Hosszú út hazáig

Furcsa formátumú Dark!Charles fanfic. Mi van, ha Erik megölte Ravent a Days of future past-ben. Megsúgom: nem vidám dolgok.





1.

Charles meglátta a magas alakot, a víz és véráztatta sötét hajat, a széles vállakat, és magabiztos lépteket, érintés nélküli lökéseket, ahogyan utat tör a tömegben, és siet, rohan, menekül - de hiába is próbált utána indulni, az emberek magukkal sodorták őt. El Hanktől, aki a tér közepén csörtetett erős, állati formájában, a karjai között Raven nehéz, tehetetlen súlyával. Kék, és kék, és vörös. Minden szem rájuk szegeződött, és minden kamera is, és ez volt Hank legrosszabb rémálma. Ijedten rebbentek szét előtte, utat engedve neki, és fellökték Charlest, az alkarja keményen koppant az aszfalton.
Charles nem látta többé Eriket.

2.

Farkas előbb hitte el, hogy valamilyen drog hatása alatt állt, mint hogy a jövőből jött énje irányította volna, és amint csak tudott, lelépett.
Charles nem marasztalta.
Nem tudta, hogy Magnetonak sikerült-e megakadályoznia a katasztrófát, vagy végleg elveszett minden. Nem tudta, ezért úgy döntött, hogy nem is érdekli.

3.

Ha meglett volna az ereje, meg tudta volna akadályozni Eriket abban, hogy megölje Ravent.
Legalábbis ez alkalommal.
Gyakorlott mozdulattal a vénájához illesztette a tűt, és beadta magának a szérumot. Mindegy most már. A csend körbeölelte őt, és felszívta a könnyeit.

4.

Ha meglett volna az ereje, talán képes lett volna életben tartani Ravent. Talán képes lett volna annyi támogatás nyújtani neki, hogy kibírja, amíg megérkezik a segítség.
Milyen segítség.
Raven mellkasa kinyílt, mint egy virág, egy vörös virág, rózsa.
Hank elment.
A csend. A csend.

5.

Ha meglett volna az ereje, Ravennek legalább nem kellett volna egyedül meghalnia. Legalább vigaszt nyújthatott volna neki az utolsó gondolataiban. Legalább álomba ringathatta volna.
Charles aludt.

6.

Amikor már nem bírt lábra állni, hiába adta be a gyógyszerét, mert annyira fáradt, és annyira egyedül, és annyira nyomorult volt, eszébe jutott, hogy valaha egy iskolát akart alapítani.

7.

A szőnyegek elsimultak a folyosókon, hogy a kerekesszék végig tudjon gurulni rajtuk, a pókhálók eltűntek a sarkokból, a romlás illata kipárolgott a szélesre tárt ablakokon, és Charles megtanulta, hogyan viselje el a hangokat.

8.

De az emberek már ismerték a fajtáját, és ellenségként tekintettek rá, és arra is rájött, hogy meg akarja találni Magnetot.
Charles iskolát akart alapítani, de végül hadsereg lett belőle.

9.

Magneto soha nem érzett bűntudatot, ha embert ölt - és akkor sem, ha egy mutánstársával kellett végeznie. Mint vezető, felelősséget vállalt a testvériségért, ahogyan ő nevezte, de ez nem azt jelentette számára, mint a vérrokonság, hanem hadsereget, és ha úgy hozta a helyzet, bárkit könnyű szívvel feláldozott az ügy érdekében. Bármi legyen is az ügy.
Charles kezdte megérteni őt.

10.

És mindezzel együtt Erik nem akarta megölni Charlest - mindenkinek megvan a gyenge pontja, Charles ezt mindig is tudta. Beletelt némi időbe és emberéletbe, míg végül ide jutottak: Szemtől-szembe, Magneto sisakjának nyomorult darabkái széthullottak kettejük között  a remegő, vérmocskos talajon, és Eriknek nem volt ideje újra eggyé olvasztani őket, és elbújni a védett csendben. Amint lekerült a fejéről a sisak, azonnal és teljesen Charlesé volt.
A tehetetlenség megrémítette, holott már jó ideje nem rémítette meg semmi sem - ahogyan Charles jól begyakorolt, gyűlöletté tökéletesített haragja is, amit egyenesen belé sugárzott. A gyújtópontja Raven.
Szóval neki is Ravenre kellett gondolnia.
Kedvelte Mystique-t. Meg kellett ölnie Mystique-t, a többi mutáns érdekében. A jövőjük érdekében bárkit megölt volna. Akár Charlest is.
És saját magadat? - üvöltötte Charles szavak nélkül, és Erik arca nem tudott eltorzulni a fájdalom miatt, nem szoríthatta a kezeit a füléhez, mintha bármit is használna ellene.

11.

Erik csinált már néhány borzalmas dolgot életében, és Charles tudta, hogy még sokkal többet fog - Farkastól, és attól, hogy olyan sok idő után újra végigtapogatózott a briliáns, sötét, kétségbeejtően sötét elméjében.
Milyen könnyen megölhette volna őt, anélkül, hogy akár megmozdult volna, anélkül, hogy közelebb kellett volna gurulnia a kerekesszékkel, amibe ő jutatta bele.
De Charles nem tekintett gyilkosként önmagára.
Mystique-re gondolt, úgyhogy ő volt az első, akit kiragadt az elméjéből. A fegyver végzetes dörrenése, ahogyan a vörös, drótszerű haj hátrahanyatlik az aszfaltra, és még több vörös. Azután elvette a csókjaikat, amikkel ellopta őt Charlestól. Elvette tőle Ravent, a szőkeségét, az első mosolyát.
Mit csinálsz, Charles? - sugározta Erik értetlenül, annyira értetlenül, hogy Charlesnak nevetnie kellett, hangosan.
Megkereste a testvériséget, akiknek a neveit féltőn őrizte, akiket őrzött, még ha bármikor könnyen el is tudott búcsúzni tőlük. Megkereste azokat, akiktől már elbúcsúzott, és elvette őket. Mindegyiküket.
Azután a mutánsokat, akik Charleshoz tartoztak, az ellenségeit, akiket megtűrt, és akikre vadászott.
Kérlek, Charles, kérlek.
Fogta azt a pillanatot, amikor először tette a fejére a sisakot, hogy megölje Shawt, úgy kínozva meg Charlest ezzel, ahogyan nem is tudta, hogy lehetséges. Fogta Schmidtet, mindazt, amit Erikkel tett, egy kisgyerekkel, és a hosszú-hosszú utat, mindent, éveket, amit Erik azért tett meg, hogy bosszút álljon rajta, és eltüntette.
Abban a pillanatban Erik maradt az egyetlen mutáns a világon, ő, és Charles.
Azután kiradírozta az összes magányos éjszakát a börtönben, és a száz hotelszobában, amit valami hatalmas, gyűlölettel teli, mindenét megmételyező tettnek a tervezésével töltött, de már nem tudta, hogy mi volt az, már nem tudta. És az éjszakák, amiket nem egyedül töltött, és mégis magányosan, a nők, akikkel jól érezte magát, és akiket néha szeretett is, és a férfiak.
Erik újra gyerek volt, aki végignézte az anyjának a halálát. Hogyan is történt? Az ő hibájából.
Azután a halála nem is történt meg, és látta az anyja arcát, ahogyan rá mosolyog, és látta az apját is, egy elmosódott, régi emlékben. Elmosódott. Minden elmosódott.
Ne csináld ezt Charles, kérlek, ne tedd ezt velem.
Minden fém megremegett és felemelkedett, minden, ki tudja hány méteres körzetben, és elindultak Charles felé, hogy elsodorják őt, de Charles erősebb volt még Erik legnagyobb kétségbeesésében is, és visszahullottak a földre mielőtt a közelébe érhettek volna, hangos robajjal, és fullasztó, nehéz porral.
Charles önmagát hagyta utoljára, mert arroganciájában azt akarta, hogy egy rövid időre ő legyen Eriknek az egyetlen, aki létezik. Mielőtt teljesen elpusztítaná őt.
És elégedettséggel töltötte el, hogy Eriket milyen erős érzelmek kötik hozzá. Még amikor hosszú éveken át nem is látta, nem hallhatott felőle. Még akkor is, amikor ellenségek voltak, és napról napra azt tervezte, miként fog rá támadni. Még akkor is, amikor bántotta, amikor megnyomorította őt, és amikor magára hagyta. Még most is, amikor Charles az elméjébe hatolt, és elrabolt tőle mindent, mindent.
Erik szerette Charlest, és Charles öröme sötét, és teljes volt, hogy ezt is elvehette tőle.

12.

Erik a földön feküdt, eszméletlenül, és kisimult arccal, csak a száraz vér a homlokán, a kosz a ruhájára tapadva, és a ráncok a szeme körül árulkodtak arról, hogy ki is ő valójában.
Charles öröme nyomtalanul elpárolgott, mintha sosem lett volna fontos neki, hogy legyőzve, összetörve lássa őt. Eltűnt a gyűlölete, de nem tért vissza a szeretet sem, amit régen, nagyon régen olyan erősnek érzett.
Charles nem érzett semmit. Teljesen üres volt.
Nem annyira üres, mint Erik.
Hallotta a tizenöt évvel ezelőtti önmagát, olyan fiatal, olyan naiv, és ostoba, ahogyan azt mondja, a megölésével nem lelsz békére.
Majdnem kiesett a kerekesszékből, amikor Erik fölé hajolt, ajkain érezve a haját, a fém és a vér hideg szagát, amik annyira hasonlítanak egymásra, és a hőt, ami a testében lüktetett. Átforrósodik a vas is, ha ilyen sokáig szorongatja emberkéz.
- Tűnj el, Erik - suttogta neki. - Maradj nyugton, és ne gyere vissza soha többé!

11.

A repülőgép súlyos fém-tömege megnyugtatóan vette körbe Eriket, az ülés fém karja kényelmesen simult a tenyerébe.
Ez volt minden, amit felismert.
Úgy érezte, hogy menekül, talán a csend elől, az üresség elől, ami majdnem bekebelezte őt. Nem tudta, hová menjen - azt tudta, hogy ugyanolyan jól beszél németül, mint angolul, és talán még kényelmesebben gondolkozik úgy, és hogy a neve Erik Lehnsherr, szóval Németországba ment.
Haza akart menni.

10.

De Németország semmit sem tartogatott a számára. Berlin hűvös volt, és ismeretlen, az emberek idegenek. Vonattal járta körbe az országot, érezve a hatalmát, amivel nem csak a vonat ajtaját tudta bevágni maga után, de ha akarta volna, akár ki is siklatja a szerelvényt, vagy összeroppantja, megölve minden utasát.
De ő is csak egy utas volt ebben a furcsa világban.
Egyre nehezebb volt városról városra utazni, elindulni valahonnan, ahol annyit időt sem töltött, hogy megszokja, és megérkezni valahová, ahol szintén annyit sem fog, hogy felismerje az utcákat. Hónapok reménytelen keresése után sem talált semmi ismerőset, és nem találta meg saját magát sem, így végül úgy döntött, hogy valahol megáll.
Élni akart, így letelepedett egy kis városban, olyan munkát vállalt, amivel a fém közelében maradhatott, és keresett magának egy nőt, akit szerethet.
De sem az állandóság, sem a munka, sem a társaság nem tette őt boldoggá.

9.

Az évek peregtek, az idő ősz szálakat szőtt a hajába, míg egész deres nem lett a halántéka, és annyira megszokta a kis világát, hogy már a sötét, esős estéken sem jutott eszébe, hogy ki lehetett valaha. Emlékeket gyűjtött azok helyett, amiket elveszített - kellemeseket, frusztrálóakat, bánatosakat, és eltemette magában az érzést, hogy milyen semmitmondó mindegyik.

8.

Aztán egy hajnalon, munkába menet, míg a város még aludt körülötte, megpillantott egy nyomorult, aprócska zöld alakot, valami ember-szerű teremtményt, aki elsiklott mellette, mielőtt jobban megnézhette volna. Észrevétlen utazója a furcsa világnak.
Eriknek eszébe jutott, hogy valaha ő is ugyanilyen volt, nem, most is éppen ugyanilyen, és megpróbálta kirázni a fejéből a lehetetlen gondolatot, de az makacsul belé ragadt, és lépésről lépésre egyre dagadt, míg nem úgy érezte, megfojtja. Sós tengervíz áramlott a tüdejébe, a végtagjai elnehezültek, és egy magabiztos, de támogató, olyan fájdalmasan ismerős hang azt mondta az elméjében: Nem vagy egyedül, Erik. Nem vagy egyedül.

7.

Maga mögött hagyott mindent, a lakását, amiért keményen megdolgozott, a munkáját, egy összetört szívet - Németországot. Kinyitotta az oly régóta szorosan lehunyt szemeit, és keresni kezdett. Európa nagy városai tárt karokkal fogadták őt, és évtizednyi változásokkal, amikből kilátta az elenyészett múlt ismerős árnyait.
Valóban nem volt egyedül, és egyszerűbb volt mutánsokat találni, mint gondolta volna - egyszerűbb, mint valaha, mert kevésbé kellett titkolniuk, mint eddig bármikor. Mindenki tudta, hogy léteznek, és néhányan még csak nem is gyűlölték őket. Mindannyian együtt akartak maradni, csoportokat alkottak, hogy védelmezzék és támogassák egymást.
Erik nem akart közéjük tartozni.
Egyetlen ismerősre sem lelt, és őt sem ismerte fel senki - nem tudta, hogy azért, mert már senki sem volt életben, aki felismerhette volna. Sehol sem.
Előbb-utóbb pénzre is volt szüksége, úgyhogy rabolni kezdett, nem amatőr módon, zsebtolvajlással. Sosem élt igazán a hatalmával - legalábbis azokban az időkben, amire emlékezett. Sőt, titkolta, hogy nyugodtan tudja élni a nyugodt kis életét. Most lenézte saját magát érte, mert erős volt, sokkal erősebb bárki másnál a környezetében. Erősebb a többi mutánsnál is, és különb. Szóval rabolt, és nem csak azért, mert szüksége volt rá, hanem mert rájött, hogy megteheti.

6.

Franciaországba utazott, amit ugyanolyannak érzett, mint bármely más helyet Európában. Létezik, hogy már mindenhol járt a világon?
Rájött arra, hogy franciául is tud.
Valaha okos volt. Valaha volt valaki, mielőtt élve eltemette volna magát egy német kisvárosban. Gyerekkorában, a háborúban, ezt tették a zsidókkal. Élve eltemették őket, és még mennyi de mennyi más szörnyűséget.
Járt ott, járnia kellett ott, és soha nem akarta volna elfelejteni.
Nincsen egyedül, tudta, és azt is, hogy volt valaki, aki ezt tette vele. Emlékezni akart rá.

5.

Anglia hideg esővel ütötte az arcát, a víz összeragadt a hajában, mintha vér lett volna, és mindenki hangját ismerősnek vélte. Keresett valamit az arcvonásokban, de nem találta sehol sem.

4.

Spanyolországban megölt egy embert, aki rá támadt, amikor látta, hogy a képességét használja, azután csak állt a holtteste felett, és várt valamire. Nem történt semmi, és tudta, hogy nem ez az első ember életében, akit megölt.

3.

Amerika hatalmas, és csábító volt, és Erik remegett az idegességtől. Menni akart, és maradni akart. Visszhangját hallotta a fejében egy hangnak, amire nem tudott emlékezni, de ami azt sugallta, hogy ne gyere vissza soha többé. Innen tudta, hogy muszáj mennie.
Az Egyesült Államok merőben más volt, mint Európa, szabadabb, tágasabb, és üresebb, hiába az emberek képtelen, siető, hangos tömege. Minden város más, mégis ugyanolyan, és Erik végigrabolta az összeset, ahol megfordult, részben mert még több pénz kellett neki, részben azért, hogy felhívja magára a figyelmet, és nem törődött azzal, hogy hány embert öl meg közben, mert úgyis rengetegen voltak, és olyan feleslegesek, és tehetetlenek. Képtelen volt nyugton maradni, ellenállt a láthatatlan kezeknek, amik lenyomták a vállát, bele akarták tiporni a földbe. Felemelte a fejét, és figyelt.
New York hangos volt a mutáns-harcoktól. New Yorkban féltek a mutánsoktól. New York teljesen a mutánsoké volt. Erik az otthon illatát érezte a szmog-terhes levegőben.
New Yorkban mutáns-bárok voltak, ahová emberek nem tehették be a lábukat. Egy ilyen helyen hallotta meg először Charles Xavier nevét.
A névhez pedig egy arc tartozott, amit még soha nem látott, és amit mégis részletesen fel tudott idézni magában. Hullámos, barna haj, különböző hosszúságban, sokáig ismernie kellett őt, az orra formája, ragyogó kék szemek, és vérvörös ajkak. A lángoló kék szemek, és pengeélesre szorított ajkak, amint fölé hajol, a harag barázdákat von a homlokára. Az erős kezek, amik a kerekesszéket előre hajtják, és amik a hajába simulnak, amint suttog neki. A lábai, amik Erik miatt mozdulatlanok.
Erik össze tudta rakni magában Charles Xaviert, de nem tudta összerakni az érzéseit iránta.

2.

Charles volt a New York-i mutánsok vezetője. Charles titokban tartotta magát, de elképzelhetetlen hatalma volt minden és mindenki felett, az emberek rettegtek tőle, és bizonyos szempontból a mutánsok is, akik számára biztosította a kényelmes életet, de elvárta cserébe a teljes engedelmességet. Soha, egyetlen mutáns sem ment el New Yorkból, újabbak viszont mindig jöttek.
Egész New York Charlesé volt.
Szóval most már Erik is.

1.

Erik azonnal felismerte Charlest - pont olyan volt, amilyennek elképzelte őt, nem, pont olyan, amilyenre emlékezett. Csak a haja kúszott feljebb a homlokán, és a szája vonala keményedett meg véglegesen. A szemei sem ragyogtak többé.
- Erik - köszöntötte őt megfejthetetlen hangon. Nem csodálkozott, hiszen tudta, hogy Erik itt van, New Yorkban. Hagyta neki, hogy megtalálja őt, beengedte az otthonába, hiszen tudta, hogy nem jelent a számára fenyegetést.
- Charles - mondta Erik, a név olyan természetesen csúszott ki a száján, mintha nem feledte volna el majd’ tizenöt évre. Az ajkai még mindig emlékeztek rá.
- Nem hittem volna, hogy látlak még valaha - folytatta Charles kellemes, szinte dallamos hangon, és Erik nem tudta, hogy a forróság süti-e a bőrét, vagy a jég. - Igen, persze, hogy tudod már, én tettem ezt veled.
- Miért? - kérdezte Erik egyszerűen, nem is vádlón, mert hirtelen már nem érzett haragot, csak valami kétségbeesett kíváncsiságot, és vágyat. Saját maga után vágyakozott.
- Azért, Erik, mert rossz ember voltál - felelte Charles érzéketlenül, a tekintete Erik szürke szemeibe csapódott. - Most sem vagy jó, de akkor borzalmas voltál.
Hogyan lehettem rosszabb nálad is, Erik nem akarta kimondani, de Charles elől nem tudta titkolni a gondolatait. Egyébként is minden gondolata az övé volt, hiszen Charles alkotta őt.
- Lehettem volna gondosabb is - mondta Charles. - Meg is ölhettelek volna. De én nem vagyok gonosz, Erik. Szigorúnak kell lennem, de megalkottam a tökéletes világot, ugyan most még csak New Yorkban, de idővel mindenhol meg fogom majd. Sajnálom, hogy neked nem volt helyed ebben a világban.
- Mégis mit követtem el, amivel ezt érdemlem? - kérdezte Erik összeszorított fogakkal, és ököllel, hogy több méteres körzetben minden fém reszketni kezdett haragjában. Ez emlékeztette valamire Charlest.
- Inkább arról van szó, hogy mit akartál elkövetni - mondta Charles továbbra is rezzenéstelenül, mintha nem érzékelné, hogy mit tesz Erik az épülettel körülöttük. - Nem akarod tudni - fejezte be, és azután, talán pont azért, mert úgy gondolta, hogy Erik nem akarja tudni, szinte gyerekes módon, mindent rá zúdított.
Emlék-töredékek, gondolatok, és tervek, a bosszúvágy, ami mindig is a markában tartotta Eriket, és az engesztelhetetlen düh, amitől sikerült megszabadítania, de minek, ha így is ugyanott kötött ki, és minden pillantása, és minden mozdulata, és a tenger, ami majdnem megfojtotta. És mindent átitatott Charles keserűsége, amit már régóta elzárt saját magában, és elnevezte Eriknek, és soha többé nem foglalkozott vele, mégis ez volt az, ami ide vezette őt. Erik. És Raven, Raven.
Erik megszédült, és majdnem hátraesett, túlzottan erőteljes volt, túl sok, és egyáltalán nem az övé. Ez az egész Charlesé volt, Charles gyűlölete, Charles fájdalma, Charles mérge, amikkel már ő maga sem törődött, csak megfakult emlékként éltek benne. Ez nem Erik volt.
De azért voltak dolgok, amiket megértett.
- Mindent elvettél tőlem - mondta Erik magában Charles hangján, egy fiatalabb Charles hangján, és Charles keserűen mosolygott, az ujjai a halántékán, azután Charles kegyetlenül mosolygott.
- Szóval te is mindent elvettél tőlem - fejezte be Erik a levegőt kapkodva, szinte nyöszörögve.
- Ha így tetszik - mondta Charles sértődés nélkül, lassan visszahúzódva, majd összefonta a kezeit az ölében. - Elnéző voltam veled.
Erik újra egyedül volt az agyában, az érzelmek tajtékai lassan lecsillapodtak, és tudta, hogy semmit sem kapott Charlestól, csak a régi-régi gyűlöletét iránta, és a fájdalmat, amit okozott neki. Azokat a dolgokat, amik már neki magának sem számítanak. De ez volt minden, amit megtudott saját magáról, és nem lehetett ez minden, amit volt. Többnek kellett lennie, voltak jó dolgok is. Volt családja. Volt, amiért reggel kinyissa a szemét. Volt, ami miatt Charles ismerte a mosolyát. Eriknek így csak még inkább szüksége volt arra, hogy tudja, ki volt valaha. Hogy kicsoda valójában.
- Tudnom, kell, Charles - mondta kétségbeesetten. - Kérlek. Muszáj tudnom. Add vissza!
- Nem tudom - mondta Charles hidegen. - Mindent kitöröltem. Nem tudom visszaadni neked az elveszett életed.
És a legrosszabb az volt az egészben, hogy igazat mondott, de Erik nem hitte el neki.
Charles nézte a teljesen összetört férfit maga előtt, a reszkető kezeit, és a könnytől csillogó szemeit, és nem érzett semmit. Elküldhette volna őt. Újra kitörölhette volna az emlékeit, és utasíthatta volna, hogy ne jöjjön ide soha többé. Most már erősebb volt, újabb évtizedek kellettek volna ahhoz, hogy Erik jelleme felülírja a parancsát, de mindegy is, mert Erik addigra már valószínűleg halott lenne, vagy olyan öreg, és tehetetlen, hogy már nem tudná követni a megérzését, a vágyait.
De Charles kihűlt, üres lelkét nem melegítette fel a gondolat. Nem akarta elküldeni Eriket, sem megölni, és nem is akarta különösebben maga mellett tartani.
Már nem törődött vele.
- De még mindig erős mutáns vagy - mondta Eriknek. - Hasznodat tudnám venni.

0.

A fájdalom elhalványodott, de hiszen nem is volt Eriké soha, és ha Charles nem foglalkozott vele, neki miért kellett volna? Mind a kettejüknek le kellett mondani valamiről, Eriknek a múltjáról és, nos, talán Charlesnak is. Erik nem tudta volna megmondani, hogy melyiküknek volt a nehezebb, de most már könnyű volt, és természetes.
Erik szerette Charles New Yorkját, jobban mint bármi mást.
És bár Charles teremtménye volt, most már azt is tudta, hogy Charlest pedig ő tette azzá, aki - tehát mindez valójában az ő eredménye. New York legalább annyira az övé is volt.
Néha azért elgondolkozott azon, vajon a régi énje elégedett lenne-e ezzel, és hogy vajon másképp csinálta volna a dolgokat, ha tudja, hogy az ár, amit fizetnie kell érte, saját maga lesz.



10 megjegyzés:

  1. Maradj a fluffoknál. Nem azért, mert ez nem volt jó, hanem azért mert szomorú lettem tőle q.q nem szeretek szomorú lenni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De végülis happy endes... bizonyos szempontból. Mármint olyan szempontból, hogy először el akartam küldeni Eriket Japánba, vagy valahová a világ végére. Így legalább együtt maradtak.

      Törlés
    2. Igen, tudom. XD Nem, de tényleg, végülis nagyjából boldogak. Na jó. Erik boldogabb, mint valami normális, unalmas kis életben, Charles meg... hát ő legalább menő.

      Törlés
  2. WhUHH.
    Szóval én nem szoktam szeretni a dark!Charles-t, és kétkedve ültem le ez elé.
    Aztán kerekedett belőle egy kegyetlen tündérmese, és én imádtam.
    A szerkesztés meg sziporkázik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Awwaww köszönöm. <3
      Pedig Charles túl erős mutáns ahhoz, hogy mindig ő maradjon a jó fiú. Tényleg, nem is tudom, hogyan bírja, főleg, hogy ennyi rálátása van a többi emberre. Mondjuk itt nem igazán sikerült azért összehozniuk a végén, de mennyivel reálisabb opció, hogy Charles áll át Erik oldalára, semmint fordítva? Szerintem sokkal.

      Törlés
    2. Charles Will Graham szindrómás, a képességei (és a szerelme) erejét meghaladja az igazságérzete.

      Törlés
    3. Á nem, én hiszek abban, hogy megfelelő körülmények között lehetséges a Dark!Charles. Különben is, azt hiszi, hogy amit csinál, az helyes.

      Törlés
  3. Egy igazán érdekes nézőpontból mutattad be a dolgokat, nagyon idegen volt az elején, de valahogy mégis természetesen hiteles. A kételkedés, a végigvonuló, megfeszített harag és kongó üresség szépen feszül rá a szerkezetre. Csodás.
    Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahh én köszönöm a kommentet, örülök, hogy sikerült meggyőznöm téged. :3

      Törlés