És én fogom még látni valaha a napfényt?

2x11 spoiler. Happy end-szerű verzió, mert túlságosan fájdalmas rész volt.

Will kába tekintete elől jótékony szürke pára takarta el a metsző neonfényt, ő mégis mindent megtett, hogy átlásson rajta. Jack Crawford alakja bizonytalannak tűnt előtte, mintha csak egy szellem lenne. Lehet, hogy meghalt, és most csak a kísértetét látja, vagy hallucinál, morfondírozott magában Will, vagy is lehet, hogy ő maga halt meg.

Túl gyenge volt ahhoz, hogy mozduljon, de tökéletesen hallott, csak a tompa agya nehezen fogta fel a felé közvetített információt.

- Megcsináltad, Will - jutottak el végre hozzá Jack szavai. - Elkaptad Lectert.

Will érzései elnyújtva, puhán keringtek a morfium-bódultságban. A győzelem émelyítő remegése, megkönnyebbülés, sötét elégedettség, és mély szomorúság. De úgy rémlett neki, mindig ezt érzi, amikor sikerül elkapnia valakit.

- Soha többé nem fogja látni a napfényt.

És én fogom még látni valaha a napfényt?

- Ne próbálj meg beszélni! - érkezett a gyengéd figyelmeztetés. - Időbe telik, de rendben leszel!

- Shh, minden rendben lesz - hallotta Will. - Azt hiszem, a szívedet fogom megenni.

Will gyomra nyersen lüktetett a hűvös levegőn, mintha külön életet élne, és Will képtelen volt felemelni a karjait, hogy eltakarja magát. Vörös kúszott a szemei elé, ami szintén élt, mozgott, tekergett, és úgy tűnt, az arcára folyik, először persze azt hitte, hogy vér, aztán rájött, hogy csak haj.

- Ha nem tévedek, nem lenne szabad itt lenned, Freddie.

Will hangja szánalmasan erőtlen volt, de a tekintetéből áradt a megvetés, és a szégyen, hogy nem tud védekezni.

- Azt hittem, hogy meg fogsz ölni, úgyhogy ezt megérdemlem - mondta Freddie a vaku sokkoló villanásában. Nem mintha különben visszafogta volna magát.

Egy adott pillanatban én is azt hittem, hogy meg foglak ölni.

Will ujjai között göndör, piros tincsek. A fülében hisztérikus sikoly. Kétségbeejtően tudatában volt annak, hogy mennyire gyűlöli ezt a nőt, és hogy mennyi nyűgöt vesz magára azzal, hogy életben hagyja.

Will ujjait lőpor égeti. Meg akarta menteni Abigail életét, ezért kellett megölnie - kivégeznie - az apját. Meg akarta menteni Margot életét, ezért kellett megölnie azt az embert is, akinek még a nevét sem tudta. Nem, ez nem igaz, cseppet sem érdekelte őt Margot élete, azt akarta megmenteni, aki benne növekedett.

Will ijesztően pontosan érzett rá arra, hogy mit tervez Hannibal Lecter, kiolvasta a sajnálatába burkolt könyörtelenségből.

Nem akarta elveszíteni még egy gyermekét.

Vér Will öklén - tiszta önvédelem volt, tiszta gyilkos indulattal elkövetve. Kihámozta Randallt a vadállat bőréből, és tálalta Hannibalnak. Olyan könnyen gyilkolta meg Mason Vergert is, amilyen könnyedén az ölte volna meg a magzatát - igazán nem is volt más választása - azután úgy tálalta, mintha Hannibal tette volna.

A takaró visszahullott Willre, és a melege gyilkos nyugalmat adott, nem pedig gyilkos rémálmokat.

Amikor Will kinyitotta a szemeit, a meleg kéz, ami fogta a kezét, elhúzódott.

- Alana - lehelte Will cseppet sem csodálkozva.

- Hello Will. - A köszönése halk volt, bizonytalan. - Hogy érzed magad?

Válaszként Will cinikusan elmosolyodott. Mégis hogyan lehetne? Vágyott vissza a fél-öntudatlanságba, ahol a fájdalma tompa sajgás volt csupán, és Alana jelenléte elmosódott, kényelmetlen képzettársítások nélküli.

- Will... - Alana hangja még bizonytalanabb lett, őrjítő. Will szeretett volna felnevetni, de még a gondolatába is belefájdult a hasa, és hányingere lett. - Meg fogsz tudni valaha bocsájtani nekem?

- Semmit sem tettél, amit meg kéne bocsájtanom - felelte Will egykedvűen.

- A barátom voltál, és nem bíztam benned. Ott hagytalak, amikor…  

- Hannibal is a barátod volt - vágott közbe Will. Szinte látta maga előtt a megvető pillantását a faragatlanságáért. - És az enyém is - tette hozzá mintegy kiengesztelésül. - Nagyon meggyőző tud lenni, én már csak tudom. Volt idő, amikor engem is elvakított.

Azután belém mártotta a kését, átszelte a húsomat, remegő ujjaim között éreztem a forró, sikamlós belső szerveimet, a karjai közé hullottam, és gyengéden a földre fektetett. Éreztem a leheletét az arcomon. Meg fog enni, és én szinte hagytam. Szinte akartam.

Ugyanezt tette veled is, Alana?

Will nem hallotta Alana válaszát, a tekintete a kórházi takaró fehérjébe mélyedt, mintha átlátna a szöveten, bele a megnyúzott testébe. A zsigerek tekervényében nem ismerte fel önmagát.

- Te vigyázol a kutyáimra, amíg itt vagyok, ugye? - kérdezte végül, amikor beállt a csend.

- Igen, Will, hát persze.

Will még mindig nem érezte jól magát, de örült neki, hogy otthon van.

A házának kellemes félhomálya, és ismerős illata, a karosszék, aminek a szivacsa az évek alatt már tökéletesen kényelmesre formálódott, a kutyák halk szuszogása, és motozása, a whisky nehéz íze a szájában - mindez Will volt. Persze még nem lett volna szabad innia a gyógyszerek miatt, amiket kapott, de nem tudott ellenállni kétujjnyi whiskynek lefekvés előtt.

Kutyaugatás zavarta meg az esti rituáléját.

A hideg azonnal áttüremkedett a pulóverén, amint ajtót nyitott - Margot állt odakint vörös szövetkabátban, keskeny kesztyűkben, és zord pillantással.

Will udvariasan betessékelte őt.

Margot szinte szertartásosan lassan bújt ki a kabátjából, és Will még a távolságtartásán, és keserűségén át is látta, hogy milyen csinos nő. Akármi is szakadt rá a bátyja halálával, az biztosan elviselhetőbb volt, mint maga a bátyja - és az a néhány plusz kiló kimondottan jól mutatott rajta.

A homlokán egészen halovány nyoma maradt az őt ért támadásnak, és Will újra hallotta az autók ütközésének fülsiketítő csattanását, ami után a pisztolyának dörrenése halk pukkanásnak hatott csupán. Margot megbénult a rémülettől, amíg Will kiugrott az anyósülésről, a férfi fölé térdelt, és kiszorította belőle a maradék életet is - Carlónak hívták, ezt csak később tudta meg Will, de nem számított, mert neki már csak rugalmas bőr és halkan roppanó csont maradt a kezei között, és forró vércseppek az arcán.

Will egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy talán bele tudna szeretni Margot-ba. Azután rájött, hogy részeg, és elfogódott. Nem kellett volna a gyógyszerre innia.

Töltött magának még egy kortyot, amint beljebb léptek a szobába, és leültek egymással szemben.

- Megkínálsz? - kérdezte Margot a nyitott whisky-s üveg felé pillantva.

- Nem - felelte Will, és nem túl tolakodóan végigmérte a nőt.

Margot felsóhajtott, és hátradőlt a fotelban.

- Lány. - Margot önkéntelenül is átkarolva gömbölyödő hasát, és Will szívmelengetőnek találta ezt az anyai reflexet. - Fiúra van szükségem… Így semmit sem fog örökölni.

- Tudom - felelte Will.

- Mindent elveszítettem - mondta Margot lemondóan.

- Azért nem mindent veszítettél el. - Will Margot felé mutatott a poharával, aztán lehúzta az italát, mintha csak koccintást imitált volna.

Margot örömtelenül felnevetett, és Will hiába kereste a tekintetét.

- Nekem csak ennyim van - Will körbefuttatta a tekintetét a szobán. - De szeretném megosztani a lányommal.

- Nem mintha el tudnám vetetni - jegyezte meg Margot. - Már majdnem hat hónapos.

Will szomorúan nézett Margot-ra, és Margot tekintete is szomorúságot tükrözött, de ugyanaz az érzés egészen más forrásból fakadt bennük.

Will újfent a kórházban volt - a betegség, és a fertőtlenítő túlságosan is ismerős illata percek alatt beitta magát az orrába, és megfájdította a fejét. A sérülés a gyomrán lüktetni kezdett, és Will nem tudta, hogy a fájdalom csak pszichoszomatikus-e, vagy az izgatottsága miatt hasított belé.

Egy kedves arcú nővér vezette végig Willt a hosszú folyosón, és nyitotta ki neki az ajtót.

Will egy pillanatra megtorpant, úgy érezte, hogy nem készült fel a pillanatra - de közben annyira várta is. A nővér betipegett előtte a helyiségbe, és megállt az egyik ágy mellett.

- Na jöjjön csak, ne legyen már ennyire megrémülve! - mondta biztatóan mosolyogva. Will zavarban érezte magát, de hallgatott rá, és végre követte őt.

- Ő itt a maga gyereke - mondta a nővér olyan büszkén, mintha bizony ez neki lenne köszönhető, de Will ezt már meg sem hallotta, mert közben a kiságy fölé hajolt. Ráncos képű baba feküdt az ágyban rózsaszín takaró alatt, és felfelé kukucskált a férfire, akit akkor látott életében először. Hatalmas szemei voltak, mint az anyjának, és már most sötét, göndör pihehaja, mint az apjának, holott még csak három napja született. Apró ökleit felemelte, és felkiáltott örömében - Will máris el volt ragadtatva.

- Nagyon vidám kisbaba - jegyezte meg a nővérke. És már napok óta itt van - tette hozzá magában, és azóta még nem látogatta meg őt az apja, és az anyja is csak sápadt arccal, kedvetlenül fekszik az ágyában, és ideges, ha szoptatni kell.

- Felvehetem? - kérdezte Will ragyogó szemekkel.

- Hát persze! - mondta a nővér majdnem ugyanolyan boldogan, mint az apuka. Még fiatal volt, és szerette a munkáját.

Mivel Will annyira aggódva nézett, ezért a nővér a segítségére sietett, kiemelte az ágyból a kicsit, aztán óvatosan a férfi kezébe adta. Will nem emlékezett rá, hogy valaha is fogott volna a kezében babát, így először kicsit ügyetlenül, feszengve tartotta. Aztán a kislány felkacagott, és a kicsi kezeivel az apja felé kalimpált. Erre Will megfeledkezett magáról, az arcához emelte a gyerekét, hagyta, hogy a miniatűr ujjaival a hajába markoljon, és megrángassa. Ez a másodpercnyi, éles fájdalom nevetségesen boldoggá tette Willt, annyira, hogy képtelen volt abbahagyni a vigyorgást. Hangtalanul nevetett, amíg ki nem csordult a könnye.

Arra gondolt, hogy bárkit képes lenne puszta kézzel megölni ezért a gyerekért, de ettől még nem lesz pszichopata, csak apa.

És már tudta, hogy néha azért fogja még látni a napfényt.