Mérges
voltam, amiért nekem kell elvégeznem a mocskos melót. Na persze ki másra is
bízhatta volna? Kétségtelenül én vagyok a legjobb embere, sőt, a legjobb
barátja, ha szabad ezt a jelzőt alkalmaznom magamra. Nem, valószínűleg nem…
helyesebb lenne, ha azt mondanám, hogy a kedvenc kisállata. Végülis Moriarty
mindig is így tekintett a körülötte lévőkre: azért vagyunk, hogy szórakoztassuk
őt - bár én sikeresen elláttam azt a feladatot is, hogy megvédjem.
Már
ameddig ő úgy akarta.
Persze
az utolsó pillanatig azt hittem, hogy csak trükk az egész. Azzal a briliáns
elméjével mi lett volna neki megszervezni az egészet! Egyszerűen nem vallott rá
a dolog, de ahogy megláttam a temérdek vért, és az agydarabkákat a feje körül a
tető kövezetén, már nem lehetett tovább tagadni a tényt: Jim halott volt.
Tényleg
lepuffantotta magát.
Így
hát engedelmeskednem kellett az utolsó parancsának, és el kellett tüntetnem a
holttestét. Még ha Richard Brookként is halt meg, nem akarta, hogy illetéktelen
kezekbe kerüljön a földi maradványa, na nem mintha most már bármit is számított
volna neki a dolog, ugyebár, de jó kis katonaként tudtam, mi a dolgom. Oké
persze be kell ismernem, sosem voltam éppen jó katona, csak profi bérgyilkos.
Abból viszont a legjobb! Pályafutásom során mindössze egyszer vallottam
kudarcot, éspedig akkor, amikor Moriarty megölése volt a feladatom.
Nem
követtem el hibát, és mégis, máig nem tudom, hogyan, elkapott. No persze nem
személyesen, sosem lett volna hajlandó bemocskolni a kezét - kivéve akkor,
amikor a saját szájába dugta a pisztolyát. Nagyon tiszta kis szörnyeteg volt.
Egy
székbe voltam kötözve, és nehezem láttam a homlokomról csorgó vértől, amikor
először találkoztunk szemtől-szemben. Egy nálam is nagyobb darab, ronda pofájú
emberke alaposan megvert előtte, de nem kérdezett semmit, szóval nehézkesen
nevezhetném a ténykedését vallatásnak, de még csak kínzásnak sem igazán. Nekem
az első dolgom az lett volna a helyében, hogy minimum eltöröm az összes ujjait,
ha le nem is vágom, a bérgyilkosok ezt utálják a legjobban. Nem mintha végülis
élve kikerülnének onnan, de ha netán mégis, lőttek a munkájuknak. Még csak csontom
se tört, persze később azért megöltem a fickót, nem is igazán dühből, vagy akár
bosszúból, inkább csak a rend kedvéért.
Szóval
megjelent Moriarty, a tökéletesen vasalt öltönyében, és szarrágó vigyorral.
-
Nem is kérdezem meg, ki küldött - mondta zsebre dugott kezekkel. - De van egy
ajánlatom. Öld meg őt, és kétszer annyit adok neked, mint amennyit tőle kapnál
értem.
Pár
másodpercig némán szemeztük, aztán leesett, hogy komolyan gondolja.
Visszavigyorogtam rá, és felvontam a szemöldököm, amitől egy kis fájdalom
hasított a bőrömbe, és friss vér gurult végig az orromon.
-
Plusz élve kikerülsz innen - tette hozzá végső érvként.
-
Kihagyhatatlan lehetőség. De mégis miből gondolod, hogy ha elengedsz, nem téged
öllek meg? - A kérdésem eléggé logikus volt, még ha nem is tűnt túl okos ötletnek
feltenni az én pozíciómban. De a francba is, nemrég még szentül hittem, hogy
meg fogok nyúvadni, erre mégsem.
Jim
felvihogott, mint egy kisfiú, és egy pillanatra hülyeségnek tűnt, hogy ez egy
pszichopata, bűnöző lángelme. Aztán odajött hozzám, kihúzta a zakója zsebéből a
fehér zsebkendőt, és egy mozdulattal letörölte a homlokomról a vért, aztán
közel hajolt hozzám. Édes parfümillata volt, és ahogy belenéztem az arcába újra
át kellett értékelnem őt. Ijesztő volt, sokkal inkább, mint az a nála kétszer
nagyobb szenvtelen fickó, aki most is ott állt tőlem másfél méterre, és feszült
figyelemmel várt arra, hogy rátámadok a főnökére, és adhat nekem még néhány
kedves kis pofont. De meg se mozdultam.
-
Mert nem tudsz megölni - súgta bizalmasan. - És mert bérgyilkos vagy, én pedig
mindig többet tudok fizetni neked, mint bárki más.
Szóval
így váltam Moriarty bérgyilkosává. Elengedett, én pedig miután lemostam
magamról a véremet, nekiálltam, hogy megfürödjem az ex-megbízóméban. Megöltem
őt, és a legtöbb emberét, hogy több gond ne legyen vele, aztán visszamentem
Jimhez, és ő annyi pénzt adott, hogy vettem belőle egy kisebb jachtot, és oda
költöztem.
Jim
rögtön rájött, hogy én vagyok a legjobb a szakmámban, úgyhogy nem volt elég,
hogy neki dolgozom, a biztonság kedvéért a hűségemet is akarta, ami olyasmi,
amit pénzért nem lehet megvenni. Bár lehet, hogy csak túlbonyolítom a dolgokat,
hiszen ő sosem tartott semmitől, főként nem tőlem. Valószínűbb, hogy imponált
neki, mennyire közel kerültem a megöléséhez. Ki tudja, az biztos, hogy
elkezdett személyesen eljárni hozzám, hogy átadja az indokolatlanul sok pénzt
az elvégzett kisebb feladatok után, és akkortájt még nem tudtam, hogy mennyire
nagy szó, ha ő megjelenik valakinek.
Előbújt
a telefonhívások, sms-ek, és laptopok képernyője közül, megérintett, és vigyorgott
rám. Végülis így nyerte el a hűségemet - a pimasz mosolyával.
Meg
persze az is közrejátszott a dologban, hogy szeretők lettünk.
Nem
csodálkoztam különösképpen, amikor első alkalommal megcsókolt. Épp a rojtos kanapémon
fetrengtem, bár általában vettem a fáradtságot arra, hogy legalább rendesen
felüljek, amikor a főnököm nálam volt, de akkor épp az előző esti megbízásomból
trófeaként hazacipelt repedt bordámat fájlaltam. Egyszerűen fölém hajolt, és
annak az embernek a magabiztosságával, akinek soha senki nem mond nemet, a számba
tolta a nyelvét.
Ahhoz
persze nem kell zseninek lenni, hogy az ember belője a nemi vonzódását,
magamról szólva meg, hát engem nem igazán érdekelt. Épp csak visszacsókoltam,
máris rám ugrott, és megködlött a fejemben a kép, ahogyan az a szépen vasalt,
csinos öltönye nekigyűrődik az én jobb napokat is látott szürke pólómhoz, és
hasonló árnyalatúvá koszolódott farmeromhoz. Már a határán voltam annak, hogy
beleröhögjek a szájába a gondolattól, ami valószínűleg mégse lett volna
szerencsés húzás, amikor helyette inkább felkiáltottam, mert az oldalamba
markolt. Nem is igazán azok a manikűrözött kis körmöcskéi zavartak, hanem a
repedt bordám. Méltatlankodva nyitottam ki a szemem, mire elhúzódott tőlem, és
csak vigyorgott rám. A kis rohadék. Vajon honnan sejtette, hogy nem fogom abban
a minutumban kitekerni a nyakát?
De
nem tettem.
Lényegében
az elkövetkezendő negyed órában semmit sem tettem, nem is nagyon hagyta, amint
túlzottan mozgolódni kezdtem alatta, máris éreztem, ahogy az ujjaival a
tegnaptól belilult bőrömbe mar, hogy tudtomra hozza, hol a helyem. Én meg
tűrtem, és azt hadd szögezzem le, nem azért, mert a főnököm, hanem mert
veszettül élveztem.
Voltam
már együtt pasikkal, különbekkel is, mint ő, de ez nem csak furább volt, jobb
is.
Napokon
belül fény derült arra, hogy ezt nem csak egyszeri alkalomnak szánta - lassacskán
mint valami fizetés-kiegészítést mellékelte a látogatásai során. De sosem ért
hozzám, ha túl koszosnak talált. Nem engedte, hogy hozzá érjek, ha a lőporosak
voltak az ujjaim. Nem csókolt meg, ha valami ököl útjába kerültem, és
felszakadt a szám. Nevetségesen fintorgott, ha izzadt pólóban fogadtam.
Akárhogyan
is, nemsokára azon kaptam magam, hogy a kedvéért összeszedem magam, sőt várom
őt, és hogy a távollétében is kívánom. Pár hónap, és rá vertem ki a magányos
estéken a fürdőkádban.
Szóval
ja, hűséges kisállata lettem.
Egy
koszos lepedőbe csavartam a holttestét (most már nem foglalkoztat, mi?),
bedobtam a sötétített ablakú furgon hátuljába, ami azé a szerelőé volt, akinek
a hacukájában mászkáltam az épületben, és aki mára biztonságban rohad valahol,
és ügyeltem arra, hogy ne lépjem túl a megengedett sebességhatárt.
Nincs
sok ember a világon, aki ne félne Moriartytól, még a legközelebbi alkalmazottai
és állandó rettegésben élnek, hiszen elég a legkisebb hiba, vagy csak rossz
hangulatban kapják el, nekik végük. Neki ez így tökéletesen megfelelt, és enyhe
csodálkozással vette tudomásul, hogy én nem félek tőle, még azok után sem, hogy
többször kaptam parancsba, hogy lőjek főbe embereket az ő puszta szeszélyéből.
Még a legelvetemültebbek, és a legodaadóbbak is félnek legbelül a haláltól. Még
a pszichopaták is küzdenek az életben maradásért. De az én sötét kis lelkemben
nincsen helye az elmúlásnak. Amikor az unalmas délutánokon meglátogatott, hideg
tekintettel a falhoz állított, és fegyvert dugott a számba, nekem a szemem sem
rebbent. Holott ismertem már az arckifejezését, amikor kimondja valakinek a
halálos ítéletét, és felismertem. Bár, mint azt említettem már, nem szerette
bemocskolni a kezét.
Még
Sherlock Holmes is félt tőle - nem magát féltette, hanem a szeretteit.
A
zseniális Sherlock Holmes. Az a fasz.
Gondolom,
Jim már jó ideje figyelte őt, de nem régóta kezdett el igazán foglalkozni vele.
Akkortájt már több időt töltött nálam, azon a lerobbant jachton, amivel szinte
soha nem mentem ki nyílt vízre, és néha elrángatott onnan, puccos
hotelszobákba, ahol nem találtam a helyem, maximum a minibár mellett. Lehet,
hogy nekem sincs házam, de azért van otthonom. Neki nem volt.
És
már nem csak szexeltünk, beszélgettünk is - néha egyszerre a kettőt, amikor
végigfektetett a nyomasztóan puha, öblítőillatos ágyon, levette a nadrágomat,
és jobb esetben legalább ő is ingre vetkőzött, és a kezébe vette a
merevedésemet. Miközben izgatott, kéjesen, csillogó szemekkel mesélte el nekem
eszelős terveit, többek között arról is, hogyan fogja felkelteni ennek a
Sherlocknak a figyelmét, és hogyan fogja csicskáztatni őt.
De
még ha éppen nem is volt mit mondania, és láttam, hogy a szemei nem a messzibe
merednek, tényleg engem néznek, még ha csókolt is, vagy a szájába vett, mégis
tett róla, nehogy egy pillanatra is úgy érezzem, hogy én irányítok, netán
mindez értem van. És nagyon frusztrált volt, ha hamarabb elélveztem, mint
ahogyan azt ő tervezte, főként pedig ha összemocskoltam őt.
Nem
érdekelte őt senki saját magán kívül. Akart engem, és Sherlockot is akarta - ez
a vágya persze merőben más volt, mint amit irántam érzett. Tiszta, intellektuális,
mély, és éreztem, hogy lassan megmételyezi őt.
Végigkísértem
mániájának fázisait, minden egyes emberrel, akikhez bombát erősített. Távolról,
kibiztosított puskával ültem, vagy feküdtem a rejtekhelyemen, és láttam Jimen a
boldogságot, és a dühöt minden egyes vereséggel. Minden ember, aki életben
maradt, még az az egy is, akit végül mégis lelőttem, egy lépéssel előrébb lökte
őt az őrületbe.
És
tudtam, hogy minden veszve van, amikor végül úgy döntött, nem végzi ki Sherlockot
a vesztőhelyén, abban a visszhangos uszodában.
Sokáig
készült rá, mindent megszervezett, miközben elvesztette a maradék eszét is. Ó,
persze továbbra is zseniális volt, tökéletesen kitervelte, hogyan fogja
tönkretenni ezt az embert. A csapda kifogástalan volt. Olyan szinten
játszottak, amihez fel nem érhettem, de láttam Jimet, láttam, ahogyan az érzékei rögeszmésen mantrázzák:
csodálat-gyűlölet, csodálat-gyűlölet. Megtalálta a lelki társát, de egy ilyen
embernek nem való az.
Mindenáron
okosabb, jobb akart lenni nála, és ez sikerült is neki.
Végül
Sherlock Holmes mégis legyőzte őt: Jim sehogy sem kerülhetett le élve arról a
tetőről. Nem tudott volna élni a tudattal, ha Sherlock életben marad, és sehogy
sem tudta volna elviselni, ha meghal.
És most nekem kell megbirkóznom a
hullájával.
Hallom
a motor zaján át, ahogy a dallamos hangján elhúzza a magánhangzókat: -
Sebastian.
Új történet! Új történet! - vihánc-vihánc-ugra-bugra -
VálaszTörlésA történet cselekménye nagyon tetszett, érdekes volt a megismerkedésük; szinte magam előtt láttam a rágót csócsáló, Jimet, ahogy lehajol Moranhoz... vagy később, mikor a yachton múlatják az időt. :D
Még az E/1 személyű stílussal is megbarátkoztam a végére* ... leszámítva, hogy - és ez az én hibám, nem a tied - szerintem Moran kevésbé lehet cizellált. Ezek a rengeteg tagból álló mondatkoszorúk, amik az agyában örvénylettek, túl összetettek voltak az amúgy egyszerű, szótlan valójához. Ez azonban már tényleg csak az én bogaram.
*(W. G. belső monológját kimondottan élveztem)
Mindenesetre nagyon örülök, hogy újat alkottál, mert ez a kiindulópont... írtál-e újat, írtak-e a többiek újat. (Mennyire hasznos, hogy ez mutatja nekem, ha új bejegyzésetek van - nekem nagyon hasznos)
Köszi! :)
aww de jó, valaki még ennyi idő nem-írásom után is figyel rám! :3 kösziiiii
Törlésja, tudom, hogy túl cizellált lett, pedig az elején még úgy-ahogy igyekeztem, de aztán túlságosan belelendültem, hiába csak egy ilyen rövid ficről van szó. valószínű, jobb lenne, ha inkább E/3-ban írnék... de az úgy nehezebb. XD
Jihá új sztori! Pedig már azt hittem, hogy soha többé nem olvashatok tőled semmit (hmm...a többihez is kéne, a régebbi irásaidhoz is pár mondat, igaz? Igaz. pótolom). Úgy tűnik tavasz van az interneten, sorba bújnak elő az írók és hozzák a friss, ropogós ficeket. Nyami!
VálaszTörlésMorMor bárhol, bármikor, nem lehet őket megunni, én pedig csak örülök, hogy ismét találkozhattam velük. Sebastian stílusa néha tényleg kezdett átmenni cizelláltba, de aztán szépen visszakanyarodtál, és én abszolút el tudom képzelni, hogy ez így történt.
Vett egy jachtot Seb magának.
Ez mekkora már!
Tökéletes volt, pont olyan, amit ebből kinézek, úgyhogy kérek még belőlük!
"Nagyon tiszta kis szörnyeteg volt."
Ezt muszáj volt idéznem, egyik kedvenc mondatom, Moriarty tökéletes jellemzése.
Vastaps.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Én is azt hittem, hogy nem írok többet, de mégis! XD Csak örülök minden kommentnek! Már régóta terveztem amúgy, hogy írok Sebastiannal, és mindig is úgy képzeltem, hogy van egy jachtja. Mert az olyan menő! XD
TörlésÖrülök, hogy tetszett. <3