Hajnalban félálomban írtam ezt a ficet, aztán amikor felkeltem, alig emlékeztem rá (és alig bírtam elolvasni az írásomat :P)
A
falak szürkék, a lepedő szürke, a ruhám ujja is szürkének tetszik a
félhomályban, a mosdó márványa piszkosszürkévé fajult a nemtörődömségtől, a fém
rácsok szürkén ölelik körbe a leheletemtől terhes szürke levegőt. Szürke
vagyok.
Csak
akkor látok színeket, ha lehunyom a szemem - a víz kékje kering a lábaim közül,
fehéren csillan rajta a hajnali nap fénye, zölden zizegnek a levelek, susog a
fű, gazdagon illatozik a barna talaj. A természet egész színskáláját vonultatja
fel előttem. Élénk képzeletem oda visz, szinte érzem a hűvös szelet az arcomon,
kezemben a horgászbot zsinegét, csiklandozza a bőrömet, ahogyan lassan kicsúsztatom
a tenyeremből.
Hiába
mégis ez a békés emlékkép, éjszakánként jól látom, hogy halottan, borostyánba
zártan tárolom magamban. Aranysárgák az álmaim.
A
takaró a vállaimra nehezedik, kezed érintését idézi bennem, bár nem emlékszem,
hogy valaha is hozzám értél volna így, de ez semmit sem jelent. Sok mindent
tudok, amikre nem emlékszem.
A
nehéz fény a lepedőre hullik, beterít minket. Nem tudom megállapítani, hogy
milyen színű az öltönyöd, mintha csillogna, de szépiává mosódott minden, csak
az inged gallérja pulzál meleg narancssárgán, és az arcod. Izgatott vagyok -
izzik a testem a szúrós pokróc alatt, de az álom már magába szippantott, nem
tudom levetni magamról. A merevedésem a durva lepedőnek feszül, olyan régóta
nem értem már magamhoz, és még sokkal régebb óta nem ért hozzám senki, így érintésed
vélt emléke átégeti a rabruhámat, érzem a bőrömön.
A
világ elmosódott körülöttem, formák és tintapacák impressziójává alakult, de
érzékelem, hogy fölém hajolsz, ajkaid mintha szavakat formálnának, talán a
nevemet, lélegzeted mentol-íze bizsereg a homlokomon. Már nem fekszem, ülök,
talán térdelek, nem tudom. Nem vagyok önmagam, mégis érzem, ahogy a karjaim
bénán lógnak a testem mellett, a levegő szaggatottam áramlik át az
orrlyukaimon, a fejem olyan nehéz, nem bírom megtartani. Te megtartod
helyettem, könnyedén, kedvesen, és birtoklón. Uralkodsz felettem, és én hagyom,
hiszen mindig is ezt akartam, végleg elmosni illékony határaimat, feloldódni
valakiben. Én soha nem voltam senki sem, én mindig mindenki más voltam, és nem
tudtam, hogy keresem azt, aki végre teljesen feltölt engem önmagával, akivé
válhatok. Állandóságot. Biztonságot.
Azt
akarod, hogy nyíljak meg neked, hogy fogadjalak magamba, és hogyan is állhatnék
ellen, hiszen már megtettem régen. Átnyújtottam neked az elmémet, hagytam, hogy
magadhoz öleld, és felemészd, és minden keserves percét élveztem, mert valódi
volt, és nekem volt, kész vagyok megtenni ugyanezt a testemmel is.
Érintésed
az államon nem emberi - hűvös, csúszós, és furcsa, de nem félek. A barátom
vagy, és bízom benned. Majdnem te vagyok már. Felemeled a fejem, a nyakam
megfeszül, és érezlek az ajkaimon, a nyelvemen, szólni akarok, mert ez túl
gyors, túl hirtelen, de nem visszakozhatok, képtelen vagyok rá. Fuldoklom,
ahogyan eléred a torkomat, de az ujjaid közben a halántékomra simulnak, hogy
tudjam, minden rendben van. Fel-le jár az ádámcsutkám, levegőért kapkodok,
érted kapkodok, és megkaplak. Lenyelem, lenyelek mindent, amit tőled kapok, ez
te vagy, és én akarlak magamba. Erre vágytam.
Előre
hanyatlik a fejem, amikor eltűnsz belőlem, és öklendezek, de te segítesz nekem,
hiszen nem akarom kiköpni, szükségem van rá. Szükségem van rád, te vagy az
életem. Fájdalmasan lüktet az állkapcsom, és zsibbad a szám, vágyom a csókodra,
de te tudod, hogy úgysem érezném, így csak az arcomat simogatod. Belesimulok a
tenyeredbe, a tüdőm emészti az édes levegőt, ízlelem az emléked a számban, és
annyira jó érzés.
-
Hannibal - lihegem rekedt, halk hangon, ahogyan még sosem mondtam, csak a
keresztneved, Hannibal.
Felriadok,
izzadtan, remegő testtel, és mocskos pizsamanadrággal, ajkamon a neveddel. És
tudom, hogy mit tettél velem. Belém hatoltál, és megmérgeztél. Tönkretettél.
De
úgy tűnik, nem voltam elég ahhoz, hogy magamba fogadjak egy ilyen szörnyeteget.
Kivetettelek, és most újra egyedül vagyok, ha vagyok egyáltalán, és nem tudom,
hogy mit tegyek. Hogy képes vagyok-e rá, vagy akarom-e.
faq u
VálaszTörlésez a megközelítés valami letaglózóan zseniális
wut
Törlésköszi ^.^
elég csúnyán le vagyok maradva mostanában, eltűntem az éterből, de visszatértem! és whoa, ez a fic. csak... whoa.
VálaszTörléshttp://media.giphy.com/media/ormDqLRfiaY1y/giphy.gif
csodásan végigvezetted, és ahogy Rai is írta: ez a megközelítés lehengerlő.
köszönöm-köszönöm!
TörlésÉnnemjártammégerremeaculpahelló de
VálaszTörlésez most egy időszakos levegőapadás volt és
nagyon tetszik amilyen bátorsággal kezeled a vágyakat, a gondolatok összefonódását és hogy Hannibal elegánsan és kegyetlenül, az utolsó sejt- és textilszövetig átitatja Willt - mert így van.
Hellószia, köszi, hogy itt vagy. :3
TörlésTudom, Hannibal teljesen megfertőzte Willt, és ez egy csodálatos dolog. Annyira szeretem őket. <3