John
szórakozottan ette a konyhában szegényes vacsoráját, átmenetileg óvatosan
arrébb helyezve az asztalra halmozott üvegcséket, meg kísérleti folyadékokat.
Egészen jól megszokta már az életveszélyes, meg gusztustalan dolgokat maga
körül, például azt már fel sem vette, hogy egy emberi fül mellől vette ki a
hűtőből a szalonnát, és hogy a tojástartóban tojás helyett szemek sorakoznak
rendezetten.
Péntek
este volt, és John hullafáradt volt az egész heti munkától, és attól, hogy
valakit megöltek, és ízlésesen elhelyezték a holttestét egy virágboltban, ebből
adódóan éjszakánként nem tudott aludni Sherlocktól. A délelőtt folyamán
valamikor feltehetőleg megoldotta az ügyet, mert nem zaklatta őt smsekkel egész
nap, és nem fogadta őt az előszobában az újabb elméleteivel. A kabátja a
fogason lógott, tehát biztosan itthon volt, de teljes csend fogadta a lakásban
- valamikor azért neki is aludnia kell. Johnnak is ez lett volna a programja
aznap éjjelre. Na igen, csak lett volna, mert az utolsó korty teája közben megzavarta
egy hirtelen feltűnő szürreális alak.
- Csinos
vagyok? - kérdezte egykedvűen, miközben John kis híján belefulladt a teájába.
- Mi
a franc? - kérdezett vissza John, amint sikerült levegőhöz jutnia.
- Úgy
gondoltam, te meg tudod ítélni - mondta Sherlock, és megigazította a nyakán
kényelmetlenül feszülő szalagot, amit lehúzott a kicsi drágakő. - Mindenképpen
szükséges, hogy csinos legyek.
John
totális döbbenettel mért végig a barátján, aki egy kék árnyalatú selyemruhát
viselt, piros és lila csipkékkel, színben hozzá passzoló nyakéket, és ki volt
sminkelve. Telt ajkait erőszakos pirossal kente ki, és a fekete szemceruza és
szempillaspirál ijesztően kihangsúlyozta a különleges, világos szemeit.
Johnnak
néhány másodperc múlva eszébe jutott, hogy be kéne csuknia a száját.
- A
reakciódat látva, a válasz igen - szűrte le a következtetést Sherlock
elégedetten.
- Sherlock
Holmes - kiáltott fel John hitetlenül. - Mégis mi okból van rajtad női ruha??
- Ma
este el kell mennünk egy speciális szórakozóhelyre - bökte ki Sherlock,
miközben már hátat is fordított, és indult a nappali irányába. - Már azt is
kiválasztottam, hogy te mit fogsz felvenni.
John
még mindig nem egészen tért magához, elképedve nézett Sherlock után,
megállapította, hogy a ruhája eléggé rövid ahhoz, hogy kellőképpen látszódjanak
benne a füstös harisnyába bújtatott vékony combjai, és azon gondolkozott, hogy
vajon női fehérnemű van-e rajta, igen, egészen bizonyosan az van, és annak is
csipkésnek, és feketének kell lennie, esetleg vörösnek, úristen. Aztán leesett
neki, hogy az imént mit is mondott a lakótársa.
- Én
biztosan nem fogok női ruhát felvenni! - jelentette ki John a kelleténél kicsit
hangosabban, és agresszívabban, és csak reménykedett abban, hogy ezzel sikerült
lepleznie a zavarát.
- Hát
persze, hogy nem - mondta Sherlock a szemeit forgatva. - Nem elijeszteni
akarjuk a gyilkost. Kerestem a szekrényedben egy megfelelő nadrágot, bár nem
volt egyszerű dolgom, és az álruha-készletemben találtam olyan inget, ami jó
lesz rád, sőt, nagyszerűen fog állni, de a pulóvert el kell felejtened, és nem
ártana, ha borotválkoznál is, fél óra múlva indulunk.
John
megszokta már a barátja stílusát, azt is, hogy a leglehetetlenebb időpontokban
rángatja el őt random helyekre, azt viszont nem, hogy mindezt női ruhában
csinálja. Sherlock gyakorlatilag belökdöste a fürdőszobába, ami talán nem is
baj, mert így legalább volt egy szabad pár perce, míg újraindította az agyát,
és mire kilépett, már képes volt feltenni pár égető kérdést.
-
Egészen pontosan hova is megyünk…?
- Egy
transzvesztita bárba, természetesen - szakította félbe türelmetlenül Sherlock.
- …és
miért?
-
Mert ott fogjuk megtalálni a gyilkost - felelte Sherlock John méregetve. Úgy
tűnt, hogy nem elégedett a kinézetével, mert odament, hogy gondosan kitűrje a
nadrágjából az ingét, és összeborzolta a haját. John megdermedt az érintésétől,
és csak akkor tűnt fel neki, hogy a másiknak ki van festve a körme,
halványrózsaszínre, ez már aztán mégiscsak több a soknál!
Sherlock
tüzetesen végignézett rajta, és persze nem vette észre, hogy John mennyire
elvörösödött a tekintetétől, majd úgy döntött, hogy így megfelelő lesz.
-
Indulhatunk - közölte, és ahogyan az ajtó felé indult, John csak arra tudott
gondolni, hogy ha most felvesz egy magassarkút, azt ő nem fogja kibírni, de
szerencsére csak egy virágokkal díszített balerinacipőbe bújtatta a lábát.
Volt
még egy dolog, ami Johnnak csak akkor jutott eszébe, amikor kiléptek a házból,
és Sherlock már leintette a taxit. Szinte bemenekült a hátsó ülésre, és görcsösen
megragadta a kapaszkodót.
- Te
jó ég, mi lesz, ha találkozom így egy ismerőssel? - szegezte a kérdést
Sherlocknak..
-
Feltehetőleg nagyon diszkrét lesz, ha már ilyen helyen találkoztok - mondta
Sherlock frusztráltan. Ó, ő aztán nem az öltözködése miatt volt ideges,
kizárólag az ügy miatt. Ha egy szál lepedőben is komfortosan érezte magát a Buckingham-palotában,
mit neki egy női ruha!
John
kellőképpen zavarban volt kettejük helyett is, holott nem is rajta volt
szoknya, hát még amikor kiszálltak a taxiból, és nem tudott tovább kibámulni az
ablakon! Nem is tudta, hogy hová nézzen, Sherlockra természetesen nem lehetett,
a körülötte lévőkre pedig nemigen mert. Ahogy a bár ajtaja előtt álltak, bárki
megmondhatta róla, hogy először jár ilyen helyen - de a biztonsági őr csak
somolygott rajta a bajsza alatt, miközben elkérte a belépő árát. Természetesen
neki kellett fizetnie Sherlockét is, tekintetbe véve, hogy neki nem volt zsebe,
ahová a pénztárcáját tegye, no meg persze ez egyébként is így szokott lenni.
Meglepő
módon kimondottan kellemes hangulatú volt a hely, bár John számára teljesen
idegen. Igényes díszítés, persze túl hangos zene, de nagy táncparkett, sok
ember, és minden, ami csak kell, kivéve a szép lányokat, mert itt csak szép
fiúk voltak. Elindultak a pult felé, és John érezte, hogy Sherlock zavaróan
közel simul hozzá, a karjaik összeértek, és odasúgta neki:
- Mi
most egy pár vagyunk.
John
ezeket a szavakat hallva egy kissé megrettent, szóval most azért sem nézhetett Sherlockra,
nehogy az észrevegye ezt, ugyan időről-időre emocionálisan alulfejlettként
viselkedett, de ezt az érzelmet nem lett volna túl nehéz leolvasnia róla.
Leültek
egymás mellé, és John még mindig úgy érezte, hogy túl közel vannak, ráadásul
Sherlock hanyagul rátette a kezét a karjára. Rendben, egy pár vagyunk, gondolta
John, és végre felnézett rá. Sherlock a környezetét pásztázta tekintetével, és
John szinte látta, ahogyan az információáradat átsuhan az agyán, és
szelektálja, mire van szüksége, és mire nincs. A bőre különösen fehérnek tűnt
ebben a világításban, a fekete haja éles kontrasztot alkotva kunkorodott a
homlokára, és John észrevette, hogy a rúzs enyhén elkenődött a szája sarkában,
vajon mindig ilyen csókolnivaló ajkai voltak?
Sherlock
hideg keze megrezdült a karján, és a könyökhajlatába csúszott, ahogy odahajolt
hozzá.
-
Jobbra, a fal mellett támaszkodik, zöld felsőben - búgta a fülébe halkan. - Ő
ölte meg azt a virágost, hogy is hívják…
-
Wesley Tyler - segítette ki John.
-
Igen-igen - mondta Sherlock érdektelenül. - Ma este bebizonyítom.
- Mit
adhatok? - szakította félbe őket egykedvűen a pultos.
John hirtelen
ki akarta húzni a karját Sherlock keze alól, mert úgy érezte magát, mint akit
rajtakaptak, holott nem is csinált semmit, oh, persze azon túlmenően, hogy egy
gyilkosról beszélgettek.
- Kettőt
kérünk abból a kékből, amit mindenki iszik - mondta Sherlock rá sem nézve a
férfire. Az felvonta a szemöldökét, aztán elvonult, hogy kikeverje a
koktélokat.
-
Szóval mi a terv? - kérdezte John. Éppen ideje volt már.
- Hagyom,
hogy felszedjen - mondta Sherlock.
-
Tessék??
- Te
követni fogsz minket, miután elhagyjuk a bárt. Saját kocsija van, szóval előtte
még hívj egy taxit magadnak, ami a bejárat előtt vár! Ha odaértünk, lehetőleg
észrevétlenül megállítod a taxit valahol, jól megnézed az épületet, ahová
bementünk. Tíz perc bőven elég lesz, és hívod a rendőrséget. Valószínűleg nem
is lesz erre szükség, magam is el tudom intézni, de jobb biztosra menni. Nem
valami udvarias ember, és legalább két évig kick-boxolt.
A
pultos újból megzavarta őket, úgyhogy Johnnak várnia kellett a kérdéseivel, míg
kifizette őt, aztán nem volt ideje feltenni őket, mert Sherlock rögtön tovább
magyarázott.
- De
először is el kell játszanunk, hogy összeveszünk. Ezért van ma szükségem rád,
nem érdekelném, ha nem hinné azt, hogy épp most szakítottam valakivel, mert azt
képzelem, hogy mindenkinél különb vagyok.
-
Egyébként is azt képzeled, hogy mindenkinél különb vagy - jegyezte meg John
morogva.
-
Azért, mert így is van. De ez most más, látványosnak kell lennie. Mindig
olyanokat választ, akik látványosan csinálják a dolgokat.
-
Mindig? Hogy érted, már többször is megtette?
-
Igen - felelte majdnemhogy boldogan. - Elkapunk egy sorozatgyilkost.
Sherlock
ezzel úgy érezte, hogy mindent elmondott, amit csak kellett, és meglepően
kecsesen az ajkához emelte a koktélpoharat, hogy kiszürcsölje a tartalmát. John
úgy gondolta, ehhez nem árt neki se egy kis alkohol, úgyhogy követte a
példáját. Gusztustalan egy lötty volt, meglepően nagy alkoholtartalommal, és
nem sokat segített Johnnak. Nagyon nem tetszett neki, hogy Sherlock „hagyja,
hogy felszedje” egy gyilkos. Igazából nem is emlékezett arra, hogy mikor volt
utoljára, hogy valami ennyire nagyon nem tetszett neki.
- Ez
őrültség - közölte John nyugodtan. - Tudod, hogy ő a tettes, nem lehetne
hivatalos úton szerezni bizonyítékot?
- A
rendőrség semmire sem jó - legyintett Sherlock. - Bizonyítékot kell szereznem
ahhoz, hogy bizonyítékot szerezhessek. Ha most nem csináljuk meg, pár napon
belül elhagyja Londont, és vidéken folytatja tovább.
-
Akkor sem hiszem, hogy ez egy jó ötlet!
- A
játék elkezdődött, John - felelte mosolyogva, és visszarakta a pultra a
poharat. Pirosan díszelgett rajta a rúzslenyomata.
Felállt
a székről, és megfogta John kezét, úgy húzta őt fel. Hosszú ujjai hidegek, és
erősek voltak, John pedig érezte, hogy izzad a tenyere, és kellemetlenül érezte
magát miatta. Látványosan elvonultak a férfi előtt, aki még mindig ugyanott
támaszkodott a falnál, és mohó tekintettel pásztázta a tömeget. John elkapta a
pillantását, és kirázta tőle a hideg - nem úgy szemlélte a körülötte lévő
embereket, ahogy az imént Sherlock, figyelmesen, analitikusan. Biztos volt
benne, hogy ez egy vadász pillantása volt, aki a prédáját lesi, és John, bár
nem sűrűn néztek rá ekként férfiak, úgy érezte, hogy nem kizárólag szexuális természetű
éhség ég benne. Bár abban már nem lehetett biztos, hogy akkor is tudná-e ezt,
ha Sherlock nem közölte volna előre, hogy gyilkos.
Szerencsére
alig egy másodpercig kellett elviselnie a tekintetét, az szinte rögtön
Sherlockra kúszott, aztán rajta is maradt, amint végigsétáltak a tánctéren.
Igazán nem hibáztathatta őt érte - neki is be kellett ismernie, hogy Sherlock
így, női ruhában, ahogyan lágyan mozgatja a csípőjét a kék ruhácskában,
kimondottan megkapó látvány. Szexi.
És
zavarbaejtő, hogy magára tudja vonni John figyelmét, még úgy is, hogy tudja,
közben ki figyeli őket.
Megálltak
valahol a táncparkett szélén, és Sherlock szembefordult Johnnal, észrevétlenül
ellenőrizve a másik férfi válla felett, hogy sikerült felhívnia magára a
figyelmet. John nem értette, hogy mi lesz, aztán megriadt, hogy most Sherlock
azt szeretné, hogy táncoljanak, és ő nem igazán tudott táncolni. Aztán még jobban
megriadt, mert Sherlock közelebb hajolt hozzá, és ő képtelen volt elválasztani
a tekintetét az ajkairól. Pedig igazán megszokhatta volna már az este folyamán
a testi közelségét, és a rúzsát.
Igazából
arról volt szó, hogy hirtelenjében még Sherlock sem tudta, hogy mit csináljon,
mit szoktak az emberek mondani, amin a másik megsértődik? És mit szoktak tenni,
amikor megsértődnek, azt a szélsőséges példát leszámítva, hogy megölik a
másikat?
Rámosolygott
Johnra, aztán az arcához dugta a fülét, úgy téve, mintha a másik férfi mondana
neki valamit, és John viccesen fintorgott, mert Sherlock finom hajszálai
megcsiklandozták az orrát. Azután Sherlock hátrált egy lépést, és pofon vágta őt.
-
Hogy mondhatod ezt? - kérdezte felháborodottan, elég hangosan ahhoz, hogy a
körülöttük lévők meghallják, de azért nem annyira hangosan, hogy túl nagy
feltűnést keltene. - Csak a te kedvedért öltöztem fel így!
Sherlock
olyan mély sértettséget sugárzott, hogy még maga John is szinte elhitte a
dolgot. Persze miért is csodálkozott volna, látta már Sherlockot csak azért
sírni, hogy kiszedjen valamit egy tanúból, tudta, hogy nagyszerű színész tud
lenni, ha akar.
- Ez
a ruha közönséges - felelte John, haragot tettetve, de elég rosszul. - És te
magad is közönséges vagy!
Szerencsére
Sherlock úgy ítélte meg, hogy ennyi elég lesz tőle.
-
Sokkal szebb, és jobb vagyok, mint amit te megérdemelsz! - vágta hozzá a
szavakat, aztán egy halálos tekintet kíséretében faképnél hagyta Johnt. Aki,
amint egyedül maradt, észrevette, hogy néhányan bámulnak rá. Emlékeztetnie
kellett magát, hogy ő most dühös, úgyhogy nem törődött velük, és a pulthoz
trappolt, hogy rendeljen egy sört. Nem állt szándékában meginni, de amint a
pultos elé rakta a poharat, máris sokkal jobban érezte magát. Az arca égett
ott, ahol Sherlock megütötte - nem fejtett ki túl nagy erőt hozzá, de épp
eleget ahhoz, hogy még mindig érezze a keze nyomát a bőrén, és valószínűleg
látszott is egy kicsit. Mindent a hiteles előadás érdekében, morgott magában
John.
Amikor
megfordult, és visszanézett a táncparkettre, Sherlockot már a gyilkos mellett
találta. Néhányan lustán tekergőztek körülöttük, félig-meddig eltakarva John
elől a látványt, ahogyan Sherlock a férfihez hajol, bizalmas közelségbe, a
kezei a derekán pihennek, és ki tudja miket sugdos a fülébe. Jesszus, vajon
mennyi ideig tart neki, amíg „felszedeti magát”? Őrültség, gondolta többedjére
is. Vajon mi mindenben van még ekkora tehetsége? Talán máskor is kamatoztatta
már? Onnan, ahol ő ült, úgy nézett ki… De hiszen Sherlock Holmesról van szó,
emlékeztette magát. A munkáján kívül semmi más nem érdekli. Ez pedig egy munka.
John
elővette a mobilját, bepötyögte a taxi számát, és szorosan a füléhez emelte a
készüléket, hogy hallatszódjék a hangja a lüktető hangzavarban. Míg a hívással
bajlódott, pörgősebb szám következett, és elkerekedett szemmel nézte a
jelenetet, ami alig húsz méterre tőle játszódott le. Újabb dolog mutatkozott
meg, amiről John még véletlenül sem gondolta volna, hogy Sherlock tehetséges
benne.
Táncolt
a férfivel, mégpedig nem is akárhogyan! Tökéletesen eltalálta az ütemet,
ugyanúgy együtt élt a zenével, mint amikor hegedült, de ez merész hasonlat,
mert annak a szolid hajladozásnak, amit a hangszerrel a kezében produkál nagy
ritkán, semmi köze nem volt ahhoz, amit most művelt. Bizarr látvány volt annak,
aki ismeri Sherlockot. A csípője vonaglott a zene ütemére, lábai úgy mozdultak,
hogy gyönyörűség volt nézni, kezei hol a levegőben, hol a saját testén, hol a
táncpartnerén jártak, rövid szoknyája mind feljebb csúszott, mind többet
mutatott meg a combjából, míg elérte a harisnyájának csipkerészét, te jó ég,
harisnyatartó van rajta, vette észre John. Aztán Sherlock megfordult, hogy
kihívóan hozzádörgölje a fenekét a másik férfihoz, és John látta, ahogy az
elragadottság azonnal leolvadt Sherlock arcáról, amint tudta, hogy a másik nem
láthatja. Egykedvű, majdnemhogy unott arckifejezéssel táncolt tovább ugyanúgy,
és John kis híján elnevette magát, és talán meg is nyugodott, mert ez az a Sherlock
volt, akit ő is ismert.
A
gyilkos hirtelen megragadta Sherlock felkarját, maga felé fordította, és
megcsókolta őt. John keze rászorult a félig üres söröspohárra, annyira
szeretett volna a segítségére sietni, de csak Sherlock haragját vonta volna magára,
ha elrontja a tervét, és egyébként sem tűnt úgy, mintha segítségre szorulna.
Épp ellenkezőleg, úgy borult rá a másik férfire, mintha ez lenne a leghőbb
vágya.
Vajon
meddig képes elmenni az ügy megoldásának érdekében? Ijesztő volt a gondolat,
hogy bármeddig.
És John
tudta, hogy csak színészkedik, mégis, ahogy az idegen ujjak a sötét, göndör
hajba túrtak, és Sherlock keményen nekifeszítette a csípőjét a másik férfiének,
összeszorult a gyomra, és arra gondolt, hogy milyen is lehet a helyében lenni.
Milyen lehet Sherlock hűvös kezének érintése az ő bőrén. Milyen lehet Sherlock
hajának tapintása. Milyen lehet átkarolni azt a karcsú derekat…
A
női ruhát tette felelőssé ezért.
De
nem volt ideje tovább magára gondolni, mert a férfi átölelte őhelyette Sherlock
derekát, és a kijárat felé kezdte terelgetni. Sherlock lopva Johnra pillantott,
hogy megbizonyosodjon arról, hogy az figyel rá. Azt már észre sem vette, hogy
egyébként szinte mindenki más is rá figyel az után a kisebb táncelőadás után,
amit az imént prezentált. Némelyiküknek eszébe jutott, hogy milyen mázlista az
a pasi, akivel most lelépett, John viszont csak aggódott. Kiélesedtek az
érzékei, mint mindig, amikor a veszély tapintható közelségbe került, és azonnal
mindenre kész volt.
De
semmit sem kellett csinálnia, csak észrevétlenül követnie őket az utcára.
Igazán
nem sokkal maradt le, nehogy szem elől tévessze a párost, mégis, ahogy kilépett az ajtón, sehol nem
látott senkit. A parkoló baloldalt volt, nem nagy területen, az egyetlen mozgó
pont annak a taxinak a sofőrje volt a vezetőülésen, aki a pénzéért türelmesen
várakozott rá. Nincsen semmi gyanús Londonban egy várakozó taxisban, senkinek
sem kelt feltűnést a taxi, ezt már tudjuk.
Éles
kuncogás ütötte meg John fülét, ami pont a másik oldalról jött, ahol nem volt
semmi sem, egy bezárt húsbolton kívül (mégis ki üzemeltet húsboltot egy transzvesztita
bár mellett?). Egy kicsit közelebb ment a hang irányához, és hogy ne keltsen
feltűnést, a falnak támasztotta a homlokát, mintha rosszul lenne, mert túl sokat
ivott. Aztán meglátta a szeme sarkából azokat, akiket annyira keresett. A gyilkos
háta a falnak vetve, Sherlock szinte fölé borult, a két karjával támaszkodott a
feje mellett, és szenvedélyesen csókolta. Nyilván ő kuncogott az imént, hogy
felhívja magára John figyelmét, és miután látta, hogy ez sikerült neki,
abbahagyhatta a parádét, és elhúzódott a férfitől. Ő viszont, úgy tűnt, nem
értékelte ezt az ötletet, mert megragadta Sherlockot, visszahúzta magához, és
keményen a falhoz lökte őt. Szemmel láthatóan sokkal jobban tetszett neki ez a
pozíció így, fordítva. Borostás arcát Sherlock nyakába fúrta, és ráérősen
harapdálta az áttetsző, fehér bőrét, Sherlock pedig sokat sejtetően nyögdösött.
Ez
csak színészet, emlékeztette magát John újra, és megpróbált eggyé válni a
fallal, de mindegy is volt, mert a férfinek jobb dolga is volt annál, hogy
valami szerencsétlenre figyeljen, aki mindjárt leokádja a bár oldalát. Vagy öt
percig még biztosan nem hagyták abba a tevékenységet, amit végeztek, és John
egyszerre úgy érezte magát, mint egy kukkoló, és elbizonytalanodott abban, hogy
ez a férfi tényleg egy gyilkos. Mi van ha, Sherlock téved?
De
Sherlock sosem téved.
Végre
mégis abbahagyták a nyílt utcához képest már így is túlságosan messzire menő
előjátékot, és elindultak egyenesen előre. Ahogy az utcalámpa fénykörébe értek,
John észrevette, hogy Sherlock válláról lehullott a ruha ujja, a dekoltázsán
lévő masni felbomlott, így láthatóvá vált a férfi leheletnyi mellkasszőrzete,
aminek nevetségesen kellett volna festenie, de perverzmód sokkal inkább vadító
volt. A rúzs csúfosan szétkenődött az ajkain, egy része nyilván átvándorolt a
másik férfiére.
Nem
a parkoló felé vették az irányt, tehát Sherlock mégis tévedett, nem kocsival
mennek, hanem gyalog… Úgy tűnik, a taxisnak még egy ideig várnia kell a
pénzéért.
John
egy sarokkal lemaradva, tőle telhetően észrevétlenül követte őket. Nem mentek
messzire, alig néhány utcányira, egy lepukkant bérházba. Viszonylag jó
környéken jártak, ez az elhagyatottnak tűnő épület disszonánsan festett szomszédjai
között, mint valami beteg elváltozás a testen, a város egy rohadó pontja, amit
még nem sikerült eltávolítani.
Tökéletes
hely arra, hogy megöljünk egy embert.
John
látta, amint a gyilkos kinyitja Sherlocknak az ajtót, aki beslisszan mellette,
és hirtelen tudta, hogy nem lesz az tíz perc, míg ő kihívja a rendőrséget, öt
percet kapnak maximum, ha ő maga rájuk nem tör még azelőtt. Persze tudta, minden
pontosan a terv szerint alakul, de attól még a halántékán érezte a szíve
dübörgését. Sherlock életveszélyben van.
Ezt
mondta Lestrade-nek is a telefonba négy perc harmincöt másodperc múlva.
A
helyi rendőrség hamarabb kiért, mint az álmos hangú felügyelő, és megállították
Johnt, aki már éppen azon volt, hogy berúgja a bejárati ajtót. Majd megőrült,
hogy kénytelen háttérbe vonulni, sokkal kevésbé bízott ezekben a szerencsétlen
rendőrökben, mint magában, de nem volt nála fegyver (vicces is lett volna pisztollyal
a zsebében próbálni bemenni a bárba).
Legnagyobb
megkönnyebbülésére perceken belül meglátta Sherlockot, ahogyan ijesztően véres
képe ellenére kifejezetten vidáman vonul kifelé az épületből, míg az a néhány
zsaru szigorú tekintettel vezette maga előtt a másik férfit. És még csak nem is
tudták, kire kattintották a bilincset.
Aztán
megérkezett a mentő, úgyhogy John hiába sietett oda Sherlockhoz, nem volt
maradása beszélni vele, míg el nem látták a sérüléseit. Sherlock megadóan
tűrte, hogy tapaszt tegyenek a felszakadt szemöldökére, és az ajkára, csak
akkor méltatlankodott kicsit, amikor a narancssárga pokrócot a vállára
terítették. John látta, hogy nem súlyosak a sérülései, de azért nem lehetett
túl kellemes megszerezni őket.
-
Sherlock, jól vagy? - kérdezte legelőször is teljesen feleslegesen.
-
Tudod, hogy nincs semmi komoly bajom, orvos vagy - felelte Sherlock könnyedén.
-
Előbb közbe kellett volna avatkoznom - folytatta John mérgesen, bűntudattal.
-
Dehogy, minden úgy történt, ahogyan elterveztem.
Sherlock
elégedetten elvigyorodott, bár jelen állapotában némi fájdalommal járt ez a
mozdulat.
-
Már mióta vártam arra, hogy egy nyomozás érdekében kamatoztathassam a
tánctudásomat.
Johnba
belé fagyott a szó, szerencsére aztán nem kellett reagálnia erre a
felfoghatatlan tényközlésre.
- Sherlock,
jól van?- érkezett ugyanaz a kérdés pár méterről még egyszer, hasonlóképpen
értelmetlenül. Mindketten felkapták a fejüket, és egy aggódó, és nagyon furcsán
néző Lestrade-del találták szemben magukat.
-
Felügyelő - köszönt Sherlock magához mérten udvariasan.
-
Mégis mi a fenét művelt már megint? - jött a lényegre törő kérdés.
- Nem
hitt nekem - mondta Sherlock enyhén sértetten. - Szóval egyedül kellett
elkapnom a gyilkost.
-
Gyilkost, milyen gyilkost? Sherlock, már utána jártunk, és mondtam, hogy
bombabiztos alibije van…
-
Nekem meg bombabiztos bizonyítékom - felelte hidegen, és lehajtotta a válláról
a pokrócot. Néhány eléggé csúnya, máris alaposan belilult harapásnyom virított
a kulcscsontján. - Az a jobb alsó hármas elárulja őt. Nem volt jogalapja fogmintát
szerezni tőle, bombabiztos alibi, hogyne, most viszont már megvan. Biztosíthatom,
hogy megegyezik azzal, amit Winston Tyleren találtak…
-
Wesley Tyler - javította ki John.
-
Wesley Tyleren találtak, és post mortem keletkezett. Azért, amiért így ellátta a bajom, legalábbis ma éjszakára a
rácsok között kell maradnia, ennyi idő, merem remélni, elég lesz ahhoz, hogy
házkutatási parancsot szerezzen. Mert persze megtaláltam a helyet is, ahol a
gyilkosságot elkövette. - Hanyagul mutatott a rothadó bérház irányába. - És
mellesleg bizonyítékot arra, hogy ez nem az első alkalom, hogy embert ölt. A lakás
teli van olyan egyértelmű nyomokkal, amiket talán még a maga inkompetens
csapata is észre fog venni.
- Ez
lenyűgöző - jegyezte meg John.
-
Hihetetlen - értett egyet Lestrade felügyelő is. - Sherlock, ha úgy van,
ahogyan mondja…
- Hát
persze, hogy úgy van.
- Ezt
nem szalaszthatjuk el! Azonnal el kell jönnie az őrsre, hogy megvizsgáljuk a…
nyakát. Mintát is kell vennünk róla, nyilván rajta hagyta a DNS-ét.
-
Magam is így terveztem.
- De
továbbra se hiszek a szememnek - tette hozzá Lestrade. - Sherlock, maga mit meg
nem képes tenni annak érdekében, hogy megoldjon egy ügyet!
- Ha
már a rendőrség képtelen rá…
- De
a női ruha… - Lestrade hangjába nem
kevés vidámság vegyült, ahogy ezt mondta, és Johnnak nem tetszett a tónus.
-
Greg, ha le mered fotózni őt így - jegyezte meg fenyegetően. - Én leszek az,
aki nem állok jót magamért.
-
Csak nyugalom - felelte Lestrade békítően, mintha nem is jutott volna eszébe
tényleg a dolog.
Még
csak az kéne, hogy az egész őrs megint Sherlockon röhögjön, arról nem is
beszélve, hogy már így is éppen eléggé melegnek nézik őket. Johnt kirázta a
hideg ahogy elképzelte, hogy a másnapi újságok címlapján egy fénykép figyel
Sherlockról jelenlegi kinézetével.
Aztán
elvonta a figyelmét az ijesztő gondolatairól a zsebében megcsörrenő telefonja.
-
Hallo? - szólt bele szórakozottan.
- Hallo?
John Watson? Ön rendelt taxit a Linden street tizenhármas szám alá?
-
Basszus - felelte erre, és sűrű elnézések mellett bontotta a vonalat.
Visszafordult
Sherlock felé, aki időközben teljesen megszabadult a rikító színű pokróctól, kiszállt
a mentőautó hátuljából, és mivel úgy érezte, hogy a megpróbáltatások után
igazán megérdemel egy szál cigit, kért Lestrade-től (aki már megint összeveszett
a feleségével, tehát nyilván volt nála).
John
nem tudta megállapítani, hogy Sherlock maradék rúzsának a nyoma festi pirosra a
cigaretta filterét, vagy a vére, ami a friss sebesülésből szivároghatott ki, de
mindenféleképpen elviselhetetlen látvány volt. Egyébként a sminkjének addigra
már a maradék része is elkenődött, a fekete szemceruza mély árkokat rajzolt a
szeme alá, amitől egy depressziós tinédzsernek nézett ki, aki átsírta az
éjszakát.
John
nagyot nyelt mielőtt odalépett volna hozzá.
-
Gondolom, én most már mehetek? - kérdezte inkább Lestrade-re pillantva. - Egy
szerencsétlen taxisofőr lassan egy órája vár rám.
-
Otthon találkozunk - felelte Sherlock egy biccentéssel.
Johnt
némi megnyugtatással töltötte el, hogy Sherlock, mint egy igaz hölgy, elfogadta
Lestrade kabátját, így egy fokkal kevésbé volt szembeötlő látvány miután
beszállt a felügyelő kocsijába.
John
az összes pénzét ott hagyta a taxisnál, aki nem panaszkodott, amiért annyit
kellett várnia rá, de főként a jatt összege miatt nem. Már hajnalodott, amikor
John belépett a lakás otthonos rendetlenségébe, és rögtön megérezte az ólmos
fáradtságot, ami az eseménydús éjszaka, és úgy általában az egész heti
alváshiány miatt nem volt meglepő. Felvánszorgott az emeletre a szobájába,
épphogy kibújt a ruháiból, rázuhant az ágyra, és már aludt is.
Azt
hitte, hogy az egész napot át fogja aludni, de a délelőtti napfény, ami zavaróan
besütött az ablakon, felébresztette. Nyújtózkodva, félig kómásan vonult be a
fürdőszobába, hogy megpróbálja legalább félig-meddig üzemképes állapotba hozni
magát, azután egy erős teával a kezében a nappaliba vonult.
Sherlock
a kanapén aludt zavartalanul, meg sem rezzent, amikor a lakótársa belépett a
helyiségbe, és még mindig a női ruhában volt. A sminket már úgy-ahogy lemosta
magáról, vagy talán csak lekopott róla, halovány emléke maradt a szemceruzának
lehunyt szemei körül, és némi lilaság az egyik oldalon, a gyilkos öklének
nyoma. A szalag a kis kék kővel eltűnt a nyakáról, és a tapaszok, amiket a mentősök
raktak még rá, szintén, nyilván önkényesen távolította el magáról, közszemlére
téve a szinte még be sem hegedt sérüléseit.
John
letette a teáját a fotelje mellé a kis asztalkára, de aztán ahelyett, hogy
leült volna, közelebb lépett Sherlockhoz. Álmában Sherlock arcvonásai
kisimultak, és a sebei ellenére ártatlannak, és nagyon fiatalnak látszott,
ahogyan a fekete haja szétterült a karfán, és egyenletesen, csendesen
szuszogott. Most oldott meg egy ügyet, és úgy aludt el, hogy elégedett volt
magával, nem pörgött őrült módjára az agya, de még nem jutott el hozzá a
közelgő unalom szele. A hátán feküdt, jobb karja lelógott a földre, hosszú,
vékony ujjai a szőnyeget súrolták, a bal lábát felhúzta, és megtámasztotta a
kanapé háttámláján, aminek köszönhetően a szoknyája egészen felcsúszott a
combján, megmutatva a harisnyatartó csipkéjét, és fölötte egy kis darabot a
csupasz bőréből. John bűntudatosan félrepillantott, de nem lépett hátrébb
aztán, visszanézett rá. Félelmetes, hogy egy egészen apró bőrfelület mit tud
művelni az emberrel. John szégyenkezett, hogy így kifigyeli a barátját álmában,
de nem tudott parancsolni magán, és csak tíz centi kellett volna ahhoz, hogy
megtudja, milyen fehérneműt visel. Egészen biztosan nőit, és ez a tudat őrjítő
volt.
-
Igen - szólalt meg hirtelen Sherlock.
John
szabályosan felugrott, és önkéntelenül is hátrált egy lépést, a következő
másodpercben pedig átkozta magát miatta, mert ezzel végképp elárulta a
bűnösségét.
- Mi
igen? - kérdezte idegesen.
- A
válasz a kérdésedre. Igen, női fehérnemű van rajtam.
- Én
nem… Honnan veszed, hogy… - John elhallgatott, Sherlock pillantása belé
fojtotta a szót. Realizálta, hogy hiába is próbálná kimagyarázni magát, Sherlock
tudta, tudott mindent, és arra számított, hogy legalább zavarban lesz miatta,
de nem, a legnagyobb nyugalommal nézett vissza Johnra. Aztán felemelte a kezét,
és egy egyszerű mozdulattal teljesen felhúzta a combján a szoknyáját,
megmutatva ezzel Johnnak a fehérneműjét. Kék volt, a szélén vörös csipkékkel,
hogy tökéletesen passzoljon a ruhájához, mintha csak előre tudta volna, hogy
végül megmutatja majd valakinek. Az apró ruhadarab többé-kevésbé sikeresen
eltakarta azt, amit kellett neki, de John menthetetlenül rákvörössé változott,
ahogy meglátta, hogy az anyag mennyire feszül, és a finom kis szőrcsíkot a
csipke felett, ami Sherlock hasához vezet.
-
Gyere ide! - mondta neki Sherlock, és John engedelmeskedett, mielőtt egyáltalán
felfogta volna a kérdést. Suta mozdulatokkal megkerülte a rendetlen dohányzóasztalt,
és amint a kanapé mellé ért, Sherlock hosszú kezével megragadta a pólóját, lehúzta
magához, és megcsókolta őt.
John
gondolkodás nélkül csókolt vissza, és hirtelen minden cseppfolyóssá vált, ő
pedig elmerült a forró vízben, és boldognak érezte magát, nagyon-nagyon
boldognak. Rájött, hogy erre vágyott már mióta, és most megkönnyebbülten, odaadóan
csókolta Sherlockot, míg egyszer csak azt vette észre, hogy már rajta fekszik,
Sherlock mellkasa keményen feszül a tenyerének, és azt is, hogy furcsa,
ismerős, és nem helyénvaló ízt érez. Kibontakozott a csókból, hogy Sherlock
arcára tudjon fókuszálni - ő lehunyt szemekkel, elnyílt szájjal pihegett
alatta, és az alsó ajkán lévő vágásból szivárgott a vér. John el akart húzódni,
megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de Sherlock, anélkül, hogy kinyitotta
volna a szemeit, a tarkójára csúsztatta a bal kezét, és újra magához húzta őt.
Ez a
kis közjáték mégis elég volt Johnnak ahhoz, hogy realizálja mit is csinál most
egészen pontosan, és kivel, de ez nem jelentette azt, hogy nem akarta ugyanúgy.
A tenyerét Sherlock arcára helyezte, végigsimította a járomcsontját a
hüvelykujjával, és megérintette a puha hajat a halántékán. Még sosem érintette
meg őt így, az ujjai bizseregtek az élménytől, és többet akartak - belemarkolt
a kócos, göndör tincsekbe, és érezte, hogy Sherlock szája még inkább elnyílik,
szenvedélyesebb, mélyebb csókra invitálva Johnt. Megkaphatta, jelen pillanatban
bármit megkapott volna Johntól, amit csak akar, de hiszen ez mindig is így
volt. John szabad kezével oldalra nyúlt, és Sherlock combját kezdte simogatni, óvatosan,
mert nem volt biztos magában. Vajon meddig mehet el Sherlockkal? A csókolózás heves,
és éhes volt, és érezte, hogy a teste többet követel, de mi van, ha Sherlocknak
az túl sok lesz? Így fokozatosan merészkedett egyre feljebb, míg el nem érte a
harisnya szélét, és olyan volt az, mint egy utolsó határ, amit nem tudta,
átléphet-e. Végül megtette, ujjai elérték Sherlock bőrét, aki megrezzent a bensőséges
érintés alatt, de nem húzódott el Johntól. Épp ellenkezőleg, a csókja még
intenzívebbé vált, és akkor John rájött, hogy mindent szabad, és megrészegült
az ízétől. Érezte Sherlock hűvös kezeit a derekán, és végigfutott rajta a
borzongás, ahogy lassan a hátára araszolnak, finoman fejtve le róla a csíkos
pólót. Végül el kellett szakadniuk egymástól, hogy kibújhasson belőle, és
Sherlock azt a két másodpercet is alig bírta ki, azonnal visszahúzta őt magához,
és megragadta John kezét, amit éppen csak akkor tett vissza a combjára, ahonnan
kénytelen volt elvenni, és lényegretörően az ölébe vezette.
John
megdermedt egy pillanatra, ahogyan a szúrós csipke a tenyerébe feszült - idegen
érzés volt, de nem volt idegen a forróság, ami áradt belőle, és a kéj, ahogyan
mozdult az érintése alatt. Sherlock nem adott neki sok időt, hogy szokja a
helyzetet, mert John nadrágjába vezette a kezét, és azután már nem volt
maradásuk gondolkozni. Újra megkeresték egymás ajkait, és mohón csókolózták át
az orgazmusukat. Sherlock szabad kezének ujjai John vállába mélyedtek,
kapaszkodót találva a kéjben, a vékony selyemruhája átnedvesedett ott, ahol a
két test egymásnak simult, és halk nyögései rezegtek John ajkain, és ez sokkal
érzékibb volt, mint az a drámai játék, amit a falnak támaszkodva hallatott a
bár mellett annak a másik férfinek. Nem csoda, hogy John megelőzte Sherlockot,
és boldog volt, hogy azután örömmámorában teljesebben érezheti Sherlock minden
rezdülését, mérheti csókjának fokozódó szenvedélyét, és a tenyere bőrével
követheti végig, ahogyan az inak megfeszülnek a testében, amikor végül ő is
követte őt.
Azután
ernyedten ölelkeztek, és egyre bódultabban, lustábban csókolóztak, nyelvük
hegyén ízlelve a Sherlock ajkából szivárgó vért, és képtelenek voltak
abbahagyni.
Végül
persze mégis abba kellett.
John
a foteljében ülve itta a teáját, ami már órákkal ezelőtt kihűlt, amikor
Sherlock megjelent a nappaliban frissen, és samponszagúan, immáron nem a kék
ruhácskában, hanem a jól megszokott lila köntösében, és pizsamában. Friss vér
csillogott a szemöldökén, ahogyan megdörzsölte a törölközővel, és a haja még
nedvesen kunkorodott a homlokára. Leült vele szemben a másik fotelbe, és az egymáshoz
illesztett ujjai felett nézett Johnra. Ugyanolyannak tűnt, mint mindig -
kékeszöld szemei hűvösek, és megfejthetetlenek voltak John számára.
-
Áruld el - mondta végül John, amikor egyértelművé vált, hogy Sherlock nem fog
megszólalni. -, mi történt az előbb?
-
Gondolom ez egy költői kérdés, tekintetbe véve, hogy a válasz egyértelmű - érkezett
a kissé lenéző válasz.
- Ne szórakozz
velem, Sherlock - csattant fel John, amivel sikerült kibillentenie a másik férfit
a nyugalmából. - Tudod, hogyan értem. Miért történt?
Sherlock
kapott egy másodpercet, hogy válaszoljon, és amikor ez nem történt meg, John
hozzátette, mintegy kisegítésképpen: - Csak azért tetted, mert az éjszaka
eseményei felizgattak téged?
-
Csak azért tetted, mert felizgattalak női ruhában, John? - kérdezett vissza
Sherlock.
Most
John hallgatott. Többször is feltette magának ezt a kérdést az elmúlt órában, mialatt
Sherlock zuhanyozott, de még mindig nem tudta rá a választ.
- Nem
tudom - felelte őszintén.
Sherlock
előrehajolt a fotelben, és elgondolkozva nézett Johnra.
-
Akkor derítsük ki - mondta végül, és felállt, hogy odamenjen Johnhoz, és
megcsókolja őt.
Au!
VálaszTörlésÚgy érzem ez kellő kifejezés arra, amit most érzek. Sőt, a pontos akarok lenni, akkor nagyon au.
Fájt, no
De olyan jólesően, mert szeretem az abszurd humort, meg aztánn sherlock női ruhában, hát ez valami hatalmas. Mélyen egyetértek abban, hogy ehhez irni kellett, és ugyanilyen vehemensen örülök annak, hogy mégis megirtad, és te irtad meg, mert szerettem. Imádtam. És feldobta a szerda reggelemet, és szerencsére senki nem kérdezte meg, mind vihogok ilyen pírral az arcomon (Átok reád fehér bőr!)
Nem is lett OOC, a bűntény is tetszett, mert hát ezek is dícséretet érdemelnek. Az egész dícséretet érdemel, mert ez úgy frappáns, ahogy van. Extravagáns. (ez egy jó szó)
Köszönöm, hogy olvashattam!
Jujj, köszi. :3 Nem akartam fájdalmat okozni... maximum annyit, amennyit én éreztem, ezt a képet látva. XD
TörlésAzért egy kicsit AU lett szegény John, nem hinném, hogy így fangirlködne Sherlockra (folyton azon kaptam magam, hogy E/1-ben írom, hát mit is mondhatnék XD)
Köszönöm a dicséretet. =)
Eeeez hatalmas! Nagyon tetszett :D
VálaszTörléskösziiii :3
TörlésEgyszerűen CSÚCS!Lelkes Sherlock és Johnlock fan vagyok, és bár kényes ízlésű, abszolút gratulálnom kell ehhez a profi kis ötlethez és remek novellához. :) Isteni volt, így egyszerűen!!!!! Ez az a típusú bombasztikus öltet, amit így, ebben a formában, folytatásként nem lehet megismételni...persze a próbálkozást mindig farkaséhesen, és türelmetlenül várjuk:D:D:D: GRAT?GTAT?GART. Claudia
VálaszTörlésWow!:)
VálaszTörlésAz első Johnlocke amit olvastam azóta, hogy végre végignéztem a sorozatot. És csak annyit tudok mondani, hogy WOW.:) Eddig csak Destielt shippeltem, de ez... Ez tök jó, és hiteles és nagyon jól megírtad és csak gratulálni tudok.:)
Aww köszi <3 Tényleg ez az első Johnlock, amit olvastál? Ha bele akarsz merülni a témába nagyszerű idők várnak rád a linklistámon. ;) (Destiel OTP)
TörlésIgen, you were my first :D És imádtam. :) Most olvastam egy másikat is tőled, csak még nem jutottam el odáig, hogy írjak.:) Johnlock-ben egészen idáig nem láttam fantáziát és a miértre se tudtam a választ, egészen idáig.:) Köszönöm a felhomályosítást.:) Csak így tovább! Destiel, Johnlocke, mindent! Várom tőled őket.:)
TörlésPedig annyira shipelhetőek már a könyvekben is... Igaz, szinte már fantázia sem kell hozzá, annyira egyértelmű a dolog. XD
Törlés(Elvettem a szüzességed :P)
A Supernaturalben egy évadnyi lemaradásban vagyok, mert azért az eleje sokkal jobban tetszett, de egy nap még előfordulhat, hogy írok valami Destielt.
Én a könyveket nem olvastam (még!), és a sorozatot is most fejeztem be. És a végére én is azt mondtam, hogy "óóóó, hát tényleg shippelhetőek". :) Az első két évadban még azt mondtam, hogy nem igazán, de a végére. Wow.
TörlésAmúgy SPN kapcsán nekem nagyon bejött a 9. évad storyja, imádom.:) Bár Destiel sajnos kevés van benne, de ami van, na az ütött.:) Alig várom már a Destieled és Jonhlockodat:) Csak ilyen kis pikánsra mindet.:) Annyira... Annyira karakterhű, hogy komolyan mondom kilóra megvettél :) És igen, neked adtam a szüzességem ezen a téren :D
Én olvastam még régebben A sátán kutyáját, sőt, a Robert Downey Junioros verziót is előbb láttam, ezekből már előre tudtam, hogy shipelhetőek lesznek. XD Plusz alapból kb mindenki egy párnak nézi őket, akikkel csak találkoznak, ez már jelenthet valamit. XD
TörlésMostanság úgy nézem a Supernaturalt, hogy megvárom, míg kijön az egész évad, és egybe ledarálom (de a tumblrön mindig annyi spoilert látok, hogy már tudom, mik fognak történni XD). Az első 5 évadért vesztem csak meg, a 6. meg a 7. sajna eléggé gyengusz lett szerintem. =// Viszont a 8. már okés volt, és pozitívan állok a dolgokhoz. Hűséges néző vagyok, akkor is nézem a sorozatokat, ha már nem tetszenek annyira, mint az elején. XD
Ebben én is így vagyok, ha már nem is olyan nagy hévvel, de mindig folytatom a sorikat.:) Én SPN kapcsán amúgy a 4., 5.-ért vesztem meg, na ott aztán tényleg minden beindult. Utána mélyrepülés, és a 8. nekem a csúcs volt és a 9. szerintem.:)
TörlésA Robert Downey Jr.-os Sherlockot is imádtam, bár ott annyira nem figyeltem az ilyen shippelésekre, ott még ilyen meg se fordult a fejemben. De a soriban amúgy tényleg mindig egy párnak nézik őket.:) Vibrál ott is a levegő, meg kémia meg minden van. :) De nálam egyelőre Destiel az egyeduralkodó :)
Én az ilyen shipekre mindig felfigyelek, és ráadásul annyi van, mert egy csomó sorozatot nézek, és mindenben találok egyet (vagy nem is, inkább többet XD). Ha tevékenyebb író lennék, sokkal több fandom lenne, amibe belenyúlok.
TörlésSherlock női ruhában x33 Egyszerűen nagyon jó volt ez a sztori.Azt hiszem most ez lesz a nagy kedvencem x3 Köszönöm a vidám perceket^^
VálaszTörlésAww de jó, örülök, hogy tetszett. :3 És köszi hogy kommenteltél. És Ianto *.*
TörlésBasszus Anna már egészen el is felejtettem milyen jól írsz és mennyire szerettem olvasni a sztorijaidat :D
VálaszTörlésUh John és Sherlock és wow női ruha (wow csipke Sherlockon, wow harisnya Sherlockon és wow erre nyálat csorgató John) (...és wow minderre nyálat csorgató én XD) :D
Csodálatos volt, elejétől a végéig imádtam :D
Yay, köszönöm!! <3 Wow Sherlock női ruhában indeed, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne írjak róla. Átéreztem John helyzetét erőteljesen. Kissé öncélú fanfic, de örülök, hogy másnak is tetszett. XD
Törlés