S-akták

Mert szerettétek volna. Ezt évekkel ezelőtt, még az 5. évad alatt írtam, és nem slash, bár van némi Destiel-íze a sztorinak, viszont legalább történnek benne dolgok. Elég random módon mondjuk, de akkor is. Nem emlékszem, hogyan akartam befejezni, és már nem is fogom, de így is teljesen élvezhető. Tessék.

Ez van: Dean és Sam nem jártak a mennyországban, Castiel továbbra is keresi Istent Dean

amulettjével.

1. Hello God, it’s me, Castiel

Szürkület homályosította a tájat, ellopva a késő-őszi avar megnyugtató, rohadt szagú, barnás takaróját. Szokatlanul enyhe idő volt novemberhez képest, pólóban rohangáltak a gyerekek a ritka, sárgás fűben, szerelmesek andalogtak egymásba veszve, öregek ültek a padokon, néhol sakkbábúkat tologattak egymásnak nagy beleéléssel. Senkinek sem akaródzott hazaindulni a csendes sötétedés ellenére. Ki tudja, milyen hosszú tél áll előttük, ki kell használni a maradék meleg időt.

Mindennek a romantikájával mit sem törődött Castiel, aki egy majdnem csupasz fa törzsének támaszkodott egy idilli kis park közepén, és csak bámult maga elé hosszan, pislogás nélkül. Bárki azt hihette volna, hogy mélyen gondolataiba merült, holott ennek éppen az ellentétét tette: kitárta érzékeit, és figyelmesen hallgatott, lelki szemeivel látni próbált. Hiába, a legteljesebb csend vette körül. Ez a nagy hallgatás valahogy aggasztotta, annak ellenére, hogy tudta, így fog történni. Ő nem csak egyszerűen bukott angyal – áruló angyal, aki elől mostanra sikerült teljes mértékben elfedni minden angyali gondolatot. Bárhogy is erőlködött, egy pisszenést se hallott odaátról. Ha emberi érzésre kéne lefordítanunk, magányosnak érezte magát. Egy pillanatra félretéve szentnek hitt küldetését, hogy megmentse a földet, engedte, hogy a porhüvelyhez tartozó testi reflexek felszínre kerüljenek, és nagyot sóhajtott. Mennyire nem volt jellemző mindez sose rá. Egy angyalra!

Persze sok minden megváltozott, amikor úgy döntött, hogy a testvérei ellen fordul. Tudta, hogy helyesen cselekszik – vagy ha csak hitte is, mindegy, angyaloknál a kettő ugyanaz. Mindig hű fia akart lenni Atyjának, és lelke legmélyéig érezte, Isten nem akarhatja azt, hogy szeretett emberei egy angyal-démon tűz között veszítsék életüket. És emellett azt is be kellett ismernie, hogy megkedvelte ezeket a korlátolt, buta lényeket, és ő sem akarta, hogy elpusztuljanak. Még a Winchester-páros is... amilyen értetlenek tudnak lenni, bonyolultabbak, mint elsőre gondolná. Őket is meg akarta menteni valahogy, bár persze az is nyilvánvaló, hogy képtelenség mindenkit. Valahol ugyan azt is tudta, mindez nem rajta múlik – nem ő a főszereplője ennek a történetnek. Mint mindig, ő csupán egy katona a harcban. De ha így van, akkor ő harcolni fog.

Más is történt vele, ami megváltoztatta, emberibbé tette. Mikor visszacibálták a mennybe, és Jimmy megkapta újra az uralmat teste felett... és tétovázás nélkül lemondott róla, hogy mentse a lányát. Aznap meghalt, és otthagyta Castielnek üres porhüvelyét. És milyen szerencsés is, hogy így történt! Nem kellett látnia, hogy néhány napra rá a családját megtalálták a démonok, és kegyetlenül meggyilkolták. Cas próbálta megmenteni őket, félretéve a világvége problémát, de elkésett. Számára alig ismert gyász szelével nézte a megkínzott holttestüket. Minden szempontból lényegtelen a haláluk, mégis... szomorú, és megígérte Jimmynek, hogy nem esik bántódásuk. Tartozott volna neki annyival, hogy megóvja az életüket. Bár végül is a halál nem olyan borzasztó dolog – most már mindannyian egy jobb helyen vannak, és együtt. Az angyalok már csak tudják. Haláluk mégis meglepően rosszul érintette Cast. Nem tudta, mitől támadnak ilyen gondolatai, még inkább érzései, de nem tudott volna mit tenni ellene, így hát egyszerűen elfogadta őket, ugyanúgy, ahogy a haragot, ami olykor átvágtatott rajta, a zavart, és, hát igen, a félelmet. Nem is szólva a bűntudatról. Angyalokat ölt, a testvéreit, a saját családját. Mindezt egynéhány alantas kis halandóért, ahogy nevezik őket sokan. Csakugyan megérte ez az egész? Mindegy, már elindult egy úton, és ha akart volna, sem tud letérni róla. Valójában eszébe sem jutott a visszakozás, ha már egyszer hűséget fogadott, hát legyen az feltétlen hűség. Cas mindig is egyértelműnek érezte, hogy ilyen az angyalok természete, s ha mostanában ki is derült, hogy egyáltalán nem, ő azért nem bírt megváltozni.

Ahogy mozdulatlan állt az emberek között, érzékei szárnyait kitárva, egyszer csak történt valami. Nem a valós síkon: az emberek mit se vettek észre belőle. Csak Castiel volt, aki valami megfoghatatlan, óriási hatalom szelét érezte bőrén, belereszketett. Ez nem lehet démon, nem, annál sokkal erősebb, még erősebb egy arkangyalnál is. Ez... Ő volna talán? Akit már oly régóta keres?

Kapkodva a zsebébe nyúlt, és megszorította Dean nyakláncát. Eddig az mindig az egyszerű fém hűvösségével simult a markába, de most, mint a napsütötte kavics, langyos volt. Megnézte: kellemes kéken izzott.

Annak kell lennie, aminek látszik.

Castiel arrafelé fordította fejét ahonnan a jelenést érezte, azután egy szemvillanás múlva már néhány utcával arrébb volt, és tekintetét egy családi ház emeletének ablakára szegezte. Az ablak alatt muskátlik, fehér csipkefüggöny, világos citromsárgára meszelt falak. Még egy másodperc, és az angyal már benn is volt, kellemes kis bútorok, a falon családi fotók tömkelege, barátságos, otthonos, és meglepően átlagos szoba fogadta, és mozdulatlanság, néma csend. Semmi, ami a legkisebb veszélyre is utalhatna. „Nem lehet ilyen egyszerű” – gondolta.

- De igen, ilyen egyszerű – hallatszott egy kislány hangja Cas háta mögött.

A ballonkabátos alak megfordult, és hirtelen azt sem tudta mit tegyen. A porhüvely reflexszerűen sugallta neki, hogy boruljon térdre, szemeit szúrták belülről a könnycseppek, el akarta veszíteni az eszméletét, de mégsem mozdult. Szemben egy karosszékben tízéves-forma lány ült, hosszú vörös haját hátrafogva, sárga virágos ruhácskában. Arcát egy csomó kis szeplő borította – tündérien nézett ki. És ő volt az Isten.

- Örülök, hogy látlak, Castiel.

Csak állt ott, és képtelen volt válaszolni, megbénította a csodálat, a lenyűgözöttség. Különben is, mégis mit lehetne mondani Istennek? Szia?

A lány finoman elmosolyodott nagyra nyitott szemű, zavarodott tekintetű angyalkáját nézve.

- Atyám. – hebegte végre Castiel, de még mindig nem tudott igazán beszélni.

- Nem hinném, hogy jelen helyzethez illő lenne ez a megszólítás – kuncogott fel a lány, ujjaival a copfja végét pöndörgetve. – Mostanában leginkább csak Alba. Nem gondoltad, hogy ilyennek látsz majd, mi? Pedig ez nem is a porhüvelyem, ez én vagyok. Ebben a pillanatban ízig-vérig ember vagyok.

- Ember? – Nagyra kerekedett, csodálkozó-csodáló tekintettel bámult a lányra Castiel.

- Talán egy kicsivel több, de igazán alig valamivel. Hadd meséljek neked egy történetet! Úgy kezdődik, hogy Isten, aki olyan hosszú ideje ült már magányosan mennyei trónján, hogy szinte el is felejtette, miért érdemes élnie, egy nap úgy döntött, leszáll a földre. Egészen rövid időre csupán, egy emberöltőre, hogy megismerje az új kort, és embereit, akik annyira távol kerültek tőle az utóbbi időben... csak egy kicsit körülnézni. Így hát úgy döntött, hogy gyereket ad egy ifjú, reményekkel és jövővel teli házaspárnak, önmagát – engem. Ne értsd félre különös hangnememet – továbbra is én vagyok az Isten, de ez a kevés idő emberként nagyon megváltoztatott. Jobb lettem, vagy csak más, nem tudom.

- Elhagytál minket – mondta Castiel szemrehányással, a harag szelével, amitől ugyan rögvest bűntudata támadt, de azért folytatta - Háború dúl...

- Hiszen azt hittem rátok bízhatom erre a rövid időre – felelte csendesen, a harag legkisebb jele nélkül - Tizenkét éve mentem el, alig egy évtized... És mit kell látnom? Semmi sem szent nektek, amit teremtettem. Egymás ellen fordultatok, és mit sem törődtök az emberekkel, pedig ez lenne az egyetlen dolgotok, vigyázni rájuk. Olyan ez, mint hogy ők a kisebb testvér, és ti a nagyobb. Még engem is meg fogtok ölni, ha lesz rá módotok.

- Uram, én...

- Te mindig is jó fiam voltál, Castiel. És úgy tűnik, te maradtál az egyetlen, aki hű hozzám.

- Kérlek, könyörgök, térj vissza hozzánk! Légy könyörületes, mindannyian szeretünk téged, csak félünk, nem tudjuk mihez kezdjünk nélküled!

- Szerintem nagyon is feltalálta magát mindenki... mennyet vagy poklot csinálni a földből? Okkal teremtettem mindent olyanra, amilyen!

- Akkor ne hagyd, hogy megtörténjen! Túl nagy dolog ez nekünk, szükségünk van a segítségedre!

- Amikor azt mondod „mi”, az emberekre gondolsz, nem igaz? Végül is te is eldöntötted, hogy ki mellé állsz a harcban.

- Én csak azt akarom, hogy minden úgy legyen, mint régen...

- Ugyan, tudnál újra kétségek nélküli, engedelmes szolgám lenni? Döntéseid következménye többek közt az is, hogy lassan emberré fogsz válni... De van most ennél nagyobb baj is. Castiel, nem tudok nektek segíteni... El kellett dobnom az isteni lelkemet, amikor lejöttem ide, túlságosan hatalmas lett volna ahhoz, hogy megpróbáljam belegyömöszölni egy fizikailag korlátolt emberi testbe. A legkedvesebb angyalomra bíztam, Józsuéra, a kertészre... de őt megölték, és nem tudom, hogy hova rejthette – szerinted ide, a földre, itt sokkal nehezebb megtalálni. Mostani korlátolt képességeimmel talán még nekem sem sikerülhet.

- Akkor nem te mentettél engem? Nem te tetted Deant és Samet a repülőgépre?

- De igen, én voltam. Vannak bizonyos képességeim, gyógyító erejűek, védelmezőek, tudod, pozitívak. De véges az erőm, nem sok trükk telik már tőlem. Annyi pedig főként nem, hogy meg tudjam állítani ezt az apokalipszist.

- Akkor elveszett minden – szólt reményvesztetten Cas.

- Próbálj meg bízni. Semmi sincsen előre megírva.

Castiel összetörten hullott magába, és a mellette álló asztal peremébe támaszkodott.

- Én bízom bennetek, hiszek abban, hogy az ember testvérpár meg tudja menteni a világot. És ha én bízom, te miért ne tennéd? Hidd el, hogy van remény.

- Én benned bízok, Atyám – Az angyal kék szemeit a lányra szegezte, mélységes tisztelettel, szeretettel, és féltéssel telt tekintettel.

- Ha így van, fiam, akkor menj, térj vissza a Winchesterékhez, rájuk vigyázz, és segíts nekik.

- Hagyjalak itt? Ennyire védtelenül? Mi lesz, ha megtalálnak, ha túl sokan jönnek ellened, és nem tudod megvédeni magad?

- Ne félts engem egy cseppet se – mosolyodott el a lány. – Nem találhatnak meg engem.

- De ha nekem sikerült... – Cas a zsebébe nyúlt, és megszorította a kicsi, fém medált.

- Nehogy azt hidd, hogy annak a bizsunak a segítségével leltél rám... ugyan! Én akartam, hogy hozzám vezessen, láttam, hogy tiszta a szíved, és magamhoz hívtalak. Úgy láttam, hogy te vagy az egyetlen, akinek felfedhetem magam. Nyugodtan visszaadhatod Deannek a csecsebecséjét.

- Akkor hát.. hagyjalak csak itt így, mikor annyi ideig kerestelek? Segítenem kell megtalálni a lelkedet...

- Ennél sokkal fontosabb dolgod van, a világ megmentésében kell segítened – egyébként, ha a föld elpusztul, akkor vele együtt a lelkem, és valószínűleg én magam is. Menj hát! És ne is keress többet, el fogok menni innen, túl kockázatos lenne, ha bárki is tudná, hol találjon meg.

- Igen, Uram.

Castiel fejet hajtott Isten előtt, aki odasétált hozzá, lábujjhegyre állt, és végigsimította az angyal haját és arcát. Az lehunyta szemét a megilletődöttségtől, és mire kinyitotta, már egyedül állt a kicsi szobában.

Gondolatok tömkelege cikázott az agyában, de túl tompa volt ahhoz, hogy bármelyikkel is foglalkozzon. Egyszerre érezte magát végtelenül boldognak, amiért megtalálta Istent, aki egyáltalán nem hagyta el, és szereti őket, de emellé jött a kétségbeesés is. Senki nem tud segíteni nekik, csak magukra számíthatnak, és lássuk be, nem túl fényes a helyzetük.

Castiel már régóta azt gondolta, csak Isten segíthet, különben már nem sokáig halogatható az elkerülhetetlen. Előbb-utóbb Dean igent fog mondani Mihálynak, és mikor ez megtörténik Sam kénytelen lesz Lucifernek – vagy fordított sorrendben, mindegy is.

Mi más lehetőség lehetne?

Pedig minden bizonnyal van, hiszen mindenek teremtője, az Isten is megmondta: bízik bennük. És ha így van, akkor van megoldás.

Az angyal állt még egy ideig mozdulatlanul, vegyes érzelmeivel bajlódva, mígnem azon kapta magát, hogy már rég lement a nap, és teljes sötétség veszi körül. Egy szempillantás alatt újra a parkba a repítette magát, oda, ahol először megérezte atyja jelenlétét, és az egyik padra ült. Egyedül volt, az emberek már rég hazamentek, csak a tücskök ciripeltek, és a többi éjszakai állat neszezett az avarban, néhány utcai lámpa pislogta magából bágyadt, sárga fényét. Majd telefonálni fog Deanéknek, elmondja nekik, mit tudott meg, de egyelőre... valahogy csak ülni volt kedve, és szemezni a sötétséggel.

2/1. Hello, it’s me, Dean!

Bobbyt majd szétveszítette az ideg, miközben hallotta, hogy a szomszéd szobából átszűrődő kiabálást lassanként felváltja a verekedés eltéveszthetetlen hangja. Öklök csattanása, egy test hangos ütközése a fallal, majd a padlóval, jajkiáltás, fegyver dörrenése. De ő minderre egy dühös-ijedt rezzenésnél többet nem reagált, lankadatlanul rajzolta mintáit a falra. Észrevétlen maradt az utolsó másodpercben is, mikor tenyerét indokolatlanul nagy erővel a vérrel írott, mintázott kör közepére csapta. Vakító, fehér fény áradt át a résnyire nyitott ajtón, nappali világossággal látva el a teljesen sötét helyiséget is egy rövid időre, láthatóvá téve Bobby ülő alakját, ahogy elszántan fikszírozza a vérével mocskolt falat rongyos baseballsapkája alól. Ebben az egyetlen esetben kifejezetten kapóra jött, hogy az idősödő férfi a kerekesszékéhez van láncolva, máskülönben a veszély első neszére automatikusan a fiúk segítségére ugrott volna, és nincs alkalma titokban elrepíteni a motel szomszéd szobáját látogató angyalokat.

- Minden oké? – Bobby sietve arrébb gurult, és kivágta az ajtót. Megrémült a látványtól: Sam a földön térdelt Dean furcsa pózban kiterült teste fölött.

- Csak elájult. – próbálta megnyugtatni rögtön Sam, csöppet sem nyugodtan tűnő hangon – Jól beverte a fejét. Sürgősen tűnjünk innen, mielőtt az a rohadék Zakariás visszatalál!

Azzal nagy nehezen felemelte Deant. Hiába volt Sam nagyobb, és erősebb bátyjánál, azért nem volt könnyű vinnie a teljesen eszméletlen testet. De szerencsére szobájuk a földszinten volt, így nem kellett hosszú emeleteket legyalogolnia vele, néhány méter után az Impala anyósülésére helyezgethette, miközben Bobby gyakorlottan beküzdötte magát hátulra, összehajtott székével egyetemben. Sam a volán mögé pattant, és teljes gázzal indult el akármerre, jó messzire onnan.

Nagyjából fél órája hajthattak egyre gyorsabban és egyre idegesebben, amikor Sam úgy döntött, hogy a legközelebbi kórháznál megállnak, ugyanis Dean még mindig teljesen mozdulatlanul pihent abban a pózban, ahogy az öccse siettében a kocsiba vágta. Külsőleg ugyan nem látszott rajta néhány lila foltnál és horzsolásnál nagyobb sérülés, de ez még nem jelent semmit. Sam éppen megállt volna az egyik kútnál, hogy megtudakolja merre menjen, amikor Dean egy elnyújtott nyögést hallatott, és fájdalmasan megemelte a fejét. Sam rögtön a fékbe is taposott, aminek köszönhetően Dean homloka rögvest közelebbi kapcsolatba került a szélvédővel.

- Épphogy magához tért, és máris kiütöd?? – kiabált előre Bobby kiakadva.

Sam erre inkább nem válaszolt, helyette vigyázva emelte meg bátyja fejét. Az tágra nyílt, rémült szemekkel meredt Samre.

- Dean? – kérdezte aggódón.

A bátyja válasz helyett gyorsan eltolta arca közeléből a támogató kezet, és riadtan nézegetett körbe, kezeivel görcsösen kapaszkodva az ajtónyitóba, meg az ülés szélébe.

- Mi a... – kezdte Dean – Hol vagyok?

- Semmi gáz! – világosította fel rögtön a sofőr, fél szemmel az utat lesve – Te aztán szépen kiterültél, ránk hagyva a mocskos melót!

- Pontosabban rám – tette hozzá Bobby hátul, meglengetve még mindig vérző karját. – Mázlitok, hogy Casnek volt annyi esze, hogy az én bordáimat is összefirkálja.

- Meg, hogy Zak volt annyira nagyképű, hogy eszébe sem jusson csekkolni a terepet – mondta Sam, és kárörvendően elnevette magát.

Dean továbbra is ijedten és értetlenkedve hallgatott.

- Jól vagy, fiam? – kérdezte a hátsó utas. Dean szemmel láthatóan nehezen vette rá magát a válaszra.

- Persze, apa. Csak bazira fáj a fejem.

Sam furcsa tekintettel nézett bátyjára.

- Dean, mi van veled? Bobby nem az apánk.

- Ajj, tudom! – vágta rá az villámgyorsan – Csak képletesen értettem.

- Ó – mondta Sam egy vállrándítással – Egyébként bocsi, hogy lenyúltam a kocsid vezetésének privilégiumát. Gondoltam kihasználom a helyzetet, hogy nem tudsz ellenkezni.

- Adott szituban asszem ez belefér.

- Helyet cserélhetünk, ha gondolod...

- Dehogy! – mondta Dean újfent ijedtnek tűnve.

- Mi van veled? Ennyire beütötted a fejed? – hitetlenkedett Sam.

- Aha – jött a válasz erre enyhén mártír-tekintettel egybekötve – Tényleg pokolian fáj.

- Pokolian talán azért mégse.

- Már bocs, hogy közbeszólok – mondta Bobby – De beszélgethetnénk ennél komolyabb dolgokról is. Mint például, hogy pontosan mit is akart Zakariás ezúttal.

- Mint mindig – válaszolt Sam – Deantől a boldogító igent. Szerintem a szomszéd motelszoba lakója köpött be minket, láttad a nyakában azt a húszkilós keresztet? Ezek szerint nem csak egyszerűen szentfazék, hanem nagy fejes is lehet, hogy leadta a drótot.

- Sose lesz nyugtunk – közölte Bobby beletörődve.

- Van megoldás! És mi rá fogunk jönni, mi az – szajkózta Dean szavait Sam.

...

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte megint testvérét Sam, miután bevágta maga után az Impala ajtaját – Ne menjünk be mégis a kórházba?

- Nem, komolyan... megvagyok.

- Te tudod. Mellesleg a francba már! Megint ott hagytuk az összes cuccunkat. Vehetek új fogkefét, meg borotvahabot, a kedvenc alsógatyámról nem is beszélve.

Sam várta, hogy Dean erre rákontrázik, vagy leoltja, vagy csinál akármit, de nem. Egy kissé aggódott bátyjáért, amiért ennyire komor hangulatban látja, és furcsa volt az a bizonytalanság is a szemében. Tényleg rosszul érinthette ez az újabb randi az angyalkákkal, de Sam még csak tippelni sem tudott, hogy min gondolkozhat ennyire bátyja.

(Időközben a leamortizált motelszoba tulaját majd szétvetette az ideg, mert a hamis hitelkártyának esélye sem volt, hogy fedezze a károkat, meg egyébként is. Az összetört bútorok még hagyján, simán hihető, hogy a kis buziknak vadra sikeredett az éjszakája, na de hogy a vér a falon? Betegek!)

Mindenesetre úgy ítélték, hogy eléggé messzire kerültek az utolsó Zakariás-találkaponttól, így aztán kerestek egy új motelt, új álnévvel, és új szétrombolható bútorokkal, és kényelembe helyezték magukat.

- Hol is tartottunk? Szóval azt mondod, hogy ez is ómen-gyanús? - Sam fontoskodva pötyögtette a laptopja klaviatúráját.

- Vagy ha nem is ómen, valami nagy horderejű dolog. Legalább húsz ember halt meg, és a rendőrök nem tudnak semmit, sőt már ők is azon gondolkoznak, hogy ez valami természetfeletti. Akár köze van Luciferhez, akár nincs, nem hunyhatunk szemet felette.

- És azért jöttél el idáig, hogy ezt elmond? Telefonálhattál volna.

- Na igen, és akkor ki húzott volna ki titeket Zakariás tollas mancsai közül?

- Amit köszönünk, de nem ez a lényeg. Légy velünk őszinte, személyesen vagy érintett az ügyben?

- Azt hiszem, anyu, már eléggé idős vagyok, hogy oda menjek, ahova csak akarok! – mondta vádlón Bobby, aztán, továbbra is ideges hangnemben hozzátette – Nem bírtam már tovább ülni a seggemen nyomorult papírmunka mellett. Na nem mintha nem ülnék most is, de érted...

Sam erre befogta a száját, és inkább a laptopjára koncentrált, hogy újra átnézze az üggyel kapcsolatos cikkeket. Nem akart bunkó lenni Bobbyval, akit tényleg majdnem úgy szeretett, mint apját, csak egyszerűen nem gondolt arra, milyen lehet a férfinak így, hogy a kerekesszékre van utalva, és meglepő mértékben féltette.

- Szóval vannak ezek a teljesen átlagos emberek – összegezte Sam az ügyet –, akik egy teljesen átlagos napon, minden előjel nélkül, fogják magukat, kitépik az összes hajukat, kikaparják a szemeiket és megeszik, majd hasba szúrják magukat. Bizalomgerjesztő!

- Undorító – mondta enyhén zöldre vájt fejjel Dean. Nagyjából egy órája ez az első szava.

- Az – okézta Sam – Akarod látni a rendőrség hivatalos képeit?

- Nem!

- Erre inni kéne egyet – vágott közbe Bobby, és a bárpult felé kerekezett – Igen, tudtam, hogy ez egy jó hely – tette hozzá amikor előszedte a rendben sorakozó söröket. Egyet rögtön ki is nyitott magának, egyet Samnek, egyet pedig Deannek nyújtott.

- Én most inkább nem – hárította el egy mozdulattal az idősebb Winchester.

Erre mindkettejüknek leesett az álla.

- Neked nem kell sör? – kérdezte hitetlenkedve Sam – Hahó, Dean, te vagy az? Először az Impala, most meg ez. Mintha nem lennél magadnál.

Dean épp válaszolt volna, de telefoncsörgés szakította félbe. Sam előkapta a mobilját.

- Halló... Cas? ... miért nem Deant hívtad? ... tényleg kikapcsolva? na mindegy... Cadmanben vagyunk, itt a...

- Motelben – fejezte be Castiel Sam orra előtt állva, kezében a telefonnal. Összecsukta, és ballonkabátja mélyébe süllyesztette – Hello Sam, Bobby...– kezdte látványos izgatottsággal hangjában – Hol van Dean?

- Hát itt – mondta Sam az ágyra mutatva, aminek szélén Dean trónolt.

- Ez nem Dean – közölte hüledezve az angyal, majd minden további gondolkozás nélkül rátámadt, a falhoz szorította, és egyik karját a torkához nyomva odaszegezte. Mély, monoton hangon mondani kezdte a démonűző szöveget, azonban ahogy a végéhez ért nem történt semmi.

- Nem értem – mondta, de továbbra sem engedte el Deant, vagy azt a valakit, aki Dean bőrébe bújt. Addigra már Sam is előkotorta a táskájából a sót meg a szenteltvizet, de hiába, azoknak sem volt semmi hatása.

Dean, vagy kicsoda, végre lerázta magáról a sokkot, és enyhén fuldokolva kérlelni kezdte Castielt.

- Istenem, ne bánts! – őszinte rémület csengett ki a hangjából.

Sam előkapta a coltot, és Deanre szegezte, aztán intett Castielnek, hogy engedje el. Az angyalnak nem nagyon akaródzott engedelmeskednie, de azért visszább húzódott.

- Biztos, hogy nem tévedsz, Cas? – kérdezte Sam szigorúan, mire csak egy gyilkos pillantást kapott az angyaltól, „Dean”től pedig a mostanság megszokott rémületet. Nem, ez csakugyan nem Dean, viszont nem is démon, akkor mégis mi a fene?

- Ki vagy te, és mit csináltál a bátyámmal? – Sam szinte köpte a szavakat dühében. A kérdezett egyenlőre még azzal volt elfoglalva, hogy szabad utat köhögjön a kiszorított levegőnek.

- Peter vagyok! Peter West. Én csak egy srác vagyok, könyörgöm, ne bántsatok!

- Szóval csak egy srác. Mit csináltál a bátyámmal??

- Semmit, esküszöm, semmit! Nem én voltam, hanem az angyal.

- Angyal. Hadd találjam ki, az az angyal, akit mostanáig felválta szidtunk Bobbyval. Zakariás.

Peter csendesen bólogatott, mire Sam kelletlenül leengedte a fegyvert. Castiel továbbra is támadásra készen méregette a srácot, Bobby pedig nem engedte ki a kezéből a démontőrt. Biztos ami biztos.

- Szerintem beszélgessünk – javasolta Sam.

Peter nagyot nyelt, és sebesen mondani kezdte a történetét.

- Én mindig is csak egy egyszerű, keresztény ember voltam, nem volt bennem semmi különös... De egy nap jött ő... Zakariás, és azt mondta, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott. Azt mondta, én vagyok az, aki által az Isten lehozza a békét a földre, én adok üdvösséget az embereknek. Meg kellett tennem, még ha bele is halok, nem mondhattam nemet.

- Már értem – szólt közbe Castiel. – Teljesen világos. Az a furcsa, hogy eddig nem jutott eszükbe.

- Micsoda?? – kérdezte Sam és Bobby egyszerre.

- Azt mondta – folytatta Peter -, hogy ennek az embernek – magára mutatott – Dean Winchesternek az lenne a feladata, hogy átadja testét Mihálynak, aki megmenti a világot a kárhozattól. De Dean átállt a gonosz oldalra, Lucifer csatlósa lett, és halált hoz az emberekre! Annyi lett volna dolgom, hogy beleszállok a testébe, és igent mondok Mihálynak. Talán belehalok, és a Dean nevű ember, a bátyád is, de két élet milliárdokért? Nem nagy ár.

- Milyen álnok – mondta Bobby, miután sikerült megemésztenie a hallottakat – Azt hiszed, valami rohadtul jót cselekednél?

- Az angyalok nem annyira jó fejek, mint hiszed – tette hozzá Sam lemondóan – Valójában a mennyek magasságából tesznek az emberekre, és ha igent mondanál nekik, akkora háborúba keverednének itt Luciferrel, hogy abba belepusztulna a fél emberiség.

- Nem hiszek neked – mondta Peter – Te is Lucifer szolgája vagy.

Peter arcát áthatotta a vak hit, és ettől a szenvedélytől egészen elszállt a félelme is, és felhorgadt a dühe. Elrugaszkodott a faltól, és megpróbálta leütni Samet, de nem járt sikerrel, ugyan a teste elég erős volt, nem tudott bánni vele, így aztán csak néhány pofonnal lett gazdagabb.

- Maradj ott, ahol vagy, különben garantálom, hogy az elkövetkezendő néhány napot eszméletlenül töltöd – mondta hidegvérrel Sam.

- Az nem lenne jó ötlet – mondta erre Castiel - Zakariás megtalálja őt álmában.

- Hol van Dean? – tért végre a lényegre Sam.

- Tényleg nem tudom – válaszolt Peter.

- Két választási lehetőség van – mondta az angyal – vagy Peter West testében, vagy a szellemvilágban.

- Nem hagynák, hogy akármilyen testet öltsön, és kapcsolatba lépjen velünk, így hát marad a második verzió.

- Az élet egyre szebb és jobb lesz – összegezte Bobby – Ötletek?

- Ahhoz, hogy megtaláljuk nekünk is át kell lépnünk a szellemvilágba – gondolkodott hangosan Sam – Cas, az neked gyerekjáték, mi?

- Hát, nem annyira – vallotta be az angyal – A segítségetekre lesz szükségem. Először is kell egy pár dolog.

Szárnysuhintás hangja, és Castiel már el is tűnt.

- Csodás – reagálta le Sam, majd az értetlen fejet vágó Peterrel közölte: - Amúgy ő is egy angyal. Kicsit kevésbé pöcs, mint a többi, de nem sokkal.

...

Petert, biztos ami biztos, egy székhez kötözték, és Castiel elmélyülten kutyult valami gusztustalan löttyöt.

- Ha lenne kéznél egy képzett médium, akkor erre nem lenne szükség – magyarázta Cas.

- Te tényleg egy angyal vagy? – kérdezte Peter nagy szemeket meresztve a ballonkabátos figurára.

- Igen – jött a válasz.

- Bár tulajdonképpen bukott angyal – egészítette ki Sam.

- Lefogadtam volna – mondta reményvesztetten a lekötözött férfi.

Néhány percig hallgatott mindenki, majd Samnek eszébe jutott valami.

- Jimmyvel mi lesz? Úgy értem, ha elhagyod a testet... – kezdte.

- Jimmy meghalt.

- Meghalt?

- Igen, már régen itt hagyta a porhüvelyt. – Cas óvatosan megemelte a tégelyt, amiben addig kevergette a trutyit. - Kész. - Ezzel Sam kezébe nyomta. – Ezt kell a homlokomra dörzsölnöd.

- Tessék? – így Sam.

- Mi a baj?

- Csak nem gondolod, hogy egyedül elengedlek! 

- Miért?

- Mert a bátyámról van szó.

- Nem sok hasznodat venném, te nem leszel erősebb egy átlagos emberi kísértetnél.

- Nem érdekel, megyek én is. Veled ellentétben én már legalább csináltam ezt egyszer, amikor a kaszást hajkurásztuk Deannel. Fogok tudni segíteni.

- Nekem talán egy kicsikével több testen kívüli tapasztalatom volt már! – mondta erre Castiel „mutass egy kis tiszteletet”-hangnemben.

- Ez a cucc elég lesz kettőnknek, ugye? – kérdezte könnyeden Sam.

Cas nem enyhítve vérmes tekintetének élén bólintott egyet.

- Bobby! – kiáltott fel Sam.

- Persze, nem lesz gond – mondta a baseballsapkás férfi.

- Csak ne hagyd őt elaludni! – bökött az angyal Peterre.

- Nem vagyok hülye – háborgott Bobby.

- Akkor most mi lesz? – kérdezte Sammy.

- Felkészültél? – így Castiel.

- Persze.

Erre az angyal behunyta a szemét, és pár másodpercig elmélyülten koncentrált, összpontosította gondolatait, majd két ujját belemártotta a másik kezében tartott tégelybe, kikapta belőle a zöld, zselés állagú anyagot, és Sam homlokához kente, majd közvetlenül utána a sajátjához is. Ebben a pillanatban mind a ketten összecsuklottak, és a földre hullottak.

- Remélem, hogy hallasz, Cas! – kiáltott fel bosszankodva Bobby – Mert el akarom mondani neked, hogy hihetetlenül idióta vagy.

- Ebben egyet értük – mondta Sam, saját kiterült teste felett állva. – Belehaltál volna, ha szólsz előtte? Esetleg letettem volna a seggem, mielőtt ripityára törik a talajon.

- Bocs – felelte erre valahol Sam háta mögött Castiel kicsit sem bűnbánó hangon.

Sam megfordult, és enyhén ledöbbenve hátrébb lépett egyet, majd riadtan előreugrott, mert véletlenül belegyalogolt a saját testébe.

- Úristen – összegezte gondolatait.

- Na azért az nem – mondta szerényen Cas – De hát angyal vagyok.

Castiel Jimmy kinézetét öltötte magára szellemlétében is, de amellett majdnem a fél szobát beterítették hatalmas, testénél is kétszer nagyobb szárnyai. Nem fehérek voltak, mint a festmények és szobrocskák éteri angyalainak szárnyai, és nem is feketék, ahogy bukott mivoltához illenének, hanem egyszerű barnák. Megnyugtató volt, hogy olyanok, mint a madár szárnyai, sokkal természetesebbnek tűntek így, már amennyire természetes lehet egy ember hátából kinövő tollhalmaz.

- Egy biztos – mondta enyhén zavarban Sam -, hogy Dean itt nincs.

Valamiért úgy érezte magát, mint első találkozásukkor Castiellel. A látványtól olyasféle tiszteletet kezdett érezni, ami már-már a csodálat határát súrolta. Lám, milyen könnyen befolyásolható is az emberi érzékrendszer! Pedig világossá vált, hogy nem szentek már az angyalok, és egyébként is, vannak más szárnyas lények is rajtuk kívül, mégis. Ennyit számítanak a külsőségek, meg az ifjú gyermekkorból előtörő sztereotípiák.

- Számítottam rá, hogy fogva tartják, valószínűleg azon a környéken, ahol rátok találtak.

- Az őrült messze van! Hogy jutunk oda?

- Sam, szellemek vagyunk. Oda megyünk, ahova csak akarunk – mondta Cas mosolyogva.

Bobby megérezte, amikor elmentek. Valahogy nagyobbnak és szellősebbnek tűnt a szoba.

- Most nézd meg – panaszolta Peternek – Ráhagyják a kriplire a szar melót, és még takarítsak is utánuk! – a földre borult testekre mutatott.

Petertől aztán hiába várt megértést. Egyébként ennél súlyosabb gondolatok is megfordultak a fejében. Neki kellett volna mennie! Szellemként tudna járni... Tudna újra járni! Bár biztos, hogy a kísértetek sokkal inkább csak lebegnek, nem érzik a lábuk alatt a talajt, néha még kimondottan alakjuk, tehát lábuk sincs! Nem tudta mit dobna neki a gép. De talán jobb is így. Minek megszagolni azt, amit sosem kóstolhatunk meg? Csak még jobban fájt volna utána visszazuhanni a székbe.

Jelenleg egyetlen dolga volt, várni. Ki vitatná, hogy neki jutott a legrosszabb feladat?

...

Sam és Castiel a motelben találták magukat, ahol ez az egész elkezdődött.

- Huh, ez de szar volt – nyögte Sam – Hogy bírsz folyamatosan így pattogni a térben? Még testem sincs, de mégis úgy érzem, mindjárt kihányom a belem.

A személyzet már tökéletesen rendbe rakta a széttört bútorokat, és a szomszéd szobából félreérthetetlen hangok hallatszódtak át. Samnek volt olyan szerencséje, hogy úgy materializálódott, hogy be is láthatott a helyiségbe, ahol a Bobby vérével maszatos fal elé húzták az egyik éjjeliszekrényt (a legegyszerűbb megoldás), és egy párocska önfeledten hentergett az ágyban.

- Ohh. – Sam elpirulva fordult el az ajtótól - És most hogyan tovább? – érdeklődött egy kissé anyátlanul.

- Figyelj! – mondta Cas, és némaságba burkolózott.

- Most hallgatózunk? Deannek igaza van, tényleg perverz vagy – szólt rosszallóan Sam. Közben az ágy női használója egyszercsak felsikoltott, hogy „ez meg mégis mi a franc?”, egy kockás alsónadrág repült ki az ajtón, és egyenesen Sam orra előtt landolt.

- Á, megvan a kedvenc gatyám! Erre meg nem tudom zsebretenni.

Castiel ezt a kis közjátékot semmilyen mértékben nem reagálta le, csak kifelé nézegetett az ablakon, majd azt mondta

- Valahol arrafelé lesz. – mondta, majd egy villanás, és már lent is állt.

- Ezt sosem tudnám megszokni – dünnyögte magának Sammy, és sóhajtva „lekívánta” magát ő is, majd elkiáltotta magát, amikor körbenézett: – Hoppá!

- Hát igen, ennél egyértelműbb már nem is lehetne. – Cas összehúzott szemöldökkel méregette a kicsi, lepukkant raktárnak tűnő épületet, ami ragyogó kék mintákkal volt körbefestve. Abszolút angyalbiztos.

- Látod, mondtam, hogy jól jövök még – vigyorodta el magát Sam önelégülten – Na, most mi a terv?

- Részemről semmi – sóhajtotta el az angyal, és tehetetlenül nézte a jeleket a falon – Jó hír, hogy odabent biztos nem várnak rád angyalok.

A bejárathoz mentek, ameddig csak tudtak, de aztán mindkettejüknek meg kellett torpannia.

Cas a gondolata erejével kinyitotta az ajtót, és szemrevételezte a sóval vastagon végigszórt padlót, ami mögötte fogadta. – Amatőrök – mosolyodott el, majd egy kis szelet keltve a falakhoz fújta az összeset.

- Jól tolod – mondta elismerően Sam, és már indul is volna befelé, de láthatatlan falnak ütközött, és visszatántorodott.

- Várj, ez nem ilyen egyszerű. Ha jól gondolom, odabent szintén az én motívumaimat használják. Keresni kell egy felszentelt keresztet.

- Egy keresztet?

- A Deant őrző jeleket valószínűleg te át tudod törni vele.

- Egy kereszttel?? Na ne. Ez annyira gáz.

- Miért, mivel kéne, ha nem az Úr legközkedveltebb jelképével? – mondta Castiel egy vállrándítással.

- Igaz, túl egyértelmű ahhoz, hogy bárkinek is eszébe jusson – heccelődött Sam.

Még mondata végére sem ért, amikor kisebb szélmozgást keltve Cas eltranszportálta magát, de mielőtt akár egy grimasszal is lereagálhatta volna a dolgot, újra megjelent, és mellette a földön koppant egy méretes fa kereszt.

- Ez gyors volt – mondta elismerően Sammy, majd hosszan vizsgálgatta a földön heverő feszületet. – Eléggé berozsdásodtam az utóbbi alkalom óta.

- Én nem tudom megcsinálni, szóval neked kell – mondta bosszúsan az angyal. Szerfelett zavarta tehetetlensége, bár bízott Dean öccsében, de önmagában mégiscsak jobban.

Samet ez a hosszú előjáték irritálta, amit levágtak az ajtó előtt, néhány lépésnyire a céltól. Erősen a keresztre koncentrált, mire az óvatosan megmozdult, emelkedni kezdett a levegőben, majd, mintha mágnes vonzaná, Sam tenyerébe csattant. Nagyonis valós, testi érzésnek tűnt, ahogy a markába simult a fa anyaga. Csodálkozott, hogy mennyire erős, legutóbb ahhoz is sokkal nagyobb erőfeszítés kellett, hogy egészen kicsit megmozdítson valamit, nemhogy megfogja! Belépett az ajtón, és úgy érezte, mintha a bőrét megragadták volna hátulról, és megpróbálnák lenyúzni a testéről, holott jelen pillanatban nem is volt teste. A keresztet már nem is fogta, hanem egyenesen kapaszkodott belé, mert az volt az egyetlen, ami helyben tartotta. Mit sem törődött azzal, hogy Castiel türelmetlenül tekintget befelé, minden erejét összeszedte, és araszolni kezdett előre. Ahogy beljebb került észrevette, hogy egy apró helyiségben van, valami előtérben, és egy vastag vasajtó állja útját. Persze nagyjából erre lehetett számítani, de nem gondolkozott előre. Nem tudta, hogy lesz-e elég ereje ahhoz, hogy megmozdítsa a nehéz vasat, miközben a kezében lévő keresztre is figyelnie kell, de megpróbált bízni magában. Olyan erősen koncentrált, hogy egyénként is szürke kísértet-színe még fakóbbá halványodott, de végül az ajtó megmozdult, és lassan résnyire tárult, épp eléggé ahhoz, hogy Sam beférjen rajta.

Odabent vaksötét fogadta. A szellemeknek látniuk kéne a sötétben, nem?

- Dean? – kiabált be reménykedve.

- Sam! – hallatszódott Dean hangja valahonnan – Vigyázz, csapda!

Azonban mire az utolsó szót kimondta már késő volt, valami óriási robajjal leesett. Mire feleszmélt Sam, azt kellett észrevennie, hogy vasrácsok veszik körbe, elöntötte a szobát a fény, amitől összerázkódott és erőtlenül hullott a földre. Nem találta sehol sem a keresztet. Megpróbált kinézni a különös rácsok közt, amiket végig vésett írások díszítettek, de túlságosan vakította a fény.

- Ez már-már nevetségesen egyszerű volt – szólt egy érzékien mély női hang, és felnevetett. – A nagy Winchester-testvérpáros! Úgy tűnik ennek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

- Készülj fel, hogy amikor kikerülök innen szétrúgom a seggedet, szuka – közölte látszólag nyugodtan Dean.

- Azt nehezen fogod kivitelezni test nélkül – válaszol vigyorogva a nő – Főleg miután a felmentő sereged szépen elbukott.

- Jól vagy, Dean? – kérdezte magához térve Sam.

- Faszán. Mégis mit gondolsz? – kiáltotta Dean.

- Egyébként köszi, hogy így megkönnyítetted a dolgunkat – mondta a nő Sam ketrecéhez fordulva - Kibújni a testedből, és otthagyni pőrén Lucifernek? Okos ötlet!

- Úgysem találtok meg! – mondta erre Sam enyhén mégis félve.

- Ne légy abban olyan biztos. Talán titeket nem olyan könnyű megkeresni, de a drágalátos kocsitokat! Sose váltok meg tőle, jól gondolom?

- Ha baja esik az autómnak... – kezdte Dean magából kikelve.

- Én amiatt aggódnék a legkevésbé.

- Rendben, a világvége még csak egy dolog. Na de hogy az Impala!! – folytatta Dean a lehető legkomolyabban.

- Kíváncsi vagyok meddig lesz még kedved vicceskedni – mondta a nő, és valószínűleg folytatta volna még valamivel, de helyette döbbenten káromkodta el magát – Mi a franc?

Ezt valószínűleg arra értette, hogy a nehéz vas ajtó épphogy nyitott résén át hirtelen bődületes füst kezdett betódulni. Néhány másodperc múlva égető hőség áramlott be odakintről, aztán vörös lángok türemkedtek be, végigszaladtak a fal mentén, és birtokba vették a rojtosan lógó tapétafoszlányokat. A tűz villámgyorsan gurult végig a talajon is, elérve a hüledezve álló nőt, és belekapott a nadrágja szárába.

- Rohadt életbe – üvöltötte, majd égbe kapta tekintetét, és masszív, fekete füst áramlott ki a száján, feketébb, mint a mindent elemésztő, de természetes lángok füstje, majd beszivárgott a fal repedéseibe, és meglépett túloldalt.

- Démon – lihegte Sam a nyilvánvaló tényt.

A nő, vagyis a helyzet ismeretében inkább szerencsétlen lány, ájultan a földre hullott, és a lángok megették könnyű testét. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem tért magához, vagy talán már azelőtt halott is volt, mire felismerhetetlen masszává égett.

Sam és Dean tehetetlenül nézték végig az egészet, még mindig nem szabadulhattak furcsa rovátkákkal díszített rácsaik közül. Lassan az egész szoba a tűz martalékává lett, a plafon alkotóelemeire hullott szét, és a földre roskadt, láthatóvá téve az ég egy kék szeletét. A ketrecben álló kísérteteknek persze semmi bajuk nem esett, mindhiába forrott alattuk a talaj, és izzott szinte a vasrács körülöttük, még a tűz forróságát sem tudták megérezni így, testetlen állapotban. Némán nézték végig, ahogy szinte romhalmazzá ég az épület köröttük, aztán egyszercsak megjelent előttük Castiel, könnyedén belesétált a tűzbe, majd egy apró kézmozdulattal elröpítette Dean ketrecét, majd Samét is. Az idősebbik Winchester elkerekedett szemekkel nézte Cast, ahogy megmutatkozott, mintha a pokol tüzében állna, kiterjesztett szárnyakkal, bukott angyalként.

- Szárnyak – mondta furcsállva. – Ember, ez annyira buzis.

- Jól érzékelem, Cas, hogy nem tudtál bejönni, ezért fogtad, és felgyújtottad az egész kócerájt? – kérdezte hitetlenkedve Sam.

- A szellemeknek nem árt a tűz.

- Nem, de ennek a szerencsétlennek igen. – Sam elkeseredve nézett a megszállt lány holttestének maradványaira.

- Sajnálom, de nem menthetek meg mindenkit – mondta hidegvérrel az angyal.

- Ennél nagyobb problémánk is akad perpill – vetette közbe Dean. – Öcsi, démonok, emlékszel?

...

- Szóval így lettem vadász.

- Ó, és én még azt hittem, hogy nekem vannak problémáim – mondta Peter megértően – Talán igaz, hogy jobb, ha az embernek nincs senkije, mint hogyha van, és el kell veszítse.

- Tudod, Pete, az az igazán szörnyű – Bobby elgondolkozva dörzsölgette borostás állát –, hogy megmenthettem volna, csak akkor még nem tudtam, hogyan lehet.

- Sss, figyelj, hallod ezt?  - szakította félbe a lekötözött srác ijedten. Sietős léptek hangja hallatszódott az ablakon túlról. Sok lépés hangja, egy egész csapat lépteinek a hangja.

- Remélem, hogy ezek az emeletre mennek – mondta Bobby, teljes tudatában annak, hogy nem, és megcélozta az ajtót a colttal.

És milyen jól is tette, ugyanis abban a pillanatban az ajtó keretestül kiszakadt, és a helyébe egy szénfekete szemű férfi lépett. Nem sokáig maradt ott, ugyanis mielőtt akár egy lépést is tehetett volna Bobby belerepített egy golyót, mire narancssárga fénnyel átviláglott, majd holtan csuklott össze. Azonban a helyét rögtön egy másik démon vette át, aki a szobába nyomult, mielőtt a kerekesszékes fickó lelőhette volna, és őt követte még négy. Elég kemény túlerő két székben ücsörgő embernek, aki közül az egyik még le is van kötözve. Ez utóbbi kétségbeesetten nyöszörögni kezdte magában a miatyánkot, míg Bobbytól elszedték a fegyvert, és kirepítették székéből, egyenest a falnak. Tehetetlenül, és vérző fejjel hullott a földre. Az egyik démon épp megindult felé, hogy bevégezze dolgát, mikor a szobában egyik pillanatról a másikra furcsa változás következett be, hirtelen lehűlt a levegő, meglibbent az abrosz az asztalon és az ágytakaró, finom, alig hallható sustorgás hallatszódott. A démonok egy pillanatra megtorpantak, megérezvén a szellemek jelenlétét, és mielőtt még nagyobb erővel vethették volna bele magukat a dolgukba, Bobby kerekesszéke magától megindult, eltarolta az egyik férfit, és a falhoz szegezte.

Dean arra tért magához, hogy egy gusztustalanul vicsorgó démon mustálja földön heverő testét, így hát villámgyorsan felpattant, és egy óriásit bemosott neki, mire az kiterült a földön. Aztán ahelyett, hogy ökölcsatába bonyolódott volna vele, inkább megragadott hátulról egy másik démont, szembefordította magával, és kitépte a kezéből a coltot.

- Ez az enyém, te rohadék - mondta teljes beleéléssel, majd kicsit zavarodottan összeráncolta szemöldökét. Furcsának hallotta a hangját. A démon ezt kihasználva megpróbálta visszaszerezni a fegyvert, de a birtokosa gyorsabb volt, és spártai egyszerűséggel fejbelőtte támadóját. Közben az előbb földre küldött feketeszemű is feltápászkodott, és egy kézmozdulattal újra megszabadította a fegyvert tulajdonosától, ám mielőtt kezdhetett volna valamit a helyzettel, meghalt, köszönhetően a hátában megálló démonkésnek. Sam ádáz tekintettel kihúzta a lapockák közül a pengét, majd ugyanazzal a mozdulattal elhajította, és egyenest egy másik démon mellkasába talált. Dean gyorsan a földön heverő fegyver után ugrott, hogy a megmaradt két démont is kiiktassa, de valahogy rosszul számolta ki a lépését, nem jutott el a célig, csak hasra borult.

- Mi a... – kezdett káromkodni, miközben a hátára fordult, hogy kivédje az érkező támadást, ami azonban elmaradt. Helyette valami egészen megdöbbentőt kellett látnia, mégpediglen önmagát, ahogy a kezét az egyik démon homlokára szorítja, akinek a szeméből és a szájából fehéres fény vakít ki, aztán összeesik. A csodálkozását félretéve gyorsan felállt, hogy ő is akcióba induljon, de elkésett vele, az utolsó démon abban a pillanatban puffant a földön.

Azután ő... ez a valaki, aki ugyanúgy nézett ki, mint ő, oldalra billentett fejjel, furcsa tekintettel ránézett, majd az ő hangján megszólalt:

- Dean?

- Ööö... Ja?

- Én vagyok az, Castiel.

- Ehm, tudom én, hogy jól nézek ki, de azért ezt már nem kéne, nem gondolod?

- Ez nem vicc, Dean.

- Nem is nevetek.

- Majd fogsz, ha tükörbe nézel – vetette közbe Sam.

- Uhh, ugye ezzel nem arra célzol, hogy én meg... – Lenézett a kezeire, és rögtön leesett neki, hogy ezek bizony nem hozzá tartoznak, majd idegesen megrángatta a testhez tartozó elmaradhatatlan ballonkabátot. – ... az ő testébe szorultam. Hát ez...

- Frenetikus – érkezett a hang valahonnan a látószögön kívülről – Most, hogy a bemutatkozáson túl vagytok, esetleg segíthetnétek.

Bobby ülőpózba tornázta magát, és fájdalmasan tapogatta a fejét baseballsapkája alatt. Sam odasietett hozzá, és felsegítette az idősebb férfit az enyhén sérültnek tűnő kerekesszékre.

- Mi a franc történt, attól eltekintve, hogy tropára ment a kocsim? – kérdezte Bobby a csálén álló kerekekre célozva.

- Nem kockáztathattam, hogy valamelyikük meghal - mondta Castiel Dean szájával - Így Deant a porhüvelyembe küldtem, hogy segítsen Samnek megküzdeni a démonokkal, míg én felszabadítom neki a testét. Amit meg is tettem, de aztán kénytelen voltam én beleszállni.

- Cas, az Istenért, már bocs, de legalább megkérdezhetted volna – Dean idegesen mozgolódott a kényelmetlen ruhában.

- Különben már halott lennél.

- Simán megoldottam volna. De amúgy én arra gondoltam, hogy neked nincs szükséged a nagy igenre?

- Ezek szerint nem – mondta szomorúan Cas. Úgy látszik sokkal kevesebb már benne az angyal, mint hitte, mert olyan egyszerűen megszállta az üres testet, mint egy emberi szellem. Vagy, amire nem szívesen gondolt, mint egy démon.

- És Peter? – kérdezte Bobby aggódón. A hosszú várakozási idő alatt meglepően megkedvelte a srácot.

- Visszakerült a saját testébe – válaszolta az angyal.

- Rendben, akkor most már igazán hazajuttathatnál engem is – szólt Dean, idegesen húzogatva a nyakkendőjét.

- Az nem lesz olyan egyszerű.

- Ezt mintha már hallottam volna ma egyszer – jegyezte meg Sam.

- Ez a testen kívüli kaland túl sok angyali energiámat felemésztette – vallotta be Cas.

- Ó, csodás, és mikor fogsz feltöltődni? – így Dean

- Soha..? – mondta bizonytalanul az angyal, és fáradtan sóhajtott egyet.

2/2. The show must go on

Ezúttal még gyorsabban kellett lelépniük, mivel nem csak pozdorjává verték megint a motelszobát, de ezúttal hullákat is hagytak maguk után. Kezdték már igazán unni ezt a jobbra-balra utazgatást, de hát minden szakmának megvannak a maga kellemetlenségei. Deannek ezúttal is az öccsére kellett hagynia a vezetést, ugyanis nem volt biztos abban, hogy megfelelőképp tudja irányítani ezt az idegen testet. Szóval gázt, előre, aztán egy újabb motel, aminek talán lesz olyan szerencséje, hogy épségben megússza a Winchesterék társaságát, bár ez egyáltalán nem biztos. Ezúttal viszont legalább Saint Minionban parkoltak le, ahova eredetileg tervezték az utat, mielőtt még az angyalok közbeszóltak volna.

Letelepedtek, és viszonylag nyugodtan folytatták a társalgást.

- Annyira azért nem lehet vészes a helyzet – mondta Sam – Gondolom ki tudsz keverni újra egy olyan szert, mint az előbb, aztán indulhat a banzáj.

- Milyen szert? – szólt közbe Dean –Ti drogoztatok, míg én magamon kívül voltam, vagy mi?

- Jaj, Dean!

- Bocs, folytasd.

- Jó pár összetevőre szükség van – mondta Cas – Amiket nehéz lesz összeszedni, mert úgy tűnik, csak emberi módon tudok közlekedni.

- Semmi teleportálgatás? Most, hogy végre lenne valami haszna az ijesztgetésen kívül – mondta rosszkedvűen Dean.

- Szerintem eddig is... – kezdte Cas, meglepően idegesen – Mindegy. Pénz kellene repülőjegyre, és az egyéb költségekre.

- Na, csak semmi heveskedés – mondta erre Bobby – Egyszerűbben is lehet ezt. Tudjátok, vannak kapcsolataim.

- Egyiptomban is? – kérdezte kétkedve Castiel.

- Biztos ismerek valakit, aki ismer valakit... sokan sok mindent köszönhetnek nekem. Épp itt az ideje, hogy behajtsak néhány tartozást.

- Mi lenne velünk nélküled, Bobby? – sóhajtotta Dean. Úgy döntött, hogy elkövetkezendő időkben inkább csak sóhajtozva meg suttogva kommunikál, mindenhogy máshogy elképesztően irritálta a mély, enyhén reszelős hangja.

- Azt el se merem képzelni – mondta erre szerénytelenül, majd íratott Cassel egy listát, és beizzította a mobil-drótot. Aztán úgy döntött, hogy pár dolognak inkább személyesen néz utána, úgyhogy búcsút intett a fiúknak, és elgurult intézkedni.

Egy ideig mindhárman kedvetlenül néztek egymásra, főleg Dean arra az utolsó nyamvadt Casre, aki az ő testében merészel grasszálni.

- Egy valamit nagyon nem értek – törte meg a csendet Sam – Hogy jönnek ehhez az egészhez a démonok? Mármint azon kívül, hogy ők cipeltek be téged, Dean, az angyalbiztos börtönbe.

- Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – mondta Castiel.

- Az lenne a furcsa, ha jó érzésed lenne – szólt hozzá a témához Dean.

- Arra gondolok – folytatta zavartalanul az angyal -, hogy Mihály talán szövetkezett a démonokkal. Meg akar küzdeni Luciferrel, és ehhez az kell, hogy mindketten megszerezzék a porhüvelyüket.

- Igaz, de akkor miért nem jött a démonokkal együtt egy garmada angyal is? Ami azt illeti, a démonok is, miért csak hatan jöttek, és miért nem hozták magukkal egyenesen Lucifert? – vitatkozott Sam.

- Világos – mondta a bátyja – Ez a pár démon úgy döntött, hogy jó dolog lespannolni az angyalokkal, de még jobb dolog lenne megszerezni Samet, és bevágódni vele a főnöknél. Pechükre nem jött össze.

Sam és Cas csodálkozva néztek Deanre.

- Most mi van? Míg lakat alatt voltam, annak a démon szukának szófosása volt, én meg jobb dolgom híján odafigyeltem. Na de most... – Felállt és nagyot nyújtózkodott – úgy fest, hogy egy ideig így maradunk, szóval megyek átvedleni. Cas, hogy bírsz megmaradni ezekben a rucikban? Nemcsak hogy gáz, de még kényelmetlen is.

Ezzel Jimmy sokat látott ballonkabátja nagy ívben repült a sarokba, Castiel helytelenítő pillantásától kísérve.

- Gyerünk, Cas, vetkőzz!

Az angyal meglehetősen szerencsétlenül nézett Deanre.

- Na jó, legalább a kabátomat add ide.

...

Dean valamikor az éjszaka közepén felriadt, és ösztönösen markolta meg a párnája alatt lapuló fegyvert. Mozdulatlanná dermedt, kiélesítette érzékeit, és halkan, óvatosan kibújt az ágyból körbekémleni. Semmi. Csak Sam forgolódott nyugtalanul álmában, egyik keze a földre lógva, a másik a hajában, és néha rémült, nyüstölő hangokat adott ki magából. Dean sóhajtva dobta az ágyra fegyverét, az öccséhez sétált, és végigsimított a haján, aztán óvatosan az arcán, egészen le az álláig. Élete során sokszor ébredt már arra, hogy Sam dobálja magát az ágyban a rémálmai miatt, főleg a Jessica utáni időszakban, de még mostanság is előfordult néha. Azonban a bátyja érintésétől lassan elcsöndesedett, és nyugodtabban kezdte el szedni a levegőt, mint mindig. Dean nem akarta felkelteni őt, tudta jól, hogy ennyi is elég lesz ahhoz, hogy Sammynek elszálljanak a lidércnyomásos álmai. Sokszor csinálta már, ez volt az ő kis titka, és nem is akarta volna elárulni a testvérének, minek hozná vele zavarba? Érzelmes kis baromságok.

Gondolta ha már fenn van, kimegy egy sörért. Normális ember talán egy pohár vizet ivott volna, de hát itt most Deanről van szó. Eltapogatózott a hűtőig a félhomályban, és mikor kinyitotta, a gyér fény megvilágította mellette a falat. Mintha egy árny mozdult volna a férfi háta mögött, amit ő megérzett, villámgyorsan megpördült, és felkészült a támadásra. Mikor nem történt semmi, óvatosan a falhoz araszolt, és felkattintotta a villanyt. Csak saját magát látta azt asztalra borulva aludni, de annyira mélyen, hogy a még a nyál is kicsordult a szája szélén. Ja persze, Cas.

- Ohh, de cuki vagyok álmomban – mondta Dean ironikusan. Castiel erre sem ébredt fel, csak mordult egyet, egy kicsit megmozdította a karját, amin feküdt, majd olyan hangos horkolásba kezdett, hogy szinte remegtek belé az ablakok.

- Visszavontam – sóhajtotta erre rosszkedvűen Dean, aztán leoltotta a villanyt, és visszaaraszolt az ágyába. - Hogy a francba tudsz mellettem aludni? – intézte a költői kérdést az immáron békésen hortyogó Samhez. Eléggé fázott, úgyhogy jó alaposan betakarózott, és pár perc múlva már aludt ő is.

Senki se látta, hogy az egyik függöny finoman meglebbent, és az ablaküvegen pár másodpecre visszatükröződött egy elmosódott alak.

Második körben reggel ébredt, szintén Samre, de most arra, hogy az öcsikéje idegesen ül az ágy szélén, és káromkodik, mint egy kocsis.

- Mi van Sammy? – kérdezte ijedten, és kipattant a takaró alól.

- Úgy tűnik, én is... elkaptam ezt a szart, vagy mi van – mondta mérgesen, és a hajába túrt. Dean nem vágta, hogy mi a helyzet, amíg oda nem ment hozzá, és azt nem látta, hogy Sam párnája teli van hajszálakkal, de nem kispályás mértékben.

- Öregszel? – kérdezte ironikusan, de egy cseppnyi aggódással.

- Aha... Mikor én öreg leszek, te már hulla, bátyus – felelte rosszallóan – Emlékszel még, hogy eredetileg mit is keresünk mi itt?

- Naná. Egy csomó furcsa halál a városban.

- És arra emlékszel, hogy konkrétan miben is furcsa?

Dean összeráncolt szemöldökkel méregette Samet, aztán a felismerés szikrájától megcsillant a szeme. Utána rögtön el is komorult.

- Na ne – mondta – Lehet, hogy nem is az. Rosszat álmodtál éjszaka, és biztos csak...

- Nem álmodtam rosszat.

- Dehogynem, felébredtem rá.

- Jó, lehet – mondta idegesen Sam -, de attól még nem tépkedem ki csak úgy a fél hajamat.

- Oké, Sammy, nincs gáz. – Deanből rögtön előjött a nagyobb testvér. – Kiderítjük, hogy mi áll ennek a hátterében, megkeressük, és megöljük. Az mindig használ.

Sam gondterhelten nézett a bátyjára, aztán csak összeszedte magát, feltápászkodott, és előszedte a laptopját az éjjeliszekrényen heverő táskájából. Dean nagyot nyújtózkodott, aztán elindult a fürdő felé, hogy elintézze a reggeli ügyeit, előtte át kellett mennie a másik szobán is. De valahol félúton megtorpant, és csudálkozva nézte saját magát, ja nem, bocs, Cast, amint nagyjából belebújik a motel kis hűtőjébe, ahogy elmélyülten kotorászik benne.

- Hahó – kiabált rá Dean. Erre Castiel összerezzent, és gyorsan felegyenesedett, aminek köszönhetően jól bevágta a fejét. Fájdalmasan vonta össze a szemöldökét.

- Basszus, Cas, nem vigyáznál egy kicsit jobban a fejemre? – mondta erre Dean idegesen.

- Bocs – jött a barátságtalan válasz.

Dean rá sem hederített, inkább odasétált hozzá, és ő is bekukkantott a hűtőbe. Azt kellett látnia, hogy az bizony üresen kong.

- Felzabáltad az összes kaját?? – kérdezte az előbbinél idegesebben.

- A testednek táplálékra volt szüksége – mondta szenvtelenül Cas.

- Aha. Tulajdonképpen mi a frász van veled mostanság? Semmi angyali hókuszpókusz, de eszel, aszol, meg mindenféle ilyen emberi dolgok. Jól vagy?

- Nem igazán – válaszolta sóhajtva Cas. – Ember vagyok, Dean.

- Ó – mondta csodálkozva Dean. – Üdv a klubban.

Közben Sam megjelent, útközben is a laptopját bújva, valószínűleg azért nem kommentálta a dolgot, mert úgy lekötötte az olvasás, hogy meg sem hallotta.

- Kocka – jegyezte meg csendesen az idősebb Wichester.

- Tessék? – kapta fel a fejét erre Sam, aztán inkább vállat vont, és elhelyezkedett az asztalnál. – Tegnap reggel volt egy újabb áldozat, egy tizenhat éves lány, Maria Stone. Ő volt a huszonötödik, a negyedik a héten.

- És még csak szerda van – tette hozzá Dean hitetlenkedve.

- Ez durva, Dean! Ez egy kis város... a lakosok annyira félnek, hogy alig mernek kilépni a házból, a legtöbb üzletet be is zárták, amíg meg nem törik ez az átok, vagy nem sikerül elkapniuk a sorozatgyilkost, aki ezt tette.

- Remélem a McDonald’s nyitva van, mert muszáj lesz benéznem valami kajáért Stonékhoz menet.

- Istenem, Dean, annyira fasz vagy. Na jó, megvan a cím, tőlem indulhatunk.

- Indulhatunk? Csak semmi többes szám, te szépen itt maradsz.

- Mi? Miért? Mi a frászt csinálnék én itt magamban?

- Te épp nem vagy túl jól, oké? Úgyhogy maradj nyugton, biztos, ami biztos. Egyébként nem leszel egyedül, Cas itt marad veled. Ugye, Cas?

- Igen – mondta engedelmesen az Úr angyalkája.

- De...

- Semmi de, csak ülj szépen a seggeden, és kutakodj. – Dean ezzel befejezettnek is tekintette a beszélgetést, és kivonult a szobából, Sam pedig nagyot sóhajtva tovább fikszírozta a monitort.

Dean gondterhelten hajtott végig a városon. A hírek cseppet sem túloztak, az emberek tényleg eléggé retteghettek, mert az utak jóformán teljesen üresek voltak, csak elvétve akad valaki, aki sietősen gyalogolt valamerre. Végülis ez nem Texas, 25 ember a maximum pár százas lakosságból irtóra soknak számít. Ez a nagy kipusztultság annyira rosszkedvűvé tette Deant, hogy alig volt kedve kimászni az impala kormánya mögül, mikor az utolsó áldozat házához ért. És persze sokkal jobban aggódott az öccséért, mint amennyire kimutatta, naná, és azt sem bírta ki, hogy indulás előtt ne vonja magához az értetlen angyalt, és ne parancsoljon rá szigorúan, enyhe félelmét elrejtve, hogy vigyázzon Sammyre.

Még utoljára megigazította Jimmy olcsó öltönyét magán (megpróbálta a sajátját felvenni, de egyszerűen nem volt jó a mérete), aztán csengetett. Alacsony, borostás, és nagyon fekete karikás szemű férfi nyitott ajtót.

- Jó napot! – köszönt neki Dean diplomatikus hangon. – Adam Stone?

- Ja – válaszolta bizalmatlanul. – És maga?

- Jeremy Hetfield, az FBItól – ezzel előkapta a hamis igazolványát, és meglengette a férfi orra előtt. Az csak egy pillantást vetett rá, aztán kitárta a vadásznak az ajtót, és betessékelte.

- Maria miatt... előbb kellett volna jönnie! – mondta visszafojtott dühvel. – Méghogy öngyilkosságok! Egy pszichopata gyilkos mászkál a városban!

- Lehet – szólt Dean hidegvérrel – Ezért kérem, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Szeretnénk minél előbb elkapni a tettest.

- De a zsaruknak már mindent elmondtam.

- Tudom. De mi teljesen különálló nyomozást folytatunk, úgyhogy, kérem, elmesélné újra, hogy mi történt?

- Igazából nem tudom. Én... tegnap reggel a lányom sikoltozására ébredtem fel. Nem tudtam megmenteni... mire betörtem hozzá, már késő volt. – A megviselt férfi hangja egyre reszelősebbé vált. – Elkéstem! Ott találtam a lányom a vérbe fagyott testét. Nem tudom, hogy mi történt abban a szobában, tudom, a belülről bezárt ajtót, meg az ablakokat, de akkor sem csinálhatta saját maga, érti? Ez őrület!

A megtört apa alig bírta visszatartani a könnyeit, és Dean borzasztóan szánta, de fogalma sem volt, hogy mit mondhatna. Sam biztos tudná.

- Sajnálom – mondta neki szívből, és várt egy kicsit, amíg a férfi valamennyire összeszedi magát. – Megengedné, hogy körülnézzek Maria szobájában? Hátha találok valamit, ami a rendőröknek elkerülte a figyelmét.

- Az emeleten, első ajtó jobbra.

Teljesen átlagos tinédzser szobának tűnt, plüssállatokkal, rendetlenséggel, popsztárok képeivel a falon. Nos, leszámítva a rendőrségi szalagokat, és vérfoltot a szőnyeg közepén. A vadász tapasztaltan nézte végig a szobát, aztán megakadt a tekintete a radiátoron. Végighúzta ujjait az oldalán, és összevont szemöldökkel vizsgálta a fekete, sűrű, zselészerű anyagot, ami ráragadt. Megcsörrent a telefonja, mire idegesen a nadrágjába törölte a kezét, és felvette.

- Öcskös – szólt bele a készülékbe – Már tudom, hogy mivel van dolgunk.

- Tényleg? – kérdezte csodálkozva Sam. – Mert én is. Ez egy vartol.

- Egy micsoda??

- Egy vartol. Ókori démon, élete nagy részében a föld mélyén alszik, csak néhány száz évente jön elő, de akkor megeszik egy városnyi embert.

- Ez a vartol valami szellem, vagy mi?

- Dehogy. Kőből, és tűzből áll a teste. Miért?

- Mint egy B kategóriás horrorban? Pff! Csak mert akkor talán mégsem ő a ludas. Ugyanis én itt könyékig matatok az ektoplazmában...

- Ektoplazma? Na ne!

- De. Ez csak egy nagyon erős kísértet lehet.

- Annyira erős, hogy képes rábírni az embereket, hogy megöljék magukat?

- Volt már dolgunk rosszabbal is – mondta Dean, és összecsukta a telefont.

Fél órával később Dean már a motelszobában volt Sammel meg Castiellel, és elmélyülten készítette a kősó-töltényeket.

- Pedig egyébként minden stimmel – gondolkozott hangosan Sam, még mindig a gép előtt ülve. Saint Minion jelen állapotában 170 éve létezik. Azelőtt feküdt itt egy város, de nagyjából 200 éve egy tűzvész miatt majdnem teljesen elpusztult. A romjain építették ezt az újat, és találjátok ki, mi történt úgy 100 éve... különös tűzeset, rengeteg halállal.

- Sam – szólt közbe Dean.

- Na és a vartol hogyan táplálkozik? Tűzzel emészti el az embereket – folytatta nem zavartatva magát.

- Sam! – szólt rá Dean egy kicsit hangosabban.

- Mi van? – szakította el a tekintetét a laptop képernyőjétől. Csak ekkor tűnt fel neki, hogy a keze hajában matat, és a marka teli van a kitépett hajszálaival. Döbbenten hullajtotta le a földre hosszú, világosbarna tincseit.

- Keress utána, hogy ki lehet az a szellem – mondta magára kényszerített nyugalommal az idősebb Winchester, és újabb töltényt rontott el remegő kezei miatt. – Ez a kéz egyszerűen nem elég ügyes – mondta idegesen, és a sarokba vágta a cuccokat. Bevonult a fürdőbe, és egy kis vizet locsolt az arcára. Végigfuttatta a kezét a borostás állán, és megmarkolta hátul a nyakát. Annyira utálta ezt a testet! Nem volt elég Sam miatt aggódni, még, nyugodtan mondhatjuk, hogy honvágya volt, és rémesen idegesítő volt folyamatosan látnia saját magát, ahogy karót nyelve, némán ül, és bámul maga elé, amolyan Castielesen. Vagy inkább még annál is rosszabbul.

Ja, és akkor még nem is beszéltünk a világvégéről. Na de mindegy, volt már rosszabb is.

Vagy várjunk csak... mégse.

Beletelt egy kis időbe, míg összeszedte magát, de aztán, vidám arckifejezést öltve, visszament a szobába.

- Ó, na ez érdekes. – fogadta az öccse.

- Mi van, új vidi a kedvenc pornó oldaladon?

- Aha, úgy értem, azon kívül – felelte cinikusan. – Nem egy hónapja történt az első ilyen haláleset. Találtam egy régi újságcikket, ami szerint száz éve, a híres tűzvész előtt, volt egy férfi, aki pontosan így halt meg, kopaszon, kikapart a szemekkel, hasba szúrva.

- Száz éves újságcikk? – szólt közbe kétkedőn Dean.

- David Connor a polgármester volt, így hát elég nagy visszhangot keltett anno a dolog. Amúgy nem nagyon bírták őt, az volt a mániája, hogy elátkozott helyen fekszik a város, és ki kéne lakoltatni.

- És tényleg, vagy csak őrült volt?

- Az utóbbira szavazok.

- És szerinted nem is öngyilkos lett, hanem megölték, és visszajött bosszút állni?

- Nem tudom, Dean. Lehet, de miért pont most?

- Passz. Tudni, hogy hol lett eltemetve a fószer?

- Azt nem írják. De ha nem a nagy tűz égette el, akkor valószínűleg a város szélén lévő temetőben, mint az összes többi régi halott.

- Hát akkor hajrá! – mondta erre Dean jókedvűen, és már pakolta is a puskáját, meg a többi cuccot a táskába.

- Nem kéne megvárnunk az éjszakát?

- Miért, úgy fílingesebb?

- Csak tudod, mégiscsak egy sírt akarunk kiásni. Az ilyesmit nem nagyon szokták értékelni az emberek, és nincsenek oda a boldogságtól, ha meglátnak – mondta tagoltan Sam, mintha egy totál őrülthez beszélne.

- Nem hiszem, hogy nagyon sok gyászoló ülne a több száz éves sírok közt, vagy hogy strázsálna egy biztonsági őr. – Egy pillanatra megállt, és az öccsére nézett. – Csak szeretnélek mihamarabb biztonságban tudni.

- Mert egyébként semmi más nem fenyeget.

- Oké, akkor a helyzethez képest biztonságban – mondta, majd összehúzta a táskán a cipzárt, és a vállára kapta. - Jössz, Cas, vagy maradsz? – kérdezte a némán maga elé meredő angyaltól. Az nem felelt, csak felállt, és követte a testvéreket az autóhoz. Még akkor sem szólt egy szót sem, amikor negyed óra múlva odaértek a lepukkant, teljesen elhagyatott temetőhöz.

- Igazad volt, Sammy – mondta Dean, ahogy körülnézett a szétdőlt, borostyánnal szőtt alacsony fa kerítés felett. – Nappal nem is annyira horrorfilmes ez az egész.

- Bocs, hogy ezt mondom, Dean, de nem is pörögnek a kamerák, te meg nem vagy sztár – mondta lelombozóan Sam.

- Nem is. Most ő a sztár. – Rosszkedvűen hátranézett a mögöttük kullogó angyalra. – Apropó, Cas, kényelmesnek találod a testem?

- Ugyanolyan megfelelő, mint akármelyik másik ember teste.

- De azért nem mindenkinek van olyan helyes pofija, mint nekem! Gondold csak el, ha Samet foglaltad volna be! Szóval mondom, szerencséd van.

- Nem vagyok angyal többé. Én ezt nem nevezném szerencsésnek.

- Csak gondold el, hányan szeretnének Dean Winchester testében lenni! Na várjunk csak! Remélem nem tervezel semmi perverzséget, hallod? Eszedbe ne jusson!

- Nem jutott eszembe.

- Na persze! Azért ne rendezkedj be nagyon, oké? Nehogy túlságosan otthon érezd magad, nem maradsz sokáig.

- Remélem - szólt közbe Sam -, mert ezt az önajnározást már nem bírom sokkal tovább. Nem koncentrálhatnánk inkább a feladatra? – Ekkor tűnt fel csak neki, hogy idegességében megint a haját tépkedi. Gyorsan maga mellé engedte a kezeit, és dühösen összeszorította.

Deannel könnyedén átléptek a kerítésen, és elindultak a törött, szétmállott kövekkel jelzett sírok közt. Castiel, mint egy hűséges kutya, követte őket.

- Hogy a pokolban találjuk meg itt Davie barátunkat? – sóhajtotta Dean, és megnézte közelebbről az egyik rémes állapotban lévő, eredetileg nyilván kereszt alakú fejfát. Az összes többi körülötte is hasonlóképp festett, ha nem rosszabbul, és a legtöbbről esélyük sem volt leolvasni a nevet.

- Gondolkozz Dean, David Connor volt a polgármester.

- Jó, és?

- Tehát fontos ember volt, ehhez illő sírt csináltathattak neki.

- Vagyis megkeressük a legnagyobb kupac romot, és már meg is van. Szuper! – Kétkedve körülnézett újra, és rögtön megpillantott egy formátlan kőtömböt, ami valamennyire kimagaslott a többi közül. Sam sokatmondóan ránézett, Dean meg vállat vont, no, hátha úgy van, és odamentek. Extra mértékben rossz állapotban volt a sírbolt, de, félrehajtva a gizgazokat, és lesöpörve a több tíz éves koszt, nagy nehezen kisilabizálták az alig látható belevésett nevet.

- Bingó – mondta mosolyogva az ifjabb Winchester, és nagyon büszke volt magára.

- Gratulálok, Einstein – gúnyolódott az idősebb, aztán vállba veregette öccsét. – Most jöhet nehezebb része, hozom az ásót.

Nekifeszültek a munkának, de legfőképpen Sam, mert Dean tíz perc után kidőlt, és onnantól kezdve csak hangosan panaszkodott, hogy az ásó feltörte a tenyerét, és megfájdult a dereka, meg átkozta Jimmyt, amiért soha életében nem gyúrt, és emiatt most ő szív egy puhány testben, Cas pedig, jó szokásához híven, semmit sem csinált. Szerencsére nem kellett túl mélyre ásniuk, Sam csak alig térdig állt a természetesen tökéletesen téglalap alakú lyukban, amikor az ásó valamin keményen koppant. Dean gyorsan átvette az irányítást, hogy úgy érezze, ő is csinált valami értelmeset, és felfeszítette a koporsó fedelét.

- Hello haver – mondta vidáman a már erősen porladozó csontváznak, aztán megfordult, és elkezdte kitúrni a táskájából a sót és a benzint. Azonban ezen tevékenységében hirtelen megzavarta valami, ami egy erőteljes ütés volt hátul a tarkóján. Kapásból előre bucskázott, és úgy lefejelte a talajt, hogy egy pillanatra csillagokat látott, de aztán gyorsan magához tért, felpattant, és megfordult, de nem látott senkit maga előtt, csak az öccse és a házi-angyala bámulták tátott szájjal. Kikapta a sótöltényes puskáját a zsákból, és támadó állásba helyezkedett, Sam közben mellé szaladt, de ahogy látta, hogy Deannel minden rendben van, inkább felkapta a sót, és beszórta a kiásott sírba. Azonban amikor a benzines flaskáért nyúlt, hirtelen azon kapta magát, hogy hátrarepül, és keményet csattan a háta az úgy látszik mégsem eléggé rossz állapotban lévő kerítésen. Hirtelen orkánszerű szél kezdett el süvíteni körülötte, felkavarta a temető összes porát, és az arcába vágta, sőt, még a közelben lévő csenevész kis fakezdeményeket is megtépázta, és megszabadította apró leveleiktől. Samnek veszettül lobogott a haja, nem tudod felállni, erősen oda lett szegezve, és még levegőt is alig kapott a körülötte hullámzó porfergetegben. Végül úgy tűnt, már egyáltalán tud megmozdulni, de mégis, hisz lassanként felemelkedtek a kezei, és vadul a hajába túrt – valójában tincsestül tépte ki a fejbőréből a szálakat. Cas automatikusan a segítségére sietett, de mindössze egyetlen lépést tudott megtenni, aztán hátratántorodott, és nagyot puffant a földön. Dean ijedten fogta a benzint, és Connor tetemére locsolta, aztán előkapta a zsebéből az öngyújtóját, bepöccintette, és a lyukba hajította. De az égő eszköz nem érte el célját, dacolt a gravitációval, felemelkedett, és jó pár méternyire a sírtól a földön landolt. A tulajdonosa már ugrott is utána, hogy megkaparintsa, de nem jutott a közelébe, mert egy szélroham őt is hátrapenderítette. A puska kiesett a kezéből, és ő maga nekiütközött az egyik kőtömbnek, mely valaha a sírkő szerepét töltötte be, azon nyomban eszméletét vesztette, és a vér finoman csordogálni kezdett fejsérüléséből. Ezután az entitás összes energiája a kerítéshez szorított férfira szegeződött, aki már igencsak a fulladás határán volt, kezei mégis szüntelenül húzták és tépték a haját, míg nem görcsösen lehunyt szemeiből vérkönnyek fakadtak, és ijesztő csíkot húzva folytak végig arcán. Annyira erősen fújt a szél az arcába, hogy nem tudta kinyitni a szemeit, így hát nem láthatta, amint alig néhány centire előtte, a kavargó porban, egyik pillanatról a másikra igen élesen látható válik egy középkorú, kopasz, körszakállas férfi alakja. És azt sem látta, hogy a férfi arcán kétségbeesett kifejezés ül, és egyáltalán semmi rosszakarat nem tükröződik a tekintetében, sokkal inkább őszinte rémület. Sam csak azzal volt elfoglalva, hogy tiszta erőből tépte a haját, és a szemeiből induló vér lassan végigfolyt a nyakán a pólójáig, ahol az éhes anyag magába szívta. Az őt ijedten bámuló szellem aztán megmozdult, kinyújtotta szürke kezét, és lassan a magatehetetlen férfi gyomra felé közelítette ujjait, azonban épp mielőtt megérinthette volna, megrándult, az égre emelte tekintetét, és átjárta testét a tűz. Pár másodperc alatt semmissé lett, és abban a pillanatban a szél is elült, a portömeg lassan lenyugodott, és lendületét vesztve a földre hullott. Sammel egyetemben, aki, miután semmi sem szorította a kerítéshez, szintén a talajra csúszott, karjai pedig az ölében landoltak.

Castiel szinte csodálkozva állt a kiásott sír felett, amiből magasra csaptak a lángok, mintha nem lenne elég nekik a rég halott flótás tetemét elemészteni. De nem sokáig maradt tétlenül, először Deanhez sietett, fölé hajolt, és megszemlélte a sérülését. Szemmel láthatóan a férfi eléggé szerencsétlen módon lépett kontaktusba azzal a kődarabbal, ugyanis egy meglehetősen ronda, mély seb ékesítette a koponyáját, ami még mindig erősen vérzett. Plusz továbbra sem nem volt eszméleténél, és nagyon úgy tűnt, hogy ezen állapotán nincs egyhamar kedve változtatni. Cas aztán Samet vizsgálta meg, aki szintén teljesen ki volt ütve, és nagyjából az egész arcát vér borította, ami nem csak a szeméből szivárgott, de az itt-ott kopasz fejbőréből is.

- Basszus – összegezte a dolgot Cas.

...

Dean arra tért magához, hogy valami borzasztóan nyomja a hátsó fertályát. Sőt, ami azt illeti az egész hátát töri, és még a nyaka is furcsa pozícióban van, és rohadtul fáj. Amikor kinyitotta a szemét megpillantotta előtte a falon az undorító világoszöld csempét, és a fehér függönyt, ami az ajtó előtt lóg.

- Jaj, ne – nyögött fel, és kicsit feljebb tornázta magát az ágyban. – Utálom a kórházakat!

- Dean! – hallotta meg maga mellett Sam hangját. Vidáman felé fordította a fejét, aztán egy pillanat alatt lelohadt enyhe mosolya. Testvére szemei vastagon le voltak takarva gézzel.

- Sammy, jól vagy? – kérdezte ijedten.

- Nyugi! – vágta rá gyorsan az ifjabbik Winchester. – Semmi komoly, csak pár napra tették rám ezeket az izéket. Max egy hétig marad, és utána tökéletesen fogok látni.

- És hogy érzed, a szokásos tetveket leszámítva nem viszket a fejed?

- Haha! Nem emlékszel, hogy már gyerekkorunkban sem kaptam el tőled? Hihetetlen, pedig akkor is háromszor hosszabb hajam volt. Egyáltalán nem viszket.

- Hál’Istennek – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Igazából nem neki – javította ki az ajtóban álló Castiel.

- Ó – reagálta le Dean. Még mindig csodálkozott, ahányszor meglátta Cast, nem tudta megszokni, hogy az perpill az ő testét birtokolja. – Kösz.

- Nincs mit – felelte egyszerűen amaz.

- Remélem, vigyáztál a makulátlan testemre – tette hozzá heccelődve.

- Jobban, mint te az enyémre – vágott vissza Cas. – Csak, hogy tudd, nyolc öltéssel varrták össze a fejemet, és agyrázkódásom van.

- Öhm, ez most így eléggé furán hangzott – mondta Dean, aztán egy vállvonással elintézte a dolgot. – Tulajdonképpen mi történt?

- Miután a kísértet mindkettőtöket kiütött, én megkerestem az öngyújtódat, elégettem a testét, aztán az autóba cipeltelek titeket, és ide hoztalak.

- Értem – mondta egykedvűen Dean, aztán egy idő után kicsit idegesen hozzátette – Te vezetted a kocsimat??

- Igen.

- Jézusom, Cas, nincs is jogsid! Tudsz te egyáltalán vezetni?

- Jimmy tudott.

- Hát ez kibaszott megnyugtató. Te rohadék, ha bármi baja esett az impalának, esküszöm, kicsinállak!

Sam erre kétségbeesetten megköszörülte a torkát, és nagyon szeretett volna jelentőségteljes pillantást vetni az angyalra, de jelen helyzetében ez kivitelezhetetlen volt. Annyit viszont elért ezzel a kis hanghatással, hogy Dean gyanakodva méregetni kezdte őt.

- Mit titkoltok ti ketten előlem? – kérdezte fenyegetően.

- Khm, Dean, légy tekintettem a helyzetemre, és ne üss meg, légyszi – felelte Sam olyan hangnemben, ahogy egy gyerek sunnyog az anyja előtt, amikor bevallja, hogy összetörte a porcelán étkészletet. – Annyira nem vészes... Csak az egyik első lámpa tört össze.

- Miiiii?

- De tényleg, nem nagy ügy, jobboldalt elől egy kicsit megkarcolódott... Na jó, talán meg is horpadt. De alig láthatóan.

Dean erre enyhén elvörösödött a haragtól, és csak azért nem vágta orrba az öccsét, mert nem ő vezette a járgányt, inkább megpróbált felpattanni, hogy a nyugodtan álldogáló Cast részesítse ebben a kegyben. Csak arra nem számított, hogy amint feláll, belehasít a fejébe a fájdalom, és egy nyüstöléssel visszaesik az ágyra. Sam ijedten állt fel a székből, és megtapogatta maga előtt a bátyját.

- Azért ne nyomd ki okvetlen a szememet – hessegette el az útból Sam kezét. – Egy vaksi elég a családban. – Azzal rosszkedvűen végignyúlt az ágyon. – Az angyalok nem tudnak vezetni, legalább már ezt is tudjuk.

- Elnézést, hogy ti jobban érdekeltetek, mint egy jármű – mondta értetlenül Castiel.

- Ez nem mentség. Különben még számolunk! Majd ha nem a saját magamat kell megvernem érte.- Miután jól megfenyegette az angyalt, újra az öccse felé fordult. – Igazából mázlid van, hogy ideiglenesen megvakultál.

- Mi? Már miért...?

- Legalább nem kell látnod magadat. Szarul nézel ki! – Célzott Dean testvére csak nyomokban fellelhető hajára.

- Az emlékezetem viszont nagyon is jól van, úgyhogy bizton állíthatom, te sem panaszkodhatsz!

- Köcsög!

- Ribanc!

Dean még tán folytatta volna öccse szívatását, de aztán elakadt a szava, amikor hirtelen megjelent az ágya mellett egy csinos, fiatal nővér.

- Ó, magához tért? Miért nem szóltak? – kérdezte helytelenítően szépen csilingelő hangon.

- Szóltam volna én, ha tudtam volna, hogy akkor jön... – a névtáblája pillantott. – Emily. – Ezzel rávetette ezer wattos csábító mosolyát. Ez pedig, úgy tűnik, úgy is működött, hogy épp nem a megszokott kisfiús ábrázatát hordta magán, hanem egy kicsit idősebb, borostás férfiét, mert a lány enyhén elpirult és lesütötte a szemét.

- Jobb lenne, ha most menne, Mr. Ulrich – intézte szavait Samnek. – Mindkettejüknek pihenésre van szüksége.

A magas férfi engedelmesen felállt, de mielőtt akárhová elindulhatott volna, Dean magához húzta, és kárörvendően odasúgott neki.

- Mégiscsak peches vagy, hogy nem látsz. Uhh, a nővérke! – Idétlen vigyorgásba kezdett, amit bár Sam nem látott, de nem is volt rá szüksége, épp eléggé jól ismerte bátyját ahhoz, hogy el tudja képzelni. Rosszallóan megrázta a fejét, aztán hagyta magát átvezetni a szomszéd kórterembe. Amikor a nővér visszajött a szobába, Dean egy újabb csábos vigyort küldött felé, és a feje alá hajtotta a karjait.

- Nem is utálom annyira a kórházakat – sóhajtotta élvetegen, miközben leplezetlenül stírölte a csajt.

Castielnek ekkor lett elege, és jó szokásához híven angolosan távozott.

...

- Istenem, hogy lehetettek ennyire szerencsétlenek? – Bobby olyan hangosan kiabált a telefonba, hogy még a szomszéd szobában dekkoló Sam is tisztán hallotta, amit mond.

- Tudom, Bobby, tudom... De végülis eltüzeltük a szellemet, és egyikünk se sérült komolyabban... – mentegetőzött Dean.

- Kép napra hagylak ott titeket, erre belekeveredtek a főzelékbe, nyilván. Nem értem, hogy nem haltatok még meg?

- Öhm...

- Ja, persze, már mindketten meghaltatok párszor.

- Inkább hagyjuk. Mikorra lesznek meg a cuccok? Nagyon szeretnék már újra önmagam lenni.

- Folyamatban van.

- És mikor lesz meg minden?

- Folyamatban van, oké? Hidd el, mindent megteszek, hogy minél előbb megszabaduljak a nyavalygásodtól! – Bobby ezzel fogta, és lecsapta a telefont.

- Király – mondta még a kagylóba Dean egykedvűen, aztán ő is zsebre vágta a mobilját. Sóhajtozva masírozott be a másik szobába, ahol Sam feküdt elnyúlva az ágyon.

- És most mit csináljunk, amíg Bobby vissza nem ér? – intézte kérdését Dean az öccsének.

- Semmit – felelte az. - Egyél egy szalonnás sajtburgert, igyál egy sört, aztán aludj. A szokásos.

- Nekem jobb ötletem van – Dean alaposan felforgatta a zsebeit, míg nem talált egy gyűrött kis cetlit, sebtiben odakapart telefonszámmal. – A nővérke, Sammy, a nővérke!

- Jaj, Dean, egy hétig se bírod ki?

- De, de minek? – vigyorodott el az idősebb Winchester, és már pötyögte is a számot a mobiljába. – Elleszel kettesben Casszel, nem? Nem maradok itt gyertyát tartani.

- Haha!

- Majd’ elfelejtettem, jelen helyzetben az vérfertőzés lenne! Fúj, Sam!

- Nyugodj bele, nem akarom tőled elvenni Cast. Felőlem a tied lehet. Menj, élvezkedj egyet a testében!

- Ó, ne aggódj, nem az ő testében leszek, hanem Emilyében.

- Kösz az infót.

- Apropó, Cas hol van?

- Már vagy tíz perce a fürdőben. Nem hallod, hogy folyik a csap?

- Na ne. Remélem nem csinál semmi perverzséget.

- Képzeld, Dean, nem akar veled mindenki perverzségeket csinálni.

- Nem, tényleg nem. Csak majdnem mindenki!

- Pfff!

Castiel a nyitott csap mellett, nagyjából öt centiméterre a tükörtől állt, és méregette magát. Amikor Jimmy testében volt, szinte soha nem nézett tükörbe, minek is tette volna, és persze soha nem vizsgálta meg magát közelről. Teljesen lényegtelennek tartotta, hogy hogyan néz ki, így hát most furcsállva vette tudomásul, hogy hiányzik neki a megszokott porhüvelye. Nem is vette észre, hogy mikor kezdte teljesen magánék tekinteni, de biztosan akkor, amikor Jimmy otthagyta neki. Most azonban jól megnézte saját magát – különös volt így látni ezt a testet, hogy nem töltötte fel élettel Dean mimikája, mozdulatai, és még ki tudja mije, amitől a sajátjává vált. Az ex-angyal arra gondolt, hogy ha csakugyan ember marad, ahogyan azt Atyja mondta neki, akkor mindezt meg kéne tanulnia. Ha nem tud jó angyal lenni, akkor legalább jó ember legyen.

Addig nézte magát közvetlen közelről, mígnem már kívülről ismerte az egész arcot, a zöld szemek minden árnyalat, az orr és az áll vonalát, s a megszámlálhatatlan halvány szeplőt az arcon mindenhol. Aztán hirtelen úgy érezte, zavarban kéne éreznie magát, ezért gyorsan elzárta a csapot, és visszament a fiúkhoz. Azazhogy csak Samhez, mert Deannek addigra már híre-hamva se volt.

Az idősebb Winchestert szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy délután varrták össze a fejét, és enyhe agyrázkódást diagnosztizáltak nála, este tizenegyre már Emily nővérke háza előtt állt, és a legcsábosabb mosolyát villantotta meg neki.

- Talán be kéne jönnie – mondta enyhén zavarban a lány. – Ellenőrizhetném a kötést a fején.

- Támogatom az ötletet – felelte kajánul Dean, és engedelmesen követte a ma esti hódítását. Odabent viszont egészen egyértelművé vált, hogy eszük ágában sincs a srác sérülését nézegetni, ugyanis alig hogy becsukódott mögöttük az ajtó, Emily magához húzta Deant, és mohón megcsókolta. Ez persze Deannek sem volt ellenére, szenvedélyesen visszacsókolt, és hagyta magát a félhomályban a háló felé vezetni.

- Huhh, bírom a vad csajokat – súgta, amikor a nővérke a nyakát harapdálta végig, és a kabátját tolta le a válláról. Az erre csak vigyorodott egyet, még mohóbban megcsókolta, aztán a nadrágcipzárja felé kezdett matatni. Dean se akart alul maradni, úgyhogy kezdetnek a lány felsője alá nyúlt, lassan végigsimította a hátát, szétkapcsolta a melltartóját, aztán... hirtelen hatalmas nagy robajjal kicsúszott a talaj a lábuk alól, és mindketten a földön a landoltak. Minden elkezdett remegni, a szekrény ajtaja kinyílt, és kiszóródtak a földre a ruhadarabok, odakint nagy csörömpöléssel összetört valami, vagy inkább több valami. Dean villámgyorsan felállt, felsegítette a lányt, és elindult kifelé, éppen kikerülve egy értelmező kéziszótárt, ami a könyvespolcról ugrott le a közvetlenül mellé. Azután elindult a Shakespeare összes, majd egyenként egy lexikonsorozat kötetei, amiből az K-tól M-ig meg is legyintette egy kicsit. Dean azonban nem adta fel, még néhány könyv támadását kivédve, nagy nehezen sikerült kilavíroznia a lánnyal a bejáraton. Odakint sem fogadták sokkal jobb körülmények, akkora földrengés rázta az utcát, hogy tetőcserepek hullottak a házakról, és néhány kisebb fa is megadta magát, elnyúlt a földön.

- Sűrűn előfordul az ilyesmi errefelé? – kérdezte a helyzethez képest higgadtan Dean.

- Még soha nem volt ilyen – felelte rémülten a lány.

- Sejtettem – nyögte a srác, majd előkaparta a zsebéből a mobilját, és már hívta is mindentudó öccsét.

- Mi folyik itt? – kiabálta a telefonba amint Sam belehallózott.

- Attól tartok, mégis igazam volt. Ez a vartol lesz.

- Ez a kis földrengés?

- Tippre Richter-skála szerint 5-6 közötti, szóval annyira nem kis.

Ebben a pillanatban Dean orra előtt néhány méterre egy hatalmas repedés jelent meg, majd rohamosan nőni, és tágulni kezdett, végigszaladt az egész utcán, és magába nyelt néhány villanypóznát. Egy sor szikrapattogás után kialudt minden fény a látóhatáron.

- Ne legyél már olyan okostojás – mondta idegesen a kagylóba, és óvón hátrébb tolta a lányt. – Inkább azt mondd, hogyan lehet kinyírni ezt a valamit! Szerintem a dög mindjárt kijön a földből tőlem pár méterre.

- Jesszus, Dean, húzz onnan, amilyen gyorsan csak tudsz! Fogalmam sincs, hogyan kell megölni!

- Visszavontam, mégsem vagy olyan okos. – Gyorsan lecsukta a telefont, és sietve maga elé terelte a nővérkét. – Hölgyem, most mennünk kell.

A vadász nem volt oda a boldogságtól, hogy menekülőre kellett fognia, dehát nincs mit tenni, néha ezt is muszáj. Ő sem tudta, hogyan lehetne kicsinálni egy bazi nagy filmbe illő kőszörnyet ha nincs kéznél a puskája. Azért annak örült, hogy nem autóval jött, egy lehúzott jobb orral még lehet mit csinálni, de amit benyel a föld, annak végleg lőttek. Nyomában Emilyvel megcélozta a motelt, ahol megszálltak, és legnagyobb meglepetésükre mire futva odaértek már egészen lenyugodott minden, bár a világítás úgy tűnt, az egész városban elszállt, de már nem egyáltalán nem remegett a föld, és a felfordulástól eltekintve minden normálisnak tűnt. Dean persze ettől még korántsem nyugodott meg, sietősen feltépte a szoba ajtaját, és bevágtatott a helyiségbe, de aztán döbbenten megtorpant. Ugyanis nem mindennapi látványban volt része: Azt kellett észrevennie, hogy az öccse egy szál alsógatyában fetreng az ágyon, rajta pedig ő, pontosabban hát Cas, és szenvedélyesen... dulakodnak? Mindenestre aktívan gyűrik maguk alatt a lepedőt. Úgy néhány méterről nézvést egészen félreérthetetlennek tűnt a helyzet. Dean egy pillanatig még leesett állal állt az ajtóban, képtelenül arra, hogy bármit is reagáljon, de aztán megjelent mögötte a rémült Emily, és beljebb tolta a szobában. Erre aztán az ágyon ölelkező pár szétrebbent, Cas gyorsan felpattant, és ziláltan, kócos hajjal sietett oda Deanhez.

- Légy szíves, szólj rá az öcsédre – mondta neki idegesen.

- Mi a...  ööö... mi van? – kérdezte zavarodottan Dean.

- Le akarta szedni a kötéseket a szeméről! Mondtad nekem, hogy semmiképp sem hagyjam, mert az orvos szerint maradandó károsodásokat szenvedhet.

- Dean, félreérted a helyzetet – szólt közbe Sam. – Tényleg félreérted.

- Aha – felelte hitetlenkedve.

- Igen, mert én... szóval én tényleg le akartam szedni azokat az izéket, hogy el tudjak menni segíteni neked, de ez a szerencsétlen nem hagyta.

- Én próbáltam beszélni vele, de nem hallgatott rám, ezért kénytelen voltam megakadályozni.

- Úgy mentegetőztök, mint egy rajtakapott szerelmes pár – közölte Dean.

- Félreérted, komolyan! Azért voltam gatyában, mert már aludtam, a földrengésre ébredtem – folytatta Sam.

- Nyugi, nem leszek féltékeny – folytatta Dean, már nagyon vigyorogva. – Sajnálom, hogy így rátok törtem. Kértek még egy órácskát?

- Ugyan! Viheted Cast! Nem fogok leselkedni, ígérem.

- Haha, na most már mondhatod, nem én bújtam ágyba vele!

- Én sem! Nem arról van szó, ő csak rámugrott, hogy lefogja a kezeimet...

- Szóval te voltál a lány? Fúj, Sam! Nem érdekelnek a részletek!

- Idióta vagy!

- Te meg homi.

- Köcsög!

- Ribanc!

- Furák vagytok, srácok – szólt közbe Emily, aki megszeppenten álldogált a sarokban. Amikor Sam realizálta, hogy nem csak fiúk vannak a szobában, gyorsan a takaró felé tapogatózott, hogy maga köré tekerje, de nem találta sehol sem, ami nem is meglepő, mert az ágy mellé volt hullva a földre. Amikor rájött, hogy úgyse sose fog rálelni, inkább kihúzta maga alól a lepedőt, és azzal takarta el a testét. Szemmel láthatóan roppantul zavarban volt.

- Dean, azt hittem, megbeszéltük, hogy szólsz, mielőtt csajt hoznál fel a szobánkba – mondta heccelődve.

- Te se szóltál, hogy együtt vagy Cassel.

- Fiúk, nem akarok közbeszólni – szakította félbe őket az említett angyal -, de nem lenne fontosabb dolgunk most ennél?

- Persze. De most mit szólsz, Sam? Casnek semmit sem jelent, ami köztetek történt. Nem szar?

- Gyerekes vagy, Dean.

- Te vagy kölyök, öcsi. Pöttöm.

- Kétszer nagyobb vagyok nálad.

- Aha, kétszer nagyobb barom.

- Nem koncentrálhatnánk a problémára? – vetette közbe újra Cas, sürgetően. Emily diszkréten lepisszegte, mert kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lesz ebből a jelenetből, azonban ezzel elkésett, mert Sam végre realizálta, hogy eléggé hülyén viselkednek, és nem oltotta tovább a bátyját.

- Mi történt a vartollal? – szegezte a kérdést Deannek.

- Honnét tudjam? Elmentem onnan, ahogy mondtad.

- Szerintem szerencsénk van, még nem jött ki a föld alól.

- Honnan veszed?

- Különben már lángolna a fél város. Nem lángol, ugye? Gondolom azt azért mondtad volna. Bár téged ismerve...

- Nem, nem ég semmi. Akkor mi van? Biztos megijedt tőlem.

- Azt kötve hiszem. Valószínűleg csak tart egy kis pihenőt.

- A szieszta ebéd után szokott lenni.

- Szieszta? Dean, te ilyen szavakat is ismersz? Komolyan meglep.

- Nem értelek titeket – szólt közbe megint a sarokban kuksoló lány.

- Persze, hogy nem – felelte magától értetődően Dean.

- Á, megvan. Nem elég, hogy egy földrengés miatt tropára ment a házam, most itt vagyok egy rakás diliházból szökött buzi között. Miért büntetsz, Istenem? – sóhajtotta a szemeit forgatva.

- Isten nem büntet senkit, ő maga a szeretet – tette hozzá nyugtatgatóan Castiel.

- És bár azt nem tudom megmondani, hogy ezzel a kettővel mi a helyzet, de én a lányokat szeretem, higgye el. De még mennyire szeretem! – tette hozzá Dean.

- Akkor én most megyek – felelte egykedvűen a lány.

- Oké, de szivi... ne haza menj. Tudod mert ööö... – kezdte az idősebb Winchester, de aztán elakadt, végülis nem mondhatta a lánynak, hogy bármelyik pillanatban kibújhat egy szörny a háza előtti szakadékból.

- Mert lehet, hogy még nincs vége. – folytatta Sam. – Talán ez csak előrezgés volt, és most valami sokkal rosszabb jön. Ami azt illeti, a legjobb volna, ha elmenne egy kis időre a városból.

- És szóljon mindenkinek, akivel találkozik, hogy menjenek ők is - tette hozzá a bátyja.

- Aha – felelte Emily cinikusan. – Mindenféleképpen azt fogom tenni.

Ezzel kifordult az ajtón, és elsietett. Magában megjegyezte, hogy ilyen szar napja is rég volt már, nem elég, hogy nem jön össze az esti numera, de a nyakába borul a saját háza, aztán átrángatják egy poros motelszobába, ahol is az említett éjjeli elfoglaltsága in flagrante találja a pasiját egy másikkal. Ez még a nála erősebb idegzetűeknél is kiverné a biztosítékot, az tuti.

- Szerinted hallgat ránk? – tette fel a költői kérdést Dean.

- Szerintem értelmi fogyatékosnak gondol benneteket – közölte szárazon Cas.

- Ó, kösz – vágta rá amaz felháborodottan.

- Nincs mit.

- Akkor térjünk rá a legégetőbb problémánkra – szólt Sam.

- Erre most mondhatnék vagy száz poént a szexuális irányultágoddal kapcsolatban, de lásd, kivel állsz szemben, kibírom – vágta rá Dean.

- Szívemből mondom, hálás vagyok.

- Szeretném tudni, hogy mi van veletek, fiúk – mondta Cas. – Itt beszélgettek nyugodtan, mikor bármelyik pillanatban megjelenhet ez a vartol, és én nem tudlak megvédeni titeket.

- Hát, Cas, megszoktuk már a helyzetet, egyfolytában majdnem meghalunk. Néha nem csak majdnem – felelte Dean.

- Nem, igaza van – ellenkezett Sam. – Ha nem csinálunk valamit, akkor ez a város el fog pusztulni.

- Nemsokára minden el fog pusztulni, Sammy, nem mindegy? – felelte teljesen nyugodtan.

- Hogy mondhatod ezt? Meg fogjuk oldani a helyzetet! Még nem tudjuk, hogyan, de meg fogjuk, te is tudod.

- Mit, megmentjük a világot? Ugyan már, ezt csak azért mondod, mert engem szajkózol! Sosem hittem benne, akárhányszor is próbáltalak nyugtatni vele. Nem. Meg fogunk halni.

- Akkor nem értem, miért akartál megmenteni a szellemtől? Miért nem hagytad, hogy megöljön, ha nekem már úgyis lőttek, hm? Sokkal egyszerűbb lett volna, mint szenvedni a végéig!

Dean erre elhallgatott, búsan lehajtotta a fejét, majd lerogyott a másik ágyra.

- Nem tudom végignézni, ahogy meghalsz – Szinte suttogta maga elé. – Még egyszer nem.

- Akkor ne csináld – mondta érzelemmel teli hangon Sam. Majd bizonytalanul felállt, és vadul matatni kezdett az éjjeliszekrényen. – Fel kell hívnunk Bobbyt. Ő tudni fogja, hogy mit csináljunk.

Amint megtalálta a mobilt, már tárcsázta is számát, és alig bírta türelemmel kivárni, míg 4-5 csörgés után az öreg felvette a telefont.

- Szia, Bobby!

- Várj kitalálom – hallatszódott a vonal másik végén. – Bajban vagytok.

- Hát ööö... szóval igen. – vallotta be töredelmesen Sam.

- Ki vele, most mi kéne? – szólt Bobby kelletlenül.

- Mit tudsz a vartolokról? – folytatta Sammy csevegő hangnemben.

- Micsoda??

- Leginkább az érdekelne, hogyan lehet megölni őket.

- Ó, ne.

- Sajnos de.

- Így fejből fogalmam sincs, utána kell olvasnom. De biztos, hogy ez lesz az? Köze van ennek a gyilkos öngyilkosságokhoz?

- Á, nincs. Azt már letudtuk, ez valami vészesebb.

- Jellemző, miért van az, hogy ahol ti vagytok, ott a baj? Hihetetlen! Mennyi időnk van?

- Pontosan? Passz. De már látszik a feje, anyuka.

- Mi???

- Szerintem vicces volt. Vicces volt, ugye, Dean? – Sam a bátyja felé fordul, mivel nem lát, így hát csak körülbelül belőve a helyzetét.

- Röhög a májam – reagálta le Dean rezzenéstelen arccal.

- Úgy érted, a vakbeled.

- He?

- Úgy mondják... áh, mindegy – Újra a telefon felé fordul. – Úgyhogy Bobby, mit tudsz mondani?

- Nem sokat! Hadd gondolkozzak. Kő és tűz, ha jól emlékszem.

- Igen, eddig én is eljutottam.

- Hát, a kővel nem tudunk mit kezdeni, de a tűz...

- Értem mire gondolsz. Gondolod, hogy beválik?

- Nincs jobb ötletem.

- Oké, hát akkor... majd hívlak... remélem.

Ezzel lerakta a telefont. Ezek a Winchesterek már csak ilyenek, folyamatosan köszönés nélkül csapják le a telefont.

- Na? – kérdezte lényegretörően Dean.

- Ha minden igaz, vízzel meg lehet ölni.

- Vízzel? Nem szeret fürdeni, vagy mi van?

- Tűzből áll a teste, szóval csak el kell oltani.

- Veszünk pár vízipisztolyt? Jó móka lesz.

- Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne, Dean.

- Valahogy sejtettem.

Még folytatták volna az értelmes társalgást, de félbeszakította őket egy hatalmas robaj, ami nagyon úgy hangzott, mintha valami szörnyűség tépte volna ki négy sarkából az ajtót, és bevágtatott a szobába, hogy gyors véget vessen a fiúk viszontagságos pályafutásának. Sam ijedten védekező állásba helyezkedett, de a támadás nem érkezett, helyette viszont egy női hisztérikus sikoly hasított a levegőbe.

- Emily – mondta csodálkozva Dean.

Erre Sam némileg megnyugodott, leengedte a kezeit, és gyorsan ellenőrizte, hogy a lepedő, amit maga köré tekert, még mindig kellőképp takarja-e a testét.

- Édes Istenem, édes kibaszott Istenem, azt hiszem tévedtem, mégsem vagytok őrültek.

- És meleg sem vagyok – szólt közbe Dean.

- Valami... – folytatta nem törődve a férfivel. – Valami ott a házam előtt... valami kijött a földből! Valami óriási... szörnyű... valami valami. És lángol... és...

- Nincs több időnk, Dean! Mit csináljunk? – vág a rémült lány szavaiba Sam.

- Te vagy az ész a csapatban! – kiabált rá idegesen az öccsére Dean. – Találd ki!

- Oké-oké, nyugi. Víz – gondolkozott hangosan Sam. – A picsába, miért nincs itt valami tenger? Vagy legalább tó. Egy víztározó?

- Van egy ötletem.

- Mondd, mit csináljak.

- Te Sammy, semmit. Szépen itt maradsz, vaksikám. Cas, gyerünk, te fogsz nekem segíteni. – A falat támasztó angyalra nézett.

- Én? – kérdezte az csodálkozva. – Mondtam, hogy nem vagyok már angyal, nem tudok...

- Kénytelen leszel – felelte ellentmondás nem tűrően. – Hajrá! Öcskös, te meg maradj nyugton. És az Istenért, öltözz már föl!

- De...

- Épp eleget láttunk belőled. – Ezzel letudta családi kötelességeit, és Emily felé fordult. – Ne félj, a kezemben tartom az irányítást. Csak maradj itt, oké?

- Oké – hebegte semmivel sem nyugodtabban a lány. Egy kicsit sem érezte magát biztonságban ebben a bolond bagázsban, de miután végignézte, hogy a háza belepottyan egy óriási szakadékba, és helyette lassacskán kitüremkedik egy lángoló kőrakás, végülis már minden mindegy volt.

...

- Határozottan úgy érzem, hogy ez nem volt a legjobb ötlet – dünnyögte magának Castiel, miközben átvette bal kezébe a jobban szorongatott puskát, hogy megtörölje izzadt tenyerét. Tagadhatatlanul érezte már magát magabiztosabban is, mint most, mindenféle angyali erő nélkül, egy vacak fegyverrel a kezében. Mindezt köszönhetően Dean Winchesternek. Csak remélni lehet, hogy a srác tudja, mit csinál. Cas gyorsított a léptein, amikor megérezte, hogy a talpa alatt újra enyhén remegni kezdett a talaj, és valami dögletes bűz csapta meg az orrát. Néhány másodperc múlva már nem csak enyhén rázkódott a föld, hanem valósággal őrjöngött, mintha egy vulkán akarna kitörni, és néhány utcai lámpa valami különös oknál fogva megint szikrázni kezdett. Nagyot nyelt, amikor befordult a következő utcába, és megpillantotta maga előtt a mély szakadékot, ami félig-meddig magába nyelt két szemközti házat, és folyamatosan tágult még így is. De nem ez volt a legrosszabb, hanem az a valami, ami kifelé jött az árokból. Castiel döbbenten engedte le a puskát, és nézte a lehetetlenül lángoló halmot, ami egyre magasabbra és magasabbra hágott. Az angyal lepillantott a fegyverére, majd fel, a jó pár méterre fölé magasodó szörnyre. Legalább ötször akkora volt, mint egy ember, minden terjedelmében.

- Méghogy nem haszontalan – sóhajtotta magának a gyermekjátéknak tűnő apró puskát nézve. - Menni fog – tette hozzá saját magát bíztatva, cseppet sem meggyőzően. Mozdulatlanul várt még egy kicsit, amíg a vartol teljes egészében ki nem bújt a föld alól, és meg nem mutatta kisebb torony nagyságú testét teljes egészében. Arc nyomokban sem volt található rajta, sőt, tulajdonképpen fej, és végtagok sem, tényleg egy nagy kupac kőtörmelék volt, a kisebb darabkák közt kicsapó lángnyelvekkel. Teljesen biztos volt, hogy a puska meg sem legyinti, ennek ellenére, amikor egy hatalmas kőomlás hangjával megmozdult, a nem messze tőle álldogáló angyal beléeresztette a tárát. Azonban a vartol úgy tűnt, észre sem vette, vagy ha igen, mit sem törődött vele, lassan elindult Cas irányába. Nem lépett, hisz lábai nem voltak, inkább csak gördült, de egyenletesen, és megállíthatatlanul haladt. Castiel ijedten hátrált előle, aztán kitért az útjából, miközben kapkodva, ügyetlenül töltötte újra a fegyverét. Kibiztosította, és hátulról újra belelőtt a félelmetes teremtménybe, de annak ez még mindig fel sem tűnt, rendíthetetlenül ment előle, tűzcsíkot hagyva maga után. Az apró lángok elhaltak magukban a betonon, mivel nem volt mibe belekapniuk, de a vartol, útját számításba véve, nemsokára belegyalogol a közeli parkba, ahol a száraz őszi avar, és csupasz, halott fák fogadják, amik tudvalevőek igen könnyen megadják magukat a tűznek. Arról nem is beszélve, hogy a füves övezeten túl egy iskola terpeszkedett, jobb esetben a földrengés miatt kiürítve, de hát sose lehet tudni! Castiel a kétségbeeséssel fogócskázva kezdett rohanni az utána, menet közben belelőve még néhányat – nem volt nehéz eltalálni, akkora volt, hogy beterítette nagyjából az egész látószögét. Még mindig semmi. Fogalma sem volt, mivel kelthetné fel a figyelmét. Mit szokott ilyenkor Dean Winchester csinálni?

- Hahó, te nagy dög! – kiáltotta tiszta hangerőből. Persze Dean hangján, így az egész valahogy természetesnek tűnt. – Te kövér, undorító rohadék!

A vartol erre mintha egy pillanatra megtorpant volna, ezek szerint tehát hall, még fül nélkül is, és érti is, amit mondanak neki, bár persze az is lehet, hogy csak véletlen volt, mert utána rögtön folytatta útját. Azonban Castiel felbátorodott, és még hangosabban üvölteni kezdett.

- Figyelj ide, te szerencsétlen földagyú! Nem hallasz, sükedék?! Rondaság!!

A vartol erre már szemmel láthatóan elbizonytalanodott célját illetően, egész teste mintha megremegett volna, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha el akarna dőlni, de aztán semmi ilyesmi nem történt.

- Mi van, vakond? – folytatta tovább a piszkálást Cas, maga is meglepődve, hogy működik a dolog. – De ronda vagy! – folytatta teljes beleéléssel. – Egyszerűen ocsmány. Annyira ronda vagy, hogy... – Keresett volna még hasonlatokat, de nem volt hozzá elég a mocskos szókincse, és akárhogy is gondolkozott, nem jutott eszébe több dolog Deantől. – Ilyen rondát még soha életemben nem láttam.

Ebben a pillanatban már egész biztos volt benne, hogy sikerült felidegesítenie, mert a testéből hirtelen még nagyobb lángok kezdtek kicsapni, egészen az égig szöktek, és fenyegetően elindult Cas felé. Az angyal épphogy megörült volna annak, hogy bejött a terve, de hirtelen realizálta, hogy veszélyben van, mégpedig kőkemény életveszélyben, ugyanis a tényből, miszerint ő ember, logikusan következik, hogy meg is tud halni. Mégpedig nagyon nem akart meghalni, mikor éppcsak hogy világra jött mint emberi lény, és különösképp nem akart meghalni Dean testében. Így hát szörnyen pánikba esett, és eszeveszetten menekülni kezdett, a vartol pedig annak rendje módja szerint követte, ahogy felébredt benne a vadászösztön a zsákmány láttán. Cas még megfordult, és belelőtt párat a szörny fejének vélt helyére, de továbbra sem tudta megsebesíteni, úgyhogy el is hajította a puskát, és inkább minden energiáját arra használta fel, hogy meneküljön. Angyali erejéhez is mindhiába fordult, nem találta sehol sem, úgy látszik, az utolsó morzsáig elveszítette már. Nem maradt neki más hátra, mint a rohanás. Abban viszont úgy tűnt, meglehetősen jó, mert csak szaladt, és szaladt, de a vartol nem érte utol – vagy talán csak ki akarta élvezni a helyzetet hogy ő a főnök. És Cas, bár teljesen elveszítette a fejét, de azért arra mégis emlékezett, hogy mit kell tennie, a város széle felé rohant. Végülis sikerült, bár nem igazán így tervezte, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogyan tervezte, de sikerült maga után csábítania a vartolt, aki hagyta elterelni a figyelmét, és ostoba kutya módjára rohan a gazdája után. Csak az a különbség, hogy jelen esetben ha véletlenül elérné a gazdáját, annak végleg annyi lenne.

Már egészen kiértek a városból, maguk után hagyták az utolsó házakat is, bár ez egy ilyen kicsi, inkább falu esetében nem jelent nagy távot, de Castiel így is rettenetesen kifáradt, egyre lassult, és levegőért kapkodott, a sötétben folyvást megbotlott a föld apró buckáiban és a ritkán elszórt száraz kórókban, de tudta, hogy nem állhat meg, még bírnia kell. Hátát sütötte a vartol testéből áradó tűz melege, és ez újra és újra figyelmeztette arra, hogy mi történik, ha nem siet eléggé. Mindezek ellenére érezte, hogy lassan kifogy az erejéből, össze fog esni, és akkor mindennek vége lesz.

Már az utolsó erőtartalékait használta, amikor óriási megkönnyebbülésére a távolból egészen halkan sziréna vijjogását hallotta meg, és kisvártatva megpillantotta a messziről szűrődő kékes-piros pulzálást is. Ez újra erőt adott neki, és hamar végigjárta a megkönnyebbülés, holott még egyáltalán nem menekült meg, de tudta, hogy nemsokára meg fog. Néhány perc sem telt el, és a böhöm nagy, piros járgány odaért hozzájuk, fullasztó port kavarva lefékezett, majd a kormány mögül kipattant sofőrje. A vartol szemmel láthatóan fel sem vette a körülötte végbement változásokat.

- Na ezt edd meg, te rohadék! – kiabálta Dean, és kirántotta a kocsi hátuljából a gondosan feltekert csövet, majd ugyanazzal a mozdulattal kitekerte a csapot. A cső végéből azonnal kitört a víz, olyan erősen, hogy majdnem hátrébb lökte Deant, de aztán az átvette felette az uralmat, és a slag szépen meghunyászkodott kezében. Gyorsan a meglepett vartol felé irányította a vízsugarat, míg Castiel jó pár méterrel arrébb ugrott, és elhasalt a földön. A hatalmas, ijesztő teremtmény iszonyú hangot hallatott magából, valami mélyebbet, és velőtrázóbbat, mint az üvöltés, inkább a mennydörgéshez hasonlatosat. Ahogy a víz elérte tűzzel borított testét, annak rendje módja szerint hangosan sercegni kezdett, ahogy a két elem harcba keveredett egymással. Egyik pillanatról a másikra egyértelművé vált, hogy ezt a küzdelmet melyik nyeri, ugyanis a vartol nagy robajjal összeesett, és Castiel még mindig a közvetlen közelében feküdt, így arra sem lévén ideje, hogy felálljon, ijedten távolabbra mászott, aztán a hátára fordult, és úgy nézte, mi történik. A szörny testéből  néhány kisebb kődarab vált le, amik a földre hullottak, és messze gurultak, aztán egyre nagyobb és nagyobb darabok szakadtak le, és engedve a gravitációnak a porba zuhantak. Mire az összes víz elfogyott, és a cső már csak néhány cseppet tudott kisajtolni magából, a vartolból egy nagy kupac kőtörmelék maradt, alatta alig derengve valami izzás-féle. Akkor Dean elhajította a slagot, és Cashez szaladt.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, mellé térdelt a földre, és ülő helyzetbe segítette az angyalt.

- Legközelebb te leszel a csali, és én hozom a tűzoltóautót – felelte fáradtan Cas.

- Az angyalok nem tudnak vezetni – mondta megkönnyebbülve Dean, aztán felállt, és maga után húzta a férfit is. – Kérdezd csak az impalát, amiért amúgy még elverlek egyszer.

- Már nem vagyok angyal – jegyezte meg újra Cas. – Mellesleg embernek lenni szívás.

- Nekem mondod? – mosolygott Dean. – De azért néha egész jó is tud lenni.

- Biztosan – sóhajtotta kétkedőn Cas.

Sam már majdnem megőrült az idegességtől, annyira aggódott a bátyja és Castiel miatt, de leginkább azért, mert ő nem lehetett most velük, hogy kivegye részét a harcból. Persze, nagyon jól tudta, Dean megoldja nélküle is, sőt, még a fejéhez is vágná, hogy jobb is hogy nem jött, legalább nem kell még rá is vigyáznia közben. De tény, hogy minden munka közül a várakozás a legrosszabb, és várakozás nyomorékként még annál is rosszabb. Így, hogy lefoglalja magát, egészen hosszú beszélgetésbe bonyolódott Emily nővérkével, végre valahára már rendesen felöltözötten, aki fél óra múltán már betéve tudta, hogy ki is a két testvér, és mi a foglalkozásuk, bár ez utóbbit a látottak ellenére is hitte is, meg nem is. Castiel valódi kilétét Sam már nem osztotta meg a lánnyal, szintén felesleges lett volna kitérnie a testcserés malőrre, belátta, hogy már így is éppen eléggé elmeháborodottnak nézi a lány mindhármójukat.

Akárhogy is, nagy kő esett le Sam szívéről, amikor nyílt az ajtó, és meghallotta a belépők nevetgélését.

- Sammy – mondta Dean, nem a saját hangján, de eltéveszthetetlen hangsúllyal. – Kinyírtuk a dögöt! Megmentettük a várost.

- No, hála Istennek, bocs, Castiel, nem úgy értettem. Komolyan kételkedtem abban, hogy sikerülhet.

- Ne félj, amíg engem látsz! – mondta nevetve Dean. – Oké, tudom, ez szar poén volt, de kihagyhatatlan.

- Hihetetlenül vicces vagy, Dean – nyögte cinikusan Sam.

- Jaj, ne legyél már ilyen, öcsi! Minden szép és jó, nos, majdnem minden, szóval ünnepeljünk! Hölgyem, meghívhatom egy italra? – kérdezte Emily felé fordulva.

- Hátööö... egy sör jól esne.

- Egy nő, aki sört iszik! – Dean nagyot cuppantott a levegőbe. – Ennyire nem lehetsz tökéletes!

Sam csak a fejét csóválta magának, és fő a változatosság visszafeküdt az ágyra. Egyszerűen utálta, hogy nem lát, és ennyire bizonytalannak kell lennie mindenben maga körül.

- Oké, akkor hozok mindenkinek. Neked is, Cas, megérdemled! Innod kell!

Cas erre semmit sem reagált, mert rögtön megérkezésük után lerogyott az egyik székre az asztal mellé, és csak nézett ki a fejéből. Semmi erőt nem érzett magában, annyira nem, hogy talán még életében nem volt ennyire fáradt, ami nagy szó, figyelembe véve mennyi szar dolog történt vele a legutolsó időkben. De soha nem érezte még ezt a végsőkig kimerült, testi fáradtságot, mint most, emberként, és újdonságában csak még jobban kiakasztotta. Leginkább csendes önsajnáltatással volt elfoglalva, amikor egyszer csak arra eszmélt, hogy Emily lezöttyen a mellette lévő székre, és fikszírozni kezdi.

- Hello – köszönt neki mosolyogva a lány. – Cas, igaz?

- Castiel – javította ki az angyal.

- Furcsa egy név! De tetszik.

- Köszönöm – felelte zavarban.

- Mondd csak, te olyan őszintének látszol... igaz, amit ezek ketten mesélnek?

- Az apokalipszisről? Teljesen.

- Az apo... – kezdte a lány hitetlenkedve, mert azért ennyire mélyen nem ment bele a dolgokba Sam, de aztán megakadt. – Mindegy. – Sóhajtott magában. Talán mégis őrültek, ám ha nem, jobb nem tudni. – Fáradnak tűnsz, jól vagy?

- Fáradt vagyok.

- Szegénykém – búgta a lány, és cicásan Cas ölébe húzódott. Ujjbegyeivel végigsimította enyhén borostás álla vonalát, mire Cas lemerevedett, és még inkább zavarba jött, aztán segélykérően felnézett a belépő Deanre, aki sörösüvegekkel a kezében, összevont szemöldökkel vette észre a párocskát.

- Na itt van – trappolt oda melléjük, Emily kezébe nyomta az egyik üveget, és nyújtott egy másikat Casnek is. Ez utóbbi gyorsan kinyitotta, és nagyot húzott belőle, aztán egy másodperc múlva majdnem kiprüszkölte az egészet, mert a lány bájosan mosolyogva megsimogatta a mellkasát. Dean ugyan kicsit bosszús volt, amiért a nővérke nem őt részesíti ebben, de közben nagyon vigyorgott magában a kétségbeesett Cast látva. Miért van, hogy az angyal kicsit sem ijed meg, ha farkasszemet kell néznie Luciferrel, de ha közelébe kerül egy lány, inába száll a bátorsága, és legszívesebben elszaladna? Aranyos.

Emily persze nem hagyta abba a férfi inzultálását, gondolta, biztos csak szégyellős egy kicsit, de pont ez volt a zsánere: jófiúk, akiket meg lehet rontani.

- Örülök, hogy... örülök, hogy abbamaradt végre a földrengés – bazsalyogta a lány igen közel Cas füléhez. – De nagyon megijedtem ám – folytatta nyafogva, és az egyik karját Cas nyaka fölé csúsztatta.

Castiel arcán őszinte, mély rémület futott végig, és kínosan félrenézett. Dean ennél a pontnál sajnálta meg annyira az angyalt, hogy nem tudta tovább nézni, pedig igazán érdekelne volna a folytatás.

- Elnézést, nővérke, de szerintem lassan menned kéne. Hosszú nap áll mögöttünk, és Cas nagyon fáradt.

- Mi? – kérdezte kelletlenül a lány.

- Nem akarod megnézni, mi van a házaddal? Tényleg nem értelek, egy kicsit talán túl könnyedén veszed a dolgokat.

- Ezt pont te mondod? – vetette közbe csöndesen Sam. Ő sajna kimaradt a műsorból, így nem sokat értett az egészből.

Emily rosszallóan végigmérte Deant, aztán a nagyjából karjai közt ülő Cast, majd elhúzódott tőle, és felállt, amitől Cas szemmel láthatóan megkönnyebbült.

- Á értem... szóval ti mégiscsak egy pár vagytok? – kérdezte Deantől.

- Mi? Nem, dehogy! – vágta rá nevetve Dean.

- Oké, nem gáz, nincs nekem semmi bajom ezzel, komolyan. Csak azt nem értem, akkor mit kerestél nálam tegnap este? Féltékennyé akartad tenni, amiért az öcséddel kavar?

- Mi, jesszus, dehogy, miből vontad le ezt a következtetést?

- Szóval igen? Óh, hát ez kellemetlen. Remélem, rendben lesztek, de én most megyek. Igazad volt, megnézem mi van a házammal. Talán be kéne mennem a kórházba... biztos vannak sérültek. Mit keresek én itt egyáltalán?

Ezzel búcsúfanfárt nem várva, a fejét csóválva kisétált az ajtón. Beismerte magának, hogy eléggé hülyén viselkedett, nem vall éppen megfontolt, felnőtt nőre, hogy lepacsizik egy gyanúsan elmeháborodott és szexuálisan bizonytalan hovatartozású trióval, miközben a várost szokatlan földrengéssorozat rázza meg, arról nem is beszélve, hogy bemesélte magának, hogy a buggyantaknak igazuk van, és azt hallucinálta, hogy valami szörny mászik ki a föld alól. Ugyan, marhaság! Teljesen az.

- Na ezt is buktam – nyögte a fejét vakargatva Dean. – Pedig már majdnem megvolt! És amikor azt mondom, majdnem, szó szerint értem. Köcsög vartol!

- Jól bemutatkoztunk neki – jegyezte meg Sam. – Akkor én most talán felhívom Bobbyt.

- Oké... Én meg megyek, zuhanyzok egyet. Brr, még belegondolni is borzasztó. – Irritáltan az idegen hajba túrt, amit a fején volt kénytelen viselni. – De majd nem nézek oda.

Persze odanézett, de egyes szám első személyben nem is tűnt annyira zavarbaejtőnek a dolog, úgyhogy bár sietősen, de azért nyugodt lelkivilággal mosakodott meg. Azután, mivel már amúgy is majdnem reggel volt, úgy döntött, meg is borotválkozik. Úgysem sűrűn látta még Cast borosta nélkül, és saját magán sose bírta elviselni a szőrt. Furcsán deja vu érzése volt, amikor a tükörbe nézett, úgy érezte magát, mintha ez is egy lenne azon számos alkalmak közül, amikor az angyal, fütyülve az intim szférájára, pár centi távolságra az arcától materializálódott. Nem bírt elvonatkoztatni a kék szemektől sem, amik visszanéztek rá a tükörből, úgyhogy gyorsan, de óvatosan, hogy ne vágja meg magát a szokatlan arcszerkezete miatt, megborotválkozott. Sóhajtozva kapta magára friss ruháit, amik persze jól néztek ki rajta, de valahogy mégis kényelmetlen volt a viselésük, és kilépett a fürdőből. A szobában igazi idilli kép bontakozott ki előtte, a felkelő nap halvány derengésében: az öccse rezzenéstelen arccal, mélyen aludt az egyik ágyban, a takarót természetesen a földre túrta, a másikban pedig Cas teljesen felöltözve, az éjszakai koszos, izzadt ruhájában, háton feküdt, egyik keze a földre hullva, és hangosan horkolt.

Dean vidáman méregette végig őket, de aztán elkomorult, és karba tette a kezét. Nagyon bájosak, de akkor hol fog most ő aludni? Egy ideig szemezett a kanapéval, aztán inkább arra gondolt, hogy egyiküket, leginkább Cast, lerugdossa az ágyról, de az annyira mélyen aludt, hogy meggondolta magát. Az is igaz, hogy megérdemli. Inkább fogta magát, kiment, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót. Odakint nagyot nyújtózkodott, és beszívta a hűvös hajnali levegőt. Ha minden jól ment volna, akkor most Emily ágyában lenne, talán még mindig akcióban, de hát mindegy, így alakult.

- Mostantól három ágyas szobára lesz szükségünk? – sóhajtotta fáradtan, aztán az impalához sétált, és beszállt. Mosolygott, amikor a kocsi motorja kellemesen felmordult. Szerette ezt a hangot, és szívesen hallgatta a hosszú kilométerek alatt, amikor Sam lekókadt fejjel aludt az anyósülésen, és nem akarta felkelteni őt Metallicával vagy Led Zeppelinnel.

- Baby, elvihetlek egy körre? – súgta maga elé, és végigsimított a műszerfalon.

...

- És akkor most mi van? – kérdezte Dean, és zavartan vakargatta a fejét. Ettől még jobban zavarba jött, mert még mindig Jimmy testében volt, és túl hosszúnak érezte a haját.

- Mit tudom én – felelte türelmetlenül Sam. – Biztos, hogy itt voltatok? Úgy értem, elég nagy itt a pusztaság, és minden ugyanúgy néz ki.

- Igen, tuti! Különben meg egy kilométeres körzetben mindenhol feltűnne egy ekkora nagy rakás kő. Nem, az a helyzet, hogy eltűnt, felszívódott, nyista.

- Ha életben maradt, akkor biztos visszament a föld alá, de hallottál te újabb földrengésről? Nem párologhatott csak úgy el!

- Hát, pedig nagyon úgy néz ki. És akkor most mi lesz?

- Semmi. De miután leszedtem a kötéseket a szememről újra utánanéztem, és rájöttem, hogy miért pont ilyen időközönként mászik ki a föld alól: a csillagok állása miatt. Szóval valószínűleg most újabb száz évig nem jön majd.

- Valószínűleg?

- Ha mégsem ölted meg.

- Hát, legfeljebb majd visszajövünk.

- Azon is gondolkoztam... – kezdte Sam

- Na, ez már rosszul kezdődik.

- Haha. Szóval azon filóztam, hogy miért pont most, annyi év után jelent meg David Connor szelleme. Véletlenül pont a vartol érzekése előtt? Nem hiszem. Szerintem tudta, hogy a dög jönni fog, és így akarta figyelmeztetni az embereket.

- Figyelmeztetni? Úgy, hogy kinyírja őket?

- Tudod, hogy milyenek a kísértetek, egészen máshogy érzékelik a világot, és máshogy is fejezik ki magukat. Connor életében is, a vartol érkezése előtt, hangoztatta, hogy veszély közeledik, de senki nem hallgatott rá. Így hát ezúttal egy kicsit durvább eszközöket vetett be.

- Na de ennyire? Ez egy kicsit talán erős volt.

- Nekem mondod? – sóhajtotta Sam, és végigsimított ritkás hajjal takart fején.

- Apropó, jól van a szemed? – kérdezte Dean.

- Abszolút. Még azt a pattanást is tökéletesen látom a homlokodon.

- Mi? Akkor annyira mégsem láthatsz jól, mert nincs ott semmi. Te vagy az, akinek mindenféle ragyák vannak a pofáján.

- Nem nekem vannak szeplőim. Tudnám kitől örökölted! Biztos a postástól.

- Maradj már, Sammy! – Dean jól hátba vágta az öccsét. – Bár néha jó lenne, ha nem csörgedezne Winchester-vér az ereimben – tette hozzá búsan.

- A vérünkben van a sorsunk – bólogatott Sam.

- Persze, a vérünkben van, hogy fasza démonvadászok legyünk, amilyen apa is volt. Bár, az enyémben talán kicsit jobban. Talán inkább te származol a postástól?

- Tudod, hogy nem erre gondoltam, Dean – mondta Sam komolyan. – Porhüvelyek vagyunk, és ez ellen nem tudunk mit tenni. De tudod, mire gondoltam? Talán nem is kéne.

- Egy hete még leharaptad a fejem, amikor ezt mondtam.

- Komolyan beszélek, Dean. Én meg tudnám menteni a világot. Bobby a démon fölé kerekedett, és önmagát szúrta le helyetted. Ha neki sikerült, talán nekem is sikerülne, megnyitnám a pokol kapuját, és beleugranék...

- Ezt felejtsd el! – Dean, a testvére elé állt, és dühösen az arcába kiáltotta. – Miket beszélsz? Aki Bobbyt megszállta, csak egy egyszerű, mezei kis démon volt. Mi pedig Luciferről beszélünk!

- De neked sincs ennél jobb ötleted. Dean, meg kéne próbálnunk! Ez az egyetlen lehetőség.

- Megőrültél? Nem, ez nem lehetőség, ez a biztos bukás. Nem fogsz igent mondani, Lucifernek!

- Azt hiszem, nagy fiú vagyok már, és ebben nekem döntenem – felelte Sam már szintén kiabálva.

- Nem hagyom, hogy megölesd magad tök feleslegesen. Nem tudsz Lucifer fölé kerekedni, nem vagy eléggé erős hozzá!

- Talán nem, de talán mégis...

- Ki van zárva. Öcskös, nem fogom hagyni, hogy a pokolra kerülj! Jártam ott, és hidd el, te nem akarsz.

- Még ha ezzel meg is menthetem a világot?

- De nem tudod. – Sam nem felelt, csak elszántan nézett Dean szemeibe, akit megijesztett a belőle áradó bizonyosság, mintha a fiú már döntött volna. A báty csendesen, szintén teljesen határozottan szólalt meg újra. – Ha igent mondasz Lucifernek, én is igent fogok mondani Mihálynak, akkor pedig ki tudja mit szabadítunk el itt.

- Nem tennéd meg – felelte elcsendesedve Sam. – Nem lehetsz ennyire önző.

- Ne próbáld ki – mondta halálos nyugalommal Dean.

Egy percig csak álltak egymás előtt, Sam hitetlenkedve méregette a testvérét, aki annyira komolyan nézett vissza rá, hogy nem lehetett nem hinni neki.

- Nincs igazad – ellenkezett Sam, de hangján hallani lehetett a megadást.

- Nekem mindig igazam van – felelte erőltetett lazasággal, aztán kényszeredetten elvigyorodott. – Menjünk már innen, a francba is. Vegyünk neked egy sapkát, öcsi, szerencsétlenül nézel ki! Nem csodálom, hogy a nővérke azt hitte, most szabadultál a sárgaházból!

- Ezt rólad mondta, nem emlékszel? – mondta cseppet sem megenyhülve Sam.

- De rád igaz – felelte nyugodtan Dean. – Amúgy meg nem járt messze az igazságtól, tényleg jártunk már diliházban. Ők is simán bolondnak hittek minket, pedig csak igazat mondtuk.

- Kész őrület az életünk, mi?

- Hát te tényleg zakkant vagy, Sammy, de már megszoktam.

- Ezt is tőled tanultam.

- Tőlem max egy kis macsóságot tanulhattál volna, de hát az sose sikerült, hugi.

- Te, macsó? Na ne röhögtess! Szeplős kiskölyök, csúzlival.

- De bejön a csajoknak!

- Szegény csajok.

- Nem érkezett még panasz.

- Persze, mert lelépsz, mielőtt panaszkodhatnának.

- Nekem legalább van szexuális életem, ami rólad mostanában nem mondható el. Te csak a motelszobában baszod a rezet egyedül.

- Csak mert nem dugok meg minden lány, aki szembe jön velem az utcán...

- Nem, te csak a démonokra buksz. Oké, Ruby szerintem se volt ronda, bár szőkén jobban bejött, de akkor se vittem volna szobára.

- Most életem végéig ezt a hibámat fogom hallgatni?

- Még azon túl is, törődj bele. Az is a Winchester-vér átka, hogy a bátyád vagyok, és sose szabadulsz tőlem.

- Hihetetlen vagy, Dean.

- Igen, tudom.

- Hihetetlenül fárasztó.

- Szerintem menjünk vissza a motelba, talán Bobby is odaért már a cuccokkal, és akkor mehet a varázslat.

- Haha, pedig már egész megszoktam, hogy ilyen kisangyal vagy.

- Minden, csak az nem! Akarom vissza azokat a sokat emlegetett szeplőket! Aztán keresek is egy csajt, aki szívesen összeszámolja őket... jó közelről...

- Haver, még mindig nem érdekelnek a részletek!

- Jó, akkor nem mondok semmit, amúgy is, csinálni jobb szeretem.

- Ehh...

...

- Remélem, hogy működni fog – sóhajtotta Castiel, és Bobby felé nyújtotta a zöld trutyival teli tégelyt.

- Ajánlom, hogy működjön – felelte az idős férfi, és átvette tőle. – Mert hogy még egyszer nem forgatom fel a kedvetekért a fél világot, az is biztos.

- Nem tudjuk eléggé megköszönni, Bobby – mondta Dean. – Az összes jótetted közül ez a legjobb, én mondom.

- Már ha összejön – vetette közbe rosszindulatúan Sam. Nem volt éppen fényes a kedve, bár valamivel azért jobb lett azután, hogy Deannel beújítottak neki egy egyszerű, fekete sísapkát. Nagyon szokatlanul állt rajta, ámde nem rosszul.

- Miért ne jönne? – szólt pozitívan Dean. – De ha mégse, akkor jöhet a B terv, és keresünk egy képzett médiumot.

- Bár nem nagyon van olyan, akire rábíznám az életeteket, fiúk – mondta Bobby. – Attól tartok, sokan vannak, akik nem csípnek titeket.

- Végülis ez érthető, elhoztam a világvégét – így Sam.

- Az közös meló volt – torkolta le a bátyja.

- Akárhogy is, az összes vadász közül ti keveredtek mindig a legsötétebb ügyletekbe! Apátokon is bőven túltesztek. De azért ne vegyétek a szívetekre, jó srácok vagytok.

- Tudom – felelte vigyorogva Dean.

- Na de most már elég legyen, essünk túl rajta! Dean, Cas, talán tegyétek le magatokat valahova. Nem akarom megint a földről kaparni össze az üres testeteket.

Dean lazán lezuttyant a kanapéra, és Cas is mellé ült, jóval feszélyezettebben. Egy kicsit izgatott volt amiatt, hogy sikerült-e megfelelőképp kikevernie a bájitalt angyali képességek nélkül is. És bár sose gondolt arra, hogy fontos lehet, milyen porhüvelyt használ, de most nagyon vissza akart kerülni a „sajátjába”, már csak Dean miatt is, aki szemmel láthatóan még sokkal rosszabbul kezelte a helyzetet.

Bobby hozzájuk gurult, minden további tétovázás nélkül a tégelybe nyúlt, kikanyarította belőle a gusztustalan, zselészerű cuccot, és először Dean, majd Cas homlokára kente. Az anyag néhány másodperc alatt maradéktalanul beszívódott a bőrükbe, és amint ez megtörtént, Dean feje a háttámlára hullott, és Cas is összezuhant magába.

- Eddig minden oké – közölte Bobby, de azért enyhén aggódva figyelte, mi fog történni. Sam még ijedtebben szemlélte őket, persze valahogy érezte, hogy nem pont egy ilyen aprónak számító, hülye dolog miatt fogja megint elveszíteni a bátyját, de azért nem lehet tudni.

- Na, mi lesz már? – kérdezte Sam türelmetlenül.

- Még fél perc se telt el, türelem.

- Nagyon türelmes vagyok, de miért nem térnek már magukhoz?

- Várj!

- Mi a francot csinálnak ennyi ideig?

Bobby már épp visszaszólt volna valami gorombaságot a kölyöknek, amikor Dean, azazhogy egy biztos, Dean teste hirtelen akkora nagy lélegzetett vett, mintha eleddig fuldoklott volna, és felkapta mellkasára hullott fejét.

- Dean? – nézett reménykedően rá Sam.

- Na mi van, Sammy, már meg sem ismered a bátyádat? – kérdezte heccelődve Dean.

- Áh, hála az égnek, te vagy az! – sóhajtotta megkönnyebbülve az ifjabb Winchester, aztán Castiel még mindig mozdulatlan testére nézett.

- És ő? – kérdezte újra aggódva. Dean erre villámgyorsan felpattant, és a kanapé mögötti üres légtérre függessztette a tekintetét.

- Ne hülyéskedj, Cas – kiabálta felháborodottan, és idegesen cikáztak a szemei, valami támpotot keresve, ahol megnyugodhat. – Nem megmondtam, hogy baromira semmi szükségünk nincs egy láthatatlan őrangyalkára?

- Mi folyik itt? – szólt közbe Bobby.

- Ez az idióta a fejébe vette, hogy nem tér vissza a testébe, mert így, szellemként egy kicsivel több hatalma van. De hallod, Cas, rohadtul nem kell így a segítséged!

- Ha nem száll vissza a testébe huzamosabb időn belül, akkor az meg fog halni, és nem lesz hova visszatérjen, ezt tudja? – magyarázta az idősebb férfi.

- Tudod, nem, Cas? Ide figyelj, ne legyél pöcs! Most meg akarsz halni, mielőtt még egyáltalán megcsókoltál volna egy lányt? Ja, persze, ez téged nem motivál. Ehh, nem hiszem el, hogy nem veszed észre, mekkora nagy faszságot csinálsz.

Sam és Bobby még mindig nem fogták fel igazán, hogy mi is történik, csak döbbenten hallgatták Dean káromkodás-zuhatagát.

- Jaj, Cas... Ne csináld ezt, mássz csak szépen vissza a testedbe. Nem akarom, hogy ott lebzselj körülöttem láthatatlanul, miközben például épp egy csajjal vagyok! Ez a vartoros eset nem volt elég bizonyíték neked arra, hogy emberként is épp eleget tudsz nekünk segíteni?

Továbbra sem történt semmi, úgyhogy Dean nagyon idegesen visszaült a kanapéra, és dobolni kezdett az ujjaival a térdén.

- Figyelj, a barátunk vagy. Nem akarom, hogy csak úgy meghalj.

Ennél többet már igazán nem tudott mondani, csak a fejét fogta, milyen nap ez, ma mindenkit neki kell lebeszélnie arról, hogy kinyírassa magát? Először Sam, most meg Cas, Bobby mikor fog következni? És most úgy fest, egyáltalán nem járt sikerrel, kisebb monológja nem nagyon érinthette meg Cast, sőt meglehet, hogy öccsére sem tudott hatni ott kinn a pusztaságban. Most erre mit lehet mondani? Hogy a picsába?

Már épp lemondott volna róla, de akkor Castiel teste megrándult, szép lassan, nyugodtan megemelte a fejét, és összevont szemöldökkel nézett rá Deanre.

- Cas? – kérdezte enyhén csodálkozva amaz, aztán ökölbe szorította a kezét, és egy pillanat múlva jó erősen orrba vágta Castielt. Az, angyali hatalom híján, nagyon is megérezte ezt, fájdalmasan odakapta a kezét, és törölgette kiserkenő vérét.

- Ezt már nagyon megérdemelted – közölte Dean sokkal nyugodtabban, majdhogynem boldogan.

- Örülök, hogy a barátod lehetek – mondta Cas cinikusan, és meglehetősen orrhangon.

- Khm – köhécselt közbe Sam eléggé bizonytalanul.

- Ha most benyomsz valami buzis poént, esküszöm, te is kapsz egyet, öcskös.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem igyunk egy sört – mondta atyáskodva Bobby. – Örülök, hogy mindannyian megvagytok.

- Egyelőre – tette hozzá Sam.

- Igen, Sammy, mert ha beszólsz, rögtön nem is leszel annyira jól.

Sam ezúttal nem méltatta válaszra, helyette inkább dobott Castielnek egy zsepit, mert még mindig ömlött az orrából a vér. Jó sok idő, és fejenként két sör kellett ahhoz, hogy végre elálljon, azonban Cas még azt a keveset is megérezte, emberként úgy látszik nem bírta annyira jól az alkoholt, mint angyalként. Nem tudta, hogy mi hiányzik még a teljes komfortérzetéhez, egészen addig, amíg meg nem pillantotta a sarokban heverő ballonkabátját, amit Dean még közvetlenül a testcsere után vágott oda. Mosolyogva kapta magára a gyűrött ruhadarabot.

- Ezt nem gondolhatod komolyan, Cas – mondta nevetve Dean. – Nem kell hordanod azt a vackot, tiéd lehet ami rajtad van.

- De szeretem ezt a kabátot – mondta őszintén az ex-angyal.

- Azt hittem, csak azért van rajtad, mert nem érdekel, mit viselsz – mondta nevetve Sam.

- Dean, ezt már vissza akartam adni neked – Cas a zsebébe a nyúlt, és kihúzta onnan a nyakláncot, ami nélkül épp olyan nehéz elképzelni Deant, mint az angyalt ballonkabát nélkül. – Már nem lesz rá szükség.

- Hogy érted, hogy nem lesz rá szükség? – kérdezte csodálkozva Dean, miközben a markába szorította a számára oly kedves kis ékszert.

- Megtaláltam Istent – mondta teljes természetességgel.

- Micsoda? – kérdezte értetlenül Bobby.

- Igazam volt, tényleg itt van a földön. És azért nem segít, mert nem tud segíteni, elveszítette a lelkét, és vele együtt majdnem minden erejét.

- Mi? Te megtaláltad Istent? – kérdezte döbbenten Sam.

- Igen.

- És ezt mégis mikor akartad velünk közölni? – hitetlenkedett Dean.

- Nem volt rá alkalmas idő.

- Nem volt alkalmas idő arra, hogy megmond, találkoztál Istennel? – kiáltotta enyhén hisztérikusan Sam.

- Egy igazi csodabogár vagy, Cas – mondta Dean nevetve.

- Bogár? Nem tudom, mi közöm van egy ízeltlábúhoz.

- Szerintem ülj le, és beszélgess velünk egy kicsit – szólt még jobban nevetve Dean, miközben a nyakláncát visszarakta a jól megszokott helyére, és elsimította a mellkasán. – Sammy, hoznál még néhány sört? Úgy érzem, ennyi nem lesz elég ehhez.

Odakint még csak épphogy lement a nap, és egy újabb hosszú, szellemekkel, démonokkal, és szörnyekkel teli éjszaka várt a csapatra, csak épp ezúttal mit sem törődtek velük. Ha vége is lesz egyszer a világnak, az nem ma lesz.