Nem vagy egyedül

Brownham fic!
Shipelem őket első pillanattól kezdve (a te hibád, Kolett), szóval úgy döntöttem, írok nekik egy happy endet.

Matthew lassan tért magához, lépésről-lépésre ébredt öntudatra. Először a fájdalmat érezte - tompán sajgott mellkasa, mintha valaki, vagy valami ülne rajta, lidércnyomás alaktalan szörnye. Önkéntelenül is megpróbálta elhessegetni magáról, de hiába emelte fel a kezeit, az ágy fémes kattanással visszarántotta őket. A hirtelen mozdulattól a fájdalom még inkább belé hasított, és végül ez segített neki abban, hogy teljesen felébredjen.

Fogalma sem volt arról, hogy hol van, erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy kinyissa a szemeit, és észre sem vette, hogy halkan nyögdécsel közben. Hunyorgott, pedig félhomály fogadta - vékony takaró törtfehérje ölelte körbe, lekötözött karjából hosszú cső vezetett ki.  

Az emlékek bizonytalanul támolyogva jöttek, míg el nem vezették őt a jelenig, és már tudta, hogy kórházban van, és hogy miért van odabilincselve az ágyhoz. Erőtlen bosszúságot érzett - látta, mielőtt elveszítette volna eszméletét az uszoda hideg, véres padlóján, hogy nem aratott győzelmet, és lám, nem volt halott sem. Bármelyik verziót könnyebben el tudta volna fogadni, mint ezt.

Nem volt benne biztos, hogy álmodik-e, vagy sem, a szeme sarkából látta az alakot, aki az ágya mellett állt, először az jutott eszébe, hogy biztosan az anyja, de az anyja már hosszú évek óta halott volt, aztán keserűen elmosolyodott, mert nyilván egy őrnek kellett lennie, esetleg egy nővérnek. De azután az ismeretlen közelebb lépett Matthew-hoz, a sápadt kórházi neon foszforeszkált az arcán, és Matthew karjához ért, aki nem is érezte eddig, hogy még mindig megfeszülnek az inai, mintha szabadulhatna, és ez sok felesleges erőt kivett belőle, amiből jelen pillanatban nem bővelkedett. Most engedelmesen ellazult, és a mosolya őszintévé szelídült.

- Hello Mr. Graham - mondta halk, érces hangon. Nem tudta, hogy mennyi ideig lehetett öntudatlan, de hogy jó rég nem ejtett ki egyetlen szót sem a száján, az biztos. Fintorgott, mert nem csak a torka fájt, a mellkasa is a levegővétel ütemében kezdett egyre hevesebben lángolni.

- Hello - felelte Will úgyszintén halk hangon. - Bocsánat a fájdalom miatt, le kellett kapcsolnom a morfiumot, hogy magadhoz térj.

- Nem vagy börtönben - állapította meg bután Matthew. Még nem egészen volt képes arra, hogy egy kerek gondolatot összehozzon, nem hogy egy kérdést.

- Nem, nem vagyok. A chesapeake-i mészáros kijuttatott onnan.

- Neki sikerült az, ami nekem nem - mondta Matthew bágyadtan. Megpróbált egy kicsit feljebb kúszni az ágyon, ülő pozícióba, de hamar le kellett mondani a törekvéseiről. Nem bírt. - Sajnálom, Mr. Graham - folytatta. - Nem sikerült megölnöm őt. - Matthew ajkai ki voltak száradva, és a szavak is szárazon, élettelenül jöttek ki a száján.

Will tudta, igazából már attól a pillanattól kezdve, amikor megkérte Matthew-t arra, hogy gyilkoljon helyette, hogy ő is rájött arra, kicsoda Lecter. Ahogyan azt is tudta, hogy ez csak egy még nyomósabb érv arra, hogy meg akarja ölni őt.

- Minden rendben - felelte Will. - Valójában hálás vagyok érte. És nem csak azért, mert így lehetőséget adtál neki arra, hogy kijuttasson engem. Indokot is. És lehetőséget nekem is arra, hogy megöljem őt.

- Megölted őt? - kérdezte Matthew elkerekedett szemekkel.

- Igen. Megöltem Hannibal Lectert - mondta Will lassan, ízlelve a szavakat az ajkain. Keménység, és mélyről jövő, sötét izgalom bujkált a hangjában. Még nem tudta, hogy mit kezdjen azzal, amit tett, de tudta, hogy végül el fogja fogadni. Magába fogja fogadni, és hagyja, hogy betöltse azt a csendes, reményvesztett ürességet, amit a lelkébe vájtak azért, hogy meg tudja tenni. Örvendezett, és gyászolt egyszerre, és nem csak Hannibal Lectert, önmagát is.

- Hogyan? - kérdezte Matthew felélénkülve, hirtelen mohó kíváncsisága elfeledtette vele a fájdalmat. Will grimaszolt, vagy mosolygott, maga sem tudta, de nem hallgatott. El akarta mondani valakinek.

- Sokat tanultam tőled, és a többi gyilkostól, akiknek valaha az elméjében jártam. Meg akarjátok mutatni magatokat… Annyira különleges akartál lenni te is, ezért buktál el. Tudod, hogy mit tettem? - Will szemei ragyogtak. - Odamentem a házába, megálltam előtte a konyhájában, és beleeresztettem egy golyót a fejébe.

Will persze nem mondta el, hogy Hannibal Lecter mosolygott, amikor lelőtte őt.

Miért hagyta, hogy megtörténjen? Talán azt hitte, Will nem meri majd megtenni, hogy újra a hivatalos utakon próbál járni? Hogy félti saját magát a következményektől? Hogy az ő szabályai szerint fog játszani?

De az utolsó pillanatban, amikor a pisztoly biztonsági zára kattant, belenézett Will szemeibe, és már biztosan tudta, hogy meg fog halni. És nem félt. Sokkal inkább volt büszke, és Will kényszerítette magát arra, hogy ne gondoljon erre, mert nem akarta tudni, ki a valódi győztes abban a háborúban, ami őérte folyt.

- Így hát most már te vagy a chesapeake-i mészáros - mondta Matthew, szinte válaszként Will fel sem tett kérdésére. - Szóval miért jöttél ide? Hogy megölj engem? Megölted az őrt is, hogy bejuss hozzám?

- Nem - felelte Will, erőtlenül elnevetve magát. - Lefizettem.

Willnek nem állt szándékában börtönbe kerülni Hannibal miatt, megint. De persze mindenki tudni fogja, hogy ki ölte meg őt, még ha nem is hagyott maga után bizonyítékot, amiben nem volt biztos, így tett arról, hogy ne fedezzék fel Hannibal Lecter eltűnését még legalább két napig, ami nem volt sok idő, de neki elég. Jól ismerte az FBI-t és Jack Crawfordot, tudta, hogyan játssza ki őket - legalábbis bizonyos ideig.

De volt még valami, amit tudott - lehetett most már ő a chesapeake-i mészáros, de közel sem volt annyira zseniális, mint Hannibal Lecter. Elmaradt mögötte intelligenciában, kegyetlenségben, manipulálásban, és színészet terén is.

Will képtelen lett volna azt csinálni, amit ő. Legalábbis egyedül nem.

Matthew szótlanul, félelem nélkül, csillogó szemekkel nézte őt, és vigyorgott. Talán azt sem bánta volna, ha Will megöli őt, talán már tudta.

- Vissza fogok jönni érted, amikor jobban leszel, mielőtt még elszállítanának a kórházból - mondta Will.

- És hová viszel?

- Hová akarsz menni, Matthew? - kérdezte Will, most először mondta ki a másik férfi nevét. Dallamosan hangzott a szájából. - Bárhová tudok repülőjegyet szerezni Európában.