Jó szórakozás lenne

Új sorozat: Fargo. A hozzá tartozó új ship: Lornester (Lorne Malvo/Lester Nygaard - tudom én, rögtön rájöttél ha ismered őket, ha meg nem, akkor úgyse mond semmit).
Ha még nem láttad a sorozatot: uzsgyi! Komolyan! Sötét humor, és imádnivalóak a karakterek.
A fic persze slash, semmi durva, csak kijavítottam a sztori végét a számukra. ;)

Az igazat megvallva Lorne Malvo úgy gondolta, hogy a világ alapvetően egy szörnyen unalmas hely. Ezért aztán minden alkalmat megragadott arra, hogy egy kicsit érdekesebbé tegye legalább önmaga számára, ezzel együtt szükségszerűen azok számára is, akikre helyzetükből adódóan, vagy pusztán véletlenül felfigyelt.

Lester a második kategóriába tartozott.

Először egyáltalán nem foglalkozott vele, csak egy fickó volt, akivel együtt ültek a sürgősségin a sorukra várva, és aki képtelen volt abbahagyni a türelmetlen morgolódást, és a nyavalygást. Végülis éppen azzal keltette fel Lorne figyelmét, hogy olyan szerencsétlenül festett, mert ismerjük be, Lorne-nak mindig is tetszett az ilyesmi - ilyenkor a legkönnyebb felborítani az emberek egyensúlyát, elég hozzá egy kicsit megpiszkálni őket.

Szóval Lorne arra jutott, hogy miért is ne, és beszédbe elegyedett vele.

Lester nem csak hogy abszolút lúzernek tűnt, hanem valóban az is volt - és néhány mondat elég volt hozzá, hogy Lorne megállapítsa, sok mindent elfojt magában. Konkrétan mindent, valószínűleg. Vajon mit takar az ideges fény a szemében, a hebegése, és a kapkodó mozdulatai? Lorne-nak volt egy tippje.

Azután Lester azt mondta, hogy „megölhetné a kedvemért”, és Lorne megint csak arra gondolt, hogy miért is ne. Mert a néhány pillanatnyi csendben leolvasta a másik férfi arcáról, hogy tényleg ezt szeretné, azután pedig már hiába a visszakozás, a cinikus mosoly, meg a hitetlenkedő felháborodás - ezek csak a feleslegesen követett szabályok miatt voltak, nem őszinték. Lorne tisztán látta a másik férfin, hogy mélyen belül ez egyáltalán nem érdekli őt. Vagy ha mégis, hát ő majd tesz róla, hogy ne így legyen.

„Igen, vagy nem.” És ő nem vágta rá a nemet. Persze igent sem mondott, de így csak még jobb.

Mert így aztán ki tudja, mi fog történni? Remélhetőleg valami nagyszabású.

Lorne egy dologban biztos volt: hogy tönkre fogja tenni őt.

*

Sam Hess és a családja helyzetükből adódóan vonták magukra Lorne figyelmét. Végülis ez egy munka volt, még ha csak szívesség-meló is egy idegennek a kórházból, és ő élvezettel dolgozott. Mindesetre megértek neki egy kis extra szórakozást, de a lényeg nem ez volt. Sam meggyilkolása egyetlen egyszerű igazságot hivatott kifejezni: Azt csinálsz, amit csak akarsz.

Vagy még inkább: azt kell csinálnod, amit csak akarsz, különben nem is élsz igazán.

A szavaknak persze erejük van, de a tetteknek még inkább, és Sam halála bizonyíték volt. Lester pedig feltétel nélkül hitt neki - végülis olyasmire vezette rá, amit mélyen belül mindig is tudott, csak sosem volt benne elég mersz, hogy felismerje.

Az étteremben ülve Lester máris teljesen más embernek tűnt - magabiztosabbnak, nyugodtabbnak, őszintébbnek, és főként sokkal kevésbé szerencsétlennek. Lorne elégedett volt magával, lám, a romlása máris elkezdődött. És neki elég volt elindítania, a folyamat most már magától beteljesedik.

*

És be is teljesedett, épp olyan látványosan, ahogyan azt Lorne szerette volna. Gyilkost csinált belőle, és ezzel a műve kész is volt. Sikerült tökéletesen tönkretennie őt.

Persze minden nézőpont kérdése, mert ezáltal Lester sokkal különbé vált, mint volt.

Többet eredetileg nem is akart tőle - csak azt a hangot a telefonban. De a kétségbeesése olyan aranyos volt, és ahogyan kérlelte őt, hogy segítsen neki… Végül arra jutott, hogy mégsem végzett. Talán megér még néhány felvonást ez a történet.

Na meg látni akarta a születendő sötétséget a tekintetében.

Mert bizony ott volt az a sötétség, még egyértelműbben, mint gondolta volna, hiába kavarodott némi rémülettel. Az belefér, elvégre új fiú volt még ebben az új életében. És kár lett volna hagyni, hogy már az elején elvesszen, szóval segített neki azzal, hogy lelőtte a zsarut, kimentve őt ezzel a közvetlen veszélyből. De többet nem tehetett, Lesternek saját magának kell megoldania ezt a szituációt, és ha van benne kurázsi, akkor biztosan sikerülni fog. Ha meg nem… hát, akkor is jó szórakozás volt. De ez már igazán nem az ő ügye. Ő csak felrúgta a havat a lavináért, hogy azután mi sül ki belőle, már nem rajta múlik.

*

Lesternek pokolian fájt a keze.

Napról-napra egyre rosszabb volt a fájdalom, ahogyan egyre rondább lett a seb. És ő nem tudott mit kezdeni vele - nem mehetett orvoshoz, mert tudta, hogy a húsában hordozza a bizonyítékot maga ellen.

Szóval őrizte magában a sörétet, mint a bűntudatát. Nem volt annyira idegen az érzés, elvégre ugyanígy cipelte a bűnt is hosszú évekig - míg el nem követte. Ugyanígy feszítette őt akkor is belülről a sötétség, gennyessé emésztve őt, míg már szinte elviselhetetlen lett, és akkor végre kivetette magából. Akkor egy furcsa idegen segített neki benne - ezúttal viszont egymaga csinálta. Oké, az orvosok szabadították meg a golyótól, de ő egyedül szabadult meg az összes megmaradt, zavaró korlátjától.

Azután feküdt a kórházi ágyában, életében először teljesen elégedetten, és mosolygott. Győzött.

*

Lorne azonnal felismerte őt, nem az arcáról, inkább csak a hangjáról. Hiszen ott őrizte a kincsesládájában a felvételt arról a telefonhívásról, amikor a segítségét kérte, és az elmúlt évben számtalanszor visszahallgatta már. Becses része volt a gyűjteményének, amit szívesen elővett, ha unatkozott, vagy ha fel akarta idézni magában a régi győzelmeit. Mindig borzongás lett úrrá rajta, ha visszaemlékezett az emberekre, akiknek fondorlatosan, mintegy művészien tette tönkre az életét. Amikor olyan dolgokra tudta rávenni őket, amiket azelőtt soha nem lettek volna képesek megtenni - akár kegyetlenség, akár öngyilkosság, vagy Lester esetében gyilkosság volt az. Büszkeséggel töltötte el, hogy ki tudja hozni az egyébként korlátolt emberekből a legrosszabbat, a legbensőbb énüket.

Őszintén szólva nem hitte, hogy valaha találkozni fognak még, de úgy tűnik, Lester olyan fickónak bizonyult, aki ki tud mászni a pöcegödörből, amibe belelökte. Persze ezzel meg is változott, és javára, az bizonyos. Nagyszerűen nézett ki, fiatalabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, nagyonis életrevalónak. Valamit megőrzött még azért a bájos tétovaságából, ami annyira jellemző volt rá régebben is, de ez csak javított az összhatáson. Igen, ez volt Lester Nygaard, őszintén, és teljes valójában.

Ez átértékeli a róla őrizgetett felvételt - még jelentősebbé teszi.

Sajnos a jelen pillanat nem volt alkalmas arra, hogy beszéljenek egymással - egyébként minek is? Egyetlen pillantás is elég volt Lorne-nak ahhoz, hogy átlássa a történetét. Valószínűleg mégis kellett volna legalább pár kellőképpen gyanútlan szót váltaniuk, mert azután Lorne hibát követett el. Nem számolt azzal, hogy ez az új Lester nem fogja tűrni, hogy csak úgy elküldjék őt, még tőle sem, akiről pontosan tudja, hogy mire képes. Hogy nem nyeli le a legkisebb megaláztatást sem.

Lorne után sietett a liftbe, lényegében azért, mert nem bírta ki, hogy tudtára ne hozza, mennyire megváltozott - mintha ne lehetett volna látni rajta egyébként is. De azért aranyos volt.

Szóval mint egy ajándékként, hogy Lester megmutathassa neki önmagát, Lorne újra feltette ugyanazt a kérdést, amit első találkozásukkor is.

„Igen, vagy nem.”

És Lester ezúttal válaszolt is, egyenesen, és a szemébe nézve „Igen.”

Lorne végtelenül büszke volt rá - elvégre ő tette azzá, aki.

Azért öröm volt nézni az arckifejezését, amikor előkapta a fegyverét, és minden különösebb cécó nélkül lelőtte azt a három embert, akikkel az elmúlt fél évet együtt kellett töltenie. Nem nagy veszteség értük, de azért a befektetett energiáért mégis kár.

Sebaj, Lester miatt megérte.

*

A lift megállt az alagsorban, és Lorne benyomta a stop gombot, hogy ott is maradjon, amíg el nem végzik a munka kellemetlen részét, a hullák eltüntetését. És ha már Lester miatt lőtte le őket, az a minimum, hogy segítsen neki a cipekedésben. Most már együtt vannak benne a dologban - ami egyébként meglepően jó érzés volt. Lorne általában egyedül szokott dolgozni, vagy ha mégsem, olyan társaságában, aki erős kényszer alatt áll, plusz miután végzett, valószínűleg maga is halott lesz. Lester egyértelműen nem tartozott ebbe a kategóriába.

Persze akár ott is hagyhatták volna a holttesteket, de Lorne nem akart arra kényszerülni, hogy sietve kelljen távoznia a hotelből - végülis ha már így alakult, akkor igazán megihatnának Lesterrel valamit.

Lester viszont úgy tűnik, másként gondolta a dolgokat, ugyanis abban a pillanatban, hogy Lorne hátat fordított neki, alaposan fejbe vágta azzal a díjjal, vagy mifenével, amit eddig a kezében szorongatott. Na, erre Lorne egyáltalán nem számított, mondjuk azért azt sem mondhatnánk, hogy csalódott. Sőt, bizonyos szempontból ezzel Lester csak még inkább növekedett a szemében.

Azért ez nem jelenti azt, hogy ne esett volna rosszul neki.

Lorne csak egy pillanatra tántorodott meg, aztán reflexből megfordult, és tarkón ragadta Lestert, aki nem menekült elég gyorsan, vagy talán csak valamivel tovább tétovázott a kelleténél. Lorne egy kecses, de kemény mozdulattal a lift falának vágta a fejét, némi vérrel szennyezve az utolsó tiszta felületet is. Lester egészen visszafogottan kiáltott fel, pedig amikor Lorne maga felé fordította, meg tudta állapítani, hogy valószínűleg eltört az orra. Nocsak, a sors iróniája, így találkoztak először, és így fognak utoljára is?

Lester egy kicsit remegett a másik férfi szorításában, és szeretett volna mondani valamit, legalábbis a hebegéséből erre lehetett következtetni, de aztán meggondolta magát a pisztolynak köszönhetően, amit a halántékának szorítottak. Egy kicsit nyüszített, és becsukta a szemét is, mert egészen biztos volt benne, hogy most meg fog halni. De aztán nem történt semmi, úgyhogy óvatosan hunyorogva mégis inkább kinyitotta.

Lorne mosolygott rá, szinte kedvesen, ami majdnem ugyanolyan ijesztő volt, mint a fegyver csövének hűvöse a bőrén. Azután még valamivel közelebb is hajolt Lesterhez, aki nem tudott hátrálni előle, mert a koponyája már így is a falnak koccant, és a tőle megszokott nyugalommal, és bizalmaskodással megjegyezte „Lester, már megint rossz fiú volt?”

Lorne megemelte a szemöldökét, és Lester a hirtelen beállt csendben realizálta, hogy választ várnak tőle. „Igen” nyögte ki görcsösen bólogatva, és még hozzá akarta tenni azt is, hogy bocsánat, de helyette inkább beharapta az ajkait, megízlelve a saját vérét. Eddig észre sem vette, hogy mennyire vérzik az orra, igazából még a fájdalmat sem nagyon érzékelte, éppen csak elkábította egy kicsit.

Lorne még mindig mosolyogva ingatta a fejét, és még közelebb hajolt Lesterhez, ami már zavarbaejtően közelt jelentett. Azután belenézett Lester zavaros, világos szemeibe, és az ajkaihoz nyomta az ajkait. A vér őt aztán nem zavarta, az biztos, sőt, inkább még teljesebbé tette az élményt.

Lester tökéletesen, az utolsó sejtjéig össze volt zavarodva, de természetesen nem ellenkezett - már csak azért sem, mert az a bizonyos fegyver még mindig a halántékának nyomódott. Ez persze még nem lett volna ok arra, hogy újra le kelljen hunynia a szemeit, arra pedig főként nem, hogy mintegy tíz másodperc múlva úgy érezze, hogy ez élete első valamirevaló csókja, pedig még csak nem is volt igazi csók. Persze, az első felesége nem sok mindent tudott nyújtani neki, a második pedig túl sok mindent is akart, ami meg a többi nőt illeti, akik akadtak rendesen az utóbbi időben, na azokkal a csók részt általában stílszerűen átugrották.

Azt már nem sejtette, hogy Lorne is éppen ennyire élvezi a csókot, pedig ő aztán sose vetette meg a testi örömöket - csak éppen az efféle nem-testiekhez jóval ritkábban volt köze.

Lester azon kapta magát, hogy elnyílnak az ajkai, egyértelmű jeleként, hogy még többet is szeretne, és Lorne végig is futatta a nyelvét az ajkain, de leginkább csak azért, hogy rendesen megkóstolja a vérét, azután pedig elhúzódott tőle. És annak ellenére, hogy ezzel együtt a fegyver csöve is elkerült Lester közeléből, ő mégse tudott teljes szívvel örülni a fejleménynek.

„Igazán kár” mondta Lorne, mire Lester rájött, hogy már megint ki kéne nyitnia a szemeit. Lorne száját vér festette, az ő vére, és bár látta már őt hidegvérrel gyilkolni, még sosem látta véresen, és furcsa volt, nagyon direkt, és jól állt neki. „Nem akartalak megölni.” tette hozzá Lorne. Lester nem tudta eldönteni, hogy ez most fenyegetés-e vagy sem, mert leengedte a karját, amivel a fegyvert tartotta, meg egyébként is, az előbb még csókolóztak, mi a franc.

„Talán menned kéne” jegyezte meg Lorne kedvesen gúnyolódva, minekutána Lester csak állt ott előtte, és szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy mit kéne tennie.

Ettől a mondattól aztán lett egy elképzelése - az, hogy az új Lester nem fogja azt csinálni, amit mondanak neki.

„Vagy talán maradhatnék segíteni” mondta némileg bizonytalanul, a lehetőségeit próbálgatva. Végülis a hullák nem is zavarták annyira, és a történtek fényében úgy tűnt, hogy Lorne talán nem is okvetlenül akarja megölni őt, hiába hogy így egymásra támadtak. Nem is tévedett, jelen pillanatban tényleg így állt a helyzet.

De Lester nem kizárólag dacból visszakozott, és nem is azért, mert ez tűnt a legóvatosabb megoldásnak. Az igazság az, hogy kíváncsi volt, na meg arra gondolt, hogy miért is ne játszhatna egy kicsit a sorsával. A francokat - Lorne-al.

Lorne várt néhány másodpercet a hatás kedvéért, aztán gondosan eltette a pisztolyát. Helyes, amíg tudja a fiú, hogy ki a főnök kettejük közül, minden nagyszerűen fog menni.

Ha meg újra elfelejtené - hát az is jó szórakozás lenne. Több mint jó, ezzel az új Lesterrel.