1.
A
hétfő első napja bágyadtan kúszott az égre. Még túl korai volt az idő ahhoz,
hogy elvegye a látóhatár nyomorult szürkeségét, és ez így is lesz még vagy két
napig, míg a második nap is fel nem kel, hogy azután egy héten keresztül tűzzön
ránk könyörtelenül. Így is hunyorognom kellett, ahogy kimásztam a barakkból,
koszos, kimerült társaimmal együtt, az elmúlt napok homálya után ez a gyér fény
is úgy bántotta a szemünket. A fakó holdak-csillagok nem adnak elég
világosságot ahhoz, hogy rendesen végezzük a munkákat - csinálnunk kellett
akkor is. Már nem hagynak nekünk annyi pihenőidőt, mint régebben. Ma is egészen
korán reggel húztuk fáradt lábainkat a süppedős talajon, vacak cipőnkbe
belefolyt a szúrós homok.
Szeretem
a homokot. Nem sok emlékem maradt a gyerekkoromból, csupán bűneim, és
veszteségeim kínzó árnyai - és a homok, ami mindig kedves maradt nekem.
Az
elmúlt időszakot az ormótlan gépek egyikében töltöttem, mély, omladozó lyukakat
fúrva a talajba, és koordinálva a többiek munkáját - komoly előrelépésnek
számít ide kerülni, távolabbra a mocskos, kétkezi munkától, az izzadt
tenyerünkre tapadó kosztól. De én szívesebben matattam a homokban, így szánt
szándékkal hibákat követtem el, hogy újra lekerülhessek.
A
vékony pánt szolidan szorította a homlokomat. Az elején, mint sokaknak, nekem
is komoly fejfájást okozott a kis gépezet, ami általam ismeretlen energiával
töltötte fel a testemet, aminek köszönhetően kezem melege magához vonzotta a
homokban élő, őshonos kis teremtményeket. Ha megfelelő helyen kapartunk,
százával rohantak a karjaimba, és vesztükbe.
A
piacon igencsak kelendőek ezek az apró rák-állatok, ám rendezett körülmények
között tenyészteni gyakorlatilag képtelenség őket. És ezen okból sínylődünk mi
ennek a bolygónak a puszta, sivatagos felszínén ilyen rémes körülmények között.
De
legalább folyadékot, és élelmet kapunk eleget ahhoz, hogy megfelelően
funkcionáljunk. Ahhoz képest, hogy könnyen pótolható rabszolgák voltunk,
lehetett volna sokkal rosszabb is.
Nekem
ez éppen megfelelő volt. A hosszú órák egyhangú, vagy olykor nehéz, fizikai
munkája lassan kiölt belőlem mindent. Nem kellett gondolkoznom, nem kellett
érezném. Minden olyan egyszerűnek tűnt… Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt tölthettem
el ott, hónapokat, talán éveket is. De mit számít? A világ minden ideje a
rendelkezésemre áll.
Ugyanolyan
nap volt, mint a többi száz. Mindkét nap vakítóan ragyogott az égen,
kellemetlen izzadtság folyt a hátunkon, és csípte a pánt alatt a homlokunkat.
Különösen sok rákot össze lehet gyűjteni ilyen időjárásban - ezrek nyüzsögtek
már most tehetetlenül a zsákjainkban, és még evés-időn sem voltunk túl.
Akkor
változott meg minden.
A
közelünkben imbolygó hatalmas gépezetek, magas vezetőüléseikben szigorú fogva
tartóinkkal, furcsamód ismerősnek tetsző vijjogás kíséretében zajosan
lerobbantak, némelyikük megadva magát a gravitációnak bele is dőlt az általa fúrt
mély gödörbe. Néhány másodperccel utána éreztem, hogy a fejemen feszülő pánt
halk szisszenéssel kettéválik, és a földre pottyan.
Mindannyian,
döbbent rabszolgák, értetlenül pislogtunk egymásra, és kapkodó, zagyva beszéd
morajlott fel. Életem furcsa kalandjai miatt én mindegyikük szavát értettem, de
nekik ki kellett fejleszteni valamiféle mutogatással vegyített nyelvet, ami a
leginkább a thoreánra hasonlított, lévén, onnan származtak a legtöbben.
Újabb
ismerős zaj ütötte meg a fülem, és már éreztem is, hogy keserű mosoly feszíti
az ajkaimat.
Alig
néhány méterre tőlem, ahol a legtöbb ember gyűlt össze, hűvös szelet keltve,
látványosan materializálódott a TARDIS.
A
következő pillanatban pedig nyílt is az ajtaja, és kiperdült belőle a Doktor.
Az én Doktorom, akivel oly röpke időn keresztül utaztam át az univerzumon, aki
lelépett, hogy több, mint száz évig kellett várnom arra, hogy újra lássam, és
választ kapjak a kérdéseimre. A Doktor, aki odaadta egy kínnal teli évemet a
Mesternek. A Doktor, akivel megküzdöttünk a Dalekok ellen. Akivel annyiszor mentettük
meg a világot.
És
aki utána mindig újra magamra hagyott.
-
Barátaim!
A
szónikus csavarhúzót használta mikrofonnak, hogy mindenkihez eljussanak a
szavai. Ó igen, a drámaisághoz, ahhoz aztán mindig is értett!
-
Mától szabadok vagytok! - kiáltotta győzedelmes mosollyal pásztázva végig az
értetlen, mocskos társaimon. - A thoreai hajó már úton van ide, egy óra, és
mindannyian biztonságban lesztek! Hazamehettek!
Kellett
némi idő ahhoz, hogy felfogják a szavait, de végül bizonytalan, majd mind
erőteljesebb éljenzés vette kezdetét.
Csak
én hallgattam, gyenge tagokkal, mozdulatlanul állva a forró homokban.
Félig-meddig
számítottam rá, hogy észrevesz. Vártam.
A
döbbenet élesen az arcára volt írva, ahogy kiszúrt a többiek között. Látszott
rajta, hogy nem hisz a szemének, azután ellépett a TARDIS mellől, és néhány
hosszú lépéssel bezárta a kettőnk közti távolságot.
-
Jack! - mondta hitetlenül. - Te mégis mit keresel itt?
-
Doktor. - A hangom rekedt volt, és szinte idegenül csengett önmagamnak. A
homok, meg a szél kikaparta a torkomat a hosszú idő alatt, amit itt töltöttem.
- TE mégis mit keresel itt?
2.
A
Doktor úgy terelt be maga előtt a TARDISba, mint valami gyereket, a keze a
vállamon. A vezérlőterem megszokott, narancssárga fénye megnyugtató volt,
valahogy kedves, és annyi homokban töltött idő után, kimondottan keménynek
tűnt, és sterilnek. És az illat, az összetéveszthetetlen, lágy olajos gépszag
keveredve az utazás, furcsa mód az eső, és az univerzum csillagporos illatával.
Csupa olyasmi, amitől elszokott már a szaglószervem.
-
Ez mindig hiányzik - csúszott ki a számon a halkan.
-
Jack - mondta újra a nevem, ugyanazzal az értetlenséggel, mint odakint, de
utána nem folytatta. Leültem a vezérlőpult melletti, szakadozó huzatú ülésre,
és megpróbáltam elvigyorodni. Nem ment.
-
Egy Ridek hajón utaztam - kezdtem ráérősen. -, ami a Hasadékon keresztül zuhant
Cardiffra, halott pilótával. Kis hajó volt, fegyverek nuku. Nem mentem messzire
a Földtől, de ezek elkaptak… Azóta itt vagyok.
-
Mégis mikor történt ez? - kérdezte megemelt szemöldökkel.
Én
csak vállat vontam. Őszintén fogalmam sem volt.
-
Régen.
-
Sejtettem… De nem értem! Hogyhogy még nem szabadítottad fel őket? - kérdezte
szemrehányóan. - Ne mondd, hogy nem tudtál mit tenni!
Gúnyosan
felhorkantottam, és reflexszerűen megérintettem a csuklópántomat. Ő volt az,
aki újra tönkretette, hogy ne mászkáljak kedvem szerint ide-oda az időben. Már
jó ideje ki sem nyitottam, csupán felesleges díszítőelemként ékeskedett a
csuklómon.
-
Te sem jössz mindig! - vágtam hozzá éledező dühvel.
-
Mindent megteszek, amit csak tudok - mondta védekezésképp.
-
Akkor miért kellett… - hirtelen elakadt a szavam, akkora erővel csapódtak az
arcomba a nagy nehézségek árán eltemetett emlékek. Hiába hát minden elfecsérelt
nap a homokban, nem menekülhettem előlük. - Miért nem jöttél? - fejeztem be
némi kétségbeeséssel a hangomban.
A
Doktor csak hallgatott. Nem tudhattam, hogy milyen időből származik, nem
várhattam el tőle, hogy értse, pontosan miről beszélek.
-
A 456… a gyerekek tíz százalékát akarták…
A
Doktor úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon rúgtak. A pult szélébe kapaszkodott,
és sebzett tekintettel nézett rám.
-
Sajnálom - mondta. - Annyira nagyon sajnálom. De az az esemény… biztos pont a
térben, és időben. Nem tehettem semmit.
-
Úgy, tehát pontosan tudtad, hogy mi történik, mégsem segítettél! - feleltem
élesen. - Fogalmad sincs arról, hogy mit kellett tennem!
Hirtelen
sírni akartam, de már annyi ideje nem mutattam érzelmeket, és azt hiszem, az
örökös napsütés rég kiszárította a könnyeimet.
-
Tudom…
-
Fel kellett áldoznom az unokámat!
-
Ezért kellett neked megtenned. Én képtelen lettem volna rá.
Felpattantam,
elé léptem, és megragadtam a gallérját, hogy ököllel egyenesen az arcába vágjak.
Az ütés erejétől visszatántorodott, a TARDIS pultjának zuhant, és jobbját az
orra elé kapta, hogy felfogja a szivárgó vérét.
Utánamentem,
és újra szemmagasságba rángattam. A karjai tétlenül hullottak a két oldala
mellé, és tűrte izzó tekintetem az arcán. A vére végigcsurgott az állán, és a
nyakkendőjére pottyant.
De
nem ütött vissza, egyáltalán nem csinált semmit.
Persze,
ő a Doktor, nem az a visszaütős fajta. Az elejétől kezdve tudtam, hogy igaza
van, képtelen lett volna megtenni.
Végül
eleresztettem, fáradtan a karjaiba hullottam, hagytam, hogy átkarolja a
vállamat, és szorosan becsuktam a szemeimet. Végtelenül össze voltam törve, de
a könnyeket még mindig hiába vártam.
Szinte
kívántam, hogy semmitmondó hazugságokat kezdjen motyogni nekem, mint hogy
„minden rendben lesz”, ahogy bárki tette volna, de ő csak hallgatott, miközben
a hátamat, a hajamat simogatta.
Elengedtem
őt, amint realizáltam, hogy álmodoztam
arról a pillanatról, hogy így tartson engem. Csupán egészen más körülmények
között. Tőlem szokatlanul zavarban voltam, amikor elengedtem, és igazán
szerettem volna valami perverz poént benyögni, de semmi sem jutott eszembe.
Túlságosan
sérült voltam hozzá.
A
Doktor hátat fordított, és megnyomott néhány gombot a pulton.
-
Csináltam neked egy szobát - mondta szipogva. Máris rosszul éreztem magam
amiatt, hogy megütöttem. Túl sokáig haragudtam rá oktalanul, hibáztattam őt a
bűneim miatt, éppen annyira, mint önmagamat.
Most
fájt a tudat, hogy mindvégig csak áltattam magam.
-
Az emeleten, harmadik ajtó jobbra - mondta, az egyik feljárat felé mutatva.
Nem
tudtam, hogy nekem akar jót, vagy csak képtelen tovább rám nézni.
3.
Nem
tudom, hogy a Doktor honnan ismer engem ennyire jól, de a szobám meglepően
hasonlított ahhoz, amilyen a Torchwood központban volt -apró, sötét, és
barátságos- mielőtt még az egészet felrobbantották volna, velem együtt.
Sokszor
hiszem azt, hogy annyi testi fájdalmat átéltem már életem során, hogy nincs
olyan, amit igazán megszenvednék… De az pokoli volt, azt hiszem, ténylegesen
legalább négyszer meghaltam, mire a testemnek sikerült regenerálnia magát.
Fogalmam sincs, miként vagyok képes megtartani a józan eszemet ennyi kín után.
Ki
tudja, talán nem is vagyok képes rá.
Felsóhajtottam,
amikor megláttam, hogy a szobámhoz fürdő is tartozik. Természetesen ahhoz
igazán nem kellett sok ész, hogy rájöjjön, erre van a legnagyobb szükségem.
Vissza se tudok emlékezni arra, hogy mikor fürödtem utoljára, hiszen annyira
kevés vizünk volt, hogy mindre szükségünk volt ahhoz, hogy ne haljunk szomjan.
Nem
mintha nekem ne lenne mindegy.
Egy
tükör fogadott közvetlenül az ajtó előtt, így az első dolog, amit megláttam,
önmagam volt.
Illetve
önmagam homoksárga mása.
A
munkásruhám, az arcom, a hajam, mind pontosan ugyanabban az árnyalatban
játszottak. Tökéletesen elbújhattam volna a sivatagban, ezer halálom sem lenne
elegendő idő arra, hogy rám találjanak. Feküdhettem volna a tűző napok alatt,
míg az éghajlat meg nem változik, és fű nem sarjad a rák-kolóniák által
népesített halott talajból.
Levetettem
a ruháimat, kis kupacot képeztem belőlük a bejárat előtt, csúcsdíszként rájuk helyeztem
a csuklópántomat, azután hűvös vizet engedtem a testemre, és néztem, ahogy a
21. századi sémára megrajzolt lefolyó elnyeli a testemről pergő sárgás-szürkés folyadékot.
A
Doktor igazán törődik velem, gondoltam, ahogy a friss illatú tisztálkodószert
dörzsöltem a hajamba, és a bőrömbe. Homokszemcsék gördültek az ujjaim alatt, és
ez az egész olyan kellemes volt, hogy enyhén bűntudatot éreztem amiatt, hogy ennyire
élvezem.
Ez
nem akadályozhatott meg abban, hogy sokáig, nagyon sokáig maradjak a zuhany
alatt, egészen addig, míg reszketni nem kezdtem a hidegtől. Elszoktam már ettől
az érzéstől.
El
kellett ismernem, azután, hogy alaposan megfürödtem, sokkal jobban néztem ki,
bár a koszt nem tudtam teljesen kisikálni a körmeim alól, és a pórusaimból. A
hajamat egészen világos szőkére szívta a nap, a karjaim, és az arcom viszont
sötétre barnultak - kivéve azt a vékony sávot, ahol a homlokpánt takarta. Azon
a részen élesen kirajzolódott egy világosabb csík, mementójaként rabszolgaságom
korszakának. Vajon mennyi ideig virít majd rajtam, hogy emlékeztessen arra, nem
bújhatok el a bűneim elől?
Az
arcbőröm továbbra is sima volt, lévén, hogy első dolgom volt amint beléptem az
Idő Ügynökségbe, hogy leállíttassam azt a felesleges biológiai folyamatot, hogy
szőrt növesszek az arcomra. Ugyan akadt egy-két faj, melynek egyedeinél emiatt
igen nagy hátránnyal indultam, de ez kevés volt ahhoz, hogy megváltoztassam a
véleményem, különben is, örömmel fogadtam el a kihívást.
Magamra
vigyorogtam, és elégedettséggel töltött el, hogy a tökéletes fogsorom a
megszokottnál is jobban virít, mivel a sötét bőröm éles kontrasztot szolgáltat
neki.
Újra
el kell kezdenem mosolyogni.
Felvettem
a csuklópántom, régi életem ezen felesleges emlékét, a koszos munkásruhámat
pedig, ami most, hogy én magam tiszta, és illatos voltam, még mocskosabbnak
tűnt, arrébb rugdostam az útból.
Nem
igazán csodálkoztam, amikor új ruhákat találtam a szobámban, nyilván a Doktor
erre is gondolt. A boldogságom pedig mondhatni teljes lett, amikor észrevettem,
hogy az akasztón lóg egy pontosan olyan kabát, amit mindig is hordtam… Mármint
egészen addig, míg a Földön néhány hónappal ezelőtt sikeresen el nem
pusztítottam, miközben módot kerestem arra, hogy meneküljek a bűneim elől.
Például
egy hónapot töltöttem Oroszország északi vidékein, hagyva, hogy egészen maga
alá temessen a hó. Nem is tudom, miből gondoltam, hogy segíteni fog… hogy képes
vagyok kijárni a bűnhődés útját. Több ezer évet feküdtem a föld alatt az
öcsémért, Grayért, se nem élőként, se nem holtként, nagyjából tetszhalálban, javarészt
öntudatlanul, földet, és férgeket lélegezve, de nem kaphattam feloldozást
bűneimért.
Nem
volt most sem, aki megadja nekem.
De
mit tehettem volna?
Próbáltam
megkapaszkodni a jelenben, a Doktor miatt.
4.
Amikor
nagyjából összeszedtem magam, és az arcomra öltöttem a mosolyomat, visszamentem
a vezérlőterembe. A Doktor valahol a pult alatt feküdt, különböző színű drótok
lógtak az arca körül, és elmélyülten szerelgetett. Erről eszembe jutott, hogy míg
én elfoglalt voltam önmagammal, azóta már akárhol, és akármikor lehetünk az
univerzumban.
Nem
tudom egészen biztosan hogyan, de rögtön észrevette, hogy visszatértem, így
kikúszott a pult alól, és megemelt szemöldökkel végigmért. Már nyoma sem
látszott az arcán az iménti ütésemnek.
-
Kösz a kabátot, Doktor! - mondtam megnyerően, megpróbálva kompenzálni az előbbi
bunkóságomat.
-
Ne nekem köszönd - felelte, miközben felemelkedett a padlóról, és leporolta a
nadrágját. - Én csak annyit mondtam a TARDISnak, hogy csináljon neked egy
szobát, a többit ő intézte.
Ezen
kissé elcsodálkoztam, de hát végülis egy interdimenzionális, mindentudó
űrhajóval állunk szemben, egy rendőrségi fülke képébe zárva. Miért lenne
meglepő, hogy pontosan tudja, mire van szükségem?
-
Úgy tűnik, az öreglány emlékszik rád - tette hozzá elmosolyodva. Igazán szereti
a hajóját.
-
Nos, akkor kösz, TARDIS - mondtam a levegőnek.
-
Jobban érzed magad? - kérdezte a Doktor semlegességet tettetve. Mellesleg
eléggé rosszul.
-
Egy zuhany csodákra képes. Egyébként - kezdtem, a leginkább, hogy eltereljem a
témát. -, hol a társad, Doktor? Még mindig együtt utazol azzal a kis
vöröses-szőkével? Hívhatom Doktor-Donnának?
-
Nem - szakított félbe gyorsan. - Haza kellett vinnem őt… Most egyedül vagyok.
-
Oh. Akkor már értem, miért szedtél fel - mondtam csípősen. Nem hiszem, hogy
valaha képes lennék megbocsátani neki, hogy szó nélkül magamra hagyott engem. Nem
lepődnék meg, ha mindenkivel ezt csinálná.
-
Azt hiszed, hogy az én döntésem volt? - kérdezte meglepően idegesen. - Mindig
ez történik azokkal, akikkel kapcsolatba kerülök… El kell hagynom őket, mielőtt
még belehalnának!
Megrémített
a nyers szomorúság, ami áradt a szavaiból, és rögtön realizáltam, hogy azért,
mert ugyanolyan közel állnak hozzám is. Hogyan is felejthettem el, hogy ez a
fiatal arc amit nézek, jóval több tapasztalatot, emléket, és keserűséget
hordoz, mint amennyi látszik rajta? Csak úgy, mint az enyém.
-
Én nem tudok meghalni, Doktor - jegyeztem meg szinte sebzetten.
-
Gyáva voltam. És ezért nem segíthettem neked az 456-al kapcsolatban sem. De te…
Te a Torchwood vezetője vagy… Képes vagy meghozni azokat a döntéseket, amikre
én képtelen lennék.
-
Közönséges gyilkos vagyok! - fakadt ki belőlem. - Nem csak Stevent öltem meg!
Az egész csapatomnak miattam kellett meghalnia! Ianto, Tosh, és Owen… És még
hány ártatlan ember! Ennyi erővel akár a fejükhöz is nyomhattam volna a puskát,
hogy kirepítsem az agyukat, Doktor!
-
Te is tudod, hogy ez nem igaz.
-
Valóban, Doktor? Valóban nem igaz?
-
Ennek vége van, Jack - mondta szenvedélyesen. - Azért szedtelek fel, mert
szembe kell néznem azzal, hogy felelősséggel tartozom érted.
-
És az engem hol érdekel? Ja, persze, tudom. Neked, meg a TARDISodnak
köszönhetően élek még mindig… és fogok ki tudja meddig. Köszi, apu, de eddig is megvoltam egyedül.
-
Ennek nem lett volna szabad így lennie. Melletted kellett volna maradnom.
-
Oh, Doktor, nem is tudtam, hogy így érzel. Ezek szerint te is a másik kapura
játszol? - kérdeztem olyan gúnyosan, amennyire csak tudtam.
-
Jack… Én meg tudlak menteni téged.
-
Még mindig nem érdekel.
Nem
gyalogolhattam ki a TARDISából úgy, hogy azt sem tudom, merre lehetünk, de
hátat fordíthattam neki.
5.
A
korláton túl zavarosan reszketett a víz, az eső pedig hullott a hajunkra.
A
jó öreg, 21. századi Anglia.
Nem
voltam biztos abban, hogy készen állok a végső búcsúnkra - már megint.
-
Tényleg szeretném, ha velem maradnál - mondta a Doktor, szemeivel kizárólag a
vizet pásztázva.
-
Tudom. Lehetnék a hű társad örökké, aki sosem hagy el, és sosem hal meg.
-
Lehetnél.
-
De egy idő után halál unalmas lenne.
-
Azért megpróbálhatnánk - ajánlotta még mindig reménykedőn.
Felhorkantottam,
és a fejemet csóválva néztem a profilját. Talán én tényleg sosem hagynám el őt
- de ő engem igen. Honnan tudjam, hogy nem rak ki engem valahol, amint talál
magának érdekesebb játszópajtást? Amint elkövetek egy akkora hibát, amit már
nem tud megbocsátani nekem? És nem feledhetem el, hogy a Doktor, velem
ellentétben, meg is halhat.
Azt
hittem, nem számít már annyit az életem, a jelenlegi önmagam, hogy ne lennék
képes feladni akár valami ennyire bizonytalan dologért is, de úgy látszik,
akármennyire utálom, mégis ragaszkodom hozzá.
-
Majd találsz magadnak valakit, Doktor. Mindig találsz. Csak ne maradj egyedül!
-
És te sem - mondta végre felém fordulva.
Keserűen
elmosolyodtam - úgy látszik, ennyi maradt nekem.
-
Viccelsz? Tudod, hogy megy ez, mindig lesz aki idén válik nagykorúvá.
-
A Föld lakosságának sejtelme sincs arról, hogy mit szabadítottam rájuk!
-
Egy részének már van, és biztosíthatom, hogy nem bánják. - Elhallgattam, hogy
nézzem még kis ideig a vizet. - Hogyan vagy képes erre? - kérdeztem. -
Megszeretni őket, tudva, hogy egy nap úgyis meg fognak halni?
-
Ha egyszer annyira szerethetőek! - sóhajtotta válaszként. - És, tudod, csak az
számít, hogy amíg élnek… Az legyen igazán briliáns! És ebben segíthetsz nekik.
„De
az is lehet, hogy csak arra vagyok jó, hogy megöljem őket” - gondoltam
magamban, de hangosan nem mondtam semmit.
Most
már tudom, hogy bármennyit is kínozhatom magam, bűnhődésem mégsem lesz
büntetés… Nem válthat ki poklaimból semmi szenvedés.
Mivel
meghalni nem tudok, és felejteni sem, nincs más választásom, mint hogy együtt
éljek a bűntudatommal… És talán, hogy megpróbáljak jobb lenni, ha már jóvátenni
úgyis képtelenség őket.
Sokkal
könnyebb lenne, ha legalább Ianto megmaradt volna nekem. Igazán közel állt
hozzám, közelebb, mint jó ideje bárki is… Sokkal könnyebb lenne visszajönni, ha
hozzá jönnék vissza. Vagy talán el sem kellett volna mennem.
Önző
vagyok, de a Doktornak igaza van. Szükségem lesz emberi kapcsolatokra, hiába
tudom, hogy végül szembe kell majd néznem az elvesztésükkel. Még ha én magam
okozom is.
Senki
sem bírja sokáig egyedül.
A
Doktor elengedte a korlátot, és félszeg mosollyal felém fordult.
Nem
volt több mondanivalóm a számára.
-
Akkor hát minden jót, Doktor - mondtam neki egyszerűen, aztán odaléptem hozzá,
és hosszan megöleltem.
-
Viszlát, Jack.
Még
egyszer, utoljára, végignéztem, ahogy a TARDIS, a jól ismert zajjal kísérve,
eltűnik az életemből.
Visszafordultam
a víz felé, és sóhajtva támaszkodtam újra a korlátnak. Fogalmam sem volt, hogy
mihez fogok kezdeni.
Csak
azt tudtam, hogy nem menekülhetek tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése