Hotel a világ végén

Itt egy viszonylag hosszú Cherik fic, amiben Erik az eső elől egy fura hotelba menekül, aminek Charles a tulajdonosa.





1.

Az eső szakadatlanul zuhogott, elmosva az utcai lámpák gyér fényét, és az aszfalt biztonságát Erik talpai alatt. Az öltönye sötétszürkévé, és nehézzé nedvesedett, az ujjai fáztak az aktatáska fülén, és a funkciója vesztett, ázott kalapja karimáján, amit keményen szorított, hogy ne fújja le róla a szél. Az eső az arcába csapott, elvakítva őt, és úgy érezte, mintha tömör vízben próbálna előre haladni, mintha tenger ereje lassítaná, lökné visszafelé. A jeges víz már régen utat talált Erik ruhái alá, borzongott, ahogyan végigfolyt a gerince mentén, és a lábszárain. Levegő helyett inkább csak vizet lélegzett, nehezen, zihálva, szinte fuldokolva. Az eső olyan zajosan csapódott a földnek, hogy elnyomta az ég haragos morajlását, a víz függönyén csak a villámok hirtelen, erőszakos fénye ragyogott át olykor.
Mit keresett Erik a szabad ég alatt, az éjszaka legsötétebb óráiban, ebben a vad időjárásban? Menekült, vagy üldözött valakit? Nem számít… hát nem ugyanaz a kettő?
Ahogyan az út elfogyott előtte, áthunyorgott az esőn, még a szempillája is vizes volt - vaskapu zárta el az útját, azon túl, több méternyi törtfehéren derengő kőút végén hatalmas épület állt. Ablakaiban fény pislákolt, erőtlenül bár, mégis átküzdve magán az égszakadás mindent elnyelő homályán. Hívogató fények, gondolta Erik, ám ha nem is azok, neki mindenképpen menedéket kell találnia, amíg nem enyhül ez a szörnyű zivatar. Vagy legalábbis reggelig.
A kapu könnyedén megadta magát az erejének, és engedelmesen megnyílt előtte, hogy aztán csendesen be is csukódjon, hallgatva az éji látogatóról. A simára csiszolt, és kényelmesre járt kövek szinte vitték magukkal az épület bejáratához, ami közelebbről még nagyobbnak tűnt - és nem csak hatalmas volt, impozáns is. Tornyok azok, amiket az eső vonalai megfestenek a ki tudja honnét származó, csalóka derengésben? Ez nem csak holmi nagyra szabott ház, ez egy igazi kastély.
Erik megtorpant az ajtaja előtt, mintha zajok szűrődtek volna ki odabentről, de talán csak a képzelete játszott vele - mindenesetre az erejével tévedhetetlenül ki tudta rajzolni a fém kopogtatót, a nehéz kilincset, a díszítés cikornyáit, és a táblát a falra szegezve. Mintha az ujjaival tapogatta volna végig a szavakat, Xavier Hotel, szépen mívelt betűkkel, és a cím.
Szóval hát valóban hívogatóak voltak azok a fények, gondolta Erik megnyugodva, és most, hogy tudta, nem lesz hívatlan vendég, és besurrannia sem kell, már nyúlt is, hogy kopogtasson.
Az ajtó megnyílt előtte, lassan, nevetségesen drámaian, de ez az egész zivatar nevetségesen drámai volt. Eriket egy pillanatra elbódította a kiáradó meleg - a forróság sütötte az arcát, fájdalmasan, és csak akkor eszmélt rá, hogy voltaképpen mennyire fázik, az eső szinte jéggé dermedt a végtagjain, az inge hidegen tapadt a mellkasához.
- Jó napot! - Fiatal, fekete férfi köszöntötte őt, vagy talán inkább még csak fiúnak kellett volna nevezni, kék-sárga egyenruhában, és mosollyal. - Fáradj be! - folytatta, sietve ellépve az ajtó elől, helyet adva Eriknek. - De hamar, mielőtt megfagysz - tette hozzá sokkal kevésbé hivatalosan.
Eriket nemigen érdekelte, csak azzal tudott foglalkozni, hogy végre melegben van, és nem veri a vállát az eső. Levette a vizes kalapját, és érezte, ahogyan az arcán cseppekben csurog végig a hajából lepergő víz, arra nem is figyelt, milyen sáros pocsolyát hagy maga mögött.
Az előtér, amibe belépett, nem egészen olyan volt, mint amire számított - ugyan kastélyhoz illően hatalmas, mégis kellemes, nem túl erős fénnyel bevilágítva, a túl nagy tér ridegségét valamelyest tompította a falak világosbarna fa borítása, és a mindent beterítő, egyszerű, mégis díszes szőnyegek. Erik idegennek érezte magát ezen az otthon-illatú, barátságos helyen.
- Üdvözlöm a Xavier Hotelben! - mondta az Eriket bekísérő srác, aki közben behúzódott a pultja mögé, és továbbra is barátságosan, talán kissé aggódva nézte a bámészkodó vendéget. Erik figyelmesen végigmérte őt - érezte a karóráját, a nyakláncát, a cipőfűzőjének végeit, és a névtáblája domborulatait: Darwin.
Erik egészen biztos volt benne, hogy jelen pillanatban nem engedhet meg magának egy ilyen szállást, az utóbbi napok során mindent elveszített, persze voltak tartalékai, csak még nem volt maradása hozzájuk férni. Az eső egyenesen ide üldözte őt.
- Szeretnék kivenni egy szobát, Erik Lehnsherr névre - mondta udvariasan, a pult felé fordulva, és észre sem vette, hogy a saját nevét mondja. Sőt, még azután sem jutott eszébe, hogy hibát követett el, olyan triviálisat, amilyet már évek óta nem, ha egyáltalán bármikor is. Az aktatáskája tehetetlen súlyként húzta le a karját, abban sem volt biztos, hogy melyik álnevére szóló irata van nála, ha van egyáltalán.
De Darwin csak bólintott, és feljegyezte a nevét egy nagy, barna borítású könyvbe, és nem kért Eriktől sem iratot, sem előleget, csupán egyetlen aláírást, azután Erik át is vehette tőle a kulcsot.
Ez a hely nem volt mindig hotel, ezt Erik meg tudta mondani, túlságosan is hiányzott belőle az ahhoz való praktikusság, a vendégek nyomai, a szőnyegek túlzottan is tökéletesek, és tiszták voltak, ha újak épp nem is, üres fogasok pihentek a falon, és kényelmetlen helyeken álltak magányos székek, a csillár tisztán, büszkén ragyogott a semmiben, senkinek. Nem őriztek beszélgetéseket ezek a falak, ha titkokat mégis. De a lépcső, ami az emeletre vezetett, halkan, megszokásból recsegett a lépések alatt, és Erik először érezte magát kellemetlenül, amiért vizet, és koszt hagy maga után.
A szoba ajtaján idegenül festett a szám, mintha maga is kétkedne az épület hotel-mivoltában, de azért könnyen engedett a kulcsnak.
Erik elégedett volt a szobájával.
Tágas volt, és egyszerű, a falak néhány érdektelen, bekeretezett képtől eltekintve csupaszak, és világoskékek, az ágy nagy, kovácsoltvas támlával, Erik biztonságot keresve végigsimított rajta az erejével. Az éjjeliszekrényen sárga ernyőjű lámpa árválkodott, szekrény gyanánt mindössze néhány polcot lehetett látni, amire Erik pont kényelmesen fel tudta pakolni a néhány holmiját. Az aktatáskáját az asztalkára helyezte, és kinyitva meglepődve tapasztalta, hogy a dolgai megúszták szárazon a zivatart. A pisztolya élesen csillant a fényben, kések féme csörrent egymásnak, a váltás ruhája még mindig gondosan összehajtva.
Akasztót keresett a kalapjának, azután kibújt a vizes cipőjéből, és a fürdő irányába vezetett az útja - bár már egyáltalán nem fázott, azért élénken a tudatában volt, hogy a ruhája nedvesen tapad a testéhez, és a hajából még mindig csepeg a víz.
A szobához tartózó fürdő apró volt, és fehér, vécével, zuhanyzóval, mosdóval, és egyetlen törölközővel, de a célnak megfelelt. Erik lehántotta magáról az öltönyét, és a mosdóba dobta, aztán némileg óvatosabban kigombolta az ingét is. Nem csak a víz nedvesítette át a vékony anyagot, hanem a vér is - leginkább a sajátja, sajnos. A mellkasán hosszú vágások őrizték az emlékét a Schmidttel való legutóbbi találkozásának. Most, hogy jobban meg tudta vizsgálni, rájött, hogy egyáltalán nem annyira csúnyák a sérülései, mint amire számított. Persze, különben el sem jutott volna épségben eddig a hotelig, különösképpen ebben az időben. Bár a fájdalmat már jó ideje megtanulta kizárni, azért nem volt végtelen az ereje.
A csap alá tartotta az ingét, hogy kiöblítse belőle a vért, és az eső mocskát, azután jobb híján ezzel törölte át a sebeit is. Fintorgott, ahogyan a langyos víz csípte a friss vágásokat, és észrevette, hogy a fintora is túlságosan fáj. Igen, hiszen az arca is megsérült a csatában, hogyan is felejthette el? Valószínűleg az a seb sem lehetett annyira súlyos, és az eső alaposan lemoshatta róla a vért, különben biztosan nem engedték volna be őt egy ilyen puccos hotelbe csak úgy szó nélkül. Erik végigfuttatta az ujjait az arcán, és érezte vágás nyomát, de nem tudta rendesen ellenőrizni, mert a fürdőszobában nem volt tükör. Mi a fene? Ilyen hiányosságra igazán nem számított!
Erik összerezzent, amikor meghallotta, hogy kopogtatnak a szobája ajtaján. Minden bizonnyal szobaszolgálat lesz, tiszta ágyneműt akarnak hozni, törölközőt, megkérdezni, hogy szüksége van-e valamire. Minek zavarják ilyesmivel, hiszen még csak most érkezett! Erik gyorsan visszadobta a véres inget a mosdókagylóba, behajtotta maga után a fürdő ajtaját, és a tiszta ruhái közé matatott. A fehér pólóját nem vehette fel, átütött volna rajta a vér, úgyhogy csak a fekete pulóverét kapta fel magára, bosszankodva. Hát, most már nem lesz tiszta többé.
Óvatosan nyitotta ki az ajtót, kipillantva a résen - a fiatalember, aki előtte állt, nem tűnt szobaszolgálatosnak. Régimódi, de csinos ruhát viselt, fekete pulóvert, és barna mellényt, ami tökéletesen illett a hotel stílusához, a kezei a háta mögött, a haja kifogástalan, és a mosolya is, a szemei pedig barátságosak, érdeklődőek, és rettentően kékek. Erik nem szólt, csupán kérdőn megemelte a szemöldökét.
- Hadd üdvözöljem - mondta neki a férfi kifogástalan brit akcentussal. Miért tűnt minden annyira kifogástalannak benne? - Charles Xavier vagyok.
- Erik Lehnsherr - vágta rá Erik, újfent gondolkozás nélkül, és végre rendesen kinyitotta az ajtót, hogy kezet nyújtson a férfinek. - Xavier? - kérdezte. - Ön a hotel tulajdonosa?
- Olybá tűnik - érkezett a felelet.
Erik kezdte megérteni a dolgot. Nyilván rájöttek, hogy semmi keresnivalója nincs itt, valószínűleg annak a recepciósnak nem is lett volna szabad beengednie őt, nem hogy kulcsot adni egy szobához. Az elejétől kezdve gyanús volt az egész.
- Azért van itt, hogy megkérjen arra, hogy távozzak? - kérdezte Erik kihívóan. Nem állt szándékában visszamenni a zuhogó esőbe.
- Ugyan - felelte Xavier rosszallóan. - Senkit nem küldenék el ebben az ítéletidőben. Igazából azért vagyok itt, hogy ellássam a sérülését. - Felmutatta Eriknek az elsősegélykészletet, amit eddig a kezében szorongatott, nyilván a háta mögött.
Erik hitetlenkedve nézett rá.
- Darwin volt olyan kedves, és szólt nekem, hogy az új vendégünk nincsen éppen a legjobb fizikai állapotban. Megengedi, hogy segítsek?
Erik nem bízott az emberekben, akik segítséget kínáltak neki.
- Beengedne? - kérdezte Xavier kedvesen, csak úgy sugározta magából az ártatlan jóindulatot. Erik ennek ellenére továbbra sem hitt neki, mégis ellépett az ajtóból.
- Köszönöm - mondta erre Eriknek, mintha neki tennének szívességet.
Erik engedelmesen leült a helyiség egyetlen székére, az apró asztal mellé, amin még mindig ott volt aktatáskája - most gondosan lehajtotta, és bezárta, mielőtt a másik férfi megláthatta volna a fegyvereit, és közben arra gondolt, hogy legalább valamit magánál kellett volna tartania. Nem mintha Xavier a legkisebb mértékben is fenyegetőnek tűnt volna, ahogyan maga felé fordította Eriket, főként, hogy letérdelt elé a földre, és csak azután kezdte lehúzni róla a pulóverét, óvatosan. És még ő volt az, aki fájdalmasan felszisszent, amikor meglátta Erik vágásait, holott egyáltalán nem voltak olyan szörnyűek, ennél jóval csúnyább nyomokat őrzött már a teste.
- Minden vendéget személyesen látogat meg? - kérdezte Erik, mozdulatlanul tűrve, hogy Xavier fertőtlenítőszert vigyen fel a mellkasán a sérüléseire. Igazán, erre egyedül is képes lett volna, de meglepően jól esett neki a törődés.
- Mivel nem túl sok vendégünk akad, igen. És kérem, szólítson Charlesnak, nem vagyok olyan idős. Igazán tegeződhetnénk.
- És mindenkinek személyesen kezeled a sérüléseit? - kérdezte Erik összeszorított fogakkal. Charles az ujjai közé vette az állát, finoman lefelé fordította a fejét, és az arcán található vágást is a gondjaiba vette. Erik nem tudta levenni róla a szemét, annyira ragyogó volt, az aggodalom az arcára volt írva, ahogyan koncentrált, és beharapta az alsó ajkát. Erik meg volt igézve.
- Akinek szüksége van rá - motyogta Charles, inkább a mozdulataira koncentrálva, hogy ne okozzon a kelleténél nagyobb fájdalmat Eriknek.
Mire Charles végzett, Erik sokkal jobban érezte magát, és nem csupán azért, mert rendesen fertőtlenítve lettek a sérülései - egészen megnyugodott, és ellazult, több, mint szokatlan volt ez egy teljesen idegen társaságában, fegyvertelenül és sebesülten. De jó érzés volt.
Persze miután a komolyabb sebei ilyen gondosan be lettek kötözve, már csak nem zuhanyozhatott aznap, de mindegy is, hirtelen úgy gondolta, hogy az eső mégis épp eléggé lemosta róla a mocskot, a sérülései pedig úgyis kezelve lettek.
- Megyek is - mondta Charles puhán, halkan visszapakolt az elsősegélydobozba, és rámosolygott Erikre, mielőtt felkelt volna a földről. Eriknek tetszett a mosolya. - Holnap találkozunk a reggelinél - mondta Charles még szélesebben mosolyogva.
- Nem hiszem - felelte Erik kelletlenül. - Terveim szerint már korán reggel távozom.
- Ne butáskodj - felelte Charles szigorúan. - A földszinten jobbra, a folyosó végén van a tálaló. Az étkezések benne vannak az árban.
Nem mintha szándékomban állna fizetni, gondolta Erik még kelletlenebbül.
Charles derülten csóválta a fejét. - Számítok rád.
- Rendben - egyezett bele Erik valahogyan kábán. Egy reggeli még belefér, bár még mindig nehezen hitte el, hogy nem próbálták meg elzavarni őt, épp ellenkezőleg, segítettek neki, ráadásul mindenféle kérdezősködés nélkül. Ha tudnák, hogy egy fillér sincs nála!
Ez az egész egyszerűen képtelenségnek tűnt, azzal együtt, hogy hol is van ő most valójában, és hogyan került oda. De most nem tudott gondolkozni rajta, túlságosan fáradt volt. Olyan nagyon fáradt!
Charles már majdnem az ajtón kívül volt, amikor Erik még gyorsan, de nem kevésbé bizonytalanul hozzátette: - És köszönöm.
- Nagyon szívesen - felelte Charles. - Aludj jól, Erik.
Erik még egy rövid ideig ült a székben erőtlenül, hallgatva a szokatlan csendet maga körül, és élvezve a mellkasában lüktető egészséges fájdalmat, a gyógyulás fájdalmát. Lassan állt fel, hogy levegye magáról a még mindig nedves nadrágját, azután az összes többi ruhadarabját is, és elbotorkált az ágyig. Didergett a hirtelen hűvösben, a libabőr végigfutott a karján, azután vigyázva húzta magára a takarót, belélegezte az ágynemű tiszta, megnyugtató illatát, és azonnal mély álomba zuhant.


2.

És lassan csúszott vissza az ébrenlétbe. Először csak azt érezte, hogy milyen kényelmesen fekszik, azután a puha ágyneműt maga körül, majd az alvástól terhes, fáradt levegő illatát, ami kedvesnek, és kellemesnek tűnt. Csak azután érkezett meg az első gondolat.
Hirtelen ült fel rá, pedig ez egyáltalán nem esett jól, ellenben sokkal megszokottabb volt. Erik sosem volt az a fajta, aki sokáig élvezi az ágy melegét, mielőtt felkelne. Még a legbiztonságosabb, legtitkosabb búvóhelyén is felszínesen aludt, bármilyen apró neszre felriadt, és mindig kész volt a fegyvere után nyúlni.
Most a fegyvere a szoba másik végében, a zárt aktatáskájában pihent, ő pedig fáradt, csipás szemekkel pislogott, és nehezen realizálta, hogy hol van.
Hát persze, egy hotelben, ahová az éjszaka gyakorlatilag bemenekült a zuhogó eső elől.
Kelletlenül kikelt az ágyból, és az első útja az ablakhoz vezetett. Félrehúzta a sötétkék függönyt, és kibámult a félhomályba - továbbra is szörnyű volt odakint az idő, bár valamivel világosabb lett, de a hajnalnak messze nem volt elég az ereje ahhoz, hogy áttörjön az eső szürkeségén. Erik kedvetlenül igazította vissza a helyére függönyt.
A mosdóban még mindig ott volt összegyűrve és véresen az öltönye, most kiterítette a törölköző akasztójára, hogy legalább megszáradni legyen esélye. Felesleges mondjuk, ha nemsokára úgyis újra ki akar menni benne ebbe az ítéletidőbe.
Ítéletidő, Charles volt az, aki ezt a szót használta előző este. Erik egy pillanatra bűntudatot érzett, amikor eszébe jutott, hogy fizetés nélkül fog lelépni, de aztán megrótta magát miatta - aki egy ekkora szállodát fent tud tartani, az túl fogja magát tenni ennyi anyagi káron, meg amúgy is, mióta érdekli őt az ilyesmi egyáltalán?
Persze, Charles kedves volt vele az előző este, de fizető vendégnek hitte.
Mindenesetre Erik arra jutott, hogy az lenne a legjobb, ha most azonnal lelépne, amíg még elég korán van ahhoz, hogy maximum a recepcióssal találkozzon kifelé menet. De azután ahogyan magára húzta a fekete garbóját (a mellkasa csendesen lángolt a kötés alatt), rájött, hogy jól esne neki az a reggeli, amit a tulajdonos említett neki előző este.
Ha már úgyis ingyenél, hát nem mindegy?
Újra átnézte az aktatáskáját, és végül magához vette a kedvenc kését, nem mintha használni akarta volna, csak hogy biztonságban érezze magát, azután visszapakolta bele a többi fegyverét, és az ágy alá csúsztatta. Nem valami nagy rejtekhely, de nem is számított fenyegetésre.
Óvakodva lépkedett lefelé a nyikorgó lépcsősoron. Odalent ugyanolyan csend és mozdulatlanság fogadta őt, mint tegnap, amikor megérkezett, de már nem tűnt olyan otthon-szerűnek, talán mert Erik nem volt már meggyötört, és fáradt, vagy csak még túl korán volt ahhoz, hogy beinduljon az élet. Jobban meggondolva csak reménykedett abban, hogy reggelivel már szolgálnak.
Mintha gyertyafények világították volna be a folyosót, és Erik azon gondolkozott, hogy ez hotel vajon mindig így néz-e ki, hogy megtelik-e valaha élettel, vagy éjjel-nappal ebben a meleg, barna félhomályban úszik. Biztosan megnyugtatónak szánják, de Erik nem igazán volt fogékony az ilyen dolgokra, neki csak fura volt.
Azonban a hangulat azonnal megváltozott, ahogyan belépett a tálalóba. Itt világos volt, fehér fény áradt a lámpákból, szinte metsző, és nevetés hallatszott - az első jele annak, hogy vannak egyáltalán vendégek ebben a borús épületben.
Igazából már nem is tűnt borúsnak, inkább csak hűvösnek. Műanyagnak.
- Á, Erik! - Charles hangja illetlenül vidám volt a korai időponthoz képest. - Jó reggelt!
Hosszú asztal végében ült, ugyanolyan kifogástalanul, mint előző este, és nem egyedül. Páran ültek még körülötte, és hasonlóképpen vidám ábrázattal most mindannyian őt nézték. Erik felvonta a szemöldökét - az egész úgy nézett ki, mint egy gimnáziumi ebédlő, mindannyian túl fiatalok voltak, sőt, jobban meggondolva Charles sem lehetett sokkal idősebb náluk.
- Nem tudtam, hogy ez diákszálló - mondta Erik, becélozva egy üres helyet kellő távolságban a többiektől. Na igen, eddig mindennek tűnt a hely, csak diákszállónak nem.
- Nem, dehogy - mondta Charles nevetve. - Félreérted, ők nem vendégek.
- Ja, itt dolgozunk mind - folytatta a Charles mellett ülő szőke lány, szintén vidáman, pontosan tükrözve Charles mosolyát.
Mintha ez kevésbé lenne furcsa, gondolta Erik.
- Hello, Raven vagyok!
- Erik - mondta ő sokkal távolságtartóbban.
- És ők meg Hank, Sean és Alex - folytatta Raven a bemutatást.
Sean éppen egy merőkanálnyi csokis zabpelyhet tömött a szájába, úgyhogy csak egy vigyorra futotta tőle, és Erik nem bánta volna, hogyha lemarad erről a látványról. A másik két fiú legalább beszüntette az étkezést egy köszönés erejéig. Alex kíváncsian méregette őt, amit Erik nem igazán értett, Hank pedig bizalmatlanul a szemüvege felett, amit viszont nagyon is.
- És Darwin még alszik? - kérdezte Alex Charles felé fordulva.
- Igen, és Angel is - felelte Charles elmélázva. - Gondolom - tette még hozzá utólag, Erikre pislantva. - Erik, remélem, szereted a tojást.
Eriknek teljesen mindegy volt, hogy mit eszik, amíg nincsen benne bacon.
Charles felállt az asztaltól, és fogta a tányért, meg a bögrét, ami a mellette lévő üres helynél volt az asztalon, és amit Erik persze ignorált, amikor széket választott magának, és odavitte neki.
Ez a Charles úgy látszik, szereti maga végezni a munkát, ez se éppen hétköznapi egy ekkora hotel tulajdonosától… Bár persze mi hétköznapi itt?
- Itt a vendégek mindig együtt esznek a személyzettel? - kérdezte Erik csípősen.
- Hát amennyi vendégünk van… - kotyogta bele Sean továbbra is teli szájjal.
Erik csípős kedve hamar elszállt, mert a tükörtojás finom volt, a kávéja pedig jó erős, és keserű, pont ahogyan szereti. Szerencsére hamar észrevették, hogy nem áll szándékában jópofizni senkivel sem, úgyhogy békén hagyták, így csak a háttérben szóló, számára teljesen érdektelen beszélgetést kellett kizárnia, ami nem esett nehezére. Egyébként is hamar végzett, és már kezdte tervezgetni, hogyan tovább - persze, pénzre volt szüksége, meg még több fegyverre, és valami tervre, rá kell jönnie, merre tartott Schmidt, és merre van a legközelebbi rejtekhelye. Egyáltalán hol is van most ő egészen pontosan?
- Erik - szakította félbe Charles a gondolatait. - Át kéne kötni a sebeidet. Szívesen megcsinálom, ha nem bánod.
Charles ott állt a széke mellett, és lemosolygott rá, csak úgy áradt belőle a nyugalom és a jóindulat, és Erik kellemetlenül érezte magát miatta, mégis azon kapta magát, hogy nem tud - nem akar - ellen állni.
Újabb borongós folyosókon vezette őt végig Charles, de a szoba, ahová tartottak, megint csak más hangulatot tartogatott, ezúttal egyértelműen kellemeset és nyugodtat, ezt még Erik is érezte. Tűz pattogott egy kandallóban, sárga fényű lámpák biztosították az ezúttal kedves félhomályt, és a fotel, amibe Charles leültette őt, kényelmes volt.
Ez a helyiség nem volt sem hotelhez, sem diákszállóhoz illő - ez otthon volt. Könyvek sorakoztak a polcokon, párnák a kanapékon, egy-két tárgy díszítésként, semmi túl személyes, mégis… Volt valami virág, egy nyitott alkoholos üveg, és egy gondosan felállított sakktábla pihent az asztalon. Úgy nézett ki a szoba, mint Charles, és olyan illata is volt.
Charles leült az asztal szélére, és hagyta, hogy Erik maga bújjon ki a pulóveréből, miközben kinyitotta az elsősegély-dobozt.
- Mi ez a hely egyáltalán? - kérdezte Erik, miközben Charles megszabadította őt az átvérzett kötéstől.
- A szobám - felelte Charles félrehajtott fejjel, összevont szemöldökkel nézve a sérüléseket.
- De ez az egész hotel… Nem sértésként, de te valami gazdag egyetemista vagy, aki nem tud mit kezdeni a szabadidejével, ezért nyitott egy szállodát, és felvett egy rakás kölyköt, hogy ne unatkozzon?
Ez abszolút úgy hangzott, mint egy sértés, de Charles egyáltalán nem sértődött meg, sőt, inkább elvigyorodott.
- Ezek nem csak kölykök, nagyon is tehetséges fiatalemberek… Felemelnéd a fejed, Erik? Hadd nézzem meg az arcodat! - Olyan óvatosan vette le a kötést, hogy az már szinte fárasztotta Eriket, és csak azért nem frusztrálta, mert kiérezte belőle az igazi törődést.
- Különben Hank az orvos közülünk, de mindjárt gondoltam, hogy nem bíznál meg benne, többek közt ezért is mentem el hozzád személyesen tegnap este.
Erik csak hümmögött, méghogy orvos az a kissrác, de Charles közben az arcán lévő vágást fertőtlenítette, szóval nem akart túl sokat mozogni, és fájt is.
- Kész - mondta aztán Charles, és mielőtt Eriknek eszébe juthatott volna, hogy most kéne lelépni, hozzátette: - Láttam, hogy a sakktáblát figyeled. Volna kedved játszani velem egyet?
Eriknek fel sem tűnt, hogy különösebben figyelné azt a sakktáblát, de igaz, hogy szeretett játszani, és már jó ideje nem volt lehetősége senkivel sem. Ráadásul Charles úgy mosolygott rá, mintha máris igent mondott volna neki, szóval nem akart nemet.
- Kijöttem a gyakorlatból - mondta Erik visszakozva. Magára vette a pulóverét, de aztán mégsem igyekezett annyira a kijárat felé. - De örömmel.
És azon kapta magát, hogy tényleg örömmel sakkozna Charles-szal, holott alig ismeri, és annyiból, amennyit tud róla, ami a semmihez közelít, nem kéne ennyire szimpatikusnak találja. Persze, rendes embernek tűnt, ha furának is, de Erik számára az ilyesmi nem szempont. Jóképű is, ami valamivel inkább szempont, de nem ilyen körülmények között.
- Nagyszerű - mondta Charles őszintén örvendezve. - Én is régen játszottam már. Nem akad itt senki, akit érdekelne.
- Kétségbeesésedben már a vendégeket zaklatod vele? - kérdezte Erik csipkelődve, de nem volt igazi él a hangjában.
- Te vagy itt az egyetlen vendég - mondta Charles. -, de megért egy próbát.
Erik volt a feketével, mint mindig, és hamarosan rájött, hogy tényleg élvezi a játékot. Charles méltó ellenfélnek bizonyult, ráadásul kellemes társaság is volt. Nem volt mondjuk túl sok beszédtémájuk - nem lehetett úgy, hogy Erik igazából semmit sem akart elárulni magáról, de ez nem akadályozta meg Charlest abban, hogy beszéljen, és Erik szívesen hallgatta. Apró dolgokat mesélt csak el igazából, legalábbis először: mindennapokat a Xavier Hotelban, ezt-azt itt dolgozókról, önmagáról. Aztán Erik már tudta, hogy Charles már régen nem egyetemista, és hogy ebben a házban nőtt fel - kastélyban - és hogy mindig szenvedett attól, hogy amilyen hatalmas, olyan csendes. Nyilván ezért csinált belőle végül hotelt, de az biztos, hogy valamit elég rosszul csinálhatott, ha Erik volt az egyetlen vendég (és még ő sem akart fizetni). Az legalább már biztossá vált, hogy Charlesnak gyakorlatilag mindegy is, hogy fog-e fizetni, vagy sem, lényegesebb Erik társasága.
Erik nem fogalmazta meg magában, de érezte, hogy Charles magányos, ez pedig neki magának sem volt ismeretlen. És végülis Charles is megtudott róla valamit - ha csak annyit is, hogy Erik sokat utazott szerte a világban, és mindig egyedül.
Nem is tudták, hogy mennyi ideig húztak el egyetlen partit, és hányadikba kezdtek bele utána, belefelejtkeztek a játékba, és egy kicsit egymásba, az idő pedig értelmét veszítette - legalábbis addig a pillanatig, amíg Erik rá nem pillantott a kandalló párkányán álló órára. Fél tízet mutatott, de annál biztosan több időt eltöltöttek már, hogy a délelőtt közepe legyen, viszont még túl korán volt az estéhez.
- Mennyi az idő? - kérdezte Erik kissé összezavarodva. A karóráját az éjjeliszekrényen felejtette reggel, de általában magától is szokta tudni körülbelül, igaz, hogy már egy ideje nem látta az eget. Az ablakokat itt is, mint a tálalóban, nehéz függönyök takarták. Vajon még mindig ugyanúgy szakad odakint az eső?
- Miért, Erik, megéheztél? Szólhatok valakinek, Angel már biztosan felébredt.
Na, legalább az ebédet nem egymaga készíti, gondolta Erik, ha már szemmel láthatóan minden mással ő foglalkozik (még a vendégek szórakoztatásával is, akár akarja ezt az adott vendég, akár nem).
- Nem - mondta Erik. - Csak megállt az órád.
A kandalló felé bökött, az óra irányába - ezzel a cseppnyi koncentrációval megérezte a pici, fém másodpercmutató rángását, azt is, ahogyan a miniatűr fogaskerekek az óra hátoldalában egymásba kapaszkodva lépkednek, de az idő a számlapon mégsem halad előre. De Erik nem értett hozzá, hogy megállapítsa, mi a baj vele.
- Oh, igen, már egy ideje… kezdeni kéne vele valamit, tudom - mondta Charles. - De miért figyeled így az órát, talán nem élvezed a társaságom?
- Szó sincs róla! - vágta rá Erik, és csak azután realizálta, hogy Charles nem is szánta komolynak a kérdést. - Ami azt illeti, nagyon is élvezem - folytatta mégis. -, annyira, hogy elveszítettem az időérzékemet.
- Csak fejezzük még be ezt a menetet, ha nem bánod, mielőtt abbahagynánk.
- Persze - mondta Erik.
De azután, amint mattot adott Eriknek, újra felállították a bábuikat, és előröl kezdték.
Már estének kellett lennie, mire aztán végleg befejezték, és ha Charles nem emlékezteti őt, Erik nem is gondolt volna arra, hogy egész nap nem fogyasztott semmit néhány pohár whiskyn kívül, és valójában eléggé éhes. Charlesra gondolt, arra, hogy mennyi mindenről tudnának beszélgetni, ha őszinte lehetne hozzá. Hogy mennyi mindent szeretne elmondani neki.
De nem ez volt az első alkalom életében, hogy így érzett, és már bebizonyosodott, hogy nem jó ötlet megnyílnia. Veszélyes.
Elsétált Charlesszal újra a tálaló felé, és eltöltöttek kettesben egy vacsorát, ami megint csak kellemes volt, nem csak az étel, hanem a társaság miatt is.
Csak aztán Erik újra emlékeztette magát arra, hogy kicsoda is ő, és mit keres itt valójában. Menedéket az eső elől, ami valószínűleg már rég elállt.
- Remélem, nem azt forgatod a fejedben, hogy még ma este elmész - mondta aztán Charles, amikor befejezték a vacsorát.
- Reggel kellett volna - felelte Erik mogorván. Charles fel sem vette. 
- Későre jár, Erik. Hová mennél ilyenkor?
Tényleg, hová is mennék, kérdezte magától Erik.
- Szóval számolhatok veled holnap reggelinél?
- Igen - döntött végül Erik.
- Nagyszerű! - mondta Charles vidáman, mintha valami tényleg csodálatos dolog lenne, hogy sikerült marasztalnia egy (mellesleg nem fizető) vendéget.
De valószínűleg őszintén örült neki. Ami nem biztos, hogy jó dolog, mégis boldoggá tette Eriket.

Charles elkísérte Eriket a szobájáig, ahol udvarias jó éjszakáttal köszönt el tőle, és Erik nehezen gyűrte le a vágyát, hogy beinvitálja őt, mert még nem volt kedve elbúcsúzni. De egyébként sem lett volna helyénvaló, mert mi mást csinálhattak volna a kopár, üres hotelszobában az egyértelműn kívül? Ami persze eszébe jutott Eriknek, de megint csak, ezek nem olyan körülmények voltak.
Behúzta az ajtót maga után, és felsóhajtott.
Valaki beágyazott, mert ő ezzel persze nem foglalkozott reggel, és nem tette boldoggá a gondolat, hogy jártak a szobájában - gyorsan ellenőrizte az ágy alatt az aktatáskáját, de az érintetlen volt, a benne lévő fegyverekkel együtt. Viszont a fürdőszobában is jártak, ezt is észrevette, amint belépett, mert végre volt tükör a mosdó felett. Az öltönye pedig kimosva, kivasalva, kifogástalan állapotban csüngött egy vállfán mellette.
Nem mintha ne örült volna, hogy tisztán találja, más szempontból mégsem tetszett neki a dolog. Senki nem tette szóvá, hogy milyen állapotban jelent meg, senkit nem érdekelt a vér az ingén. Nem csak hogy Charles nem kérdezett rá a sérüléseire, a többiek sem a reggelizőasztalnál, sőt, mintha észre sem vették volna - pedig most, hogy tükörbe nézett, látta, hogy a fél arcát eltakarja a kötszer, és egyébként is betegnek néz ki, sápadt, borostás, és sötét karikák virítanak a szeme alatt, annak ellenére, hogy előző éjjel olyan jól aludt, mint már rég.
Gyanús volt Eriknek az, hogy miért nem gyanús ő senkinek.
Visszament a szobába, hogy kukucskáljon a függöny résén, és még inkább elkedvetlenedett, amikor látta, hogy odakint ugyanolyan pocsék idő van, mint reggel, csak most néhány árnyalattal sötétebbek a fények. Kinyitotta az ablakot, hogy beengedjen egy kis friss levegőt, de aztán hamar vissza is csukta, mert csak kellemetlen, nyálkás hideg kúszott be a szobába, és az ég haragosan morgott rá.
Olyan fáradtnak érezte magát, mintha nem lényegében egész nap egy fotelben ücsörgött volna, sakkal és beszélgetéssel töltve az idejét. Tény, hogy régen engedett már meg magának egy szabadnapot, nem lehetett, amikor ilyen közel járt Schmidthez… Amikor már utol is érte őt…
Jól érezte ma magát Charlesszal.
De akármilyen idő is legyen másnap reggel, tovább kell indulnia.

3.

Csak aztán átaludta a reggelt.
Előbb fordult a hátára, és nyújtózkodott, csak azután hunyorgott a napvilágra. Nem felszínes, hajnali álomból riadt, szinte érezte a rétegeket, ahogyan visszakúszik az ébrenlétbe, és még mindig félálomban volt, amikor az éjjeliszekrényéhez nyúlt. Nem volt ott a fegyvere, sem kislámpa, vagy telefon, vagy ébresztőóra, vagy bármi, ami hotelekben általában szokott lenni, csak a karórája hevert ott elfeledetten. Most rámarkolt és az orra elé tartotta - fél tíz múlt valamivel.
Sóhajtva fúrta a fejét a párnába, na, most már biztosan nem tud észrevétlenül lelépni, viszont valószínűleg a reggeliről is lekésett. Azon kapta magát, hogy nem is bánja a dolgot, ahhoz túlságosan komfortosan érezte magát. Bele is tellett még néhány percbe, míg rávette magát, hogy kikeljen az ágyból, ami már most, két éjszaka után, megszűnt idegen illatú lenni.
A tükör előtt levette a kötést az arcáról, hogy végre rendesen megborotválkozzon - bár ehhez a mindennapi procedúrához már régen nem volt szüksége ahhoz, hogy lássa a tükörképét, úgyis érezte a borotva fémjét az arcán. Ami azt illeti, még a kezeire sem volt szüksége rájuk.
Az a sebhely az arcán nem is volt olyan mély, hogy egy akkora kötés indokolt lett volna rá (Charles talán mégis inkább Hankre bízhatta volna). Ugyan még némi idő kelleni fog hozzá, de végül nyoma sem fog maradni. A mellkasával kapcsolatban is ugyanerre jutott, bár a langyos víz még égette a gyógyulófélben lévő sebeket, amikor lezuhanyozott, de már nem kellett aggódnia azon, hogy összevérzi a frissen tisztított öltönyét. Újra rápillantott a karórájára, amikor felvette, és még mindig fél tíz múlt pár perccel. Oh, biztosan nem tett túl jót neki, hogy a minap teljesen szétázott, bár hallotta a halk percegését, ahogyan a füléhez emelte. Az ablakból kinézve sem tudta megállapítani, hogy mennyi az idő. Az eső még mindig esett, vagy már megint? Erik kezdte úgy érezni, mintha az egész világ elúszott volna, és ő egy hajó ablakából nézné.
A haját éppen csak hátrasimította, még nedves volt, amikor rávette a kalapját, és az aktatáskájában azzal a kevés kis holmijával, amije volt, kilépett a szobájából.
Aztán megtorpant. Nem is igazán tudta, hogy miért hezitál - mégis ki állítaná meg őt, ha szó nélkül távozna? Egy rakás gyerek?
De rájött, hogy nem akar szó nélkül távozni. Legalább el akart köszönni Charles-tól.
Persze, elköszönni a hotel tulajdonosától, mielőtt fizetés nélkül lelépnénk? A lehető leglogikusabb dolog amit az ember tehet.
Lenézően mosolygott saját magán, ennek ellenére nem a lépcső felé indult, hanem éppen az ellenkező irányba, Charles szobájához. Majdnem biztos volt abban, hogy ott fogja találni őt egy könyv felett ülve, ám ha nem, legalább mégis leléphet, és megmenekülhet egy felesleges, kínos szituációtól.
Kimért léptekkel ment végig folyosón, ami sokkal hosszabb volt, mint amire számított. Egyre újabb és újabb ajtók mellett ment el, amiken egy idő után már számokat sem látott - végülis hány szobára van szüksége egy ilyen kihalt hotelnek? Úgy képzelte, hogy ezek az ajtók évek, akár évtizedek óta zárva vannak már, centiméteres por lepte el a bútorokat, amiket még senki, soha nem használt. Ekkora személyzet nyilván nem tart tisztaságot a hotel egész területén, és mekkora része lehet az épületnek, amit tényleg használnak? Ahogyan Erik a végtelen folyosón haladt, rá kellett jönnie, hogy nagyon kevés.
Egy idő után viszont kezdte nevetségesen érezni magát - irreálisan hosszú ideje ment már, pedig biztos volt benne, hogy a jó irányba - ugyan Charles a tálaló felől vezette őt a szobájába, Eriknek nagyon jó volt a tájékozódási képessége. Közel sem mentek ennyi ideig, most viszont lassan már kezdte úgy érezni, hogy mindjárt kisétál az épületből.
Idegesen pillantott jobbra, amikor mozgást látott a mellékfolyosón - az egyik alkalmazott volt tegnap reggelről, az, amelyik a zabpelyhet tömte magába.
- Hé, kölyök! - szólt utána Erik, de az mintha meg sem hallotta volna, ment tovább. Erik bosszankodva utána eredt, közben nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy emlékezzen a nevére, de végül kibökte: - Sean!
De a srác már el is tűnt a következő sarkon, mielőtt Erik utolérhette volna. Erre még idegesebben fordult utána, aztán megtorpant, mert egy újabb hosszú folyosó volt előtte, és sehol nem látta Seant. Mégis hova a francba tűnt? Biztos bement az egyik szobába, gondolta Erik idegesen, hát ő nem fog itt bújócskázni vele, az biztos! Inkább hátat fordított, és elindult visszafelé. Csak aztán néhány lépés után elbizonytalanodott. Nem volt biztos abban, hogy ez ugyanaz a folyosó, amiről lekanyarodott, persze az összes ajtó, ami mellett elment, nagyjából ugyanúgy nézett ki, de akkor is.
Talán ha rendesen be lenne világítva minden, dohogott magában.
Öntudatosan folytatta az útját, de hamarosan be kellett látnia, hogy teljesen eltévedt. Nevetséges! Kivéve, hogy kevésbé érezte nevetségesnek, és inkább frusztrálónak. Most már azzal is elégedett lett volna, hogyha egy lefelé vezető lépcsőbe botlik, de mindenhol csak újabb folyosót talált, és még több jelöletlen ajtót. Végül még meg is próbált bemenni egyiken-másikon, a szobákban legalább ablakot talált volna, hogy kinézzen rajta, de mindegyik zárva volt, és betörni ezért mégsem akart.
Pont amikor már úgy érezte, hogy valakit, vagy legalábbis valamit meg fog ütni, ismerős helyre ért - a saját szobájához. A világoskék ajtón ott virított ugyanaz a szám, ami a kulcs bilétáján is, pedig Erik meg mert volna esküdni rá, hogy nem sehol sem fordult vissza.
Mérgében jól belerúgott az ajtóba.
- Mit követett el szegény?
Charles ott állt Erik mögött, és annak ellenére, hogy Erik épp most rongálta meg a hotel tulajdonát, egyáltalán nem tűnt mérgesnek, inkább mintha aggódott volna.
- Bocsánat, én csak… - kezdte Erik szabadkozva. - Igazából pont hozzád indultam.
- És ez dühített fel ennyire? - kérdezte félrefordított fejjel, ártatlanul.
- Nem, hanem hogy nem tudtam, merre kell menni - ismerte be Erik a közel sem teljes igazságot.
- Oh, nem is csodálom - mondta Charles csevegő hangnemben. - Itt nőttem fel, mégis, a mai napig van, hogy eltévesztem az utat. Szerintem van olyan része az épületnek, ahol még soha életemben nem jártam. - Visszafogottan felnevetett. - De ha szeretnéd, szívesen körbevezetlek azokon a helyeken, amiket használni szoktunk.
- Erre nem lesz semmi szükség. Igazából azért kerestelek, hogy elköszönjek. Indulnom kell.
- Tényleg indulnod kell, Erik? - kérdezte Charles rosszkedvűen. - Reménykedtem benne, hogy ma is a vendégem leszel egy sakkpartira.
Erik keserűen elmosolyodott.
- Nem fogsz ennyire marasztalni, ha elárulom, hogy semmi pénz nincs nálam. Azt terveztem, hogy fizetés nélkül lépek le.
- Oh, hát tudom én azt - mondta Charles könnyedén. - Úgy értem… az elejétől kezdve látszik rajtad.
- Ez egy drága öltöny - jelentette be Erik önérzetesen.
- Mondtam is Ravennek, hogy óvatosan mossa ki belőle a vért - felelte Charles jelentőségteljesen.
Eriknek be kellett látnia, hogy ennek van értelme.
- De, mint ahogyan erre nyilván már te is rájöttél, van elég pénzem. Szóval, ha szeretnél maradni még, akár csak egy sakk erejéig, szívesen látlak - folytatta Charles.
- Nem vagy valami jó üzletember.
- Mondták már.
Charles vigyorgott, és Erik jól tudta, hogy nem kéne maradnia, hiszen feladata van - küldetése - de Charles mosolya ellenállhatatlan volt. Ez volt a másik ok, ami miatt tudta, hogy most azonnal indulnia kéne.
- Rendben - mondta mégis.
Charles megragadta a felkarját, megszorította, és Erik érezte az érintés nyomát azután is, hogy elengedte őt.
- Ha visszaraktad az aktatáskádat a szobába, megmutatom, hogyan találsz el hozzám. De előtte még… kihagytad a reggelit, biztosan éhes vagy.
Erik megadóan levette a kalapját, és követte Charlest.

4.

Aztán újfent éjszakába nyúlóan sakkoztak, ha nem hajnal volt az már, és Erik elfáradt, szóval megbeszélték, hogy majd másnap folytatják.
A másnap után pedig újabb másnap következett. Aztán még egy, és már nem is sakkoztak, csak beszélgettek, vagy vitatkoztak - sokszor ugyanaz volt a kettő, annyira különbözött a véleményük. És már nem csak apróságok kerültek szóba, hanem komoly dolgok is - politika, tudomány, és általában az élet, és Erik élvezte még akkor is, amikor rájött, hogy vannak dolgok, amikről soha nem fogja meggyőzni Charlest, mint ahogyan Charles sem őt.
És soha nem unták meg egymás társaságát.

Erik nem tudta, hogy milyen nap van, hogy hányadszorra ébred a hotel ágyában, a karórája nem járt, és őt nem is érdekelte, hogy hány óra van.

Az idő szétbomlott, darabokra esett, és csak részletek maradtak belőle:

Charles, ígéretéhez híven, körbeviszi őt az épületben. Különben Eriket a helyiségek legnagyobb része nem érdekli - bár szórakoztatónak találja, hogy nem csak három billiárdasztal van, teljesen használatlanul, hanem egy bowling-pálya is. Sehogy sem illik a stílushoz, viszont éppen hasznos lehetne, ha a hotel valóban hotelként üzemelne.
Charles ráveszi, hogy billiárdozzanak - Erik halálpontosan céloz, a lökésekhez mindig éppen megfelelő erőt fejt ki, és minden alkalommal megveri Charlest.
A bowling már más ügy - Charles hihetetlenül szerencsétlen pózokban gurít, és Erik nem bírja abbahagyni a nevetést, ezért folyamatosan hibázik. Nem haragszik Charles-ra, amiért ő meg rajta nevet emiatt.
A fiatalok inkább csocsózni szeretnek, ha elegen ott vannak - Erik szörnyű csapatjátékos, és szétszedi a pályát. Nem mérgében, de tényleg. Véletlenül.

Erik találkozik Angellel is - csinos lány, nem hord valami sok ruhát, és ideges a nevetése. Akárhol is tartózkodik, ott mindig zene szól - rádióból, vagy lemezjátszóból, ha más nem, akkor énekel.

- Jól ott hagytál a múltkor a folyosón - mondja Erik Seannak.
- Tessék? - kérdez vissza Sean zavarban, valamiért Charles-ra néz, segélykérően. - Nem hallottalak - mondja.
Erik megemeli a szemöldökét, na persze, hogy nem hallotta, de aztán úgy dönt, hogy nem foglalkozik többet a dologgal. Kölykök.

Néha Charles is kölyök - olyasmiken nevet együtt a többiekkel, amiken Erik csak a fejét tudja csóválni.
Kevésbé kölyök, amikor Raven a közelben van, és Erik csodálkozik, amikor megtudja, hogy a testvérek. Egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, gondolja Erik először. Később aztán rájön, hogy mégis hasonlítanak, annak ellenére, hogy igazából nem is testvérek.

Az ebédekből jön rá Charles arra, hogy Erik zsidó - hát persze, hogy nem zavarja őt - és minden másra, ami ebből következik, Erik keserűségéből.
Erik rengeteg szomorú történetet hordoz magában, és akad köztük olyan, amit most elmesél Charlesnak.

Vannak más, furcsa helyiségek is a hotelban - egy kert, teljesen zárt térben. Üvegház, de odakintről alig szűrődik be valami, mesterséges fény nyújt világosságot. Erik hallgatja, ahogyan az eső kopog tetőn, és hallgatja Charles hangját. Nem is érti, hogy miről magyaráz neki, a virágokról, persze, de ő semmit sem tud róluk. Vagyis: azt, hogy melyik mérgező, és hogy az orchidea valószínűleg tényleg szépnek számít.
Charles megragadja a karját, és úgy húzza maga után, hogy megmutasson neki valamit, bármit, és Erik szívesen követi őt.

Alex erősebb Eriknél, ami eléggé frusztráló - persze Erik a képességével is fel tudná emelni a súlyokat, de inkább hagyja, hogy a fiú örüljön magának.
Alexet különben általában az akváriumoknál lehet megtalálni, Darwinnal. Amikor azt mondjuk, hogy akváriumok, nem néhány liter vízről beszélünk, pár aranyhallal - mint minden a Xavier rezidencián, ezek is hatalmasak. Nem is akváriumok, inkább alulról is belátható tavak, ha valaki beleesne az egyikbe, simán belefulladhatna, már ha meg nem eszik őt előtte a mindenféle óriási ragadozó halak.
Charles mindent tud a ragadozó halakról, még a DNS-ük összetételét is, és ez végre Eriket is érdekli.

Veszekednek, de Charles Erik vállára teszi a kezét, és az ellentét újra vitatkozássá szelídül, vagy annyi sem marad belőle, mert nem számít.
Erik minden egyes elnyújtott, kedves érintés után egyre többre vágyakozik. A térdük összeér az asztal alatt, amikor játszanak, Charles belé karol séta közben, Erik az orrában érzi a hajának az illatát, és olyankor Charles hangja selymes, Erik pedig nyugodt, és örökre így akar maradni.

A hotel dolgozói közül Hank a legfurább - Erik alig látja őt, és még kevesebbet hallja a hangját. Szkeptikus, amikor Charles-szal együtt meglátogatják őt a szobában, ahol dolgozik. Nem is szoba az, hanem egy hatalmas terem - a végében egy repülőgép parkol, ami talán még sosem járt szabad ég alatt, és Erik elismeri, hogy Hank, fiatal kora ellenére, lehet olyan okos, amilyennek Charles lefestette neki.
Most is épít valamit, a jó ég tudja, micsodát. Ez egyszer Charles nem kezdi el magyarázni neki, ahogy mindig mindent, Hank pedig továbbra sem épp a legbőbeszédűbb társaság. Habár most legalább beszél egyáltalán - Alex-et utasítgatja, aki nem minden csípős megjegyzéstől mentesen, de azért segít neki.
Egy nagy, fém gömb belsejében állnak, Erik érzi maga körül az elektromos erőt, és ahogyan az alkotóelemek egymáshoz illeszkednek. A fizikai munkában segít Hanknek Alex valami állvány tetejéről - nagy, homorú fémlapokat emel a helyére. Darwin is ott van, de nem azért, hogy segítsen - lentről nézi, vigyorogva, ahogyan Alex dolgozik, ahogyan Alex is annyiszor nézte őt, amikor az akváriumokkal foglalkozott.
Erik előbb látja, hogy baj lesz, mint a többiek - nem is látja, érzi azt, ahogyan a fém tömeg meginog - de így sem tud időben szólni. Valami rosszul lett összerakva, és most megcsúszik, kiválik a helyéből, és zuhanni kezd, egyenesen Darwin felé. Nem esik elég magasról, a fiúnak nincsen elég ideje ahhoz, hogy elvetődjön előle, szóval Erik gondolkozás nélkül, pusztán reflexből megemeli a kezét, és fenntartja a levegőben a súlyos fémdarabot.
De ugyanabban a pillanatban megérez valami mást is, Darwint, úgy, ahogyan még sosem, úgy, ahogyan nem lehetne - fémként.
Ugyanolyan reflex ez Darwintól, mint Eriktől, azért hogy megvédje magát, és azután, hogy Erik lassan leengedi a fém lapot a fiú mellé, és elmúlik a veszély, ő is visszaváltozik a hús-vér önmagává.
- Mi a franc? - kérdezi Erik jogosan.
Alex sietve lemászik az állványról, Charles már Darwin mellett van, hogy felsegítse őt, és aggódva kérdezi, hogy minden rendben van-e, míg Erik bizalmatlanul hátrébb lép, messzebb mindenkitől.
- Ezt te csináltad? - kérdezi Hank csodálkozva, feleslegesen, mert a válasz egyértelmű, és vicces, mert ezek az első szavai hozzá valaha.
- És te mit csináltál? - kérdezi Erik Darwintól, ellenségesen, és ebben a fém teremben hirtelen minden potenciális fegyverré válik az elméjében.
- Mondtam, hogy nagyon tehetséges fiatalemberek - mondja Charles mosolyogva.
És mindannyian nagyon hálásak neki, és Erik ideges, és bizalmatlan.

- Sosem találkoztam még más mutánssal Schmidten, és az emberein kívül.
Charles összerezzen, ahogyan a nevet meghallja, érzi benne Erik minden gyűlöletét.
Újra kettesben vannak, Charles szobájában, miután Erik látta Angel szárnyait, és szembenézett a saját tükörképével Raven személyében.
- Azt hittem, hogy egyedül vagyok - teszi még hozzá zavartan, de valahogy reményteljesen. - Te is tudsz valamit, nem igaz?
- Nem vagy egyedül, kedves.
És Erik nem hallja, hanem érzi a szavakat, a mellkasába olvadnak, az agya viszont vészriadót fúj. Emma beszélt így hosszá, telepatikusan - és ő volt az, aki mozdulatlanná merevítette a testét, érezte, ahogyan a vér végigfolyik a mellkasán, és az arca vonalán, Azazel szabdalta össze, Schmidt pedig fölé hajol, és a mosolya undorító, és győzelemittas.
- Mit keresek én itt egyáltalán? - kérdezi Erik dühösen, és szeretné ellökni magától Charlest, aki túl közel hajolt hozzá, aggódó arckifejezéssel. - Beraktál engem a mutáns-gyűjteményedbe?
- Te magad jöttél ide, nem emlékszel? - Charles félrehajtja a fejét, és szomorú, és Erik persze, hogy emlékszik, az eső elől menekült be ide, és arra is emlékszik, hogy miért döntött úgy, hogy itt marad.
Charles miatt.
„Nem vagy egyedül, kedves.” Felidézi, ahogyan az elméjébe süppedtek ezek a szavak, és nem mer bízni, mégis, úgy érzi, hogy igaz.

Charles a kanapén ül, és hangosan olvassa a szakdolgozatát, míg Erik az oldalához dől, de nem nézi a papírt, csak az arcát.
- Néhányszor felolvastam Ravennek is annak idején. - Charles nehezen tud koncentrálni a sorokra úgy, hogy Erik ennyire közel van hozzá.
- Hmm - reagálja le Erik rendkívül értelmesen.
- Az egy kicsit másképpen nézett ki.
Másmilyen is volt, mert Raven elaludt közben, Erik viszont összevont szemöldökkel, figyelmesen hallgatja, azután pedig hosszan vitatkozni kezdenek róla. Ha egyáltalán vitatkozásnak lehet azt nevezni, mert közben valamikor Charles átkarolja Erik vállát, és olyan közel vannak egymáshoz, hogy elég szinte suttogniuk a szavakat. Azután gondolniuk.

5.

Erik még talán sosem érezte magát ilyen jól, de ahogyan arra legbelül mindig is számított, eljött a nap, amikor kizuhant az időtlen, kellemes áramlatból.
Nehezen ébredt, ahogyan minden reggel amit ebben a hotelben töltött, de ezúttal valami más volt, valami rossz. Nem tudta megmondani, hogy mi, csak érezte, mint egy illatot a levegőben, vagy mint a közeledő fejfájás szelét.
Akkor hallotta meg, amikor a tálaló felé sétált, késői reggeli reményében, és mert hátha ott találja Charlest. Méterekre volt a szobától gyertyafényű folyosón, de már hallotta az onnan kiszűrődő kiabálást, és felismerte Alex hangját. Közvetlenül utána látta is őt, ahogyan kivágja az ajtót, és egyetlen dühös pillantást vetve Erikre, szó nélkül elszáguld mellette.
Erik megtorpant, és utána fordította a fejét - Alex nem rá volt mérges, de annyira mérges volt, hogy könnyfátyolos lett tőle a tekintete. Vagy annyira fájt neki valami, hogy így őrjöngött miatta?
Charles a terítetlen asztalnál ült, magába zuhanva, Raven mellette, és átkarolta a vállát, úgy vigasztalta. Hank az asztal másik oldalánál volt, moccanatlan, és hideg tekintettel nézte Charlest.
- Mi történt? - kérdezte Erik nagyon is rosszat sejtve.
- Oh, Erik - mondta Charles, valamiért összezavarodva, hogy itt látja őt. - Darwin eltűnt.
- Hogy érted, hogy… - kezdte Erik, de Raven közbevágott.
- Úgy érti, hogy lelépett.
Hank rosszindulatúan felhorkant, és Erik nem értette, hogy miért, amennyire megismerte a fiút, ez nem tűnt jellemzőnek tőle. Sőt, ebben a pillanatban ő is ugyanolyan mérgesen nézett Charlesra, mint Alex őrá, amikor elrohant mellette, kivéve, hogy ez a düh egyértelműen Charles-nak szólt.
- És ez mennyiben Charles hibája? - kérdezte, fenyegetően nézve Hankre. Hank visszanézett rá, és egyáltalán nem ijedt meg - felnevetett. Keserű, és gúnyos nevetés volt az, amit Erik egyáltalán nem értett, azután hátat fordított nekik, és minden magyarázat nélkül ott hagyta őket. Erik meg akarta akadályozni, de Charles gyorsan felemelkedett a székéből, és egy intéssel jelezte neki, hogy hagyja.
Valami nagyon fontos dologról maradhatott le.
- Mi történt?? - kérdezte újra, ezúttal már tényleg idegesen.
- Ne legyél dühös rájuk, Erik - mondta Charles, és igaza volt persze, Erik olyan mérges volt, amiért így bántak Charles-szal, mintha ővele tették volna, és csak másodlagos volt az, hogy miért. Arra nem gondolt, hogy ez mit jelenthet.
- Ha lennél kedves elmagyarázni nekem - kezdte, de megakadt, mert Charles olyan végtelenül szomorúnak tűnt, és valamivel nyugodtabb hangnemben folytatta. - Valahogy nem hiszem, hogy rosszul bánnál az alkalmazottaiddal, szóval nem értem, hogy miért lenne a te hibád, hogy Darwin elment.
- Nem az ő hibája - szögezte le Raven. - Már egy ideje tervezgette, hogy odébbáll, ennek semmi köze nem volt Charleshoz, én tudtam róla… Azt nem gondoltam volna, hogy csak úgy egyik napról a másikra lelécel.
Charles elmosolyodott, de a mosolya ugyanolyan őszintétlen volt, mint az előbb Hanké. Csak az övé szomorú.
- Ne aggódj értem, Raven. Inkább menj, és velük beszélj!
- Kizárt - jelentette ki Raven. - Miután így leüvöltötték a fejed? Engem elfelejthetnek, az tuti!
- Jól vagyok, csak egy kicsit egyedül szeretnék lenni, rendben?
Raven egyáltalán nem volt meggyőzve, inkább csak puszta sértettség volt, mint engedelmesség, hogy ott hagyta őt.
- Nem vagy jól - mondta Erik, amikor kettesben maradtak.
- Kérlek, Erik.
- Engem nem tudsz elküldeni, csak hogy tudd.
Charles felsóhajtott.
- Akkor gyere velem - mondta megadóan. - Szeretnél sakkozni?
Eriknek aztán mindenhez volt kedve, csak a sakkhoz nem, azok után, amit látott, és amiből még mindig semmit sem értett, de nem akarta magára hagyni Charlest, szóval bólintott.
Fel is állították a sakktáblát, fent, Charles szobájában, és leültek egymással szemben, csak azután elfelejtettek lépni. A csend súlyosan ült körülöttük, és Charles olyan nagyon szomorú volt, hogy azt Erik nem tudta elviselni.
- Miért nem mondod el nekem, hogy mi folyik itt valójában? - kérdezte újra, ezúttal kedvesen.
Charles továbbra sem mondott semmit sem, csak ült mozdulatlan, azután keservesen sóhajtott, és a kezeibe temette az arcát. Úgy nézett ki, mint az elkeseredettség szobra, Erik nem lehetett biztos abban, hogy nem sír-e, és fogalma sem volt arról, hogy mit kezdjen a szituációval. Nagyon régóta nem volt már senki sem, akit meg akart volna vigasztalni, és most ezt akarta, de fogalma sem volt, hogyan. Automatikusan arra gondolt, hogy bosszút áll azokon, akik bántották Charlest, de jól tudta, hogy most itt nem Alexről meg Hankről van szó - és egyébként is már ki tudja milyen régóta hozzá sem ért a fegyvereihez. Nem tudta, hogy mit mondjon, így felállt, hogy megkerülje az asztal, és letérdelt Charles elé, ahogyan azt Charles tette az első éjszakán, amikor kitisztította a sebeit, és megkérdezte: - Hogyan segíthetnék?
- Csak legyél itt - mondta Charles.
- Itt vagyok - felelte Erik, és Charles elvette a kezeit az arcáról, hogy Erikére tegye őket, és lenézett rá. Erik látta, hogy nem sír, bár a határán van, de Charles nem hagyta, hogy sokáig így lássa őt -  lehajolt, és a szemei lecsukódtak, amikor megcsókolta Eriket.
Erik még csak meg sem lepődött, már nagyon régóta tudta, hogy meg fog történni, számított rá, és várta. Azt nem gondolta soha, hogy Charles ajkai ennyire reszketni fognak az övéin, és hogy az ujjai ekkora erővel tépnek a hajába - ahogyan arra sem, hogy a szíve majd így fog dörömbölni a mellkasában, kirajzolva a sebhelyei rég elmúlt fájdalmát, és hogy elmozdul majd vele a világ, mint egy furcsa álomban, és hogy ennyire nem bírja majd türtőztetni magát. El is felejtkezett Charles megfejthetetlen szomorúságáról, amikor Charles nyelve az ajkai közé siklott, hívogatóan, és követelődzve. Erik hevesen csókolt vissza, és tudta, hogy akár játék ez, akár csata, akármi más, veszíteni fog.
Ha nem máris veszített.
Még közelebb tolta magát Charleshoz, szinte visszalökte őt a fotelben, miközben a combjaira csúsztatta a kezét, és érezte, hogy Charles belesóhajt a szájába. Mosolyognia kellett tőle, és mosolygott akkor is, amikor Charles a hajánál fogva húzta hátra a fejét, hogy elválassza kettejüket. Charles pihegett, átlátszó, vörös zománc ült a száján a csóktól, és a szemein az el nem sírt könnyektől.
- Gyere velem! - mondta halk hangon, és Erik megint csak bólintott.
Charles egy pillanatra sem eresztette el Eriket útban a hálószobája felé - a karjára markolt, az oldalába, a nyakába, gyakorlatilag lehetetlenné téve a haladást, mintha minden porcikáját érezni akarná a kezei között, mintha attól félne, hogyha nem fogja elég erősen, akkor eltűnik.
Mégis eljutottak valahogyan a hálóba. Erik nem sokat érzékelt belőle a félhomályban, de színvilágban és stílusban nem sokban különbözött Charles másik szobájától, és magától Charlestól sem. Oh, bár ő most végre nem nézett ki annyira kifogástalanul, mint mindig, az inge összegyűrődött, a mellénye kicsit megcsúszott, és a haja ziláltan meredezett a fején - és így csak még tökéletesebben nézett ki. De Charles nem adott neki lehetőséget arra, hogy alaposabban végignézzen rajta, nem volt neki ahhoz türelme. Sietve kapott Erik csókja után, vakon botladoztak az ágy felé, és borzongott, ahogyan az ing felcsúszott a derekán, és Erik a kivillanó bőrfelületre simította a tenyerét.
Elérték az ágyat, de mielőtt végigdőltek volna rajta, még le kellett vetkőzniük - egyszerűbb így, mint fekve, gyorsabb, és Charles kapkodva húzta le a garbót Erikről, még ha emiatt meg is kellett törniük a csókjukat - legalább volt maradásuk a vetkőzéssel foglalkozni. Erik egy gondolattal kapcsolta ki az övét, és azután már leülhetett az ágy szélére, hogy lehúzza a nadrágját, miközben Charles még csak a mellényének a gombjaival vacakolt. Azután attól bár megszabadult, az ingével már nem boldogult, mert hát Erik ott ült előtte meztelenül, büszkén, és sóvárogva, kihívó tekintettel nézve őt. Vigyorgott csak, amikor látta, hogy Charles megtorpant, hogy rendesen végignézzen rajta - persze, neki lehet - és Erik már mozdult, hogy majd ő segít neki az ingével, de amint felemelkedett volna, hogy elérje őt, Charles lépett oda hozzá, és visszanyomta őt az ágyra.
Fölé hajolt, és még vadabb csókkal szaggatta az ajkait, miközben továbbra is próbálta lehámozni magáról a ruháit. Persze nem tudott megfelelőképpen koordinálni, az ajkai lecsúsztak Erik állára, utána, ha már úgyis ott volt, még lejjebb, a nyakára, puha bőrt érzett, és a vér lüktetését a vénákban. Erik kezei az immáron csupasz hátára simultak, félrehajtotta a fejét, hogy Charles hozzáférjen, és felszisszent, amikor az apró fogak a bőrébe mélyedtek, de nem akart védekezni, sőt, az egyik keze már Charles hajában volt, és egészen magához szorította őt, érezni akarta őt a húsában, érezni akarta még a fájdalmat is.
Charles a mellkasára tette a kezét, úgy tolta el magától, holott ugyanúgy vágyott az érintésre.
- Feküdj fel az ágyra rendesen! - kérte, a hangja rekedt volt és bódult, és Erik örömmel engedelmeskedett, amíg Charles végre az utolsó ruhadarabjait is ledobta magáról. A bőre lidércesen fehér volt, szeplők felhői árnyékolták, a szeme kékje Erik tekintetébe ragyogott.
És már mászott is Erik után az ágyba, egyenesen a karjai közé, útközben szánkázva végig ujjaival az összes szabad bőrfelületen. A tenyere nyoma szinte elektronikusan bizsergett, és Erik utánanyúlt, hogy ő is felfedezze a másik testét, Charles nyakában a csiklandós pihéket, a bordái lépcsőfokait, a derekának az ívét, és a feneke formáját, és még többet akart, de Charles szorosan simult a mellkasához, súlyával a paplanra szorította, és Erik alig tudott mozdulni.
Az alig is elég volt neki, amikor Charles átemelte a combját az övén, és az ágyékuk egymásnak feszült, Erik rekedten sóhajtott, és kinyitotta a szemét, hogy lássa Charles arcát, miközben megosztják egymással a forróságukat, hogy a közös lángban még inkább hevítsék.
Száraz ajkakkal, zihálva emelte a fejét csókért, de Charles éppen mással foglalkozott - Erik kezeit hántotta le magáról, hogy megragadja a csuklóit, és az ágyra szorítsa azokat is, ahogyan Erik mindenét.
Persze, hogy Erik erősebb volt nála, és persze, hogy mégis hagyta, hogy a másik azt tegyen vele, amit csak akar.
Charles kéjesen vigyorgott, és lassú mozdulatokkal dörgölődzött Erikhez, aki ugyanannyira élvezte ezt, mint hogy nem tudja rendesen viszonozni, és mint Charles nedves leheletét arcán, ami minden pillanatban csókot ígért, de oda nem adta.
Azonban Charles nem kínozta őt sokáig, saját magát sem akarta, és még mindig olyan türelmetlen volt, hagyta, hogy az ajkaik összeérjenek, azután pedig hagyta azt is, hogy Erik megmozduljon - kivéve, hogy egyetlen éles pillantással a tudtára hozta, hogy nem akarja, hogy bárhová is menjen. Szóval Erik ugyanabban a pózban maradt akkor is, amikor Charles elengedte a csuklóit, és lemászott róla, holott egyáltalán nem esett jól elszakadni tőle. Na persze volt némi sejtése arról, hogy Charles miért nyúl az éjjeliszekrénye fiókjába, úgyhogy nem szólt egy szót sem, vigyorogva nyelte vissza az izgatottságát, hogy nyugton tudjon maradni.
Charles nem ugrott vissza rá azonnal, ahogyan azt Erik szerette volna, csak feltérdelt az ágyra, az egyik kezét Erik combjára rakta, mintha csak nem bírná ki, hogy meg ne érintse őt, és azután megszólalt, a hangja még mindig rekedt, éhes, és követelődző.
- Fordulj meg, Erik!
És olyan könnyű volt engedelmeskedni neki.
Pedig Erik nem így képzelte el, amikor belekezdtek, amikor még csak az első csókot viszonozta - holott hogyan másként is lehetne? Charles ágyában voltak, az ő szobájában. Az ő házában. Charles szobáról szobára rángatta bele Eriket az életébe, és ő végig kérdés nélkül, boldogan követte őt.
- Igen, pont így - mondta Charles, és az egyik keze Erik derekán volt, hogy majd megtartsa őt, a másikkal pedig gondosan végigzongorázott a gerince mentén, és még lejjebb.
Felületes, és durva volt a felkészülés, azután pedig Erik a párnába harapott, hogy elfojtsa a nyögését, vagy a kiáltását, és emlékezett, hogy ő akarta érezni Charlest a húsában, és érezni még a fájdalmat is. Charles tenyere az ölébe simult, még ez a lágy érintés is égette a bőrét, és nem tudta, hogy el akar-e húzódni előle, vagy még többre vágyik - de mindegy is, nem számít, mert nem neki kellett döntenie. Most az fog történni, amit Charles akar.
Végül kiderült, hogy ugyanazt akarják.
Erik hangja elfulladt a párnában, és a gyönyör reszketésén át érezte, hogy Charles ujjai belemarnak az oldalába, és hallotta a már morgás-szerű zihálását, amiből aztán nyögés lett, és végül lassan szuszogássá szelídült.
Később, amikor Erik még mindig képtelennek érezte magát arra, hogy megmozduljon, Charles a karjai közé fúrta magát, és megvárta, amíg Erik rá néz, lustán, elégedetten.
- Erik, Erikem - mondta neki elfogódottan. - Ugye nem fogsz elmenni?
- Nincs az az isten hogy én most innen elmozduljak - felelte Erik már félálomban.
- El ne tűnj nekem reggelre!
- Nem állt szándékomban…
- Csak maradj itt velem.

6.

És Erik nem is ment sehová - Charles volt az, akinek reggel nyoma sem volt.
Erik kómásan nyújtózkodott el a paplanon, emlékezett arra, hol van, mert érezte Charles illatát az orrában, és az ágynemű szokatlan, csúszós selymét a testén. De ahogyan oldalra nyúlt, az ágy üres volt mellette, és hűvös, amiből tudta, hogy Charles jó ideje elmehetett.
Erik már nem is csodálkozott azon, hogy nem ébredt fel rá.
A ruháit sem ott találta, ahol előző este hagyta őket, szétdobálva a földön. Charles, amilyen kis gondos, összeszedte őket, és kiterítette egy szék háttámlájára, ami valószínűleg nem is volt ott előző este, különben biztosan átestek volna rajta az ágy felé tartó nagy igyekezetükben.
Erik ráérősen öltözött fel, ujjaival gondosan átfésülte a haját, hogy legalább többé-kevésbé szalonképes állapotban lépjen ki a szobából.
Charles odakint ült, a nappalijában, vagy nevezze akárhogyan is azt a helyiséget, ahol Erikkel együtt töltötték a legtöbb idejüket, és elgondolkozva meredt a sakktáblára, mintha képzeletben játszana saját magával.
Csak azt hallotta meg, ahogyan Erik becsukja maga után a háló ajtaját, akkor felnézett rá egy fáradt mosollyal. Erik csak akkor látta, amikor közelebb lépett hozzá, hogy Charles egy whiskys poharat dédelget a kezében.
- Nincs még egy kicsit túl korán ehhez? - kérdezte Erik cívódva.
- Valóban korán lenne? - kérdezett vissza Charles hasonló hangnemben. Erik reflexszerűen nézett volna a karórájára, elfelejtette, hogy nem hordta mióta itt van, minek, úgysem működik.
- Túl sokáig aludtam volna? - Volt némi alapja a megjátszott bűntudatának.
- Szemernyit se érzed magad rosszul miatta - mondta Charles. - Tudom, túl kényelmes az ágyam… én is csak azért keltem ki belőle, hogy újra beszéljek a többiekkel.
Erik egy pillanatig összezavarodva nézett maga elé, míg az éjszakából őrzött kellemes emlékek mögül elő nem sejlettek az előzmények. Mintha a rossz dolgokra nehezebb lett volna visszaemlékezni, mint a jókra, pedig a mindig racionális Erikre aztán nem volt jellemző az ilyesmi.
Ahogyan az sem, hogy kapásból újra ideges lett olyasmi miatt, ami nem érintette közvetlenül.
- Nem dühösek rám igazából - mondta Charles gyorsan, megérezve Erik hirtelen hangulatváltozását. - És kérlek, hogy te se légy rájuk!
Erik mormogott magában valamit, de közben Charles feléje nyújtotta a kezét, hívogatóan, ő pedig engedelmesen odament hozzá. Charles megragadta a kezét, és lehúzta őt magához egy csókra, és teljesen más volt ez, mint az előző esti kétségbeesett, könnyízű csók, most könnyed volt, és édes, egészen természetes, és nem volt több egy reggeli köszönésnél.
De éppen ezért jelentett annyira sokat.
És Erik ugyanolyan megadással viszonozta, mint az előzőt, még ha most nem is vezetett sehova, és nem tartott tovább pár másodpercnél, bár azután is kényelmesen túl közel maradtak egymáshoz, és Erik kedves szavakat akart suttogni Charles-nak. 
- Használhatom a fürdőszobádat? - kérdezte helyette. Nem csak azért, mert jól esett volna neki egy zuhany, hanem mert még sosem járt ott, és kíváncsi volt rá, vajon ugyanúgy néz-e ki, mint Charles többi szobája.
- Már éppen mondani akartam - felelte Charles szemtelenül vigyorogva, mire Erik csak a szemeit forgatta. - Én még beszélni szeretnék Angellel is, mostanában fog felébredni, szerintem. De te érezd csak otthon magad!
Erik nemigen emlékezett arra, hogy milyen, ha van egy otthona, de sejtette, hogy ilyesmi lehet.

Erik nem csalódott, Charles fürdőszobája éppen olyan fényűző volt, mint amilyenre számított, bár még éppen nem érte el azt a szintet, hogy bántsa Erik szemeit, de közel járt hozzá. A színek nem voltak zavaróak, bordó valami tört világossal, amit a falakon lévő tükrök végtelenül ismételtek vissza önmagukban.
Hát persze, hogy Charles sok időt tölt el a tükör előtt - csak rá kell nézni. Nem véletlenül néz ki mindig olyan tökéletesen, és Erik bánta, hogy nem látta őt reggel, közvetlenül ébredés után, biztos volt benne, hogy kriminálisan, és édesen néz ki akkor is.
Most azt is meg kellett állapítsa, hogy ő maga is jól néz ki. Az arcán már nyoma sem volt a sebhelynek, és ahhoz is alaposan végig kellett néznie magán, hogy meglássa, a mellkasát hol szabdalták fel. A régi sebhelyek fehér árnyai látszódtak persze - egy golyó szaggatta nyom, kisebb sérülések, égések térképe a bőrén, de ezeket megszokta már az évek során, beletartoztak az összképbe. De ezen kívül is látszott rajta, hogy jót tett neki a nyugalom, nem csak az, hogy nem ténykedett aktívan semmin, de nem is tervezgetett folyamatosan. És jót tett neki Charles is. Jól érezte magát vele, és most nem tudott nem belevigyorogni a tükörbe, ahogy felidézte az előző este egynémely momentumát.
Különben Charlesnak nem zuhanyzója volt, hanem fürdőkádja, Erik nem is értette, hogyan számíthatott másra. És volt még csomó különböző illatú tusfürdője és samponja, meg valószínűleg habfürdő is, és más dolgok, amiket Erik meg sem próbált beazonosítani. Egy kicsit nevetségen érezte magát, jobb lett volna, ha megkérte volna Charlest, hogy társuljon hozzá, ami egyébként eszébe is jutott, csak nem volt biztos abban, hogy nem lenne-e túlzás máris. 
De mégis élvezte a fürdőt egymagában is, és nem bánta, hogy utána neki is olyan illata lett, mint Charles-nak.
Azután nem volt kedve még kimenni, bár éhes volt egy kicsit, de túl jól érezte magát Charles-nál, ezúttal egyedül üldögélve a szobában, ahol számtalan sakkpartit játszottak le, és beszélgettek végig. Most lefeküdt a kanapén, nem igazán fáradtan, csak olyan bágyadtan, és a kezébe vette a könyvet, ami nyilván Charles hagyott az asztalon. Egy verseskötet volt, Rilke, akit Erik maga is kedvelt. Több verse is volt, amit fejből tudott, és most szinte csak az érzés kedvéért tartotta a kezében a könyvet, miközben a lapok közül kipörgette a vers-töredékeket. De hamar elunta, és akkor a sorok összemosódtak a szeme előtt, és elhomályosodtak, szóval inkább vissza is tette az asztalra, ahol találta.
Charles mondta neki, hogy érezze otthon magát, úgyhogy felállt, hogy keressen magának valami mást a könyvespolcon. Végigfuttatta az ujját a könyvek gerincén - kifogástalan egyenborító mindegyiken, a legtöbbnek a címét sem tudta leolvasni. Sehol egy szem por, látszott, hogy Charles, még ha nem is személyesen, de nagyon ügyel a tisztaságra, így viszont Erik nem tudta megállapítani, hogy mely könyvek azok, amiket Charles sűrűn fel szokott lapozni. Nyilván amik a leginkább kézre esnek, úgyhogy onnan választott egyet véletlenszerűen. Valami tudományos értekezlet volt, aminek a témája még véletlenül sem érdekelte Eriket, inkább szépirodalomra vágyott, valami szórakoztatóra, ha abban nem is reménykedett, hogy valami könnyed ponyvát talál, de legalább egy krimit, vagy akármi. Újabb könyvet nyitott ki, csak hogy aztán két oldal után be is csukja, és másikkal próbálkozzon. Végül arra jutott, hogy hagyja inkább azokat, amik könnyen elérhető helyen vannak, és az egyik magasabban lévő polc felé ágaskodott. Nem látott címet a könyv borítóján, szóval felnyitotta, de hiába, nem talált az első oldalon sem. Sem pedig a másodikon. Belelapozott, és nem talált semmit sem - a könyv teljesen üres volt. Értetlenül csúsztatta vissza a polcra, hogy válasszon helyette egy másikat, de megint csak csupasz, fehér lapok fogadták. Most már idegesítette a dolog, újabb könyvet vett le a polcról, majd még egyet, és még egyet, de mind ugyanolyan volt - hibátlan, csinos borító, és belül semmi.
Miért tartana bárki üres könyveket a polcán? Díszítő elemként? Nevetséges…
Erik magához vette az egyik könyvet, hogy megkeresse a kérdéseivel Charlest.
A folyosó is üres volt, amin Erik végigsietett, és monoton, mintha az ajtók tükrökként sokszoroznák végtelenné a teret. A lépcső mégis beletört az összképbe, és Erik előbb hallotta meg Charlest, semmint látta volna. A hangja odalentről, az előtérből szivárgott fel, és még más is - nem volt egyedül, veszekedett valakivel. Egy nővel? Erik nyugtalanítóan ismerősnek találta a másik hangot is, Angel lenne az? Vele akart beszélni Charles, nem igaz? De nem, nem lehetett ő, és nem is Raven. Valaki más.
Erik megszaporázta a lépteit, és tudta, hogy ki áll ott Charles-szal szemben, amint megpillantotta a szőke, nagyon szőke, szinte fehér hajat, és hófehér makulátlan kabátot.
Emma, a neve pisztolydörrenésként robbant az agyába, és alig látott a vértől. A könyv kihullott a kezéből, tompán puffant a lépcsőn, és Erik helyette magához hívta az összes fémet a helyiségből. A kapaszkodó engedelmesen a tenyerébe idomult, élt formázva fényesre kopott testéből, kicsi, hegyes kapcsok pattantak fel, nem rögzítve többé a szőnyeget a lépcsőfokokhoz, fogasok és ajtókilincsek reze szabadult fel, és a csillár hatalmasan megrezdült Emma feje felett, üveg, vagy gyémántszilánkokat hullajtva a fejére, és roppant fegyverként indult meg felé.
Emma még csak nem is nézett felfelé, a tekintete egyenesen Erikre rebbent, de csak egy másodpercig maradt ott, amíg gúnyos mosoly alakult az ajkain, aztán hirtelen eltűnt. Nem a mosoly, hanem Emma maga. Gyorsabban, mint a teleportálás, és észrevétlenül, az egyik pillanatban még ott volt, a másikban pedig már nem, és csak Charles maradt egyedül, a hajában csillámló, éles reszelékkel, miközben a valaha volt csillár megannyi tőrként irányult feléje.
- Erik? - kérdezte rémülten pislogva a lépcső irányába, ahol Erik mint valami szobor állt, mozdulatlanul, és hidegen, hasító gyűlölettel a szemében.
- Hová tűnt Emma? - kérdezett vissza fenyegetően, és a szörnyű fegyverarzenál nem mozdult Charles feje felől. Hiszen ha egy telepatáról van szó, nem bízhatsz abban sem, amit a saját szemeiddel látsz, vagy akár megérintesz. Még abban sem bízhatsz, amit érzel.
- Nyugodj meg, Erik - mondta Charles kedvesen, de szigorúan. - Csak én vagyok itt, látod.
Erik ereiben végigáradt a méreg, és feltöltötte őt energiával. Nem csak régi ismerősök voltak, ő és a gyűlölet, egyek voltak, és eddig észre sem vette, hogy mennyire nem önmaga, mióta idekerült ebbe az átkozott hotelba. Hogyan is felejthette el a küldetését? Hagyta magát elaltatni.
Charles volt az, aki ezt tette vele.
- Amit láttál, az nem a valóság - mondta Charles tovább. - Ugyan, Erik, hiszen nem akarsz engem bántani.
- Mégis miféle játékot játszol te itt? - vádaskodott Erik. Hát persze, hogy nem akarta őt bántani, de akarnia kellett volna.
- Bízzál bennem, Erik! Minden rendben van, Emma nincsen itt valójában. Itt meg tudlak védeni téged.
És olyan meggyőzően mondta, hogy nem csak Erik, még szinte még saját maga is elhitte.
- Nincsen szükségem védelemre - köpte Erik mérgesen.
- Erikem, figyelj rám! - mondta aztán Charles, tapintható fájdalommal a hangjában. - Nem láttál semmit sem!
Erik felhorkantott, de aztán a gúny értetlenségbe olvadt az arcán. Már régóta nem foglalkozott Emmával, és Shaw-val sem, miért pont most kéne? Nem, nem muszáj ezzel törődnie, minden rendben van. Még csak gondolnia sem kell rá, miért kéne? Most jó itt.
- Gyere ide, kedves! - mondta Charles, és Erik reszkető szívvel engedelmeskedett neki - a csillár lassan leereszkedett a földre, és ahogyan Charles felé lépdelt, a többi fegyverré alakult tárgyat is elhullajtotta, míg végül mindenfelől éles, hegyes, torz teremtmények kerítették körbe kettejüket.
Charles hajából ragyogva peregtek ki a szilánkok, ahogyan Erik belesimított, és Charles szomorúan mosolygott fel rá.

7.

Erik megint Charles-nál ébredt, és még félálomban, öntudatlanul is reménykedve nyúlt maga mellé, de hiába, csak a levegőbe kapott, és valamiért az, hogy egyedül van, irracionálisan boldogtalanná tette őt.
Holott lényegében egész felnőtt életében egyedül volt.
Nyugtalanul ült fel az ágyban, bár nem tudta meghatározni hogy mi zavarja. A bőre alatt zizegett a görcsös tettrevágyás, de nem tudta, hogy mi az, amit meg kéne tennie. Egy olyan viszketés volt ez, amit nem tudott megvakarni, és Erik mindig is nehezen viselte a tehetetlenséget. Még az ágynemű is kellemetlenül gabalyodott rá a testére, és alig bírta lerázni magáról.
Úgy nézett körbe a szobában, mintha még sosem járt volna itt.
Eszébe jutottak a fegyverei, amik az aktatáskájában pihentek a hotelszobájában, az ágya alatt, és arra gondolt, hogy magához kéne vennie őket, mert nincsen biztonságban. Pedig nem volt oka azt hinni, hogy éppen most fenyegetné őt itt valaki, de megtanulta már, hogy bízzon a megérzéseiben, és voltak ellenségei, akik rátalálhattak. Lehetséges, hogy veszélyben van - túlságosan régóta nem figyelt már a külvilágra - és ha ő veszélyben van, akkor a körülötte lévők is. Márpedig Erik törődött velük - nem csak Charles-szal - és tudta, hogy nem Charles lesz az, aki megvédi őket.
Schmidt-től.
Erik az egyetlen, aki képes rá, csak éppen ő nem tudta, hogy kell bárkit és bármit is megvédeni. Az ő stílusa inkább a támadás volt.
Muszáj volt elmennie innen, de ezt régóta tudta már, halogatta csak mindig. Nem maradhat ennyi ideig egy helyen, amíg nem végezte el a feladatát - vagy talán soha.
De nem akart szó nélkül lelépni már az első reggelén sem, hát még most.
Többé már nem tévedt el a hosszú, cselesen kacskaringós folyosókon, és azonnal megtalálta a szobáját. A fegyverei ott voltak, ahol hagyta őket, érintetlenül, és nem tartott öt percig sem, amíg melléjük csomagolta a többi holmiját is. Nem viselte az öltönyét már ki tudja milyen régóta, és most valahogy kényelmetlennek tűnt.

Erik érzékei indokolatlanul kiélesedtek, ahogyan hosszú, ruganyos léptekkel indult lefelé a lépcsőn, elhessegetve a rossz érzését azzal kapcsolatban, hogy mit fog odalent találni. Az előtér semmiben sem változott, és Erik nem is tudta, hogy miért számított másra. A megszokott rend és tisztaság fogadta a csillár törtfehér fényében, és nem volt ott senki. Erik hallotta viszont, hogy valahonnan zaj szűrődik ki, zene, és beszélgetés meg mozgás zsivaja, amit nem tulajdoníthatott a hotel csekély létszámú dolgozóinak. Nem is emlékezett az ajtóra, ami mögül kiszivárgott a hangzavar, valószínűleg egy lehetett azok közül, amik már évek óta zárva vannak, valami használaton kívüli helyiséget őrizve. Erik nem tudta, hogy Charles mégis mikor nyithatta ki, az éjszaka folyamán? De most engedett a kilincs, és ő belépett a szobába. Nem is szoba volt az, a méretét tekintve inkább terem, még Charles ízléséhez viszonyítva is túldíszített, és teli volt emberrel. Mindenféle korú férfiak és nők álldogáltak csoportokban, vagy kettesével, itallal a kezükben, vidáman beszélgetve. A zene nevetéssel keveredett, de Erik cseppet sem érezte tőle jobban magát, átnézett az emberek felett, pásztázta a tömeget Charles után. Nem látta őt sehol sem, bár kiszúrta a hotel alkalmazottjainak teljes, így kis csoportját, akik most szemmel láthatóan nem dolgoztak, pohárral a kezükben ácsorogtak, mint mindenki más. Meg sem próbáltak a vendégek közé vegyülni, és semmivel sem tűntek boldogabbnak Eriknél. Valószínűleg még mindig ki voltak akadva Darwin fura eltűnése miatt, Erik már csak emiatt sem értette, hogy mi ez a sok idegen itt.
Egyáltalán nem volt alkalmas időpont arra, hogy Charles partit szervezzen. Arról nem is beszélve, hogy még reggelnek kellett lennie, hiszen Erik most ébredt fel.
Végül meglátta Charlest is, aki egyedül volt, ő sem törődött a vendégekkel, és a többiek mégis haragudhattak rá még mindig, Erik számára rejtély, hogy mi miatt, mert nem mentek oda hozzá.
És Erik azon kapta magát, hogy ő sem akar.
Akármennyire is kedvelte Charlest, most úgy érezte, hogy nem bízhat benne. Bár nem értette, honnan tudja, de olyan biztos volt ez, mint a fájdalom a mellkasában miatta. Mióta megismerkedtek, napról-napra egyre közelebb került hozzá, és most hirtelen nem érzett mást iránta, csak valami megfejthetetlen hidegséget.
Tényleg itt volt az ideje annak, hogy elmenjen innen, és már nem is érezte okvetlen szükségét annak, hogy elbúcsúzzon tőle. Úgyis mindenáron marasztalná őt, és Erik nem tudott nemet mondani neki akkor sem, amikor még nem is volt miért maradnia.
Nem keltett feltűnést az érkeztével sem, azt sem vette észre senki, amikor csendesen betette az ajtót maga mögött. A hotel hatalmas, fém kijárata vonakodva, nyikorogva nyílt meg az akaratának, és kieresztette őt a szitáló esőbe. Erik felfelé hunyorgott - eddig bele sem gondolt, hogy már mióta nem volt a szabad ég alatt. Most sem fogadta szívélyesen a természet, a nedves levegő az orrába tapadt, a szél az arcába fújt, és hideg, apró esőcseppek szurkálták a bőrét. De Erik már elhatározta magát, és a kellemetlenségek messze nem voltak elegek ahhoz, hogy visszaforduljon.
Az elég volt, hogy meghallotta Charles hangját maga mögött.
- Erik!
Charles utána ment az esőbe, és olyan végtelenül kétségbeesettnek tűnt, hogy Eriknek azonnal bűntudata lett. Frusztráltan hessegette el magától a zavaró érzést.
- Hová mész? - kérdezte Charles, amikor odaért hozzá. Hiába nézett fel Erikre, ő nem viszonozta a pillantását.
- Sajnálom - felelte Erik minden elhatározása ellenére. - El akartam búcsúzni tőled, de elfoglaltnak tűntél.
Fájdalmasan nyilvánvaló hazugság volt, minden szempontból.
- Ne menj el, kérlek.
Erik még mindig nem nézett Charles-ra, idegesen pislogott az eső homályosította fákra az épület mellett, mert tudta, hogy különben itt ragadna.
- Már így is túl sokáig maradtam.
Charles megfogta Erik állát, és egy határozott, szinte erőszakos mozdulattal a maga irányába fordította a fejét, szóval Erik végül mégis ránézett. Charles átható, kék szemei elkapták az övéit, és a hajában fényesen csillogott az esővíz, mint az üvegszilánkok.
- Maradj itt!
És Erik akarata elmorzsolódott a szavai hallatán. Charles nagyon fontos volt neki, és akármilyen kétely is mérgezte őt vele kapcsolatban, hirtelen minden áron maradni szeretett volna, és a tény, hogy nem szabad, mellékessé satnyult a tudatában. De közben tudta, hogy ez így nagyon nincsen rendben, szóval mielőtt megtehette volna az első lépést vissza a hotel felé, felemelte a kezét, és keményen Charles arcába ütött.
Charles megtántorodott, de végül meg tudta tartani az egyensúlyát, csak hátrébb lépett, és értetlenül, sebzett tekintettel nézett Erikre, tenyerébe temetve lángoló arcát. Erik szörnyen érezte magát, de dühös is volt.
Ő volt az, aki semmit sem értett, az elejétől kezdve, és azt sem értette, hogy miért hagyta minden alkalommal annyiban az egészet.
- Mit ez a hely egyáltalán? - kérdezte Charles-tól, úgy rémlett, hogy nem első alkalommal, de sosem kapott a kérdésére igazán választ. Végignézett a hotel magas falain, mint azon az első éjszakán, amikor idetévedt, és a sötét fellegek, mint akkor is, mintha bekebelezték volna a kastélyhoz illő, roppant tornyokat. Fekete füstként veszett az égbe az épület teteje, amorffá homályosította az egyre buzgóbban zuhogó eső.
- Elmondok mindent - mondta Charles megadóan. - Csak gyere vissza velem a hotelba! Itt nem biztonságos.
Erik fel volt készülve bármilyen fenyegetésre, és különben sem értette, hogy miért lenne a hotel bármivel is biztonságosabb, de Charles nem követelődzött többé, sőt, most nagyon elveszettnek tűnt, és Erik elgyengült tőle. Különben is válaszokat akart.
- Nincsen több trükk - mondta fenyegetően. Elvégre Charles telepata volt, és Erik hülye volt amiért nem jött rá sokkal előbb, hogy az irányítása alatt áll. Mennyi igaz egyáltalán abból, amit ő valósnak vél?
Charles szomorúan mosolygott, és ez fájdalmasan ismerősnek tűnt Erik számára. - Ígérem.
A vendégsereg egy része kiszállingózott az előtérbe, továbbra is vidáman cseverészve, egy pillantásra sem méltatták az ázott párost, amikor visszahúzódtak a fedél alá. Charles szinte szégyenkezve fordult Erik felé, aki hűvösen, türelmetlenül nézett vissza rá.
- Nagyon sajnálom - mondta Charles őszintén. - De minden, amit itt látsz, illúzió.
- Ez a sok vendég? Erre nagyjából én is rájöttem.  
- Igen, az összes vendég, az emlékeimből alkottam meg őket, hogy elrejtselek titeket közöttük. De nem csak ők… ez az egész. Minden hazugság.
- Nincsen több trükk, megígérted - emlékeztette Erik.
Charles keserveset sóhajtott, és ezzel a sóhajjal egyik pillanatról a másikra eltűnt körülöttük mindenki. A csend olyan hirtelen állt be, hogy szinte fájt Erik fülének, a szeme sarkából látta, hogy a teremben maradtak, a kölykök, akiket Erik az utóbbi időben egészen jól megismert, csodálkozva néznek körbe, vagy talán inkább ijedten.
- Nem csak ezeket az embereket, az egész hotelt az emlékeimből teremtettem újra. Ez nem egy valós hely, Erik, csak a képzeletemben létezik. És ti mind az én elmémben vagytok.
Erik hitetlenkedve nézett Charles-ra, de látta rajta, hogy nem hazudik, miért is tenné most már, és beleszédült a gondolatba. Mindaz, amit maga körül lát, amit meg tud tapintani, a szőnyeg, amit a talpa alatt érez - még Charles is, sőt, saját maga is, nem valódi.
Mégis mennyire erős mutáns Charles?
Látta, hogy a többiek óvatosan odajönnek hozzájuk. Ez nem egy hotel, és ők nem alkalmazottak. Legalább ők igaziak? És tisztában vannak a helyzetükkel?
- És hol vagyunk valójában? - kérdezte Erik összeszűkült torokkal.
- Mindannyian eszméletlenül fekszünk egy börtönben, amit Shaw orvosi létesítménynek nevez - ismerte be Charles. - Azért csináltam ezt a helyet, hogy legyen hová húzódnotok, ha nem vagytok magatoknál. Hogy nyugalmat leljetek valahol, ahol nem kell emlékeznetek arra a sok szörnyűségre, amit veletek tettek…
- Ehhez nincsen jogod! - fakadt ki Erik dühösen. Charles összerezzent, de állta Erik tekintetét. - Szóval elkaptak engem, és te elfelejttetted velem! Mégis miből gondoltad, hogy nem akarok emlékezni?
- Nem akarsz, higgy nekem - felelte Charles továbbra is többé-kevésbé nyugodt hangon.
- Nem volt jogod ahhoz, hogy idehozz engem!
- Te jöttél ide, Erik, nem emlékszel? Te voltál az egyetlen valaha, aki magadtól jöttél. És te voltál az is, aki napokat állított össze az itt töltött töredékekből, az agyad magától teremtett hihető folytonosságot. Neked volt szükséged a hazugságra!
- Ez nem igaz, Charles, tudom, hogy nem az. Te bujkálsz itt, és én sosem lennék ilyen gyáva.
Erre végül Charles is elveszítette a nyugalmát, és felcsattant, több fájdalommal, mint dühvel. - Látom, egyikőtök sem veszi észre, hogy Raven nincs itt.  
Valóban, Eriknek volt fontosabb dolga is annál, mint hogy erre felfigyeljen.
- Nincsen több trükk, Erik, ahogyan megmondtam. Az utolsó alkalommal, amikor megpróbáltam tenni valamit, elveszítettem őt. Sajnálom, hogy titeket is becsaptalak - mondta a többiek felé fordulva. - Raven már egy jó ideje nincsen itt valójában.
A szavait követő csend nem húzódott el két másodpercnél tovább.
- Igen, tudjuk - mondta aztán Hank kelletlenül.
Charles megsemmisülve nézett rá.
- A te Ravened nem az igazi Raven, azt hitted, hogy nem jövünk rá? - kérdezte Hank vádlón. - Lehetsz akármilyen okos, őt nem tudtad hihetően reprodukálni. Még csak nem is mutatkozott az igazi alakjában többé.
- De te sem, Hank.
- Mert én nem is akarok… de Raven más volt.
Charles úgy érezte, mintha lassan összedőlne a gondosan kiépített világa.
- Miért nem mondtatok semmit? - kérdezte Charles.
- Mert neked szükséged volt rá így is - felelte ezúttal Alex. - De én nem akarok egy képzeletbeli Darwint. Ő meghalt odakint, mi meg továbbra is itt vagyunk, és megpróbálunk úgy csinálni, mintha minden rendben lenne.
- Azt hitted - tette hozzá Erik. -, hogy itt maradok életem végéig gyanútlanul? És mi történne, ha te meghalnál, Charles? Gondoltál már erre?
- Oh, de engem életben tartanak - mondta Charles egy olyan ember keserűségével, aki gyakran gondol arra, hogy szívesen meghalna. - Pedig nem voltam magamnál már nagyon-nagyon régóta. Kíváncsiak, gondolom.
- De valami most megváltozott - mondta Erik. Tudta, és nem csak azért, mert furcsa volt, hogy Charles kitalált vendégekkel töltötte meg a hotelt, itt egyébként is minden furcsa volt. Egyszerűen csak tudta.
Charles beharapta az ajkát, szeretett volna hallgatni, szerette volna, ha minden újra úgy van, ahogyan eddig, ha Darwin nem tűnik el, ha Raven sem tűnt volna el… De Eriknek igaza volt, és éppen ideje volt, hogy ezt beismerje.
- Emma ránk talált. Nem tudom hogyan, de megfejtette a titkomat.
Eriknek eszébe jutott Emma gúnyos mosolya, ahogyan megfagyasztotta Erik testét, hogy ne tudjon mozdulni, amíg Schmidt lekötözi őt, és aztán nincsen sehol semmi fém, ami után kinyúlhatna. És emlékezett arra is, hogy aztán kinyúlt Emma felé mégis számtalan frissen alakított tőrrel, a lépcső alján állt, és aztán Charles kedves szavai zsongtak a fülében. Már emlékezett, nem tudta, hogy vajon önmagától, vagy csak mert Charles megengedte neki, és ezzel együtt visszatért a haragja is. Charles az elejétől kezdve becsapta őt, Erik pedig bízott benne.
- Nem akadályozhatod meg, hogy elmenjek - mondta Erik ridegen. - Nem tarthatsz örökké a babaházadban.
- De nem vagy örökké itt, Erik… De odakint… ha a tudatodnál vagy, tehetetlen vagy.
- Én nem fogok itt lapulni Charles - mondta Erik keményen. - Megpróbálom legyőzni Schmidt-et, vagy meghalok, de nem menekülök el, mint ti.
- Nem engedhetem! - kiáltotta Charles.
- Ennek az egésznek úgyis vége most, hogy Emma tud róla, nem igaz? 
- Igaza van Eriknek - mondta Alex. - Mindannyiunknak ki kell mennie, és harcolnia kell, már csak Darwin miatt is. Hagytuk, hogy megöljék őt! De együtt talán jutunk valamire.
- Nem vagytok katonák! - mondta Charles.
- De én igen - javította ki Erik.
- Itt mindenetek megvan, bármit meg tudok adni nektek.
- De ebből semmi sem igazi - mondta Hank. - Még Raven sem. Még csak azt sem tudhatom, hogy a találmányaim tényleg működnek-e.
- Nem akarok én is itt meghalni - tette hozzá Sean, aki eddig egy szót sem szólt, csak nagyra tárt szemekkel figyelte a történéseket. - Veletek vagyok.
- És én is - társult Angel sokkal bizonytalanabbul.
- Odakint ágyhoz kötözve fekszetek. Nem juttok semmire - mondta Charles. - Nem hagyhatom, hogy ezt tegyétek!
- Ezt nem te döntöd el - mondta Erik fenyegetően.
- Nem engedlek el titeket. - Erik tudta, hogy Charles megingathatatlanságát a rémület szülte, mert mindenáron meg akarta védeni azokat, akiket szeret, az egyetlen módon, ahogyan azt lehetségesnek tartotta - hazugsággal a haldoklók számára.
De Erik nem lesz szellem egy kísértetjárta házban.
Lassan maga elé emelte a kezeit, és koncentrált - nem tudta, hogy milyen erős ezen a kitalált világon. Kifeszített ujjai között szinte vibrált az elektromosság, a helyiségben lévő fémek meghajlottak Erik akarata előtt, és az épület reszketni kezdett körülöttük. Erik lenyúlt egészen az alapokig, és a képzeletbeli vasat könnyen meg tudta ragadni a képzeletbeli erejével. Hirtelen minden recsegni és ropogni kezdett, és hallotta, hogy valahol valami nagy magába zuhan, fém csattan fémnek, talán Hank valamelyik gépe lehetett, az ereiben érezte a csapódás erejét. Ebben a pillanatban ez az óriási, impozáns épület nem is tűnt olyan óriásinak - a végtelen, zárt ajtók nem takartak szobákat, a folyosók az elejétől kezdve csak magukba fordultak. Alig két tucat helyiségből állt az egész hotel, minden más csak töltőanyag volt.
Charles felkiáltott, egy pillanatig csak rémülten nézte a vakolatot porzó falakat, azután pedig rávetette magát Erikre, és a lendületével leverte őt a lábáról. A remegés nem hagyott alább, amikor Charles megütötte Eriket, és akkor sem, amikor Erik visszaütött, újra meg újra, míg Charles támadása védekezéssé vált, és Erik föléje kerekedve szorította őt a padlóhoz.
Mind a ketten megálltak, amikor sikítás hangzott - nem emberi hang volt ez, még ha Sean is hallatta, és úgy beléjük szaggatott, hogy el kellett takarniuk a fülüket, a csillár üvege darabokra repedt felettük, és a szigorú, vastag függöny takarta ablakok is. A szél most ellebbentette a sötét anyagot, üvegszilánkot permetezve az előtérbe, és hideget meg esőillatot.
Hank a falba vágta a kezét, a vékony csuklója átcsúszott a kemény rétegeken, majd visszarántotta, hogy újra üssön, és nem félt attól, hogy a törmelék maga alá temeti. Hiszen nem is volt igazi. Az egyébként is meggyengült fal megadta magát, és sűrű port lehelve kidőlt, beeresztve az esőt, és még tovább gyengítve az épület struktúráját.
Charles kapott az alkalmon, hogy lerúgja magáról Eriket, és előbb állt talpra a bizonytalanná vált talajon, mint ő, de hiába, így sem ért oda időben Alexhez.
Alex sosem mutatta meg Eriknek a képességét, túlságosan veszélyesnek tartotta, és tudta, hogy képtelen rendesen koordinálni, de mindez most nem számított. Kiengedte a testében lakozó nyers energiát, és felrobbantotta a lépcsőt, az ahhoz vezető szőnyegen hosszan végigvágott a tűz.
Charles felüvöltött, mintha ő maga lenne az, aki ég, és ahogyan a lángok felmásztak a falakra, mintha a hajába kaptak volna bele, és Charles végül a fájdalomtól könnyes szemmel visszarogyott a földre, Erik mellé.
- Te sem rejtőzködhetsz itt örökre - mondta neki Erik. - Gyere velem!  
Charles Erik felé nyújtotta a kezét, segélykérően, vagy azért, hogy magához húzza őt, de az épület rájuk omlott, mielőtt elérhették volna egymást.

8.

Amikor Erik felébredt, emlékezett.
Azonnal tudta, hogy Charles miért mondta, hogy nem is akar ő emlékezni. Elmondhatatlan kegyetlenségeket tettek vele kísérletek címén, amennyire meg tudta ítélni, nem is túl hosszú idő alatt.
A többiek vajon mennyi ideje lehettek itt? Mi mindenen kellett átesniük?
Erik megpróbált felülni, de még csak mozdulni sem tudott, olyan szorosan le volt kötözve. Voltak alkalmak, az elején, amikor addig rángatta a béklyóit, amíg a kötél a csuklóiba nem mart, és amíg a vergődéstől szét nem nyíltak a mellkasán a sebek. Többé-kevésbé kezelték őt, de a haragosvörös árkok még mindig ott feszítettek a bőrén, a húsában, esély sem volt arra, hogy valaha is nyomtalanul eltűnjenek, mint Charles kedves kis világában. Oh, beletelt néhány látogatásba míg rájött, hogy a hotel nem az ő képzeletének szüleménye, és Charles nem csupán az álmaiban létezik. De hiába tudta már ideje, mit ért vele, ha nem tudta akkor, amikor beszélhetett velük, a sorstársaival?
Erik minden ébredésénél átesett a valóság hirtelen, fájdalmas támadásán. Elborult tekintettel nézett körbe a mostanra már jól ismert, tágas, fehér helyiségben, ahol gyakorlatilag nem volt semmi az ágyon kívül, amin feküdt, semmi, amihez az erejével hozzáférhetett volna.
Tehetetlen volt, és ez megőrjítette.
Vissza akart menni a hotelba, Charles-hoz. Ő maga volt az, aki megkereste őt, minden egyes ájulásánál, de nem azért, hogy felejtsen. Nem menekült, azért ment újra és újra vissza, hogy kivigye Charles-t onnan. Meg akarta menteni őt.
És szüksége volt a segítségére.
Végül mégsem ő volt az, aki segített neki. Hank volt, aki mindig is az ész emberének tartotta magát inkább, semmint erősnek, és nem gondolt arra, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Titkolta azt, hogy úgy néz ki, mint egy szörnyeteg, de ezzel együtt azt is, hogy egy szörnyeteg ereje lakozik a testében. Még a fogvatartói sem tudták, hogy valójában mire képes - vér volt a kezén, amikor betörte a szobának az ajtaját, ahol Erik feküdt magatehetetlenül. Elég volt néhány lépést tennie, Erik azonnal megérezte a láncok maradványait a keze és a bokája körül, amivel, mint egy állatot, kikötözve tartották. Erik azoknál fogva húzta őt magához, végigkaristolva a földet, és Hank üvöltött.
- Erik, én vagyok, az Hank!
És Erik ugyanúgy nem ismerte fel a hangját, mint őt magát, csak amikor már elég közel rángatta őt ahhoz, hogy meglássa az arcát, ahol a kék szőr alól kisejlettek az ismerős vonások. Erik végre elengedte őt, és ezzel együtt a fennmaradt bilincsek is lefeslettek róla. Hank az egyensúlyát veszítve elesett, és Erik olyan gyorsan szabadította ki magát az élessé formált láncszemek segítségével, hogy kezet tudott nyújtani neki, hogy felsegítse. Hank hezitált egy pillanatig, de aztán elfogadta, nem is igazán azért, mert szüksége volt rá, csak hogy a bizalmát kifejezze vele.
Egy másodperce elakadtak, míg felmérték egymást - Erik azt a szőrös, kék teremtményt, amiben még mindig nehezen ismerte fel Hanket, Hank pedig azt, hogy milyen borzalmas állapotban van Erik, sápadt volt, és szikár, mint egy félhalott, és csak azért nem lehetett teljesen az, mert a meztelen mellkasára kaszabolt sebek vért gyöngyöztek attól az egyszerű mozdulattól, hogy felállt az ágyból.
- Meg kell keresnünk a többieket! - mondta Eriknek.
Nekem Shcmidtet kell megkeresnem, gondolta Erik, de csak biccentett.
Még járni is nehéz volt ennyi mozdulatlanul töltött idő után, Eriknek minden lépésért meg kellett küzdenie, és a mellkasa már attól lángolt, hogy maga elé emelte a kezeit, szóval nem volt biztos abban, hogy egyáltalán képes lenne rendesen megütni valakit. De ez nem számított, mert az igazi ereje szabadon tombolt. A fémek daloltak neki, és ő feltépett minden ajtót a folyosón, amin Hankkel végigmentek, és letarolt előttük mindenkit, akit csak látott. Először Seant találták meg, akinek a kölyökképe sötét volt, a haja szürke a mocsoktól, a tekintete pedig rideg. Schmidt addigra jutott el addig, hogy rendesen reagálni tudjon a szökésükre - Erik nem is sejtette, hogy ennyi embere van, mindig arra készült, hogy csak egy maroknyi mutánst kell majd legyőznie. Most kész golyózáport fordított vissza a támadóikra, azután engedett a fejvesztve menekülők után. Sean-nak nem volt eléggé hasznos a képessége ebben a szituációban, szóval szerzett egy fegyvert, nem volt nehéz dolga. Attól sem kellett tartania, hogy kifogy a lőszerből, akadt még épp elég pisztoly körülötte mindenhol a földön heverve, egyszerűbb volt másikat választania.
Hank volt az egyetlen, aki szörnyülködött a vérfürdő miatt, de meg sem próbálta megállítani Eriket - belátta, hogy ő az egyetlen esélyük arra, hogy élve kikerüljenek innen.
Aztán Alex is csatlakozott hozzájuk, és ő ugyanúgy nem félt használni az erejét, mint Erik. A gyűlölet tombolt benne, és ő is tombolt vele együtt - nem most ölte meg az első embert életében, de most volt először, hogy nem érdekelte. Lángokba akarta borítani az épületet, mint ahogyan azt Charles kitalált hoteljével is tették. Már így is annyi égésnyom borította a testét, frissek és régebbiek egyaránt, hogy nem ijedt volna meg néhány újabbtól.
Erik tudta, hogy jó irányba tartanak, amikor Azazel vörös füstfelhőben megjelent előttük. Nyilván a gazdáját védi, és Erik nem felejtette el, hogy neki köszönheti a sebeit, amik most a szíve ütemére lüktettek, hullámokban öntve el fájdalommal a testét. Kirántott néhány golyót a már földön fekvő emberekből, és azonnal Azazelre röpítette őket, de Azazel gyorsabb volt, így a golyók csak a falat ütötték át. Ezt Erik már nem is látta, mert Azazel ott termett előtte, a kardja a kezében, de mielőtt lesújthatott volna vele, Hank, aki a legközelebb állt, egy ugrással rávetette magát, és mind a ketten eltűntek. Erik meg sem próbált utánuk kapni, hiába lett volna, egyébként is fontosabb dolga is volt annál. Továbbment, hogy újabb ajtókat rántson ki a helyükről, és nem törődött azzal, hogy Alex meg Sean követik-e őt. Valahol, valamelyik ajtó mögött, ott lesz Schmidt.
De nem őt találta meg előbb, hanem Charlest, és a fontossági sorrend egyszeriben megváltozott.
Charles ugyanúgy lekötözve feküdt, mint Erik, mint a többiek, és meg sem rezdült, amikor Erik belépett a helyiségbe. Sovány volt, a bőre riasztóan fehér, és teljesen kopasz volt, törődött arcával idősebbnek tűnt, mint ahogyan Erik emlékezett rá, de hát mindannyian másként néztek ki valójában, mint ahogyan szerettek volna, még Erik is. Aggasztóbb volt Charles mozdulatlansága - de lélegzett, csak nem volt magánál.
Még mindig a hotelben jár? Erik összerándult a hirtelen gondolattól, hogy a világával együtt őt magát is elpusztították.
- Charles!
Eriknek fájt a beszéd, már elfelejtette a sebhelyet, ami végighúzódott az ajkától fel a szeme sarkáig, és most, hogy megszólalt, egészen eltorzította az arcát.
Már azt hitte, hogy nem fog választ kapni, de ahogyan az erejével leoldotta Charles bilincseit, hallotta, hogy mormog valamit, aztán ki is nyitotta a szemeit. Könnyesek voltak, és ködösek, de éppen olyan riasztóan gyönyörű kékek, mint amikor Erik először beléjük nézett.
- Erik. - Charles hangja rekedt volt, és fáradt, és Erik arra gondolt, hogy mióta nem szólalhatott meg igazából. Mennyi ideje rejtőzködik önmagában, miközben Schmidt lassan megöli mindannyiukat.
- Kelj fel - mondta neki Erik lényegretörően. - Tűnjünk el innen!
- Nem tudok - felelte Charles bűntudattal.
- Dehogynem tudsz. Tudom, hogy nehéz, nekem is az volt…
- Nem érted, Erik - mondta Charles szomorúan. - Tényleg nem tudok. Nem csak Ravent veszítettem el, amikor utoljára megpróbáltam kiállni Shaw ellen, hanem a képességemet is arra, hogy járjak. Hogy ne tudjak többé elmenekülni.
Mégis talált rá módot, gondolta Erik, de nem mondott semmit, csak visszakattintotta Charles bilincseit, hogy azoknak a segítségével emelje őt a karjai közé. Így elbírta még ilyen legyengült állapotában is, bár Charles egyébként is nagyon, egészségtelenül könnyű volt. Erik magához szorította őt, és Charles piszkosfehér ruhája magába szívta a mellkasából szivárgó vért.
Így lépett ki az ajtó helyén szaggatott lyukon át a szobából, csak azért, hogy egy lángcsóva kishíján eltalálja őket. Az ellenkező irányból érkező izzó karikára már felkészült, és a többletsúlyával is könnyedén kitért az útjából, Angellel ellentétben. Ő volt az, akire Alex támadt, és most perzselő szárnnyal, nyüszítve lapult a falnál.
- Mi folyik itt? - kérdezte Erik, de már szedte is össze a fémeket folyosóról, hogy Angel felé irányítsa.
- Ránk támadt - mondta Sean sebzett hangon, és sebzett arccal. Ezek után neki is lesz majd egy olyan sebhelye, amilyet Alex számtalant őrzött már a testén.
Angel nem mondott semmit a védelmére, vagy magyarázatként, miközben ügyetlenül felállt, még mindig szorosan a fal mellett. Erik egy pillanatra se vette le róla a szemét, amíg Sean és Alex nem figyeltek rá, mert felismerték, hogy Erik kit tart a karjai között. Charles nem nézett vissza a fiúkra, egyenesen Angelre meredt.
- Miért tetted ezt? - kérdezte fájdalommal a hangjában. - Emma nem véletlenül talált ránk, igaz?
- Még kérdezed? - felelte Angel remegő hangon, de nem bizonytalanul. - Shaw többet tudott ajánlani nekem, mint egy békés helyet, ahol meghalhatok, és én mindig az erősebb felet fogom választani.
- Még mindig úgy gondolod, hogy az erősebb oldalán állsz? - kérdezte Erik fenyegetően, készen arra, hogy bármit átdöfjön Angel testén, a falhoz szegezve őt, úgy, ahogyan illett hozzá: mint egy díszes kis pillangót.
- Angel a barátunk - mondta Charles, ezúttal rá nézve.  
- Elárult téged, és te még mindig véded őt?
- Hát nem árultatok el mindannyian?
Erik megingathatatlannak tűnt, de aztán Charles még egyszer megszólalt: - Erik, kérlek.
És Erik kelletlenül leeresztette a sebtiben alkotott fegyvereit, és hagyta, hogy Angel elmeneküljön.
- Nincsen szükség több vérontásra - mondta Charles fáradtan.
- Azt hiszem, pontosan tudod, hogy miért vagyok itt - mondta Erik, de nem volt ideje figyelni Charles reakciójára, mert léptek dobogását hallotta, egy csomó ember léptéét, és már készen is állt a támadásra, csak úgy, mint Alex, és mint Sean. A léptek elhaltak, mielőtt lőtávolságba értek volna, csörömpöléssel hullottak a földre a fegyverek. Nekik kellett közelebb menniük, hogy lássák, mi történt.
Katonák hevertek végig a folyosón, futás közben terültek ki, a lendület hasra vágta őket, még a kezükben szorongatták a fegyvereiket, de most csak feküdtek a földön, egymáson, mozdulatlan.
- Meghaltak? - kérdezte Sean gyanakodva.
- Nem, csak elveszítették az eszméletüket - mondta Charles, inkább Erikre nézve. - Tudod, eléggé erős mutáns vagyok, ha nem kell arra koncentráljak, hogy fenntartsam az elmémben egy hotel komplex illúzióját, és ott tartsalak benneteket.
- Ha annyira erős vagy, akkor mondd meg nekem, hogy hol találom Schmidtet - mondta Erik ridegen.
Charles beharapta az ajkait. Ott feküdt Erik karjaiban, érezte őt maga körül, a teste hőjét, a szívének lüktetését, és érezte őt közvetlenül a fejében is - mégsem volt tőle még soha ennyire távol.
- Két ember van, akit még csak érzékelni sem tudok: Emma, és Shaw - mondta Charles, aztán némi hezitálás után hozzátette: - De érzékelem… a hiányukat. Már majdnem kint vannak az épületből.
- Nem menekülhet el azok után, amit tett - mondta Erik hidegen, csak Schmidtre gondolva. És a szemszögéből még csak nem is az volt a bűne, amit az elmúlt néhány hétben tett velük. Vagy napok voltak csak azok? Erik elveszítette az időérzékét. - Nem hagyhatod, Charles.
- Tudom - mondta Charles, és tudnia kellett azt is, hogy ezzel kimondja rá a halálos ítéletet.
Éppen eleget várt már vele.
Charles volt az is, aki a kijárathoz vezette őket, és Erik biztos volt abban, hogy már réges-régen ismeri a legrövidebb kivezető utat, csak az első bukása után úgy döntött, hogy meg sem próbálja követni.
Odakint rútul szemerkélő eső fogadta őket - persze, mi más - és Hank, akinek a szőrét összetapasztotta a víz és a vér. Rengeteg vér volt, nem lehetett mind az övé, Hank vért hagyott maga után minden lépésével, mint ahogyan vért hagyott az épület különböző pontjain is, ahová Azazel harc közben repítette őket. Míg végül ki nem kötöttek itt, ahonnan Azazel már többé sehová sem fog menni.
De Eriket éppen csak addig érdekelte Hank, amíg észlelte, hogy még életben van, és Azazel pedig már nem, aztán a távolodó alakok felé nézett - még nem jutottak messzire, mert ugyan Shaw-hoz és Emmához Charles nem tudott hozzáférni, de Riptide-hoz már igen.
Riptide-nak soha eszébe sem jutott volna Shaw ellen fordulni, tökéletesen elégedett volt a maga szerepével, különben is tudta, hogy nem elég erős hozzá. Charles-szal azonban nem tudott ellenkezni, és arra azért képes volt, hogy egy rövid ideig feltartsa Shaw-t, mielőtt elérték volna a repülőgépet.
Más közlekedési eszköz nem is volt a közelben, pedig a semmi közepén voltak, az épülethez csak egy ímmel-ámmal aszfaltozott út vezetett, azon kívül csak föld, és néhány fa árválkodott az esőben. Az is lehet, hogy egy szigeten voltak, vagy ilyesmi, Erik nem volt magánál, amikor ide szállították őt.
Charles megkönnyebbülése szemmel látható volt, amikor Shaw kiütötte Riptide-ot, mert arra készült fel, hogy megölni fogja - mondjuk valószínűleg csak azért nem tette, mert így gyorsabb volt. Még mindig nem elég gyors, Erik, a nyomában a többiekkel, már majdnem utolérte őket, pedig még mindig cipelte Charlest.
A hirtelen fájdalom éles, és bénító volt Erik fejében, és felismerte benne Emmát. Megtorpant miatta, és reflexszerűen a fejéhez akart kapni, de nem tudott, foglalt volt mind a két keze, így csak a földre görnyedt, karjaiban Charles súlyával. A támadás nem tartott néhány másodpercnél tovább, mert Charles, bár belejutni nem tudott Emma fejébe, azért meg tudta tőle védeni magát, és a sajátjait.
Emma kudarcát látva Shaw rájött, hogy nem lesz ideje elmenekülni, úgyhogy nem is próbálkozott tovább, inkább megfordult, hogy szembenézzen Erikkel, mintha egyébként is ez lett volna a terve. Erik, bár még mindig a földön térdelt Emma támadása miatt, egyáltalán nem tűnt gyengének tőle. Most elengedte Charlest, tudta, hogy szüksége lesz a kezeire, gyengéden letette őt a sárba, de rá sem nézett, csak Shawt figyelte jéghideg indulattal, összeszorított fogakkal.
- Csak akkor tudok segíteni neked, ha leveszed a sisakját - mondta neki Charles, és Erik bólintott, aztán felegyenesedett.
Hank azonnal ott volt helyette, hogy nagy, szőrös karjaival megtámassza Charlest a földön, és hogy még több vérrel piszkítsa sáros ruháját. Nem csak ő, Alex és Sean sem indultak Erik után. Mindannyian féltek Shaw-tól, de még inkább bíztak Erikben - az ő szemükben erősebb volt, mint Charles, mert látták, hogy mire képes, és látták, hogy nem ijed meg a vérontástól sem. Emma már egy ideje rájött ugyanerre, és azután, hogy a képességével csődöt mondott, mégis mit tehetett volna? Riptide is magához tért már félig-meddig, de esélye sem volt arra, hogy megtorolja az őt ért támadást, és nem volt ostoba. Erik nem törődött velük, hagyta, hogy elmeneküljenek, neki most csak Shaw számított. Ha bárki meg akarná zavarni őket, a többiek el tudják intézni.
- Erik - mondta Shaw ugyanazon a nyugodt hangon, amit akkor is használt, amikor kínozta őt. - Már számítottam erre. Te túlságosan erős vagy ahhoz, hogy fogva lehessen tartani, és sokkal többet érdemelsz. Csatlakoznod kéne hozzánk.
Erik válaszként erőből megütötte őt, de jobban fájt ez neki magának, mint Shawnak.
Shaw túlságosan hatalmas mutáns volt.
Egyetlen érintéssel a földhöz vágta Eriket, aki érezte, hogy a mellkasába hasít a fájdalom, a szemei előtt táncoltak az ájulás szikrái, de azért még fel tudott tápászkodni.
- Nem akarhatsz az ő oldalukon állni - folytatta Shaw. - Mindannyian annyira gyengék, alig érnek többet egy embernél. De te egy igazi mutáns vagy.
Erik nem volt olyan, mint Angel, mindez nem érdekelte - azt azért tudta, hogy sokkal erősebb annál, mint hogy puszta kézzel kelljen verekednie Shaw-val. És éppen elég közel voltak a repülőgéphez ahhoz, hogy érezze a roppant fémtömegét, és ahhoz is, hogy magához tudja vonni. Egyenesen Shaw felé irányította, de még azzal sem tudta elsodorni a férfit - a fém nyikorogva hajlott meg körülötte, a külréteg fehér festéke felszakadozott, majd alatta a fémkéreg is, és lassított felvételben szakadt be, míg hirtelen mind a ketten a repülőgép testében találták magukat. Erik szabadon játszhatott a fémmel, ami mindenhol körülvette, de Shaw még a vasütéseket is könnyen tűrte, és töretlen iramban közeledett Erik felé, míg végül egészen a falhoz szorította, a saját pályáján győzve le őt.
- Oh, te sem vagy ám olyan erős - mondta Shaw elnéző mosollyal.
Erik néhány hosszú másodpercig hallgatott, aztán felnézett Shaw-ra, legyőzötten, és kihasználva Shaw magabiztosságát, észrevétlenül egy hosszú kábelt irányított a feje mögé.
- Azért nem vagyunk mindannyian annyira gyengék - mondta Erik, és mielőtt Shaw bármit reagálhatott volna rá, a kábel segítségével lehúzta a sisakot a fejéről.
Shaw még megfordult, hogy utána kapjon, de azután már nem tudott mozdulni többé - Charles elkapta őt.
Erik ezek után már könnyedén ki tudta hajlítani az útjából a fémeket, hogy újra szembenézzen vele.
- Az az igazság, hogy megkedveltem őket - mondta Erik. - De még ha igazad is lenne, megölted az anyámat.
Erik nem így tervezte a dolgot, nagyobb küzdelemre vágyott, több vérre, és stílusra, de végülis ez nem számít. Elvették tőle az érméjét, amivel meg akarta ölni Shaw-t, de éppen elég fém állt a rendelkezésére helyette, hogy azzal, és úgy végezze be a feladatát, ahogyan csak kívánja.
Lassan akarta, és fájdalmasan.
A tompa fémdarab vontatottan közeledett Shaw homlokához, és amikor átszakította a koponyája vékony falát, üvöltött. Csak ez nem Shaw üvöltése volt, messzebbről hallatszott, a repülőgép maradványain kívülről, és Erik felismerte - Charlesé volt az. Ugyanúgy üvöltött, mint amikor szétrombolták az elmepalotáját, mert túlságosan közel volt Shaw-hoz, ott ült mélyen az elméjében, hogy megbénítsa őt, és érzett mindent, mint ő érez. De érezte a kegyetlenségét is, és tudta a terveit, és látta a múltját, mindazt, amit Erik ellen tett, és mindannyiuk ellen - őellene is. És megölte Ravent. Megállíthatta volna Eriket, vagy legalábbis szavakkal megpróbálhatta volna jobb belátásra téríteni, de nem akarta. Inkább tűrt, és ez a fájdalom volt a büntetése.
De az üvöltése Erik számára is fájdalmas volt - mégis, amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Végül mégsem hagyta, hogy a fém féregként kússzon át Shaw agyán, pisztolylövést csinált belőle, és a kiáltás elhalt, ahogyan az élet egyik pillanatról a másikra elszállt Shaw szemeiből.
A test lerogyott a földre. Erik már hosszú évek óta vadászott Shaw-ra, és most végre utolérte őt - a férfit, aki megölte az anyját, és aki tönkretette az életét.
Aki újat adott neki.
Nem érezte magát szabadnak. Ez még nem volt elég. Még folytatnia kellett.
Hideg fejjel, eltökélten lépkedett ki a repülőgép roncsai közül, egyenesen a kis csapathoz, akik Charles-nak köszönhetően már pontosan tudták, hogy mi történt odabent.
- Hol van Emma? - kérdezte Erik szárazon.
- Elvitt egy másik repülőt - mondta Charles. - Nem tudtam megakadályozni.
És ez igaz is volt, Emma felett nem volt hatalma, de a gépen ott volt még Riptide és Angel is, ő mégsem tett semmit.
Erik megvetően nézett rá, mintha pontosan értené, hogy miről van szó.
Charles félelmetesen erős, és meg tudta volna ölni őket, sőt, már sokkal előbb képes lett volna kiszabadulni, csak képtelen volt szembenézni a való világgal, ahol egyedül van, ahol nincsen Raven, és ő nem tud járni sem.
Erik inkább az épület felé fordult, ahol eddig raboskodtak. Nagy volt, szürke, és otromba, pont mint egy börtön, vagy mint egy gyár.
- Porig kell rombolnunk, hogy többé senkit se hozhassanak ide - jelentette ki, és már ki is nyúlt az erejével az irányába. Nemrég még Alex is lángokban akarta látni a szenvedései színhelyét, de hát már kijutottak, és Sean is csak elveszetten állt a fegyverrel a kezében, Hank pedig megborzongott a gondolattól, épp elég vérontásnak volt már a szemtanúja, és épp elég vért kellett már ontania. Charles viszont egyenesen reszketni kezdett.
- Rengetegen vannak még odabent - mondta Charles nyomatékosan. - Ártatlan emberek!
- Schmidt emberei - köpte Erik megvetően.
- Erik, Erikem. Attól, hogy megölöd őket, még nem fogsz békére lelni.
Erik már tudta ezt, hiszen azzal sem változott semmi, hogy megölte Shaw-t.
- A béke nem az én világom - mondta.
- Meg tudnálak akadályozni abban, hogy megtedd… De nem foglak. Soha többé.
Charles ismeretségük legelejétől kezdve folyamatosan becsapta őt, ahhoz, hogy Erik elhiggye, hogy nem fogja őt újra elárulni, rá kellett volna döntenie az egész zord épületet a bent lévőkre. Csak éppen tudta, hogy mekkora fájdalmat okozna ezzel Charles-nak, és mindazok ellenére, ami történt, ezt nem akarta.
De hát mindig is a bosszú hajtotta őt. Mégis milyen más lehetősége lenne?
- Az a hely az elmémben valójában is létezik - mondta Charles. - Nem hotel, csak a ház, ahol felnőttem, de mindnyájatokat szívesen látom ott.
Erik nem szólt semmit. Az egyetlen időszak hosszú, tartalmas életében, ami békében telt, hazugság volt, de mégis, Charles-szal töltötte. Mi van, ha az ő világában is meg tudja ezt találni mellette?
Sean hangja zavarta meg őt. - Hank, el tudsz vezetni egy ilyet? - kérdezte a legközelebb álló repülőgép felé bökve.
- Azt hiszem - mondta Hank szerényen.
- Tudok segíteni benne - tette hozzá Erik. Mostanra már megvolt a gyakorlata a repülőgépek terén, és talán nem csak a szétszedésük ment neki.
Talán nem csak arra képes, hogy pusztítson. Talán ha ad még egy esélyt Charles-nak, azzal saját magának is ad.
Mindenesetre most szüksége volt egy helyre, ahová mehet.
Lehajolt, hogy még egyszer a karjai közé emelje Charlest, aki fáradtan bújt az ölelésébe, és később, a repülőn sem engedte el őt. Hank biztos vezetésével simán, zökkenőmentesen szálltak fel, a motor lágyan zizegett körülöttük, és Erik érezte a nyomást a mellkasában is, ahogyan egyre magasabbra szállnak, fel a felhők fölé, ahol már nem esik az eső.



6 megjegyzés:

  1. SIPIRC TELETŰZDELNI EZZEL A SZTORIVAL AZ INTERNETET.

    Ez valami brutálisan vérprofi munka. Imádtam, a szerkezetét, a hangulatát, ahogy beleszőtted a karakterlátásodat, mindent -- valahogy amikor a te sztoriidat olvasom, annak egy saját, mesés hangja van a fejemben.

    A tördelésre meg taníts mert nagyon tetszett ahogy a (látszólag) legegyszerűbb sorok átmentek rajtam egy úthengerrel.

    És hülye voltam, mert azt hittem, vágom a plottwistet, "háhá, nincs tükör, tuti vámpírok" - annyira örülök, hogy tévedtem. Zseniálisan adtad vissza a kastély furcsa, varázsos hangulatát, rajongtam a pillanatért, amikor minden részlet összeállt, és Shwa kínzókamráinak bántó fényeit ugyanolyan élesen láttam, mint a megragadt esőcseppeket Charles elmepalotájának az ablakán.

    Szeretem, hogy mindig külön ügyelsz a mellékszereplőkre is, szeretem a köntörfalazás nélküli, konkrét és kegyetlen stílust, ami olvasmányos és gördülékeny és gyönyörű, és ezt csak paplan alatt szabadna olvasni egy elemlámpával egy erdőben, mert a legjobb értelembe véve lesz tőle az embernek ez a meseérzése.

    A cselekmény. Az apró részletek. Én....

    Én köszönöm. Nagyon. Nagyon. Lementve a kindlére örökre.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én itt csendesen olvadozom a kommenteden már egy ideje, nem is tudom, mit írjak vissza, olyan aranyos vagy. :3 Örülök nagyon, hogy tetszett neked, és hogy ezek szerint lett valamilyen stílusa, és átjött a hangulat. ^.^ (legalábbis amikor elkezdtem, akkor szakadt az eső, de ha mindvégig esett volna, amíg írtam, már elvitte volna az ár egész Pestet XD)
      (Amúgy eredetileg csak azért nem volt tükör, mert Charles akkor még nem látta Eriket) De már gondolkoztam azon is, hogy valamikor vámpírt csinálok belőlük, mert az menő. Főleg Eriknek állna jól.

      Törlés
  2. Sajnálom,hogy csak most találtam ide! Fantasztikus egy történet...kár hogy vége!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Csodálom, hogy valaki még ennyi idő után idetalált. XD De örülök neki, hogy tetszett. <3

      Törlés
  3. ...nem sírok. nem sírtam az egész során egy ponton sem. á-á.
    Ez valami fantasztikus írás! Sajnálom, hogy csak most jutottam el hozzá.
    Hűha. Keresem a szavakat, mit is jegyezhetnék meg, de nem találom őket, még úgy sem, hogy most olvastam el több ezret belőlük.

    Talán pont ez az - hosszú volt, de csak olvastam és olvastam, és nem untam meg. Lebilincselt, egyenesen a gép elé, és nem mozdultam, amíg nem végeztem. Még úgy sem, hogy nagyon sok ponton legszívesebben Charles arcába ordítottam volna (vagyis a gépre), hogy hagyja már abba. Gyönyörű plot twist volt! Nem teljesen tudtam kitalálni közben, csak megérzéseim voltak.

    És az érzelmek részletezése, a csattanós, mindent kifejező mondataid... Annyira irigylem, ahogy használod itt a szavakat! Szeretnék kiemelni pár mondatot, amik szerintem nagyon karakterhűek voltak és/vagy csak valamiért nagyon megfogtak. (Nem fogom mindent idetenni, mert túl sok lenne :'D)

    “Menekült, vagy üldözött valakit? Nem számít… hát nem ugyanaz a kettő?”

    “Alex kíváncsian méregette őt, amit Erik nem igazán értett, Hank pedig bizalmatlanul a szemüvege felett, amit viszont nagyon is.”

    “Az idő szétbomlott, darabokra esett, és csak részletek maradtak belőle” (Ennél konkrétan megborzongtam, valamiért-valahogyan úgy megfogtad ezeket a szavakat és összependerítetted őket, hogy... hogy csak na.)

    “Erik hevesen csókolt vissza, és tudta, hogy akár játék ez, akár csata, akármi más, veszíteni fog.”

    “Most az fog történni, amit Charles akar. Végül kiderült, hogy ugyanazt akarják.”

    “Nem csak régi ismerősök voltak, ő és a gyűlölet, egyek voltak”

    “Talán nem csak arra képes, hogy pusztítson.”

    Nem tudom, olvasod-e még a kommenteket, mindenesetre azért meg szeretnélek dicsérni, mert wow. Tényleg. Annyira nagyon viszket a tenyerem, hogy ezt a csodát lefordítsam angolra és feldobjam AO3-ra, hogy még többekhez elérjen <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aww. <3 Örülök neki, hogy még mindig akad olyan, aki ezt elolvassa, és hatással van rá. Igazából, őszintén szólva, olyan régen írtam már, hogy szinte nem is emlékszem rá, de most meggyőztél, hogy visszaolvassam. XD Arra emlékszem, hogy mennyire szerettem őket - most kicsit el is kezdett hiányozni a fandom, már ezer éve nem is olvastam fanficeket, nemhogy írtam volna.
      Persze, megtiszteltetés lenne, ha lefordítanád, de gyanítom, hogy az azért elég nagy munka lenne. Alapból szívesebben írnék angolul, hogy több emberhez eljusson, de annyira jól azért nem beszélem a nyelvet sajnos. Én már csak megmaradok a magyarnál, és lesek, hogy még kb 6 év után is van, aki valahogy megtalálja ezt az eldugott zugot, és elolvassa. XD
      Köszi szépen még egyszer, hogy kommenteltél nekem. Nagyon megmelengetted a lelkemet. <3

      Törlés