Zihálva
ébredtem, talán még fel is kiáltottam, ahogy hirtelen kiszakadtam az álomból.
Igyekeztem kipislogni a szikrákat a szemeimből - még mindig a felkavaróan
erőszakos képek hatása alatt voltam, és az adrenalin vágtázott az ereimben,
zaklatott ütemet püfölve a fülembe. Megfeszült tagokkal pillantottam körbe, de
aztán sóhajtva visszadőltem az ágyra, ahogy felismertem magam körül a
félhomályban az új szobámat. Már a legelső éjszakámon észrevettem, hogy meg
kell szerelni a redőnyöket, mert csak félig lehet leereszteni őket, de még nem
jutottam el addig, hogy meg is tegyem, ugyanis az elmúlt napokban meglepően
elfoglalt voltam. Új lakótársam azonnal készen állt arra, hogy bevonjon a
nyomozásaiba, ez magyarázta azt is, hogy az utcai lámpa fényénél tisztán kirajzolódtak
a földön heverő félig nyitott dobozok, amiknek nagy részéből szintén nem volt
maradásom még kicsomagolni a dolgaimat.
Egyelőre
nem éreztem sajátoménak a helyiséget, de arra gondoltam, talán csak az
szükséges hozzá, hogy rendesen belakjam. Vagy talán az is kevés, hiszen hiába
tértem haza Angliába már egy ideje, eddig még nem sikerült elérnem, hogy otthon
is érezzem magam.
A
szapora szívverésem lassan normálissá szelídült, és a szürke plafont bámulva
azon elmélkedtem, hogy mi is a borzalmasabb - a rémálmaim, vagy a mostani süket
csend körülöttem.
Úgy
döntöttem, ezúttal nem fekszem némán az ágyamban, mint a legtöbb éjszaka,
várva, hogy újra utolérjen az álom, felkelek, és készítek magamnak egy teát,
mivel tapasztalatból tudtam, hogy most egyhamar úgysem fogok tudni visszaaludni.
A hajamat túrva, ásítozva léptem be a konyhaajtón, és meglepődtem, amikor a
késői időpont ellenére fényességet találtam odabent. Sherlock az asztal fölé
görnyedt, és elmélyülten matatott a számomra beazonosíthatatlan számtalan kacat,
üvegcse, meg eszköz között. A furcsa szagról, ami mindenhol terjengett, már nem
is teszek említést.
-
Sherlock? - kérdeztem csodálkozva.
-
John! - felelte hallhatóan megörülve, de rám se nézett. - De jó, hogy itt vagy.
Segítenél egy pillanatra?
-
Persze - motyogtam.
-
Megfognád ezt? - Ezzel a kezembe nyomott valami gyanús színű folyadékkal teli
üveget. - Én tartom a poharat, ezzel a másikkal egyszerre kéne beleönteni, de
csak óvatosan, nagyon lassan! A lehető legpontosabban kell megfigyelnem a két
anyag kölcsönhatását.
Ugyan
magamhoz tértem már az álomból, de azért azt nem mondanám, hogy teljesen éber
voltam, ez lehetett az oka annak, hogy kicsit összezavarodva bár, de kérdés
nélkül teljesítettem a kérését. Új lakótársam leült az egyik székre, egészen az
arcához emelte a poharat, és feszülten figyelte, ahogyan elkezdtem adagolni
bele a folyadékokat. Hirtelen csapott meg a szúrós szag, Sherlock szemei
viszont felcsillantak, és elégedett mosoly terült el az arcán.
-
Itt a bizonyíték, hogy az apa tette! - jegyezte meg vidáman - Gratulálok, John,
most segítettél megoldani egy gyilkossági ügyet.
Ezt
jelzésnek vettem arra, hogy abbahagyhatom a vegyszerek öntögetését, éppen
időben, ugyanis már nem csak az orromat, de a torkomat is marta a kellemetlen
bűz. Gyorsan letettem az asztalra az üvegcséket, azután köhögni kezdtem, de
olyan hirtelen, és vadul, és könnyes lett tőle a szemem, így csak sokára vettem
észre, hogy Sherlock összevont szemöldökkel néz.
-
Belélegezted? Figyelhettél volna jobban, nem túl egészséges.
-
Mondhattad volna, hogy tartsam vissza a lélegzetem - mondtam mérgesen, és
bajosan, mivel még mindig erősen kapart a torkom.
-
Igen, úgy gondoltam, hogy orvos létedre legalább minimális mértékben értesz a
kémiához, nyilván tévedtem. Nincs ok aggodalomra egyébként, a köhögési inger
hamar elmúlik, és egy-két nap múlva már a torkod sem fog annyira égni.
-
Kösz - morogtam.
-
Szívesen.
Lett
volna néhány csípős megjegyzésem, de nem volt lehetőségem ellőni őket, ugyanis
továbbra is a köhögéssel voltam elfoglalva. Ez elvette a kedvem attól is, hogy
megkérdezzem, hogyan, és miféle bűntényt sikerült megoldani, különben is,
Sherlock újra a vegyszerek tanulmányozásába mélyedt, és bár nem ismertem őt
régóta, azt már most biztosra vettem, hogy ilyenkor nem fog értelmes
magyarázkodásba kezdeni.
Ebben
az állapotban a teáról is le kellett mondanom, így inkább visszavonultam a
szobámba, hogy csendesen elfuldokoljak magamban. Mérges voltam Sherlockra, de
az érdektelensége megakadályozott abban, hogy kitöltsem rajta a dühömet.
Végülis mi értelme lenne? Megbántani alapvetően nem akarom, bűntudatot kelteni
benne még annyira sem. Nem mintha akármelyik is sikerülne, hogy őszinték
legyünk, így főként felesleges akár csak próbálkozni is vele.
Felültem
az ágyra, és vártam, míg a köhögési rohamok csillapodnak, azután dőltem csak
hátra. Magamra húztam a takarót, és az ágynemű majdnem túl kellemes puhaságában
igyekeztem elűzni a tévképzetet, hogy a puskaportól kapar a torkom.
Ha
aznap nem is, másnap éjjel mégis arra ébredtem, hogy száraz puskaport köhögök
fel. Nem fájt már olyan elviselhetetlenül a torkom, mint a nap folyamán, bár
továbbra is éreztem, hogy kellemetlenül éget, de már nem akartam több
gyógyszert venni be rá. Maradjunk nagyanyáink módszerénél, gondoltam, és
felkeltem egy jó forró, mézes teáért. Általában nem szeretem túl édesen inni,
de ez alkalommal kivételt kell tennem.
Az
előző éjszakához hasonlóan Sherlockot ismét a konyhában találtam, ahol
nagyjából ugyanazt csinálta, mint a múltkor, üvegcséket rakosgatott az
asztalon, azzal a különbséggel, hogy olyan elmélyülten tette, hogy fel sem tűnt
neki a jelenlétem. Még akkor sem, amikor köszöntem neki. Ez nem először történt
meg alig néhány napos ismeretségünk alatt - nem értem, hogyan képes rá, de
amikor igazán a gondolatai között jár, teljesen kizárja a külvilágot.
Gyönyörűen példázza ez az önzőségét - amikor nincsen szüksége rám, észre sem
vesz, ám amikor kellek neki, mindegy, hol vagyok, menjek oda azonnal.
Óvatosan
megkerültem, hogy ne zavarjam meg a munkában, és feltettem forrni a vizet,
aztán amíg vártam, a pultnak támaszkodva néztem Sherlockot. Néha szeretnék a
gondolataiba látni, megérteni őt. Esélytelen. Nem bírnám az iramot.
A
forró csésze köré kulcsoltam az ujjaimat, és ráérősen iszogattam a teát, csak
ott, a pultnak dőlve, nem túl kényelmes pozícióban. Még ha jelen pillanatban
Sherlock nem is volt épp színes társaság, legalább megadta azt a látszatot,
hogy nem vagyok egyedül.
Amikor
végeztem, a mosogatóba tettem a koszos edényt, és köszönés nélkül hagytam
magára a lakótársamat, hadd végezze a dolgát. Most már talán nyugodtan vissza
tudok aludni.
A
rákövetkező éjszakán, amikor nagyjából a szokásos időben sérültjeim sikolyai
ébresztettek, már egyáltalán nem fájt a torkom, mégis legyalogoltam az emeletről,
hogy igyak egy teát. Nem is csodálkoztam azon, hogy Sherlockot megint ébren
találom, ezúttal valamivel kommunikatív kedvében.
-
Á, hello - köszönt meglepően barátságosan.
-
Hello Sherlock - feleltem némi ásítással egybekötve, aztán gondoltam kapok az
alkalmon, és beszélgetésbe elegyedek vele. - Megkérdezhetem, mit csinálsz itt
ilyenkor? Merem remélni, hogy nem drogot készítesz.
-
Ezúttal nem - felelte tömören, miközben összevont szemöldökkel szemlélt
valamit. Hiába vártam a folytatást, úgy látszik, mégsem vágyott úgy a
társaságra, mint én.
-
Ezúttal? - kérdeztem vissza gyanakodva.
-
Ugyan, John - felelte helytelenítően. - Csupán a nyomozás miatt. Egy tea nekem
is jól esne, két cukorral iszom.
-
Tudom - mondtam a szemeimet forgatva. Mintha nem velem csináltatná
folyamatosan, már amikor nem Mrs. Hudsonnal. Ennek ellenére feltettem a
teavizet, és igyekeztem a csendet nem kínosnak érezni. Ő nyilvánvalóan nem
érezte úgy, de ettől én még alig vártam, hogy elkészüljön a tea, és kimehessek
a konyhából. Kerestem egy üres felületet az asztalon (ami egyébként nem is volt
annyira egyszerű), és odatettem a Sherlock csészéjét, nagyjából a keze ügyébe.
-
Meséltem már, amikor egy kutya segített megoldani egy bűnügyet? - kérdezte
csevegő hangnemben, amikor már éppen azon voltam, hogy kilépjek a konyhaajtón.
-
Nem - feleltem csodálkozva. Soha nem beszélt nekem a régi bűnügyeiről, még a
blogjában is csak olykor tesz említést néhányról, akkor is kizárólag példaként hozva
fel valamihez, amit senki sem ért, és alapvetően senkit nem is érdekel. Azok
után, hogy megoldotta az ügyeket, már nem kötik le őt.
-
Gondoltam, szívesen írna a blogjában egy-két régebbi esetről, amit esetleg
viccesnek találnak majd az emberek - mondta, miközben fogta a csészéjét, és
leült a székre. - Bár, amit említettem, talán nem is nevezhető igazán bűnténynek.
Leültem
vele szemben a másik székre, és figyelmesen néztem őt, miközben magyarázni
kezdett. Ezúttal nem csillogtak a szemei a szokásos izgatottsággal, elvégre
olyasmi volt terítéken, ami már nem foglalkoztatta igazán, ez persze felvetette
a kérdést, hogy miért is említette meg egyáltalán. Nem ismertem meg annak a
típusnak, aki csak azért kezdjen bele akármibe is, hogy ne saját magát, hanem
másokat szórakoztasson vele.
-
Brandon Smith, jól menő ügyvéd lánya eljátszotta a saját elrablását, hogy pénzt
csikarjon ki az apjából, aki sosem adott volna neki önszántából - kezdte tőle
szokatlan stílusban, kötetlenül. - Úgy tervezte, hogy külföldre szökik, ám arra
nem számított, hogy akármilyen megtévesztő álruhát is ölt magára, a kutyája fel
fogja ismerni őt a szagáról.
Érdeklődve
hallgattam őt, amíg a teánk lassan el nem fogyott, és az óramutatók túlságosan
előre nem kúsztak a számlapon.
A
következő éjszakán lüktetett a fejem, és az álombéli lövések fülsiketítő
robajától sajgott a dobhártyám. Az emlékek vékony lepelként terültek a
vállamra, és tévedhetetlenül, zavaróan éreztem a régen begyógyult sebhelyem
nyomát. Pszichoszomatikus, tudom, de ettől még nem lesz kevésbé kellemetlen.
-
Sherlock, az az én bögrém? - kérdeztem érces hangon. Az asztalra halmozott
üvegek, és kacatok között láttam meg, és valami furcsa, lilás löttyel volt
teli.
-
Minden más koszos - mondta, képzeletben nyilván vállat vonva, de valójában meg
sem mozdult, merőn, pislogás nélkül bámult a mikroszkópjába.
-
Néha mosogathatnál - szidtam mérgesen.
-
Nyugalom, nem mérgező anyag van benne - nyugtatgatott Sherlock egykedvűen, mire
én csak felhorkantottam.
Csakugyan
halomban álltak az edények a mosogatóban, nyilván mivel Mrs. Hudson pár napja
nem tartózkodott itthon, hogy helyettünk takarítson, amikor már nem bírja nézni
a mocskot, én pedig azzal voltam elfoglalva, hogy munkát keressek. Szép és jó,
hogy találtam valakit, akivel megosszam az albérlet díját, de lassan így is
kifogyok a pénzből.
Sherlock
erre nem felelt, és természetesen nem ajánlotta fel a segítségét, amikor
morogva mosogatni kezdtem.
Hát
nem egy eszményi lakótárs, azt meg kell hagyni.
Mire
mindennel végeztem, már el is ment a kedvem a teázástól.
A
következő éjszakán sötét fogadott a konyhában, és a szokásos rendetlenség -
ellenben a nappaliban égett az egyik kis villany, Sherlock pedig a kanapén
feküdt, és valami könyvet olvasott, az egyszínű, sötét borítójából és a
vastagságából ítélve nem éppen szórakoztató irodalmat.
Visszamorgott
nekem valami köszönésfélét, de szerintem nem is érzékelte igazából, hogy ott
vagyok. Leültem a fotelemre, és miután elfogyott a teám, hátrahajtottam a
fejem, és lehunyt szemmel hallgattam a papír zizegését, ahogyan Sherlock lapoz.
Két
éjszakát kellett várnom arra, hogy a megfelelő pillanatban találjam őt - éppen
befejezte a könyvét, amikor az álmomat követő nyomasztó csend leüldözött az
emeletről teáért. Sherlock jégkék szemeivel olyan élénken nézett rám, mintha
nem is az éjjel kellős közepe lenne.
-
Te sosem alszol? - kérdeztem őt, attól tartok, nem elég udvariasan.
-
Dehogynem - felelte, szemérmetlenül nyújtózkodva, miközben letette a könyvét a
földre, a kanapé mellé. Minden éjszaka mást olvasott. - Délelőttönként.
-
Hm - morogtam válaszként, mivel nem tudtam, mit mondhatnék.
A
csészébe temettem az arcomat, és mélyen belélegeztem a tea forró gőzét.
Sherlock
néha zaklatottan körözött a nappaliban, ilyenkor nem volt túl kellemes
társaság, mivel ez vagy azt jelentette, hogy unatkozik, vagy azt, hogy valami
szörnyen frusztrálja. Általában nem beszélt a kiváltó okról, ám a
panaszáradatát azért rám zúdította. Sokszor még fájt a fejem, és remegett a
gyomrom a háború frissen felidézett emlékétől, és az álom élénk hatása alatt
nehezen bírtam, hogy mindenképpen veszekedni akar. Ez persze nem akadályozta
meg őt abban, hogy feldúltan kiabáljon velem, vagy néha csak önmagával.
Én
pedig elviseltem.
Megint
máskor tétlenül, egymáshoz illesztett ujjakkal ült a foteljében, és csak bámult
maga elé. Ki tudja mi járt a fejében. Amikor megjelentem, kért tőlem egy teát,
aztán lényegtelen dolgokkal szóval tartott akár egy óra hosszat is.
Néha
viszont hegedült éjszakánként. Az emeleten, a hálószobámban is tisztán
hallatszott a hangszer panaszos hangja, de nem igazán zavart. Simán el tudtam
aludni tőle, és továbbra sem emiatt riadtam fel éjjel.
A
redőnyt már megszereltem, a dobozokból pedig kipakoltam a dolgaimat a
szekrényekbe, és a polcokra. Meglepően kevés személyes tárggyal rendelkezem,
legalábbis Sherlockoz viszonyítva, akinek a cuccai a nappalit is teljesen elárasztották.
Sherlock
az ilyen alkalmakkor szinte sosem vette észre, hogy én is ott vagyok. Lehunyt
szemmel, mély koncentrációról árulkodó arccal zenélt, máskor pedig úgy éreztem,
érzelmek egész tárházát tudnám leolvasni róla. A mozgását, a testtartását, az
arckifejezését mind az éppen játszott darabhoz hangolta.
Persze
valószínűleg csak a saját érzéseimet vetítettem ki rá, hiszen tudtam, hogy a
hegedülésben csupán matematikát látja, nem a szépséget. A zene felépítését,
rendjét, és harmóniáját arra használja, hogy élesítse vele az elméjét, hogy
segítségére legyen a logikus gondolkodásban.
Néha
mégis kinyitotta a szemeit, és rám nézett, csodálkozva.
-
Már ennyi az idő?
-
Az éjszaka közepe van - mondtam mosolyogva.
-
Azt hittem, még csak délután - felelte, és újra az állához illesztette a
hegedűt.
Nem
sokat konyítok a komolyzenéhez, ami azt illeti, semmilyenhez sem, így nem
ismertem fel a zaklatott dallamokat, de azért szívesen ültem a fotelemben,
hallgatva, ahogyan Sherlock játszik.
Egy
hosszúra nyúlt nap után arra riadtam, hogy furcsa pozícióban fekszem az
ágyamon, hason, és az egyik kezem lelóg a földre. Hunyorognom kellett, ahogy a
hajnali nap fénye az arcomba világított a redőny résein át. Beletelt néhány
pillanatba, míg felfogtam, hogy ez azt jelenti, nem az éjszaka közepe van, és
nem valami régi, elhasznált rémálom keltett.
Újabb
másodpercek után az is feltűnt, hogy nem vagyok egyedül a szobámban - Sherlock
közvetlenül az ágyam mellett ült a földön, könyvvel a kezében, és engem nézett.
-
Sherlock? - kérdeztem csodálkozva, és gyorsan, még koordinálatlan mozgással
felültem az ágyon. - Mit keresel itt?
-
Nem jöttél le az éjszaka - felelte nyugodtan.
-
És? - kérdeztem felvont szemöldökkel. - Aggódtál? - tettem hozzá hitetlenkedve.
-
Csodálkoztam - javított ki.
A
derekam mögé igazítottam a párnát, és kényelmesen a háttámlának dőltem.
-
Azt hittem, észre sem vetted, hogy ott vagyok éjjelente - jegyeztem meg,
továbbra sem térve teljesen magamhoz a csodálkozásból.
-
Az furcsa lenne, tekintetbe véve, hogy általában váltunk néhány szót is.
-
A legtöbbször nem - mondtam az igazsághoz hűen. És végülis Sherlocktól az sem
lenne meglepő, ha akkor sem igazán tűnne fel neki a jelenlétem, amikor beszél
hozzám. Legalábbis abból kiindulva, hogy beszél hozzám akkor is, amikor nem
vagyok ott.
-
Még teát is hoztam neked, de nem ébredtél fel, úgyhogy megittam.
Zavartalanul
nézett a szemeimbe, szóval úgy döntöttem, hogy visszanézek rá.
-
Azért ez egy kicsit ijesztő, Sherlock - mondtam mosolyogva.
Erre
csak vállat vont, őszintén értetlenül, és eleresztette a tekintetemet, hogy újra
az ölében tartott könyve felé forduljon.
Sóhajtottam,
megráztam a fejem, és a Sherlock göndör haján, fakó arcán megülő fényt bámulva
arra gondoltam, hogy hónapok óta először aznap éjszaka nem volt rémálmom. És
arra, hogy ismeretségünk legelső napján megöltem érte egy embert.
Fogalmam
sem volt, hogy ez mit jelent, de jól éreztem magam.
a vége, a vége! hihetetlenül aranyos *.*
VálaszTörlésnagyon tetszett, egyáltalán nem baj, hogy "nem történik benne semmi". Tetszik, hogy John rémálmai voltak a középpontban, és ahogy Sherlock aggódik érte a maga módján, bár John azt hiszi, hogy észre sem veszi őt :). Jó volt olvasni, kellemes és kikapcsol.
Jaj tudom, lehet, hogy Sherlock egy önző dög, de akkor is törődik Johnnal. Ami sokkal nagyobb szó, mint John azt gondolná, és ezért olyan hihhhhetetlenül shipelhetőek.
TörlésKellemes volt írni is... Olyan kis aranyosak. :3
SNagyon tetszett, szeretem za ilyen típusú történeteket, ahol látszatra nem történik semmi, pedig annyi minden zajlik le mégis!
VálaszTörlésNe kérd, hogy elmondjam, momentán csak szimplán örülök a végének. Olyan kedves lett.
És ingerenciám támadt egy teára.
Szívesen főzök neked egyet. =)
Törlés"Igazából kb semmi nem történik ebben a sztoriban, annyira nem is Johnlock"
VálaszTörlésValahogy sejtettem, hogy ettől még nem lesz unalmas!
Nagyon tetszett, kis aranyos volt, és tényleg olyan... kellemes. :)
Teát ittam közben, attól minden kellemes lesz. XD
Törlés"- Még teát is hoztam neked, de nem ébredtél fel, úgyhogy megittam."
VálaszTörlésNem jövök rá, kire emlékeztet a Sherlockod.. JADE! L!!!!!!!!
Az csinált ilyeneket...
Ha titokban tartja, adok egy epret...
:3
Shhh nem. Ő Sherlock. Egy nagyon aranyos teremtmény.
Törlés