-
Ó, ne már megint! - sóhajtott fel Sherlock a szemeit forgatva amikor magához
tért, és bosszantóan sok idő után realizálta, hogy hol is van. Lerántotta
magáról a kórházi takarót, és nem törődve a szédülésével, megkísérelt kiugrani
az ágyból. Addig sem jutott el, hogy felüljön, részben azért, mert olyan gyenge
volt, hogy azonnal visszazuhant. A másik oka pedig az volt, hogy Mycroft fenyegetően
fölé magasodott.
-
Csak ne olyan hevesen - szólt rá Mycroft éppen olyan fenyegetően, mint ahogyan
kinézett, és könnyedén visszanyomta az öccsét az ágyba. Sherlock mérgesen ellökte
magától a karját, de belátta, hogy jelen állapotában nem tud mit tenni,
kénytelen engedelmeskedni. Nem tette éppen boldoggá a dolog, de nem szólt
semmit, csak metsző pillantással nézett fel a bátyjára. És még csak nem is
sejtette, hogy az úgy látja most őt, mint egy morcos kisfiút, aki nyűgösen,
álmos tekintettel dobja le magáról a takarót, mert még nem akarja a délutáni
alvást.
Kivéve,
hogy Sherlock már nem volt kisfiú, felnőtt férfi volt, a mély karikák a szeme
alatt nem kizárólag a kialvatlanságát jelzik, és nem a fáradtságtól ködös a
tekintete. Zsíros haja kócosan terült el a párnán, az arca ijesztően beesett
volt, mint aki már hetek óta nem evett, és ez hellyel-közzel így is volt. Hosszú,
fehér karjain, ami most különösen fakónak tetszett a mályvaszínű kórházi
huzaton, több helyen friss haragos-vörös, vagy régebbi kékes-zöld zúzódássá szelídült
tűnyomok voltak láthatóak.
-
Kímélj meg a szokásos szentbeszédtől, Mycroft - mondta Sherlock unottan. - Vedd
úgy, hogy túl vagy a kötelező viziten, nyugodtan mehetsz utadra.
Mycroft
grimaszolt, és félrenézett Sherlockról, de egy tapodtat sem mozdult.
-
Ez nem fog megtörténni - közölte Mycroft. - Itt fogok maradni, egészen addig,
amíg le nem csillapodnak az elvonási tüneteid.
Sherlock
gúnyosan felhorkant, és valami sötét kuncogás-félét produkált.
-
Ez nem fog megtörténni.
-
De igen. Elég volt az önsorsrontásból, Sherlock.
-
Mintha tudnád - jegyezte meg Sherlock lenézően. - Azt csinálok, amit csak
akarok.
-
Elmondom anyuéknak.
-
Mintha érdekelne - felelte Sherlock ugyanazzal a tónussal. - Ha megvonják tőlem
a pénzt, szerzek magamnak.
-
Mindketten tudjuk, hogy érdekel - fejezte be a vitát Mycroft, és a másik kezébe
vette az esernyőjét, amin eddig támaszkodott. Csak néhány méternyire távolodott
el Sherlocktól, amíg az ágy mellé húzta a kényelmetlen kórházi széket, és
elhelyezkedett rajta. Az esernyőjét a karfájára akasztotta, ezzel
bebizonyosodott Sherlock számára, hogy valóban maradni óhajt.
Sherlock
mérgesen hátravetette a fejét, és belefúrta a párnába. Csak ne érezte volna
magát olyan rosszul, biztosan nem hagyta volna, hogy a bátyja egrecíroztassa!
Később
sem lett jobban.
Mintha
visszaaludt volna, valami furcsa, lidérces álma volt, amiben folyt a vér, az ő
vére, és rájött, hogy meghalt, de vajon ki ölhette meg őt? Meg kell találnia a
gyilkost, motyogta magának, de az agya ragacsosnak, és nehéznek tetszett,
képtelen volt gondolkozni. Arra riadt, hogy reszket, vacognak a fogai, és lángol
a homloka. Ki akarta tépni magából az infúziót, de érezte, hogy Mycroft erős
kezei a csuklójára kulcsolódnak, és nem tud mozdulni. Könnyezni kezdett, és
hangosan szitkozódni, mert elviselhetetlenül görcsölt a hasa, és azért, mert
sír, és gyerekkora óta nem sírt már, főleg nem a bátyja előtt.
Aztán
Mycroftnak mégis el kellett engednie őt, de akkor már nem próbált megszabadulni
az infúziótól, mert hányni kezdett, és egyébként is megjelentek az orvosok.
Metadont
adtak neki, és Sherlock nevetett volna, ha felfogja, hogy mi történik vele,
mert droggal próbálják kigyógyítani a drogfüggőségből? De segített, valamivel
jobban érezte magát.
Egészen
addig, amíg nem volt megint borzalmasan. És nem akart elmúlni - ha gyógyszert
adtak neki, enyhült a fájdalom, de aztán megint erősödött, és ebben az őrült
körforgásban nem érezte, hogy lassanként mégis jobban lesz.
Fogalma
sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, de bizonyára napok, amikor egyszer csak
azon kapta magát, hogy képes rendesen felfogni a külvilágot. Még émelygett, de
a teste már nem izzott a láztól, és hihetetlenül fáradt, de nyugodt volt. Már
majdnem olyan jó érzés volt, mint belőni magát.
A
hátán feküdt, érezte a lepedő gyűrődését a nyaka alatt, a takaró súlyát, és
hogy a karja végignyúlik az ágyon. Valaki fogta a kezét, és ez furcsamód nem
tűnt tolakodónak, cseppet sem zavarta őt. Biztonságban érezte magát tőle, és emlékezett
erre az érintésre a legrosszabb pillanataiból is.
Mycroft
volt az, aki fogta a kezét, hogy a láztól fetrengve ne tépje ki magából az
infúziót, hogy ne essen le az ágyról, és hogy ne meneküljön el. Ő pedig
szorította ezt a kezet, egyetlen biztos pontként a világban.
Sherlock
oldalra fordította a fejét, de olyan halkan, hogy Mycroft nem vette észre.
-
Mit olvasol? - kérdezte Sherlock érces hangon. Túl sokat hányt, és kiáltozott
az utóbbi napokban.
Mycroft
összerezzent, és felnézett a sorok közül. Először a felszabadult mosolyát
kellett legyűrnie, azután a csodálkozását afelett, hogy Sherlock magához tért,
de még mindig nem eresztette el őt. Végül nem szólt semmit, csak felemelte a
könyvet, hogy Sherlock leolvashassa a borítójáról a címét.
Sherlock
szépirodalmi tudása meglehetősen hiányos volt, sosem olvasott olyasmit, amit
nem ítélt hasznosnak, ám ha véletlenül mégis, rögtön kitörölte, mint felesleges
adatot, vagy legalábbis szigorúan megszelektálta. Mi történt 1984-ben? - kérdezte magát, de aztán amint pörögni kezdtek
a fekete betűsorok lelki szemei előtt, valahogy mégis rájött.
-
A Nagy Testvér szemmel tart? - kérdezte felvont szemöldökkel.
-
Igen - mondta Mycroft magától szokatlanul egyszerűen, és visszatette az ölébe a
könyvet.
-
Ez nem okvetlenül pozitív dolog - jegyezte meg Sherlock, és végre rávette magát
arra, hogy elhúzza a kezét a bátyjáétól. A tenyere most meleg volt, ahogy a
hűvös ágyneműre fektette.
-
Ó, drága öcsém, az lehet - felelte Mycroft. - Attól még így van.
óó, ezt olvastam facebookon :) nagyon tetszett, asszem dobtam is egy like-ot (ott és akkor csak annyira futotta), de itt tudok vmi nyomocskát is hagyni :)
VálaszTörlésegyre inkább kezdem megszeretni a holmes brothers ficceket, és ez különösen tetszett. Myci, te kis cukorfalat! ááá, és drogos sherlockkal engem mindig meg lehet venni kilóra, szóval még beljebb loptad magad a szívembe. köszönöm!
szívesen! XD
Törlésamúgy már régóta akarok írni kettejükről, és hirtelen jött ez a lehetőség, gondoltam miért ne. nem mentem bele nagyon mélyen kettejük kapcsolatába igaz, na de majd talán legközelebb.
A Nagy Testvér figyel. : DD
VálaszTörlésAmúgy is bírom az ilyen ápolgatós, gondoskodós fic-eket - bár engem az ég mentsen meg tőle, hogy a valóságban kelljen csinálnom, vagy elviselnem.
Bár, ha jobban belegondolok, inkább S. elvonási tünetei álltak előtérben, de sebaj. : )
A lényeg, hogy tetszett és külön megvettél az egzecíroztatással - túl kevesen használják a nyelv gyöngyszemeit, mint a fenti, meg a kvaterkázni...etc. : )
Túl összefüggő gondolatmenet ebből a kommentből sem lett, de fogjuk arra, hogy hétfő van. Legalább jól indult a hét. : )
Igen, nem olvastam az 1984-et, csak valami kis alapismeretem van róla, ami a nagy testvér szemmel tart-ot magába foglalja. XD
TörlésAz egrecíroztatot apámtól hallom mindig, de a kommentedet olvasva felteszem, hogy helytelenül szokta mondani, szóval én is helytelenül írtam le, úgyhogy nem érdemlem meg, hogy magamra vegyem a bókot. XD
Köszi hogy itt voltál és nyomot hagytál ezen a nyomott hétfői napon. XD
Drogos Sherlock. Big Brother's watching you.
VálaszTörlésSzerintem nem is lenne szükség kommentelésre, ha láttad volna az arcom. Majd egyszer lefotózom, amikor bájolgok egy ilyen iromány előtt.
Sherlock nem húzta el a kezét. SHERLOCK NEM HÚZTA EL A KEZÉT. *bőszen mutogat*
Annyira megnyugtató volt, végre így látni őket, nekem ez mindig olyan megnyugtató. Persze minden pénzt megér egy-egy szópárbaj közöttük, de ugyanúgy egy érintés is.
Még fel kell dolgoznom, hogy megérintették egymás.
És hogy Sherlock nem húzta el a kezét.
/értelmes comment
/elhúz csillogni egy sarokba
Fotózd csak le! XD
TörlésAmúgy a drogos Sherlock a gyengém <3 és tudom, nagyon utálja Mycroftot, de mégis testvérek. Olyan buták! Szóval csak ennyit adhattam nekik, legalább addig a nagyon rövid kis ideig, amíg még nem húzza fel a falait, meg nem kezd el dacoskodni. Mert azért valójában szeretik ám egymást.