Hangosan,
türelmetlenül dudált egy kocsi. Arra riadtam, hogy zöld a lámpa előttem, a
kormányt markolom, lábam a gázpedálon, és a pánik a torkomba kúszik. Túlságosan
gyorsan dobogott a szívem, és remegtem a kezeim, ahogy végül elindultam a
kocsival, és próbálva megőrizni a nyugalmam szánalmas maradékát, a legközelebbi
mellékutcába hajtottam, hogy leparkoljak.
-
21:25 van - mondtam ki hangosan, a karórámra pillantva. - Will Graham vagyok,
és… fogalmam sincs, hogy pontosan hol vagyok.
Kilestem
az ablakon, hogy leolvassam az utca nevét a tábláról, de összefolytak a színek,
meg az alakok a szemem előtt, és bár éppen egy lámpa fénykörében álltam, mégsem
láttam át a zavaros félhomályon. Levettem a szemüvegem, és a halántékomra
szorítottam az ujjaimat. Pokolian hasogatott a fejem, és éreztem, hogy az izzadtságtól
nedves hajam a homlokomra tapad. Ami azt illeti, nem csak a hajam, még a ruhám
ujja is egészen vizes volt. Szinte görcsös mozdulatokkal kezdtem felhajtani
őket, mert kellemetlenül hidegnek, és koszosnak tetszett az anyag érintése a csuklómon.
Beletelt néhány másodpercbe, míg észrevettem, hogy az ingem sötétkékjét foltokban
némi vörös szennyezi.
Kis
híján letéptem magamról a ruhát, mert egyetlen pillantásból felismerem a vért.
Nem
az én vérem volt - tudtam, mielőtt végigfuttattam a tenyereimet a testemen,
sebesülést keresve. Talán a gyilkosság helyszínén szedtem össze még délelőtt.
Megérintettem volna az áldozat testét? Nem ez lett volna az első eset. De nem
engedték volna, hogy vérfoltos ruházatban menjek ki az utcára, nem igaz? Hogyan
hagytam el a helyszínt?
Nem
emlékszem.
A
torkom összeszorult, így csak apró, fájdalmas kortyokban jutottam levegőhöz,
miközben úgy éreztem, hogy a tüdőm a vágtázó pulzusommal egy ütemben pulzálva
türemkedik ki a bordáim közül.
Jó
tíz percbe telhetett, míg sikerült annyira összeszednem magam, hogy
visszahajtsak a főútra. Nem követtem el semmit, nem igaz? Hát persze, hogy nem.
Minden bizonnyal őrült vagyok, de nem az a fajta, mint amilyennek az elméjébe
szoktam süllyedni, hogy megértsem, milyen indíttatásból gyilkol.
Még
csak ismerős sem volt a környék, ahol jártam - egészen a külváros pereméről
hajtottam vissza. Nyugtalanság szorongatott. Mégis mit kerestem itt? Milyen
árnyat üldözve kötöttem ki a világ végén?
Nem
mehettem haza ilyen állapotban, még jó másfél óra vezetés után is annyira
zaklatott voltam, hogy tudtam, a kutyáim nem lesznek elegendő társaság ahhoz,
hogy ép ésszel kibírjam a hajnalt. Dr. Lectert ilyen késői időpontban már hiába
kerestem volna az irodájában, de nem tűnt kimondottan meglepettnek, amikor meglátta
a feltehetőleg szörnyen nyúzott arcomat az ajtajában. Habozás nélkül,
udvariasan tessékelt be a nappalijába.
Nem
a szokásos öltönyét viselte, de a ruházata most is kifogástalan volt, ami megnyugtatott,
mintha valami állandóságot biztosítana az életemben. Félhomály fogadott a
helyiségben, és egy kicsit rögtön biztonságban éreztem magam, talán mert
lehetőségem volt félig árnyékba húzódni.
-
Aggódtam, Will - mondta, miközben az egyik fotel felé intett, hogy üljek le.
Képtelen lettem volna nyugton maradni, úgyhogy inkább állva maradtam, míg ő helyet
foglalt előttem. - Nem jelent meg a ma délutáni találkozónkon - tette hozzá, azt
hiszem, érdeklődő tekintettel nézve fel rám.
-
Nem jelentem? - kérdeztem idegesen túrva a hajamba.
-
Megint időt veszített - jelentette ki inkább, semmint kérdezte.
-
Igen - feleltem. - Az egyik pillanatban még a tegnap esti gyilkosság színhelyén
voltam, valamikor délelőtt, a következőben pedig… este fél tízkor, a volán
mögött, másfél óra útra innen.
Hátat
fordítottam neki, és fel-alá kezdtem mászkálni a kellemes színű, puha, szemmel
láthatóan drága szőnyegen. Biztos vagyok benne, hogy nem kell pszichiáternek
lennie valakinek ahhoz, hogy egyértelmű legyen, ennél több beismernivalóm is
van, ennek ellenére, miután nem folytattam a gyónást, Dr. Lecter végül mást
kérdezett, mint amiben reménykedtem. Felhajtottam a véres ruhaujjaimat, hogy ne
lássa meg, de tudtam, hogy semmilyen körülmények között nem hallgathatok el
előle ilyesmit, még akkor sem, ha bajba sodrom magamat miatta. Inkább magamat,
mint másokat. Csak egyszerűbb lett volna, ha rákérdez.
-
Nagyon felzaklatta az utolsó tetthely látványa? - kérdezte.
-
Nem - feleltem őszintén. - Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. A gyilkosunk egyszerűen,
ha nem is éppen tisztán dolgozik, kegyetlenségtől mentesen. Ha mondhatok ilyet,
kimondottan megnyugtató a módszere az után a rengeteg groteszk, vagy egyenesen
obszcén gyilkosság után, amit az utóbbi időben láttam.
Elgondolkozva
pásztáztam a szőnyeget a tekintetemmel. Én sosem csak látom, mindig átélem a
dolgokat, és egyre nehezebb megtartani a józan eszemet mindazok után, amiket
éreznem kellett. De ez a mostani könnyű, majdnem hogy pihentető, mint egy
hosszú, nehéz nap után hazaérni, és kinyújtózni magam. Ahogy az ügyre
gondoltam, egy pillanatra majdnem elfelejtkeztem a véres ingujjam
problémájáról, ám ahogy eszembe jutott, rögtön újra súlyos félelem kúszott a
gyomromba.
-
De nem került közelebb a gyilkoshoz? - kérdezte Lecter, biztos kézzel rántva ki
a gondolataim közül.
-
Nem - mondtam, nem tudva pontosan, hogy az elfogására céloz, vagy az elmém
állapotára. Mindkét kérdés logikus, és helyénvaló volt, és mindkettőre igaz a válaszom.
- De tökéletesen értem az indítékait.
-
Mit árul el róla az, hogy mindegyik áldozata valamilyen testi fogyatékossággal
élt? Talán megveti őket?
-
Ugyan, dehogy! - Bár nem beszéltem Dr. Lecterrel erről a mostani ügyről
behatóbban, mivel nem tűnt fontosnak, valószínűleg mégis mélyebben benne
lehettem, mint gondoltam volna, mert egyenesen felháborított a feltételezése. -
Szereti őket. Együtt érez velük, bár nem gondolom, hogy neki magának bármiféle
testi hibája lenne. A halállal magasztalja fel őket, mindenféle beteges művészi
érzék nélkül, olyan egyszerűséggel, hogy az első áldozatnál a rendőrség azt
hitte, egy mindennapi, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés történt, így
is kezelték. De szó sincs erről. Tény, hogy az emberünk elkapkodta a dolgot, de
csak azért, mert az volt az első gyilkossága, és még maga sem tudta, hogy
mennyire régóta szeretné megtenni. Túlságosan izgalomba jött, de a második alkalommal
megadta a módját, és a harmadikat már igazán ki tudta élvezni. A negyedik
pedig… - valamiért egy pillanatra összezavarodtam, ezért meg kellett szakítanom
a monológomat.
-
Volt negyedik gyilkosság? - kérdezte Lecter egyértelműen érdeklődve.
-
Lesz, mégpedig nagyon hamar. Bár, az eddigiekből kiindulva, talán már mostanra
túl van rajta. Rákapott az ízére, és nem fogja abbahagyni… De túl
tapasztalatlan, és heves. Hibázni fog.
-
Hacsak nincsen segítsége - vetette közbe.
-
Segítsége? - Kényszeredetten felkuncogtam. - Nem, egyedül dolgozik. Magányos.
-
De te nem vagy egyedül, Will.
A
tőle olyan szokatlan, közvetlen hangnem annyira megdöbbentett, hogy abbahagytam
a szőnyeg meddő tanulmányozását, és felnéztem az arcába. Dr. Lecter lassan
felállt a fotelból, és ezzel úgy tetszett, fölém magasodik. Általában igyekszem
kerülni a szemkontaktust, de egy ideje rájöttem, hogy vele könnyebben megy -
zavarba hoz az emberek tekintete, ám az övé mindig hűvös higgadtságot áraszt,
ami az ismeretségünk elején kimondottan rémítőnek tűnt, ám később sokkal inkább
megnyugtatónak, megbízhatónak. Nyilván abból adódóan, hogy a páciense vagyok, ő
az, aki olvas a szemeimből, nem pedig én az övéiből, és akkora megkönnyebbülés
elhagyni az ösztönt, ami arra kényszerít, hogy próbáljam megérteni őt, és csak
hagyni, hogy ő tegye ezt velem! Nem néztem félre, és valahogy természetesnek
tűnt, hogy belép a személyes terembe. A keze a vállamra nehezedett, a félhomály
összesűrűsödött körülöttem, és a fakó színek lefolytak a falról, ahogy Dr.
Lecter ajkai hozzámértek. Hirtelen élesen a tudatomba vágott a helyzet
szürrealitása, és szinte csak kötelességtudatból ellenkezni akartam, de a
szőnyeg bolyhos anyaga felkúszott a lábaimon, megbénított, rögzítette a
térdeimet, hogy össze ne essek, amikor visszacsókolok. A szoba foszlányaira oszlott,
és a valóság rétegei körém tekeredtek - mert ez tényleg megtörténik,
tévedhetetlenül éreztem, én pedig hagytam. A karjaim bénán pihentek a törzsem
mellett, a szám engedelmesen elnyílt, míg az ujjai elhagyták a vállamat, és a
hajamba túrtak. Önmagam utolsó molekulái feloszlottak a nyelve hegyén, és mikor
elhúzódott tőlem, kétségbeesett szükség tört rám. Több volt, mint vágy, tudtam,
mert sokszor vágyakoztam már életemben.
A
mosolya keskeny, vidám, és győzelemittas volt, de mit érdekelt engem az, hogy
veszítek, amikor a karomnál fogva a hálószobája vezetett. Ahogy a helyiség
illatos levegője a tüdőmbe tolult hirtelen förtelmesen oda nem illőnek éreztem
magam, egy idegen országban járok, nem ismerem fel a házakat, nem tudom
elolvasni a táblákat, és nem tudom, merre vezetnek az utak, de ráeszméltem,
hogy nem számít, mert nem vagyok egyedül. Az ágy ismerőseként fogadott magába,
és az idegenségemet rétegről-rétegre fejtettem le magamról a ruháimmal együtt.
Kibújtam a mellényemből, a véres ingem a földön kötött ki, az alsónadrágom
feketéje leoldott gyászszalag. Hannibal fölém hajolva a testembe mart, lassan
lefejtette rólam a bőrömet, hogy a forrón lüktető húsomhoz érjen, de ez nem
volt elég neki. Felhasította az utolsó védőréteget is, hogy hozzáférjen a belső
szerveimhez, éreztem a vértől sikamlós, mohó ujjait magamban, de ez
képtelenség, őrület. Éreztem a más húsból való test súlyát magamon, a képzelt
sérüléseimen, és ha az eszemet el is veszítettem, a testem ösztönösen tudta,
mint kell tennie, hogyan kell kapnia, és adnia.
Hannibal
a nyakamra illesztette a száját, és a nyelvével szelte át a torkomat,
ugyanazzal a mozdulattal, amivel a legújabb sorozatgyilkosom dolgozik, és
egyenesen az artériámból szívta fel a véremet, a legtisztább, legőszintébb
dolgot, amit csak képes vagyok adni magamból. Azt hittem, belefulladok majd,
úgy lett volna helyénvaló, a hátába kapaszkodtam, és reszkető szempillákkal
vártam, hogy megtörténjen.
Vért
ízleltem az ajkain, ahogy csókjával kiitta belőlem a halált.
A
hajnal az arcomat simogatta, és én hunyorogva néztem a szűrt fényébe. A vöröses
árnyalatú függönyökön áttetsző napfény hangulatossá varázsolta az egész
helyiséget, és azonnal tudtam, hogy nem vagyok otthon, mert mindig tökéletes
sötétséget csinálok a hálószobámban, hogy amikor felébredek, csak a digitális
óra hideg zöld pálcikái árulkodjanak az időről.
Hannibal
Lecter ágyában feküdtem, egyedül.
Álmodtam
az előző éjszakát, vagy hallucináltam? Nem lehetett valóság, gondoltam,
miközben önkéntelenül is a nyakam köré fontam az ujjaimat. Nem vágta át a
torkomat, nyilvánvalóan, és nem is vájta a tökéletesen manikűrözött körmeit a
húsomba, de meztelen voltam a leheletvékony takaró alatt, és amikor felültem,
rögtön éreztem, hogy nem a beteg képzeletem szülte minden másodpercét az emlékeimnek.
Szelíd, ismeretlen, de felismerhető fájdalom bizonyította az elmúlt éjjel
eseményeit.
Továbbra
is ugyanúgy össze voltam zavarodva, mintha rosszul lenne körülöttem összerakva
a világ, de képtelen voltam megállapítani, hogy mi nem stimmel, mint egy
álomban. Ám ha még mindig álmodom, régóta először nem rémeket - jól éreztem
magam. A végtagjaim könnyűnek tűntek, a szemeimet nem felhősítették mások
gyilkosságainak megterhelő, véres képei, és…
Hol
van az ingem?
Egy
pillanat alatt elszállt a jókedvem jelentős része, és kipattantam az ágyból. Körülbelül
be tudtam mérni, hogy néhány órája a sötétben merre dobáltam a ruháimat, és
mély nyugtalansággal töltött el, hogy hűlt helyüket találtam. Aztán rögtön
felfedeztem, hogy gondosan az ágy támlája vannak terítve - végülis el tudtam
képzelni, hogy a kínosan rendszerető pszichiáterem képtelen volt elviselni,
hogy össze-vissza heverjenek a földön, ez viszont mindenképpen azt jelentette,
hogy észre kellett vennie a véres ruhaujjamat.
Hogy
egészen őszinte legyek, reménykedtem benne, hogy észrevette őket.
Megdöbbentem,
amikor a ruháim között hiába kerestem az ingem, amiben előző nap megjelentem
nála - ehelyett egy ismeretlen, világoskék darabot találtam. Nyugtalanul
öltöttem magamra, nagyjából az én méretem volt, frissen mosott, elegáns
szabású, kellemes érintésű anyag. Drága. Dr. Lecteré.
Újfent
ugyanannyira idegennek éreztem magam, mint előző este, úgyhogy sietve elhagytam
a helyiséget, óvatosan csukva be magam után az ajtót. Kavargott a fejem, meg
kellett érintenem a folyosó falát, hogy egyenes léptekkel végig tudjak menni
rajta. Vendéglátómat a konyhában találtam, reggelit készített, könnyed
mozdulatokkal, és mosollyal. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mit süt,
de a tálba érve majdnem úgy nézett ki, mint egy művészi alkotás. Akármennyire
hétköznapi képként is kellett volna hatnia, ahogyan a késsel a kezében
ügyködik, én mégis képtelen voltam megszabadulni az érzéstől, hogy valami
nagyon-nagyon nincsen rendben itt. És nem csak velem.
-
Szóval felébredt - mondta komolyan amikor felpillantott, és észrevette, hogy
félszegen állok az ajtóban. Zavartan forgattam a szemeimet, ami nem kizárólag
annak volt köszönhető, hogy most léptem ki egy férfi hálószobájából.
-
Nem találtam az ingemet - mondtam, végül mégiscsak felnézve rá, kérdőn, majdnem
hogy kihívóan.
-
Igen, azzal kapcsolatban bocsánattal tartozom - felelte egyenesen a szemeimbe
nézve. - Attól tartok, tegnap este hevességemben elszakítottam.
Bambán
néztem vissza rá, nem tudva, mit mondjak erre a nyilvánvaló hazugságra. Mind a
ketten tudtuk, hogy nem igaz, de mi oka lehetett volna hazudni? Összeszorult a
torkom, lehetséges volna, hogy mégsem hazudik? Annyira megbomlott az elmém,
hogy elemi szinten sem tudom megkülönböztetni a valóságot a hallucinációmtól? Nem
találtam más magyarázatot, és olyan valószerűtlennek tűnt a tegnapi hosszú
autóutam a város szélétől, majdnem annyira, mint az azt követő események, hogy talán
tényleg meg sem történt, csak lázálom volt az egész.
Be
akartam ismerni Hannibalnak, hogy nem tudom többé felmérni, hogy mit teszek.
-
Mennem kéne - böktem ki helyette, mielőtt még teljesen körém zárultak volna a
tágas konyha amorf falai.
-
Azt reméltem, megoszthatom magával a reggelit - felelte Dr. Lecter nyugodtan,
de el kellett fordítanom a szemeimet az éles, vizsgálódó tekintetétől. Pontosan
tudja, hogy mi jár a fejemben.
-
Nem hinném, hogy tegnap este megetettem volna a kutyáimat - jegyeztem meg
szárazon, valami gúnyos mosollyal az ajkaimon.
-
Értem - felelte, csendesen letéve a pultra a kést. Hátat fordított nekem, és
hallottam, hogy vizet csorgat a kezeire. - Ez esetben várom önt este fél hétkor
a rendelőmben. Úgy gondolom, szeretne majd beszélni néhány dologról.
Időt
ad nekem.
Nem
tudtam ránézni, amikor odalépett hozzám, és tisztes távolságból, mereven előre
nyújtott karral megigazította a galléromat - az ő gallérját.
Igyekeztem
úgy tenni, mintha a távozásom nem menekülés lenne.
A
felkelő nap fénye könnyesre csípte a szemeimet ahogy az egyre forgalmatlanabb
utcákon hajtottam, a semmi közepén álló házamhoz. Észrevettem, hogy a kezeim
remegnek a kormányon, bár korántsem voltam olyan zaklatott, mint előző este, és
nem voltam biztos benne, hogy ne lenne okom rá. Hannibal inge finoman simult a
bőrömre - nem olyan volt, mint az érintése, amiről előző este úgy képzeltem,
vért fakaszt. Kölcsönkapott ruhába bújtattam a valós énemet. De hát mindig ezt
teszem, nem igaz?
Az
út szélén valami mozgást láttam a szemem sarkából, és hirtelen egy nagy
döccenéssel megállt a kocsi. Ó Istenem, elgázoltam valakit! Már megint nem
voltam egészen magamnál, nem fogtam fel a külvilágot! Alig tudtam kontrollálni
a reszketésem, ahogyan a biztonsági öv csatjával bíbelődtem, végül sikerült
kihámozni magam belőle, és sietve szálltam ki a járgányból.
A
nap ijedten húzódott vissza a látóhatár mögé, baljós narancssárga fényt hagyva
maga után, ahogy az impozáns, fekete szarvas felemelkedett a járda aszfaltjáról.
Nem mozdulhattam - megbabonázottan figyeltem, ahogyan a gyönyörű állat megrázza
a fejét, csillagok, vagy utcalámpák fényei játszanak a cikornyás, fehér
agancsán. Elindult a fák közé, és követnem kellett őt. Puhán lépkedtünk a
vékony hóban, alvajártam, és hagytam, hadd vezessen. A csupasz fák a karjaimba
kapaszkodtak, elszakították Hannibal ingét, felsértették a bőrömet, de nem
hátráltathattak.
A
szarvas megállt, és újra megrázta a fejét - fekete tollak szabadultak el a
bundájából, és egymással keringve a földre szálltak. Közelebb léptem, hogy
megérintsem ezt a különös szerzetet, szerettem volna hozzá simulni, belé,
megérteni őt. De visszarettentem, amikor észrevettem, hogy egy holttest fölé
hajol, ragadozó pofáját a belei közé fúrva lakmározik belőle. Az én holttestem
volt az. Rám nézett hűvös, megnyugtató, megbízhatónak tűnő szemeivel, én pedig
lepillantottam magamra - a mellkasomat T alakban metszették fel, és az összes
belső szervemet eltávolították. Hannibal friss reggelije gőzölgött a mellkasomban,
szépen összeállítva, feldíszítve, és étvágygerjesztően, pont úgy, ahogyan elém
tette volna az asztalra, ha hagyom, hogy marasztaljon.
Üresnek
éreztem magam.
Varjú
károgott a közelemben, mire kiszakadtam ebből a különös lidércnyomásból. Még
mindig reggel volt, rikítóan világos, hűvös, és a puszta kellős közepén álltam,
izzadtságtól átnedvesedett, de kicsit sem szakadt ruházatban, nem messze a
házamtól.
-
7:16, Wolf Trap, Virginia, a nevem Will Graham - mondtam, de cseppet sem
éreztem valósabbnak magamat tőle.
Megfordultam,
követtem visszafelé magányos nyomaimat a fakó hóban, és nem is csodálkoztam,
hogy a kocsimat sérülés nélkül találtam az út szélén parkolva.
Biztos,
hogy nem etettem meg a kutyákat előző este, mert a lábszáramat kaparva
követelőztek, amikor levettem a kajájukat a polcról, és csak azután mentek ki a
szabadba, hogy tisztára nyalták a táljaikat. Fáradtnak, és mocskosnak éreztem
magam, úgyhogy gyorsan lekapkodtam magamról a ruhákat, ügyelve arra, hogy
óvattal kezeljem az inget, ami nem az enyém, és a forró zuhany alá álltam.
Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy a víz az arcomba csapjon, lassan lemossa
róla a vonásaimat, hogy megadóan vesszenek oda a lefolyóban. Tükörbe nézve
láttam, hogy a hajam, és a szempilláim összeragadtak a vértől, fel kellett
vennem a szemüvegem, nem, csak a víz volt az. A nyakam és a vállam
találkozásánál sötétkék zúzódás virított a bőrömön - Hannibal foga nyoma. A
combomon nagyobb terjedelmű folt - ki tudja, minek, kinek a nyoma.
Két
nem fogadott hívást jelzett a telefonom Jack Crawfordtól, amikor kiléptem a
fürdőszobából.
Az
anyósülésen ültem, úton a tetthely felé, mert a reggel után nem mertem a
kormány mögé szállni, és az egymásba kulcsolt kezeimet bámultam az ölemben,
mert az ablakon kinézni szintén nem mertem. Féltem attól - tudtam -, hogy
ismerősek lennének a külvárosi utcák.
Mary
Lewis, 27 éves, fehér nő. Enyhe értelmi fogyatékos, képes arra, hogy önállóan
ellássa magát, egy virágkereskedésben dolgozik. Illetve dolgozott - amikor
reggel nem jelent meg a szokásos időben a munkahelyén, az egyik aggódó
munkatársa felkereste a lakásában. Elmetszett torokkal találta őt a
nappalijában.
Jack
úgy gondolta, hogy nem egészen illik az új sorozatgyilkosunk profiljába, hiszen
az eddigi áldozatai mind valamilyen testi fogyatékossággal bírtak, de számomra
kétség sem fért hozzá, hogy ezúttal is ő a tettes. Ki tudja, hogyan szúrta ki
az áldozatát ilyen messze az eddigi vadászterületétől - talán még régebben,
véletlenül.
Annak
ellenére, hogy sebzett nyakkal, halálában szürkévé fakult arccal feküdt az
alvadt vérrel színezett szőnyegen, nagyon szép volt. Szótlanul hagytam, hogy a tetthely
hangulata meleg, sárga takaróként hulljon a vállamra, és felkússzon a tarkómon
az agyamig. Kinyitottam az elmémet, és a testemet, és hagytam, hogy a bőröm alá
szivárogjon a gyilkos.
-
Tudja, hogy az áldozata egyedül él - mondtam talán hangosan, talán csak
magamban, nem számít, mert Crawford már úgyis kiterelte a helyszínelőket. -
Becsönget, és amikor Mary ajtót nyit neki, egyszerűen belöki őt az előszobába,
és bevágja az ajtót mögöttük. A kés már a kezében van. Érzem a markolatát,
izzad a tenyerem, átmelegszik tőle a kés finom, fémezett markolata. Mary nem is
egészen fogja fel, hogy mi történik vele, nem kiált segítségért, de ösztönből
menekül előlem. A nappaliban érem utol - a dohányzóasztal értelmetlen helyen,
közvetlenül a bejárat mellett helyezkedik el, úgyhogy nekiütközöm, a sarka a
combomba vágódik, feldől, majdnem átesem rajta. De ez nem idegesít fel, mert
Mary máris a kezeim között van, hátulról átölelem, és egyetlen, könnyed
mozdulattal elvágom a torkát, aztán finoman a szőnyegre fektetem. A kezeimre,
az arcomra vér fröccsen, elhúzódom tőle, hogy ne szennyezze össze a ruhámat - nincs
szükségem arra, hogy közelről nézzem végig a halála pillanatát.
Mary
nagyon szereti a virágokat, a ruhájának öregasszonyos száraz levendulaszaga
van, és percek alatt belefullad a vérébe. Szeretnék négykézláb mászni ki egy
virággal teli rét kellős közepére, belefeküdni a szúrós levendulák közé, és
belélegezni az erős, tömény illatukat. Így halt meg Mary is, és gyönyörű volt.
A
csapnál lemosom a vért a kezeimről, az arcomról, és a késről, aztán kisétálok a
házból. Senki nem törődik annyira Maryvel, hogy másnap reggelnél korábban
felfedezzék a halálát, és igazán csendesen ért véget az élete. Nyugodtan
szállok be a néhány sarokra álló kocsimba, nem félve attól, hogy meglátnak, és
elhajtok. Mennyi meggondolatlanság!
A
gyilkos fegyver még mindig nálam van.
Még
aznap délután órát tartottam az új sorozatgyilkosunkról az FBI központban,
holott nem is igazán volt mit mondani róla. Nem túl agyafúrt férfi, ráadásul
kizárólag az érzelmeivel foglalkozik, annyira mélyen megérinti minden, hogy
képtelen logikusan gondolkozni közben, biztos vagyok benne, hogy hamarosan
elköveti azt a hibát, aminek köszönhetően elkapják.
Hacsak
nincsen segítsége…
Nem
vagyok biztos benne, hogy mennyi idő telt el (mennyit veszítettem el megint?),
az asztalra kiterített papírok, meg fényképek között ültem az előadóteremben,
immáron egyedül, és a fülemben szarvas lépteinek kopogása csengett.
Nehéz
volt Alana Bloomra mosolyogni, amikor megláttam őt közeledni. A hideg, pezsgő
neonfény aranyosan játszott a haján, komolyan összevont szemöldökein, és meg
akartam csókolni őt, de ez az egész kísértetiesen hasonlított az egyik előző
találkozásunkra - arra az alkalomra, amikor azt mondta, csak barátként hajlandó
közeledni hozzám, amíg ennyire instabil vagyok.
Talán
akad olyan is, aki úgy is szívesen megosztja velem a társaságát, hogy instabil
vagyok.
Vagy
különösképpen úgy.
-
Hello Will - mondta tétovázva.
-
Alana - köszöntem vissza, leginkább kérdő hangsúllyal.
-
Hogy van?
Csak
vállat vontam, mit mondhattam volna? Lefogadom, hogy ugyanolyan könnyen
leolvasta az arcomról a válaszom, mint én az övéről azt, hogy nem csupán egy
udvarias kérdés miatt jött el hozzám.
-
Aggódom magáért, Will - mondta, tökéletes szinkronban Dr. Lecterrel, akkorról,
amikor megjelentem az ajtajában. - Merre járt tegnap este?
-
Otthon voltam.
-
Jártam a házánál, és nem találtam otthon - mondta az arcomba bámulva. Bizalmat
kelthettem volna benne azzal, hogy a szemébe nézek, de képtelen voltam rá -
ismer engem, úgyhogy nem fog messzemenő következtetéseket levonni ebből.
-
Korán lefeküdtem - mondtam, gondosan rágva meg a szavakat. - Elnézést kell
kérnem, amiért nem hallottam, hogy csönget.
-
Tudom, hogy nem volt otthon - felelte tétovázva. - A kutyák őrjöngve ugattak.
Kínosan
felkuncogtam, felálltam a székemből, hogy megkerüljem az asztalt, és megálltam
vele szemben. - Talán gyanúsít valamivel? - kérdeztem könnyed hangon. -
Egyébként is, miért jött a házamhoz megbeszélés nélkül olyan késői időpontban?
-
Miért hazudik nekem? - kérdezett vissza, ignorálva az egyébként teljesen jogos
kérdésemet.
Az
asztalnak támaszkodtam, és görcsösen ringattam a fejem. Képtelen lettem volna
megmondani miért, de tudtam, hogy nem szabad elárulnom neki, hogy fogalmam
sincs, merre jártam, és mit csináltam előző este, és ami azt illeti, egész
délután. De pokoli volt hazudni egy pszichiáternek, aki a barátomnak vallja magát.
-
Velem volt tegnap este - hallottam Dr. Lecter hangját a sajátom helyett.
Alana
összerezzent, szemmel láthatóan nem számított arra, hogy bárki is megzavarhat
minket, talán elfelejtette, hogy nem zárt falak között vagyunk? Megfordult,
hogy szembenézzen a most érkezett férfivel.
-
Dr. Lecter, nem hallottam, hogy itt van - mondta szabódva.
-
Ez egyértelmű - felelte Hannibal, tőle szokatlanul udvariatlanul, ez számomra
azt sugallta, hogy többet is hallott a beszélgetésből. Nyilván Alana is ezt
szűrte le belőle, ugyanis újfent felém fordulva rögtön mentegetőzni kezdett.
-
Nem akartam, hogy úgy tűnjék, bármivel is gyanúsítom magát - mondta. - Csak
azért szerettem volna meglátogatni, hogy beszélgessünk… Nem értem, miért nem
mondta, hogy időpontja volt Dr. Lecterrel - tette hozzá értetlenül, vagy talán
gyanakodva.
-
Biztos vagyok benne, hogy Will csak udvarias akart lenni - felelte újfent
Hannibal helyettem. Talán sértve kellett volna éreznem magam, amiért nem hagyja,
hogy én válaszoljak, de bíztam benne, jobban, mint magamban. - De számomra nem
jelent problémát, ha megtudja, hogy nem csak az estét, az éjszakát is együtt
töltöttük - folytatta.
Alana
szava erre elakadt, és rám nézett, megerősítésért, cáfolatért. Csak egy
bólintásra tellett tőlem, és mivel nem voltam hajlandó nyilatkozni, ezért újra
Hannibal felé fordult.
-
Remélem tudja, hogy etikátlan, amit tett - mondta hivatalos hangnemben, nyilván
hirtelen indulatában elfeledkezve arról, hogy nem előttem szeretné kivesézni ez
a témát.
-
Sok mindenben máshogy látom a dolgokat, mint ön - felelte Hannibal sokkal
kevésbé élesen. - De ha úgy érezném, hogy igaza van, elviselhetőbbnek találnám,
ha Will nem lenne a páciensem többé, semmint, hogyha ki kéne zárnom a
magánéletemből.
Nem
tudtam, hogy igaz-e, amit mond, és ha nem, mi veszi rá arra, hogy hazudjon, de
a megkönnyebbülés esőcseppenként gyűlt össze a mellkasomban, és én boldogan
lebegtem a vasízű pocsolyában.
-
Még csak háromnegyed hat van - mondtam Dr. Lecternek, immár a rendelőjében
ülve, négyszemközt. - Fél hétre volt időpontom, nem értem, miért keresett fel.
-
Szemmel láthatóan segítségre volt szüksége - felelte nyugodtan, miközben
elegánsan átvetette egyik lábát a másikon. Önkéntelenül is tükröztem a
mozdulatát.
-
Miért hazudott? - tértem végre a lényegre.
Sokáig
nem mondott semmit, és amikor végül mégis megszólalt, nem felelt nekem.
-
Ki vágta el azoknak az embereknek a torkát, Will? - kérdezte helyette. -
Garrett Jacob Hobbs?
-
Garrett Jacob Hobbs halott - mondtam, de tökéletesen tudtam, hogy mire gondol.
Ez volt a válaszom.
-
Akkor talán Georgia Madchen? - Aki utoljára járt elég mélyen az elmémben ahhoz,
hogy megmérgezze a gondolataimat, a hallucinációim közé férkőzzön. De ez kevés
lett volna hozzá.
-
Nem, nem ő volt az. És nem is Hannibal Lecter - mondtam. - Ez az én dizájnom.
A
kocsim kesztyűtartójába dobott, finom, fémezett markolatú késre gondoltam.
Az
első pillanattól kezdve pontosan tudtam, hogy mi folyik itt, csak képtelen
voltam beismerni magamnak. De tudom, hogy mit éreznek a gyilkosok, és úgy érzem
magam… Csodálatos érzés. A következő alkalomra emlékezni is fogok.
Hannibal
mosolygott, és felállt a foteljéből, hogy közelebb lépjen hozzám. Ujjainak egyszerű
érintése az állam vonalán sokkal intimebbnek tűnt, mint a testünk teljes egymáshoz
simulása előző este, mintha egészen eddig valami fátyol takart volna el, és
csak az anyagon keresztül érezhettem volna a külvilágot. Hannibal lehajolt
hozzám, megcsókolt, és hagyta, hogy közben a finom hajába markoljak. Éreztem az
ujjaim között a fekete tollak csiklandós érintését.
A
szarvas lépteinek kopogása elhalt, megérkezett. Megérkeztem.
Nagyon merész ötlet volt E/1-ben írni, de tény, hogy ez megadta neki azt a bizonytalanságot, ami izgalmassá, váratlanná és mozgalmassá tette az egész fanfictiont. A stílust néha túl visszafogottnak, körülményesnek éreztem Willhez, de a vége bőven kompenzált érte: valódi katarzis. Köszönöm, hogy olvashattam.
VálaszTörlésSzeretek E/1-ben írni, sokkal könnyebb... Csak akkor írok E/3-ben, amikor valamiért meg akarom tartani a távolságot, és általában nem akarom. =) (És még így is néha túl visszafogott, és körülményes lett? Szörnyű lett volna, ha E/3-ban írom) Örülök, hogy tetszett, ez sokat jelent nekem. ^.^
Törlésajj, ez-ez-ez. ez nagyon tetszett! nagyon szépek a leírásaid, a történet felépítése csodálatos, minden. imádtam, csak ennyi értelemeset tudok most kibökni!
VálaszTörlésjézusom, én erre azt hittem, h egyszer már írtam kommentet! :O (vagy csak moderálásra vár, és azért nincs itt?)
VálaszTörlésde biztos, az biztos, írok megint! :D mert imádtam, és kifejezetten tetszett az E/1es megoldás. és a vége, a VÉGE!! ez a novella gyönyörű.
Nincs moderálás, azt mondtok, amit csak akartok. XD Az előző kommented biztosan megette a technika ördöge. Örül az én kicsi szívem, hogy tetszett neked a sztori. (Nem szoktam kommentelni, mert egy lusta szar vagyok, de én is szeretem a tieidet. <3)
TörlésSzeretnék még a közeljövőben Will bőrébe bújni, már ha rá tudom venni magamat bármikor is arra, hogy írjak.
ó, köszönöm szépen! :) tessék csak rávenni magad, mert nagyon jól mozogsz abban a bőrben.
TörlésNagyszerű történet és megfogalmazás. Minden sorát élveztem. :) Üdv!
VálaszTörlésAww köszönöm :3
Törlés