. Körülötte kezdett beindulni az élet, néhány fáradt ember már mászkált a folyosókon, és rá sem hederítettek a felettük elnyúló égre, de hát miért is tették volna, hiszen ők minden reggel látják. Habár a ruhájuk valamivel tisztább, és színesebb volt, attól még ugyanúgy tegnap éjjeli fesztivál után maradt szemetet szedegették, vagy munkába igyekeztek, ahogyan elnyűttebb alteregóik egy vagy két szinttel lejjebb. Az élet itt is ugyanolyan volt, mint odalent, csak valamivel világosabb.

Az ember mindenhol csak ember marad.

Jones is szedelőzködött, nem foglalkozott a mobiljára érkező üzenettel, ami valószínűleg a liftkód volt, amivel hazajuthat, sőt, inkább ki is kapcsolta a készüléket, és megkereste a tegnapi hotelt. Az volt az egyetlen hely, ahol volt némi esélye arra, hogy valami igazi nyomra akadjon, még ha haloványra is, azzal kapcsolatban, hogy Ophelia milyen úton indult lefelé.

Nem volt más választása, követnie kellett őt.

Ugyanaz a recepciós ült a pult mögött, mint este, ugyanolyan unottan, csak most még fáradtan is, Jones úgy tippelte, hogy már nagyon várhatja a műszakváltást. Nem volt túlságosan boldog, amikor meglátta Jones-t.

- Jó napot! - mondta kissé idegesen.

- Önnek is jó napot! Gondolom felvilágosították már, hogy valóban rendőr vagyok.

- Igen, nos, elnézést az esti miatt, de…

- Javaslom, hogy borítsunk fátylat a múltra. Szeretném még egyszer megnézni azt a szobát, ezúttal nyugodt körülmények között.

- A munkatársai már alaposan átforgatták - mondta a recepciós bosszúsan. Na, mindjárt előzékenyebb lenne, ha Jones megint elővenné a pisztolyát, de nem akart újra zűrbe keveredni, úgyhogy visszafogta magát.

- Azért szeretnék én is még egyszer benézni, ha nem gond.

- Ahogy gondolja.

Nem voltak rendőrségi szalagok az ajtó előtt, csupán egy kiaggatott cetli, miszerint ez egy nyomozási helyszín. Odabent látszott, hogy tényleg rendesen átnéztek mindent, noha nem hagytak rendetlenséget maguk után. Még az ágyneműt többé-kevésbé összehajtva hagyták ott az ágy végében, a szőnyeget feltekerve a falhoz támasztották, a képet leszedték a falról, és az éjjeliszekrény fiókjait kihúzva hagyták, néhány brosúra hevert még ott rendezetlenül. Nyilván azokat is megnézték, de azért Jones átlapozta őket. Csupa unalmas dolog volt, szépítkező szereket kínáltak, meg éttermeket, az viszont rögtön feltűnt neki, hogy az egyik ketté van hajtva.

Fekete alapon fehér szöveg hirdette: Meg akarod ízlelni a mélységet? Autentikus bár egyenesen odalentről.

Meglepően egyszerű dizájn, minden felesleges díszítéstől mentes prospektus, csak ez a néhány szó, és egy cím.

Ha tényleg le akarna jutni, és nem tudná, kihez forduljon, nem ide jönne először?

Egy újabb homályos tipp, de Jones eddig is ilyeneket követett, arra jutott, hogy talán most sem téved.

Persze nem térhet be egy kocsmába kora délelőtt, szóval úgy döntött, itt marad még egy kicsit. Alaposan körbenézett, de ha Ophelia hagyott is maga után valamit, azt a rendőrség már elvitte, így Jones nem talált semmi más nyomot. Végül átkutatta a minibárt is, ahol nevetségesen drága, apró piásüvegek fogadták. Persze végigkóstolta őket, legalább ennyi kézzelfogható haszna legyen az ittlétének.

Azután még mindig rengeteg ideje volt, szóval úgy döntött, hogy ha már úgyis itt van egy hotelban, alszik egyet. Mégis ki zavarná meg őt? A fenti rendőrségnek nem volt oka visszajönni ide, ettől függetlenül biztos lezárva hagyják a szobát, amíg meg nem találják Opheliát. Azzal pedig, ebben Jones meglehetősen biztos volt, nem fognak sikerrel járni.

A feje alá húzta a csupasz párnát, és ahogy belélegezte a régi öblítő megfáradt nyomát, úgy hitte, hogy Ophelia illatát érzi. Ugyanabban az ágyban feküdt most, mint néhány nappal ezelőtt a lány, és álmában a múlt, és jelen összekeveredett. Arcát tollak csiklandozták, és olyan egyértelműen érezte a lány jelenlétét, mintha csak valóban mellette aludt volna el, és elég lenne kinyújtania a karját, hogy megérintse vékony kis madártestét. Jones félig hunyt szemekkel várta, hogy a lány majd mond neki valamit, ahogyan eddig is mindig tette, hogy segít neki, merre induljon, de Ophelia hallgatott. Díszes tollai kiterültek a fehér ágyneműn, végül Jones-ra nézett, és elnézően mosolygott.

Talán ez a mosoly azt jelentette, hogy Jones a jó irányba halad, és egyáltalán nincs szüksége útmutatásra. Talán épp az ellenkezőjét.

És Jones hirtelen kínosan érezte magát, mintha engedély nélkül hatolt volna be valakinek a személyes terébe, de hiszen ezt is tette, és akkor, szinte fájón, az álom megfoghatatlan ködén át eszébe jutott, hogy az utolsó nő, akivel megosztotta az ágyát, a felesége volt, és az is olyan régen, még jóval a válásuk előtt, hogy abba jobb bele sem gondolni. Nem mintha ne lett volna rá alkalma - számtalan lehetősége volt az elmúlt évek során, de javarészt nagyon részeg nőkkel, akik józanon nem biztos, hogy odamentek volna hozzá. Ezzel szemben pedig voltak némi fenntartásai.

Jones már nem is tudta, hogy álmodik-e még, és hogy egyedül van-e, de szólni szeretett volna Opheliának, hogy nem hagyta őt magára, hogy nemsokára utoléri őt.

Ha ugyan a lány is ezt akarja...

De miért is akarná?

Nem, Ophelia el akar tűnni, talán kereste a szabadságot, valami magasztosat, többet, de ahogyan túl közel került hozzá, megégette magát a plasztik búrán, mint a molylepke a csupasz villanykörtén, mert ez sem volt több megfoghatatlan illúziónál, hiába volt valóság. Nem is a valódi napfényt kereste, hanem azt, amit jelképez - de a fény az csak fény, akárhonnan is származik.

Vagy talán Jones világa túlságosan más ahhoz, hogy megértse a lányt. Talán túlságosan sokat képzel az egészbe. Vagy túlságosan keveset. Mégis hogy találhatna itt válaszokat? Hiszen ez az egész csak egy trükk, amit az elméje játszik saját magával, nem igaz?

Valójában teljesen egyedül van.

És hogy Ophelia után megy-e, hogy visszarángassa őt, vagy hogy megmentse - ki tudja melyik áll közelebb az igazsághoz? - az kizárólag a saját döntése. Amit nem a lány érdekében hoz, és főleg nem az munkája iránti kötelességből, hanem csakis saját magáért.

Szóval a kérdés az, hogy mi az, amit Jones akar.

De az álom nem segített tisztázni - meghatározhatatlan gondolat-foszlányokba enyészett, homályos képekbe és vágyakba, azután a semmibe.

Este volt, mire Jones felébredt.

Most egy másik recepcióssal találkozott, akinek fogalma sem volt arról, hogy kicsoda ő, úgyhogy nyugodtan megkérdezhette tőle, merre találja a címet, ahol a bár van.

Nem is volt olyan messze, talán ha tíz perces sétára. A fesztivál megint zsongott körülötte, de Jonest már cseppet sem nyűgözte le, inkább csak idegesítette, amiért nem tud elég gyorsan haladni.

A bár ötletesen egy épület pincéjében helyezkedett el, és ahogyan Jones belépett, rögtön otthon érezte magát. Meg kell hagyni, sok energiát fektettek a dizájnba, pontosan úgy festett minden, mintha csak odalent az egyik sarki kocsmába ugrott volna le. Legalábbis elsőre. Aztán feltűnt neki, hogy túlságosan jó illat van, a székek is párnázottak, az asztalokra festették csak a kopást, és akkor még nem beszéltünk a vendégekről. Messze túl tiszták és jólöltözettek voltak, Jones még az új ruháiban is nagyon kirítt közülük.

Úgy tűnt, eléggé összeszokott társaság volt, mert mindenki jó alaposan megnézte őt. Jobban szerette volna, ha inkább ő nézelődhetne nyugodtan, így inkább beült a sarokba a bárpulthoz, és rendelt valamit. Persze a fizetéshez be kellett kapcsolnia a telefonját, és ignorálnia kellett az értesítéseket a beérkező üzenetekről. Az pia ára többszöröse volt a lenti áraknak, viszont cserébe ihatóbbak voltak. A mogyoró a kis tálban nem szintetikus volt, és Jones nem is emlékezett arra, hogy mikor evett utoljára igazi mogyorót, vagy, ami azt illeti, mikor evett utoljára bármit is, úgyhogy mohón markolt bele, és töltötte a szájába.

A pultos ferde szemmel nézett rá, de Jones nem törődött vele.

Nemigen tudta, hogyan vegyüljön a többiek közé, amíg észre nem vette, hogy az egyik asztalnál kártyáznak, mégpedig igazi kártyával, és igazi pénzzel. Somolyogva kibontotta az ingujját, és megzavarta őket.

- Elnézést uraim, szabad beszállni?

Öten voltak, és mind az öten rendkívül lenézően néztek rá.

- Van egy kezdőösszeg, amivel be kell szállni - mondta az egyikük, a legkevésbé szimpatikus, eléggé biztosan abban, hogy Jones nem rendelkezik ezzel a kezdőösszeggel. Ebben nem is tévedett.

- Van egy ajánlatom. Adjon nekem kölcsön annyit, amennyi a kezdőösszeg, és fél órán belül a háromszorosát adom vissza.

- Magának aztán van bőr a képén - mondta erre röhögve.

- Erre kíváncsi vagyok - vetette közbe egy másik.

- Na jó, akkor legyen - egyezett bele az első, és már arrébb is csúsztatta a székét, hogy helyet csináljon Jones-nak. - De azt még nem találtam ki, hogy mi lesz akkor, ha nem tudja visszafizetni.

- Arra nem is lesz szükség - mondta Jones, miközben áthúzott az asztalhoz egy szabad széket.

Jones nem hiába volt olyan biztos magában. Nem létezett olyan kártyajáték, amiben ki tudtak volna fogni rajta - mivel nem volt olyan kártyajáték, amiben ne tudott volna kiválóan csalni.

És ezt nemsokára ezek az amatőrök is megérezhettek a bőrükön.

Elég az hozzá, hogy fél óra múlva már a kölcsönvett pénz ötszörösét is vissza tudta volna fizetni.

- Mégis mennyit akarsz még nyerni? - kérdezték tőle feldúltan.

- Látjátok azt a lányt ott a pultnál? - kérdezte Jones, fejét az irányába billentve. Már jó ideje kinézte magának, éppen erre a célra. - Esküszöm, ő a legszebb nő, akit valaha láttam. Annyit akarok nyerni, hogy önszántából hazajöjjön velem.

Erre mindenki roppant látványosan megnézte magának a csajt.

- Nem rossz - mondta is az egyik elismerően. Jones nem jegyezte meg a nevüket.

- Nem, de ha a minap jöttél volna… - tette hozzá a vele szemben ülő. - Olyan csajszi jött be, amilyet nem látni minden sarkon, az tuti!

- Valóban? - kérdezte Jones lezserül, valójában persze nagyon is nyitott fülekkel.

- Igazi szépség volt, én mondom neked. Pávatollai voltak.

- Egenn, bizony - folytatta a harmadik. - De nem ám a ruháján, érted. A haja helyett, meg minden.

- Érdekesen hangzik - mondta Jones, mint akinek épp felkeltették az érdeklődését. - Nem láttátok azóta? Én is megnézném magamnak, ha értitek, mire gondolok…

- Hogyne értenénk, barátom - rötyögték. - Én is nézegetném, amíg bírom. De lelépett a tulajjal. Fene a gusztusát, vén fószer, persze van mit a tejbe aprítania. Mondjuk a csaj se tűnt csórónak, de hát ki tudja mire megy ki az adok-kapok biznisz.

Jones valamivel pontosabban sejtette a biznisz részleteit, mint ezek a gazdag tökfilkók, és most, hogy tudta merre tovább, legszívesebben rögtön ott is hagyta volna őket, de egy ilyen partiból nem lehet csak úgy kiszállni. Szóval előtte még jó alaposan megkopasztotta őket. Végül dühösen, kiforgatott zsebekkel hagyták őt az asztalnál, neki viszont végre futotta egy rendes piára is, sőt, ami azt illeti hirtelen rengeteg pénze lett. Egy óra alatt cirka egyévi jövedelmét nyerte el készpénzben.

Hamarabb fel kellett volna szöknie ide.

És lett még egy előnye annak, hogy hirtelen ennyi pénzt nyert - nem neki kellett megkeresnie a tulajt, hanem az kereste meg őt.

Amint lehuppant a mellette lévő székbe, azonnal tudta, hogy ő lesz az, és nem csak abból, hogy látszott rajta a házigazda kelletlensége, amivel épp ki akarja tessékelni a bosszantó vendégét. Valamivel egyértelműbb jel volt, hogy egy pávatoll volt a kalapjába tűzve.

Egy kibaszott pávatoll.

Szerezhette volna akárhonnan, de legyünk őszinték, nem akárhonnan szerezte. És Ophelia biztosan nem önszántából adta oda neki.

Vagy mégis. Elvégre valamivel neki is fizetnie kellett az utazásért.

- Jól érzi magát, uram? - kérdezte Jones-tól csevegő hangnemben. - Charlie Nektor volnék, a tulaj.

- Egyre jobban - felelte ő. - Netán valami probléma van?

- Semmi, egészen addig, amíg szépen megissza az italát, aztán lelép, és többé nem jön ide. Én ugyanis törődöm a törzsvendégeimmel, és nem szeretném, ha még egyszer kiforgatná őket a vagyonukból. Egy kis csalást nem bánok, még passzol is a bár stílusához, de maga aztán jól elvetette a sulykot!

- Azt hittem, hogy pont azért jönnek ide, hogy „megízleljék a mélységet”. Ugyan már, szinte élvezték, hogy elnyerem az összes pénzüket!

- Nem méri fel valami jól a helyzetet… ellenben túlságosan ügyesen forgatja a kártyákat. Szerintem maga nem innen származik.

Jones kiitta a pohara aljából a maradék italt, aztán közelebb hajolt Nektorhoz, és lehalkította a hangját.

- És nem is áll szándékomban sokáig maradni. Igazából nem a játék miatt jöttem, hanem, úgy sejtem, magához.

- No hát, hogyhogy? - kérdezte Nektor megjátszott csodálkozással.

- Azt csicseregték a madarak, hogy maga tud nekem segíteni abban, hogy eljussak a legalsó szintre.

- Nem tudom, hol hallott ilyesmit - felelte Nektor felvont szemöldökkel. - Különben sem értem, mégis miért akarna lemenni? Ahogy elnézem, egész jól felszedte magát idefent.

- Csakhogy mi szükségem lenne itt a pénzre, ha lent találom a dolgokat, amikre el akarom költeni?

- Ezzel mond valamit.

A tulaj hátradőlt a széken, zsíros hasa kibuggyant a pólója alól, úgy méregette Jonest.

- Nem igazán tudom miért, de maga úgy fest nekem, mint egy zsaru.

Jones őszintén felnevetett.

- Maga az első ember, aki ezt mondja nekem.

- Csak hogy tudja, ha mégis az lenne, a haverjai minden szinten a szövetségeseim. Szóval meg se próbáljon bilincset kattintani a kezemre, mert a végén úgyis saját magát találja vasra verve!

- Világos. Szóval akkor egyezségre tudunk jutni?

- Jöjjön, menjünk valami csendesebb helyre!

Azért Jones kitapogatta a fegyverét a kabátja alatt, mielőtt követte volna a másikat egy lefelé vezető lépcsőn.

Tágas, funkcionális szobába jutottak, íróasztallal és riasztóberendezéssel, Nektor rögtön le is ült a kényelmes irodai székbe, és felébresztette az asztalon heverő kézi terminálját.

- Térjünk is a tárgyra. Ez talán elegendő lesz? - kérdezte Jones, felmarkolva az összes frissen nyert pénzét.

- Kezdetnek nem rossz - mondta Nektor csak félig figyelve a férfire, félig termináljára. Jones ettől eléggé ideges lett. - De már rég elvehettem volna, ha akarom. Viszont úgy sejtem, több is van ott, ahonnan ez jött.

- Azért én sem szeretnék üres kézzel hazamenni! - felelte Jones önérzetesen. - Ellenben tudok ajánlani valami mást: a szövetségemet.

- Hallgatom.

- Afféle hosszú távú partnerségre gondoltam. Értheti, nem szeretném felfedni a lapjaimat, maradjunk annyiban, hogy állandó keresetem lenne idefent, és most nem a kártyajátékokra célzok, annál komolyabbra, amit meghatározott időközönként szeretnék lejuttatni. Valamennyi százalék ellenében jó lenne, ha rendszeresen igénybe vehetném a szolgáltatásait.

- Beszélhetünk a dologról.

- De előbb még odalent is beszélnem kell egy-két emberrel, hogy biztosítsam a dolgok gördülékenységét.

- Jobban örülnék, ha már most számokat mondana…

- Azt hittem, kezdetnek ez is megteszi. - Jones az asztalra helyezte a nem kis mennyiségű pénzét.

- Maga nekem túlságosan is homályosan fogalmaz, Jones. Ja igen, és csak hogy tudja, amint belépett a szobába, automatikusan letapogatásra került a telefonja, és kicsit utána is néztem magának. Szóval, mint kiderült, nem tévedtem, tényleg zsaru… volt, egészen ma délelőttig. Ezzel kíváncsivá tett.

Jones ügyesen titkolta, hogy leizzadt. Úgy látszik, hamar meglett a következménye annak, hogy nem rohant haza amint azt Merrick parancsba adta neki. És most nem volt ideje arra, hogy bármit is érezzen ezzel kapcsolatban, viszont rögtön megragadta a lehetőséget.

- Nem is titkolom, hogy ez az oka annak, hogy felkerestem magát, Nektor. Eddig kiválóan megoldottam az ügyeimet a hatóságok segítségével, de most, attól tartok, hogy beijedtek. Túlságosan nagyszabású dologba kezdtem, és úgy döntöttek, hogy kiszállnak belőle. Szóval az itt a kérdés… maga be mer szállni helyettük?

- Újabb üres szavak, de semmi konkrétum!

- Konkrétumot ne is keressen a mobilomon. Nem vagyok amatőr.

- Maga vagy nagyon amatőr, vagy szemtelenül vérprofi, még nem sikerült rájönnöm.

- Szóval akkor lesz egyezség, vagy nem lesz? - kérdezte Jones, egyértelműen lezárva a beszélgetést.

- Legyen - döntött Nektor végül. - De egyáltalán nem bízom magában, csak hogy tudja. Ajánlom, hogy visszajöjjön hozzám, de addig is figyelni fogom. Nagyon közelről.

- Csak ne túlságosan közelről, akkor ez az üzlet mindkettőnk számára jövedelmező lesz.

Jones meglehetősen büszke volt magára.

Nektor pedig állta a szavát, mégpedig azon nyomban - ugyanis saját, külön bejárású liftje volt, ami innen, a bár alól indult. Tényleg komoly kapcsolatai lehettek, ha ennyire biztos volt magában. Jones-nak nem volt mire várnia, szóval, Nektor némi csodálkozására, közölte, hogy ő akkor most indulna is.

- Eléggé biztos voltam abban, hogy sikerrel járok, szóval már mindent lezártam magam után - közölte magabiztosan.

Ugyan a lift nem volt luxus-tákolmány, csak egy hideg, fém koporsó, mindösszesen egy ember fért bele, és Jones kicsit aggódott, mert a hangokból ítélve úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban leszakadhat alatta, de végül elérte a célját.

Jones már a legelső lélegzetvétellel érezte, hogy a megfelelő helyen jár. Odalent a levegő mintha mindig dohos, nedves lett volna, és sokkal hidegebb volt, mint Jones szintjén - mivel most egyenesen a napsütötte tetőről érkezett, egészen libabőrös lett a karja. De nem csak a hirtelen hőmérsékletváltozás miatt rázta ki a hideg, hanem az elhatározás miatt is, ami szándékoltan megfontolatlannak, és véglegesnek tűnt, és ami összeszorította a gyomrát, lehűtötte a fejét, és biztossá tette a kezeit.

Jones Opheliát követte, de abba nem akart belegondolni, hogy valójában mi is vezette őt ide.

Fegyveres fogadóbizottság várta őt odalent, de Nektor üzenete biztos átjutott arról, hogy kit várnak, mivel nem emelték rá a pisztolyaikat. Legalábbis addig nem, amíg Jones nem közölte velük, hogy tárgyalni szeretne a főnökkel.

- Erről nem volt szó - mondta az egyikük.

- Most már szó van. És hidd el, érdekelni fogja a mondandóm.

Szerencsétlenül néztek össze - csak sima alkalmazottak voltak, munkások, senki nem várta el tőlük, hogy döntéseket hozzanak.

- Mi legyen? - kérdezte az egyikük.

- Telefonálok.

- Várjon! - mondták Jones-nak, aki magában derült a szituáción. Végre nem kellett megjátszania a magabiztosságot, tényleg annak érezte magát. A saját terepén volt, nem úgy, mint odafent, itt jól ismerte a szabályokat. Még ha azt is tervezte, hogy semmibe veszi őket.

- Szeretné tudni, hogy mi ügyben keresi - mondta valamelyik, kezében a telefonnal.

- Annyit elmondhatok, hogy Nektorral kapcsolatos. A többit inkább személyesen.

Nem váratták túl sokáig, azután egész kis díszkíséretet kapott. Látszott, hogy nem igazán tudják, hova tegyék őt, ezért udvariasak voltak vele, még akkor is, amikor a főnökük ajtaja előtt elvették tőle a fegyverét.

Egy kibaszott klisé volt, ahogyan a nagydarab, fehér öltönyös maffiavezér az íróasztala mögött ült, és zord tekintettel a belépő Jones-ra meredt. Csak a szivar hiányzott a szájából.

- Jesse Jones - köszöntötte őt, megfejthetetlen hangnemben. Azzal már nem vesződött, hogy be is mutatkozzon, Jones pedig úgy döntött, hogy akkor ő sem fogja forszírozni a dolgot.

- Hát jó, ezek szerint bemutatkoznom nem is kell - mondta lazán, majd nem titkoltan jól körbenézett a helyiségben. Túlságosan sok fegyveres tömörödött be a szobába ahhoz viszonyítva, hogy Jones-nál nem volt pisztoly. Nem volt rest megjegyezni: - Egy kicsit nagy itt a tömeg.

- Kiküldeném őket, ha érdekelne, hogy kínosan érzi magát miattuk…

- Engem aztán nem zavarnak! Viszont a maga helyében én megválogatnám, hogy az elkövetkezendő beszélgetésnek kik lehetnek a fültanúi. Hogy kik azok, akiknek a hűségében teljesen biztos.

A főnök csak egy kicsit tétovázott, aztán döntésre jutott.

- Ajánlom, hogy a mondanivalója megérje az időmet! - mondta, aztán két emberét magához intette, a többieket pedig kiküldte. Jones megvárta, míg becsukódik mögöttük az ajtó, és felmérte a két ittmaradó figurát - az egyik jó nagydarab volt, és magabiztosan elfoglalta a helyét a főnök széke mellett, a másik magasabb, nyurga, és ideges tekintetű. Mindketten a pisztolyuk markolatán tartották a kezüket, ám még nem vették elő a fegyvert. Ez egy másodperccel több időt jelentett Jones-nak.

- A szituáció az, hogy van valaki az emberei közül, aki nem magának dolgozik, hanem a partnerének odafentről. Tudomásomra jutott, hogy a jó öreg Nektor ráunt magára, és le akarja cserélni.

- Felkeltette az érdeklődésemet.

- Ennél jóval többet is tudok mondani. De persze nem ingyen.

- Nyilván. Szóval, mennyi pénzt kér érte? Vagy valami másról lenne szó?

- Valami másról - erősítette meg Jones. A két őr némileg nyugtalan lett, amikor Jones a zsebéhez nyúlt, de szépen kisimultak, amikor látták, hogy nem rejtett fegyver, csak mobil kerül elő.

- Ezt a lányt akarom - mondta Jones, és rendesen letette a főnök elé az asztalra a fotót Opheliáról. Azért egy maffiavezér tekintetéből nem olyan egyszerű olvasni, szóval Jones-nak szüksége volt a szóbeli megerősítésre.

- Meglehet, hogy tudom, merre keresse.

És Jones-nak éppen csak ennyi kellett. Valójában semmit sem tudott felajánlani a lányért cserébe, és ugyan eddig a pontig még sikerült elhantáznia magát, de ezt az üzletet semmiképp nem lehet rébuszokban lebonyolítani. Ebben a helyzetben, ezzel az emberrel nem. Szóval nem vesztegetett több időt, kihasználta azt, hogy mivel eddig amatőr üzletemberként viselkedett az őrök nem úgy tekintettek rá, mint egy körmönfont gazemberre - noha a kettő lehet ugyanaz - egy másodpercébe telt odaugrani a nagydarabhoz, és kifordítani a kezéből a pisztolyt. A következő másodpercben már hallotta is a fegyver dördülését, de messzebbről érkezett, és addigra ő már fedezéket talált a nagydarab mögött. Szorosan magához húzta a férfit, és az oldalába nyomta a pisztolyt, hogy ne fickándozzon, de hamar kiderült, hogy erre nincs is szükség, ugyanis a dolgok a vártnál is jobban alakultak - az ideges tekintetű Jones helyett a saját társát puffantotta le. Jones gyorsan kapcsolt, és gondolkozás nélkül egyenesen fejbelőtte ideges tekintetűt - hát, most már többé nem volt semmilyen tekintetű, mivel az arcából nem sok maradt. Ezek itt a maffiánál nem az eleganciát, inkább a hatékonyságot preferálják egy fegyverben. Jones hagyta, hogy a nagydarab kicsússzon a karjai közül, és a főnök mögé perdült - egyébként neki is már a kezében volt a fegyvere, de ezzel messze elkésett.

Mire a többi emberei alig pár másodperccel később berontottak, már kész helyzet előtt álltak. Jones vígan állt a főnök mögött, a fegyver csövét a halántékának szorította, és teljes biztonságban érezte magát. Legalábbis a jelen pillanatban, az már más kérdés, hogy ezután mi fog történni.

A főnök egészen nyugodtan csitította le az embereit, mint aki számára nem teljesen ismeretlen ez a póz. Jones nem akarta volna tudni, hogy a többi ilyen helyzet végül hogyan oldódott meg.

- Kíváncsi voltam, hogy valójában mit keres itt egy zsaru - mondta a főnök egészen nyugodt hangon. - De erre, beismerem, nem számítottam.

- Teli vagyok meglepetésekkel - mondta szárazon Jones, és ez igaz is volt. Még saját magát is meglepte - nem azzal, hogy fegyvert rántott, mindig is szerette direkt, erőszakos módon megoldani az ügyeit. Inkább azzal, hogy itt, és így nem is volt mit megoldania, mégis ezt az utat választotta.

- És most mi a terve?

- Az magától függ. A legoptimálisabb az lenne, ha szépen idehozatná nekem azt a lányt, kisétálnánk innen, és egy adott pillanatban, amikor nincs körülöttünk senki, elengedném magát, és elhúznék erről a szintről, mindkettőnk érdekében örökre.

- De a dolgok ritkán sikerülnek terv szerint. Különösképpen amikor azok a tervek ennyire bugyuták.

- Talán nem ez a legmegfontoltabb tervem valaha, de hé, végülis én szorítok pisztolyt a maga fejéhez. Ez némileg kiegyenlíti a dolgokat.

A főnök ráérősen az asztalához nyúlt, és felvette róla Jones otthagyott telefonját. Felébresztette a képernyőt, és alaposan megnézte Ophelia képét, de nem mondott semmit, ettől Jones kezdett kissé ideges lenni. Olyan szaga volt az egésznek, mintha húzni akarná az időt, és Jones nem akarta megtudni, hogy mire várnak.

Mégis megtudta.

Nem volt kellőképpen körültekintő, nem vette észre, hogy a helyiségnek nem csak egy ajtaja van - a francba, hát kibaszottul logikus, hogy ne csak egy legyen! - volt egy másik, rejtett bejárat is, a polc mögött. Még az a szerencséje, hogy nem éppen a háta mögött nyílt, különben valószínűleg azonnal halott ember lett volna. Így viszont csak kilőtték a kezéből a pisztolyt. A fájdalom hosszú másodpercekre megbénította, márpedig ilyenkor az embernek nincsenek másodpercei. Plusz ami még szintén nem volt neki, az működő jobb kéz, amivel a leesett fegyver után nyúlhatott volna. Ömlött a vér a tenyeréből, végig a ruhaujján, összemaszatolta vele a szőnyeget, ahogy próbált felállni azzal a céllal, hogy jobb híján fojtó szorításba kapja a főnököt. Vagy legalább bárki mást.

Megkésett, szánalmas próbálkozás volt.

- Ne öljétek meg!

Legalább tíz fegyver irányult feléje, miközben elesetten a sarokba húzódott, vérző öklét az ölében markolva. Elég késői pillanat volt ez ahhoz, hogy realizálja, totálisan elveszítette a józan ítélőképességét. Ez nemhogy bugyuta terv volt részéről, hanem, mondjuk ki, egyáltalán nem is volt terv. Nem tudott más magyarázattal szolgálni saját maga számára, mint hogy teljesen megőrült, vagy meg akar halni.

Mind a két verzió elég valószínűnek tűnt.

- Meg ne öljétek itt nekem! - mondta a maffiavezér újra, nehogy valamelyik embere túlbuzgóvá váljon. - Végülis mégiscsak zsaru. Van néhány kisebb szívesség, amit behajthatok cserébe.

Jones nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel. Hiszen már nem is volt rendőr! Úgy tűnik, az infó lefelé lassabban terjed, mint felfelé. Valószínűleg a bürokráciának köszönheti az életét. 

- Azért azt nem hagyjuk, hogy csak úgy kisétáljon innen - folytatta, és hidegen végigmérte a falnál kucorgó férfit. Persze, gondolta Jones, mondjuk csak ki nyugodtan, szánalmasan festek, de más se nézne ki különbül miután átlőtték a kezét. Persze lesz ez még rosszabb is.

- Egy-két törött csont már nem sokat nyom a latba - hangzott el aztán a nem túl meglepő ítélet.

Jones szinte csak a tisztesség kedvéért próbált meg védekezni, tudta, hogy túlságosan sok esélye úgysincs. Három ember kellett ahhoz, hogy leszorítsák őt, és mindenki más sorban állt, hogy lekeverjen neki legalább egyet, de lehetőség szerint többet is. És, a kurva életbe is, ennek a maffiavezérnek aztán jó sok embere volt!

Jones jobban örült volna, ha hamarabb veszíti el az eszméletét, de nem, a teste mindvégig nagyon ébren akart maradni. Pedig a végére már számon sem tudta tartani a sérüléseit, sem pedig nyitva a szemét. Már nem is nagyon kiáltott, csak éppen nyöszörgött kissé, amit, úgy képzelte, úgyis elnyom a csattanó ököl hangja. Csak a legvégén, amikor már elengedték őt, és búcsúzóul még belerúgtak néhányat, csak akkor ájult el végre.

Bassza meg, de jó érzés volt belemerülni az öntudatlanságba!

Jones a pszichológusnál ült, ugyanannál, akihez Laurával jártak öt évvel ezelőtt, végső próbálkozás gyanánt, hogy megmentsék a házasságukat. Nem emlékezett a nő nevére, amúgy is, mit számít. Jones első látásra meg tudta mondani, hogy nem fog tudni segíteni - túlságosan fiatal volt még, ugyan mit értett volna meg abból, ami velük történik?

- Miért nem beszélsz velem, Jesse? - kérdezte Laura vádlón.

- Mást sem csinálok - felelte Jones frusztráltan.

- De nem az igazán lényeges dolgokról…

Jones karba tette a kezét, és elutasítóan nézett maga elé. Nem volt mit mondania, és különösen nem egy idegen előtt. Ráadásul volt még valaki a szobában - előttük ült a széken, mintegy elválasztva Jesse-t és Laurát a pszichológustól. Habár csak a hátát látták, így is könnyedén fel lehetett őt ismerni a tollairól. Túl fiatal volt ahhoz, hogy Ophelia legyen, de neki kellett lennie.
- Egészen addig, míg anyád olyan férfit szeret - kezdte a pszichológus a gyerek-Opheliának intézve a szavait. -, kit minden oka megvan gyűlölni, és ebből a frigyből, a tízmillió megtermékenyítésért küzdő gyermek közül csak te, egyedül te kelsz életre. Ilyen sajátos létformát képezni az esetlegesség káoszából olyan, mint aranyat nyerni a levegőből. Ez a valószínűtlenség diadala. A termodinamikai csoda.

- Ez egy totális baromság - mondta Jones egykedvűen.

Laura dühösen nézett fel rá, de még inkább fájdalmasan, és Jones ugyanezt látta a pszichológus tekintetében is. Azután pedig a gyermekében, aki végre feléjük fordult, és nem Ophelia volt az, hát persze, hogy nem, hanem Jessica.

- Ki más is lenne - jegyezte meg Jones inkább csak magának, és ezzel a felismeréssel felébredt.

Kórházi ágyon feküdt, még mindig éjszaka lehetett, mert a fényeket haloványra állították. Nem ez volt az első eset, hogy így kelt, szóval nem különösebben ijedt meg - az is segített, hogy a fájdalomcsillapítók kellemesen eltompították. Az egyik szeme fel volt dagadva, így csak résnyire tudta kinyitni, viszont a másik egész jól működött. Nem volt egyedül a helyiségben, egy nővérke tett-vett valamit egy kis asztalkánál, valamint egy rendőr állt az ajtó mellett. Ez utóbbi fejlemény nem nagyon tetszett neki.

Viszont egyikük sem figyelt rá igazán, észre sem vették, amikor megpróbált felülni. Nehezebben ment, mint azt szerette volna, és nem csak azért, mert a kezei oda voltak kötözve az ágy oldalához.

- Le vagyok tartóztatva? - kérdezte kásás hangon, amivel sikeresen megijesztette a nővért. A rendőrt nem.

- Ugyan, én csak a biztonság kedvéért vagyok itt - felelte a rendőr majdnemhogy vidám hangon, miközben a nővér odasietett hozzá, hogy tegye a maga dolgát.

- Kinek a biztonságáért? - folytatta Jones a nővért ignorálva, még mindig rekedtes hangon, kissé kihívóan megemelt szemöldökkel.

- A tiédért - felelte pofátlanul letegezve Jonest.

- És ezek is az én biztonságomat szolgálják? - Jones megemelte a kezeit, ameddig a kötelékek engedték.

- Ami azt illeti, igen - felelte erre a nővér. - Össze-vissza mocorgott alvás közben, nem szerettem volna, ha kirántja a karjából az infúziót.

- De most már felébredtem.

- Persze, persze… - Jones hálás volt, hogy megszabadulhat a bilincsektől, még ha azok nem is fémből, csak gyolcsból voltak.

- Hogy érzi magát? - kérdezte a nővér, az infúzió állapotát csekkolva. Az engedelmesen, monoton csepegtette az átlátszó folyadékot Jones karjába.

- Mondja meg ön, jobban ért hozzá.

- Kedves - felelte a nővér bosszúsan, de azért nem dühösen. - Rendesen ellátták a baját, mondhatom, több zúzódás van a testén, mint ép felület. Három bordája elrepedt, és eltört az orra.

- A lábaim nem?

- Nem, azok egészen rendben vannak. - Jones ezen kissé csodálkozott, nem erre számított azok után, hogy megmondták, „nem sétálhat csak úgy ki innen”. - A keze már csúnyább ügy - folytatta nővér kertelés nélkül, de továbbra is viszonylag kedvesen. - Habár a golyó szerencsésen átment rajta, rondán összezúzott mindent az útjában. Meg kellett műteni. Bele fog telni némi időbe, és gyakorlásba, míg újra használni tudja majd, és jobb, ha felkészül rá, hiába minden rehabilitáció, már sosem lesz a régi.

Jones fintorgott - ez azt jelentette, hogy egy jó ideig nem fog tudni pisztolyt elsütni, már ha tud még egyáltalán. A bal kezével mindig is rémesen ügyetlen volt.

- Köszönöm, nővér - mondta Jones, kihozva magából a max udvariasságot.

- Orvos vagyok, de szívesen - érkezett a csípős felelet. A rendőr horkantott az ajtó mellett, rosszul leplezve vele a feltörni vágyó nevetését.

- Örülök, hogy legalább valakinek jó napja van - mondta Jones frusztráltan. Általában értékelte az alsó szinten élő emberekben azt, hogy kevesebb bennük a tisztelet, és több az őszinteség, hiszen ő maga is ilyen volt. De ebben az esetben jobb szeretett volna inkább otthon lenni.

- Adna nekünk néhány privát percet, doktornő? - szólt közbe a rendőr. Jones-nak nem tetszett az ötlet, de úgy tűnt, nincs beleszólása a dologba.

- Beléd meg mégis mi ütött? - kérdezte tőle a zsaru, amint kettesben maradtak. Jones gyanakodva figyelte, ahogy a férfi közelebb sétál az ágyához, így le tudta olvasni az egyenruhájáról a semmitmondó A. Smith nevet, és igyekezett felkészülni a védekezésre, ha arra lenne szükség, de a teste bódult volt, nehéz, és engedetlen.

- Tényleg kinyírtad Louis két kedvenc emberét? - kérdezte Smith csodálkozva.

- Á, szóval Louis-nak hívják helyi a górét! - mondta Jones erőltetetten  könnyedén.

- Azt hittem, ha már ilyen őrült módjára jársz el, valami személyes dologról van szó, de ha még azt sem tudod, hogy hívják…

- Nem volt szükségem névre, volt pisztolyom.

- Oké, értem én, semmi közöm hozzá - mondta Smith megadóan, feltartott kezei nyíltan jó szándékról tanúskodtak. - De bármit is akartál, bárcsak inkább lefizetted volna őt, mint mindenki más! Hallottam, hogy középről érkeztél, nem hiszem el, hogy nem tudtál volna egy kis pénzt hozni magaddal!

Szegény srác, biztos nem járt még egy szinttel feljebb, ha azt hiszi, nálunk kolbászból van a kerítés.

- Csak hogy tudd, nem biztos, hogy szívesen látott vendég leszel a szintünkön mostanában - folytatta Smith nem fenyegetően, inkább tényt közölve. - Miattad most el kell intézzük, hogy Louis unokaöccse kikerüljön a rácsok mögül. Undok kis rohadék, akivel még bőven lesz gondunk, nem lett volna rossz, ha legalább pár évre nyugtunk van tőle. Jól megnehezítetted a saját munkatársaid dolgát! Úgyhogy légy szíves, ha legközelebb valami hülyeséggel próbálkozol, inkább halj bele!

- Nem ígérhetem.

A szavakkal ellentétben addigra egyértelművé vált, hogy Smith nem fog rátámadni, tényleg azért van itt, hogy megvédje őt. Legalábbis addig, amíg még ők is azt hiszik, hogy továbbra is zsaru. Ellenben az elgondolkoztató, hogy vajon a helyi maffiának milyen mély lehet a kapcsolata a rendőrséggel, ha ilyen kaliberű szívességet kérhet tőlük, és főleg, ha egy korrupt közrendőr ilyen nyíltan beszélhet róla egy számára ismeretlen zsarunak. Teljesen biztos lehetett abban, hogy Jones nem tud ártani neki.

Van még egyáltalán bármi különbség a rendőrség és a maffia között?

Persze Jones mégis mi alapon ítélhetne meg másokat? Ő sem volt éppen mintarendőr. Távolról sem. De nem is tartotta magát követendő példaképnek.

Jelen állapotát tekintve egyértelmű, hogy nem az.

Szerencsére azután, hogy Smith elmondta neki, amit el akart, békén hagyta őt, és a doktornő sem jött vissza, talán megsértődött azon, hogy Jones nővérnek nézte őt, talán csak akadt jobb dolga. Nem bánta - fáradt volt, és másra sem vágyott, mint alvásra. Szüksége is volt rá. Jó lett volna hagyni, hogy a gyógyszerek teljesen kiüssék őt, de túl sok szarságot csinált az elmúlt napokban ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, szóval óvatosan kihúzta a karjából az infúziót, és felszínes félálomban feküdt csak az ágyában.

Mégis hogyan köthetett ki itt egy olyan ügy miatt, amivel eredetileg esze ágában sem volt foglalkozni?

Persze tudta a választ. Megálmodta.

Azért jutott idáig, mert borzalmas apa volt.

Sokkal hamarabb rá kellett volna erre jönnie, annyira egyértelmű volt. De az ember nem nyomozhatja le saját magát.

Laura mindig is szeretett volna gyereket, és Jesse szerette Laurát, ezért elfogadta mindazt, ami ezzel együtt járt. Mindketten tapasztalt felnőttek voltak már, amikor egymásra találtak, megvolt a saját egzisztenciájuk, kész személyiségük, a munkájuk, a hobbijaik, a terveik, és mindezek jól passzoltak egymáshoz. Biztos kezekkel építették fel a közös életüket. De ott volt az az egyetlen apróság - hogy Jesse életéből nem hiányzott a gyerek. Szóval nem is szomorkodott amiatt, hogy telnek-múlnak az évek, de sehogy sem akar összejönni, hiába voltak mindketten egészségesek.

Amikor aztán mégis megtörtént, tizenöt év kiszámítható nyugalma veszett oda - Laura negyvenöt éves volt, amikor teherbe esett, ami elég késői első gyereknek. Nem volt könnyű, de Jesse végig mellette volt, támogatta, és semmivel sem szerette kevésbé őt.

És legyünk igazságosak: amikor Jesse először a kezében tartotta az újszülött kislányát, úgy érezte, hogy ő a legboldogabb férfi a világon. Annyira, hogy végül őutána nevezték el a gyereket, Jessicává alakítva a Jesse-t.

A nagy boldogság után viszont jöttek a hétköznapok. Laura onnantól kezdve minden energiáját a gyerekére fordította, és nem sok szabad perce maradt a férjére. Jesse először viszonylag könnyen fogadta ezt - elvégre elég régóta voltak már házasok ahhoz, hogy megéljen a kapcsolatuk néhány hullámvölgyet, ez így természetes. 

De az a baba állandóan csak sírt! És Jesse-nek átkozottul elege volt belőle. Nem csoda, hogy Laura is sokszor elvesztette a türelmét, de csak nem tölthette ki az idegességét a kicsi Jessicán, szóval végül minden Jesse-n csattant. Így aztán az sem csoda, hogy ő erre elkezdett egyre később hazajárni. Semmi égbekiáltó, néha túlórázott, néha beült a munkahelyi haverjaival a kocsmába, és egy kicsit berúgott. Máshol kereste a békét, ami már nem várta őt otthon. De sosem csalta meg Laurát, és sosem jutott eszébe, hogy elhagyja. Az, hogy szerette őt, mit sem változott.

Ami Jessicát illeti… hát, ő sem lesz örökké baba. Jesse egészen biztos volt abban, hogy rengeteg értékes időt fognak együtt tölteni, amikor kicsit idősebb lesz, és lehet majd vele mit kezdeni. Amikor megtanul gondolkozni, beszélni, amikor elkezdi az iskolát. Tervezgette, hogy mi mindent fog majd megtanítani neki, hogyan segít majd megformálni a személyiségét, elindítani az élete útján.

De a dolgok az idő múltával sem változtak. Jesse-nek sosem volt elég türelme a kislányhoz, és ahogy Jessica nőtt, egyre nagyobb éket vert a szülei közé. Jesse valójában csak arra az életre vágyott, amin Laurával ketten osztoztak, és másnak ott nem volt helye. Végül aztán mégiscsak beleszokott hármuk kis világába, és azért nem volt az sem olyan rossz, még ha néha kicsit idegenként is érezte magát benne. A dolgok akkor váltak igazán borzalmassá, amikor Jessica beteg lett.

A lakás ugyan újra csendessé vált, mint egykor volt, de a magányossága és a vészterhessége rosszabb volt akármilyen zsivajnál. Laura ugyan nem veszekedett már vele, de nem is mosolygott többé rá. Ezzel szembenézni egy hosszú munkanap után még nehezebbnek tűnt - így aztán Jesse még később indult haza. Olyan kevés időt töltött a családjával, amennyit csak tudott, és ha ezért többet kellett innia, hát legyen, egyszerűbb volt, mint többet dolgozni. Addig csinálta ezt, ameddig csak tudta, azután főleg, amikor a mindennapi kötelessége már nem hazahívta őt, hanem a kórházba.

Néhány hónap leforgása alatt történt az egész - hogy megállapították, Jessica súlyos beteg, hogy megpróbálták meggyógyítani őt, és hogy beismerték, nem fog sikerülni. Még az iskolát sem kezdte el, épp csak hajnalodott az élete, és máris elhamvadt, mielőtt bárki is megtudhatta volna, milyen fényesen tudna ragyogni.

Laura éjjel-nappal a kórházban volt, és Jesse megpróbált mellette lenni, de nehéz volt úgy látnia őt, hogy a gyereke elvesztésével lassan kihuny benne is az élet.

Olyan kibaszott nehéz volt látni azt, hogy Jessica meghal, és ő nem tud neki segíteni.

A kislánya meghal, mielőtt megszerethetné őt.

Ophelia gyönyörű, fiatal nő volt, aki az álmait követte. Jones-t elbűvölte a különleges szépsége, az intelligenciája, ami minden szavából sütött, és a remény, ami benne még mindig élt, a megismerés és a megismertetés vágyával együtt. Olyan volt, mint amilyen Jones szeretett volna lenni. Amilyennek Jessicát szerette volna látni. Volt benne valami tiszta, és ártatlan, amivel jobbá szerette volna tenni a világot.

Legalábbis Jones így hitte. Végülis olvasta a blogbejegyzéseit. Meglátogatta az álmában. Végigkövette az útját, fizikailag, és szellemileg is, igen, biztosan így volt, hiszen végül Ophelia is ugyanott kötött ki, mint ő, az alsó szint mocskában. Jones meg akarta menteni őt.

Szerette volna szeretni őt.

Hallotta a mozgást a helyiségben, ahogy nyílik és csukódik az ajtó, odakintről a beszélgetés halk foszlányait, bár a szavakat kivenni nem tudta. Smith hangját felismerni vélte, a másik férfié ellenben idegen volt. Lehetett egy másik orvos, de mi megbeszélnivalója lett volna az orvosának egy rendőrrel?

Jones óvatosan felült az ágyban - a morfium már kezdett kiürülni a szervezetéből, és most minden porcikája fájt. Ráadásul a legjobb fegyver, amit a közelében talált, az az infúzió tűje volt. Hát nem sok, de legalább hegyes.

Jó lett volna kimászni az ágyból, de nem maradt rá ideje, az ismeretlen férfi már belépett a szobába, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy másik rendőr volt, de Smith-szel ellentétben ennek a mosolya határozottan vészjósló volt. Mondjuk az is segített megérteni a szándékait, hogy elővette a fegyverét.

- Azt hittem, hogy aludni fogsz - mondta magabiztos hangon. A tű ott lapult Jones bal kezében, de egyelőre nem úgy tűnt, hogy lesz majd esélye használni. Az a baj, hogy a pisztoly ugyanolyan hatásos a szoba átellenes oldaláról is.

- Elnézést, hogy csalódást okoztam.

- Félreérted, örülök neki. - A férfi tett néhány lépést felé, a pisztolyt Jones homlokának irányába szegezve. Szuper. Csak jönne kicsit még közelebb! - Így legalább átadhatom Nektor üdvözletét.

Van előnye annak, ha az embert megpróbálják kivégezni. Mármint ahhoz képest, ha csak simán lelőnék. Mindenkiben megvan az az általános kép, ahogyan az árulót letérdeltetik, és közvetlen közelről fejbe lövik, nem igaz? Érthető, hiszen van ebben valami szép, egy majdnem tisztességes, gyors halálmód valakinek, aki meg sem érdemli. 

A valóság az, hogy túlságosan közel merészkedett Jones-hoz.

Jones a bekötözött jobb kezével keményen beleöklözött a fegyverbe, így a lövés valahová a plafonba fúródott, ezzel ellentétben a tű egyenesen beletalált a támadó szemébe. Jones számított arra, hogy ki kell kerülnie még néhány golyót, aztán valahogy csak sikerül megkaparintania a fegyvert, de erre nem kerülhetett sor, mert az a szerencsétlen idióta fájdalmában leejtette a pisztolyt, ami becsúszott az ágy alá. De semmi baj, Jones-nak volt elég ideje, amíg a zsaru az elvesztett szemének maradványait markolgatta az arcán - Kipattant az ágyból, és azzal a mozdulattal, ahogy a másik férfi mögé került, kirántotta az infúzió csövét a tasakból. Az épp elég hosszúnak bizonyult ahhoz, hogy körbeérjen egy nyakon, és maradjon még annyi, hogy Jones rendesen össze tudja húzni hátul.

Persze a férfi küzdött minden erejével, de Jones kitartott, habár a teste nem volt éppen olyan állapotban, hogy vígan tűrte volna az ütéseket, de dolgozott benne az adrenalin, így szívósabbá vált, mint azt hitte volna. Ráadásul a támadója háttal állt neki, és Jones nem adott esélyt arra, hogy megforduljon, ez nem épp a legmegfelelőbb pozíció ahhoz, hogy valakinek bevigyünk egy rendes ütést. Szóval a férfi csak vergődött Jones karjai között, még segítségért is próbált kiáltani, esetleg az életéért könyörögni, szavak már nem jöttek ki az elszorított torkán, de Jones nem kegyelmezett. Ölni, vagy meghalni, ősi szabályok ezek.

Jones addig fojtogatta a férfit, amíg a vergődésből egyre gyengülő rángatózás lett, és nem engedte el akkor sem, amikor elcsendesedett, és mozdulatlanná vált. Biztosra akart menni, eltörni nem tudta a nyakát, annyira nem volt erős az infúzió csöve, sem pedig ő maga, és nem volt elég, ha elveszíti az eszméletét a levegőhiánytól, nem, mindenképpen el akarta pusztítani őt.

Jones legalább tíz percig szorongatta, mire végre úgy ítélte meg, hogy biztosan végzett vele.

Addigra már őt is annyira kimerítette az erőfeszítés, hogy majdnem összeesett, a mellkasa lángolt a fájdalomtól, és a kezén lévő kötés teljesen átvérzett. És egész idő alatt senki sem jött be a helyiségbe. Tekintetbe véve, hogy egy lövés is elhangzott, ez csak egy dolgot jelenthetett - ezt a kivégzést az épületben mindenki jóváhagyta.

Ez nem sok jót ígért Jones számára, ám egyelőre a hasznára vált. Így volt ideje rendbekapni magát. Először is a kórházi köpenyét rendőrruhára cserélte, habár az ing kissé foltos lett, ahol az előző tulajdonosára ráfolyatta a vérét az üres szemgödréből, ráadásul nagy is volt rá, de legalább elfedte a mellkasára tekert vastag kötéseket. Jó szorosra kellett húznia az övet, és a nadrág alja valahol a bokájánál lebegett, de még így is jobban festett benne, mint a saját ruháiban, amiknek a rongyait megtalálta gondosan összehajtogatva az éjjeliszekrényében. Cipőből inkább a sajátját választotta, az kényelmesebbnek bizonyult. Továbbá nyert még egy fegyvert, amiből a magáét hiába is kereste volna, és egy új mobilt. Még arra is szakított időt, hogy magához vegyen némi fájdalomcsillapítót - sejtette, hogy szüksége lesz még rá.

A kórházi dolgozók olyan kétségbeesetten igyekeztek nem tudomást venni arról, hogy mi történik egy bizonyos helyiségben, hogy Jones senkivel sem találkozott, míg megtalálta a kijáratot. Az utcán sem jártak sokan, csak néhány nagyon részeg tántorgott hazafelé, de fáradtak voltak, nem hangoskodtak már, a padokon néhány drogos a nyálát csorgatva aludt. Kora hajnal lehetett, a levegő még füstös volt, a talaj pedig mocskos az éjszakai bulizók után. Elvégre ez a fesztivál hete volt.

Jones nagy nehezen talált egy nyitott kocsmát, ami ráadásul viszonylag kulturáltan is festett a környezetéhez képest. A tulaj ferde szemmel nézett rá, hogy a rendőr-egyenruha vagy a szétvert képe miatt, ki tudja.

- Nem akarok semmi bajt - közölte Jones a miheztartás végett. - Csak adjon valami olcsó, ütős piát, és egy viszonylag eldugott helyet.

Hogy eloszlassa a gyanút tisztességesen ki is fizette a piát az újonnan szerzett mobillal. A pasasnak aztán volt mit a levesbe aprítania! Ezek szerint kifizetődő dolog egy felső szintű bérgyilkosának lenni. Jones rendelhetett volna akár valami ihatóbb dolgot is, mert akármilyen löttyöt is rakott elé a pultos, az égette a torkát rendesen. Viszont megtette a hatását, már csak azért is, mert ki tudja mennyi fájdalomcsillapító keringett még Jones ereiben.

Nem tudta, hogy mennyi ideje lehet. Mikor merészkednek vissza a betegszobába, hogy ott a rossz hullát találják meg? Mikor jönnek rá, hogy Jones első útja egy gyakorlatilag a kórházzal szomszédos kocsmába vezetett? Hogy kinek a pénzével fizetett? Mennyi idő, míg Nektor felbérel a megölésére még valakit? Vagy lehet, ezúttal más lesz az, aki kiadja a parancsot. Talán Louis jön rá a tévedésére. Vagy a rendőrség dönt úgy, hogy végeznie kéne a munkáját. Még az is lehet, hogy Miss Merrick küld utána valakit. Az eshetőségek közül még mindig ez az utolsó hangzott a legkevésbé rosszul, ami sokat elárul Jones kétségbeejtő helyzetéről.

Hát igen, szerzett magának néhány ellenséget az elmúlt napokban, az biztos.

És még nincs vége.

Jones egy második pohárka mellett átpörgette a mobil adatait, és rájött, hogy a pénz mellett más haszna is van annak, hogy egy rendőr-telefon került a kezei közé. Elég volt egy kicsit bekukkantania a rendőrség belső rendszerébe, könnyű dolga volt, megvolt hozzá a keresőszava - az a bizonyos unokaöcs, akit Louis az ő életéért kapott cserébe. Minden rendőr számára nyilvános volt az az infó, ami szerint ma délelőtt átszállítják őt egy másik börtönbe.

Hogyne, egy másik börtönbe, nyilván.

Ha meg tudná szerezni, kiváló cserealap lenne Opheliáért… Kivéve, hogy a fegyveres megoldások az utóbbi időben nem igazán váltak be neki. Szóval jobb lenne inkább csak belépőkártyának használni. Na de még mindig nem volt semmije, amit fel tudott volna ajánlani. Bár most szerzett némi pénzt, de ahhoz sem eleget, hogy kompenzálja vele a két elvett életet, nemhogy még kérhetne is érte valamit.

Mije volt neki, ami egy maffiavezérnek hasznos lehet?

Lehívta a saját mobiljának adatait a készülékre. Persze maga a telefon úgyis náluk maradt, biztos már rég átnézték, és leszedtek mindent, ami kellhet nekik, ha egyáltalán volt olyan. A pénze mondjuk megvolt, de hát nem volt az annyi, hogy megérje ellopni. Ellenben az elektronikus jelvénye már nem működött. Ezek szerint végre mindenhol hivatalossá vált, hogy ki lett rúgva. Jobb későn, mint soha.

Ha lett volna kéznél egy hacker, biztos meg tudta volna állapítani, hogy mi az, amit kimásoltak a telefonról, de aztán Jones rájött, hogy tudja azt magától is. Az egyetlen valamirevaló dolog a mobilján az a liftkód volt, amit Sebastiantól kapott. Pech, hogy csak a középső szintről a felsőre érvényes, így idelent nem volt akkora értéke.

Hacsak ki nem tudja egészíteni.

Jones már azon is csodálkozott, hogy Sebastian egyáltalán válaszol a hívására. Még mindig messze volt a reggel, látszott, hogy felébresztette őt - ennek a mobilnak sokkal jobb volt a felbontása, mint amihez szokott, szinte látta a csipákat Sebastian szeme sarkában, a párna gyűrődéseit az arcán, és mögötte az ágyat, ahol valaki szőke mocorgott. Jones rádöbbent, hogy fogalma sincs arról, mi van Sebastiannal. Valamennyire figyelemmel kísérte Laurát, de a volt sógorát? Az elmúlt öt évben megházasodhatott, lehet, hogy lett neki egy-két gyereke is. És az is lehet, hogy tényleg valami tisztességes munkát végez.

- Jesse, te vagy az? - kérdezte Sebastian álomittas hangon. A képernyő aztán elsötétült, és Jones először azt hitte, hogy rányomták a telefont, de nem, Sebastian csak lefordította amíg átment egy másik szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Mi a franc történt veled?

Jones mostanában nem nézett tükörbe, de a fájdalomból ítélve el tudta képzelni, hogyan nézhet ki. Az álla sajgott, az egyik szemét még mindig alig bírta kinyitni, és a törött orrát nagy, fehér kötés fedte. A teste többi része ugyan nem látszott a kamerán, de már azt is nyilvántartásba vette.

- Jól elcsesztem a dolgokat - ismerte be Jones őszintén. - Itt ragadtam az alsó szinten, és komoly bajban vagyok. Tudom, hogy a legutóbb azt mondtam, hogy ez lesz utolsó, de tényleg szükségem van a segítségedre.

- Tudtam, hogy sosem szabadulok meg tőled - felelte Sebastian, nem is annyira mérgesen, inkább csalódottan.

- Kérlek, Sebastian - Nem is volt olyan nehéz kimondani. - Csak haza akarok menni.

- Jó, persze, segítek. - Jones épp olyan elesettnek mutatkozott, amilyennek érezte is magát, ezzel megkönnyítette a másiknak a döntést.

- Minél hamarabb szükségem lenne a liftkódra, amivel feljuthatok. Ja, és ezúttal titkosítva kéne.

- Emlékszel még arra, amit régebben használtunk?

- Igen, megvan.

- Adj egy órát!

- Oké. - Jones-nak valójában ennél több ideje is volt, de ezzel nem henceghetett. - Még valami… - tette hozzá kelletlenül. - Ha lehet, ezt az egészet ne említsd Laurának. Én csak… örülök, hogy jól van.

- Nem állt szándékomban - felelte Sebastian lekezelően. - Most leteszem. Próbáld meg nem megöletni magad addig, amíg végzek. Utálnám, ha kárba veszne a munkám.

Jones-nak ki kellett találnia, hogyan szedje össze Louis unokaöccsét, és erre még kb két és fél órája volt, ha minden terv szerint halad - kivéve, hogy ez esetben néhány zsarunak épp az volt a terve, hogy ne a terv szerint haladjanak, és ez némileg bonyolította Jones dolgát. Rendelt még egy utolsó italt, többet nem mert, mivel kezdte egyre erősebben érezni a repedt bordáit. Nem tenne jót, ha túl sok alkoholra venne be a abból a fájdalomcsillapítóból, amit a kórházból csórt. Tisztának kellett maradnia, amennyire csak tudott.

Lassan ideje volt már otthagyni a kocsmát, már így is túl sok időt töltött ott ahhoz képest, hogy nemrég ölt meg egy zsarut. Kifelé menet még kért egy kis üveggel valami jobbféle piából, elvégre a támadója pénzéből megengedhette magának, és jól jöhet még, ha az a klisé is játszik, hogy a kivégzése előtt lehet még egy utolsó kívánsága. Ki akarna rossz szájízzel meghalni?

Könnyű volt sötét mellékutcákat találni, az alsó szint híres volt a sikátorairól - zsaru korában jó pár letartóztatást bonyolítottak le ilyen helyeken, néha lövöldözések is megestek. Nyomasztó volt ezúttal az érem másik oldalán lenni.

Jones próbálgatta, hogyan áll a bal kezében a pisztoly, és be kellett látnia, hogy meglehetősen kényelmetlenül. De még az ügyetlen bal keze is használhatóbb volt, mint a jobb, amit még ökölbe szorítani is csak komoly fájdalmak árán sikerült. Bosszankodott, hogy a kötését friss vér áztatta át, és nem csak a kezén, hanem a mellkasán is. Hogyan is jutott el idáig? Hát, az biztos, hogy nem jól kigondolt terveket követve. És pontosan így is állt szándékában folytatni.

A börtön kijárata mellé húzódva várta meg, hogy a világítás nappalira kapcsoljon. Nagy volt a csend, sehol senki - de ez nem is meglepő, elvégre mocskos ügyletet szándékoztak lebonyolítani. Egyetlen kopottas rendőrségi bogár érkezett, épp csak annyi hely volt benne, hogy az egy szem rab elférjen majd a sofőr mögé. Fiatal zsaru szállt ki a volán mögül, kinyújtóztatta a tagjait, magas volt, nem lehetett túl kényelmes abban az apró bogárban szorongani. Jones megvárta, amíg egész közel jön a bejárathoz, és kilépett a fedezéke mögül. Ilyen közelről valószínűleg bal kézzel is le tudta volna lőni őt, de nem akart zajt csapni, így inkább csak leütötte a pisztoly markolatával. A srácot olyan váratlanul érte a támadás, hogy meg se tudott nyikkanni, és rögtön a földre került, Jones pedig még kétszer lesújtott, hogy biztosan ott is maradjon. Mikor végzett, a karjainál fogva megragadta a testet, hogy biztonságos távolságba rángassa onnan, szerencsére ügyesen intézte el, alig hagyott maga után vérnyomot.

Ugyanaz történt, mint a kórháznál, olyan gondosan felkészítették a terepet ahhoz, hogy véghezvigyék a bűntettüket, hogy kiváló lehetőséget biztosítottak Jones számára a sajátjához. Épp csak hogy visszaért a börtön elé, amikor kinyílt előtte a bejárat - a kisebbik Louis hátul összebilincselt kézzel, vacak rabruhában hunyorgott a lámpafényben, három rendőr kíséretében. Jones úgy tett, mintha pontosan ott lenne, ahol lennie kéne.

- Jó napot, uraim! - köszönt kellőképpen hivatalos hangnemben.

Nem csoda, hogy gyanakodva méregették őt, ahogyan kissé idegesen álldogált ott, szedett-vedett rendőri ruhájában, összevert képpel.

- Hol van Matthews? - kérdezte az egyikük felvont szemöldökkel.

- Én helyettesítem őt - hazudta Jones szemrebbenés nélkül, nyomatékosításként megmutatta az örökölt mobilon talált rendőri jelvényt. Szerencsére még érvényes volt, ezek szerint vagy nem akarták megtalálni a hullát, vagy, mint Jones esetében, a bürokrácia útjai még nem értek el odáig, hogy bevonják. - Ne aggódjanak, pontosan tudom, hogy mi a dolgom.

A zsaruk ettől függetlenül aggódva néztek egymásra. Vajon azért, mert attól tartottak, hogy rosszban sántikál, vagy éppen ellenkezőleg, azt hitték, hogy valami ártatlan zsaru, aki még a végén törvényesen jár el?

- Már ne is haragudjon, de maga nincs szolgálatkész állapotban!

Jones kockáztatott - arra fogadott inkább, hogy mindannyian benne vannak a játékban.

- Tudom, épp ezért vagyok én itt Matthews helyett. Ha nem viszem el őt, nos, oda, ahová el kell vinnem, akkor hamarosan semmilyen állapotban nem leszek.

Leesett nekik.

- Csak nem keresztbe tettél Louis-nak? - kérdezte az egyikük megértően.

- Nem tanultad még meg - tette hozzá a másik. -, hogy könnyebb vele dolgozni, mint ellene?

A harmadik meg odaadta neki a bilincs kulcsait. - Remélem, ezzel sikerül kárpótolnod őt.

Hát van legalább egyetlen zsaru a bagázsban, aki nem korrupt? Látva a reakciókat, nem úgy tűnt. Unokaöcsi arcán csodálkozásnak jelét sem lehetett látni, inkább csak egy kis bosszankodással kevert türelmetlenséget. Még ő is tudta, hogy ma nem egy másik börtönbe fogják kísérni. Nem is rabként vonult a bogárhoz, hanem mint egy úr, éppen csak a bilincs lógott ki a képből.

Jones eddig egész jól kivágta magát, de ebben a pillanatban rádöbbent, hogy valami egészen jelentéktelen apróságra nem gondolt - mégpedig arra, hogy elképzelése sincs, hogyan kell vezetni egy bogarat.

Amikor a járművük mellé értek, Jones barátságosan rámosolygott kicsi-Louis-ra.

- Mi lenne, ha hagynák ezt a színjátékot? - tette fel a kérdést, aztán levette róla a bilincset.

Valószínűleg nem az volt az eredeti terv, hogy ezt közvetlenül a börtön ajtaja előtt teszik meg, bár ki tudja? Akár így is lehetett volna. Mindenesetre inkább nem nézett a többi zsaru irányába. A frissen szabadult rab nem tűnt kellőképpen lenyűgözve.

- Hoztam egy kis ajándékot, amit biztosan hiányolt az elmúlt pár hét alatt - improvizálta Jones, és elővette a belső zsebéből a nemrég vásárolt alkoholos üveget. Ennyit az utolsó kívánságáról, most már aztán jobb, ha mégse lesz szüksége rá.

- Csak nem a nagybátyám küldte? - kérdezte amaz unottan, de válaszra nem várt, már kibontotta és alaposan meghúzta.

- Nem, ez egyenesen tőlem van.

- Ez megmagyarázza a minőségét - mondta fancsali képpel. - Azért a szándékot értékelem, nem felejtsem el megemlíteni a nagybátyámnak, de a többi a tiéd lehet.

Utolsó kívánság, hát meglehet.

- Most el kell kísérnem önt Louis-hoz… - kezdte Jones, de félbe is lett szakítva.

- Ja, az öreg tutira meg akar dorgálni.

- Arra gondoltam, hogy a hosszú bezártság után biztos lenne kedve vezetni. Nekem mindegy, amíg nem hoz engem abba a kínos szituációba, hogy itt hagy.

- Jó ötlet!

Nem is rossz, mondta magának Jones, megitta a maradék piát, aztán beszállt hátulra.

Jones egészen elszokott attól, hogy bármi is simán menjen neki. Az igazat megvallva meg sem érdemelte, csapnivaló nyomozó volt, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, hiszen mit nyomozott ő? Mindvégig csak a megérzéseit követte, de azokat aztán azonnal, minden megfontolás nélkül. A vakszerencsének köszönhette, hogy egyáltalán idáig eljutott.

Új társa gyanútlanul, a hátsó bejáraton át, közvetlenül Louis elé vezette őt.

- Nem hiszek a szememnek - mondta a maffiavezér, ahogyan Jones rászegezte a pisztolyát.

- Szívesen letenném a fegyvert - mondta Jones. - Csak nem szeretném, ha azonnal lelőne.

- Mi a faszom folyik itt? - szólt közbe az unokaöcsi. Elég lassan kapcsolt.

- Veled majd később beszélek arról, hogy idehoztál egyenesen az asztalomhoz egy fegyverest. Ami magát illeti, Jesse Jones… valóban ennyire meg akar halni?

- Nem, ezúttal tényleg azért vagyok itt, hogy beszéljünk. Tényleg van valamim, ami érdekelni fogja.

Jones jószándéka jeléül leengedte a fegyverét, de el azért nem dobta.

- Ennyire szereti a fájdalmat? A srácaim a múltkor jól szórakoztak magával, repetát szeretne?

- Nem hiszem, hogy ezúttal túl szórakoztató lennék. Őszintén szólva szerintem egy pofon, és nekem annyi. Elég jó munkát végeztek tegnap este. Ők is, na meg a bérgyilkos, akit Nektor küldött utánam.

- Az nem az én saram! Senki sem szereti, ha árulással vádolják.

- Érthető, csak szerettem volna felhívni a figyelmét arra, hogy Nektor pontosan tudta, hogy mi történt itt. Nem hazudtam, tényleg mindenhol szeme és füle van. Elgondolkoztatott. Vajon ki az igazi főnök itt, maga, vagy ő?

- Partnerek vagyunk - közölte Louis jegesen.

- Kivéve, hogy ő az, aki tudja, hogy mi folyik idelent, és magának nem sok fogalma van arról, hogy mennek a dolgok odafent. Ő az, aki eldönti, hogy mikor és mit küld le, nem igaz? De tudja, ez megváltozhat.

Jones közelebb lépett, és letette a pisztolyát az asztalra. Látta, hogy a főnök leinti az unokaöccsét, aki biztos neki akart támadni hátulról. Jó jel.

- Ha jól sejtem, már megvan magának a liftkódom, ami a középső szintről a felsőre enged utazni. Most nálam van az is, amivel középre tud jutni. Persze ezúttal titkosítva van, és ha nem a megfelelő módon próbálnak hozzájutni, visszavonhatatlanul törlődik.

- Ezek szerint mégsem annyira fogalmatlan ember maga, mint azt elsőre gondoltam.

- Kösz, azt hiszem - mondta Jones. - Az, hogy a leutat hogyan oldja meg, már csak magán múlik, de tudja, hogy Nektornak saját liftje van, és én azonnal meg tudom mondani, hogy hol. Szerintem egész jó lehetőséget kínálok magának, és nem kérek cserébe sokat. Már tudja is, hogy mit.

Louis kényelmesen hátradőlt a széken, és úgy mosolygott, mint egy éhes cápa, aki megérezte a vér ízét a vízben. Jones csak remélte, hogy nem az ő vérét.

- Az a lány sokat jelenthet magának - mondta.

Louis javára legyen írva, hogy tisztességes bizniszpartner volt. Azután, hogy megegyeztek, és kipróbáltatta néhány emberével, tényleg működőképes a kódja, már nem próbálta megöletni vagy megveretni Jonest,  hanem hellyel, és itallal kínálta, és ködösítés nélkül elmondta neki, hogy nem tudja Opheliát csak úgy odahozatni neki. Abban a percben, hogy a lány betette a szintjére a lábát, egy másik ragadozó elé dobta őt, mégpedig olyasvalaki elé, akivel nem szeretné összeakasztani a karmait. (Persze nem pont így fogalmazott…)

De Jones mit sem törődött még néhány karmolással.

Volt pár igazán sötét része az alsó szintnek, amiről a zsaru-Jones még sosem hallott, ideje volt annak, hogy az új, bűnöző-Jones megismerkedjen vele. Egyszóval, ahogyan arra már nagyjából magától is a rájött, Opheliát eladták luxusprostinak.

- Ha már egyszer kezet ráztam rá, nem visszakozhatok - mentegetődzött Louis. - Nem kérhetem vissza a lányt, és főleg nem vásárolhatom meg. Gyanakodnának, hogy miért adtam egyáltalán el, ha magamnak akarnám.

Jones feszengett. Zavarta, hogy Louis úgy beszél Opheliáról, mint egy tárgyról, és hogy ki tudja, hányan jártak már ugyanígy.

- De egy találkozót összehozhatok. Hogy aztán mit kezd vele, az már csak magán múlik.

Jones-nak volt egy olyan érzése, hogy nem véletlenül hallja vissza a saját szavait. Úgy sejtette, hogy Louis két halott embere mégsincs teljesen elfeledve, és ez a dolog sokkal simábban is mehetne, de nem panaszkodott. Ha csak félesélyt kap, hát ő azt is megragadja. Elvégre a liftre ő is csak fél-kódot adott, volt olyan idióta, hogy a másik felét már előtte ingyen otthagyja nekik.

Louis intézett pár telefonhívást, és a találka már le is volt zsírozva.

- Estig még lesz annyi ideje, hogy felkészüljön rá - mondta Louis alaposan végignézve Jones-on.

- Nem úgy nézek ki, mint aki efféle körökben mozog, nem igaz? - kérdezte Jones önironikusan.

Vitathatatlan, hogy még a megszokottnál is jóval szarabbul nézett ki az itt-ott átvérzett kötéseivel, láthatóan nem rá szabott rendőr ruhában, amiben megjárt az éjszaka folyamán pár sikátort, és némi közelharcba is keveredett, nem is szólva az alkoholgőzös leheletéről és tekintetéről.

- Meglepődne, hogy miféle emberekkel találkozni. Sok út vezet a gazdagsághoz. És még mindig ez a kevésbé átlátszó módja annak, hogy a lány közelébe jutassam, mindenesetre hihetőbb, mintha megpróbálnám magát is eladni.  

- Hát, annál jobb - értett egyet Jones.

Louis probléma nélkül eleresztette őt, noha a biztonsági őrök elég szorosan követték, amíg úgy nem ítélték, hogy elég messzire került a főnöküktől, de nem vették elő a fegyvereiket.

Amikor egyedül maradt, Jones még egyszer elővette a mobilját, mielőtt mindent letörölt volna róla. Megállapította, hogy a rendőrség végre eljutott addig, hogy körözést adjon ki rá, de nem olyan nagyszabásút, mint amit érdemelt volna azokkal a vádakkal, miszerint megölte a gyanútlan rendőrt, akit a kórházban a védelmére állítottak, aztán egy újabb zsaru élete árán megszöktetett egy névtelen rabot. Felsóhajtott - azt a srácot nem akarta megölni, elég lett volna leütnie, de úgy látszik, túl erősen vágta fejbe őt. A picsába.

Amúgy világos, nem akarták túl nagy dobra verni az ügyét, hogy Nektor beépített zsarui csendesebben kicsinálhassák őt. Ennek ellenére nem érezte magát túl jól nyílt utcán, habár kevésbé volt valószínű, hogy mindenféle jött-ment egyenruhás letartóztatja őt, cserébe viszont bármikor számíthatott arra, hogy csak úgy lelövik. Szóval úgy döntött, hogy nem megy messzire, ott maradt Louis környékén. A pénzt előrelátó módon már éjszaka leszedte a mobilról, mindenhol voltak gépek, amik éjjel-nappal üzemeltek, legalábbis azoknak a helyeknek a közelében, ahol lehetett törvénytelenül szerencsejátékozni. Bár ennyi készpénzt láthatóan nem szoktak egyhuzamban levenni róluk, mert igencsak kiaprózta Jones-t. Azt hitte, most gondja lesz majd egy ilyen viszonylag jó környéken azzal, hogy olyan helyet találjon, ahol készpénzzel is lehet fizetni, de pozitívan csalódott. Na ja, ahogyan a maffiavezér mondta, sok út vezet a gazdagsághoz, és a legtöbbje nem épp tiszta.

Szintén könnyű volt olyan helyekre akadni, amik teljesen automatizálva vannak, hogy a lehető legkevesebb emberrel kelljen találkoznia, és, tekintettel a környékre, ezek bekamerázva sem voltak. Újabb dolog, ami túlságosan is kapóra jött Jones-nak, és ez arra emlékeztette, hogy a bűnözők világa ez, amibe most már jól illeszkedik ő is. Azzal győzködte magát, hogy mindent csak azért tett, hogy megmentse Opheliát - akinek most már tényleg szüksége volt rá - de közben tudta, hogy ez hazugság. Már nem titkolhatta maga előtt, amire a kórházban rájött - hogy az egészet csak önmagáért csinálja. Igazából csak azzal törődik, hogy ő maga megmentésre szorul.

Ettől nem lett nehezebb a választás.

A saját érdekében adott olyan hatalmat a lenti maffiavezér kezébe, amivel, ha ügyesen játszik, mind a három szint alvilági életét irányítása alá tudja vonni. De még ha nem is sikerül neki, akkor is lesznek következményei. Véres következmények.

Jones kibérelt egy szobát, és rendbe szedte magát, kezdve azzal, hogy kihámozta magát az elhasználódott kötésekből, és lezuhanyozott. A mellkasa a lila legkülönbözőbb árnyalataiban pompázott, némi feketével és sárgával vegyítve, de az arca sem nézett ki sokkal különbül. Amennyire tudott, megborotválkozott, sampon és tusfürdő mellett borotvát is biztosítottak a vendégek számára, és talált egy segélydobozt is, aminek segítségével legalább a törött orrát eltakarta. Valószínű, hogy a repedt bordáinak köszönhetően járt némi fájdalommal a levegővétel - nem annyira vészes, hogy bármiben is akadályozza, de azért aggasztó, így azt is szorosan bekötözte, az átlőtt kezével egyetemben. Kórházban lett volna a helye, de erre nem sok esélyt látott az elkövetkezendő időkben.

Úgy általában nem tudta, hogy mire számíthat a jövőben. De olyan úton indult el, amin nincs megállás, akárhová vezessen is.

Volt egy olyan érzése, hogy ezt a szállót épp olyan embereknek találták ki, mint ő. Azoknak, akik szép csendben egy új ember bőrébe akarnak bújni. Elég volt az előtérig mennie, ott talált egy masinát, ahol öltönyt tudott vásárolni. Még csak nem is kellett találkoznia senkivel, csak belépnie egy fülkébe, és párszor felemelnie a karját, hogy méretet vegyenek róla. Annak mondjuk nem örült, hogy a gép milyen pontos holografikus másolatot készített róla, amin megtekinthette, melyik darab hogyan áll rajta. Nem szeretett volna ilyen könnyen lekövethető lenni, de késő bánat, azért az nem valószínű, hogy ez a kis gép majd riasztja a rendőrséget, hogy hoppá, körözött személyt talált. Az határozottan nem tenne jót az üzletnek. Jonest nem nagyon foglalkoztatta a divat, választott egyet a drágább szettek közül, hogy elég meggyőzően fessen majd, meg amúgy is megvolt rá a pénze, és megvárta, míg az automata összeszabja neki. Nem tartott tovább tíz percnél. Abban az árkategóriában, ahol Jones eddig mozgott, két-három napig várnia kellett volna rá. A gép nem adott visszajárót, viszont elirányította vendégét a fodrász-masinához. Na most vagy érzékelte, hogy arra fejre ráfér egy nyiratkozás, vagy ez tényleg egy olyan hely volt, amilyennek Jones elsőre gondolta. Olyan embereknek, akik el akarnak tűnni, logikus következő lépésnek. De Jones nem érezte volna magát kényelmesen, ha mindenféle gép-karok csattogtatják az ollóikat a feje körül, szóval úgy döntött, ezt inkább kihagyja, helyette visszatért a szobájába, és végignyúlt az ágyon. Jó lett volna aludni, de akármilyen kimerült is volt, nem érezte úgy, hogy képes lenne rá. Még volt hátra pár órája, dél körül járhatott az idő - erről aztán eszébe jutott, hogy arra mindig sikerült időt szakítania, hogy igyon egyet, viszont már megint ki tudja mióta nem evett egy falatot sem. Néhány kattintás volt csak az éjjeliszekrényre készített menü-táblán, míg leadta a rendelését, és az ételt is gép hozta fel a szobájába.

Mi szükségük van az embereknek még egymásra, ha a gépek is bármit meg tudnak csinálni?

Mi szükség van egyáltalán az emberre?

Jones nem is nézett ki olyan rosszul, mármint önmagához képest, annak ellenére, hogy teljesen szét volt verve a képe, mindene fájt, emellett mind testileg mind szellemileg a végletekig ki volt merülve. Az eltökéltség, és egy pöpec, három részes öltöny ilyen sokat számít.

Tökéletes tervvel állt elő, hogy miként fogja megszöktetni Opheliát? Hát persze, hogy nem. De meg fogja csinálni, vagy pedig mindkettejüket megölik. Egyik verzió sem tűnt sokkal rosszabbnak a másiknál.

Az épület, ahová igyekezett, elég komolyan őrizve volt, szóval Jones nem számíthatott a szokásos szerencséjére, miszerint majd más óvatosságából ő is megússza valahogy. Őszintén, egyáltalán nem tudta, hogy mire számítson. Nem mintha eddig sűrűn megfordult volna ilyen helyeken, még a saját szintjén sem, nemhogy itt, ahol amúgy sem volt semmi keresnivalója. Sokkal egyszerűbb lett volna annak a kisstílű zsarunak lenni, aki még pár napja volt - akkor betörhetne ide egy fegyverrel, és lesz, ami lesz. Kivéve, hogy sosem tett volna ilyet, talán jelenti Miss Merricknek, aztán vele együtt néz félre, mert túl nagy hal ez ahhoz, hogy megpróbálják kihorgászni.

Nem, Jones már nem volt zsaru, ebben a pillanatban egy gazdag seggfej volt, aki minőségi szórakoztatásra vágyik. És ekképpen is köszöntötték őt.

A helyiség, ahová vezették, nem úgy nézett ki, mint egy iroda, inkább mint egy ízlésesen berendezett nappali. Szépen kárpitozott bútorok, meleg fény, kellemes virágillat. Jones ki nem állhatta a virágok szagát, és utálta azt is, ahogyan a süppedős fotel magába húzza.

Jól öltözött, középkorú hölgy ült vele szemben, nagy mosollyal az arcán.

- Üdvözlet a házamban, Mr. Jones. Violet Sweetheart vagyok, én üzemeltetem ezt a helyet.

Aha, persze, gondolta Jones. Őt bezzeg a saját neve alatt hozta ide Louis. Nem mintha olyan szokatlan név volna, szóval lehetne akár hamis is.

- Üdv - mondta ki hangosan. Elege volt a színészkedésből, elvileg nem volt már szüksége kedélyeskedésre, Louis elintézte, hogy összehozzák őt Opheliával. Amúgy is egy gazdag seggfej volt, megtehette, hogy ehhez méltón viselkedik ezzel a madámmal. - Nekem azt mondták, hogy a találka le van tárgyalva, szóval miért is vagyok itt, és nem valami kényelmes, privát kis hálószobában?

- Közös barátunk, Louis, említette, hogy önnek speciális ízlése van. Bátorkodnám bemutatni a választási lehetőségeket - felelte a nő cseppet sem sértetten, majd megnyomott valamit az ölében lévő kézi terminálon, mire a szoba megtelt lányokkal. Persze holografikus kivetítés volt, de olyan valósághű, hogy első pillanatra megtéveszti az embert. Nyolc lány mosolygott rá kacéran, vagy éppenséggel szerényen, pár másodpercük volt megörökítve, épp annyira lelassítva, hogy ne legyen zavaró, ahogyan újraindul, mindannyian szépek voltak, fiatalok, és kívánatosak, és tollat viseltek ruha helyett.

De Ophelia nem volt köztük.

- Mindez szép és jó - mondta élesen Jones. - De nekem egy bizonyos személyt ígértek, és őt nem látom a katalógusban.

- Persze, a lány a pávatollakkal. Igazán sajnálom, de ő már nincs velünk.

- Mi történt vele? - kérdezte Jones, idegességgel leplezve a torkába kúszó pánikot.

- Tegnap este megvásárolta őt valaki.

- Ki volt az a rohadék, aki megelőzött engem? - kelt ki magából Jones. Nem is kellett megjátszania a dühét.

- Ezt természetesen nem mondhatom el önnek. A diszkréciónk minden körülmények között garantált. De azt elárulhatom, hogy nem volt számára túl jó vétel. Nem sokat veszít vele ön sem, az a lány, hogy is mondjam, túlságosan is küzdő szellemű volt.

Naná, hogy az volt. Jones villámgyorsan gondolkozott: valahol ott van a rendszerben, hogy ki vette meg Opheliát, és ha valaki hozzá tud férni, hát Sebastian az. De odafentről hogyan tudna utat hackelne ebbe a programba? Valahogyan ide kéne juttatni őt.

Aztán eszébe jutott az a szőke haj, amit az utolsó beszélgetésük alatt a háttérben mozdulni látott. Nem keverheti ebben bele Sebastiant. Túlságosan veszélyes. Túl sok volt már az az utolsó szívesség is. Az az utolsó hazugság.

Mit tenne Ophelia?

Mit tett Ophelia, amikor idekerült? Talán van köztük valaki, aki tudja. Ha volt valaki, akihez néhány nap alatt közel került, ki lehetett az?

- Ki mondta, hogy nem épp egy olyat keresek, aki szeret küzdeni? - kérdezte Jones felemelt szemöldökkel. Végignézett a gyönyörű hologramokon. Színes tollak mögé burkolózva mind úgy néztek ki, mintha Ophelia testvérei volnának. Bármelyikük lehetett az. - Talán látszik az arcomon is, hogy nehéz időszakon vagyok túl, és jól esne kiengedni kicsit a gőzt. Szóval ezek közül melyik az, amelyik nem adja könnyen magát?

Violet megértően mosolygott, matatott valamit a kütyüjén, mire a lányok eltűntek, egy kivételével. Kedves szőkeség volt, a haja közé simított fehér tollakkal, amik beterítették a vállát is, és számító szerénységgel eltakarták a melleit. Egy nap biztos hattyú akart lenni, és lám, hogy bemocskolták őt. Mégis volt valami büszkeség a tekintetében, ami miatt hasonlított Opheliára.

- Adok neki egy esélyt - döntött Jones.

- Nem fog csalódni.

- Már csalódtam, szóval majd meglátjuk.

Éppen annyi ideig váratták Jonest, hogy már kezdett aggódni, hogy lebukott, és éppen a kipenderítésén ügyködnek a háttérben, így aztán idegessége enyhítésére örömmel fogadta a felkínált alkoholt. Nem is bánta meg, habár nem akart berúgni, és ez a cucc egy kicsit túlságosan is jó volt, már egy pohárka is a fejébe akart szállni. Szerencsére nem volt ideje kiélvezni, mert aztán szóltak neki, hogy a lány várja őt.

A hálószoba kényelmetlenül fényűző voltát kicsit tompította a félhomály, és Jones gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Úgy látszik, nem volt elég specifikus azzal kapcsolatban, hogy mennyire szeretné, ha küzdenének ellene, mert a lány ki volt kötözve a tekintélyes méretű ágyhoz. Igaz, hogy nem kötéllel, csak valamiféle finom, vékony anyaggal, és csak a kezei.

Ügyes köztes megoldás.

Éles, makacs tekintettel nézett Jones-ra, és még szebb volt, mint a holografikus fotóján.

- Nyugi, nem akarlak bántani - szögezte le Jones mielőtt egyáltalán a közelébe ment volna. És akkor is csak azért hajolt fölé, hogy kiszabadítsa a kezeit.

A lánynak ellenben más elképzelései voltak - amint Jones kibogozta a csuklóit tartó csomókat, rátámadt a férfire. Logikus lépés lett volna orrba vágnia őt, látványosan az volt jelenleg az egyik gyenge pontja, de helyette csak a hajába markolt, hogy annál fogva rángassa el őt magától. Tekintettel Jones állapotára, ez is eléggé fájdalmas volt, de nem akart elkezdeni dulakodni, így meg sem próbálta kiszabadítani magát, csak rákulcsolta a kezeit a haját szorongató kezekre, és addig tartotta, míg a lány abba nem hagyta a vergődést alatta. Amikor a szorítás gyengült, Jones elengedte a lányt, és elhúzódott tőle. A fehér tollak összeborzolódtak az aranyozott szegélyű párnán.

- Mi, te tényleg nem akarsz bántani? - kérdezte a lány kétkedve.

- Nem - erősítette meg Jones, és az ágy szélére ült. Azért csak óvatosan, nem tévesztette szem elől a lányt, aki lassan felkúszott az ágyon, és az ágytámlának dőlve felült. Arra nem vette a fáradtságot, hogy magára húzza a takarót, a testéből sarjadó tollak épp eléggé takarták a meztelenségét.

- Akkor mit akarsz? - kérdezte.

- Csak beszélni szerettem volna veled.

- Rossz lányt választottál, nekem nem a csevegés a specialitásom - felelte a lány egykedvűen.

Jones valójában egy kicsit jobban érezte magát, hogy a lánynak van specialitása. Ez azt jelentette, hogy nem mostanában szedték össze az utcáról, és vetették Jones elé, hogy kedve szerint megerőszakolhassa.

Ami persze nem jelenti azt, hogy egy adott pillanatban nem ez történt vele.

- Nézd… - kezdte Jones. - Hogy szólíthatlak?

- Ahogyan csak akarsz.

- Az én nevem Jesse.

- Oké, Angelika vagyok.

- Angelika, keresek valakit. Opheliának hívják, pár napja került ide, de már el is vitték őt. Azt gondoltam, te talán tudod, hogy ki vette meg. Hasonlít rád, neki is tollai vannak… pávatollak.

- Te zsaru vagy, vagy mi? - kérdezte Angelika felvont szemöldökkel.

- Nem igazán - ismerte be Jones.

- Pedig folyton azt hajtogatta, hogy keresik őt, és majd eljönnek érte, persze nem hittünk neki. Errefelé nem jár a rendőrség.

- De én eljöttem érte. Szóval tudsz nekem segíteni?

Angelika felsóhajtott.

- Tévedsz, egyáltalán nem hasonlít rám. Én itt dolgozom, nem vágtad le? Ő sosem lenne erre képes, Miss Sweetheart ezért is adta el ilyen hamar, hosszú távú befektetésnek nem éri meg. És hidd el, nem lesz túl boldog, ha elárulom neked, hogy kinek.

- Ha rajtam múlik, nem tudja meg.

- De most mész, és visszarabolod őt, mi? És gondolod, hogy ez nem lesz feltűnő? - vágta hozzá Angelika, aztán megenyhülve folytatta. - De ne aggódj, segítek. Sajnálom azt a lányt, ennél jobbat érdemel.

- Ennél bárki jobbat érdemel.

- De te csak őt akarod megmenteni… - mondta Angelika, megadó sóhajjal.

- Sajnálom - mondta Jones őszintén.

- Na mindegy - felelte Angelika komoran. - Opheliával sem lesz könnyű dolgod, mert aki megvette, az Léon Finn. Igen, az a Léon Finn.

- Fogalmam sincs, hogy kiről beszélsz - ismerte be Jones.

- Komolyan? Ez vicces. Ő számít az egyik legbefolyásosabb főmérnöknek mindhárom szinten. Nem hittem volna, hogy van olyan ember, aki nem hallott még róla.

- Egy mérnök? - kérdezte csodálkozva Jones.

- Miért, azt hitted, hogy a mérnökök mind angyalok? Akkora hatalommal a kezükben rosszabbak, mint a legrosszabb bűnözők, nekem elhiheted. Találkoztam már néhánnyal.

Jones egyetlen mérnökkel találkozott élete során, és az felesége, Laura volt. És ő nem volt éppen főmérnök, igazából csak egy unalmas kis matematikus, aki nyolctól négyig az irodában ült. Pontosabban ül még most is.

- Tudod, hogy hova vitte őt? - kérdezte Jones.

- Magáncélra vette, az biztos, szóval gondolom haza. Arra már neked kell rájönnöd, hogy az hol is van, és bonyolultabb lesz annál, mint hogy beírod a keresőbe.

- Sejtettem. Mit tudsz még erről a Léon fickóról?

- Elég sokat, nem egyszer járt nálam. Az a pasi nem százas, higgy nekem, és be nem fogja a száját, de értelmes dolog abból nem jön ki. Szóval semmi olyasmit nem tudok mondani, ami számodra hasznos lehet. Hacsak nem úgy akarsz a közelébe kerülni, hogy elcsábítod - mondta Angelika száraz iróniával.

- Ezt a szerepet továbbra sem rám szabták - felelte Jones, közben már el is képzelte, ahogyan jó öreg önmagaként pisztollyal a kezében szerzi meg, amire szüksége van. Mintha az utóbbi időben ez olyan jól bevált volna, de nehéz volt megszabadulnia a régi szerepétől.

- Majd feltalálom magam, ahogy szoktam - mondta Jones nem túl meggyőzően, és nehézkesen felállt az ágyról. Kicsit zavarban érezte magát, valószínűleg csak azért, mert a lány, a tollaitól eltekintve, továbbra is meztelenül ült előtte. - Neki is kezdek mihamarabb, szóval… mennem kell.

- Nem mehetsz még! - mondta gyorsan Angelika. - Gyanús lenne.

- Épp eléggé gyanús vagyok már enélkül is, szóval mit számít?

- Nem, félreérted. Nem mehetsz el innen negyed óra után. Miss Sweetheart nem lenne elégedett velem, ha csak ennyi ideig tudtalak volna szórakoztatni.

Angelika hangjában volt valami kétségbeesett, amitől Jones-nak az az érzése támadt, hogy nem szeretné tudni, mi történik, ha a madám nem elégedett, úgyhogy visszaült az ágy szélére.

- Szóval, mit gondolsz, mennyi ideig kéne még itt maradnom?

Angelika elrugaszkodott az ágytámlától, és valamivel közelebb kúszott a férfihez. Egy kicsit túlságosan is közel.

- Hát, az egész éjszakát kifizetted…

- Még csak nem is én fizettem… Hosszú sztori - tette hozzá Angelika kérdő tekintetét látva.

- Nekem mindegy - mondta a lány, aztán egy kecses mozdulattal Jones ölébe ült.

Jones nem akarta lelökni magáról, de semmi mást sem akart.

- Nem kell ezt csinálnod.

- De én nem bánom. Különösen, ha tényleg nem akarsz bántani.

Olyan közel hajolt Jones-hoz, hogy a tollpihéi megcsiklandozták az arcát, és egyáltalán nem volt rossz érzés. A tollak körbevették őket, mintha egy angyal szárnyai terültek volna rájuk, kellemes illata volt, a lány világos ajkai mosolyra húzódtak, a szemillája árnyékából nézett fel rá, és az a tejfehér test, ami most szinte Jones karjai között volt, bársony érintést és különféle gyönyöröket ígért. Jones mégiscsak férfi volt, és ez hatott rá - szinte reflexszerűen emelte fel a sérült kezét, hogy kisimítsa Angelika toll-haját az arcából. Ekkor vette észre a zúzódásokat a lány nyakán, nem lehettek olyan régiek, két hetesek talán, de még felismerhetőek voltak az ujjak nyomai.

Mégis ki akarna ártani egy ilyen angyali teremtésnek?

Jones sok embert bántott már életében, mind szó szerint véve, az öklével, mind a tetteivel, a szavaival, vagy éppen a hallgatásával, de el sem tudta volna képzelni, hogy erre a lányra kezet emeljen.

Ujjaival végigsimított az erőszakos nyomokon, azután a lány puha arcán, éppen csak hozzáért az ajkaihoz, és végül végigszántott a tollas haján is. Különleges érzés volt egy nőt és egy madarat simogatni egyszerre, Jones meg tudta érteni, hogy miért van rá kereslet. A vékony test megadóan bújt az ölelésébe, csókra szomjazva hajolt a férfi arcához, kicsi kezek matattak az ölében…

- Én tényleg csak azért jöttem, hogy Opheliáról kérdezzek - mondta Jones, és finoman eltolta magától Angelikát.

- Oké - sóhajtotta a lány, és visszahúzódott az ágytámlához, némileg zavarban a vékony selyemtakarót is magára vonva. - De legalább gyere fel rendesen az ágyra! - Jones vonakodását látva még csípősen hozzátette: - Nem fogok rádmászni, megígérem.

Jones igyekezett félretenni a teste meleg bódultságát, és úgy, ahogy volt, öltönyben, cipőben, lefeküdt Angelika mellé, vigyázva, hogy közben ne érjen hozzá.

Szomorú, hogy erre az egész helyzetre a lány úgy reagált, ahogyan azt mindig elvárták tőle - megpróbálta elcsábítani Jonest, még úgy is, hogy tudta, a férfi nem ezért jött. Vajon mióta lehetett itt, milyen élet állhat mögötte, amiért úgy érezte, hogy ez a megfelelő reakció?

Biztos, hogy egyedül ezt a világot ismerte.

- Akkor beszélgessünk, ha csak ezt akarod - mondta Angelika kissé gúnyosan a férfi fordulva. - Szóval a szerelmed ez az Ophelia?

- Nem - felelte Jones a plafont szuggerálva.

- Akkor? A lányod?

Jones szuszogva felnevetett.

- Valamilyen szinten mindkettő.

- Fura vagy - mondta a lány. Hiszen hogyan is érthette volna ezt? Még maga Jones sem igazán értette.

- Csak valaki, akivel törődöm - tette hozzá magyarázatként.

- Jó lehet bárkivel is törődni önmagadon kívül - mondta Angelika egykedvűen.

- Tényleg jó lehet - mondta Jones válaszul szintén őszintén.

Jones hirtelen szeretett volna mindent elmondani neki, az egész történetet, ami ide jutatta, Laurával és a kislányával kezdve, hogy hogyan passzolták le Ophelia ügyét egy kiégett, részeges zsarunak, aki valamiféle elvont, önző oknál fogva mindhárom szintet felforgatta utána, kihasznált mindenkit, akire csak szüksége volt, lepaktált a maffiával, elvesztette a munkáját, és majdnem megölette magát, csak hogy végül elmondhassa, hogy törődik valakivel. De több esze volt annál, mint hogy elkezdjen gyónni egy kurvának. Még akkor is, ha valahol mélyen önmagát fedezte föl benne, talán mert úgy látta, az ártatlan, angyali szerep mögött ő is unja az életét, amit mások szabtak rá, és amibe úgy beleszokott már, hogy nem is lázad, helyette inkább úgy tesz, mintha mindig is ezt akarta volna.

Vagy csak úgy akarta látni. Az utóbbi időben szokásává vált, hogy olyan embereket lásson másokba, akikhez semmi közük nem volt.

Mire mindezt végiggondolta, elaludt - egy ismeretlen, veszélyes helyzetben, egy olyan lány mellett, aki az ellenségének dolgozik, és akinek túl sokat mondott. De az az ágy olyan átkozottul kényelmes volt, és az elgyengült testének annyira szüksége volt a pihenésre, hogy az ellen nem tudott mit tenni.

Sokáig aludt ájultan, mielőtt álmodni kezdett volna, és ezúttal a tudatalattija nem próbálta meg becsapni őt - álmaiban a kislány nem bújt Ophelia bőrébe, hanem Jessica maradt. A középső szint borús félhomályában szinte ragyogott az egyszerű, sárga ruhácskája, szaladgált, hangosan nevetett, oda nem illően vidáman, és gondtalanul. Halotthoz nem illően. Jones csak akkor vette észre, hogy Jessica csupasz talpai nem betonon, hanem végtelen, kiszáradt földön csattannak, amikor kishíján elesett egy nagy kődarabban. Ott találkozott egy termetes, fém teremtménnyel, afféle háború előtti robottal, azokból az időkből, amikor még az emberek a funkció fölé emelték az eszmét, miszerint az alkotásuknak kellőképpen emberszabásúnak kell lenniük. Virágot ajándékoztak egymásnak, Jessica törékeny, sárga kis virágot, mint amilyen ő maga, a robot pedig hatalmas göcsörtös faágat, olyan vastagot, amire akár gumót is lehetne építeni. Talán volt is rajta, emberek ezrei éltek annak a kitépett fának a törzsén, ami csupán egyetlen, apró kis virágot tudott hozni, és az az egy szál virág nem ért többet, mint a párja, amit Jessica markolt a háta mögött.

Jones felriadt, és az első gondolata az volt, hogy köszi, tudatalatti, ez meg mégis mi a francot akar jelenteni? Utána jött a következő gondolat, hogy mégis hogyan lehetett ilyen idióta, hogy elalszik, és mégis mennyi idő telt el?

A mobilja a zsebében volt, habár semmilyen adat nem maradt rajta, azért az időt még mutatta. Kora reggel volt, szóval nagyon sokat nem aludhatott, de, basszus, olyan jól esett. Habár a gyűrött öltönye kényelmetlenül állt rajta, és a mellkasában vészjóslóan lüktetett a fájdalom, legalább kipihentnek érezte magát. Legalábbis jobban, mint az elmúlt napokban bármikor.

Óvatosan kelt ki az ágyból, ennek ellenére Angelika rögtön felébredt mellette. Zavartanul nyújtózkodott, miközben a férfit nézte, aki próbálta rendbetenni magán az öltönyt. Viszont legalább be volt takarva.

- Te aztán jól bealudtál - mondta Angelika álomtól terhes hangon. - Más helyzetben meg lennék sértődve.

- Valószínűleg a legdrágább végigaludt éjszakám valaha - mondta Jones. - Még szerencse, hogy nem én fizettem.

Jones feladta, hogy tisztességesen nézzen ki, még egy ilyen drága öltönyön is túlságosan jól látszott, hogy pizsamának használták.

- Elég gyűrött vagy - jegyezte meg a lány.

- Helyes, akkor nem leszek túl gyanús.

Angelika udvariasan nevetett egy kicsit, aztán felült az ágyban.

- Köszönöm a segítséget, Angelika - mondta Jones. - És a nyugodt éjszakát.

- Hát, én is köszönöm a nyugodt éjszakát, azt hiszem. Egyébként Sarah-nak hívnak - felelte a lány. - Sarah Floyd. Nem mintha bárkit is érdekelne - tette hozzá mentegetőzve. - De tudod… miért ne? Már úgyis elhagytam a komfortzónámat - fejezte be viccelődve.

- Én tényleg Jesse vagyok. Jesse Jones. Nem mintha bárkit is érdekelne, talán csak néhány embert, aki meg akar ölni, vagy le akar tartóztatni.

- Semmi olyasmi, amivel még nem találkoztam ezelőtt.

Jones visszament a névtelen embereknek címzett szállodájába, és nem csak alkoholt, hanem reggelit is rendelt.

Azután csak ült a mobilja felett, és újra meg újra megkérdezte magától: tényleg ezt akarom tenni?

Azt persze nem tudta kideríteni, hogy ez a Léon Finn hol lakik - így, hogy kizárta magát a rendőrségi szerverről, semmiképpen sem - azt viszont mindenki tudta, hogy hol dolgozik. A saját automata-üzemében.

Tényleg nagyon fontos ember volt, habár nem az építkezésen, vagy a gumók egybetartásán dolgozott, hanem a kereskedelemben. Gyakorlatilag az összes automatát ő gyártotta, és irányította ami a földről szállította fel a nyersanyagokat. Alig egy maroknyi ember van az egész rendszerben, akinek bármi köze van a talajhoz, persze személyesen ők sem járnak le, odalent minden száz százalékig automatizálva van, de Léon azon kevesek közé tartozik, akik a legalsó szintről felügyelik a dolgokat.

Mint sokak számára, ez Jones-nak is rémisztő volt.

De volt valami még rémisztőbb - hogy Jones tudta, hogyan férkőzzön a közelébe, és hogy tudta, hogy meg fogja tenni.

Olyan volt, mint egy végső, elkerülhetetlen árulás.

Laura mérnökként dolgozott, és a mobiljának a kódja még mindig Jessica születési dátuma volt.

Laura alacsony szintű mérnök volt - habár magasabb, mint akkor, amikor Jones felesége volt, vagy egy éve léptették elő, ezt Jones tudta, mert diszkréten figyelemmel kísérte őt - de elvileg minden joga megvolt ahhoz, hogy belépjen Finn gyárába.

Szóval Jones egyszerűen besétálhatott egy pisztollyal a kezében, és az ősi módszerrel kiszedhette Léonból, hogy hol van Ophelia.

Nevetségesen ideális megoldás, attól eltekintve, hogy ezzel akár bajba is sodorhatta Laurát.

Szóval ezért ült a telefonja előtt, és kérdőjelezte meg magát.

Valamennyire rendbeszedte az öltönyét, habár ki is vasaltathatta volna, a hotel erre is automatizálva volt, vagy akár vehetett volna egy másikat, volt még rá pénze, de minek. Ebből úgysem fog szépen kijönni. A Finn üzem az egyik külső gumóban volt, úgyhogy igénybe kellett vennie a helyi libegővasút szolgáltatását. Ami után visszavont mindent, amit a középső szint libegővasútjáról valaha mondott - mi volt az a visszafogott nyikorgás, csikorgás és zötykölődés ehhez képest! És ő még valaha azt hitte, hogy le fog szakadni! Ha ettől ósdi vagon súlyától nem adja meg magát a vékonnyá használódott, métereket kilengő drótkötél, akkor mindent kibír. Szinte látni vélte az ablakon át, ahogyan a lemorzsolódó rozsda törmeléke a mélybe hullik.

Léon Finn biztos magán-bogárral jár dolgozni.

Mire odaért, már lecsengett a reggeli forgalom, az összes mérnök rég beért a munkába, és remélhetőleg elfoglalta a helyét, így Jones egyedül sétált a főbejárathoz. Behívta a mobilon Laura igazolványát, és csak felmutatta a konzol előtt, az ajtó máris engedelmesen nyílt neki.

Azt hitte, még legalább egy unatkozó portással, vagy biztonsági őrrel számolnia kell, de nem volt ott senki. Végülis egy automata-gyárról van szó.

Azután fogalma sem volt, hogy merre menjen - online térképet nem talált a gyár belsejéről. Még szerencse, hogy olyan óvatosak voltak, hogy minden sarkon ki volt szegezve a menekülési útvonal tűz esetén. Hatalmas épületről van szó, de a legnagyobb részét gyártósorok és raktárak tették ki, nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy a néhány megnevezetlen, kisebb helyiség minden bizonnyal iroda. Hacsak nem takarítószer-raktár, az szívás lenne. De nem estek messzire a bejárattól, tippre azért, hogy nehogy már a főnöknek mindenen végig kelljen caplatnia a reggeli kávéjához.

Jones senkivel sem találkozott útközben, így nem kellett magyarázkodnia, hogy mit keres itt. És nagyon hamar célba is ért.

Az iroda ajtajára aranytáblára szegezték ki Léon Finn nevét. Emlékeztette Jones-t az ex-főnöke, Miss Merrick ajtajára, a különbség csak az volt, hogy ez a Finn valóban kiérdemelte ezt a puccos kis táblácskát.

Jones az ép, bal kezével vette elő a pisztolyát. Két választás van, vagy Léon odabent ücsörög, így Jones azonnal neki tudja szegezni, vagy pedig még nem ért be a munkába, esetleg téblábol valahogy a gyár területén, akkor szépen leül az asztalához, és megvárja őt. Persze előtte még be kell jutnia, vagy szétlövi zárat, ami nem lenne túl szerencsés, még a végén meghallják, vagy…

Laura igazolványa minden gond nélkül kinyitotta ezt az ajtót is. Szinte túl könnyen ment ahhoz, hogy igaz legyen.

Na igen, túlságosan is könnyen.

Jones éppen csak belesett az ajtón, máris három fegyver csövébe nézett.

Léon Finn önelégülten vigyorogva támaszkodott az asztalánál mind a kb százhatvan centijével, a biztonsági emberei teljes védelmében. Mondjuk az arcszerkezete alapból pont olyan volt, mintha önelégült vigyorgásra tervezték volna, egy kis perverz bajusszal tetőzve, szólva ez lehet, hogy nem csak Jones-nak szólt.

Ha legalább a jobb keze működött volna! Úgy még lett volna némi esélye, így azonban veszett ügy volt.

- Nem hagynám ki a lehetőséget, hogy személyesen üdvözöljem a vendégünket. Laura Castillo, nem igaz?

Ja, kibaszott Castillo. Laura csak addig tartotta meg Jones nevét, amíg újra nem házasodott, akkor felvette az új férjéét.

- Nem? Na, ki hitte volna! Csak nem gondolta, hogy a tudtomon kívül akárki ki-be mászkálhat a gyáramban?! Ha! - Szemmel láthatóan jól mulatott. - Rögtön megpingelt a rendszer, hogy nem várt látogatónk van, és naná, hogy az egész be van kamerázva! Mégis mit gondolt? Hogy nem lesz gyanús? Most, ha lenne kedves odaadni a pisztolyát…

Jones engedelmesen átnyújtotta a fegyvert a felé lépő őrnek. Nem sok választása volt.

- Na, ne legyen már olyan mulya! Szóljon már valamit! - De folytatta, mielőtt Jones-nak esélye lett volna bármit is mondani, nem mintha okvetlenül akart volna. - Amúgy is már tudom, ki maga, Jesse Jones. Nem akármi rendszerek vannak ám itt! Mindenből a legjobb! Automatikusan értesítette a rendőrséget, de mire azok ideérnek! A magam kezébe kellett vennem az irányítást. - Az egyik őr felé kacsintott, aki továbbra is faarccal állt.

Angelikának, vagyis hát, Sarah-nak igaza volt, ez a pasi tényleg nem százas, gondolta Jones.

- Már csak arra lennék kíváncsi, hogy mit keres itt egy körözött ex-zsaru. Mit akar tőlem?

Most legalább elhallgatott, időt hagyva Jones-nak, hogy válaszoljon.

Jones meg úgy volt vele, hogy már igazán nincs mit veszítenie. Még ha egy cellában is végzi, nem marad ott örökké, ebben a virágzó rendszerben Nektor emberi ott is hamar kicsinálják. Alapból a börtönben egy zsarut elég hamar kicsinálnak. Ennyi erővel akár meg is kérdezheti, ha mégis máshogy alakulnak a dolgok, esetleg hasznos lesz az infó.

- Azért a lányért jöttem, aki magánál van. Opheliáért.

- Passz - mondta Léon csalódottan. - Rossz ajtón kopogtat.

Jones idegesen karba tette a kezeit. Ez mondjuk nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert félreértették, és kishíján lelőtték miatta.

- Pávatollai vannak.

- Ja, hogy ő! Szóval azért a lányért csináltad az egészet! Haha! Végülis, ez elég romantikus, nem igaz?

Nem tudni, kitől kérdezte, az őrök mindenesetre meg sem rezdültek.

- De ez nem lesz egy nyálas, hepiendes színdarab, barátom, nem, ez egy tragédia. Nem csak azért, mert magát mindjárt lecsukják, hanem mert az a lány már nincs is velünk.

- Akkor hol van? - vágott közbe Jones, ugyanazzal a pánikkal, mint első alkalommal, amikor Sweetheart mondta neki ugyanezt.

- Neeeem, semmi olyasmi, nem halt meg. Megijesztettem? Ez bájos. De nem, egy fokkal még tán rosszabb. Idehoztam őt, na érti, hogy felavassuk az irodát, meg itt kéznél vannak az őrök is, ha kell, tudja, nem semmi az a lány, erre meg rögtön megszökött tőlem, és nem találja ki, hova ment! Lement, érti! Lement a földre!

- Logikus - mondta Jones. „Minél magasabbra repülsz, annál mélyebbre zuhansz”, álmodott erről, meg álmodott a földről is Jessica csupasz talpai alatt, és álmodott még nagy robotokról is, akik a kezükben tartják a fákon ülő gumók sorsát, mert azok szállítják fel a lent termelt nyersárukat, és le az emberek által termelt szemetet.

- A frászkarikát logikus! Ki a franc megy le? Ki fog nyúvadni azon a kivénhedt, száraz, döglött földön! De bánom is én! Az hótziher, hogy én nem megyek utána, akármennyit is veszítettem vele. Nem volt ám olcsó! De sssh! Hallja, most pingelt a rendszer! A rendőrség már az ajtó előtt várja! Kikísérnétek?

Ez valószínűleg az őröknek szólt már, habár ezt ebből a hablatyolásból nehéz volt kiszűrni. Nekik azonban sikerült, ugyanis fenyegetően Jones felé léptek, és ketten kétoldalt karon ragadták őt.

- Micsoda romantikus bolond! - szavalta még magának Léon, ahogyan kivezették őt az irodából.

Legalább valakinek összehozott egy jó napot, gondolta Jones, bárcsak inkább saját magának sikerült volna. Három őr támogatta őt, és náluk volt a fegyvere, noha volt még egy kése is a bokájához rögzítve, de nem tudta, hogyan vehetné elő. És a kijárat vészesen közeledett.

Jones szerencséje két eltévedt mérnök személyében testesült meg, akik olyan hevesen magyaráztak valamit egymásnak, hogy nem néztek körbe, amikor kifordultak a sarkon, és egyenesen nekiszaladtak Jones egyik őrének. Az őr egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, Jones pedig rájátszott a dologra - elesett, és magával rántotta a bizonytalanul álló őrt is. Automatikusan a jobb kezével nyúlt a kése után, amibe rögtön belehasított a fájdalom, ahogy rámarkolt, de nem volt mit tenni, nem késlekedhetett. A másik őr bokájába vágta a kést, mire ő is a földre zuhant, viszont a harmadik már elővette a fegyverét, így Jones gyorsan a földön fetrengő, sérült őr mögé gördült. Kisebb dulakodás következett, amiben ő indult előnnyel, mert a kés sokkal hasznosabb közelharcban, mint a pisztoly. Ugyan Jones hallotta, hogy egy fegyver elsül, de fájdalmat nem érzett, igaz, ebben a pillanatban még a kezén és az állandóan lüktető mellkasán sem. Sikerült elszednie az őr pisztolyát, és bal kézzel, kvázi vaktában leadott egy lövést. Ő viszont, a jajgatásból ítélve, valakit eltalált, de arra nem volt ideje, hogy megnézze, kicsodát, mert közben felállt, és még két random lövést leadva futni kezdett. Útközben a folyosón találkozott a két mérnökkel, akik eszeveszetten menekültek - fellökte őket, hogy ezzel is akadályt képezzen maga mögött. Újabb lövéseket hallott, de nem fordult hátra, hogy viszonozza a tüzet, jelen pillanatban jobban bízott a gyorsaságában, mint a célzóképességében.

Csak az volt a baj, hogy fogalma sem volt arról, merre szalad, attól eltekintve, hogy minél távolabb az őröktől, meg a kijárattól, ahol a rendőrök vártak rá tárt karokkal. Ugyan az érkezésekor megnézte a kirakott térképeket, de azért annyira mélyrehatóan nem tanulmányozta őket, túl hamar megtalálta az irodák üres rubrikáit, de mindegy is, futtában amúgy sem tudott volna eligazodni. A folyosó lassan elfogyott előtte, és nem kínálkozott sarok, amin befordulhatna, így kezdett aggódni, hogy zsákutcákba kerül. Kapott hát alkalmon, hogy kinyílt az egyik ajtó, ami mellett épp elrohant - visszafordulva egy újabb mérnököt lökött fel, és belépett az elé táruló helyiségbe. Egy pillanatra megtorpant, mert böhöm nagy terembe érkezett, ahol zajosan folyt az élet, noha embereket nem látott, csak termetes gépezetek zörögtek, amik mit sem foglalkoztak az érkezővel. Óriás robot-karok dolgoztak rendezett sorokban, zavartalanul, ütemesen adagoltak mindenféle fémtörmeléket meg ki tudja miket valamilyen gyártósorra, masszív, fém testek, mint a felügyelőbiztosok, gurultak fel-alá kiszámítható pályák mentén.

Mindenesetre épp elég fedezékkel szolgáltak, amire Jones-nak perpill égető szüksége volt. Éppen volt ideje behúzódni egy négyszögletes bádogtest mögé, már hallotta is ahogyan egy golyó hozzá túlságosan is közel fémbe hatol. Az éles kongás fájdalmasan zengett a fülébe, a kését visszadugta a helyére, most úgysem venné sok hasznát, de később még jól jöhet, és találomra visszalőtt, mert a fejét nem merte kidugni, egy helyben maradni szintén nem tűnt okos ötletnek. Görnyedten szaladva keresett valamit, ami mögött biztonságosabban elbújhat. De a robotok közben továbbra is a maguk kis ritmusában mozogtak, nem törődve a körülöttük zajló csatával, és azzal, hogy folyton védtelenül hagyják Jonest, akinek emiatt állandóan újabb és újabb fedezék után kellett néznie. Egyre mélyebben hatolt a terem gyomrába, és az üldözői szorosan követték őt, Jones egy-egy gyors pillantással felmérte, hogy bár az őrből csak kettő maradt, abból is az egyik bicegett, de közben bebocsátást nyertek a rendőrök is, szóval legalább hét-nyolc ember volt a nyomában. Ugyan nekik is folyton fedezéket kellett találniuk, de Jones egyetlen fegyverrel, és bal kézzel lőtt rájuk, rengeteg lehetőséget hagyva nekik arra, hogy elrendeződjenek. Érzékelte, hogy lassan bekerítik őt, szóval kénytelen volt valamivel merészebben fellépni, hogy legalább egy menekülési útvonalat felszabadítson magának. Egy zsarut sikerült leszednie, szegény éppen csak felkiáltott, és ki is terült a földön, de közben valami olyan erősen vállon ütötte Jonest, hogy kiesett a kezéből a fegyver. Fájdalmat nem is nagyon érzett, de tudta, hogy eltalálták őt, ráadásul a bal vállán - nem volt ideje ellenőrizni a sérülést, de érezte, hogy a forró vér átitatja a ruháját. Azonnal felvette a pisztolyát, de most már a bal karja is úgy lebénult, hogy sok mindent nem tudott kezdeni vele. Behúzta a nyakát, és elrohant a halott zsaru mellett, nem törődve a körülötte fütyülő golyózáporral, bevetette magát valami nagyobb gép mögé, és amíg takarásban volt, bemászott a szomszédos gyártósor alá. Küzdeni nem tudott, és túlságosan körbevették őt ahhoz, hogy meneküljön, így nem maradt más, mint hogy elbújjon. De ez sem működhetett sokáig, már csak azért sem, mert jelentős vérnyomokat hagyott maga után. Szaladni itt nem tudott, éppen csak félig-meddig négykézláb mászni, ráadásul a sérült kezei vonakodtak engedelmeskedni, azért csak megindult, abba az irányba, amerre felette a fémdarálék zörögve-csörögve haladt. Az orra megtelt a vasreszelék nehéz szagával, a gépezetek hangosan csattogtak, és zakatoltak körülötte, így nem hallhatta az üldözőit, csak remélhette, hogy nincsenek teljesen a sarkában. Addig nem bújt ki, míg az út tartott felette, aztán kigurult egy nagy, szögletes gép mögé. Lopva körülnézett, két rendőrt látott a másik oldalon, akik egyelőre nem vették észre őt. Adott magának egy másodpercet, hogy szusszanjon, és felmérje a lehetőségeit. Elbújni, de hova? Csak az örökmozgó masinák dolgoztak körülötte szakadatlanul, sehol egy kijárat, vagy legalább egy kibaszott asztal, ami annyi ideig egy helyben marad, hogy alá bújva Jones lélegzethez jusson.

Rémülten rándult össze, amikor egy robotkar nyúlt a feje fölé, mintha el akarná kapni őt, de szó sem volt erről, épp ellenkezőleg. Egy nagy adag fémhulladékot engedett ki a lapátujjai közül, és persze azt se Jones fejére szórta rá - hanem abba, amint Jones éppen fedezéknek használt. Akkor jött rá, hogy az nem is masina, hanem egy hatalmas nagy tároló. Egy kibaszott fém láda.

Jones-nak támadt egy nagyszerű ötlete. Kissé őrült ötlet, de nemigen volt miből válogatnia.

Gondosan eltette a fegyverét, megvárta, amíg a kar elhúzódik, vissza a gyártósor irányába, ami, mint Jones rájött, nem is gyártósor, hanem egyszerű szemétszállító, amiről útközben valószínűleg a még használható dolgokat válogatják ki, vagy ki tudja, kit érdekel. Sietve odakúszott a sor végére, és amint a robotkar felmarkolta a következő adag hulladékot, Jones belekapaszkodott, és hagyta, hogy felemelje, aztán a szeméttel együtt őt is kidobja.

Nem is volt olyan nagy zuhanás, mert a tároló már majdnem tele volt. Igyekezett gyorsan felállni, a lába belesüppedt a szúrós, éles fém-talajba, de valahogy elvergődött a láda oldalához, és megkapaszkodott a szélében. Amennyire tudott, felhúzta magát, összeszorította a fogait, ahogyan a frissen sérült vállába belehasított a fájdalom, a másik kezéről nem is beszélve - de még ez is jobb volt, mintha a következő adag fém egyenesen a nyakában landolt volna.

És mindenképpen jobb annál, mintha agyonlőnék.

Szóval kapaszkodott, jól tudva, hogy az élete múlik rajta - az az élet, amihez az utóbbi időben egyre kevésbé ragaszkodott. Szerencsére az ember ilyen helyzetekben nemigen szokott gondolkozni, csak teszi, amit tennie kell.

Jó néhány adag törmelék érkezett még, míg a láda nagyjából megtelt, és Jones felküzdötte magát a tetejére, hogy kilessen. Elég magasan volt ahhoz, hogy lássa, ahogyan odalent egyre dühösebben keresik őt, és ahhoz is elég magasan, hogy eszükbe se jusson felnézni.

Még el is mosolyodott.

De a győzelme nem tarthatott sokáig, ugyanis a láda hamarosan megmozdult alatta. Jones rémülten kapaszkodott, nehogy kizuhanjon egyenesen az üldözői lábai elé, de a tároló biztonságos lassúsággal indult meg, és gurult végig a termen. Jones egy ideig csak lapult, nehogy a hirtelen mozgásra felfigyeljenek rá, de hát az üzem végig háborítatlanul működött, a gépezetek folyamatosan mozogtak körülöttük, ez nem kelthetett nagy gyanút. Mégis, mire összeszedte a bátorságát, és kidugta a fejét, egy nagy hangár-ajtó előtt jártak, ami már nyílt is fel előttük. Arra gondolt, hogy most szépen kiöntik a többi szeméttel együtt, és neki lőttek, és hogy ez az elérhető végek közül talán a legkevésbé szép, de nem ez történt. A láda begurult a pont rá méretezett, kivilágítatlan helyiségbe, aztán az ajtó bezárult mögötte, és teljes lett a sötétség.

Jones alatt a fémhulladék megremegett ahogyan újra megindultak.

Épp eleget utazott már lifttel, hogy ismerje az érzést. Lefelé tartottak.

Jones ezúttal nem csak mosolygott, hanem felnevetett. Szokásához méltón a vakszerencse terelte arra az útra, amelyikre igyekezett.

Egyszerre örült, hogy újra Ophelia nyomában van, könnyebbült meg, amiért végleg lerázta az üldözőit, és rémült meg attól, ahová tart. Mindezt érezte egyszerre, és közben mégis semmit sem. Valami mélyről jövő üresség tompított el mindent, vagy talán csak az, hogy kezdte elveszíteni az eszméletét.

Mondjuk sejtette, hogy fájdalmas lesz. A vaksötétben minden sebesülése alaktalanul sajgott, fémpor marta a tüdejét, repedt bordái mintha át akarták volna szúrni a mellkasát, a kezei véreztek a lőtt sebektől és a kapaszkodás megerőltetésétől, a fémtörmelék mindenhol áthasította a ruháját, és a bőrét. De mindezeket mintha valaki más érezte volna - Jones, ő valahol máshol volt. Mélyen önmagában.

Persze a zuhanás mindig fájdalmas, ezt Jones jól tudta. Már évekkel ezelőtt elveszítette az egyensúlyát, és azóta is csak zuhant.

Most már nagyon várta a becsapódást.

Még egy dolgot meg kellett tennie, mielőtt leér - összeszedte magát, előkaparta a lemerülőfélben lévő telefont a zsebéből, és írt egy jelentést egyenesen Miss Merricknek címezve, ha már a rendőrségi rendszerre többé nem tudott fellépni. Összevérezte a kijelzőt, de nem foglalkozott vele, igyekeznie kellett, hogy végezzen, mielőtt kilép a hálózat hatósugarából, ha jól sejtette, odalent már mit sem ér a kütyüvel. Laura nem egy-két új gumó tervezésénél segédkezett, így általa Jones is tudta, hogy majdnem mindegyik tetejére új adó-vevő tüskét kellett építeni. Nem hitte, hogy a föld felszínén gondoskodtak volna erről, és annak ellenére, hogy már nem is próbált meg zsarut játszani, azért Jones-nak eszébe jutott, hogy Opheliának vannak szülei, akiknek joguk van tudni, hogy hová tűnt a lányuk. És ha már úgyis benne volt, megírt minden mást is, Nektor titkos magánliftjéről, arról, hogy a lenti maffiavezérnek ő maga adott kódot a feljutásra, persze hallgatva arról, honnan is szerezte azt, és nem utolsósorban Sweetheart üzletéről, ahová nem minden lány önként és dalolva érkezik, illetve arról az egy kuncsaftról, akiről tudott, Léon Finnről, és hogy hogyan került hozzá Ophelia. Azután megírta az igazságot a rendőrség mélyre hatoló korruptságáról, de nem hallgatott a saját bűneiről sem.

Nem hitte, hogy elér vele bármit is, főleg úgy, hogy nem hivatalos úton tudott csak üzenni. Bár valószínűleg mindegy, ígysem-úgysem lesz belőle semmi, de Jones ennél többet nem tudott tenni.

Nem tudta megítélni, mennyi ideig tartott az út, a bizonytalan, veszélyes talajon nem talált fogást a világon, mintha az idővel együtt minden elmosódott volna körülötte, a sötétben nem is volt biztos abban, hogy magánál van-e egyáltalán. Nem tudott kimászni, a falak minden irányból a konténer oldalához simultak, úgy látszik, a liftet hajszálpontosan erre a célra méretezték.

Puha zöttyenéssel érkeztek meg, a fémhulladék rekedten csilingelt Jones alatt, és kinyílt az ajtó. Ismerős félhomály fogadta őt, mintha csak hazaért volna, valahová a középső szintre. Még a levegő is ugyanazoktól a dohos, fáradt szagoktól volt a terhes. De ahogy kipillantott, elszédült egy pillanatra - hatalmas tér terült el körülötte. A szűk folyosókhoz szokott agya egészen belesajdult, pedig utazott épp eleget libegővasúton, de a fák kiterjedt ágainak és leveleinek árnyai akkor is valamiféle alagutat képeztek körülötte. Most viszont nem látott mást, mint a végtelen, színtelen síkságot, megfoghatatlan távolba guruló gépeket, amelyek, az ő konténeréhez hasonlóan, zavartalanul szállították a terhüket valahová a messzeségbe, illetve onnan vissza a fa irányába. Ami innen lentről még annyira sem tűnt fának, mint odafentről, hiszen itt nem voltak levelek, csak a törzs, olyan vaskos, hogy Jones közelről fel sem tudta mérni, hogy mekkora, magasba vesző falként állt mögötte, és az égvilágon semmi természetes nem volt benne, a felülete ugyanolyan sötét és sima volt, amilyet Jones egész életében látott maga körül. De hát hogyan is lehetett volna másként, elvégre egy teljes várost kellett a vállán tartania.

Közben ők is elindultak az előre szabott útjukon, és Jones csak vitette magát, egyre messzebb az otthonától, míg nem olyan távolra értek, hogy már ki tudta venni a város-erdőt - lentről hatalmas oszlopoknak tűntek csupán, a rájuk épített gumók túl magasan voltak ahhoz, hogy látni lehessen őket, de úgy szétterjedtek a feje fölött, hogy az árnyékukból nem lehetett kilépni.

Jones még mindig a menedékének érezte a konténert, bár attól nem kellett tartania, hogy ide követik őt, de a föld az ő számára is épp eléggé fenyegetőnek tűnt ahhoz, hogy ne legyen kedve megmutatkozni. De nem bujkálhatott benne örökké, már csak azért sem, mert úgy tűnt, hogy lassan célba érnek. Már majdnem maguk mögött hagyták az város árnyait, és ronda épület felé közelítettek, ami semmiben sem hasonlított egy gumóhoz, laposan pöffeszkedett a földön, egyenes élei és sima falai inkább konténerre hajaztak. Szóval elérkezett az ideje annak, hogy a szemetet tényleg kidobják, azután esetleg összepréselik, vagy felhevítik, megolvasztják és újrahasznosítsák, egy mérnök biztos tudná, de Jones-nak fogalma sem volt róla, mindenesetre nem is szerette volna megtudni. A talaj jó pár méterre volt tőle, de mit volt mit tenni, összeszedte az erejét, és átlendült a láda oldalán. Megpróbált talpra érkezni, de nem igazán sikerült, mert a kezei nem bírták a strapát, lecsúsztak a konténer pereméről, és Jones lezuhant. Legalább a láda nem hajtott át rajta, így zavartalanul elterülhetett a földön.

Átkozottul fájt a bal válla, és a tüdeje mintha ki akart volna szakadni.

Hosszú ideig meg sem mozdult, próbálta magát túltenni a megrázkódtatáson. Mikor nagy nehezen enyhült a fájdalom, végre felült. Véres fémreszelék tapadt a tenyerére, és még valami más is - sárga por. Teljesen simára döngölték a földet az ide-oda szállító konténerek, de ez nem változtatott azon, hogy Jones földet tapintott maga alatt.

Eléggé kiábrándító volt. Kicsit talán kevésbé hűvös, mint Jones szobájának a padlója, viszont sokkal koszosabb.

A koszról szólva, Jones tetőtől-talpig mocskos volt, és telis-teli sérülésekkel. Rossz kombináció. A kezéről gyakorlatilag lehámlott a kötés a sok kapaszkodás meg csúszás-mászás következtében, de a válla jobban aggasztotta. A vér teljesen átáztatta a drága öltönyét, a nyomát ott hagyta a földön is, ahol az előbb feküdt. Lehámozta magáról a ruhákat, az inge nedvesen, gusztustalanul tapadt a sebhez, amiből még mindig szivárgott a friss vér. Legalább nem hátulról lőtték meg, így alaposan meg tudta nézni, és könnyen megállapíthatta, hogy a golyó még mindig a testében van. Újabb rossz hír. Még rosszabb, hogy Jones hozzá sem nyúlhatott, ilyen koszos kezekkel többet ártott volna, mint használ, annyit tehetett, hogy letekerte a mellkasáról a kötést, és átrakta a vállára, hogy legalább leszorítsa a sebet. Nem sokat használt, a vér azon is rögtön átütött. Azt kívánta, bárcsak hozott volna magával valami alkoholt, azzal le tudta volna fertőtleníteni a sebeit. Mondjuk meginni se lett volna rossz.

Némileg undorodva vette vissza magára a véres inget és a koszos öltönyt, de az az igazság, hogy hideg volt, és nem lett volna szerencsés a többi probléma mellé még meg is fázni.

Szóval lejutott - nem éppen zökkenőmentesen, de többé-kevésbé egyben. Mindez szép és jó, de fogalma sem volt, hogy ezután merre.

Vajon Ophelia hová mehetett?

De még inkább, jelen állapotában neki hová kéne?

Nem csak a szemetet szállítják le a földre, hanem mindenféléket fel is visznek. Nem csak az építkezéshez használt fémeket szerzik a felszínről, hanem mindenféle nyersanyagot. Vizet, ételt. Gyógyszereket. Fegyvereket, piát, és ruhákat, és mindenféle biszbaszokat, sőt, ezek valószínűleg mind idelent készülnek el, és csak azután kerülnek fel a gumókba. Jones sosem gondolkozott ezen, elég volt neki, hogy a boltban le tudta emelni őket a polcról.

Laura biztos tudná.

Vagy nem. Elvégre nem főmérnök, inkább csak egy robotkar a gyártósoron.

Jones körbejárta az épületet, aminek a gyomrában eltűnt a fémhulladék - ez jó időbe beletelt - de sem emberre szabott ajtót, sem funkcióra vonatkozó feliratot nem látott rajta sehol. Semmit.

Talán jobb lett volna a törzsek közelében maradni, de most már mindegy. Jones nem számíthatott visszafelé fuvarra, még ha lett volna is arrafelé tartó konténer, nem tudott volna feljutni rá. Hála égnek hogy Louis emberei nem törték el a lábait. A legközelebbi törzs is a látóhatár szélén setétlett, és Jones átkozta magát, amiért nem szedte össze előbb a bátorságát, hogy kiugorjon a ládájából, így most jó hosszú séta előtt állt. A folyosókhoz szokott szemével nehezen tudta megbecsülni ebben a hatalmas síkságban a távolságot, de úgy érezte, örökké fog tartani, míg odaér. Talán csak azért, mert vánszorgásnál többre nem futotta az erejéből. A lemerült mobiljától nem tudhatta meg, hogy mennyi az idő, és a körülötte lévő félhomály állandó alkonyatot sugallt, hisz a kiterjedt árnyak idelent még több fényt eltakartak, mint bármelyik szinten. Érezte, hogy egyre lassabban halad, és egyre nehezebb volt levegőt venni, a mellkasa szúrt, a vállából kiterjedt a fájdalom az egész bal oldalára, ráadásul kezdett nagyon szomjas lenni.

Amikor útközben találkozott egy olyan konténerrel, amin ő is utazott, bár egy másik irányból érkezett, viszont egyértelműen az erdő felé tartott, úgy döntött, inkább azt követi. Habár a gép hamar lehagyta őt, Jones csak ment tovább, úgy sejtette, hogy a konténer is egyenes irányba haladt. Így jutott el valamiféle csomóponthoz, egy olyan törzshöz, ahová több irányból is ládák érkeztek, és türelmesen várakoztak a sorukra a lift előtt, ami egyenként szállította fel őket valamelyik gumóba.

Jones hazajuthatott volna.

De, bassza meg, nem azért jött el idáig, hogy megfutamodjon. Amúgy is, mi várná őt odafent? Túlságosan is ki akarják nyírni ahhoz, hogy még egyszer épségben kisétáljon egy kórházból. Szóval a golyó egyelőre marad ott, ahol van, mélyen a húsába ágyazódva.

És Ophelia is itt van valahol.

Jones körbejárta az egy helyben vesztegelő tárolókat, de semmi fogást nem talált rajtuk. Úgyhogy hátrébb lépett, véletlenszerűen kiválasztotta az egyiket, és egyenként kilőtte az összes bal oldali kerekét. Nyugodtan álló célpontokra a fájdalomtól sajgó bal kezével is kiválóan tudott célozni. A konténer megtántorodott, valami elektronika panaszosan felvisított benne, aztán megrogyott, és feldőlt. Jones-nak hátra kellett tolatnia, mert a láda engedelmesen a lábai elé hányta a tartalmát.

Teli volt ugyanolyan fémhulladékkal, mint amihez Jones-nak már volt szerencséje. Kivéve, hogy talán ezek felhasználhatóak voltak még valamire, ha már felfelé tartottak, és nem lefelé. Mindenesetre Jones nem adta fel, egy csomó konténer volt még körülötte, és golyója is akadt bőven. Csak van valamelyikben valami, ami a hasznára lehet.

Fél óra alatt jó kis felfordulást okozott a lift környékén. A még gurulni képes ládák hősiesen kerülgették felfordult társaikat, küszködve hajtottak át a káoszon, hogy a lifthez érjenek, útközben kilapítva a mindenfelé szétszóródott cuccokat. Jones túl későn gondolt bele, hogy odafent mit szólnak ahhoz, hogy akadozik a szállítás, és hogy vajon mit fognak tenni, hogy orvosolják a helyzetet. De mindegy is, mert sikerrel járt. Az egyik konténer teli volt előre csomagolt étellel, és palackozott vízzel - ugyanazokkal a termékekkel, amiket otthon, a rendőrőrsön is meg tudott venni az automatából. Mondjuk fájdalomcsillapító jobb lett volna, de belefáradt a lövöldözésbe, na meg az azt megelőző hosszú gyaloglásba, és a hideg ellenére úgy kimelegedett, hogy le kellett vetnie magáról az öltönyét. Már volt vize, szóval legalább szomjan halni nem fog, és rendesen meg tudta mosni az arcát, a koszos kezeit, és a sérüléseit. Azonban mielőtt ezzel foglalkozni kezdett volna, valamivel távolabb húzódott a felfordulástól, amit okozott, szorosan a törzs mellett maradva, ugyan nem volt igazán fedezék, mégis jobb, mint a semmi közepén lenni. A bal oldalát már egyáltalán nem tudta használni, és egy kézzel nehéz volt cipekedni, így többször is kellett fordulnia, mire úgy ítélte meg, hogy elegendő készletet felhalmozott magának. Talált az élelmiszercsomagok között eléggé tisztának tűnő szövetdarabokat, amik biztosan az utazás viszontagságait igyekeztek megkönnyíteni a törékeny chipsek számára. Kötözőszernek pont megfelelt.

Jones teljesen leizzadt mire végzett, lázasnak érezte magát. Levette a véres ingét is, és a csupasz hátát a törzsnek vetette - most már biztosan tudta, hogy semmi természetes nincsen ebben a fában. Hideg fém simult a bőréhez, de jól esett, legalább hűtötte a lángoló testét.

A kezén még valamennyire tartott a hotelben feltett kötés, habár mocskos vér áztatta át, viszont rengeteg kisebb vágás volt a combján, a hasán és a mellkasán, ahogyan a liftben lefelé jövet a fémtörmeléken hasalt, amikből ki kellett volna rendesen tisztítani a fémport. De a válla aggasztotta a legjobban. Rémesen nézett ki, gyanította, hogy nem ártana kivenni belőle a golyót, csak éppen sem alkalmas személy, sem megfelelő eszköz nem volt a feladatra. Elővette a kését, és alaposan letakarította róla a Léon Finn biztonsági őrének rászáradt vérét. Elég éles volt ahhoz, hogy átvágja vele egy férfi achilles inát, és talán elég hegyes ahhoz, hogy kiszedjen vele egy golyót. Csak éppen fogni is alig tudott a jobb kezével, a be sem gyógyult sebe csúnyán felszakadt, és mivel alaposan megmosta, most félig átlátszó, vizenyős vér takarta. Jones majdnem rosszul lett, amikor óvatosan megfogta a kés markolatát, és vékony csont fehérjét látta mozdulni a seb mélyének vöröses-sárgás rétegei között. Inkább gyorsan bekötötte a kezét. Bizonyos dolgokról jobb nem tudni.

De lehetett volna rosszabb is - végülis átlőtték a kezét. Ha nem kezelik, akkor most akár át is láthatott volna rajta.

Azért, ha ügyetlenül is, csak megfogta a kést, hegyét a vállán lévő szabályos kis lyukhoz illesztette, és összeszorította a fogait. Hosszú másodpercekig próbálta felkészíteni magát, aztán nagy levegőt vett.

Képtelen volt megcsinálni.

Leeresztette a kést.

Talán nem is jó ötlet kivenni azt a golyót, honnan tudhatná azt ő, nem orvos, nem ért hozzá. Talán jobb nem bolygatni a sebet.

Csak ne fájt volna olyan rohadtul! Úgy érezte, mintha élőn lüktetne a sebében az idegen ólomdarab, egyre terjedő mérget pumpálva a szervezetébe. Szorosan betekerte a vállát, aztán mohón kiivott egy palacknyi vizet, és hullafáradtan kinyúlt, a hideg falnak döntve forró arcát. Mintha esteledett volna, a félhomály lassan sötétségbe fordult, de az is lehet, hogy csak Jones kezdte elveszíteni az öntudatát.

Álmában a világ lassú és ragadós volt, a legfelső szint napja tűzött az arcába, és úgy felhevítette a testét, hogy azt hitte, megfullad. A levegő fülledt volt, a tüdeje minden levegővételnél fájdalmasan ellenkezett, láthatatlan súly szorította a testét a földhöz, ahhoz a kemény, mocskos, poros földhöz, amiből a városaik sarjadtak. Valaki fölé hajolt, egy pillanatra azt hitte, hogy Jessica az, de nem, Jessica meghalt, és Jessica még csak gyerek volt, ez pedig egy felnőtt nő. Jones fegyverrel a kezében aludt, így most csak fel kellett emelnie a jobbját - habár még megtartani is nehezére esett a súlyos pisztolyt, nem hogy elsütni. Remegett a karja, mire a nő óvatosan hátrébb lépett, de nem menekült el, csak állt ott, és akkor Jones-nak kitisztult annyira a látása, hogy felismerte őt.

- Ophelia. - Jones hangja száraz, és törékeny volt, mintha a lány nevét régi pergamenre írta volna. Opheliának már nem voltak pávatollai, és a díszes smink is megkopott az arcán. Így sokkal fiatalabbnak, és ártatlanabbnak tűnt.

Jones leengedte a fegyverét, vagy inkább leejtette, és lassan, fájdalmasan pislogott, a szeme és a torka száraz volt, mintha homokot szórtak volna belé. Ophelia rámosolygott.

Az első dolog amit érzékelt az volt, hogy milyen kényelmesen fekszik, és hogy nem fáj semmije. Félálomban lebegve, elcsúszó gondolatokkal próbált rájönni, hogy ez miért rossz dolog.

Aztán eszébe jutott.

Kelletlenül nyitotta ki a szemeit, és rögtön megállapította, hogy határozottan nem ott van, ahol elaludt. Egy kórházi szobát bárhol felismert volna, még úgy is, hogy az, ahol most feküdt, valahogy mintha nem stimmelt volna. Először nem tudta miért, aztán rájött, hogy a furcsa, narancssárga fény miatt, ami mintha a plafonon szüremlett volna át.

Vigyázva emelte fel a fejét, hogy körbenézzen - nem volt egyedül. A szoba végében egy műanyag székben Ophelia ült, és egy könyvet olvasott. Régi, papírra nyomtatott példányt, micsoda különcség! Most kapásból megismerte őt, pedig már azt is látta, hogy a tollaival együtt a hajának nagy részét is elveszítette, csak valami kékes tüsi maradt belőle. Egyszerű, barna felsőben volt, és farmernadrágban, ennek ellenére még mindig szép volt.

- Hát megtaláltalak - mondta Jones fáradtan.

Ophelia összerezzent, aztán gondosan az ölébe hajtotta a könyvet, de nem állt fel.

- Szerintem én találtalak meg téged - felelte vidám tekintettel.

Jones megpróbált felülni, de nem ment olyan könnyen, mint tervezte. Csak most jutott el addig, hogy magán is végignézzen - ismerős kórházi köpeny volt rajta, a kezét és a vállát vastagon betekerték kötszerrel, de a mellkasán és a lábain is érezte a jótékony szorítást.

- Ha nem tévedek, te vagy a nyomozó, akit a szüleim utánam küldtek.

- Na igen - felelte Jones. Sosem volt nyomozó, már rendőr sem, de mindegy. - Jesse Jones vagyok.

- Örvendek - mondta Ophelia, és végre felállt a székből, letette rá a könyvét, és közelebb lépett a férfihez. - Nem hittem volna, hogy eljutsz idáig.

- Én sem voltam benne biztos - mondta Jones. Tényleg volt egy-két helyzet, amiből kis híján nem jutott ki élve. - Egyébként hol vagyunk?

- Kórházban.

- Na ne, komolyan? - A hangja túl erőtlen volt ahhoz, hogy gúnyosan hangozzék. - Úgy értem, melyik szinten?

- Még mindig a földön vagyunk - felelte Ophelia elnézően.

- Mi? - Jones meg volt zavarodva. Hiszen semmi sincsen a földön pusztaságon és megközelíthetetlen gyárépületeken kívül, ezt mindig is tudta, de előző nap a saját szemével is meggyőződött róla. Talán még mindig csak álmodik.

- Van néhány dolog, amit tudnod kell - mondta Ophelia várakozóan. - De nem elég, ha elmondom neked. A saját szemeddel kell látnod.

Jones mozdulatai nehézkesek, és koordinálatlanok voltak ahogyan lehántotta magáról a takarót, hogy engedelmesen kikeljen az ágyból. Továbbra sem fájt semmi, éppen csak némi húzódást érzett a vállán, és kellemetlen nyomás nehezedett a fejére.

- Az orvos azt üzente, nem lenne szabad még felkelned - jegyezte meg Ophelia mintegy mellékesen. - Össze-vissza törted meg kaszaboltad magad, és magas lázad volt, amikor behoztalak. Meg kellett műteni. Három napig magadnál se voltál.

- Ezek szerint épp eleget aludtam.

- Reméltem, hogy ezt mondod. - Ophelia szinte ragyogott. - Csak óvatosan! Ott a szekrényben vannak ruhák. Odakint várlak.

Jones nem tudta mire vélni ezt az egészet, de nem is bocsátkozott feltételezésekbe, hagyta, hogy a történések magukkal sodorják. Hogy Ophelia magával sodorja. Hát nem éppen ezért követte őt idáig?

Bosszantóan sokáig tartott míg sikerült felöltöznie, pedig a ruhák, amiket talált, szépen passzoltak rá. Az orvosnak nyilván igaza volt, nem kellene még felkelnie.

De van egy kibaszott orvos a földön, aki azt mondja, nem kéne felkelnie. Ez túlságosan is elképzelhetetlennek tűnt. Összeszedte magát, és Opheliát követve kilépett az ajtón. Jellegtelen, alagútszerű előtérbe került, az onnan kivezető ajtó gyanúsan világított.

Azon túl már a szabad ég fogadta.

Meg kellett torpannia, mert a fény teljesen elvakította őt. Hunyorgott, azt hitte, káprázik a szeme - hirtelen akkora tér, és annyi szín tárult elé, hogy az nem tűnt valóságosnak. Mintha valami hallucinogén hatása alatt lett volna, egyedül az út szürkéje hatott ismerősnek a lábai előtt, azon kívül minden hihetetlen volt. Falak helyett minden irányban a tarka végtelen, a csupasz napfény alatt túlságosan is zöld fű, itt-ott sárga virágokkal tűzdelve, valamivel távolabb lágy narancssárga sátorszerű házak sora, apró, szelíd másai a gyárépületeknek. És mindenfelé emberek, noha nem sokan, inkább csak járókelők, akik udvarias kíváncsisággal néztek Jones-ra, de nem zavarták meg őt.

- Üdv a földön, Jesse - mondta Ophelia boldogan.

- Ezt nem hiszem el.

- Gyere, sétáljunk!

Jones hagyta, hogy a lány belé karoljon, szüksége volt a támogatásra, úgy érezte, hogy még nem tért magához a lázálmából. Ophelia nem mondott semmit, figyelmes, szinte büszke tekintettel figyelte, ahogyan Jones kiálmélkodja magát. Letértek az útról, belegázoltak a magas fűbe, és Jones érezte a puha földet a lába alatt, ismeretlen illat töltötte be az orrát, friss, hideg, és gazdag, és rádöbbent, hogy mindez nagyon is valóságos.

És hogy túlságosan sok. Túl nagy a világosság, bántóak az erőszakos színek, és főleg a távolság. A látóhatár messzeségével Jones már megbarátkozott a gyár és a lift közötti sétája során, de a fejére boruló végtelennel nem tudott mit kezdeni. Beleszédült, ahogy felnézett a felhőtlen, kék égre, és nem volt mellette fal, amiben megkapaszkodhatott volna.

Igaz, hogy semmi nem volt, ami bezárja, de nem is védte semmi.

De Ophelia nem állt meg, következetesen húzta magával, pedig Jones már nem tudta figyelni, hogy merre tartanak, nem tudott ellenállni sem. Riadtan, zihálva lépkedett, elveszítette az uralmat a saját teste felett, de nem baj, mert Ophelia vezette őt, míg Jones egyszer csak azt vette észre, hogy fák árnyéka simul feléjük. Ezek igazi fák voltak, nem hatalmas fém monstrumok, törzseik sötétbarnák, és göcsörtösek, lombjuk egészen föléjük hajolt, alsó leveleik csiklandozták a hajukat, és tompították a nap ragyogását.

Jones máris sokkal jobban érezte magát.

Amikor elég mélyre értek az erdőben, Ophelia leült a földre, és Jones invitálásra nem várva elhelyezkedett előtte. Ez a kis séta jobban kifárasztotta, mint gondolta volna, nehezen vette a levegőt, és a válla sajgott.

- Először én is megijedtem - nyugtatta meg a lány. - De hozzá lehet szokni.

Jones kinyújtózkodott, hogy ellazítsa fájó tagjait, és sóhajtva lerázta magáról a rémület maradékát. Már csak a döbbenet maradt. Napfoltok táncoltak a földön, ahogy a bágyadt fény átszüremlett az állandóan mozgó levelek között. Ophelia levette a cipőjét, és a meztelen lábát belefúrta a göröngyös, agyagos földbe.

- Nem hiszem el, hogy ez a hely valódi - mondta Jones őszintén kétkedve. Ebben a pillanatban még abban is kétkedett, hogy az előtte ülő Ophelia valódi. Olyan nagyon vágyott arra, hogy megtalálja, hogy most, miután sikerült, nem tudta, mit kéne éreznie. - A föld felégett, kiszáradt, és elpusztult. Semmi sincsen idelent.

- Igen, én is ugyanezeket a szarságokat tanultam az iskolában - felelte Ophelia frusztráltan. - De az elmúlt pár nap során felvilágosítottak: annyi igaz, hogy az utolsó világháború során kis híján sikeresen kiirtottuk saját magunkat. De hogy az egész földet? Az egyszerűen nonszensz. Sosem vettem be igazán. A Béke nagy megemlékezése… Légből kapott hülyeség! Még hogy mi lennénk az emberiség utolsó túlélői, akik a végső pillanatban a fejükhöz kaptak, kibékültek, és felköltöztek a fák közé! Micsoda romantikus baromság! Az őseink nem voltak mások, csak egy nagy rakás ember, akik úgy döntöttek, kiszállnak a dologból, és megépítik a saját társadalmukat.

- De ez alig háromszáz éve volt! Hányadik évfordulót ünneplik éppen ebben a pillanatban is otthon a fesztiválozók? Az igazság nem veszhet el ennyi idő alatt!

- Nem is veszett el, csak eltitkolták. Talán elég jól ahhoz, hogy most már tényleg senki se emlékezzen rá. De ezt kötve hiszem, inkább arra tippelnék, hogy még ma is ügyesen manipulálnak minket. Egy kalitkában éltük le az egész életünket!

- Vagy inkább egy petricsészében - javította ki Jones. - Hogy találtál rá erre a helyre?

- Sehogy, ők találtak meg engem. Állandóan figyelemmel kísérik a városrendszert. Szerinted a gyárak, amik mindent megtermelnek nekünk, ennyi ideje üzemelnek automatikusan? Néha ezt-azt meg kell javítani, ki kell cserélni. A karbantartó robotok se képesek mindenre. Azonnal érzékelték, hogy valami élő érkezett a földre, és kijöttek elém, hogy felszedjenek. Tudod, nem mi vagyunk ám az első bevándorlók… vagy mondjam inkább, hogy levándorlók? Mások is megtalálták a leutat előttünk, a kíváncsiak, kétkedők, és nyughatatlan felfedezők, mint én. Na meg pár menekülő bűnöző is.

Mint én, tette hozzá gondolatban Jones.

- Szóval csak figyelnek távolról, mi? - mondta Jones rosszkedvűen. - Mint valami elkerített rezervátumot. Esetleg itt-ott diszkréten besegítenek, ahelyett, hogy elárulnák nekünk az igazságot. Ezek semmivel sem különbek, mint a mi vezetőink.

- De hát csak félnek. Mi nem merünk lejönni, ők meg nem mernek felmenni. Én is még csak pár napja vagyok itt, de arra már rájöttem, hogy ezek az emberek nem szeretik a fegyvereket, Jesse. Hihetetlenül békések, és tényleg harmóniában élnek a természettel. Ami rólunk nem igazán mondható el.

Jones egy pillanatra elgondolkodott. - Talán azért, mert ők szembenéztek a háború következményeivel, míg mi elmenekültünk előle.

- És nézz körbe, mit hoztak létre a romokból! Mi mit értünk el? Sötét gumókba zárkóztunk, és semmit se változtunk háromszáz év alatt. Világéletemben repülni akartam, ezért szöktem fel a felső szintre, és onnan még magasabbra akartam jutni, egészen a fák tetejéig. De épp olyan szűklátókörű voltam, mint az elődeink, akik úgy döntöttek, hogy felköltöznek a fákra. Nem a szabadságot kerestem, csak menekültem én is, mint ők. De igazság az, hogy nem madarak vagyunk, hanem emberek, és itt van a helyünk a földön. Itt van az otthonunk. És erre rájött mindenki, aki előttem idáig eljutott, nem hiába van hogy senki nem próbált még visszamenni.

- Mégis hány emberről van itt szó?

- Nem tudom pontosan, de nem sokról. - Ophelia kisebb szüntetet tartott, összeszorította az ajkait, látványosan magában tartott még valamit. Jones baljóslatúnak érezte a pillanatnyi csendet, de nem volt ideje gondolkozni rajta, mert a lány kisvártatva folytatta, kicsit könnyedebb hangnemben.

- Amikor az érkezésem másnapján meghallottam, hogy jött még valaki, mindjárt gondoltam, hogy engem keres, szóval magam mentem utánad.

- Habár azt mondtad, nem hitted volna, hogy eljutok idáig… - emlegette fel Jones.

- Igen, csak… - Ophelia hezitált, aztán csak kibökte: - Ez elég őrültségnek hangzik, de álmodtam rólad. Semmi igazán értelmeset, de tudod, amikor először láttalak, mintha megismertelek volna.

Jones meghökkent egy pillanatra, de nem mondott semmit. Túl sok minden lett volna, amit a saját álmaival együtt be kellett volna ismernie a lánynak, és erre nem állt készen. Az sem biztos, hogy valaha készen fog. Vagy hogy akarja egyáltalán.

- Én bezzeg nem ismertelek fel elsőre, pedig számtalan felvételt láttam rólad - felelte helyette.

- Igen, erre rájöttem a rám szegezett pisztolyból.

- Bocsánat. Mentségemre szólva épp nem voltam elememben. És már nincsenek tollaid… Persze most már értem, miért szabadultál meg tőlük.

Ophelia ezúttal nem mosolygott, egészen komolyan nézett Jones-ra.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem. Akár meg is halhattál volna, és azon a zűrzavaron keresztül követtél ide, amit én hagytam magam után.

- Néhányszor rám lőttek, de nem nagy ügy - mondta Jones lazábban, mint ahogy valójában érezte. - A golyót, gondolom, már úgyis kivették a vállamból.

- Igen, de az orvos szerint nem is az volt az igazi probléma, hanem hogy a törött bordáid majdnem átszakították a tüdődet. Elég lett volna egy rossz mozdulat... Vagy ha nem érkezek oda időben…

- Amikor utoljára csekkoltam, még csak repedtek voltak - felelte Jones félvállról. - De legalább jó nagy rumlit csináltam, szóval könnyű volt megtalálni.

Aztán rájött, hogy nem akarja elbagatellizálni a dolgot.

- Nézd, tudtam, hogy miféle veszélyek leselkednek rám, és számtalan alkalmam volt arra, hogy visszakozzak. Nem azért nem adtam fel, mert olyan lelkiismeretes detektív vagyok - ismerte be a féligazságot. - Az igazság az, hogy csak saját magam miatt vagyok itt.

Ophelia várta volna a folytatást, de Jones nem tudott ennél többet mondani. Túl zavaros, túl személyes, és túlontúl kiábrándító lett volna.

- Hát én viszont nem csak saját magam miatt vagyok itt - mondta végül Ophelia. Tekintetében elszántság csillant. - Tudom, hogy igazából nem ismerjük egymást, de bármit is mondasz, mégiscsak utánam jöttél. Láttam rajtad, hogy törődsz velem… Hé, még most is látom. Szóval elárulom neked, hogy én nem leszek olyan, mint a többi levándorló. Nem fogok beilleszkedni ebbe az idilli kis társadalomba, miközben tudom, hogy felettem egy egész városrendszer raboskodik. Ki fogom szabadítani őket!

Hát persze, gondolta Jones, végülis ismerte Opheliát, valahol végig tudta, hogy ez fog történni. Akármekkorát is zuhant, még mindig ugyanaz a lány volt, aki meg akarta menteni a világot.

- Hiszen csak meg kell nekik ezt mutatni! - A karjait felemelve mintha magához ölelte volna a körülöttük lévő élő, lélegző erdőt, az azon túl vidáman ragyogó természetet, és azzal békében együtt élő, tőlük olyan különböző embereket, mindazt az émelyítő szabadságot, amiből Jones még csak egy apró szeletet látott, mégis egyszerre csábította, és fájdította meg a fejét.

- Csak el kell nekik mondani az igazságot, Jesse! Mindannyian haza fogunk térni!

Jones tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Biztos volt benne, hogy ezek a földiek nem engedik, hogy csak úgy visszaliftezzenek a városukba, és mindent kitálaljanak, ahhoz túlságosan is féltek tőlük, ahogyan azt sem hitte el, hogy soha egyetlen leutazó ne akart volna hazamenni a családjához. De még ha fel is jutnának, ott aztán a saját politikusaik hallgattatnák el őket, nem állt érdekükben ilyen drasztikusan megbontani a hatalmi egyensúlyt, na meg leállítani ezt a háromszáz éves kísérletet.

De még ha át is tudnák adni az embereknek az üzenetet, azok nem hinnének nekik. Pár nappal ezelőtt még Jones sem hitt volna egy szót sem ebből.

De még ha hinnének is nekik, nem mernék elhagyni a biztonságos kis gumóikat. Nem mondanának le arról a világról, aminél nem gondolják, hogy jobb is létezhet.

Jones nagyon is jól tudta mindezt. Opheliával ellentétben ő hozzájuk tartozott.

De mégis hogyan mondhatta volna el ezt ennek a lelkes, szenvedélytől fűtött lánynak, akiben annyi naiv jóakarat, és kedvesség ragyogott?

Még egyszer nem okozhatott csalódást.

Egyetlen módja volt annak, hogy az égi város lakóit visszahozzák a földre, és az nem volt olyan egyszerű és szívet melengető, mint ahogyan azt Ophelia képzelte. Nem, a megoldás erőszakos volt, sunyi, és árulást követelt. Ezekhez a dolgokhoz pedig Jones értett.

Az embereket kényszeríteni kellett arra, hogy hazatérjenek, még ha ez áldozatokat is követelt. Súlyos emberáldozatokat.

Azoknak a gumóknak muszáj volt lezuhanniuk. A mesterséges fa-óriásokat ki kellett vágni.

Mindannyiuknak le kellett zuhanni, hogy megértsék, sosem tudtak repülni.

- Csináljuk - mondta Jones Opheliának.

Amit egész idő alatt keresett, végre megtalálta. A kicsi Jessica, aki eddig kísérte őt, most elengedte a kezét. Azért tette meg ezt a hosszú utat, és azért számolt le közben az életével, hogy végül segítsen valóra váltani Ophelia álmát. És az igazi történetben, ami még csak most kezdődik, ő fogja alakítani a szükséges rossz szerepét.