Reakciók

Az első Torchwoodos ficem, közvetlenül a Cyberwoman című rész után játszódik, és Jack szemszögéből írtam. 18+ és eléggé szenvedős, de hát mi mást írhatna az ember ebből a sorozatból?






Odafentről, az irodám üvegkalickájából néztem Iantot, ahogy a romokat igyekszik valamiféle rendszerbe rámolni, később a vért sikálja a padlóról. A három holttest, Lisáé, azé a szerencsétlen, ártatlan pizzafutár lányé, és az orvosé, akit a hátam mögött hívott ide, már az orvosi szobában vannak, várva a boncolásra, mielőtt még a fagyasztóládák örök csendjében nyugodhatnának.
Visszás érzések dúltak bennem. Szinte fizikai fájdalmat okozott a látvány, de én parancsoltam meg neki, hogy takarítsa fel az összes mocskát egymaga, miután a többieket egyenesen hazaküldtem. Nem mertek ellenkezni velem – csak nemrég volt, hogy kimutattam a legszörnyűbb arcomat, és féltek tőlem, ehhez kétség sem fér. Még Tosh is, aki a legrégebb óta ismer, és nem egyszer látta már, ahogy elveszítem a fejem.
Mindamellett kegyetlen örömmel töltött el, hogy Ianto még mindig zokog, úgy tűnt, órák óta megszakítás nélkül, és úgy éreztem, ezzel elégtételt veszek iszonyú árulásáért. Legbelül éreztem, vagy inkább talán csak tudtam, hogy legalább szánnom kéne őt. Hát nincs bennem semmi empátia? Sok mindenkit veszítettem már el én is hosszú életem során, át tudom érezni a fájdalmát.
De még mindig túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy ésszerűen gondolkozzak, így hát csak álltam fagyos csendben, belül még mindig őrjöngtem, és persze minden okom megvolt rá.
Ó persze, könnyű dolga volt! Egy csinos kis segg, és engem máris az orromnál fogva lehet vezetni. Jack Harkness kapitány, te sosem változol!
Az első pillanattól kezdve csak kihasznált. Kizárólag azért akart ilyen szenvedélyesen a csapatom tagja lenni, hogy, ki tudja miként, idecsempéssze a halott barátnőjét. Azután itt tartotta, a saját alagsoromban, annyi időn át! Mennyi hazugság! Nap mint nap a szemembe hazudott, és még hogy mosolygott, valahányszor flörtöltem vele!
Azon gondolkoztam, hogy azonnal ki kellene penderítenem azon a kijáraton, megetetni vele egy doboznyi retcont, hogy írmagja se maradjon eddigi egész életének! De ennyire azért nem vagyok ostoba. Nem őneki, magamnak kell időt adnom, hogy megnyugodjak.
Egész éjjelen át álltam mozdulatlanul, Iantot figyelve, míg nem észrevettem, hogy végzett a munkájával. Már nem rázkódtak a vállai a sírástól, de egyéb nem változott – sem rajta, sem énbennem.
Akkor felnézett rám, röviden bólintott, és szó nélkül kisétált.
De én még azután sem mozdultam, egészen addig, míg úgy egy óra múlva a szirénák újra jeleztek, és besétált Tosh. Persze, neki is rengeteg dolga akadt a rendszerrel a tegnapi nap után. Kénytelen voltam magam is csinálni valamit, de szinte rosszul voltam a gondolattól, hogy leüljek, és nekikezdjek a végtelen papírmunkának.
Megvártam, míg Owen is megérkezik, furcsamód Gwennel együtt jöttek, és első dolga volt, hogy mohón rávesse magát a hullákra. Na ja, nem mindig juthat efféle különlegesség a kezei a közé, gondolom alig várta, hogy alaposan megvizsgálja őket.
Észre sem vettem, Gwen már az irodámban állt, az asztalom előtt, ahol én igyekeztem úgy tenni, mintha aktívan dolgoznék.
- Jack – szólított meg bizonytalanul.
Felnéztem rá. – Jó reggelt!
- Jól vagy?
- Remélem, ezt nem kérdezted komolyan – feleltem mosolytalanul.
- Nem aludhattál valami sokat – folytatta részvéttel. Én csak megemeltem a szemöldököm.
- Nem szoktam. Egyébként ahogy elnézem, ma te sem – tettem hozzá pikírten.
Zavartan elnézett rólam, éppen csak egy pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy igazolást nyerjen a sejtelmem. Nyilvánvalóan Owennel töltötte az éjszakát. Keserűen elmosolyodtam. Annyira szerettem volna, hogyha, annak ellenére, hogy a Torchwoodnak dolgozik, megmaradna a normális élete! De nyilvánvalóan ez lehetetlen. Hogy is gondoltam! A titkaink és katasztrófáink összehoznak bennünket, és kizárnak mindenki mást, aki nem tudhat róluk.
- Most mi lesz, Jack? – kérdezte Gwen kis idő múlva. Nem kellett visszakérdeznem ahhoz, hogy tudjam, mire gondol.
- Nem tudom. – Letettem a tollat a kezemből, és hátradőltem a széken. – De ez rajta is múlik – tettem hozzá.

Ianto aznap nem ment be dolgozni, amit persze nem csodáltam, bár valahol azt hiszem, mégis számítottam rá, hogy megjelenik, ahogy mindig, függetlenül attól, hogy mi történt, az élére vasalt nadrágjával, és azzal a szédítő öltönyével, hogy körülbelül óránként lefőzze a kávénkat, mindenkinek rendeljen pizzát, mielőtt még egyáltalán realizálnánk, hogy mennyire éhesek vagyunk, és úgy általában ott legyen, hogy a kezünk alá adja a dolgokat.
Otthon volt, és egyedül. Nem hagyhattam sokáig a látókörömön kívül – persze nem kopogtam be hozzá, csak álltam az ablaka előtt, és egy perverz kukkolónak éreztem magam, de hey, általában tényleg az vagyok.

Másnap reggel ott volt mindenki előtt, és engem is azzal fogadott, hogy a kezembe nyomta a kedvenc bögrémet, a lehető legerősebb kávéval.
Nem kérdeztünk tőle semmit, és ő sem mondott semmit.
Minden ugyanúgy ment tovább, mint eddig – azt kivéve, hogy mintha ügyelt volna arra, nehogy bármikor is kettesben maradjunk. De ez rendben volt. Én sem flörtöltem vele többé.

Két hét telt el viszonylagos békességben, csak néhány zsizsikkel keveredtünk harcba, de a Hasadék nyugodt volt, és úgy tűnt, egy ideig még az is marad. A papírmunkák szép lassan elfogytak, Gwennek a lehető legtöbb szabadidőt adtam, remélve, hogy Rhysszel tölti, és Owen nagyjából már feldolgozta az összes feldolgozható információt a cyber-csajjal kapcsolatban. Tosh volt az egyetlen, aki mindig talált munkát a kompjúterrel, ennek ellenére nem bánta, amikor azon a pénteki napot már délben őt is hazaküldtem.
Ianto valahol az archívumban találhatott magának munkát, mert a komrendszeren keresztül értem csak el, hogy őt is hazatessékeljem. Egy kimért „Igen, uram” után azon gondolkoztam, hogy én is lelépek, legalábbis estére. Igencsak szükségem lett volna arra, hogy végre felszedjek valakit – a Lisás eset óta gyakorlatilag a Torchwood központba zárkóztam, és nem engedtem magamhoz senkit, de az 51. századi testem már jelezte, hogy ez így nem mehet tovább.
Hátradőltem a székemen, és nyújtózkodtam. Az utóbbi időben aludni se sokat aludtam, bár nem is voltam biztos abban, hogy szükségem van-e egyáltalán rá, de néha egyszerűen csak jól esett.
Azt hittem, már egyedül vagyok, amikor az ajtóm kinyílt, és Ianto sétált be rajta. Azt a zakóját viselte, amelyiket a legjobban szerettem, vörös inggel, és fekete nyakkendővel.
Már nyitottam a számat, hogy hangot adjak értetlenségemnek, de aztán belém szakadt a szó, amikor elővette a pisztolyt a háta mögül.
Lemerevedtem, és döbbentem néztem rá. Meg nem ijedtem, azon már régen túl vagyok, de kellemetlen görcs kúszott a gyomromba.
- Ianto – mondtam tétován.
Két kézzel markolta a fegyvert, úgy közeledett hozzám – a kezei reszkettek, de a tekintetében hideg gyűlölet szikrázott.
- Mit csinálsz? – kérdeztem, a legparancsolóbb hangomat véve elő.
- Mit gondolsz, mit csinálok, kapitány? – kérdezett vissza szárazon. – Tudod, tényleg azt hittem, hogy könnyebb lesz. Idővel. Hogy túlteszem magam azon, hogy Owen darabokra cincálja a barátnőmet az orvosi szobában. De nem. Te ölted meg őt. Megölted Listát.
Dühösnek kellett volna lennem, de rájöttem, hogy már régen nem vagyok az. Csak szomorú.
- Nem tehettem mást – visszhangoztam aznapi szavaimat, ezúttal nyugodtan. – Az a valami már régen nem volt Lisa, és ezt te is nagyon jól tudod.
- Nem igaz! – vágott közbe az idegességtől remegő hangon. Még ez is jobb volt, mint az a csendes fagy. – Adnod kellett volna neki egy esélyt!
Én csak csóváltam a fejem.
- Megölt volna minket, ugyanúgy, mint azt a szegény pizzás lányt. Csak kihasznált téged! Ugyanúgy, ahogy te engem – tettem hozzá keserűen.
Nem válaszolt semmit, csak még közelebb lépett hozzám, és a halántékomhoz nyomta a fegyvert. Valószínűleg le tudnám teríteni, mielőtt meghúzná a ravaszt – valószínűleg.
- Kérlek, ne tegyél semmi olyasmit, amit később megbánnál! - figyelmeztettem szinte kedvesen.
- Te simán lelőttél volna engem, nem igaz?
Hallgattam. Nem mondhattam, hogy nem, mindketten tudtuk volna, hogy hazugság, de nem tűnt okos ötletnek igennel felelni. Így hát csendben maradtam, és teljesen mozdulatlan is, míg hagytam, hogy meghozza a döntését. Tudtam, hogy az őrült düh, meg a gyász teljesen elvakítja, voltam az ő helyzetében én is. De ha most lelő, azzal a saját életét teszi tönkre.
Tudom. Én, akkor, az ő helyében, lőttem.
A különbség csak az, hogy én két perc múlva felkelnék, és módomban állna kitörölni az életéből ezt az elmúlt, nyomorult időszakot. Ettől aztán mintha megkönnyebbültem volna… talán egészen eddig csak okot kerestem arra, hogy megtegyem, hogy megszabadítsam őt a rossz emlékeitől, és megszabaduljak tőle. Talán vártam, hogy végre ellenem forduljon.
Azután, mint az ökölcsapás, jött is a következő érzés: nem akarom elveszíteni, és azt sem akarom, hogy elveszítse önmagát.
Mi minden változhat az emberben néhány másodperc alatt!
Leengedte a fegyverét. Nem volt idő arra, hogy utolérjen a következő gondolat, vagy akár csak hogy fellélegezzek, mert a következő pillanatban odahajolt hozzám, és megcsókolt.
Oh, oké, már jó ideje nem csináltuk ezt, és annyira váratlan volt, beletellett pár pillanatba, míg egyáltalán viszonozni tudtam. És még sosem volt ennyire szenvedélyes, ennyire lényegre törő, Iantotól majdnem rémisztőbb, mint hogy fegyvert fogott a fejemhez.
Persze, olykor csókolóztunk – amikor egy nehéz akción voltam túl, vagy egy fájdalmas halálon, amikor nagyon fel voltam dobva, vagy amikor egyszerűen csak unatkoztam – én, én, mindig csak én. Néha még többet is csináltunk – csak ölelkezés, egy kis simogatás, semmi olyasmi, ami túl sok lett volna neki. De alapjában véve mindig ott volt, amikor kellett nekem – oh persze, azért, hogy nélkülözhetetlen legyen, és nyugodtan tarthassa Lisát az alagsorban.
Düh és bűntudat kavargott bennem, aztán mindez lényegtelenné vált, mert Ianto óvatosan hátrébb tolta a székem, és az ölembe ült. Egyik kezével erősen a hajamba markolt, és közben éreztem a fegyver hűvös csövét a tarkómnál - azonban most már nem irányította felém, mintha csak nem tudott volna mit kezdeni vele, hozzám simította. Kinyitottam a számat, és még többet követeltem belőle, a nyelve az alsó ajkamon szánkázott, aztán megharapott, keményen. Fájt, de ahelyett, hogy feljajdultam volna, felnyögtem, és kipattantak a szemeim (amiket nem is tudom, mikor hunytam le). Az övé szorosan, majdnem görcsösen zárva voltak, és éreztem, ahogy a szabad keze lesiklik a hajamról a mellkasomra, és az ingembe markol.
Oké, nem újdonság, eddig is tudtam, hogy jól csókol, de azt nem, hogy ennyire jól! Azt hiszem, sosem felejtkezett bele eléggé, Ianto, aki mindig olyan komolyan veszi a világot, mindig mindent irányítani akar, megszámolni, és raktározni, tökéletes rendezettségben tartani. Szinte észre se vettem, a tenyereim a fenekére simultak, és közelebb húztam magamhoz, hogy érezzem teste melegét az éledező farkamon. Ettől a karja szerencsétlenül beszorult kettőnk mellkasa közé, és ez megzavarta annyira, hogy elhúzza tőlem azokat a szexi, csóktól kipirult ajkait, és a nyakam közeléből is elvegye a pisztolyt. Összevont szemöldökkel nézett, és könnyedén le lehetett olvasni az arcáról a mélységes zavarodottságot, azután pedig a nyers döbbenetet.
Felállt, hátrált egy lépést, és úgy nézett a kezében tartott pisztolyra, mintha valamiféle karjából kinövekedett, beteges, idegen szerv lenne, majd egyszerűen elengedte. A hideg fém zajosan koppant a padlón, azután egy pillanatig azt hittem, hogy Ianto mindjárt elmenekül, ehelyett viszont gondosan átlépte a földön heverő fegyvert, megragadta a galléromat, és talpra húzott. Nem csókolt meg újra, de el sem engedett, csak nézett rám, és akkor leesett, hogy nem, esze ágában sincs elmenni. Beharapta az ajkait, és a szemei úsztak a szenvedélyben. Mint két hosszú alagút végén, láttam bennük azt a gyűlöletet, amit akkor, mikor fegyvert szegezett rám, de ezúttal távolibbnak tűnt, homályosan fedte az „ittésmostazonnal” sürgető vágya. Mindig ilyen hatással voltam az emberekre, meg általában más földönkívüli létformákra, és a felszabaduló feromonjaim Iantot is hatásuk alá vonták.
Lehet, hogy pusztán a testére gyakorolt hatásom miatt dobta el a fegyverét? Hiszen mégis ő volt, aki először megcsókolt, ahelyett, hogy a fejembe röpítette volna a golyót.
Mintha nem tudnám, hogy mennyire képes összezavarodni egy ember! Utáltam már teljes szívemből olyanokat, akik valójában kedveltem… és tudtam, hogy milyen könnyű a gyűlölet energiáját szenvedéllyé alakítani. Hogy szereti keverni a mindenre érzékeny emberi test a lehetetlen végleteket!
Én is képes lettem volna ugyanezt tenni vele azon az éjszakán, két héttel ezelőtt, közvetlenül azután, hogy fegyvert szegeztem neki, és gyilkosságra kényszerítettem.
A testünk feltétel nélkül szereti a szenvedélyt, még ha kegyetlen is.
- Meg akarlak dugni – közölte Ianto rekedt hangon, ami szemmel láthatóan még őt magát is megriasztotta kissé. Gyorsan megköszörülte a torkát, és hozzátette: - Úgy értem, ha rendben van…
Egy pillanatra mintha visszazuhant volna a megszokott nyugodt, udvarias szerepébe, ez aztán a nagy változás ahhoz képest, hogy az imént még hidegvérrel fejbe akart lőni. Szemtelenül elvigyorodtam.
Nem olyan egyszerű gyűlölni engem, gondoltam szinte szégyenkezve.
- Több, mint rendben van, Ianto.
A mosolyom elhalványodott, amikor magához rántott egy újabb csókra. Mindketten megfordultunk, és az íróasztalomnak lökött, anélkül, hogy ajkaink egyáltalán elváltak volna egymástól. Hallottam, ahogy lesöpri az asztalon rendezett káoszban heverő dolgokat, sőt, az agyam egy bizonyos része még fel is fogta, hogy a kávésbögrém összetört a földön, és a tartalma minden bizonnyal szétáztatott megannyi fontos iratot. Nem számít. Ianto már fel is tett az asztalra, ujjai a sliccem körül matattak, kissé koordinálatlanul. Régen volt már, hogy engem raktak fel az asztalra, általában nem szoktam hagyni, hogy irányítsanak, de teljesen egyértelmű volt, hogy Iantonak éppen erre van szüksége, így hát meg sem próbáltam küzdeni a vezető szerepért.
Végül elhúzódott tőlem, hogy legyen helye mihamarabb megszabadítani a nadrágomtól. Örömmel siettem a segítségére, előbb ki kellett bújnom a nadrágtartómból, aztán megemeltem a csípőmet, hogy lesegíthesse rólam a feles ruhadarabot. Nem sűrűn vettem a fáradtságot arra, hogy alsógatyát vegyek, így összeborzongtam, ahogy hűvös levegő érte a farkamat. Természetesen már jó ideje teljesen kész voltam mindenre - nincsenek azok a kínzó gondolatok, amelyek megakadályozhatnának abban, hogy élvezzem a testiséget. Ianto csupa feszültség, kíváncsiság, és kapkodás volt – már a saját nadrágját bontogatta, én meg gyorsan az asztal szélére húzódtam, a könyökömre támaszkodtam, és türelmetlenül vártam.
Épphogy csak a térdéig tolta a nadrágját, aztán kérdőn felnézett rám. Újfent elvigyorodtam, fogalmam sem volt, hogy mennyire lehet tapasztalt az ilyen dolgokban, de gyanítottam, hogy nem igazán. Mennyire Ianto-s, hogy akármennyire is dühös rám, képtelen egyszerűen csak nekem esni, és kiélni rajtam a sürgető vágyait! Azzal a pillantással azt kérdezte tőlem, mit csináljon, hogy ne fájjon nekem. Hogy én is élvezzem.
Magamhoz rántottam, a nyakába kapaszkodtam, és úgy búgtam neki:
- Semmire sincs szükségem, oké, csak csináld!
Elvégre is nem tudhatja, hogy ez egy 51. századi férfi teste, a legkülönbözőfélébb nemi aktusokra optimalizálva. Ma még annyira esetlenek tudnak lenni!
Ianto kezei a combjaimon, újra hátrébb dőltem, hogy megfelelőképpen hozzámférjen, ő pedig, tovább nem teketóriázva, tövig belém lökte magát. Rögtön elgyengültek a karjaim, és hangosan felnyögtem – a lábaim szinte reflexszerűen kulcsolódtak a derekára, ahogy mozogni kezdett. Azután, hogy nagyon hamar meggyőződött arról, hogy nem okoz semmi problémát, nem finomkodott egy cseppet sem, én pedig imádtam ezért. Túlságosan régóta nem csináltam, és gyanítom, hogy ő még régebb óta nem, szóval semmi kifogásom nem volt az őrült iram ellen, amit diktált. Ami azt illeti, percek se teltek belé, már éreztem is, hogy mindjárt elélvezek, holott értem még mindig nem tett semmit, csak magáért.
Mintha hallotta volna, hogy mire gondolok (vagy talán meg is szólaltam, ki tudja), egyik keze elengedte a combomat, és a lábaim közé siklott. Beharaptam az ajkaimat, hogy ne kiáltsak fel, amikor az ujjai a farkamra kulcsolódtak. Valószínűleg még így is nyöszörögtem – nagyon hangos tudok lenni szex közben, és még így is, hogy visszafogtam magam, ez Iantonak minden bizonnyal tetszett, mivel egészen fölém hajolt, hogy lopjon tőlem egy csókot. Persze ilyen állapotban nem éppen voltam képes viszonozni a próbálkozásait, úgyhogy inkább a nyakamra csúsztatta a száját, és harapdálni kezdett. Mindeközben a keze is fürgén járt az ölemben, a farka pedig bennem, persze, hogy nem bírtam sokáig.
Egészen kiterültem az asztalon, amikor elélveztem, és pont mire magamhoz tértem, Ianto is követett engem.
Azután éreztem az egész testsúlyát rajtam, ahogy zihálása csiklandozza a forró, nyálától nedves nyakamat, a lábaim kimerülten engedték el őt, és egy percre minden kellemes lett, és azon kívül, hogy itt vagyunk, minden lényegtelen.
De nem tellett sok belé, hamar lemászott rólam, és azonnal elkezdte felrángatni a gatyáját. Kimondottan fájdalmas lehetett az érzékeny farkát visszagyömöszölni az alsónadrágjába, legalábbis a fintorgásból leszűrve.
- Hova sietsz? – kérdeztem tőle még kótyagosan az orgazmustól.
Nem válaszolt, csak igazgatta tovább az öltönyét, azután pedig a haját. Kénytelen voltam felülni, és követni a példáját.
- Ez nem változtat semmin – bökte ki végül Ianto szárazon.
Csalódottan attól, hogy ilyen zordul ki lettem szakítva a kellemes állapotomból, megemelt szemöldökkel néztem rá. – Oh, akkor most megkeresed a pisztolyt, és mégis lelősz?
- Természetesen nem – vágta rá, és egyenesen rám nézett. Az ominózus fegyver ott csillogott a lába mellett, de szemmel láthatóan nem állt szándékában lehajolni érte.
Aztán csak hallgattunk, én karba tett kézzel vártam, hogy magyarázkodjon, ő meg… hát, ki tudja, mire várt.
- Akkor takaríts fel! – utasítottam őt végül, aztán hátat fordítottam, és kifelé menet lekaptam az akasztóról a kabátomat.
Szükségem volt egy kis friss levegőre.
Ez a kis menet túl jól esett, a fenekem még bizsergett tőle, és a tagjaimat kissé nehéznek éreztem, így nem tudtam mit kezdeni a bennem növekedni kezdő frusztrációval.
Mégis mit kezdjek azzal, ami most történt? Nem változtatott semmin sem, nem igaz? Hiszen mégis hogyan bízhatnék Iantoban, ha tudom, hogy képes lenne megölni?
De vajon indok-e ez arra, hogy megszabaduljak tőle?
Felmásztam a legközelebbi magas épület tetejére, hogy onnan nézzem az éjszakai város örökké mozgó fényeit. Szeretek minél magasabbról nézni le a tájra, mintha a nyüzsgő emberekkel együtt egy kicsit a gondjaimat is magam mögött hagyhatnám. Távlatokból könnyebb ítélkezni.
Összerezzentem, amikor egy kezet éreztem a vállamon.
Ianto bizonytalan lábakon állt mögöttem, és merőn nézett rám, gyanítom, hogy azért, mert lefelé nem mert. Tudom, hogy egy kicsit tériszonya van, és nem éppen a legbiztosabb talajon álltunk – noha nekem semmi bajom nem esne, ha lezuhannék.
- Követtél? – kérdeztem minden ellenségeskedés nélkül.
- Mindig ide jössz, ha zaklatott vagy - felelte tárgyilagosan, majd gyorsan hozzátette:  - Nem is tudom, hogy mire gondoltam.  - Elhallgatott, remélve, hogy értek a csendből is, de én nem segítettem ki, még akkor sem, amikor észrevettem, hogy könnyek csillognak a szemében. – Annak ellenére, hogy lelőtted Lisát, és hogy gondolkozás nélkül lelőnél engem, ha arról van szó… Soha nem tudnálak megölni, Jack.
Én ebben nem voltam olyan biztos, mint ő. Láttam a tekintetét, amikor a fegyvert szegezte rám, és az egy gyilkos tekintete volt. De talán tévedek. Talán kizárólag csak magamból indulok ki - régóta lakom már ezt a Földet, de ettől még nem biztos, hogy valóban olyan jól ismerem a mai embereket, mint ahogyan azt hiszem.
Mindenesetre igaza van, sosem tudna megölni. Nem tudok meghalni.
- Rendben - feleltem. Nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel, szóval úgy döntöttem, hogy semmit sem fogok. Akármi is történt, már egészen bizonyos voltam abban, hogy Ianto még egyszer nem fog fegyvert fogni rám. - Akármikor megdughatsz, amikor csak meg akarnál ölni - tettem hozzá, némi flörtöléssel igyekezve leplezni a keserűséget a hangomban.
A szemem sarkából láttam, hogy Ianto hitetlenül csóválja a fejét. Tudom, hogy azt gondolta, nem nézhetem el ezt neki ilyen könnyedén, de hey, végül is miért ne tehetném meg? Halhatatlan vagyok.
- Csak akkor? - kockáztatta meg vakmerően, és kedves, esendő bizonytalansággal a hangjában. - Mert ez esetben soha többé nem csinálhatnánk.
Nem hittem a szememnek, úgy nézett ki, mint aki elpirult, bár nem tudtam biztosan megállapítani a sötétben. Elvégre, ha azon túltesszük magunkat, hogy majdnem megölt, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy megdugott. Ami nagy dolognak tűnik, talán éppen az előzményeket figyelembe véve.
- Az sajnálatos lenne - mondtam ezúttal tényleg vigyorogva. Adtam magamnak egy kis időt, hogy visszanézzek a városra, és tanulmányozzam egy kicsit a lustán keringő fényeket odalent.
- Tudod, idővel tényleg jobb lesz - tettem hozzá komolyan. - Tudok segíteni.
- Tudom - felelte, és nekem sejtelmem sem volt, hogy az első, vagy a második mondatomra reagált.
- Menjünk vissza - ajánlottam neki. Nem akartam, hogy beleszédüljön a mélységbe.
Furcsa ez. Tudja, hogy meg tudnám ölni őt, és valószínűleg ő is engem, mégis megbízik bennem, és tisztában van vele, nem hagynám, hogy leessen.
Megtartanám őt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése