Keresd meg a saját rémálmaidat

John minden éjszaka rémálmokra ébred, és amikor lemegy teáért, találkozik Sherlockkal. Igazából kb semmi nem történik ebben a sztoriban, annyira nem is Johnlock. Viszont John szemszögéből írtam.




Zihálva ébredtem, talán még fel is kiáltottam, ahogy hirtelen kiszakadtam az álomból. Igyekeztem kipislogni a szikrákat a szemeimből - még mindig a felkavaróan erőszakos képek hatása alatt voltam, és az adrenalin vágtázott az ereimben, zaklatott ütemet püfölve a fülembe. Megfeszült tagokkal pillantottam körbe, de aztán sóhajtva visszadőltem az ágyra, ahogy felismertem magam körül a félhomályban az új szobámat. Már a legelső éjszakámon észrevettem, hogy meg kell szerelni a redőnyöket, mert csak félig lehet leereszteni őket, de még nem jutottam el addig, hogy meg is tegyem, ugyanis az elmúlt napokban meglepően elfoglalt voltam. Új lakótársam azonnal készen állt arra, hogy bevonjon a nyomozásaiba, ez magyarázta azt is, hogy az utcai lámpa fényénél tisztán kirajzolódtak a földön heverő félig nyitott dobozok, amiknek nagy részéből szintén nem volt maradásom még kicsomagolni a dolgaimat.
Egyelőre nem éreztem sajátoménak a helyiséget, de arra gondoltam, talán csak az szükséges hozzá, hogy rendesen belakjam. Vagy talán az is kevés, hiszen hiába tértem haza Angliába már egy ideje, eddig még nem sikerült elérnem, hogy otthon is érezzem magam.
A szapora szívverésem lassan normálissá szelídült, és a szürke plafont bámulva azon elmélkedtem, hogy mi is a borzalmasabb - a rémálmaim, vagy a mostani süket csend körülöttem.
Úgy döntöttem, ezúttal nem fekszem némán az ágyamban, mint a legtöbb éjszaka, várva, hogy újra utolérjen az álom, felkelek, és készítek magamnak egy teát, mivel tapasztalatból tudtam, hogy most egyhamar úgysem fogok tudni visszaaludni. A hajamat túrva, ásítozva léptem be a konyhaajtón, és meglepődtem, amikor a késői időpont ellenére fényességet találtam odabent. Sherlock az asztal fölé görnyedt, és elmélyülten matatott a számomra beazonosíthatatlan számtalan kacat, üvegcse, meg eszköz között. A furcsa szagról, ami mindenhol terjengett, már nem is teszek említést.
- Sherlock? - kérdeztem csodálkozva.
- John! - felelte hallhatóan megörülve, de rám se nézett. - De jó, hogy itt vagy. Segítenél egy pillanatra?
- Persze - motyogtam.
- Megfognád ezt? - Ezzel a kezembe nyomott valami gyanús színű folyadékkal teli üveget. - Én tartom a poharat, ezzel a másikkal egyszerre kéne beleönteni, de csak óvatosan, nagyon lassan! A lehető legpontosabban kell megfigyelnem a két anyag kölcsönhatását.
Ugyan magamhoz tértem már az álomból, de azért azt nem mondanám, hogy teljesen éber voltam, ez lehetett az oka annak, hogy kicsit összezavarodva bár, de kérdés nélkül teljesítettem a kérését. Új lakótársam leült az egyik székre, egészen az arcához emelte a poharat, és feszülten figyelte, ahogyan elkezdtem adagolni bele a folyadékokat. Hirtelen csapott meg a szúrós szag, Sherlock szemei viszont felcsillantak, és elégedett mosoly terült el az arcán.
- Itt a bizonyíték, hogy az apa tette! - jegyezte meg vidáman - Gratulálok, John, most segítettél megoldani egy gyilkossági ügyet.
Ezt jelzésnek vettem arra, hogy abbahagyhatom a vegyszerek öntögetését, éppen időben, ugyanis már nem csak az orromat, de a torkomat is marta a kellemetlen bűz. Gyorsan letettem az asztalra az üvegcséket, azután köhögni kezdtem, de olyan hirtelen, és vadul, és könnyes lett tőle a szemem, így csak sokára vettem észre, hogy Sherlock összevont szemöldökkel néz.
- Belélegezted? Figyelhettél volna jobban, nem túl egészséges.
- Mondhattad volna, hogy tartsam vissza a lélegzetem - mondtam mérgesen, és bajosan, mivel még mindig erősen kapart a torkom.
- Igen, úgy gondoltam, hogy orvos létedre legalább minimális mértékben értesz a kémiához, nyilván tévedtem. Nincs ok aggodalomra egyébként, a köhögési inger hamar elmúlik, és egy-két nap múlva már a torkod sem fog annyira égni.
- Kösz - morogtam.
- Szívesen.
Lett volna néhány csípős megjegyzésem, de nem volt lehetőségem ellőni őket, ugyanis továbbra is a köhögéssel voltam elfoglalva. Ez elvette a kedvem attól is, hogy megkérdezzem, hogyan, és miféle bűntényt sikerült megoldani, különben is, Sherlock újra a vegyszerek tanulmányozásába mélyedt, és bár nem ismertem őt régóta, azt már most biztosra vettem, hogy ilyenkor nem fog értelmes magyarázkodásba kezdeni.
Ebben az állapotban a teáról is le kellett mondanom, így inkább visszavonultam a szobámba, hogy csendesen elfuldokoljak magamban. Mérges voltam Sherlockra, de az érdektelensége megakadályozott abban, hogy kitöltsem rajta a dühömet. Végülis mi értelme lenne? Megbántani alapvetően nem akarom, bűntudatot kelteni benne még annyira sem. Nem mintha akármelyik is sikerülne, hogy őszinték legyünk, így főként felesleges akár csak próbálkozni is vele.
Felültem az ágyra, és vártam, míg a köhögési rohamok csillapodnak, azután dőltem csak hátra. Magamra húztam a takarót, és az ágynemű majdnem túl kellemes puhaságában igyekeztem elűzni a tévképzetet, hogy a puskaportól kapar a torkom.

Ha aznap nem is, másnap éjjel mégis arra ébredtem, hogy száraz puskaport köhögök fel. Nem fájt már olyan elviselhetetlenül a torkom, mint a nap folyamán, bár továbbra is éreztem, hogy kellemetlenül éget, de már nem akartam több gyógyszert venni be rá. Maradjunk nagyanyáink módszerénél, gondoltam, és felkeltem egy jó forró, mézes teáért. Általában nem szeretem túl édesen inni, de ez alkalommal kivételt kell tennem.
Az előző éjszakához hasonlóan Sherlockot ismét a konyhában találtam, ahol nagyjából ugyanazt csinálta, mint a múltkor, üvegcséket rakosgatott az asztalon, azzal a különbséggel, hogy olyan elmélyülten tette, hogy fel sem tűnt neki a jelenlétem. Még akkor sem, amikor köszöntem neki. Ez nem először történt meg alig néhány napos ismeretségünk alatt - nem értem, hogyan képes rá, de amikor igazán a gondolatai között jár, teljesen kizárja a külvilágot. Gyönyörűen példázza ez az önzőségét - amikor nincsen szüksége rám, észre sem vesz, ám amikor kellek neki, mindegy, hol vagyok, menjek oda azonnal.
Óvatosan megkerültem, hogy ne zavarjam meg a munkában, és feltettem forrni a vizet, aztán amíg vártam, a pultnak támaszkodva néztem Sherlockot. Néha szeretnék a gondolataiba látni, megérteni őt. Esélytelen. Nem bírnám az iramot.
A forró csésze köré kulcsoltam az ujjaimat, és ráérősen iszogattam a teát, csak ott, a pultnak dőlve, nem túl kényelmes pozícióban. Még ha jelen pillanatban Sherlock nem is volt épp színes társaság, legalább megadta azt a látszatot, hogy nem vagyok egyedül.
Amikor végeztem, a mosogatóba tettem a koszos edényt, és köszönés nélkül hagytam magára a lakótársamat, hadd végezze a dolgát. Most már talán nyugodtan vissza tudok aludni.

A rákövetkező éjszakán, amikor nagyjából a szokásos időben sérültjeim sikolyai ébresztettek, már egyáltalán nem fájt a torkom, mégis legyalogoltam az emeletről, hogy igyak egy teát. Nem is csodálkoztam azon, hogy Sherlockot megint ébren találom, ezúttal valamivel kommunikatív kedvében.
- Á, hello - köszönt meglepően barátságosan.
- Hello Sherlock - feleltem némi ásítással egybekötve, aztán gondoltam kapok az alkalmon, és beszélgetésbe elegyedek vele. - Megkérdezhetem, mit csinálsz itt ilyenkor? Merem remélni, hogy nem drogot készítesz.
- Ezúttal nem - felelte tömören, miközben összevont szemöldökkel szemlélt valamit. Hiába vártam a folytatást, úgy látszik, mégsem vágyott úgy a társaságra, mint én.
- Ezúttal? - kérdeztem vissza gyanakodva.
- Ugyan, John - felelte helytelenítően. - Csupán a nyomozás miatt. Egy tea nekem is jól esne, két cukorral iszom.
- Tudom - mondtam a szemeimet forgatva. Mintha nem velem csináltatná folyamatosan, már amikor nem Mrs. Hudsonnal. Ennek ellenére feltettem a teavizet, és igyekeztem a csendet nem kínosnak érezni. Ő nyilvánvalóan nem érezte úgy, de ettől én még alig vártam, hogy elkészüljön a tea, és kimehessek a konyhából. Kerestem egy üres felületet az asztalon (ami egyébként nem is volt annyira egyszerű), és odatettem a Sherlock csészéjét, nagyjából a keze ügyébe.
- Meséltem már, amikor egy kutya segített megoldani egy bűnügyet? - kérdezte csevegő hangnemben, amikor már éppen azon voltam, hogy kilépjek a konyhaajtón.
- Nem - feleltem csodálkozva. Soha nem beszélt nekem a régi bűnügyeiről, még a blogjában is csak olykor tesz említést néhányról, akkor is kizárólag példaként hozva fel valamihez, amit senki sem ért, és alapvetően senkit nem is érdekel. Azok után, hogy megoldotta az ügyeket, már nem kötik le őt.
- Gondoltam, szívesen írna a blogjában egy-két régebbi esetről, amit esetleg viccesnek találnak majd az emberek - mondta, miközben fogta a csészéjét, és leült a székre. - Bár, amit említettem, talán nem is nevezhető igazán bűnténynek.
Leültem vele szemben a másik székre, és figyelmesen néztem őt, miközben magyarázni kezdett. Ezúttal nem csillogtak a szemei a szokásos izgatottsággal, elvégre olyasmi volt terítéken, ami már nem foglalkoztatta igazán, ez persze felvetette a kérdést, hogy miért is említette meg egyáltalán. Nem ismertem meg annak a típusnak, aki csak azért kezdjen bele akármibe is, hogy ne saját magát, hanem másokat szórakoztasson vele.
- Brandon Smith, jól menő ügyvéd lánya eljátszotta a saját elrablását, hogy pénzt csikarjon ki az apjából, aki sosem adott volna neki önszántából - kezdte tőle szokatlan stílusban, kötetlenül. - Úgy tervezte, hogy külföldre szökik, ám arra nem számított, hogy akármilyen megtévesztő álruhát is ölt magára, a kutyája fel fogja ismerni őt a szagáról.
Érdeklődve hallgattam őt, amíg a teánk lassan el nem fogyott, és az óramutatók túlságosan előre nem kúsztak a számlapon.

A következő éjszakán lüktetett a fejem, és az álombéli lövések fülsiketítő robajától sajgott a dobhártyám. Az emlékek vékony lepelként terültek a vállamra, és tévedhetetlenül, zavaróan éreztem a régen begyógyult sebhelyem nyomát. Pszichoszomatikus, tudom, de ettől még nem lesz kevésbé kellemetlen.
- Sherlock, az az én bögrém? - kérdeztem érces hangon. Az asztalra halmozott üvegek, és kacatok között láttam meg, és valami furcsa, lilás löttyel volt teli.
- Minden más koszos - mondta, képzeletben nyilván vállat vonva, de valójában meg sem mozdult, merőn, pislogás nélkül bámult a mikroszkópjába.
- Néha mosogathatnál - szidtam mérgesen.
- Nyugalom, nem mérgező anyag van benne - nyugtatgatott Sherlock egykedvűen, mire én csak felhorkantottam.
Csakugyan halomban álltak az edények a mosogatóban, nyilván mivel Mrs. Hudson pár napja nem tartózkodott itthon, hogy helyettünk takarítson, amikor már nem bírja nézni a mocskot, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy munkát keressek. Szép és jó, hogy találtam valakit, akivel megosszam az albérlet díját, de lassan így is kifogyok a pénzből.
Sherlock erre nem felelt, és természetesen nem ajánlotta fel a segítségét, amikor morogva mosogatni kezdtem.
Hát nem egy eszményi lakótárs, azt meg kell hagyni.
Mire mindennel végeztem, már el is ment a kedvem a teázástól.

A következő éjszakán sötét fogadott a konyhában, és a szokásos rendetlenség - ellenben a nappaliban égett az egyik kis villany, Sherlock pedig a kanapén feküdt, és valami könyvet olvasott, az egyszínű, sötét borítójából és a vastagságából ítélve nem éppen szórakoztató irodalmat.
Visszamorgott nekem valami köszönésfélét, de szerintem nem is érzékelte igazából, hogy ott vagyok. Leültem a fotelemre, és miután elfogyott a teám, hátrahajtottam a fejem, és lehunyt szemmel hallgattam a papír zizegését, ahogyan Sherlock lapoz.

Két éjszakát kellett várnom arra, hogy a megfelelő pillanatban találjam őt - éppen befejezte a könyvét, amikor az álmomat követő nyomasztó csend leüldözött az emeletről teáért. Sherlock jégkék szemeivel olyan élénken nézett rám, mintha nem is az éjjel kellős közepe lenne.
- Te sosem alszol? - kérdeztem őt, attól tartok, nem elég udvariasan.
- Dehogynem - felelte, szemérmetlenül nyújtózkodva, miközben letette a könyvét a földre, a kanapé mellé. Minden éjszaka mást olvasott. - Délelőttönként.
- Hm - morogtam válaszként, mivel nem tudtam, mit mondhatnék.
A csészébe temettem az arcomat, és mélyen belélegeztem a tea forró gőzét.

Sherlock néha zaklatottan körözött a nappaliban, ilyenkor nem volt túl kellemes társaság, mivel ez vagy azt jelentette, hogy unatkozik, vagy azt, hogy valami szörnyen frusztrálja. Általában nem beszélt a kiváltó okról, ám a panaszáradatát azért rám zúdította. Sokszor még fájt a fejem, és remegett a gyomrom a háború frissen felidézett emlékétől, és az álom élénk hatása alatt nehezen bírtam, hogy mindenképpen veszekedni akar. Ez persze nem akadályozta meg őt abban, hogy feldúltan kiabáljon velem, vagy néha csak önmagával.
Én pedig elviseltem.

Megint máskor tétlenül, egymáshoz illesztett ujjakkal ült a foteljében, és csak bámult maga elé. Ki tudja mi járt a fejében. Amikor megjelentem, kért tőlem egy teát, aztán lényegtelen dolgokkal szóval tartott akár egy óra hosszat is.

Néha viszont hegedült éjszakánként. Az emeleten, a hálószobámban is tisztán hallatszott a hangszer panaszos hangja, de nem igazán zavart. Simán el tudtam aludni tőle, és továbbra sem emiatt riadtam fel éjjel.
A redőnyt már megszereltem, a dobozokból pedig kipakoltam a dolgaimat a szekrényekbe, és a polcokra. Meglepően kevés személyes tárggyal rendelkezem, legalábbis Sherlockoz viszonyítva, akinek a cuccai a nappalit is teljesen elárasztották.
Sherlock az ilyen alkalmakkor szinte sosem vette észre, hogy én is ott vagyok. Lehunyt szemmel, mély koncentrációról árulkodó arccal zenélt, máskor pedig úgy éreztem, érzelmek egész tárházát tudnám leolvasni róla. A mozgását, a testtartását, az arckifejezését mind az éppen játszott darabhoz hangolta.
Persze valószínűleg csak a saját érzéseimet vetítettem ki rá, hiszen tudtam, hogy a hegedülésben csupán matematikát látja, nem a szépséget. A zene felépítését, rendjét, és harmóniáját arra használja, hogy élesítse vele az elméjét, hogy segítségére legyen a logikus gondolkodásban.
Néha mégis kinyitotta a szemeit, és rám nézett, csodálkozva.
- Már ennyi az idő?
- Az éjszaka közepe van - mondtam mosolyogva.
- Azt hittem, még csak délután - felelte, és újra az állához illesztette a hegedűt.
Nem sokat konyítok a komolyzenéhez, ami azt illeti, semmilyenhez sem, így nem ismertem fel a zaklatott dallamokat, de azért szívesen ültem a fotelemben, hallgatva, ahogyan Sherlock játszik.

Egy hosszúra nyúlt nap után arra riadtam, hogy furcsa pozícióban fekszem az ágyamon, hason, és az egyik kezem lelóg a földre. Hunyorognom kellett, ahogy a hajnali nap fénye az arcomba világított a redőny résein át. Beletelt néhány pillanatba, míg felfogtam, hogy ez azt jelenti, nem az éjszaka közepe van, és nem valami régi, elhasznált rémálom keltett.
Újabb másodpercek után az is feltűnt, hogy nem vagyok egyedül a szobámban - Sherlock közvetlenül az ágyam mellett ült a földön, könyvvel a kezében, és engem nézett.
- Sherlock? - kérdeztem csodálkozva, és gyorsan, még koordinálatlan mozgással felültem az ágyon. - Mit keresel itt?
- Nem jöttél le az éjszaka - felelte nyugodtan.
- És? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Aggódtál? - tettem hozzá hitetlenkedve.
- Csodálkoztam - javított ki.
A derekam mögé igazítottam a párnát, és kényelmesen a háttámlának dőltem.
- Azt hittem, észre sem vetted, hogy ott vagyok éjjelente - jegyeztem meg, továbbra sem térve teljesen magamhoz a csodálkozásból.
- Az furcsa lenne, tekintetbe véve, hogy általában váltunk néhány szót is.
- A legtöbbször nem - mondtam az igazsághoz hűen. És végülis Sherlocktól az sem lenne meglepő, ha akkor sem igazán tűnne fel neki a jelenlétem, amikor beszél hozzám. Legalábbis abból kiindulva, hogy beszél hozzám akkor is, amikor nem vagyok ott.
- Még teát is hoztam neked, de nem ébredtél fel, úgyhogy megittam.
Zavartalanul nézett a szemeimbe, szóval úgy döntöttem, hogy visszanézek rá.
- Azért ez egy kicsit ijesztő, Sherlock - mondtam mosolyogva.
Erre csak vállat vont, őszintén értetlenül, és eleresztette a tekintetemet, hogy újra az ölében tartott könyve felé forduljon.
Sóhajtottam, megráztam a fejem, és a Sherlock göndör haján, fakó arcán megülő fényt bámulva arra gondoltam, hogy hónapok óta először aznap éjszaka nem volt rémálmom. És arra, hogy ismeretségünk legelső napján megöltem érte egy embert.
Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, de jól éreztem magam.


8 megjegyzés:

  1. a vége, a vége! hihetetlenül aranyos *.*
    nagyon tetszett, egyáltalán nem baj, hogy "nem történik benne semmi". Tetszik, hogy John rémálmai voltak a középpontban, és ahogy Sherlock aggódik érte a maga módján, bár John azt hiszi, hogy észre sem veszi őt :). Jó volt olvasni, kellemes és kikapcsol.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj tudom, lehet, hogy Sherlock egy önző dög, de akkor is törődik Johnnal. Ami sokkal nagyobb szó, mint John azt gondolná, és ezért olyan hihhhhetetlenül shipelhetőek.
      Kellemes volt írni is... Olyan kis aranyosak. :3

      Törlés
  2. SNagyon tetszett, szeretem za ilyen típusú történeteket, ahol látszatra nem történik semmi, pedig annyi minden zajlik le mégis!
    Ne kérd, hogy elmondjam, momentán csak szimplán örülök a végének. Olyan kedves lett.
    És ingerenciám támadt egy teára.

    VálaszTörlés
  3. "Igazából kb semmi nem történik ebben a sztoriban, annyira nem is Johnlock"
    Valahogy sejtettem, hogy ettől még nem lesz unalmas!
    Nagyon tetszett, kis aranyos volt, és tényleg olyan... kellemes. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teát ittam közben, attól minden kellemes lesz. XD

      Törlés
  4. "- Még teát is hoztam neked, de nem ébredtél fel, úgyhogy megittam."

    Nem jövök rá, kire emlékeztet a Sherlockod.. JADE! L!!!!!!!!
    Az csinált ilyeneket...
    Ha titokban tartja, adok egy epret...
    :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Shhh nem. Ő Sherlock. Egy nagyon aranyos teremtmény.

      Törlés