Tudom, hogy mit éreznek a gyilkosok, és úgy érzem magam

Tudom, miféle cím ez? Ez egy 18-as karikás, Hannigram fic, egy igencsak szétcsúszott Will szemszögéből.





Hangosan, türelmetlenül dudált egy kocsi. Arra riadtam, hogy zöld a lámpa előttem, a kormányt markolom, lábam a gázpedálon, és a pánik a torkomba kúszik. Túlságosan gyorsan dobogott a szívem, és remegtem a kezeim, ahogy végül elindultam a kocsival, és próbálva megőrizni a nyugalmam szánalmas maradékát, a legközelebbi mellékutcába hajtottam, hogy leparkoljak.
- 21:25 van - mondtam ki hangosan, a karórámra pillantva. - Will Graham vagyok, és… fogalmam sincs, hogy pontosan hol vagyok.
Kilestem az ablakon, hogy leolvassam az utca nevét a tábláról, de összefolytak a színek, meg az alakok a szemem előtt, és bár éppen egy lámpa fénykörében álltam, mégsem láttam át a zavaros félhomályon. Levettem a szemüvegem, és a halántékomra szorítottam az ujjaimat. Pokolian hasogatott a fejem, és éreztem, hogy az izzadtságtól nedves hajam a homlokomra tapad. Ami azt illeti, nem csak a hajam, még a ruhám ujja is egészen vizes volt. Szinte görcsös mozdulatokkal kezdtem felhajtani őket, mert kellemetlenül hidegnek, és koszosnak tetszett az anyag érintése a csuklómon. Beletelt néhány másodpercbe, míg észrevettem, hogy az ingem sötétkékjét foltokban némi vörös szennyezi.
Kis híján letéptem magamról a ruhát, mert egyetlen pillantásból felismerem a vért.
Nem az én vérem volt - tudtam, mielőtt végigfuttattam a tenyereimet a testemen, sebesülést keresve. Talán a gyilkosság helyszínén szedtem össze még délelőtt. Megérintettem volna az áldozat testét? Nem ez lett volna az első eset. De nem engedték volna, hogy vérfoltos ruházatban menjek ki az utcára, nem igaz? Hogyan hagytam el a helyszínt?
Nem emlékszem.
A torkom összeszorult, így csak apró, fájdalmas kortyokban jutottam levegőhöz, miközben úgy éreztem, hogy a tüdőm a vágtázó pulzusommal egy ütemben pulzálva türemkedik ki a bordáim közül.
Jó tíz percbe telhetett, míg sikerült annyira összeszednem magam, hogy visszahajtsak a főútra. Nem követtem el semmit, nem igaz? Hát persze, hogy nem. Minden bizonnyal őrült vagyok, de nem az a fajta, mint amilyennek az elméjébe szoktam süllyedni, hogy megértsem, milyen indíttatásból gyilkol.
Még csak ismerős sem volt a környék, ahol jártam - egészen a külváros pereméről hajtottam vissza. Nyugtalanság szorongatott. Mégis mit kerestem itt? Milyen árnyat üldözve kötöttem ki a világ végén?
Nem mehettem haza ilyen állapotban, még jó másfél óra vezetés után is annyira zaklatott voltam, hogy tudtam, a kutyáim nem lesznek elegendő társaság ahhoz, hogy ép ésszel kibírjam a hajnalt. Dr. Lectert ilyen késői időpontban már hiába kerestem volna az irodájában, de nem tűnt kimondottan meglepettnek, amikor meglátta a feltehetőleg szörnyen nyúzott arcomat az ajtajában. Habozás nélkül, udvariasan tessékelt be a nappalijába.
Nem a szokásos öltönyét viselte, de a ruházata most is kifogástalan volt, ami megnyugtatott, mintha valami állandóságot biztosítana az életemben. Félhomály fogadott a helyiségben, és egy kicsit rögtön biztonságban éreztem magam, talán mert lehetőségem volt félig árnyékba húzódni.
- Aggódtam, Will - mondta, miközben az egyik fotel felé intett, hogy üljek le. Képtelen lettem volna nyugton maradni, úgyhogy inkább állva maradtam, míg ő helyet foglalt előttem. - Nem jelent meg a ma délutáni találkozónkon - tette hozzá, azt hiszem, érdeklődő tekintettel nézve fel rám.
- Nem jelentem? - kérdeztem idegesen túrva a hajamba.
- Megint időt veszített - jelentette ki inkább, semmint kérdezte.
- Igen - feleltem. - Az egyik pillanatban még a tegnap esti gyilkosság színhelyén voltam, valamikor délelőtt, a következőben pedig… este fél tízkor, a volán mögött, másfél óra útra innen.
Hátat fordítottam neki, és fel-alá kezdtem mászkálni a kellemes színű, puha, szemmel láthatóan drága szőnyegen. Biztos vagyok benne, hogy nem kell pszichiáternek lennie valakinek ahhoz, hogy egyértelmű legyen, ennél több beismernivalóm is van, ennek ellenére, miután nem folytattam a gyónást, Dr. Lecter végül mást kérdezett, mint amiben reménykedtem. Felhajtottam a véres ruhaujjaimat, hogy ne lássa meg, de tudtam, hogy semmilyen körülmények között nem hallgathatok el előle ilyesmit, még akkor sem, ha bajba sodrom magamat miatta. Inkább magamat, mint másokat. Csak egyszerűbb lett volna, ha rákérdez.
- Nagyon felzaklatta az utolsó tetthely látványa? - kérdezte.
- Nem - feleltem őszintén. - Ami azt illeti, épp ellenkezőleg. A gyilkosunk egyszerűen, ha nem is éppen tisztán dolgozik, kegyetlenségtől mentesen. Ha mondhatok ilyet, kimondottan megnyugtató a módszere az után a rengeteg groteszk, vagy egyenesen obszcén gyilkosság után, amit az utóbbi időben láttam.
Elgondolkozva pásztáztam a szőnyeget a tekintetemmel. Én sosem csak látom, mindig átélem a dolgokat, és egyre nehezebb megtartani a józan eszemet mindazok után, amiket éreznem kellett. De ez a mostani könnyű, majdnem hogy pihentető, mint egy hosszú, nehéz nap után hazaérni, és kinyújtózni magam. Ahogy az ügyre gondoltam, egy pillanatra majdnem elfelejtkeztem a véres ingujjam problémájáról, ám ahogy eszembe jutott, rögtön újra súlyos félelem kúszott a gyomromba.
- De nem került közelebb a gyilkoshoz? - kérdezte Lecter, biztos kézzel rántva ki a gondolataim közül.
- Nem - mondtam, nem tudva pontosan, hogy az elfogására céloz, vagy az elmém állapotára. Mindkét kérdés logikus, és helyénvaló volt, és mindkettőre igaz a válaszom. - De tökéletesen értem az indítékait.
- Mit árul el róla az, hogy mindegyik áldozata valamilyen testi fogyatékossággal élt? Talán megveti őket?
- Ugyan, dehogy! - Bár nem beszéltem Dr. Lecterrel erről a mostani ügyről behatóbban, mivel nem tűnt fontosnak, valószínűleg mégis mélyebben benne lehettem, mint gondoltam volna, mert egyenesen felháborított a feltételezése. - Szereti őket. Együtt érez velük, bár nem gondolom, hogy neki magának bármiféle testi hibája lenne. A halállal magasztalja fel őket, mindenféle beteges művészi érzék nélkül, olyan egyszerűséggel, hogy az első áldozatnál a rendőrség azt hitte, egy mindennapi, hirtelen felindulásból elkövetett emberölés történt, így is kezelték. De szó sincs erről. Tény, hogy az emberünk elkapkodta a dolgot, de csak azért, mert az volt az első gyilkossága, és még maga sem tudta, hogy mennyire régóta szeretné megtenni. Túlságosan izgalomba jött, de a második alkalommal megadta a módját, és a harmadikat már igazán ki tudta élvezni. A negyedik pedig… - valamiért egy pillanatra összezavarodtam, ezért meg kellett szakítanom a monológomat.
- Volt negyedik gyilkosság? - kérdezte Lecter egyértelműen érdeklődve.
- Lesz, mégpedig nagyon hamar. Bár, az eddigiekből kiindulva, talán már mostanra túl van rajta. Rákapott az ízére, és nem fogja abbahagyni… De túl tapasztalatlan, és heves. Hibázni fog.
- Hacsak nincsen segítsége - vetette közbe.
- Segítsége? - Kényszeredetten felkuncogtam. - Nem, egyedül dolgozik. Magányos.
- De te nem vagy egyedül, Will.
A tőle olyan szokatlan, közvetlen hangnem annyira megdöbbentett, hogy abbahagytam a szőnyeg meddő tanulmányozását, és felnéztem az arcába. Dr. Lecter lassan felállt a fotelból, és ezzel úgy tetszett, fölém magasodik. Általában igyekszem kerülni a szemkontaktust, de egy ideje rájöttem, hogy vele könnyebben megy - zavarba hoz az emberek tekintete, ám az övé mindig hűvös higgadtságot áraszt, ami az ismeretségünk elején kimondottan rémítőnek tűnt, ám később sokkal inkább megnyugtatónak, megbízhatónak. Nyilván abból adódóan, hogy a páciense vagyok, ő az, aki olvas a szemeimből, nem pedig én az övéiből, és akkora megkönnyebbülés elhagyni az ösztönt, ami arra kényszerít, hogy próbáljam megérteni őt, és csak hagyni, hogy ő tegye ezt velem! Nem néztem félre, és valahogy természetesnek tűnt, hogy belép a személyes terembe. A keze a vállamra nehezedett, a félhomály összesűrűsödött körülöttem, és a fakó színek lefolytak a falról, ahogy Dr. Lecter ajkai hozzámértek. Hirtelen élesen a tudatomba vágott a helyzet szürrealitása, és szinte csak kötelességtudatból ellenkezni akartam, de a szőnyeg bolyhos anyaga felkúszott a lábaimon, megbénított, rögzítette a térdeimet, hogy össze ne essek, amikor visszacsókolok. A szoba foszlányaira oszlott, és a valóság rétegei körém tekeredtek - mert ez tényleg megtörténik, tévedhetetlenül éreztem, én pedig hagytam. A karjaim bénán pihentek a törzsem mellett, a szám engedelmesen elnyílt, míg az ujjai elhagyták a vállamat, és a hajamba túrtak. Önmagam utolsó molekulái feloszlottak a nyelve hegyén, és mikor elhúzódott tőlem, kétségbeesett szükség tört rám. Több volt, mint vágy, tudtam, mert sokszor vágyakoztam már életemben.
A mosolya keskeny, vidám, és győzelemittas volt, de mit érdekelt engem az, hogy veszítek, amikor a karomnál fogva a hálószobája vezetett. Ahogy a helyiség illatos levegője a tüdőmbe tolult hirtelen förtelmesen oda nem illőnek éreztem magam, egy idegen országban járok, nem ismerem fel a házakat, nem tudom elolvasni a táblákat, és nem tudom, merre vezetnek az utak, de ráeszméltem, hogy nem számít, mert nem vagyok egyedül. Az ágy ismerőseként fogadott magába, és az idegenségemet rétegről-rétegre fejtettem le magamról a ruháimmal együtt. Kibújtam a mellényemből, a véres ingem a földön kötött ki, az alsónadrágom feketéje leoldott gyászszalag. Hannibal fölém hajolva a testembe mart, lassan lefejtette rólam a bőrömet, hogy a forrón lüktető húsomhoz érjen, de ez nem volt elég neki. Felhasította az utolsó védőréteget is, hogy hozzáférjen a belső szerveimhez, éreztem a vértől sikamlós, mohó ujjait magamban, de ez képtelenség, őrület. Éreztem a más húsból való test súlyát magamon, a képzelt sérüléseimen, és ha az eszemet el is veszítettem, a testem ösztönösen tudta, mint kell tennie, hogyan kell kapnia, és adnia.
Hannibal a nyakamra illesztette a száját, és a nyelvével szelte át a torkomat, ugyanazzal a mozdulattal, amivel a legújabb sorozatgyilkosom dolgozik, és egyenesen az artériámból szívta fel a véremet, a legtisztább, legőszintébb dolgot, amit csak képes vagyok adni magamból. Azt hittem, belefulladok majd, úgy lett volna helyénvaló, a hátába kapaszkodtam, és reszkető szempillákkal vártam, hogy megtörténjen.
Vért ízleltem az ajkain, ahogy csókjával kiitta belőlem a halált.

A hajnal az arcomat simogatta, és én hunyorogva néztem a szűrt fényébe. A vöröses árnyalatú függönyökön áttetsző napfény hangulatossá varázsolta az egész helyiséget, és azonnal tudtam, hogy nem vagyok otthon, mert mindig tökéletes sötétséget csinálok a hálószobámban, hogy amikor felébredek, csak a digitális óra hideg zöld pálcikái árulkodjanak az időről.
Hannibal Lecter ágyában feküdtem, egyedül.
Álmodtam az előző éjszakát, vagy hallucináltam? Nem lehetett valóság, gondoltam, miközben önkéntelenül is a nyakam köré fontam az ujjaimat. Nem vágta át a torkomat, nyilvánvalóan, és nem is vájta a tökéletesen manikűrözött körmeit a húsomba, de meztelen voltam a leheletvékony takaró alatt, és amikor felültem, rögtön éreztem, hogy nem a beteg képzeletem szülte minden másodpercét az emlékeimnek. Szelíd, ismeretlen, de felismerhető fájdalom bizonyította az elmúlt éjjel eseményeit.
Továbbra is ugyanúgy össze voltam zavarodva, mintha rosszul lenne körülöttem összerakva a világ, de képtelen voltam megállapítani, hogy mi nem stimmel, mint egy álomban. Ám ha még mindig álmodom, régóta először nem rémeket - jól éreztem magam. A végtagjaim könnyűnek tűntek, a szemeimet nem felhősítették mások gyilkosságainak megterhelő, véres képei, és…
Hol van az ingem?
Egy pillanat alatt elszállt a jókedvem jelentős része, és kipattantam az ágyból. Körülbelül be tudtam mérni, hogy néhány órája a sötétben merre dobáltam a ruháimat, és mély nyugtalansággal töltött el, hogy hűlt helyüket találtam. Aztán rögtön felfedeztem, hogy gondosan az ágy támlája vannak terítve - végülis el tudtam képzelni, hogy a kínosan rendszerető pszichiáterem képtelen volt elviselni, hogy össze-vissza heverjenek a földön, ez viszont mindenképpen azt jelentette, hogy észre kellett vennie a véres ruhaujjamat.
Hogy egészen őszinte legyek, reménykedtem benne, hogy észrevette őket.
Megdöbbentem, amikor a ruháim között hiába kerestem az ingem, amiben előző nap megjelentem nála - ehelyett egy ismeretlen, világoskék darabot találtam. Nyugtalanul öltöttem magamra, nagyjából az én méretem volt, frissen mosott, elegáns szabású, kellemes érintésű anyag. Drága. Dr. Lecteré.
Újfent ugyanannyira idegennek éreztem magam, mint előző este, úgyhogy sietve elhagytam a helyiséget, óvatosan csukva be magam után az ajtót. Kavargott a fejem, meg kellett érintenem a folyosó falát, hogy egyenes léptekkel végig tudjak menni rajta. Vendéglátómat a konyhában találtam, reggelit készített, könnyed mozdulatokkal, és mosollyal. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy mit süt, de a tálba érve majdnem úgy nézett ki, mint egy művészi alkotás. Akármennyire hétköznapi képként is kellett volna hatnia, ahogyan a késsel a kezében ügyködik, én mégis képtelen voltam megszabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon-nagyon nincsen rendben itt. És nem csak velem.
- Szóval felébredt - mondta komolyan amikor felpillantott, és észrevette, hogy félszegen állok az ajtóban. Zavartan forgattam a szemeimet, ami nem kizárólag annak volt köszönhető, hogy most léptem ki egy férfi hálószobájából.
- Nem találtam az ingemet - mondtam, végül mégiscsak felnézve rá, kérdőn, majdnem hogy kihívóan.
- Igen, azzal kapcsolatban bocsánattal tartozom - felelte egyenesen a szemeimbe nézve. - Attól tartok, tegnap este hevességemben elszakítottam.
Bambán néztem vissza rá, nem tudva, mit mondjak erre a nyilvánvaló hazugságra. Mind a ketten tudtuk, hogy nem igaz, de mi oka lehetett volna hazudni? Összeszorult a torkom, lehetséges volna, hogy mégsem hazudik? Annyira megbomlott az elmém, hogy elemi szinten sem tudom megkülönböztetni a valóságot a hallucinációmtól? Nem találtam más magyarázatot, és olyan valószerűtlennek tűnt a tegnapi hosszú autóutam a város szélétől, majdnem annyira, mint az azt követő események, hogy talán tényleg meg sem történt, csak lázálom volt az egész.
Be akartam ismerni Hannibalnak, hogy nem tudom többé felmérni, hogy mit teszek.
- Mennem kéne - böktem ki helyette, mielőtt még teljesen körém zárultak volna a tágas konyha amorf falai.
- Azt reméltem, megoszthatom magával a reggelit - felelte Dr. Lecter nyugodtan, de el kellett fordítanom a szemeimet az éles, vizsgálódó tekintetétől. Pontosan tudja, hogy mi jár a fejemben.
- Nem hinném, hogy tegnap este megetettem volna a kutyáimat - jegyeztem meg szárazon, valami gúnyos mosollyal az ajkaimon.
- Értem - felelte, csendesen letéve a pultra a kést. Hátat fordított nekem, és hallottam, hogy vizet csorgat a kezeire. - Ez esetben várom önt este fél hétkor a rendelőmben. Úgy gondolom, szeretne majd beszélni néhány dologról.
Időt ad nekem.
Nem tudtam ránézni, amikor odalépett hozzám, és tisztes távolságból, mereven előre nyújtott karral megigazította a galléromat - az ő gallérját.
Igyekeztem úgy tenni, mintha a távozásom nem menekülés lenne.

A felkelő nap fénye könnyesre csípte a szemeimet ahogy az egyre forgalmatlanabb utcákon hajtottam, a semmi közepén álló házamhoz. Észrevettem, hogy a kezeim remegnek a kormányon, bár korántsem voltam olyan zaklatott, mint előző este, és nem voltam biztos benne, hogy ne lenne okom rá. Hannibal inge finoman simult a bőrömre - nem olyan volt, mint az érintése, amiről előző este úgy képzeltem, vért fakaszt. Kölcsönkapott ruhába bújtattam a valós énemet. De hát mindig ezt teszem, nem igaz?
Az út szélén valami mozgást láttam a szemem sarkából, és hirtelen egy nagy döccenéssel megállt a kocsi. Ó Istenem, elgázoltam valakit! Már megint nem voltam egészen magamnál, nem fogtam fel a külvilágot! Alig tudtam kontrollálni a reszketésem, ahogyan a biztonsági öv csatjával bíbelődtem, végül sikerült kihámozni magam belőle, és sietve szálltam ki a járgányból.
A nap ijedten húzódott vissza a látóhatár mögé, baljós narancssárga fényt hagyva maga után, ahogy az impozáns, fekete szarvas felemelkedett a járda aszfaltjáról. Nem mozdulhattam - megbabonázottan figyeltem, ahogyan a gyönyörű állat megrázza a fejét, csillagok, vagy utcalámpák fényei játszanak a cikornyás, fehér agancsán. Elindult a fák közé, és követnem kellett őt. Puhán lépkedtünk a vékony hóban, alvajártam, és hagytam, hadd vezessen. A csupasz fák a karjaimba kapaszkodtak, elszakították Hannibal ingét, felsértették a bőrömet, de nem hátráltathattak.
A szarvas megállt, és újra megrázta a fejét - fekete tollak szabadultak el a bundájából, és egymással keringve a földre szálltak. Közelebb léptem, hogy megérintsem ezt a különös szerzetet, szerettem volna hozzá simulni, belé, megérteni őt. De visszarettentem, amikor észrevettem, hogy egy holttest fölé hajol, ragadozó pofáját a belei közé fúrva lakmározik belőle. Az én holttestem volt az. Rám nézett hűvös, megnyugtató, megbízhatónak tűnő szemeivel, én pedig lepillantottam magamra - a mellkasomat T alakban metszették fel, és az összes belső szervemet eltávolították. Hannibal friss reggelije gőzölgött a mellkasomban, szépen összeállítva, feldíszítve, és étvágygerjesztően, pont úgy, ahogyan elém tette volna az asztalra, ha hagyom, hogy marasztaljon.
Üresnek éreztem magam.
Varjú károgott a közelemben, mire kiszakadtam ebből a különös lidércnyomásból. Még mindig reggel volt, rikítóan világos, hűvös, és a puszta kellős közepén álltam, izzadtságtól átnedvesedett, de kicsit sem szakadt ruházatban, nem messze a házamtól.
- 7:16, Wolf Trap, Virginia, a nevem Will Graham - mondtam, de cseppet sem éreztem valósabbnak magamat tőle.
Megfordultam, követtem visszafelé magányos nyomaimat a fakó hóban, és nem is csodálkoztam, hogy a kocsimat sérülés nélkül találtam az út szélén parkolva.

Biztos, hogy nem etettem meg a kutyákat előző este, mert a lábszáramat kaparva követelőztek, amikor levettem a kajájukat a polcról, és csak azután mentek ki a szabadba, hogy tisztára nyalták a táljaikat. Fáradtnak, és mocskosnak éreztem magam, úgyhogy gyorsan lekapkodtam magamról a ruhákat, ügyelve arra, hogy óvattal kezeljem az inget, ami nem az enyém, és a forró zuhany alá álltam. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy a víz az arcomba csapjon, lassan lemossa róla a vonásaimat, hogy megadóan vesszenek oda a lefolyóban. Tükörbe nézve láttam, hogy a hajam, és a szempilláim összeragadtak a vértől, fel kellett vennem a szemüvegem, nem, csak a víz volt az. A nyakam és a vállam találkozásánál sötétkék zúzódás virított a bőrömön - Hannibal foga nyoma. A combomon nagyobb terjedelmű folt - ki tudja, minek, kinek a nyoma.
Két nem fogadott hívást jelzett a telefonom Jack Crawfordtól, amikor kiléptem a fürdőszobából.

Az anyósülésen ültem, úton a tetthely felé, mert a reggel után nem mertem a kormány mögé szállni, és az egymásba kulcsolt kezeimet bámultam az ölemben, mert az ablakon kinézni szintén nem mertem. Féltem attól - tudtam -, hogy ismerősek lennének a külvárosi utcák.
Mary Lewis, 27 éves, fehér nő. Enyhe értelmi fogyatékos, képes arra, hogy önállóan ellássa magát, egy virágkereskedésben dolgozik. Illetve dolgozott - amikor reggel nem jelent meg a szokásos időben a munkahelyén, az egyik aggódó munkatársa felkereste a lakásában. Elmetszett torokkal találta őt a nappalijában.
Jack úgy gondolta, hogy nem egészen illik az új sorozatgyilkosunk profiljába, hiszen az eddigi áldozatai mind valamilyen testi fogyatékossággal bírtak, de számomra kétség sem fért hozzá, hogy ezúttal is ő a tettes. Ki tudja, hogyan szúrta ki az áldozatát ilyen messze az eddigi vadászterületétől - talán még régebben, véletlenül.
Annak ellenére, hogy sebzett nyakkal, halálában szürkévé fakult arccal feküdt az alvadt vérrel színezett szőnyegen, nagyon szép volt. Szótlanul hagytam, hogy a tetthely hangulata meleg, sárga takaróként hulljon a vállamra, és felkússzon a tarkómon az agyamig. Kinyitottam az elmémet, és a testemet, és hagytam, hogy a bőröm alá szivárogjon a gyilkos.
- Tudja, hogy az áldozata egyedül él - mondtam talán hangosan, talán csak magamban, nem számít, mert Crawford már úgyis kiterelte a helyszínelőket. - Becsönget, és amikor Mary ajtót nyit neki, egyszerűen belöki őt az előszobába, és bevágja az ajtót mögöttük. A kés már a kezében van. Érzem a markolatát, izzad a tenyerem, átmelegszik tőle a kés finom, fémezett markolata. Mary nem is egészen fogja fel, hogy mi történik vele, nem kiált segítségért, de ösztönből menekül előlem. A nappaliban érem utol - a dohányzóasztal értelmetlen helyen, közvetlenül a bejárat mellett helyezkedik el, úgyhogy nekiütközöm, a sarka a combomba vágódik, feldől, majdnem átesem rajta. De ez nem idegesít fel, mert Mary máris a kezeim között van, hátulról átölelem, és egyetlen, könnyed mozdulattal elvágom a torkát, aztán finoman a szőnyegre fektetem. A kezeimre, az arcomra vér fröccsen, elhúzódom tőle, hogy ne szennyezze össze a ruhámat - nincs szükségem arra, hogy közelről nézzem végig a halála pillanatát.
Mary nagyon szereti a virágokat, a ruhájának öregasszonyos száraz levendulaszaga van, és percek alatt belefullad a vérébe. Szeretnék négykézláb mászni ki egy virággal teli rét kellős közepére, belefeküdni a szúrós levendulák közé, és belélegezni az erős, tömény illatukat. Így halt meg Mary is, és gyönyörű volt.
A csapnál lemosom a vért a kezeimről, az arcomról, és a késről, aztán kisétálok a házból. Senki nem törődik annyira Maryvel, hogy másnap reggelnél korábban felfedezzék a halálát, és igazán csendesen ért véget az élete. Nyugodtan szállok be a néhány sarokra álló kocsimba, nem félve attól, hogy meglátnak, és elhajtok. Mennyi meggondolatlanság!
A gyilkos fegyver még mindig nálam van.

Még aznap délután órát tartottam az új sorozatgyilkosunkról az FBI központban, holott nem is igazán volt mit mondani róla. Nem túl agyafúrt férfi, ráadásul kizárólag az érzelmeivel foglalkozik, annyira mélyen megérinti minden, hogy képtelen logikusan gondolkozni közben, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elköveti azt a hibát, aminek köszönhetően elkapják.
Hacsak nincsen segítsége…
Nem vagyok biztos benne, hogy mennyi idő telt el (mennyit veszítettem el megint?), az asztalra kiterített papírok, meg fényképek között ültem az előadóteremben, immáron egyedül, és a fülemben szarvas lépteinek kopogása csengett.
Nehéz volt Alana Bloomra mosolyogni, amikor megláttam őt közeledni. A hideg, pezsgő neonfény aranyosan játszott a haján, komolyan összevont szemöldökein, és meg akartam csókolni őt, de ez az egész kísértetiesen hasonlított az egyik előző találkozásunkra - arra az alkalomra, amikor azt mondta, csak barátként hajlandó közeledni hozzám, amíg ennyire instabil vagyok.
Talán akad olyan is, aki úgy is szívesen megosztja velem a társaságát, hogy instabil vagyok.
Vagy különösképpen úgy.
- Hello Will - mondta tétovázva.
- Alana - köszöntem vissza, leginkább kérdő hangsúllyal.
- Hogy van?
Csak vállat vontam, mit mondhattam volna? Lefogadom, hogy ugyanolyan könnyen leolvasta az arcomról a válaszom, mint én az övéről azt, hogy nem csupán egy udvarias kérdés miatt jött el hozzám.
- Aggódom magáért, Will - mondta, tökéletes szinkronban Dr. Lecterrel, akkorról, amikor megjelentem az ajtajában. - Merre járt tegnap este?
- Otthon voltam.
- Jártam a házánál, és nem találtam otthon - mondta az arcomba bámulva. Bizalmat kelthettem volna benne azzal, hogy a szemébe nézek, de képtelen voltam rá - ismer engem, úgyhogy nem fog messzemenő következtetéseket levonni ebből.
- Korán lefeküdtem - mondtam, gondosan rágva meg a szavakat. - Elnézést kell kérnem, amiért nem hallottam, hogy csönget.
- Tudom, hogy nem volt otthon - felelte tétovázva. - A kutyák őrjöngve ugattak.
Kínosan felkuncogtam, felálltam a székemből, hogy megkerüljem az asztalt, és megálltam vele szemben. - Talán gyanúsít valamivel? - kérdeztem könnyed hangon. - Egyébként is, miért jött a házamhoz megbeszélés nélkül olyan késői időpontban?
- Miért hazudik nekem? - kérdezett vissza, ignorálva az egyébként teljesen jogos kérdésemet.
Az asztalnak támaszkodtam, és görcsösen ringattam a fejem. Képtelen lettem volna megmondani miért, de tudtam, hogy nem szabad elárulnom neki, hogy fogalmam sincs, merre jártam, és mit csináltam előző este, és ami azt illeti, egész délután. De pokoli volt hazudni egy pszichiáternek, aki a barátomnak vallja magát.
- Velem volt tegnap este - hallottam Dr. Lecter hangját a sajátom helyett.
Alana összerezzent, szemmel láthatóan nem számított arra, hogy bárki is megzavarhat minket, talán elfelejtette, hogy nem zárt falak között vagyunk? Megfordult, hogy szembenézzen a most érkezett férfivel.
- Dr. Lecter, nem hallottam, hogy itt van - mondta szabódva.
- Ez egyértelmű - felelte Hannibal, tőle szokatlanul udvariatlanul, ez számomra azt sugallta, hogy többet is hallott a beszélgetésből. Nyilván Alana is ezt szűrte le belőle, ugyanis újfent felém fordulva rögtön mentegetőzni kezdett.
- Nem akartam, hogy úgy tűnjék, bármivel is gyanúsítom magát - mondta. - Csak azért szerettem volna meglátogatni, hogy beszélgessünk… Nem értem, miért nem mondta, hogy időpontja volt Dr. Lecterrel - tette hozzá értetlenül, vagy talán gyanakodva.
- Biztos vagyok benne, hogy Will csak udvarias akart lenni - felelte újfent Hannibal helyettem. Talán sértve kellett volna éreznem magam, amiért nem hagyja, hogy én válaszoljak, de bíztam benne, jobban, mint magamban. - De számomra nem jelent problémát, ha megtudja, hogy nem csak az estét, az éjszakát is együtt töltöttük - folytatta.
Alana szava erre elakadt, és rám nézett, megerősítésért, cáfolatért. Csak egy bólintásra tellett tőlem, és mivel nem voltam hajlandó nyilatkozni, ezért újra Hannibal felé fordult.
- Remélem tudja, hogy etikátlan, amit tett - mondta hivatalos hangnemben, nyilván hirtelen indulatában elfeledkezve arról, hogy nem előttem szeretné kivesézni ez a témát.
- Sok mindenben máshogy látom a dolgokat, mint ön - felelte Hannibal sokkal kevésbé élesen. - De ha úgy érezném, hogy igaza van, elviselhetőbbnek találnám, ha Will nem lenne a páciensem többé, semmint, hogyha ki kéne zárnom a magánéletemből.
Nem tudtam, hogy igaz-e, amit mond, és ha nem, mi veszi rá arra, hogy hazudjon, de a megkönnyebbülés esőcseppenként gyűlt össze a mellkasomban, és én boldogan lebegtem a vasízű pocsolyában.

- Még csak háromnegyed hat van - mondtam Dr. Lecternek, immár a rendelőjében ülve, négyszemközt. - Fél hétre volt időpontom, nem értem, miért keresett fel.
- Szemmel láthatóan segítségre volt szüksége - felelte nyugodtan, miközben elegánsan átvetette egyik lábát a másikon. Önkéntelenül is tükröztem a mozdulatát.
- Miért hazudott? - tértem végre a lényegre.
Sokáig nem mondott semmit, és amikor végül mégis megszólalt, nem felelt nekem.
- Ki vágta el azoknak az embereknek a torkát, Will? - kérdezte helyette. - Garrett Jacob Hobbs?
- Garrett Jacob Hobbs halott - mondtam, de tökéletesen tudtam, hogy mire gondol. Ez volt a válaszom.
- Akkor talán Georgia Madchen? - Aki utoljára járt elég mélyen az elmémben ahhoz, hogy megmérgezze a gondolataimat, a hallucinációim közé férkőzzön. De ez kevés lett volna hozzá.
- Nem, nem ő volt az. És nem is Hannibal Lecter - mondtam. - Ez az én dizájnom.
A kocsim kesztyűtartójába dobott, finom, fémezett markolatú késre gondoltam.
Az első pillanattól kezdve pontosan tudtam, hogy mi folyik itt, csak képtelen voltam beismerni magamnak. De tudom, hogy mit éreznek a gyilkosok, és úgy érzem magam… Csodálatos érzés. A következő alkalomra emlékezni is fogok.
Hannibal mosolygott, és felállt a foteljéből, hogy közelebb lépjen hozzám. Ujjainak egyszerű érintése az állam vonalán sokkal intimebbnek tűnt, mint a testünk teljes egymáshoz simulása előző este, mintha egészen eddig valami fátyol takart volna el, és csak az anyagon keresztül érezhettem volna a külvilágot. Hannibal lehajolt hozzám, megcsókolt, és hagyta, hogy közben a finom hajába markoljak. Éreztem az ujjaim között a fekete tollak csiklandós érintését.
A szarvas lépteinek kopogása elhalt, megérkezett. Megérkeztem. 

8 megjegyzés:

  1. Nagyon merész ötlet volt E/1-ben írni, de tény, hogy ez megadta neki azt a bizonytalanságot, ami izgalmassá, váratlanná és mozgalmassá tette az egész fanfictiont. A stílust néha túl visszafogottnak, körülményesnek éreztem Willhez, de a vége bőven kompenzált érte: valódi katarzis. Köszönöm, hogy olvashattam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szeretek E/1-ben írni, sokkal könnyebb... Csak akkor írok E/3-ben, amikor valamiért meg akarom tartani a távolságot, és általában nem akarom. =) (És még így is néha túl visszafogott, és körülményes lett? Szörnyű lett volna, ha E/3-ban írom) Örülök, hogy tetszett, ez sokat jelent nekem. ^.^

      Törlés
  2. ajj, ez-ez-ez. ez nagyon tetszett! nagyon szépek a leírásaid, a történet felépítése csodálatos, minden. imádtam, csak ennyi értelemeset tudok most kibökni!

    VálaszTörlés
  3. jézusom, én erre azt hittem, h egyszer már írtam kommentet! :O (vagy csak moderálásra vár, és azért nincs itt?)
    de biztos, az biztos, írok megint! :D mert imádtam, és kifejezetten tetszett az E/1es megoldás. és a vége, a VÉGE!! ez a novella gyönyörű.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nincs moderálás, azt mondtok, amit csak akartok. XD Az előző kommented biztosan megette a technika ördöge. Örül az én kicsi szívem, hogy tetszett neked a sztori. (Nem szoktam kommentelni, mert egy lusta szar vagyok, de én is szeretem a tieidet. <3)
      Szeretnék még a közeljövőben Will bőrébe bújni, már ha rá tudom venni magamat bármikor is arra, hogy írjak.

      Törlés
    2. ó, köszönöm szépen! :) tessék csak rávenni magad, mert nagyon jól mozogsz abban a bőrben.

      Törlés
  4. Nagyszerű történet és megfogalmazás. Minden sorát élveztem. :) Üdv!

    VálaszTörlés