Pusztulás három felvonásban

Rossz kedvem volt, úgyhogy a buszon hazafelé jövet megöltem Sherlockot.
Mary szemszögéből van ez a fic (akit amúgy szeretek, szóval bocsánat).




Pusztulás három felvonásban

Sherlock

Én és te, Sherlock, nagyon hasonlítunk egymásra. Mind a ketten átlagon felüliek vagyunk, zseniálisak, büszkék, és mindenki, aki csak ismer, szívtelennek titulál bennünket, még mi is saját magunkat. És ennek ellenére mind a ketten szeretjük John Watsont.
Csak abban különbözöm tőled, hogy én jobban tudok hazudni, és rosszabb ember vagyok.
És ezért állok most én áthevült pisztollyal a kezemben, lőpor szagával az orromban, és csengő fülekkel a holttested felett.
Te is ugyanúgy meg akartál ölni engem, mint én téged. Az első pillanattól kezdve tudtad, hogy ki vagyok, átláttál a gondosan megtervezett hazugságaimon, amiből felépítettem az új életemet, az új önmagamat, rájöttél, hogy mit rejtegetek, még ha nem is tudtad nevén nevezni, és mégsem csináltál semmit. Mégis mire vártál? Hagytad, hogy kihunyjon a felismerés szikrája a szemedben? Vagy csak rosszul mértél fel, úgy gondoltad, teljesen belesimultam az új szerepembe? Vagy azt hitted, jobb vagy nálam?
Most már nem számít.
Lehettél okosabb, talán nemesebb lelkű, mint én, de most kiderült, hogy kettőnk közül ki törődött jobban Johnnal. Végül én gyilkoltam érte.


John

John keserű, és összetört volt, teli fájdalommal, amikor először találkoztunk. A te halálodat gyászolta akkor is, Sherlock, és én magamhoz öleltem őt. Vigaszt gyújtottam neki, megbocsátást, és végül szerelmet. Egy új életet. Mert te elvetted az övét, ha a sajátodat nem is. Olyan nehezen sikerült megszabadulnia a kínzó emlékedtől. Tőled.
És azután visszajöttél, mintha csak vicc lett volna az egész. Iszonyúan mérges volt rád, és én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy enyhítsem a dühét, mert boldognak akartam látni őt. Túl sok idő volt, míg rájöttem, felesleges az igyekezetem - John dühös akart lenni rád. A dühén át változott vissza azzá, aki egykoron volt, melletted.
Akkor a háború tette dühössé, amikor először találkoztatok. A düh taszítja hozzád, a gyász pedig hozzám.
Az esküvőnket terveztük, de éreztem, hogy elveszítem őt, ahogyan lassan ő is elveszíteni önmagát.
Most képtelen elhinni, hogy ezúttal valóban halott vagy. Egyszer már látta, ahogyan meghalsz, megérintette a csuklódat, hogy érezze a pulzusodat - talán a legintimebb érintés kettőtök között, és sokáig kísértette őt utána. Ezúttal Molly megmutatta neki a testedet - nem lett volna neki szabad, de megtette. Nem sok maradt az arcodból azután, hogy fejbe lőttelek, de mégis, John felismert téged.
Szégyelli a könnyeit, és az álmait, amikben még életben vagy. Látom, ahogyan szinte félve fürkészi a környezetét a kávézóban, ahová a hétvégi reggeleken beülünk, hátha megpillantja az arcodat valahol.
Én pedig újra vigaszt nyújtok neki, megbocsátást, és végül szerelmet. Az életet.


Mary

Egy lépés, egy koppanás. Egy lépés, egy koppanás.
A lépés Mycrofté, a koppanás az esernyőjéé. Úgy támaszkodik rá, mint öreg ember a botjára, és húzza, vonszolja magát felém. Nem tűnik szánalmasnak - a hasamra simítom a tenyerem, a virágos, nyári ruha alatt bőröm, húsom, és vérem védelmében alszik a gyermekem.
Mycroft megáll előttem, a szemei karikásak, a bőre metszően fehér, a pillantása acél, a szája vékony penge, és megértem, hogy el akarja vágni a torkomat vele.
- Komolyan azt hitte, hogy senki nem fog rájönni? - kérdezi hideget lehelve a nyári fülledt melegbe. - Hogy én nem fogok rájönni?
Mindig is tudtam, hogy Mycroft okos, még nálad is okosabb, Sherlock, de észreveszem, hogy az öltönye meg van gyűrődve, az ing hozzátapadt a mellkasához, és remeg a keze. Izzadtság-, gyűlölet-, és halálszagot áraszt.
- És mit akar tenni a tudásával? - kérdezem vissza kiélesedett érzékekkel, mégis nyugodtan. - Nem árthat nekem anélkül, hogy Johnnak ne ártana.
Mycroft elmosolyodik.
- Én nem vagyok az öcsém, Mary. Engem nem érdekel John Watson. - A szabad kezét lazán a zsebébe dugja. - Mint ahogyan nem érdekel az a gyerek sem, akivel várandós. Engem Sherlock érdekelt.
Először észre sem veszem, hogy hátrálok egy lépést, ahogy megemlíti a még meg sem született lányomat.
- Ugyan, ne aggódjon, nem fogom megölni magát. Nem vagyok gyilkos. - Közelebb hajol hozzám, és úgy érzem magam, mint egy ketrecbe rekedt vadállat, holott üres tér terül el mögöttem, és mellettem minden irányban. - De én vagyok a legbefolyásosabb ember egész Angliában. Tönkre fogom tenni magát. - Még csak nem is fenyegető. Tárgyilagos. - Lassan - teszi hozzá megkoronázásként.
Őt is meg kell ölnöm.
- Ezen a ponton akár meg is ölhet, az sem változtatna semmit a dolgon. A gépezet már beindult, Mrs. Watson, és le fogja darálni magát.
Megölhetném akár most azonnal, hiszen nem csak fegyverrel a kezemben vagyok halálos.
Vagy megpróbálhatok elmenekülni.
Így is, úgy is elveszítem Johnt.
Belemarkolok a vékony ruhám szövetébe, érzem, ahogyan a pamut az ujjaimra tekeredik.


10 megjegyzés:

  1. Összetörted a szívemet, majd kioperáltad, bennem hagyva az apró szilánkokat, ezután kipaníroztad, majd megetted. És olyan szépen tálaltad, mint Lecter, és még vacsoravendégeket is hívtál, és nekem még így szív nélkül is baromira fáj. Nagyon. Nagyon. Mélyen. Örökké. A vége pedig, Mycroftostul, babástul együtt annyira szívszorító volt, pedig azt hittem, hogy az egyéb angsthegyek már az agyam egész területét elfoglalják. Hát nem. Meg bírtam takarítani ennek egy kis helyet. Szeretem, amikor nem engedhetem ki a fájdalmat a könnyeimen keresztül, hanem bennem marad, és az egész létemet béklyóba kötve kísért, és gombóc nő tőle a torkomban. Ráadásul üdítő látni (olvasni, doesn't matter) amikor nem POV Sherlockos vagy POV Johnos történetek látnak napvilágot.
    Köszönöm. Nagyon. Garázdálkodok még itt egy picit.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aww ez olyan szép komment, hogy mindjárt kinyomtatom, és kiteszem a falra, hogy mindig rá tudjak nézni, ha rossz kedvem van. XD
      Nem gondoltam, hogy ilyen rövid sztoriban bármit is komolyan át tudok adni, de most örül az én kicsi, fekete szívem. <3

      Törlés
  2. Én is szeretem Maryt.
    Megnyugtat a tudat, hogy azért te is.
    A POV-nak meg különösen örülök.
    Minden máson meg megszakadt a lelkem, és még bőgni sem tudok. Komolyan, félelmetesen lenyügőző, főleg Mycroft. Nem is tudom olvastam-e már róla így, ilyen megvilágításban, de nem rémlik. Egész egyszerűen paff vagyok, mint a sárkány. A szívem úgyis a tiéd, nyugodtan rámázd be, nekem már úgysincs szükségem rá.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jee! köszönöm! <3 ma a te szíved lesz az ebéd, legalább nem kell elmennem a boltba.

      Törlés
  3. A megjelenés napján olvastam, de a kommentelést elhalasztottam összefüggő gondolatok hiányában. Most újra elolvastam, hátha...
    Még csak azt sem tudom, mi az, ami úgy igazán megfogott benne, miért érzem annyira tökéletesnek a hangulatát, Mary monológját, Mycroft és John ábrázolását - utóbbinál a düh, mint motívum leírása külön "pirospont".
    Nincsen miért, csak egész egyszerűen tetszik.

    VálaszTörlés
  4. Aaah,nagyon tetszik csak úgy mint minden Sherlockos ficed :3

    VálaszTörlés
  5. *Will is betoppan* MIÉRT NEM TALÁLTAM MEG KORÁBBAN EZT A BLOGOT

    Tényleg. Így jobban belegondolva, minek is kell a szívem? Végül is... így is jó...
    Nem tudom, miért, de imádom ezeket. Szeretem Maryt, de közben odavagyok ezekért, a hatalmi játszmákért, hogy Maryt hiába szeretem, nem tudok benne teljesen megbízni, és ez most így szíven ütött - minek is kell az már nekem, tényleg... tapossuk el, törjük össze, adj neki, ne sajnáld. Csak ott, a szívén, hogy meg ne sántuljon.

    Megtört Mycroft. MEGTÖRT MYCROFT. Megtört, tárgyilagos Mycroft, aki állandóan aggódott az öccséért, és akit nem lehet átverni. Teljesen. Megvettél. Mindenestül. I'm so done.

    Ohh come on, minek nekem szív?? Csak összetöritek itt nekem újra meg újra.
    Még egy blog, amin tanulás helyett fogok csüngeni, úgy érzem, szóval viiiii-gyázz! Fegyvert válhozz és kommentelésre felkészülni!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem nincs szívem, másnak se legyen. XD
      Az elején nagyon utáltam Mycroftot, igazából még mindig nem a kedvencem, de akkor is, tudom, hogy mennyire szereti az öccsét, és mennyire kiborulna, és mennyire ezt csinálná.
      Szerencsére nincs olyan sok ficem, hogy sokáig elvonhatna téged a tanulástól. De majd igyekszem pótolni.

      Törlés