A világ végén

Első X-men ficem, mert engem is bedarált. De AU.

A pusztítás éjszakává változtatta a nappalt. Haldokló tüzek fojtogató szaga terjeng, a szürke füst átláthatatlan, és marja a szemet, csak a kósza elektromos tűzijátékok villannak át rajta olykor, néhai lámpák sértett búcsújaként.

Magneto sértetlenül lebeg át a város felett, nem hasonlít emberre, inkább úgy néz ki a sisakjában, mint egy robot, lebbenő ruhája akár egy istené, alatta néhány bizonytalanul álló épület fém csontváza panaszosan nyikorog ahogyan roppant ereje végigsimogatja a falakat. Odafentről a csend megdöbbentő, holott halkan, mint valami statikus zörej visszhangzik még rombolás zaja, és a jajveszékelés.

Nehéz sértetlen területet találni a sötétben, és a mocsokban, de ő pontosan tudja, hogy hol keresse. Lassan ereszkedik alá a város szívébe, egy talpalatnyi helyre, ahol a levegő nem mérgező, a talaj biztos, a házak árnyéka nem reszket a hamuban. Mutáns teremtette lehetetlen bunker, egy ragyogó folt a káosz közepén.

Egyetlen alak üldögél a tornádó békés középpontjában egy olyan utca padján, ami immár nem vezet sehova, és nem indul sehonnan, előrehajol, arca a kezei közé temetve, félhosszú haja teljesen eltakarja őt.

Magneto puhán érkezik le a földre, bár elszédül, és a lábai megrogynak, mintha repülni könnyebb lett volna, mint járni. Leül a férfi mellé a padra, és könnyed mozdulattal leemeli a sisakját - hiszen nincsen rá szüksége többé. Az arcára fekete por tapad, amibe árkokat rajzolt a sós izzadtság, a haja nedves és kócos.

Egész életében egyedül volt, de még sosem volt ilyen magányos. Nem igazán tudja, hogy mit kéne éreznie, amikor valahonnan mélyről, mintegy emlékeztetőül, felködlik benne az első gyilkossága. Még gyerek volt, a fájdalom kétségbeesett dühében gyakorlatilag felrobbantotta két katona fejét, akik bekísérték mellé az anyját a szobába, a vesztőhelyére. Most ugyanezt akarták tenni vele is, kivégezni. Kiirtani a fajtáját, újra. Ő pedig mindenkit meg akart ölni.

És ezt is tette.

Azután eszébe jut az első ember, akit Charles megölt.

Nem is lett volna szabad tudnia - Charles sosem mesélte el neki, legalábbis nem részletesen. Csak tudta, mert az ilyen apróságok óhatatlanul is átszivárogtak, olyan régóta voltak már ők ketten szoros kapcsolatban.

Charles ereje mindig is nagyobb volt, mint az övé - mint akármelyiküké - holott egész életében csak játékra használta. A maga szórakoztatására olvasott mások fejében, és szinte soha nem tetetett meg senkivel semmit sem, amit a másik ne akart volna. Még ő maga sem tudta, mire képes, amíg, Erikhez hasonlóan, meg nem tapasztalta élete tragédiáját.

Erik üvegbörtönben ült akkortájt, Charlest pedig fémbörtönbe zárták. Csak úgy, mint Magneto sisakján, képtelen volt átlátni rajta - csak most nem egyvalaki bújt el előle, hanem őt szakították ki a világból.

Drasztikus módon kellett megtapasztalnia, hogy a való életben senkit sem érdekelnek a szép szavak. Pedig nem adta fel nagyon sokáig - azután pedig már csak azért próbálkozott, mert nem volt más választása, a mutáns erejét leárnyékolták, befogták, és megpróbálták elrabolni.

Vicces, hogy azután kezdett csak igazán kibontakozni, hogy feladta a reményt. Szikékkel és kínzó képekkel fejtették le róla a naiv jóakaratot, az esztelen vágyat a békére. Elhagyta a saját korlátait, és lassanként megtalálta az őt körülvevő börtön fő alkotóelemének gyenge pontját. Egy apró rést, egy hajszálrepedést, amin az elméje átszivároghatott, és azután már gyakorlatilag szabad volt. Igaz, alig maradt életben, de megszökött - és most már nem volt semmi, ami akadályozhatta volna. Nem volt semmi, ami bárkit is megvédhetett volna tőle.

De mindezek ellenére még mindig ugyanaz a Charles volt, aki csak nyugodt életet akart magának, és a fajtársainak is. A kín sok mindent kiölt belőle, de őt magát nem.

Végül nem az lökte le a szikla széléről, amit vele tettek. Hanem az, amint Ravennel.

Raven nem élte túl.

Amikor rájött, hogy hiába ment el érte, elkésett, az elaltatott őr hirtelen felébredt, megmarkolta a pisztolyát, és fejbe lőtte magát.

Azután mindenki meghalt a laboratóriumban.

És most mindenki meghalt a városban.

Charles fáradtan felemeli a fejét, és Erik látja a sötét karikákat a szeme alatt, az ujjbegyeinek nyomát a halántékán. Nagyon gyenge, és arra is koncentrálnia kell, hogy a befolyása alatt tartson egy kölyköt, aki néhány kilométerre tőlük fekszik egy kanapén, és védelmezi a pusztulástól azt a kis területet, amiben ők ketten ülnek egymás mellett, de annyi ereje még ezzel együtt is maradt, hogy elfújja Erik agyából azokat a gondolatokat, amikhez semmi köze.

- Látod, öreg barátom - szólal meg Charles fáradtan. - Megcsináltuk.

- Te voltál az - feleli Erik komoran. - Te csináltad. Én meg akartam nyerni egy háborút. - Maszatos arcán végigfolyik a veríték, vagy a könny. - Én nem népirtást akartam.

Charles haloványan elmosolyodik, nyugodtnak, és szépnek tűnik, csak úgy, mint az a bizonytalanul fenntartott tér körülöttük, amit meg sem érintett a még mindig tomboló pusztítás. Mi, vagy ők, Erik, mindig is igazad volt.

- Mind a ketten ugyanazt akarjuk.

És Erik hirtelen rájön, hogy tényleg így van.