Két világ között

Tudtátok, hogy a 12 majom filmből csináltak egy sorozatot? Mint kiderült, egészen nézhető, jó kis időutazós fordulatokkal, és szerethető karakterekkel. Én legalábbis megkedveltem őket itt, ezért írtam ezt a kis szösszenetet. Az első évad elején játszódik, amikor még minden egyszerű és szép, mármint a későbbiekhez képest. Cole/Ramse, kicsi 18-as karikával, és egy elmaradhatatlan Cassie-vel a háttérben.

Cole az erkély korlátján könyökölt, és csak nézte a mozzanatlan tájat. Mostanában sűrűn keresett menedéket itt, hogy kitisztítsa az ugrástól lüktető fejét. Volt még néhány friss sebhelye, és fájdalmas zúzódása is, emlékek az utolsó küldetéséről, de hát az ilyenekhez már rég hozzászokott. De az időutazás? Az még sokadik alkalommal is ugyanolyan megterhelő volt.

Odabent Jones valószínűleg még mindig azon veszekszik a többiekkel, hogy ezúttal mikorra kéne őt visszaküldeni, és ebbe Cole-nak olyan kevés beleszólása volt, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy csendben lelépett.

2015 egy nyüzsgő, élettel teli idő volt, és Cole azon kapta magát, hogy egyre inkább élvezi, holott tudta, hogy számára csak szellemvilág az egész - azért állt most is kint egyedül, beszívva a hideg, friss levegőt, hogy emlékeztesse magát arra, hogy az ő otthona ez az üres, lepusztult bolygó, teli veszéllyel, mocsokkal, és pusztulással. Cole szemszögéből mindkét helyet rég halott emberek lakták, de a múltban legalább mindenki élőnek tűnt, és ettől Cole is élőnek érezte magát.

- Hé, tesó!

Cole összerezzent, és hirtelen megfordult. Csak Ramse állt mögötte, de nem is olyan régen még igencsak pórul járhatott volna azzal, hogy ennyire elkalandozott a figyelme, ez persze Ramse-nek is feltűnt. 2043-ban az ember nem nagyon engedheti meg magának, hogy lazítson.

- Nagyon elbambultál - jegyezte is meg Ramse, ahogy Cole mellé támaszkodott a korláthoz.  

Cole csak hümmögött valamit válaszként.

- Ne is mondd, Cassie-ről álmodoztál - tette hozzá Ramse ferde mosollyal.

Cole erőtlenül visszamosolygott rá, jobb volt hagyni, hogy a barátja ezt gondolja. Na meg azért nem is állt annyira messze az igazságtól - 2015-re gondolni egyet jelentett azzal, mint Cassie-re gondolni.

- Igazán különleges lehet… - folytatta tovább bíztatólag. Nagyon szóra akarta bírni a barátját.

- Ő a legtisztább dolog, amihez valaha közöm volt - ismerte be Cole, és rögtön zavarba is jött a vallomásától, de most már be kellett fejeznie. - Tudod, hogy értem. Soha életében nem kellett semmi rosszat tennie.

- Nos, én biztos vagyok benne, hogy te vagy a legtisztább dolog 2043-ban - mentette ki őt Ramse. - A többieket talán be tudod csapni a borostáddal, de engem nem. Kibaszottul virágillatod van.

- Most lebuktam. Látnod kéne milyen fürdőszobák vannak 2015-ben! Tiszta, meleg, és világos, meg forró víz, amennyit csak akarsz!

- Most csak féltékennyé akarsz tenni.

- És szó sincs azokról a nyomorult szappanokról, amiket itt alig lehet beszerezni. Tusfürdők, amik olyan illatúak, hogy nem is tudod eldönteni, hogy meginni kell, vagy magadra kenni. És te tudod egyáltalán mi az, hogy hajkondicionáló? Na, mondjuk neked arra nem lenne szükséged.

Ramse meg sem próbált úgy tenni, mintha valami poénosat hallott volna, és annak sem mutatta jelét, hogy már az előbb megállapította, a bágyadt esti napfényben Cole haja olyan tisztán ragyog, hogy már majdnem szőkének tűnik, arról nem is beszélve, hogy talán évek óta nem volt már ilyen rendesen megfésülködve. Már majdnem úgy nézett ki, mintha nem lenne egy vadember.

- Én pedig már kezdtem reménykedni abban, hogy Cassie közelsége miatt bűzlesz úgy, mint egy lány.

- Fogd be! - mondta ezúttal őszintén mosolyogva Cole. Ramse elégedett volt magával, amiért sikerült felvidítania őt.

- De most komolyan, ha már ott vagy azon a paradicsomi helyen, élvezd ki egy kicsit, igazán megérdemled! Hajts rá! - Ramse hangjába ezúttal keveredett némi komolyság, talán még szomorúság is.

- Ugyan mégis miért érdemelném meg? - sóhajtotta Cole.

- Arra készülsz, hogy megmentsd a világot. Szerintem ez épp elég indok.

De Cole-t azért küldték vissza az időben, hogy megöljön valakit, és akármilyen ember is volt a célpontja, ez egyáltalán nem tűnt heroikus dolognak. Ráadásul még hiábavalónak is bizonyult, mint ahogyan az összes többi kioltott élet is.

- Mintha nem lenne így is eléggé kockázatos játszani az idővel - morogta Cole, de közben csak arra tudott gondolni, hogy mennyire szeretne tényleg ráhajtani Cassie-re. Hogy mennyire jó lenne egy másik életet élni, ott a múltban, és egy kicsit másvalaki lenni. De tudta, hogy ennek az az egyetlen módja, ha végre sikerrel jár, megmenti a világot, és kitörli az egész eddigi életét. Végülis az elejétől kezdve tudta, hogy a küldetésének a része az öngyilkosság, de szívesen ölte meg magát egy másik, jobb Cole-ért, és azért, hogy Cassie életben maradjon. Na meg azért a hétmilliárd emberért, akiket a vírus kiirtott.

- Inkább menjünk be, mielőtt halálra fagyunk - javasolta Ramse, aki ugyan kabátot húzott magára, ellenben Cole egy szál felsőben álldogált kint már ki tudja mióta.

- Én még maradok kicsit - mondta Cole. - Ha visszamegyek, Jones tutira letámad a következő küldetés részleteivel. Túl fáradt vagyok hozzá.

- Oké.

Ramse kibújt a kabátjából, és Cole vállára dobta, mert hát ő mindig is ezt csinálta, vigyázott rá. Hogy ne fázzon meg, lehetőség szerint legyen mit ennie, ne kapják el őt a fosztogatók - és hogy ne váljon végül Cole maga is azzá.

Már este volt, amikor Cole kopogtatott Ramse szobájának az ajtaján - hát, talán inkább kabinnak lehetne nevezni azt a kis, rideg helyiséget, amit Ramse-nek adtak, de valamivel azért különb volt, mint egy cella, és jóval különb, mint odakint bármi, ahol az utóbbi évek során meghúzódtak.

- Itt a kabátod - mondta Cole, ahogy belépett a helyiségbe. Ramse félig feküdt, félig ült az ágyon, a lábát lelógatva, mondjuk nem nagyon volt más választása, lévén, hogy ez volt az egyetlen bútordarab a szobában. - És hoztam még valamit - tette hozzá Cole, kihorgászott a zsebéből egy kis nejlonzacskóba tekert csomagot, és odadobta Ramse-nek. - Boldog szülinapot!

- Nincs is szülinapom - mondta Ramse felvont szemöldökkel.

- Hát igen, de nem várhattam vele addig. Lehet, hogy holnap megváltoztatom a világot, és mi ketten nem is fogjuk ismerni egymást.

Ramse kibontotta a cseppet sem ünnepi csomagolást, és elvigyorodott, amikor meglátta, hogy egy tábla csokit rejt.

- Hogy a francba emlékeztél rá? - kérdezte. Valamikor, nagyon régen, amikor még hozzá lehetett jutni ilyesmikhez, ez volt a kedvence.

- Nehéz lett volna elfelejteni, már a gyerekotthonban is mindig elcsórtad tőlem.

- Én erre nem egészen így emlékszem, de mindegy… Amúgy meg, mi már ismertük egymást a vírus előtt is, szóval akármilyen is legyen az a szép, új világ, amit létrehozol, abban ugyanígy barátok leszünk.

- Ebben nem lehetsz biztos.

- De az vagyok. Na gyere ide! - mondta Ramse, és feljebb ült az ágyon, hogy Cole elférjen mellette. - Vagy nem vagyok eléggé tiszta neked? - tette hozzá csipkelődve, és Cole nem hallotta ki a szavai élét.

- Nem tudom, és én nem vagyok túlságosan tiszta neked? - kérdezett vissza Cole vigyorogva, de közben leült Ramse mellé.

- Hát, tény, hogy vannak dolgok, amik mocskosan jobbak - felelte Ramse, aztán, csak hogy bebizonyítsa, Cole hajába markolt, és magához húzta egy csókra. És Cole tincsei az ujjai között szokatlanul selymesek voltak, viszont az ajkainak íze mit sem változott, még érezte rajtuk az alkoholt, amivel a visszatérésekor koccintottak, annak ellenére, hogy már megint nem járt sikerrel - megünnepelve azt, hogy van még egy napjuk ezen az elcseszett világon, együtt.

És Cole megfeledkezett 2015 minden fényéről, kényelméről, és szépségéről, és az volt, aki mindig is - kiürült városokban és hideg erdőkben bolyongó férfi, akit megedzett már az élet, és aki tud könyörtelen lenni, ha valamit meg akar szerezni. De nem kellett mindig annak lennie, néha megtehette, hogy megadja magát, és hagyja, hogy hátra döntsék az ágyon.

- Fordulj meg! - mondta Ramse, amikor elhúzódott a csókból, és Cole gondolkozás nélkül engedelmeskedett neki, miközben már húzta is le a nadrágját. Nem igazán foglalkoztak azzal, hogy az okvetlenül szükséges ruhadarabokon kívül mást is levegyenek egymásról - túlságosan sokat szeretkeztek már a szabad levegőn, hidegben, nem eléggé biztonságos helyeken. Még a Cole combjához nyomódó fegyver áthevült fémje is ismerős volt számára, ahogyan Ramse lehelete a tarkóján. Mindig így csinálták, azután nem beszéltek róla, mintha nem lenne ebben semmi különleges, mintha nem is számítana semmit, végülis szabad emberek voltak, de a hosszú évek alatt, amit együtt töltöttek ebben a rémálomban, az életükben, sokszor ez jelentett mindent.

És most is, mint mindig, vadak voltak, durvák, és szenvedélyesek, de ezúttal Cole agya mélyén ott fészkelődött a gondolat, hogyha majd véget ér, és ő és Ramse elnyúlva ölelkeznek az ágyon, újra a múlt ragyogására fog vágyni, az élő város zajaira, és Cassie-re, mindazokra a dolgokra, amik sosem lehetnek az övéi. De aztán Ramse csinált valamit, ami igazán jó volt, és Cole újra a jelenben érezte magát, és nem gondolt semmire, még legalább néhány percig, néhány hosszú percig, amíg a hátára hajoló Ramse karjaiba kapaszkodott.

Másnap aztán, újra 2015-ben, Cole megint ráeszmélt, hogy mennyire különleges Cassie, mennyire más, mint bárki, akit valaha ismert. Mennyivel különb még Ramse-nél is, aki pedig a legjobb ember, akit csak a hátán hordott az apokaliptikus föld. Talán abban a világban, ahol sosem pusztít a vírus, majd minden ilyen lesz. Cole azt már nem tudta, hogy Ramse-nek igaza van-e abban, hogy ő megérdemli ezt. Vagy hogy a világ megérdemli-e. De abban biztos volt, hogy ezt akarja.