The way you like it 4. rész


És végül itt a befejezés. Ehhez nem írok semmit, ha eddig eljutottál, akkor már úgyis elolvasod, nem? :)





Mikey

18.

Szombat este. Ilyenkor jönnek el a legtöbben a koncertünkre, én meg nem tudom, hogy melyik szám következik, folyamatosan lesnem kell a setlistet. A basszusgitár önálló életre kelt a kezemben, a kemény anyag pulzál a dob felkavaró ütemére, forrón feszülnek a húrok az ujjperceim alá. A pengető, mint valami apró, gyilkos szerszám, penge, a bőrömhöz nőtt, és lankadatlanul mozgásba lendíti petyhüdt karomat.
Hallom – nem, érzem a hangokat. Puhán körülölel a zsivaj, mint bársony selyme a koporsómban.
Nem tudom, hogy hol vagyok.
Szeretnék lehasalni a földre, hogy a nedves göröngyökre simuljon a testem, érezzem az orromban a fű, és a mocsok illatát. Valami élőt.
A koncert után Frank volt az egyetlen, aki nevetett. Erőtlenül visszamosolyogtam rá, mire hátba veregetett, és az öltöző felé terelt, mint egy gyereket. Nem vagyok a fia. Senki fia vagyok. Nem vagyok az öcséd.
Csak akkor éreztem meg újra a fájdalmat a karomban, amikor leültem az egyik székre.
Nem volt kedvem átöltözni. Mint mindig, hangosak voltatok, éreztem eufórikus boldogságot rezegni a levegőben... Mindez annyira távol állt tőlem. Egy tompa burok ölelt körbe, elválasztva titeket tőlem. Egy darabka jég hasadt ki élesen, én ott ültem rajta, a szigeten, és egyre messzebb sodródtam az óceánban. Nem leltem örömet ebben a némaságban.
Több volt ez, mint egy egyszerű depresszió. Majdnem biztos voltam abban, hogy halott vagyok.
Igyekeztem, hogy a fájdalom ne tükröződjön az arcomon, de nehéz volt – mégis örültem neki, mert az égő, feszítő érzés valahogy azt jelentette, hogy mégis élek. El kéne mennem orvoshoz, előző este elég csúnyán megránthattad a karom – de nem mertem volna egy idegen doki szemébe nézni azokkal a sebhelyekkel a testemen. Majd otthon.
A tenyerembe temettem az arcomat, amíg zajosan ténykedtetek körülöttem, lemostátok a sminket az arcotokról, és megszabadultatok a fekete fellépő ruháktól, hogy más fekete ruhákba bújjatok. Már megszoktátok, hogy ilyenkor én megvárom, míg végeztek, és csak akkor kezdek neki a vetkőzésnek, amikor már magamra hagytatok. Mindnyájan tudjátok, hogy miért. De csak te tudod, hogy miattad.
És Frank? Ő nem szól. Soha, semmit. És már nem is beszélgetünk. Fél tőlem? Undorodik? Vagy gyűlöl? Nem tudnám megmondani. Pedig kedves velem, mint mindig, igyekszik támogatni, de én érzem, hogy mindez csak hazugság.
De hát nem róhatom fel neki, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel!
És senki nem tudhatja, hogy mit tettél velem.
Mégis, ha szégyellem is, amikor magam vagyok, szeretek a tükör elé állni. Levetem az összes ruhám, és tétován, szinte reszkető kezekkel simítok végig a mellkasomon, a lassanként fehérré halványuló sebhelyeimen. Majdnem olyan, mint téged simítani, és ez könnyedén felizgat.
Meg vagyok jelölve... A tied vagyok. Még ha nem is kellek neked.
Elgondolkodom, hogy mikor gyengéd voltál, csakugyan azért tetted-e, mert törődsz velem, vagy csak szánalomból. És az előző esti kegyetlenkedésed nem annyi volt-e csupán, hogy meguntad a pátyolgatásomat.
Egyre nehezebb volt azzal álltatni magam, hogy szeretsz.
Azt hiszem, nem akartam meghalni, amikor megittam azt az üveg abszintot, egy rakatnyi altatóra. Nem meghalni akartam, valami mást. És nem ezt. De ki tudja, talán már a purgatóriumban vagyok, és te fogod eldönteni, hogyan tovább.
Nem volt válasz a kérdéseimre.
Az utolsó éjszakát úton töltöttük a jó öreg, mindig változatlan New Jersey felé. Annyival kellett beérnem, hogy néztelek, tudva, hogy most jó ideig nem fogunk találkozni – bár elképzelhetetlennek találtam, hogy hazamegyek Aliciához, úgy teszek, mintha semmi bajom sem lenne. Már csak azért sem, mert a nyakam körül félreérthetetlenül virított a tegnap esti játékod nyoma. Senki sem gyanakodott, hogy még alváshoz is kendőben készülődök... csak remélhetem, hogy Alicia is megteszi nekem ezt a szívességet. Hiszen tud hallgatni. Némán, kérdések nélkül támogat, és tisztelem ezért, de közben meg is vetem. Hagyja, hogy megcsaljam őt, és ez még úgy is bűn, hogy nem sejtheti, veled. A saját bátyámmal.
Aludtam, mint akit leütöttek.

Huszonnégy órával később fáslival a karomon léptem át a házam küszöbét.
Alicia könnyedén, szinte gondtalanul repült felém, és vetődött a karjaim közé. Mintha holmi hétköznapi, normális pár lennék... Én nem vagyok normális, és azt hiszem, ő is csupán annak tetteti magát.
Még fél kézzel is simán megtartottam vékony, pille testét.
Csak azután mért végig, hogy kibontakoztunk heves, semmitmondó csókunkból, és elengedtük egymást. Reflexből, riadtan kiáltott fel.
- Jaj, a karod... mi történt? – Kezei tehetetlenül hulltak le rólam, engedve a gravitációnak.
- Semmiség, csak megrántottam. Az utolsó koncertünk alatt – hazudtam egykedvűen.
- Megint elestél? Vigyázz magadra! – Félrenézett, mintha sejtené, hogy hazudok. Sejtheti is.
Aztán csend. Beszélgettünk, de hiába, csend közben is. Alicia délelőtt, mielőtt hazaértem volna, megpróbált sushit csinálni nekem, aminek az eredménye óriási katasztrófa, és pizzarendelés lett, de azért értékeltem a dolgot. Nem is gondolnád, hogy mennyire. Mikor tettél te utoljára ilyesmit értem? Mikor tettél tulajdonképpen bármit is értem?
Bár nevettünk, mégsem voltam boldog. A barátnőmmel... nem is, a menyasszonyommal, aki szeret, és akit szeretek...
Talán mert titkaim vannak, még mindig. Bűnös titkaim.
Nem bírtam, és este már nem is takarhattam tovább. A kanapén ültünk, és levettem a kendőmet, szántszándékkal felfedve szorításod nyomát a nyakam körül. A te nyomodat. Téged.
Láttam a szemeiben a döbbenetet, ahogy észrevette. Aztán félrenézett, megint. És hallgatott. Nem, ezt nem tudtam elviselni.
- Nem csak megrántottam – böktem ki vallomásként.
- Igen – válaszolta zavartan, továbbra sem nézve rám.
- Igen? – kérdeztem vissza kötekedve. Nem akartam ennyivel elintézni a dolgot. Azt akartam, hogy mérges legyen rám, hogy aggódjon értem, hogy féltékeny legyen. Azt akartam, hogy kiabáljunk egymással, veszekedjünk, sírjon, hogy meggyónhassak neki.
Miért pont most? Miért pont vele?
- Ne csináld, Mikey – felelte lemondóan. Olyan fáradtnak tűnt, hogy megsajnáltam, és ez még inkább szította bennem a dühöt. Annyira gyűlöltem magamat, de őt is.
- Mit ne csináljak? Ne csaljalak meg? Sajnálom, de ez nem megoldható – mondtam kegyetlenül.
 - Miért? – kérdezett vissza egyszerűen. Erre nem volt válaszom. Hiszen mit is mondhattam volna? Hogy ez az életem? Hogy te vagy az életem, mióta az eszemet tudom? Hogy nélküled senki vagyok? Bizonyítékom van rá, hiszen majdnem meghaltam, amikor megpróbáltam elszakadni tőled. Nem tudok anélkül létezni, amit adsz nekem, bármi is legyen az. Még ha bántasz is. Még ha szenvedek is miatta.
De a te hibád, hogy nem titkolhatlak még mindig. Örökké.
- Mert nem akarom – mondtam végül.
És akkor megtörtént végre, amire azóta vártam, mióta hónapokkal ezelőtt beismertem neki, hogy csalom őt. Azóta tűrt, némán, csak velem törődve, de most kifakadt.
- Mit tud ő adni, amit én nem? – kiáltotta fájdalommal, a mindenkori megcsalt feleségek szavaival és féltékenységével. Majdnem örömet éreztem, hogy sikerült elérnem végre. Nem akartam bántani, sosem akartam, most mégis elégedett voltam.
- Nem erről van szó – tértem ki a válasz elől. Ugyanazokkal a szavakkal, és kétségbeeséssel, ami a mindenkori csaló férjek sajátja. Micsoda mennyei színjáték volt! És valahol mégis őszinte, annyira, hogy majdnem normálisnak éreztem magam.
- Nem értem, hogy mit vársz tőlem most – mondta nyugalmat erőltetve magára. – Egyetlen épeszű nő sem maradna melletted, de én elfogadtam, hogy neked erre van szükséged. Én elviselem. Miért nem vagy képes legalább hallgatni róla? Mégis, mit akarsz még?
- Csak azt nem tudod megadni nekem, amit akarok – feleltem rá hasonló nyugodtsággal, mint ő. Feszült mozdulatlanság, mint a prédáját elejtő vadállat az utolsó pillanatban. Azt akartam, hogy ugorjon! Vérezni akartam! Azt akartam, hogy vége legyen... vége mindennek. A világnak.
Ezúttal nem okozott csalódást.
- Neked mindenképpen egy fasz kell a seggedbe! – Megint üvöltött, ezúttal nagyon komolyan. alaposan sikerült felhúznom. – Mi kell még? Szereted a fájdalmat? Azt akarod, hogy bántsanak? Az nekem is megy!
Felpattant a kanapéról, elém perdült, és akkora pofont lekevert, hogy belecsengett a fülem. Ahogy felnéztem rá, már éreztem is, hogy lángol az arcom a keze nyomán.
Ez csak egy kis női hiszti. Én provokáltam ki.
De düh fékezhetetlenül csillogott a szemében továbbra is.
- Nyugodj meg, kérlek. – A szavaim üresen, értelmetlenül csengtek.
- „Nyugodj meg, kérlek” – utánzott gúnyosan. – Nyugodjak meg? Most komolyan, ennyi telik tőled? Tudok ám mindent, Michael! Én is seggbe tudlak baszni, ha nagyon akarom, de igazad van. Testvérek soha nem leszünk.
Elhűltem. A torkom összeszorult. Már nem akartam tovább hallgatni a kiborulását, de késő volt, én törtem át a gátat, úgyhogy el kellett viselnem mindazt, ami rám zúdul.
- Tudod milyen érzés volt rájönnöm arra, hogy te, meg Gerard...? Undorító! De elég régóta tudom már, szóval megszoktam.
- Honnan veszed...? – védekeztem erőtlenül.
- Tudod, nem vagyok ostoba, kicsim, szörnyű színész vagy, és átlátok rajtad.
- Miért nem csináltál semmit? – kérdeztem végül megsemmisülten.
- Mert szeretlek – felelte, de inkább gyűlölettel, mintsem szeretettel. – És tudom, hogy kell neked.
Ezzel azt hiszem, lenyugtatta magát, mert elcsendesedett, és visszaült mellém a kanapéra, szigorúan ügyelve arra, nehogy véletlenül hozzámérjen. Csak sóhajtott, a tenyerébe temette az arcát, én meg szerettem volna bőgni, mint egy bébi, de visszafogtam magam, mert tudtam, hogy semmi jogom nincs hozzá.
Nem arról van szó, hogy úgy érzem, az életem lassan széthullik. Nem. Sokkal inkább az rémít meg, hogy mindig is ilyen elbaszott volt, és én nem tudtam róla.
- És most legyél velem őszinte végre – kezdte újra nyugodtan. – Mióta csináljátok ezt? Már előttem is...?
Nyeldekelve válaszoltam. Senkinek nem beszéltem még erről, és most olyan erkölcstelennek, és mocskosnak éreztem magam, undorítónak, ahogy ő mondta, mint még soha. De ha nem szégyellem megtenni, akkor beszélni sem szégyellhetek róla.
- Tizenöt éves korom óta – feleltem őszintén.
- Hát igaz! – Felnyögött, és csóválta a fejét. – Hiszen az majdnem pedofília! Hogy tehette ezt veled?
- Nem az ő hibája! – védtelek meg azonnal. – Mind a ketten akartuk.
Ez nem volt teljesen igaz, de mit mondhattam volna? Hogy megerőszakoltál, és azután megvásároltál néhány gyengéd érintéssel?  De annyira akartam! Annyira akartalak szeretni!
Ha lehunyom a szemem, látom magam előtt azt a kócos, fekete hajú, alkoholillatú, duci kisfiút, és tudom, hogy szerettelek. Akkor is, amikor még nem függtem tőled, bután, szenvedve az élettől, és mindentől, aminek nincsen köze hozzád.
- És te akarod még most is? – kérdezte törődőn. Összerezzentem az érintésétől – végigsimított a sebes nyakamon, épphogy csak hozzáérve a bőrömhöz, aztán rögtön el is húzta a kezét újra.
- Igen – feleltem lehunyva a szemeimet, elbújva a szemhéjaim mögé. – Még most is akarom.
- Sajnállak. – Ahogy ránéztem, elcsíptem a szánakozó mosolyt az ajkain, igen, egyértelműen mosoly volt, és majdnem rosszul lettem tőle. Hát kicsoda ő, hogy ítélkezzen felettem?
És ha igaza van?
- Nem volt mindig durva velem – folytattam töretlenül. Nem hagyhattam abba. Meg kellett értetnem vele azt, amit még én magam sem értettem. – Legalábbis nem ennyire.
- Csak egyetlen kérdés, Mikey. Csak mondd meg nekem, hogy miért? Miért még most is? Boldog lehetnél velem. De így nem vagy...
- Nem tudom.
Hát ennyi volt az egész. Hogy nem tudom.
Nem tudom, hogy miért függök tőled ennyire. Nem tudom, miért van szükségem arra, hogy újra és újra elvegyél tőlem mindent, azután visszaadd. Igen, azt hiszem, erről van szó... De van még egyáltalán bármi, amit elvehetsz tőlem?
Halott vagyok. Ha nem töltesz belém életet a kegyetlenségeddel, a csókoddal, nyáladdal, spermáddal... önmagaddal... Nem létezem.
De ezt hogy magyarázhatnám el Aliciának? Nem értheti.
Felálltam, és közöltem vele: - Most elmegyek.
- Gerardhoz. – Nem kérdezte, mondta, így hát nem is feleltem.
- Jól gondold meg! – Hangszínéből nem tudtam eldönteni, hogy most figyelmeztet, vagy fenyeget. Egyszerűen hátat fordítottam neki. – Te is látod, hova vezet, amit csináltok. – Nem követett, nem mozdult a kanapéról. – A kórházba.
- Muszáj – mondtam végül felé sem fordulva.
- Féltelek.
Most már végképp nem nézhettem rá. Kétségbe ejtett a gyengédség, ami a hangjából kicsengett.
- Sajnálom – sóhajtottam őszintén.
Aztán otthagytam.
Elmenekültem.
El kellett tűnnöm onnan, nem bírtam tovább elviselni. Tudtam, éreztem minden porcikámmal, hogy igaza van, a vesztembe rohanok, de nem volt más választásom. Mennem kellett.

Saját csupasz karjaimat ölelve, gyalogszerrel igyekeztem a házad felé. Még csak pár napja léptünk ki a nyárból, mégis fáztam egy szál pólóban az éjszakában. Kocsival negyed óra alatt odaértem volna, de így a percek végtelen hosszúságúvá nyúltak, és majdnem még el is tévedtem a sötétben, pedig hányszor, de hányszor végigjártam már az utat!
És csak remélhettem, hogy otthon talállak egyáltalán.
Csak aznap értem haza. Hat hetes turnénk alatt nem is láttam Aliciát, és beszélni is alig beszéltünk, én pedig, ahelyett, hogy örültem volna annak, hogy végre együtt lehetünk, szánt szándékkal magamra haragítottam. Hiszen szóvá sem tette volna a nyakam zúzódásait!
Találhatnék nála csodálatosabb lányt, aki képes elfogadni úgy, ahogy vagyok? Minden gyengeségemmel, bűnömmel, betegségemmel együtt?
De nincsen jogom ezt elvárni tőle. Nem tehetem tönkre az ő életét is, úgy, ahogyan a sajátomat.
Még igaza is lehetne. Boldog lehetnék vele... Nélküled. Ha létezne ez az út. Elképzeltem, hogy mi lenne velem, ha te nem lennél... És ettől úgy éreztem, mintha megcsalnálak, holott sosem vártad el tőlem, hogy hűséges legyek. Sosem vártál el tőlem semmit, mindig csak adtál. Az életet adtad nekem. És én hogyan háláltam meg? Kishíján elvetettem magamtól!
Minden okom megvolt arra, hogy duplán árulónak érezzem magam.
Már olyan régóta nem éreztem semmit, a puszta testi vágytól eltekintve irántad, ha ugyan több volt az megadásnál, hogy a bűntudat most hatalmasnak, mindent kitöltőnek, és elemésztőnek tetszett, és rájöttem, hogy ez elől bujdokoltam egészen idáig. Most mégis szinte örömmel üdvözöltem. Még ha nem is boldogság, és legkisebb mértékben sem megkönnyebbülés, de legalább valami. Hagytam, hogy teljesen átjárjon, és feléd irányítson. Szükségem volt rád, hogy feloldozz.
Azonban amikor az ajtód előtt álltam, várva, hogy kinyisd, már csak egyetlen dologra vágytam: hogy megbüntess. Érezni akartam, hogy megvetsz azért, aki vagyok! Megérdemlem! Mindent megérdemlek, amit csak kapok tőled. Még többet is!
Rosszabb vagyok még annál is, mint amilyennek hiszel engem.
- Mikey? – A hangod döbbentebb volt, mint Aliciáé, mikor meglátta a kötést a karomon.
- Szia – köszöntem bután.
- Mit keresel itt? Gyere már be, hisz mindjárt szétfagysz! – mondtad továbbra is értetlenül, de kedvesen.
Csak akkor vettem észre, hogy már reszketek a hidegtől, vagy talán részben valami mástól, nem tudom. Szinte fájt, ahogy megcsapott a meleg, amikor átléptem a küszöbön. Gyorsan kibújtam mocskos cipőmből, és a nappalit megcélozva elhelyezkedtem a kanapén. Fázósan magam alá húztam a lábaimat, és csak azután pillantottam föl rád. Az ajtófélfát támasztva néztél.
- Vedd ezt fel! – Felém hajítottad a kezedben szorongatott pulcsit. Szívesen bújtam bele, jól esett az anyag puhasága, ahogy a libabőrös karomra simult. Éreztem rajta az öblítőd jellegzetes illatát, ami egyben a tiéd is, és máris jobban voltam egy kicsit.
- És most mesélj, mi történt – kérted puhán. Szerettem volna, hogyha odajössz hozzám, átölelsz, vagy legalább arcon ütsz, mint Alicia az előbb, de te csak álltál, és néztél messziről.
- Alicia tud rólunk – mondtam kelletlenül, fáradtan.
Csak megvontad a vállad. – Tudom.
- Tudod? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
- Igen – felelted egyszerűen.
- Ez nagyszerű – fakadtam ki mérgesen. Mindenki tud mindent, csak én nem. – És még ki tud rólunk?? Lindsey?
- Franken, és Alicián kívül senki – szögezted le magabiztosan.
- Oh.
Hiába, már a maradék életkedvem is elszállt, csak a padlót bámulni volt kedvem. Egymásnak dörzsölgettem a tenyereimet, hogy felmelegítsem a kezemet, de a hideg egészen a csontjaimból áradt kifelé, és semmiképp sem akart enyhülni. Összerezzentem a meglepettségtől, amikor megéreztem forró kezeidet az enyémek körül, összekulcsoltad őket, és finoman az ujjaimra leheltél. Akkor nem a hidegtől borzongtam össze.
- Csinálok neked egy jó forró kávét, oké? – Hallottam a törődést a hangodban, és belém vágott a tudat, hogy ugyanazt érzem, amit Aliciával kapcsolatban is. Hiába tölt el örömmel, mégis viszolygok tőle... És rájöttem, hogy ez nem a te hibád, vagy az övé. Kizárólag az enyém, mert érzem, hogy nem érdemlem meg.
Hogy lehet az, hogy ti nem érzitek?
Mivel nem feleltem, magamra hagytál, és már csak azt hallottam, hogy felkattintod a konyhában a villanyt, és bekapcsolod a kávéfőzőt. Egy ideig még ültem ugyanabban a pozícióban, ahogy hagytál, aztán összeszedtem magam, és követtelek. Háttal álltál nekem, bögrével a kezedben, amiben valószínűleg két kanál cukor volt, ahogyan szeretem, mert a kávé még nem volt készen.
Nem. Nem teheted ezt meg velem, nem lehetsz kedves, sem törődő, ezt egyszerűen nem tudom elviselni!
Csak egyet kellett előrébb lépnem, és egyenesen az asztalba ütköztem. Koszos tányérok, és pohara tömkelege hevert rajta, jelezvén, hogy nincs asszony a háznál. Könnyű volt egyetlen sima mozdulattal a földre söpörni az összeset, hogy iszonyú ricsajjal leljék halálukat a padlón. Villámgyorsan pördültél meg magad körül, de csak egy pillantást vetettél a károkra, azután engem fürkésztél tekinteteddel. Nem bírtam ki, hogy el ne mosolyodjak furcsa pillantásodtól, miközben megkerültem az asztalt, hogy a feléd eső részén támaszkodjak meg.
- Dugj meg! – mondtam kihívóan, és egy apró lendülettel felültem az asztal tetejére.
Amikor utoljára ezt kértem tőled, annak katasztrófikus következményei lettek: Frank ránk nyitott a hotelszobában, és azután legvégül a kórházban kötöttem ki. Most erre kellett gondoljak, és mégis akartam.
Időközben a kávé elkészült, te pedig elfordultál tőlem, óvatosan telitöltötted a bögrét, aztán letetted a pultra. Visszanéztél, de még mindig nem indultál felém.
- Nagyon szeretném – tettem hozzá nyomatékosításként, és még a tetejében kibontottam az övem, és az előbbinél sokkal kihívóbban lehúztam a sliccem. Sokáig, zajosan vacakoltam a cipzárral, és beharaptam az ajkaimat, ennél többet igazán nem tehettem.
De neked ennyi elég is volt. Ott hagytál mindent, lendülettel az asztal lapjának csapódtál, a két lábam közé, és már éreztem is ajkaidat az enyémeken. Csókod ízétől feltétlen reflexként állt fel a farkam, ezt senki más nem képes elérni nálam, pedig, tudod, szeretem Aliciát, és szeretem a szexet is. A számba dugtad a nyelved, mélyen, és én még mélyebbre akartam csábítani, nem adni kívántam, hanem, hogy elvegyél, minél többet, és többet, amennyit csak tudsz. Átvetettem a karjaimat a nyakadon, és egészen közel húztalak magamhoz, hogy fájjon a szánk is, ahogy egymásnak préselődik. Kezeimet a hajadba fontam, és úgy téptelek, ahogy hajdan minden alkalommal, és amit sikeresen kineveltél már belőlem. Próbáltál elhúzódni tőlem, de nem engedtelek, míg végül sikerült feldühítenem téged. Pont ezt akartam. Erősen ellöktél magadtól, a fejem nagyot csattant a kemény asztalon, karjaim kiterültek mellettem. Már egészen megszoktam a tehetetlen eséseket, úgyhogy nem is érintett meg kimondottan.
- Rendben – mondtad agresszívan, de egyértelműen izgatottan, és nekiálltál lerángatni rólam a nadrágomat. Megemeltem a csípőmet, hogy egyszerűsítsem a helyzeted, és ahogy a földre kerültek a felesleges ruhadarabok, egyetlen mozdulattal az asztal szélére rántottál, és belém mártottad a farkad.
Ez végre fájt! Ahogy fáj minden egyes alkalommal, amikor előkészület nélkül vágod belém, akárhányszor is csináltad már. Felkiáltottam, az ujjaimmal kapaszkodót kerestem, de nem volt mibe markolnom, így csak tehetetlenül kapargattam az asztal lapját. Mint mindig, visszafojtottam a kibukni készülő könnycseppeket, nem akartam ennyi megkönnyebbülést sem adni magamnak. Ki akartam élvezni minden pillanatát a fájdalomnak.
De azután alább hagyott kín, és átvette helyét a színtiszta élvezet, ahogy minden szeretkezésünkkor. Mohón vágytam az orgazmust, mégis, nem akartam, mert még akkor is élesen tudatomban volt, hogy nem érdemlem meg, a testem sem érdemli a kéjt. Nem voltál eléggé durva velem, nem úgy, mint előző alkalmunkkor, de nem volt merszem tudatni veled, hogy azt akarom, bánts, hogy alázz meg újra. Milyen szavakkal mondhattam volna?
Lehunyt szemekkel kellett hagynom, hogy a gyönyör legyőzzön engem. Kezem egészen az asztal oldaláig kúszott, fél-öntudatlanságomban még mindig kerestem valamit, amit megszaggathattam volna reszkető kéjemben. Végül valami keménynek ütköztek az ujjaim, úgy látszik, amikor lesöpörtem az asztalt, nem végeztem elég jó munkát. Akármi is volt az, jó erősen rámarkoltam... azután éreztem, hogy megroppan a markomban, és az éles üvegszilánkok a tenyerembe állnak. A fájdalomtól kipattantak a szemeim, de nem néztem oldalra, nem érdekelt, hogy milyen sérülés sikerült okoznom magamnak – csak téged néztelek. Nem vetted észre, amit csináltam, összeszorított szemekkel és szájjal, kemény kifejezéssel az arcodon, rendíthetetlenül dugtál. Éreztem, hogy feszíti az ajkaimat valami perverz, beteg vigyor, és nem tudtam uralkodni magamon. Ökölbe szorítottam a kezem, a fájdalom hirtelen jött, és erősen, éreztem, hogy végigfut a karomon, és elárasztja az egész testemet. A forróság elhomályosította az agyamat, összerándultam, de sikerült ellenállnom a késztetésnek, nem eresztettem el a szilánkokat, embertelen módon hagytam, hogy továbbra is a húsomba mélyedjenek.
Emlékszem, mennyire megrémültem, és hogy kiáltoztam, amikor ki voltam közözve alattad, és pengével kaszaboltad a mellkasomat... De most a magam ura voltam, én választottam a kínt, és perverz elégedettséggel töltött el, hogy megbüntethettem magam. A fájdalom hullámokban öntött el, egyre intenzívebben, holott a markom szorítása enyhült. Az orgazmus már csaknem utolért, hogy magához ölelje reszkető testem.
Távolinak tetszett az érzés, hogy belém élvezel, viszont, ahogy kihúztad belőlem a farkad, a hiányérzet nagyon is élő, és kellemetlen volt. Nyöszörögnöm kellett tőle, de te nem tettél semmit, hogy kisegíts – helyette megragadtad a csuklómat, és magad elé rántottad a karom. Hideg üvegszilánkok peregtek a hasamra, de a kezemmel már nem éreztem semmit.
- Mit csináltál? – üvöltöttél rám olyan hangosan, hogy megszeppentem tőle.
- Ne, Gerard – mondtam erőtlenül. – Fejezd be. Már olyan közel voltam...
- Felejtsd el! – közölted tajtékozva.
A sérült karomnál fogva rángattál le az asztalról, de a lábaim ilyen hirtelen nem tudtak megtartani, úgyhogy térdre estem. A fájdalom újra magasra hágott bennem, felkiáltottam, mert a csupasz bőrömet ezúttal a földön heverő szilánkok sértették fel.
- Szedd össze magad! – kiabáltál rám mérgesen. Nehezen ment, de végül mégis felálltam, óvatosan kikerülve a veszélyes romhalmazt, amit én alkottam az előbb. Úgy húztál magad után a fürdőszobába, mintha csak dühös szülőm volnál, akitől számíthatok egy verésre, amiért összetörtem az egész étkészletet. És rajongtam a gondolattól, hogy meg akarsz ütni, még akkor is, holott már tompa, és megtört voltam a fájdalomtól, amit magamnak okoztam. De te csak a csaphoz rángattál, és hideg víz alá dugtad a kezem. A pulóvered ujja átnedvesedett, a karomra tapadt, és mikor feljebb húztad, megdöbbentem, hogy mennyire véres az egész karom. Émelyegni kezdtem a látványtól, és alig hittem el, hogy csak a tenyerem sérült meg. Nem szóltam semmit, össze kellett szorítanom a fogaimat, mert kegyetlenül csípett, ahogy a víz a friss sérülésemet csapta.
Földöntúli megkönnyebbülés volt, amikor kivehettem végre a kezem a csap alól. Az égő fájdalom hamar lüktetéssé enyhült, de még ziháltam amikor leültem az épp útba eső szennyestartóra.
- Mutasd csak! – kérted már sokkal nyugodtabban. Engedelmesen feléd nyújtottam a tenyerem, hogy két kezed közé véve alaposan megszemlélhesd.
Szégyelltem magam, és közben nem is értettem, hogy miért aggódsz most értem. Amikor te ejtettél rajtam sebeket, rájuk sem hederítettél, miután kielégítetted magad velem.
- Teli van szilánkkal – közölted frusztráltan. – Miért vagy ilyen ostoba? És ha a csuklódat sérted meg vele? Mit kezdjek veled, ha elvérzel itt a kezeim között?
- Sajnálom.
- Sajnálhatod is! – Felegyenesedtél, és elfordultál, hogy kinyisd az egyik fürdőszobai szekrényt. – Maradj nyugton, amíg kitisztítom a sebed... hacsak nem akarsz orvoshoz menni.
Lehajtottam a fejem, a kezemet a térdemre fektettem, tenyeremmel kifelé. Nem értesz hozzá, de azon már túl vagyok, hogy féljek a fájdalomtól, különben meg nem érdekel.
Lehúztál a földre, mellém ültél, hogy megfelelőképp hozzám férj, és az öledbe vontad a kezem. Felnyögtem a hideg csempe érintésétől a fenekemen, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy lelohadjak. Nem túloztam, tényleg a nagyon szélén jártam már, amikor abbahagytad, és minden porcikám sóvárgott az érintésedre.
Egész végig rád sem mertem pillantani, csak tűrtem hangtalan, hogy egy szemöldökcsipesszel kiszedegesd a tenyeremből üvegszilánkokat, és csak néha rándultam össze egy kicsit, ha egy olyantól szabadítottál meg, ami igazán mélyre ékelődött be. Ennek ellenére a másik kezemet ökölbe kellett szorítanom, ezúttal csak a levegőt markolva, hogy vissza tudjam fogni magam, és ne nyögdössek az élvezettől.
Észre se vettem, már kész is voltál, aztán egy kendőt kötöttél a kezemre, hogy felszívja a vérem, ami újra szivárogni kezdett.
- Azt hiszem, sikerült – mondtad kifejezéstelenül, és felálltál mellőlem, hogy a helyére tedd a csipeszt. Én maradtam a földön ülve, a csempe semmitmondó mintázatát nézegetve, míg nem újra ott voltál mellettem.
- Te aztán tényleg szereted a fájdalmat – közölted szárazon. Igazad volt, a farkam még mindig kőkeményen állt, és amikor az ujjaid begyével végigsimítottál rajta, úgy éreztem, mindjárt el is megyek.
- Jó lenne már elélvezni, nem igaz, kicsi Mikey? – húztál tovább, lassan, épphogy hozzám érve kényeztettél. Ki volt száradva a torkom, és tehetetlenül nyeldekeltem. Igen, jó lenne, nagyon jó.
Lazán hátrébb löktél, hogy a szennyestartónak dőljek, és egészen rám hajoltál. A pulcsid még mindig rajtam volt, de azért élvezve a tested melegét kinyomtam a mellkasomat, hogy hozzád simuljak. Kezed még mindig a farkammal játszott, de csak finoman, átkozottul finoman.
- De én nem fogom hagyni – fejezted be végül gonoszul.
Nem éreztem pontosan, hogy mit csinálsz azután a farkammal, csak azt, hogy furcsa, és utána, hogy fáj. Egészen közelről néztél a szemeim közé, ajkaidon perverz, kíváncsi mosoly játszott, azután elhúzódva tőlem a sarkaidra ültél, egyik kezed még mindig a farkamon, a másik a csípőcsontomon körözött. Nem nagy ügy, mégis kissé ijedten vettem észre, hogy min ügyködtél – feltoltál a farkamba egy fülpiszkálót. Igen, a húgycsövembe. Viccesen groteszkül festett, ahogy a végén lévő kis vattapamacs kiállt a farkam hegyéből, mégsem tudtam nevetni az ismeretlen, feszítő fájdalom miatt, amit okozott.
Miért kellett ezt? Az az út nem befelé, csak kifelé vezet. Igaz persze, hogy egyes emberek a segglyukról is ezt gondolják.
Szóval azt gondolod, hogy amíg ez bennem van, nem tudok elélvezni... Gondolom igazad van, nem tudom. Még sosem próbáltam.
Észrevettem, hogy önkéntelenül is összeszorítottam remegő kezeimet megint, és a sérült tenyeremből lüktetve áradt a fájdalom. Magam előtt nem tagadhattam, hogy mennyire imádom a kínzásokat, amiket kitalálsz nekem.
A pólómmal együtt húztad feljebb a pulcsidat, hogy szabaddá tedd a hasam, és belenyalj a köldökömbe. Tudod te, hogy mi izgat fel annyira, hogy úgy érezzem, menten felgyulladok. Finoman markoltál rá a férfiasságomra, és úgy is verted nekem, ráérősen, de egyre erőteljesebben. Tudom, hogy tesztelni akartad, pontosan mennyit bírok elviselni, és bár ettől a kísérleti patkányodnak éreztem magam, mégsem haragudhattam rád. Végül ráadásként a hüvelykujjaddal játszani kezdtél a fülpiszkáló kilógó végével, ütemesen köröztél rajta, és akkor már kénytelen voltam feljajdulni. Persze nem hagytad abba akkor sem, sőt, ahogy a hangomat hallattam még jobban beindultál, és már egészen vadul csillogtak a szemeid.
- Milyen érzés? – kérdezted sürgetve, egy kicsi pihenőt se hagyva, hogy megkönnyítsed nekem a válaszadást. – Nagyon fáj?
- Kurvára fáj – ziháltam. Nem mondom, hogy soha semmi nem fájt jobban, de ezt most túl sokáig csináltad, és még mindig nem akartad abbahagyni.
- Helyes – felelted rá elégedetten, és természetesen kicsit sem enyhítettél a kínjaimon. Helyette inkább a másik kezedet is bevetetted a játékba, szinte észrevétlenül dugtad az ujjaidat a fenekembe. A fájdalom miatt nehéz volt arra koncentrálnom, hogy ez mennyire kellemes, de a testem azért reagált rá. És azt kívántam, bár ne tenné, mert minél közelebb kerültem az orgazmushoz, annál inkább fokozódott a fájdalmam is. Fogalmam sem volt, hogy a fizikai akadályoztatás, vagy egyszerűen csak a fájdalom miatt nem bírtam elélvezni, de már a kéj is kínná változott. Lassan teljesen vízszintes helyzetbe csúsztam, és szinte vergődtem a karjaid között, te pedig csak folytattad. Tudom, hogy imádsz ilyen helyzetbe hozni, de azért csak nem csinálhatod egész este! Mégsem akartad elunni, és végül nem bírtam tovább, megadtam magam. Sikerült elérned, újra. A vállaidra vetettem a kezem, felhúztam magam, és úgy hebegtem neked hangtalanul, remegve:
- Kérlek.
- Mit kérsz? – kérdeztél vissza kegyetlenül. Semmiképp sem akartad megkönnyíteni a helyzetemet, de én már nem tudtam mit tenni, képtelen voltam mondatokat formálni, nem voltak már gondolataim sem, csak a testem, pattanásig feszített íj.
- Kérlek, kérlek – ismételtem bután ezt az egy szót. – Kérlek...
Végülis csak megkönyörültél rajtam. Erőmet vesztve hátraestem, és te fölém borultál, aztán felsikoltottam, mert egy pillanatra még sokkal jobban fájt, amikor megszabadítottad a farkamat az idegen tárgytól, azután viszont egyetlen érintésedtől elélveztem. Még az orgazmus is pokolian fájt, mégis, olyan megkönnyebbüléssel töltötte el meggyötört testem, hogy könnyek lepték el a szememet. Visszaszorítottam őket, mielőtt legördülhettek volna az arcomon.
Lihegésem inkább volt nyüszögés, semmint normális, emberi oxigéncsere.
Észre sem vettem, hogy már elszakadtál tőlem, mellettem ülsz törökülésben, és a tekinteted égeti a bőröm.
- Mit tetettél velem már megint! – sóhajtottad rosszallóan, és csak csóváltad a fejed. – Gyere, kelj fel!
Ezúttal kifejezetten kedvesek voltak a szavaid, és az érintésed is, ahogy felsegítettél a földről. Igazad volt, csakugyan én voltam az, aki azt akarta, hogy bántsák. Én akartam, hogy büntess meg a bűneimért, nem is gondoltam arra, hogy te mit akarsz, és önzőségemért megérdemlem a fájdalmat, amit érzek.
Már téged sem tudlak boldoggá tenni... Régen szerettük egymást. Régen minden egyszerű volt. Miért változott meg minden ennyire? Az én hibám. Azokért, amiket tettem, és amilyenné váltam, nem tudsz már többé szeretni, ezt megértem, mégsem hagyom, hogy elhagyj. Hogyan hagyhatnál? A vérünk egymáshoz láncol minket! Önző vagyok, és szükségem van rád.
Gerard, szeretnéd, ha halott lennék? Szabaddá tehetnélek vele.
- Hadd fektesselek ágyba! – mondtad a hálószoba felé terelve. Rosszul éreztem magam tőle, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy ne élvezkedjek a jogtalanul kapott gyengédségben. Hagytam, hogy ledönts az ágyneműre, és törődőn simogasd ki a homlokomból a rátapadt hajat. Csak álltál mellettem.
- Nem lett volna szabad... hiszen vérzel.
Észre sem vettem, csak akkor, amikor szóltál, és lenéztem. Istenem... Még egy hely a testemen, ahol vérem áldozom neked.
- Nem számít – mondtam a körülményekhez képest biztos hangon. Felkönyököltem az ágyon, és úgy néztem az arcodba, nagyra tárt szemekkel. – Élveztem. És még akarom!
Nem hagyhattam, hogy azt érezd, ártottál nekem. Éppen azt tetted, amit követeltem tőled, nem érezhetsz bűntudatot miatta. Legalább ne bántsalak, ha már úgysem adhatok neked semmit.
- Micsoda egy perverz ribanc vagy te, Mikey! – felelted erre mosolytalanul.
Álltam a tekinteted, de nem tudtam mit felelni. Igazad volt. Mindig igazad van.
Fáradt voltam, olyan mélységesen fáradt, amit nem érezhettem csupán a több, mint 24 órás ébrenlét miatt. Ez egészen mélyről jövő testi-lelki kimerültség volt, amit az elmúlt hetek, nem tudom, talán az egész eddigi életem miatt éreztem. Valamitől megszabadultam, talán ez volt az a feloldozás, amit úgy áhítottam tőled... Vagy csak eltört bennem az a valami, a pohárral együtt, akkor ott, a kezemben, az asztalodon fekve. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, hogy mi történik, de nem volt erőm sem gondolkozni rajta. Hagytam, hogy az álom legyőzzön, és ismeretlen vizekre vezényeljen.




19.

Valahonnan nagyon mélyről, a semmi határáról szakadtam ki, amikor felébredtem. Szerettem volna visszamenni, de a valóság könyörtelenül a karjai közé húzott, mindhiába szorítottam össze szemeimet az üres álomért fohászkodva.
Végül el kellett fogadnom, hogy teljesen éber vagyok. Hogy vagyok.
Egy újabb végtelen nap a végtelen napok sorában.
Egy pillanatra nem tudtam, hogy hol vagyok – otthon? A turnébuszban? Egy ismeretlen, szürke hotelszobában? Megszoktam már ezt az érzést, hiszen folyton úton vagyunk. Aztán megéreztem meleg karodat a csupasz mellkasomon, és minden eszembe jutott. A keserűség, a reménytelenség, és a biztonság, hogy a karjaid között tartasz.
A reggeli fény bántotta a szememet, úgyhogy csak a szempilláim alól lestelek, hunyorogva. Az igazak álmát aludtad mellettem, enyhén elnyílt szájjal, kisimult homlokkal, halkan szuszogva. Fiatalabbnak tűntél, vagy talán csak én éreztem magam valahogy úgy, mint tíz évvel korábban, mikor még a szüleink házában esett meg olykor, hogy egymás mellett ért minket a hajnal.
Nem értem, miként hihették el, hogy még tizenhat-tizenhét évesen is úgy féltem a sötétben, hogy a bátyám ágyában kerestem menedéket. Talán nem is hitték, talán mindvégig tudták az igazságot, csak nem tették szóvá, Alicia után már nem tudom, mit gondoljak. Az egész világom bizonytalanná, és fakó hazugságok szövevényé vált. Talán maga a létezésem is csak egy nagy hazugság.
Jó fél órán át feküdhettem még mozdulatlanul az ölelésedben, hogy fel ne verjelek, és feledve a kétségeimet fürödtem a kellemes érzésekben. Fogalmam sincs, hogy este mikor kerülhetett le rólam a pulóvered, de akkor teljesen meztelen voltam, a megrándult karom kötésétől, és a kezemre tekert kendőtől eltekintve, és bár takaró nem melegített, mégsem fáztam, mert tested forrón simult az oldalamnak, és leheleted a nyakam hajlatát csiklandozta.
Jó volt téged ölelni. Egy rövid időre képes lettem volna elfelejtkezni az elmúlt időkről, a tényről, hogy egyre rosszabbá válik minden. Mikor kezdődött el ez az egész, a hanyatlásom? Úgy rémlik, valaha boldog voltam, és téged is boldoggá tudtalak tenni. Te voltál az, akinek kezdett ez kevés lenni.
Óvatosan csusszantam ki a karod alól, te halkan mormolásztál valamit, aztán megfordultál az ágyban, és aludtál tovább. Még mindig nem hagytalak ott, csak álltam, és azt képzeltem, őrizhetem az álmod. Gyönyörűnek, és nemesnek láttalak, ahogy kócos, fekete hajad szétterült a párnán, a térdeidet felhúztad, és magzatpózban, békésen szuszogtál.
Végül mégis ki kellett mennem, nem hagyhattam tovább figyelmen kívül a természet hívó szavát.
Megtaláltam a pulóveredet a fürdőszobában, a földön heverve, teljesen összegabalyodva a pólómmal. Mi is így vagyunk egymásba akaszkodva, és sosem szabadulhatunk... Csak ha meghalok. De akkor is az utolsó cseppig ki kell folyatnom a véremet, hogy ne legyen többé semmi, ami összeköt minket.
A pólómat a szennyes közé dobtam, és a pulcsidba bújtam, hogy takarjam megszégyenített, sebhelyes testemet, és egyúttal érezzem magamon az illatod.
Azután neki kellett támaszkodnom a falnak a wc előtt állva, mert nem várt, éles fájdalom hasított a farkamba, amikor vizelni kezdtem. Összeszorított fogak közül sziszegve sietettem magam, és fogadkoztam, hogy aznap nem fogok inni semmit, ha szomjan pusztulok sem. Várnom kellett, míg a csípős fájdalom alábbhagy, és csak azután mozdultam újra. Megkerestem a szekrényedben a fülpiszkálókat, egyet kivettem, és csak forgattam az ujjaim között. Mégis mi kárt okozhatott bennem egy ilyen apró, vékony valami? Elképzelésem sem volt róla, de összerázkódtam az előző este emlékétől is. A földre hajítottam, és igyekeztem nem gondolni rá többet – most éppen nem fájt semmi sem, bár a testemet még mindig fáradtnak, és elnyűttnek éreztem. Megnéztem a tenyeremet – a sebek nem forrtak össze, és a víz halvány rózsaszínűvé vált, ahogy a csap alá tartottam a kezem, hogy lemossam a rászáradt vért. Az ezzel járó fájdalom jelentéktelennek, semmisnek tűnt.
Azután konyhába mentem, hogy megkeressem a további ruhadarabjaimat. Ahogy körülnéztem a napvilágnál rettenetesen szégyenkeztem a károk miatt, amiket okoztam: koszos tányérok és poharak maradványai mindenhol a padlón, mintha csak földrengés lett volna, akkora felfordulás fogadott. A nadrágomat könnyedén kihalásztam az üvegszilánkok közül, és alaposan kiráztam, mielőtt felvettem volna. Azután az asztalod, te jó ég, csupa vér volt, mind az enyém lenne? Már rászáradt, úgyhogy sötétbordón virított a világos fán, szó szerint megrettentem a látványától.
Mint egy gyilkosság helyszíne.
Mivé váltam az évek során, hogy többé már nem voltam elég neked?
Pedig te mindent megteszel, hogy megments. Mintha nem tudnád, hogy nem lehet erőszakkal arra nevelni, aki nem vagyok.
Elvesztem.
Össze kellett takarítanom a gyomorforgató mocskot, rosszul voltam a gondolattól, hogy újból szembesülnöd kellene a pusztításommal. Alig találtam meg a seprűt a házadban, hiszen nem is kerestem még eddig sosem, és gyanítom, te sem sűrűn. Ügyetlenül, darabos mozdulatokkal sepertem egy kupacba a törmeléket, ez is a gyerekkoromra emlékeztetett, amikor anyu igyekezett belőlünk rendes fiúkat faragni, és olykor bevont minket a házimunkába. Mondanom sem kell, hogy mennyire utáltuk – végül mindig ott kötöttünk ki, hogy képzeletbeli fénykardokkal kaszaboltuk egymást, aztán összeverekedtünk. Még ártatlanok voltunk, és nem keltett bennünk szexuális izgalmat egymás testének érintése, még az sem, hogy szinte egymáson fetrengtünk a földön. Akkor kellett volna megkefélned engem! Kicsi voltam, annyira fiatal, hogy talán akkor még élvezni sem tudtam volna.
Azzal a fájdalommal tudnál csak igazán, még ennél is jobban uralkodni rajtam!
Azután bűntudatom volt, meg megszentségtelenítem gyerekkorunk emlékét, azt a két aranyos kis kölyköt, akik voltunk, és akik nem lehetünk már többet.
Sikerült viszonylag hamar összegyűjteni a kukában mindent, majd jobb híján a mosogató szivaccsal igyekeztem eltüntetni a vért az asztalról. Újra egészséges, világos színűvé vált, ahogy a vegyszeres víz folyékonnyá oldotta, a fertőtlenítő szaga csípte az orromat, és az átázott kendő alatt a sebeimet.
- Nem kell ezt csinálnod.
A hangodtól összerándultam, és a földre ejtettem a szivacsot. Olyan mélyen jártam a saját világomban, és a messzi múltamban, hogy nem is láttam, mikor jöttél be.
- Megijesztettél – vallottam be bután.
- Holnap úgyis jön a takarítónő, minek strapálod magad vele? – folytattad flegmán. Megindultál felém, de aztán az utolsó pillanatban megkerültél, elmentél mellettem, és inkább a kávéfőzőt céloztad be. A mosódba öntötted a tegnap esti kihűlt kávét, és újat tettél fel.
- Mit szólna, ha meglátná ezt – mondtam az asztalra bökve, majd értetlen tekinteted látva hozzátettem: - A takarítónő.
- Kit érdekel. – Megvontad a vállad. – Megfizettem neki, hogy őt ne.
Csak azért is lehajoltam a szivacsért, és hátat fordítva folytattam tovább a munkát. Nem érted. Már régóta nem értesz engem.
Hirtelen megéreztem a karjaidat a derekam körül. Hátulról hozzám simultál, álladat a vállamra tetted, és a fülembe sóhajtottál. A kezem mozdulat közben megállt, és, nem tehettem róla, az egész testem megmerevedett ettől a szokatlan, meghitt érintéstől. A saját nyomorultságom tudata és a szégyen nem hagyta, hogy feloldódjak az ártatlan kedvességedtől, te pedig, ezt megérezve, hamar elhúzódtál tőlem. Lesütöttem a tekintetem, és befejeztem a félbehagyott mozdulatot. Hallottam, hogy mögöttem a kávéval ügyködsz, de a világ minden kincséért sem fordult volna feléd.
- Mindjárt lelépek – mondtad hideg hangon. – Már egy hete megbeszéltem Gabe-bel, hogy ma találkozunk.
- Gabe-el? – kérdeztem vissza még mindig rád se nézve.
- Gabriel Bá-val. Tudod, a képregénnyel kapcsolatban.
- Aha. – Nem tudom miért mondtad el egyáltalán. Semmi közöm nincsen ahhoz, hogy mit csinálsz, tőlem dughatsz is vele, abba se lenne beleszólásom. A te életed, én csak valami betolakodó vagyok benne.
- Menj haza – tetted még hozzá. – Aliciához.
- Nem lehet – mondtam keserűen. – Azt hiszem, szakítottam vele.
- Megint? – kérdezted gúnyosan. Lehajtott fejjel takarítottam tovább.
- Itt maradhatok ma? – Szánalmasan esengő volt a hangom, de nem tudtam megemberelni magam. Rövid ideig csak hallgattál.
- Persze – felelted végül megenyhülve. – De nincs itthon semmi kaja. Rendelj majd pizzát magadnak, vagy valami.
Majdnem meghatott a hirtelen megváltozott hangnemed, és a törődésed, de újra emlékeztettem magam, hogy nem érdemlem meg, és csak veled szemben követnék el aljasságot, ha örömmel fogadnám. Így továbbra sem emeltem fel a fejem, csak kiböktem egy visszafogott „köszi”-t.
Negyed óra múlva már sehol sem voltál, magamra hagytál a szennyel, amit az asztalodon hagytam, a bűntudattal, és az önutálattal.
Újra ugyanolyan fáradtnak éreztem magam, mint tegnap este, mintha nem aludtam volna át majdnem a teljes éjszakát. Az egész nap üresen, és értelmetlenül feszített előttem, mint az életem, az egész homályos, semmitmondó, önző jövőm.
Miután ahogy tudtam, feltakarítottam a mocskomat, végképp fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék magammal. Csak sétáltam fel-alá a házadban, mint egy véletlenül itt felejtett vendég, vagy egy betörő. Ujjaimmal végigzongoráztam a könyveid gerincén, de végül egyiket sem vettem le a polcról. Szerettem volna megnézni a rajzaidat, csábítóan pihentek a friss munkáid kusza rendetlenségben az íróasztalodon, de nem akartam ilyen durván megsérteni a magánéletedet. Csak lézengtem szobáról szobára.
Jó párszor jártam már nálad, mégis most realizáltam először, hogy valójában milyen nagy is a házad. Sokkal nagyobb, mint a mienk, nem egy szépen berendezett, parlagon heverő helyiséggel. Azért, mert Lindseyvel gyerekeket akartatok, nem igaz? És most már együtt sem vagytok... ez szintén nekem köszönhető.
Hogyan ronthattam el ennyire az életedet?
A sajátomat... és Aliciáét még hagyján, de a tiédet is!
Hirtelen úgy éreztem, hogy bármily tágas is a tér, menten megfulladok, a falak körém záródnak, és összelapítanak. Levegőre volt szükségem!
Odakint csendesen szemerkélt az eső, az ég reménytelenül szürke volt, csak úgy, mint a nedves aszfalt, és a szomszéd házak ázott falai, a szél pedig erősen fújt, hamar csípni kezdte a fülemet és az orromat a hideg. Csak az erkélyeden álltam, lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy az arcomba csapjon az eső. Vágytam a sokat emlegetett érzésre, ahogy a szél kifújja a testemből a nyomorúságot, és megtisztítja az agyam a szennytől, de ugyanolyan nehéz, és tehetetlen maradtam. Lassan teljesen átfagytam, mégis, elgémberedett ujjakkal, halkan szipogva felmásztam a korlátra, és beakasztottam a lábfejemet a lécbe, hogy le ne essek. Bár ki tudja, talán nem is lenne olyan rossz... Micsoda szabadság lenne, micsoda megkönnyebbülés! Ugyan, nem, csak annyit akartam, hogy a szél lobogtassa a hajamat, de már túl vizes volt, és konokul a fejbőrömre tapadt.
Emlékeztem, az elmúlt hónapra. Majdnem sikerült megölnöm magam, azután mégis minden este hotelszoba magányában vártam az estét, tudva, hogy jönni fogsz. És mindig jöttél. Minden éjjel szeretkezünk, mint tinédzserkorunk hajnalán. Az egész testem görcsben volt, ahogy vártalak, mindig, mint egy életre kelt visszafojtott lélegzet... Várom, hogy megérints, hogy feloldozz, még most, ebben a pillanatban is. De már tudom, csak pillanatnyi megkönnyebbülést adhatsz nekem, békét nem. És már nem keresem a boldogságot, elég, ha néha van minek örülnöm.
Milyen ismerős a plafon mintázata, a takaró durva érintése a testem a körül, a levegő dohos fertőtlenítőszaga, a sápadt fények a sarokban. Olcsó hotelszobák minden éjjelre. Otthonom, ahol a szívem... De a szívem csak egy véres húscsomó a mellkasomban.
Emlékszem, amikor kómában voltam, egyre csak a szívverésemet figyeltem, míg végül azon kaptam magam, hogy koncentrálnom kell – ha egy pillanatra nem figyelek arra, hogy dobogjon, abbahagyja. Csinálnom kell. Álmomban nem akartam meghalni.
Nem kéne erre emlékeznem, ugye?
Az erkélyed korlátján ülve, hintázva a szélben, rájöttem, hogy már semmit sem akarok. Sem élni, sem meghalni. Szinte kívántam a kóma távoli, tompa mélységét, a zsibbadtságot. Persze mindig könnyebb menekülni... De hiába tudtam, hogy ezt teszem, mégis akartam. Újra. Pont amikor kezdtem már érezni valamit, még ha az csak a bűntudat is volt.
Gyenge ember vagyok, mindig is az voltam.
Váratlan, erős taszítás vert fel önmarcangoló révedésemből. Egy pillanatra azt hittem, hogy lezuhanok, és védekezően csápolni kezdtem a kezeimmel, egyensúlyt keresve, nem mintha esés közben lenne még értelme. De nem kifelé estem, hanem befelé, elterültem az erkély vizes talaján, és ráadásul úgy bevertem a fejemet, hogy elhomályosult a látásom, és azt hittem, ezzel együtt rögtön el is ájulok. Aztán mégsem.
- Mit művelsz már megint? – kiabáltad az arcomba. Nem hagytál lehetőséget a válaszadásra, a felsőmnél fogva rángattál fel a földről, nem bírtam lábra állni, de erősen tartottál, hogy ne essek vissza.
- Meg akarsz halni? – Még mindig inkább csak csillagokat láttam, mintsem téged. – Most komolyan? Meg akarsz halni!?
- Nem – nyekegtem ki nagy nehezen a választ.
- Nem, hogyne! – Keményen megráztál, a fejem tehetetlenül előre-hátra bukott tőle. – Nem azért álltál ki az erkélyemre! Nem azért vágtad fel majdnem az eredet tegnap este a kedvenc poharammal! És nem azért gyógyszerezted be magad annyira, hogy kórházba kerültél!!
Szó szerint tajtékzottál a dühtől, azt hittem, hogy ott azonnal megütsz, ököllel az arcomba vágsz, szétvered a fejemet. Fölém tornyosultál, sokkal nagyobbnak tűntél, mint én, Marionett bábuként lógtam a kezeid között, mozdulatlan, petyhüdt végtagokkal, és üres lélekkel tűrtem a szavaidat.
- Gerard, ez csak egy emelet – mondtam végül sokkal nyugodtabban, mint ahogy a helyzetemhez illene. – Nem halnék meg, ha leugranék.
Nem hittem, hogy lehetséges, de még jobban feldühítettelek – ezt akartam? Felkészültem a verésre, bár védekezni eszembe se jutott volna, de te továbbra sem emeltél rám kezet. A ruhámnál fogva rángattál be a szobába, fütyülve arra, hogy gyakorlatilag a földön húzol. A lépcsőn lefelé azt hittem, mind a ketten elesünk, és pozdorjává törjük magunkat odalent, de biztos kezekkel tartottál, úgyhogy mégis rendben leértünk. Aztán csak álltuk ott egy helyben, ahogy igyekeztem magamhoz térni, pofon ütöttél. Tenyered keményen csattant az arcomon, és a szemüvegem lerepült az orromról.
- Most mégis mit csináljak veled? – kérdezted továbbra is őrjöngve. – Mit vársz tőlem?
Lángoló arccal, megszeppenten hallgattam.
- Vársz még tőlem egyáltalán valamit?
Mindent, Gerard, mindent. Bármit. Akármit is akarsz adni. Csak adj nekem!
De nem jöttek a szavak számra. Partra vetett halként tátogtam, a puszta levegőt harapva. 
Ezúttal karon ragadtál, és úgy vonszoltál be a hálószobába. Lendülettel az ágyra löktél, kinyúltam hason, és csak pislogtam az ágyneműbe. Mit akarsz velem csinálni? Tudom, megint durva leszel... Pont, ahogyan szeretném. Te is tudod, hogy nem tudsz megbüntetni, mert éppen erre vágyom, mégis meg fogod tenni. Hiszen nem csak értem csinálod, hanem magadért is, szeretsz bántani engem, szereted hallgatni a jajgatásom, nem igaz?
Fölém másztál, éreztem, hogy a combjaimra ülsz, és a hajamnál fogva felhúzod a felsőtestem. Csak sziszegtem összeszorított fogaim közt, ahogy a hátam ívbe feszült, míg végül legördültél rólam, így fel tudtam térdelni. Sietve lerángattad rólam a csurom vizes pulcsidat, aztán arcodat a nedves hajamba fúrtad. Az esőnek köszönhetően a hajvasalás minden hatása nyomtalanul eltűnt, teljesen kócos lehettem, és szinte láttam magam pár évvel ezelőtt, amikor még leszbikus hajjal jártam. Milyen boldog voltam akkor! És ahogy a lélegzeted forrón melegítette a fejbőrömet, ismét annak éreztem magam. Mégis, tudtam közben, hogy ez pusztán látszat, csak a mohó testem csap be, ami vak, mindent elemésztő hévvel kíván téged.
Nem újdonság, hogy egyetlen egyszerű érintéseddel is fel tudsz izgatni.
Vágytam a csókodra, de nem mertem kezdeményezni, és te nem segítettél ki. Épp ellenkezőleg, újra elhúzódtál, majd ellöktél magadtól, vissza az ágyra. A hátamra fordítottál, és a hasamon elhelyezkedve csak néztél az arcomba. Nem értettem a pillantásod, úgyhogy zavaromban szorosan lehunytam a szemeimet, hogy szabaduljak tőle. Hallottam éles, ideges kuncogásod, de látni nem láttalak. Összeszorult a torkom, és rájöttem, hogy azért, mert félek. Félek tőled, jobban, mint magamtól, és ez kétségbeejtő, mégis, olyan ismerős.
A fejem fölé emelted a karjaimat, és valami hideget éreztem a csuklóim körül. Tudtam, hogy mit csinálsz, mielőtt felnéztem volna – odabilincseltél az ágyhoz. Egy igazi bilinccsel.
Összeszorította a gyomromat az emlék, hogy mit tettél velem, mikor utoljára meg voltam kötözve alattad, és aminek nyomát őrzöm még a mellkasomon.
- Neked vettem – mondtad mély, perzselő hangon. – A rabszolgámmá akartalak tenni. De most valami másra kell.
- Mire? – bukott ki belőlem az ijedt kérdés.
Egy perverz, örömtelen vigyorral feleltél, aztán lekúsztál rólam, és gyorsan, biztos kezekkel megszabadítottál a nadrágomtól. Tehetetlen meztelenségem még inkább zavarba hozott, éreztem, hogy kipirul az arcom, és azzal együtt a testemet is átjárja a forróság. Magam elé akartam rántani a kezeimet, de a kovácsoltvas ágyad támlájához láncoltál, így csak annyit értem el vele, hogy még jobban vigyorogtál, amikor meghallottad, hogy a láncaim zörögve fel-alá szánkáznak a fémen.
A rabszolgád vagyok már most is.
Nyugodtan ültél mellettem az ágy szélén, aztán hirtelen mozdulattal áthúztad a fejed felett a pólód, és a földre hajítottad. Már az övedet bontogattad, amikor megszólaltál.
- Bárcsak meg tudnálak erőszakolni! – nyögted gonoszul. – De akármit is csinálok veled, úgyis élvezed.
Nem mondhattam semmit, hiszen igazad volt, kínomban félrefordítottam a fejem.
- Fordulj hasra! – parancsoltál rám pattogó hangon.
Szó nélkül engedelmeskedtem. A láncaim most még hangosabban csörrentek meg, ahogy beléjük kapaszkodva megfordultam, és azonnal éreztem a fájdalmat, mert túl rövidek voltak, nem volt elég helyem, és most a bilincs a csuklómba mélyedt. Tűrtem.
- Mutasd a csinos kis segged, ribanc – követelted kéjes hangon.
Persze újra, mint mindig, megtettem amit kértél, különben sem ellenkezhettem, hiszem ki voltam kötözve. Feljebb húztam a lábaimat, és kitoltam a fenekem, teljesen kitárulkoztam neked, ahogy mondtad, mint egy ribanc. Az is vagyok, egy kis kurva, akinek minden vágya, hogy jól seggbe basszák. Legalább nem tagadom.
Számítottam arra, hogy felkészülés nélkül belém vágod a farkadat. Akartam érezni a keménységed magamban, akartam, hogy fájdalmat okozz vele!
Összerándultam, még nem tetted meg, helyette rávágtál egyet a seggemre, ami először nagyot szólt, és csak azután fájt. Jobban fájt, mint kellett volna! Mielőtt felocsúdhattam volna, megint lecsaptál, és ezúttal a fájdalom már nem váratott magára. Kissé riadtan oldalra fordítottam a fejem, hogy lássalak – visszanéztél rám, és már egyáltalán nem mosolyogtál, valami brutális vágy csillogott a szemedben, és újra megütöttél. Persze éreztem is, hogy nem puszta kézzel: Két felé hajtottad az övedet, és azzal vágtál rám, újra meg újra.
- Na, ez hogy tetszik? – kérdezted kihívóan. Az öved csattanása elnyomta halk nyüszítésem. Megpróbáltam feléd fordulni, legalább kicsit arrébb kúszni, és valahogy védeni magam, de akkor a vádlimra csaptál, ami furcsamód sokkal rosszabb volt, annyira, hogy nem bírtam ki, hogy fel ne kiáltsak.
- Szerintem ne fordulj meg – mondtad gonoszul. – Ha előre csapok, jobban fog fájni.
Be kellett látnom, hogy igazad van, így hát inkább maradtam, annyit tehettem, hogy lehajtottam a fejem, a két karom közé rejtettem, és igyekeztem tartani magam.
Én vágytam a büntetésre, ezek után a minimum az, hogy szótlanul tűröm.
Te se sajnáltál, azt meg kell hagyni, alaposan kitettél magadért. Egyre erősebben ütöttél, nem csak a fenekemet, jó néhányszor a hátamat is eltaláltad. Rámarkoltam a bilincsem láncaira, és beharaptam az ajkamat, ahogy igyekeztem magamban tartani a hangomat. Az egész testem görcsbe feszült, és akármennyire is felvérteztem magam, mégis mindig készületlenül ért az ütésed, mindig máshol, és mindig egyre jobban fájt. Az öved csattanásain, és a magam nyüstölésén át hallani véltem a zihálásodat is, és csak sejtettem, hogy kezdesz igazán beindulni... Hát ennyire szereted nézni a szenvedésemet?
Amikor pedig a derekamra csaptál, felsikoltottam. Vártál a következő a csapással, amíg el nem hallgatok, azután megint ugyanott találtál el, és nekem megint fel kell kiáltanom. Örültél, hogy sikerült megtalálnod a gyenge pontomat, azt lefogadom! Azután mint egy vadállat ütöttél, mindig ugyanott, ahol a legjobban a fáj, egészed addig, amíg már egyfolytában nem üvöltöttem, és már nem is éreztem, csak hallottam, hogy mikor csapsz rám, mert a fájdalom állandó elviselhetetlen erősségűvé vált. Már régen nem tartottam az ég felé a fenekem, lassan vízszintesbe csúsztam, de ez sem segített – vér ízét éreztem a számban, nyilván sikerült megharapnom az ajkamat. Nem elég, hogy te bántasz, még okvetlenül nekem is kell magamat? A könnyek folytak az arcomon, és nem tudtam tenni ellene semmit sem, azon kívül, hogy elrejtem előled.
- Még mindig tetszik? – kérdezted felháborítóan nyugodtan. Azt hiszem, megráztam a fejem, de értelmetlen rángatózás lett belőle, megszólalni képtelen lettem volna, a fájdalom elvette az eszem, és hangosan felzokogtam.
De te nem ismersz kegyelmet.
A hátam közepére vágtál, és a fájdalom új volt, és éles, egyetlen pontra koncentrálódva. Végigfutott a jeges kín a gerincemen, és mindenhova kiterjedt, oda is, ahova az öved nem érhetett el. Milliméteresre zsugorodott a gyomrom, és az összes többi belső szervem is.
Még sokszor megismételted ezt egymás után, és a csilingelő, fémes csattanásból megértettem, hogy ezúttal az öved csatjával ostorozol. Újra meglepetésszerűen hatott rám minden ütés, erős, cikázó nyilallással zavarták meg a már folyamatossá lángolást.
Vonaglottam az ütéseid alatt, és amikor azt hittem, ennél már semmi sem fáj jobban, a combomat találtad el, és én újra sikítoztam, magas, vékony hangon, mint egy lány. Természetesen azután már csak arra céloztál, és akárhogy tekergőztem, nem bújhattam el az öved sziszegő közeledte elől.
Addigra már mindent megszűnt körülöttem, csak a lüktető testem, és a mindig váratlanul, szabálytalan időközönként érkező fájdalom. Kizárólag arra tudtam gondolni, hogy mikor hagyod már abba, minden kitörlődött belőlem, csak ez az egyetlen, mindent elemésztő szükség maradt.
Végül mégsem éreztem, hogy mikor fejezted be. Csak az, hogy fejedet a fejem mellé ékelted, és szaporán kapkodva a levegőt, de némán hallgatod, ahogy szinte hisztérikusan, szakaszokban tör ki belőlem a bömbölés.
Nem bírtam magamra parancsolni, hogy hagyjam abba. Egyszerűen elveszítettem a kontrollt a testem felett.
Majdnem hidegen hagyott az is, hogy a hátamra fordítasz, a friss sebesüléseimre nehezek, és gyengéden törölgeted a könnyeimet.
- Na, ne sírj már, mint egy kisbaba – mondtad kedvesen, és ettől csak még jobban sírtam. Nem akartalak feldühíteni, de képtelen voltam abbahagyni. Még akkor sem, amikor odahajoltál hozzám, és elkezdted lenyalogatni az arcomról a nedvességet, a nyelveden kötöttek ki újonnan kibuggyanó könnycseppjeim is. Csókod sós volt, bár megosztoztunk vérem vasízén is, és majdnem belefulladtam, mert képtelen voltam közben elegendő levegőt juttatni a tüdőmbe. Azután mégis lenyugodtam tőle egy kissé.
Annál erősebb volt a hirtelen, égő fájdalom, amikor a combjaimba markoltál, és a körmeid végigszántottak rajtam. Éreztem, ahogy végigcsúsznak az ujjbegyeid bőrömön, úgyhogy biztosan véreztem, de nem jutottam el addig, hogy lenézzek, féltem látni. Csak nyöszörögtem, és engedelmesen széttettem a lábaimat, hogy hozzám férj, és mert hátha akkor elengedsz.
Persze nem engedtél el, sőt, még erősebben a bőrömbe vájtad az ujjaidat, amikor lökted a farkad. Azt hittem, már túlságosan zsibbadt a testem ahhoz, hogy bármit is érezzek, de fájt, még jobban, mint szokott, és még magasabb hőfokra tüzelte egész testem forró kínját.
Tenyereid a fenekemre simultak, úgy préseltél magadhoz, hogy eléggé mélyre kerülj, és durván kezdtél mozogni bennem. Az ütemre a lepedőhöz dörzsölted a hátam, és ez megint több volt, mint amit el tudtam volna viselni, de a kezem nem szabadulhatott, akárhogy is rángattam, és úgy befészkelted magad a combjaim közé, hogy le sem rúghattalak magamról. Hogy vágytam a fájdalomra előző este, amikor az asztalodon dugtál! És most hangosan könyörögtem azért, hogy kímélj.
Hogy elhallgatass, először a száddal tapasztottad be a számat, de nem tudtam kontrollálni magam, és szenvedésemben véletlenül megharaptam a nyelved. Elhúzódtál tőlem, és gyorsan letörölted a szád szélén kifutni igyekvő vércseppet.
Anélkül, hogy a csípőd mozgása akár csak lassult volna, durván a hajamba markoltál, hátrahúztad a fejem, aztán erősen pofon csaptál.
- Eszedbe ne jusson! – üvöltötted magadból kikelve, és még jobban megtépted a hajam. A másik kezed közben visszacsúszott a combomra, és nagyobb terpeszbe feszített.
- Bocsánat – nyögtem keservesen. Bárcsak értenéd, hogy nem csupán a harapás miatt kérem a bocsánatod! Bárcsak elintézhetném egyetlen szóval mindazt a bűnt, amit elkövettem! Bárcsak elérhetném vele, hogy ne gyűlölj!
- Kussolj el! – sziszegted utálkozva. Megszeppenten becsuktam a számat, mire elengedted a hajam, és cseppet sem finoman végigsimítottál az arcomon, és kikötöttél az ajkaimnál. Az ujjaid nedvesen siklottak rajtam, és tudtam, hogy a saját véremmel mocskolsz össze engem. Hüvelykujjaddal dörzsölted az alsóajkamat, amitől, feledve mindent, rögtön rám tört a mohóság, és kidugtam a nyelvemet, hogy legalább a hegyével hozzá érjek. Nem láttam, de megízleltem a vér keserű vasízét. De egy kicsi gyengédséget sem akartál nekem adni, amint kinyitottam a szám, két ujjadat beletoltad, amilyen mélyre csak tudtad. Kellemetlen érzés volt, hörögni, és krákogni kezdtem tőle, de téged nem érdekelt, zavartalanul simogattál belülről az ujjaid begyével. Éreztem, hogy a torkom ujjaid köré szorul, mintha szopnálak, és te, ezen beindulva még két ujjadat a számba erőltetted. Tehetetlenül nyeldekeltem, és éreztem, hogy a nyálam kicsordul a szám szélén. Odahajoltál, és lenyaltad, ahogy az előbb a könnyeimet is, aztán nyalogattad tovább az ajkaimat, ahol érted.
- Na most harapj, kicsi Mikey! – búgtad a fülemhez hajolva. A kezedbe mélyesztettem a fogaimat, de nem túl erősen, már tudtam uralkodni magamon, és nem akartam neked fájdalmat okozni. Még akkor sem, ha te okozol nekem, most is, folyamatosan.
Tudom, milyen őrült, és perverz vagyok, de feledve a testem összes fájdalmát, végül mégiscsak élvezni kezdtem. Egyszerre dugtál seggbe, a kezeddel pedig szájba, és ez kifejezetten izgató volt, ahogy tested súlya is rajtam, és a nyelved a fülemben.
Azt hiszed, hogy egy mazochista ribanc vagyok, aki a fájdalomra indul be? Tévedsz. Csak rád.
Egyszerre hangosabb lettél, a mozgásod pedig erőteljesebb, és éreztem, hogy közel állsz az orgazmushoz. Akartam, hogy jó legyen neked, annyira, hogy nem érdekelt a fájdalom, ami a hátamba nyilallt, amikor lábaimat a derekadra kulcsoltam, és neked nyomtam a fenekem. Néhányszor direkt rászorítottam a farkadra, és már éreztem is, hogy belém lövelled a spermádat, olyan mélyre, hogy forróságot a hasamban éreztem. Ahogy elélveztél, az összes erő kifutott a tagjaidból, és ernyedten teljesen rám nehezedtél, az ujjaidat kihúztad a számból, és a mellkasomra fektetted – a saját nyálam bepiszkította a bőrömet. Csendesen sziszegtem, mert a hátam így jobban a lepedőnek préselődött, és a fájdalom erősödött, de te mindezt nem vetted észre. Hallottam, hogy a nyakamnál kapkodod a levegőt, végül nem bírtam ki, mocorogni kezdtem alattad, hogy valami kellemesebb pozícióba küzdjem magam. Rám morogtál, és átvetetted a derekamon a lábadat, így teljesen tested satujába szorultam. Nem is vettem észre, hogy ösztönösen, védve magam, igyekszem kiszabadítani a kezeimet, csak meghallottam, ahogy a bilincsem lánca zörög. Oldalra pillantva épphogy láttam elégedett félmosolyod, és anélkül, hogy kinyitottad volna a szemeid, felnyúltál az összekötözött csuklóimhoz, és gyengéden átkulcsoltad a kezeimet. Próbáltam csak erre az érzésre koncentrálni, hogy elbújjak a fájdalom elől, de hirtelen, erősebben, mint bármilyen kín, belém hasított egy kérdés, egy kétség, hogy tulajdonképpen miért is teszem ezt?
Amennyire vágytam a büntetésre, annyira menekülök most előle.
Előled.
Képtelen voltam rá. Nem bírtam feloldódni a szenvedésben, ahogy a szenvedélyben sem.
Hát valóban a semmire lennék kárhoztatva?
Kellemetlen volt, amikor levetted a kendőt a kezemről, rögtön gondoltam, hogy azért, mert ahogy a bilincseimet markolásztam, megint sikerült felszakítanom a sebeimet, és puha, fekete anyag a húsomba mélyedt. Csak egy pillantást kellett a szövetre vetnem, és már meg is bizonyosodhattam arról, hogy igazam van – még a sötét szín ellenére is tisztán látszott, hogy átáztatta a vérem.
Az sem lepett meg különösebben, hogy a forró, nyirkos kendőt egy ügyes mozdulattal a félig kemény farkamra hurkoltad, jó szorosan, és csinos kis masnit kötöttél rám. És annak ellenére, hogy megszoktam már, mostanában folyamatosan ilyesmiket csinálsz, mégis zavaró volt, és valahogy idegenül éreztem magam tőle a saját testemben.
Talán ez is csak afféle menekülés a részemről, nem tudom. Te talán érted. Azt hiszem, ha még oly kevéssé is ismersz engem, mégis sokkal jobban, mint én saját magamat.
Ahogy lejjebb kúsztál rólam, a semminél csak épphogy kicsivel több szabad teret hagyva, rögtön arrébb is csúsztam egy kicsit az ágyon, hátha jobban fogom érezni magam, ha a lángoló hátam friss, hűvösebb részére kerül a lepedőnek, de ehelyett csak annyit értem el, hogy megint felkiáltottam az újonnan belém nyilalló fájdalomtól. Szereted, amikor hangos vagyok, és hogy az élvezettől, vagy a fájdalomtól, az szinte mindegy. Izgatottan, selymesen morogtál a fülembe, miközben szinte gyengéden kezdted kényeztetni a farkam, bár nem tudom, talán nem is annyira gyengéden, csak a folyamatos fájdalmon már nem tudott átszűrődni a tompa érzés. Hirtelen szakadtál el tőlem, hogy a két lábam közé kucorodj. Forró leheleted a farkam hegyét csiklandozta, és lassan, alig érintve nyújtottad ki a nyelved, hogy megízlelj. Nem pillantottál fel rám, de én lestelek, nedvben úszó szemgolyóimmal minden apró mozdulatodat fel akartam fogni. Puha nyelved lassan csúszott le a farkam hosszán, míg bele nem ütközött a tövét átölelő kendőbe, hogy aztán újra felfelé vegye az irányt.
Azután a sok brutalitás után alig jutott el az érzékeimig ez az óvatos kóstolgatás. Mégsem gyorsítottál, megvártad, amíg a testem teljesen megnyugszik, és lépésről lépésre, érintésről érintésre hangolódik rá a gyönyörre. A hasamat simogattad, majd egy ujjaddal fanszőrzetem világos szálait piszkálgattad, később a golyóimra markoltál rá, még akkor is elviselhetetlenül gyengéden, törődön, azután a fenekem lyukát dörzsölgetted, egyenként dugtad fel belém az ujjaidat – még túlságosan tág voltam az előbbi szeretkezésünktől, úgyhogy ez is csak a kéjemet emelte egyre magasabbra.
Tudtad te pontosan, hogy mikor járok az orgazmus közelében, ahogy azt is, hogyan késleltesd addig, amíg csak a kedved tartja, míg olyan forró nem leszek, mint láztól hánykolódó haldokló, és ki nem nyitom a számat, hogy értelmes szavakat formáljak a nyögések és kiáltások közé kényszerítve.
Azt akartad, hogy könyörögjek neked az orgazmusért, ugyanúgy, ahogyan ezelőtt azért, hogy ne üss tovább, mindezt csak, hogy akkor se hagyd abba, hogy még jobban fokozd, és közben hallgathasd szánalmas rimánkodásomat.
Megtettem neked.
Beharapott ajkakkal, újra folyékony fájdalmat ízlelve, végül engedted, hogy elélvezzek. A testem gyönyörré fajuló görcsölése a lepedőbe dörgölődző fájdalommá idomult. Spermám a hasamon folyt végig, még több mocsokkal szennyezve undorító testemet. A könnyeim is ekként folytak végig az arcomon újra, és nem remélhettem, hogy megint lenyalod rólam, magadévá téve a fájdalmamat.
Mind a ketten hallgatunk, csak a láncom fémes, zavaró csörgése piszkított bele csendünkbe, ahogy leoldoztad a bilincset kezemről. Kellemetlenül feszült a hátam, amikor felültem, mert akkor, abban a pillanatban, már tényleg nem fájhatott jobban. Az ölembe húztam kezeimet, és megszabadítottam ernyedt farkamat a kendőtől, aztán csak értelmetlen mozdulattal, reflexszerűen dörzsölgettem a csuklómat ékesítő, egész sötétlilának tűnő véres karpereceket.
Amikor felnéztem, az ágy mellett álltál, az öv újfent a kezedben, és a félelmem gyorsan, kétségbeeséssel vegyülve árasztotta el bensőmet. De nem ütöttél meg újra, ezúttal rendeltetésszerűen használva fűzted a bőrt nadrágod derekába.
- Kelj fel! – parancsoltad szárazon.
Olyan gyengének éreztem magam, minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy ennek az egyszerű kérésnek engedelmeskedjek. Te mintha nem tudnád, mit csinálj, egy karoddal átölelted meztelen testem, támogatva engem, de nem néztél rám.
- Menj, fürödj meg! – mondtad sokkal kevésbé durván, mint az előbb. Ellenkezni akartam, de butaság lett volna. Te sem akarod ezt a hányingerkeltő, szánalmas, mocskos testet így érinteni, ezért nem hibáztatlak.
Megdöbbentem, amikor hátranézve megláttam, hogy gyűrött ágyneműd merő vér. A világos fakó anyag éhesen szívta magába élénk, üvöltő vérem, és semmi volt ehhez képest az asztalod, amire a markomból csurgattam rá előző este tizedrészét sem ennek.
- Takarodj! – kiáltottad megint dühösen, és ellöktél magadtól. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom, de végül mégsem terültem ki a földön. – Össze kell takarítanom utánad!
Lehajtott fejjel, hátra nem nézve botorkáltam a fürdőszoba felé.
Nem volt ismeretlen az érzés, hogy nem merek tükörbe nézni.
Csak a kötés volt rajtam, amivel még az orvos takarta be megrándult karomat, de félig már az is lecsúszott rólam, szóval könnyedén megszabadultam tőle. Már nem is fájt a karom, vagy talán csak a számtalan friss sérülésem fájdalma elnyomta azt a tompa, jelentéktelen régit.
Majdnem teljesen hideg vizet engedtem a fürdőkádba, mégis, ahogy lassan beleereszkedtem, égette a testem sebeit. Miután láttam a lepedődet, arra számítottam, hogy a vérem meg fogja festeni az egész fürdővizet, és ahogy fekszem a rózsaszínes, fakó lében, úgy nézek majd ki, mint aki az imént vágta fel az ereit, de nem, a víz körülöttem csak épphogy csak zavarossá vált.
Dideregve húztam lábaimat a mellkasomhoz, hogy átöleljem a térdeimet. De hiába a magzatpóz, nem védett sem a hideg, sem a fájdalom ellen.
Erőszakot kellett tennem magamon azért, hogy meg tudjak mozdulni. Hátradőltem, és végigfeküdtem az egyre jegesebb vízben. Hajamat átlógattam a tükörsima, vékony csíkon, ami a levegő, és a folyadék közé feszült, elmosva a vonalat. Akkora a kádad, hogy teljesen bele tudok simulni a vízbe, akkor sem kellett behajlítanom a térdeimet, amikor az egész fejemet a vízbe mártottam. Megszűnt minden kapcsolat köztem, és a levegő között, és annyira nagyon vágytam eggyé válni a körülöttem fodrozódó, tömör anyaggal! Levegőt gyűjtöttem a számba, mint egy hörcsög az élelmet, és lassan éltem fel a tartalékaimat. Még így is túl hamar éreztem, hogy fogytán az oxigén, máris küzdenem kellett a testem ellen, ami a sürgető parancsot küldte, hogy emelkedjek ki a vízből, és töltsem fel a tüdőmet. Lassan légbuborékok szabadultak ki az orromból, és a felszín felé szaladtak, önmaguk fordított gravitációjának engedelmeskedve.
Vajon milyen lenne, ha sikerülne a víz alatt maradnom az utolsó pillanat után is? Vajon képes lennék legyőzni ezt az erős, mindent kitöltő késztetést, ami az életre kényszerít? Vajon milyen érzés lehet megadóan kinyitni a számat, és hagyni, hogy a víz megtöltse a tüdőmet? És nem mozdulni azután sem...
Amikor a kezed nagy erővel vágódott a vízbe, megzavarva áruló romantikámat a testemet körülölelő hideggel, ijedtemben nagyot kortyoltam szeretőm testéből. A kinti levegő még hidegebbnek tűnt, és kétségbeesett krákogtam, fuldokoltam, talán nem is a víztől, hanem inkább a rengeteg oxigéntől, ami letámadott, és belém akart szabadulni. Testem pedig kívánta, követelte az erőszakukat, megadta magát nekik, ugyanúgy, ahogyan neked.
Fel sem fogtam, hogy üvöltözöl velem. Szavaid elhaltak, és messzire sodródtak félájultságom tompa vizivilágában. Arra eszméltem, hogy a zuhanyt az arcomba irányítod – már a levegőt akartam ugyanúgy, mint az imént a vizet, és prüszköltem, karjaimmal védtem magam. Csak azután éreztem, hogy forró víz folyik le az arcomon, ami a testemet ölelő jéghideghez viszonyítva különösen tüzesnek tetszett.
Nem próbáltam menekülni, tűrtem, míg az egész fürdővizem jellegtelen langyossá nem vált, mint a vizelet. Akkor elzártad, de én még mindig nem akartam kibújni karjaim alkotta biztonságos börtönből. Furcsamód akkor már nem erőszakoskodtál, sőt, éreztem, hogy kezeid a hajamba túrnak, finoman, illatos sampont dolgozva a tincseim közé. Hagytam, hogy karjaimat elhúzd az arcom elől, de lesütöttem a tekintetem, hogy ne kelljen látnom téged.
Miért szégyenkeztem?
Megmostad a karjaimat is, azután a mellkasomat, és a hátamat, annyira óvatosan, mégis össze kellett szorítanom a fogaimat a fájdalomtól. Engedelmesen felálltam, hogy mindenhol hozzám férj, végül pedig, amikor végeztél, még egyszer megnyitottad a zuhanyt, hogy lemosd rólam a habot. Végül kisegítettél a fürdőkádból, és a kelleténél szemernyit sem durvábban dörzsölted ki a hajamból a nedvességet. Akarat nélküli bábként hagytam, ahhoz is túl gyengén, hogy megilletődöttnek, vagy szánalmasnak érezzem magam. A vállamra terítetted a törölközőt, és az orromra toltad a szemüvegem, amit nem is tudom, hogy a ház melyik pontjáról szedtél össze. Sokkal jobban éreztem magam most, hogy látok, bár rád nézni még mindig nem mertem.
Tiszta ruhát nyomtál a kezembe – a te ruháidat – rám bízva, hogy egyedül megtörölközzek, és magamra öltsem őket, de még akkor sem hagytál egyedül a helyiségben. Emlékszem, hogy miután megvagdostál, vörösre festette vérem a törölközőt, és a ruhákat is, amikbe fürdés után bújtattam magam, talán így volt ez most is, de az anyagok sötét árnyalata miatt nem látszódhatott.
Amikor végeztem, minden szó nélkül karon ragadtál, és visszavezettél a hálószobába.
Friss, fehér huzat feszült a vetett az ágyon, látványra is a tisztaság, majdhogynem az ártatlanság hamis igézetét hirdetve. Oda nem illő, durva elemként csüngött a kovácsoltvas támláról a bilincsem. Összerázkódtam a félelmetes összhatástól.
- Gyere! – olyan finomat ejtetted ki a szót a szádon, mint egy hópelyhet, vagy mintha dicséret volna. Követve téged, végigfeküdtem az ágyon, és a lüktető sajgás a hátamban nem is tűnt olyan borzasztónak, mint eddig. Azt hiszem, igazad volt, a fürdő mégis segített a sebeknek.
Nekem pedig a sebek segítettek.
Könnyednek, és üresnek éreztem magam, de ez afféle fáradt, nyugalmas üresség volt, nem olyan, mint az utóbbi időben, mintha valaki kiskanállal vájta volna ki a belső szerveimet, azután a puszta levegőt varrta volna vissza üreges mellkasomba, bordáim kalitkájába. És szívesen köszöntöttem.
Igazad volt. Szükségem volt arra, hogy megverj. Hogy kiverd belőlem az aljasságot, a kíméletlen rosszakaratot, ahogyan az ondót a farkamból.
Mellém feküdtél, és magadhoz húztad a kezeimet. Csókot hintettél sebes tenyeremre, azután mindkét csuklómra, amiket szintén csúnyán felsebzett a bilincs. Újfent szégyenkezve hunytam be a szemeimet. Reménykedhetek talán, hogy egyszer valóban kiérdemlem a törődésed?
A fejem fölé toltad a kezeimet, és megsemmisültem éreztem, hogy újra kattannak rajta a bilincsek. Úgy éreztem, menten sírva fakadok, csak szempilláim résén át mertem rád tekinteni.
- Ki foglak kötözni – mondtad félrepillantva, hideg hangon. – Nem hagyom, hogy kárt tegyél magadban.
- Gerard – nyögtem a neved elhalóan. El akartam mondani neked, hogy sosem tennék ilyet, és soha nem is akartam, szerencsétlenségek közjátéka volt minden, de aztán hirtelen rájöttem, hogy hazudnék. Hazudok magamnak. Keresem a szenvedést, és nem ígérhettem meg, hogy egy nap nem érem a vesztemet emiatt.
Ha te ártasz nekem, legalább tudom, hogy nem viszed túlzásba. Te tudod, hogy hol van a határom, és nem léped át.
Legalábbis azt hiszem.
- Sosem foglak elengedni – mondtad biztos hangon, rendíthetetlenül.
Én pedig örültem neki, hogy rád bízhatom magam.
Lehúztad az orromról a szemüvegem, óvatosan az éjjeliszekrényre helyezted, aztán betakartál, és lekattintottad a villanyt. Kényelmetlen volt így, hogy a karjaim nem mozdíthattam, de nem elviselhetetlen. Mellém bújtál, és úgy bugyoláltál minket körbe, mintha óvhatnál a világtól.
De mindhiába. Nem a világ az, amitől tartanom kell, hanem saját magam.



20. 

Kétségbeejtő fáradtságom ellenére te voltál az, aki előbb álomba merült. Hallottam egyenletes, lassú szuszogásod, és éreztem ólomnehéz karjaid a mellkasomon. Igyekeztem úgy fordulni, hogy kényelmesebb pozícióba kerüljek, de a fejem fölé bilincselt kezeim, és a tested rám fonódva nem hagytak sok lehetőséget. Ki tudja mennyi időn át virraszthattam melletted, szenvedve a saját korlátaimtól és gondolataimtól, de a karjaim már érzéketlenné zsibbadtak, és a gyomrom összeszorult az éhségtől. Teljesen elfelejtettem enni aznap, ami azt jelentette, hogy utoljára Aliciával étkeztem, ami akárhogy is számolom, jóval több, mint huszonnégy órája volt. Nem akartam számolni. Nem akartam Aliciára gondolni, sem pedig a testem zavaró, önző igényeire. Szerettem volna túl lenni mindezen, de menthetetlenül önmagam rabja voltam. Ennek az áruló, megtört testnek a rabja.
Annyira nehéz volt elviselni!
Talán csak a tudat miatt, hogy nem mozdulhatok, de úgy éreztem, lassan minden porcikámat átjárja a tehetetlen fájdalom, mindenem görcsbe feszül, azzal fenyegetve, hogy lassan darabokra török.
Végül addig fészkelődtem, míg akaratlanul is felvertelek. Durván rám morogtál, és álmos, résnyire szűkült szemekkel néztél az arcomba.
- Ne haragudj – súgtam szégyenkezve. – Képtelen vagyok így aludni.
- Próbálkozz keményebben – felelted karcos hangon.
- Nem megy. Vedd le rólam a bilincset, kérlek – esdekeltem szánalmasan.
- Mi? Azt akarod, hogy elengedjelek? – kérdeztél vissza gonoszul. Félrefordítottam a fejem, hogy meneküljek dühös tekinteted elől.
- Nem megyek sehova.
- Még szép, hogy nem mész sehova! – dörrentél rám olyan csúnyán, hogy összeszorítottam a szemeimet, és már bántam, hogy egyáltalán kinyitottam a számat. Egy ideig mindketten hallgattunk, és már kezdtem azt hinni, hogy visszaaludtál, de aztán éreztem, hogy kimászol mellőlem az ágyból, hűvös levegőt engedve a takaró alá. Kellemetlenül összeborzongott tőle tompának hitt testem.
Alig fél perc múlva éreztem, hogy az ágy újra besüpped tested súlya alatt.
- Mikey, nézz rám!
Hangod kegyetlenségétől rémülten csak még erősebben szorítottam össze a szemeimet. Rettegtem attól, hogy ezúttal hogyan akarsz nekem fájdalmat okozni. Nem hittem, hogy képes vagyok bármit is elviselni, azok után, hogy nemrég annyira összevertél az öveddel.
Megragadtad az államat, és feléd fordítottad a fejemet.
- Tudom, hogy nem alszol – mondtad türelmetlenül. Hideg fém érintkezett a halántékommal, és tudtam, hogy ügyetlenül, de gondosan rám adtad a szemüvegem. Kénytelen voltam kibújni szemhéjaim látszólagos védelme mögül, hogy szembe nézzek veled, és azzal, amit adni fogsz nekem, akármilyen is legyen. Csak erre vártál, megragadtad a pólóm alját, és felrángattad, megemeltem a felsőtestem, mert az anyag a sebes hátamnak dörzsölődött, visszaidézve az ütéseid kínját. Egészen az alkaromig húztad, de nem szabadíthattál meg tőle teljesen, hiszen a bilincs akadályozott. Óvatosan megigazítottad a félig lecsúszott szemüvegem.
- Azt akarom, hogy mindent láss! – folytattad vad éllel a hangodban, és még vadabbal a szemedben. – Azt akarom, hogy felfogd végre!
Gyors, kemény csókot nyomtál az ajkaimra, nyelveddel betörtél a számba, és nedvességet kentél tikkadt szájpadlásomra. Megnyúzott, üres testtel alig győztem viszonozni hevességed. Sokára léptél ki a csókból, lassan nyálas csíkot húzva az államon, végig a nyakamon, míg végül kikötöttél a jobb mellbimbómnál. Finoman a fogaid közé vetted, és morzsolgattad, vártam, sőt, szinte vágytam, hogy megharapd, hogy feljajdulhassak, de nem voltál hajlandó megtenni nekem. Felemelted a fejed, és durván rám parancsoltál.
- Ide figyelj, ne saját magadra!
Hát figyeltem.
Egyáltalán nem tetszett az apró, fényes tárgy, amit kihalásztál a zsebedből. Ahogy az ablakból beszűrődő gyér fény megcsillant rajta, egy pillanatra azt hittem, hogy penge, és most újra meg fogsz sebezni engem. Hát nem volt még elég? Nem folyattam eleget a véremből érted? Mit akarsz még?
De nem penge volt, csak egy biztosítótű. Persze onnantól kedve, hogy ezt felfogtam, egyértelmű volt, hogy mit akarsz tenni.
Csak nem láttam értelmét.
Kinyitottad az apró csatot, és finoman végigfuttattad a nyelved a tűn, egészen a hegyéig. Nem néztem félre akkor sem, amikor lassan a mellbimbómhoz helyezted, és kevés bizonytalankodás után, vagy talán inkább kiélvezve a helyzetet, végül egyetlen gyors mozdulattal átszúrtad rajta.
Inkább az ijedtségtől kiáltottam fel, semmint a fájdalomtól.
Egy árva, rikító vércsepp gördült végig a mellkasomon.
Szépen összecsuktad a biztosítótűt, azután felültél, hogy távolabbról is megszemléld a műved.
Fáradtan, és kissé frusztráltan néztem fel rád. Jobban szerettem volna, hogyha büntetésképp megütsz, vagy megsebzel, az, hogy valami tőled független, idegen tárgyat helyezz a testembe, sokkal megalázóbbnak tűnt, mint a nyers, indulatos erőszak. Sokkal kiszámítottabb, és emiatt hidegebb.
Hideg. Érzelemmentes.
Rettentő példája annak, hogy nem szeretsz.
A csalódottság elsápasztotta az arcomat, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Ha nem szeretsz, ha nem segíteni kívánsz, mégis mi okból teszed meg mindezeket velem?
Miért nem hagysz meghalni?
A mellkasomhoz hajoltál, és lenyaltad a magányos, szomorú csíkot, amit vérem festett fehér bőrömre. Furcsa, megnyugtató fájdalom volt, ahogy nyelved hegye az átszúrt mellbimbómhoz ért, és óvatosan simogatta az izzó területet. Amikor viszont a fogaiddal megragadtad a biztosítótűt, és megrántottad, felnyüszítettem, mint valami átkozott kutya, amibe belerúgtak, és óhatatlanul is könnybe lábadt a szemem.
Elégedetten engedted el újdonsült piercingemet, átvetetted egyik lábad a derekamon, és enyhén előre dőlve elhelyezkedtél az ölemben. Csípőd mozgásából megéreztem, hogy téged ez az egész mennyire felizgat.
Rendben, gondoltam, még ha te csak ezt is kívánod tőled, semmi mást, én mindent megteszek, hogy boldoggá tegyelek. Csábítóan viszonoztam a mozdulataidat, az ágyékomat a tiédnek dörgöltem, és gyenge, félig hamis nyögést hallattam. Elvigyorodtál, és ezúttal az ujjadat akasztottad a belém döfött biztosítótűbe, és úgy rántottad meg. Szánalmasan feljajdultam, olyan érzés volt, mintha menten kitépnéd belőlem. Bizonyos szempontból még rosszabb volt, mint az ütések, persze, hiszen éppen ez volt vele a célod, nem igaz? Kidomborítottam a mellkasomat, hogy enyhítsem a feszülést, de te csak annál jobban húztad, míg nem egészen furcsa szögben, inkább ültem, semmint feküdtem az ágyon, és szinte az egész felsőtestünk egymáshoz simult.
Annyira meglepődtem, amikor elengedtél, hogy csak sokára estem vissza a lepedőre.
- Akarsz egyet a másikba is? – kérdezted leheletnyi csábítást csempészve csak a fenyegetésbe. Bután, de sietve megráztam a fejem. Elkéstem vele, addigra már kikotortál a zsebedből még egyet abból a pici kínzószerszámból.
- Nem akarok – mondtam erőtlenül, félve attól, hogy ellenkezésem csak még inkább arra szít, hogy tedd meg. A szádba vetted még szabad mellbimbómat, és finoman játszani kezdtél vele.
- Nem – mondtam újra, ezúttal biztosabb hangon. Jól esett, amit csináltál, de a vad félelemtől nem tudtam elengedni magam. – Nem akarom!
Elhúzódtál tőlem, és csak úgy, mint az imént, szertartásszerűen végignyaltad a biztosítótű hegyét.
- Nem akarom! – Ezúttal már szinte kiabáltam, saját magamat is meglepve vele.
- Valóban? – kérdezted gonoszul. – Csak mert, tudod, szúrhatom máshova is!
Hogy biztosítékod adj szavaidnak, szabad kezeddel belemarkoltál a vékony ruhával takart, védtelen farkamba.
Remegtem.
- Ne – nyögtem halk, sírós hangon. – Ne, kérlek.
Nem hittem, hogy szánalomra méltó vinnyogásom meghat téged, de mégis, megráztad a fejed, visszacsuktad a biztosítótűt, majdnem végigfeküdve rajtam az éjjeliszekrényhez nyúltál, és letetted.
- Rendben van, elengedlek – mondtad aztán szinte lemondóan. Elmondhatatlanul fájt a lemondásod, még ha én is voltam az, aki kikönyörögte. – De az akarom... Koncentrálj! – Megint kiabáltál. – Azt akarom, hogy tudd, az enyém vagy, világos? Ez a test... – Kicsit sem gyengéden megragadtad a nyakamat, de nem bántottál, lecsúsztattad róla a kezed, végig a mellkasomon, a jobb mellbimbómat is érintve, ezzel jajdulásra késztetve, végül benyúltál a gatyámba, és ezúttal útban lévő ruhaneműk nélkül markoltál rám. – Ez a test az enyém.
Hogy is tagadhattam volna?
Nem csak a testem a tiéd, én magam is.

Gerard:

Az izgalomtól enyhén remegő kezekkel nyúltam a bilincsed felé, hogy megszabadítsalak. Nem kellett kulcsot használnom, csupán egy alig rejtett kis pöcköt arrébb húzni, a fémek máris halk kattanással lepattantak a csuklóidról. Milyen vicces dolog is ez, persze, hogy nem igazi bilincset vettem, csak egy kicsit drágább segédeszközt a szexshopban... Mindvégig egészen egyszerűen, egy apró mozdulattal ki tudtad volna szabadítani magad, de nem is próbálkoztál. Feltétel nélkül elhitted nekem, hogy nem tudsz mit tenni.
Egy újabb mód, ahogyan önként a rabszolgámmá tettelek.
Még egy ideig nem mozdultál, az engedélyemre vártál, és akkor már könnyedén megadtam neked. Lefordultam rólad, és fáradt inakkal, még fáradtabb lélekkel, és enyhe elégedetlenséggel hanyatt feküdtem az ágyon.
Nem állt szándékomban elengedni téged, végül mégis megtettem. Holott megérdemelted volna a még sokkal kegyetlenebb büntetést, mégis megsajnáltalak, annak ellenére is, hogy tudtam, ha megtennék mindent, amit csak elterveztem, azután is simán tudnálak kárpótolni érte.
Talán éppen ezért nem tettem meg. Felesleges kínoznom téged, ha utána úgysem bírom ki, hogy ne vigasztaljalak meg.
Szemem sarkából láttam, hogy felülsz, és grimasszal az arcodon magad elé húzod a karjaid. Imádom ezt a fájdalomtól eltorzult arckifejezésed, ami nem sokban különbözik a gyönyörteljestől. Ugyanezt láttam miután elvertelek az övemmel, és kíméletlenül megdugtalak. Ha csak arra gondolok, hogyan sikítoztál a kikötözve, az uralmam alatt, azonnal érzem, hogy a farkam feláll. Gyönyörű vagy, ahogyan a sebhelyek is azok, amiket, most, hogy felültél, végre újra látok. Nem egy hosszú csík még most világosan csillog a vér halovány rétegétől, de a legtöbb csak sötétvörös árnyalatú, vagy lila duzzanat.
Tudom, hogy némelyiknek még jó sokáig nyoma marad. Nagyon sokáig. Remélem örökre, ugyanúgy, ahogy a mellkasodon a pengém nyoma. Az enyém leszel, örökké.
Megvártam, amíg megfelelőképpen kisajnálod magad, csak azután értem hozzád, de még így is összerezzentél, ahogy a felkarodba markoltam. A hasamhoz húztam a kezeidet, és segítettem lehámozni rólad a még mindig karjaidra tekeredő pólót. Béna, ellenállás nélküli végtagokkal hagytad, aztán elhajítottam a zavaró ruhadarabot, de továbbra sem engedtelek el. Olyan visszafogottan, szégyellősen néztél, mintha nem tudtad volna, hogy mit várok most tőled.
- Mikey. – Úgy tűnt, a neved hallatára szeretnéd még kisebbre összehúzni magad. – Mikey – mondtam újra. – Ugye nem akarod, hogy kényszerítselek? Gyere szépen, és ülj az ölembe! 
Nem kellett kétszer mondanom, gyorsan, ügyetlenül rám másztál, reszkető kezeiddel a mellkasomra támaszkodtál, és könnyű, csontos testeddel a combjaimra nehezedtél. Felsóhajtottam, ahogy megéreztem tested melegét, és súlyát magamon, azonnal közelebb húztalak, hogy még többet megkaparinthassak belőled, és szenvedélyesen megcsókoltalak. Szerettelek volna élve felfalni, az ajkadba haraptam, és meglepődve tapasztaltam, hogy kiserkent tőle a véred. Persze, néhány órája magad sértetted fel, így nem volt nehéz felszakítanom a csak nemrég gyógyult sebet. Nyelvemmel kóstolgattam oly régről ismerős véred... A vért, ami összeköt bennünket. A vért, ami arra sarkall, hogy egymásnak feszülő testtel, csókmámorban megadjuk magunkat egymásnak. Újra, és újra.
Leparancsoltalak magamról, hogy egyszerűbben le tudjam rólad rángatni a nadrágodat, azután a magamét is. Teljes meztelenségedben akartalak érezni magamon, minden elképzelhető bőrfelületemen, mintha lehetséges volna, hogy egy pillanatban, amikor egyikünk sem figyel oda, észrevétlenül egymásba olvadjunk, a bőrünk, húsunk, csontjaink, kéjtől és élettől izzó belső szerveink megadják magukat, és összeforrjanak a hozzájuk oly hasonló, és mégis rémítően idegen másikkal.
Lassan, de könnyedén csusszantam beléd, és bár te voltál felül, egy másodpercre sem ringattalak abba a tudatba, hogy ezzel tiéd lenne az irányítás. Térdeimet felemeltem, és nekidöntöttelek téged, külön élvezetet lelve abban, hogy így a sebesült hátadhoz érhetek, és csodálhatom a szenvedő szenvedélyt tökéletes arcodon. Kezeim szorosan a csípőd köré fonódtak, és úgy mozgattalak, ahogy nekem tetszett. Nem húzhattam sokáig, láttam rajtad, hogy máris az orgazmus kapujában állsz, és csak arra vágysz, hogy átlökjelek a küszöbön. El kellett engednem a derekadat, hogy, bár elég kényelmetlenül, de a kezeimre támaszkodva felülhessek.
- Abba ne hagyd! – nyögtem a szextől rekedt hangon, bár neked eszed ágában sem volt akár csak egy pillanatra is szüneteltetni a mozgást. Segítettem neked, elég volt az egyik kezem ahhoz, hogy támaszkodjak, a másikkal az öledbe nyúltam, és verni kezdtem a farkadat. Most már mind a ketten kibaszott közel voltunk, én megragadtam fogaimmal a biztosítótűt, amit alig tíz perce szúrtam át a mellbimbódon, és magam felé húztam.
Hangosan felsikoltottál, ó de persze nem pusztán a fájdalomtól. Ugyanabban a pillanatban elélveztél, olyan erőteljesen, mint azokon a régi alkalmakon, amikor még akár több hét is eltelhetett két együttlétünk között, és orgazmusod magával ragadott engem is.
Hátrahanyatlottam, veled együtt. Ijesztően sűrűn kapkodtad a levegőt mellkasomra simulva, minden lélegzetvétellel halkan, panaszosan nyüszítettél, mint egy sebzett állatka. Mint egy törött szárnyú kismadár, akit felszedtem a földről, és most a karjaim között, óvva nevelgetem.
Persze jól tudom, ez csak egy hazug látszat, és valójában te olyan messze állsz egy gyámoltalan, tehetetlen kisállattól, hogy akár vadászó párduc is lehetnél.
Attól eltekintve, hogy nem vadászol senkire, csak önmagadra.
Komolyan elhiszed, hogy nem árthatsz nekem azzal, hogy magadnak ártasz? Vagy egyszerűen csak nem érdekel?
Ahogy őriztelek a keblemen rájöttem, hogy bolondság lenne, ha megbíznék benned. De mit tehetnék? Valóban nem őrizhetlek mindig kikötözve egy álbilinccsel.
Meg fogod tenni, hamarosan, és én nem segíthetek neked.
Meg fogod ölni magad.

Mikey:

Nem tudom hogyan, de ahogy a mellkasodon feküdtem, közvetlenül szex után, kettőnk buja izzadtságában, és fájdalommal kísértetten valahogy elaludtam. Olyan hirtelen, mintha a spermával együtt a maradék életerő is kiszakadt volna a testemből, és az álom, mint a halál ölelt magához, lágyabb és követelőzőbb karokkal, mint te. Milyen könnyedén simultam bele a gondolatok, és érzések nélküli semmibe!
Hajnalban riadtam, napfénytől kínzottan. Már nem rajtad hasaltam, hanem az ágyon, szétvetett tagokkal, egyik karom a földre lógott. Hirtelen kaptam fel a fejem, aminek köszönhetően a szemüvegem, ami ezek szerint még mindig rajtam volt, csendes puffanással a földre pottyant. Megfordítottam a fejem, és te ott aludtál közvetlenül mellettem zavartalanul, szépen. Még mindig mezítelen voltál, ahogyan én is, a takaró éppen csak egy vékony sávot takart testedből a hasadnál. Megengedtem magamnak, hogy hosszú percekig csak nézzelek, és álmodozzak... az elmúlt, oly rövidnek tűnő tíz évről. Csak ennyi telt volna el, mióta mi ketten szövetséget kötöttünk egymással, a világgal szemben? Azzal az első alkalommal mi szavak nélkül fogadtuk meg, hogy minden módon megerősítjük vérünk természetes kötelékét, és hogy sosem fogunk egymás nélkül létezni. Összekötöttük az életünket.
És talán azt is törvénybe foglaltuk, hogy mindig te leszel az, aki uralkodik felettem, és mindig én leszek az, aki meghunyászkodik. De tudod, jól is volt ez mindig így. Mindketten azt kaptuk, amire vágytunk.
Nem tudom, hogy mi romlott el, de kétségbevonhatatlanul jelezte nekem lángoló mellkasom, hogy valami nagyon.
Furcsa érzésektől iszonyodottan kénytelen voltam felkelni. Egyébként is, a gyomrom követelőzve, hangosan korgott, azzal fenyegetve, hogy téged is felver vele, bár éhséget igazából nem éreztem. Óvatosan felvettem a földről a szemüvegem, körülbelül megtöröltem az lepedő szélében mielőtt felvettem volna, hogy még lássak is valamit. Egy kicsit csálén állt az orromon, de nem sokat törődtem vele.
Nem csak átvitt értelemben mondtam, hogy lángolt a mellkasom – a mellbimbóm, ahová a biztosítótűt szúrtad előző este, lüktetve, szinte elviselhetetlenül fájt, és ez a fájdalom jó tenyérnyi területre kiterjedt minden irányba. Nem volt éppen steril, ahogyan csináltad... Gondolom innod kellett volna némi alkoholt előtte ahhoz, hogy a nyálad megfelelő fertőtlenítőszer legyen. Szerettem volna megszabadulni tőle, de bizonyára iszonyú dühös lennél, ha eltávolítanám magamból, így igyekeztem inkább figyelmen kívül hagyni az állandó zavaró, feszítő kínt. Franknek is van néhány piercingje, és ő is kibírta, nem lehet olyan nagy dolog.
Hangtalanul emelkedtem fel az ágyról, és lépdeltem körbe a szobát, a ruhákat keresve, amiket tegnap fürdés után te adtál rám, azután te is vettél le rólam. Épp csak hogy összekapartam őket a földről, már mentem is, hogy odakint öltsem magamra őket, óvatosan hajtva be az ajtót magam után. Nem akartalak a ruhasuhogással felébreszteni. Hamar elbújtattam magam bő nadrágodba, de a pólót nem akaródzott felvennem, bár szerettem volna takarni sebes, elnyűtt testem, de rosszul voltam a gondolatától is annak, ahogy a szövet felsőtestemre simul. Végül úgy döntöttem, hogy hagyom – a konyhába igyekezve az egyik szék támlájára helyeztem.
Az egész helyiséget felforgattam, de nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy semmi kaja nincs nálad. Annyit tehettem, hogy raktam fel kávét főzni, aztán lerogytam a székre, hátamat a pólódnak támasztva, és keserűen lehunytam a szemeimet.
Elképzeltem, hogy milyen boldogok is lehetnénk.
Egy szál alsógatyában, csipás szemekkel, nagyokat nyújtózkodva jelennél meg az ajtóban. Idejönnél hozzám, adnál egy gyors csókot, aztán megkérdeznéd, hogy aludtam. A hűtőt kinyitva együtt állapítanánk meg, hogy egy penészes lekváron kívül semmi sincs benne. Akkor megkérdeznéd: „Hová akarsz menni reggelizni?”, mire én azt mondanám: „Maradjunk inkább itthon, és rendeljünk valamit”.
Feleszméltem, amikor elkészült a kávé. Nem vagyunk valami kibaszott házaspár, hogy jogom legyen ilyesmikről álmodozni, tisztában vagyok vele. Nem szeretsz úgy, ahogy egy feleséget szeretnek... nem is szeretsz... hányszor hangoztattad, hogy csak a kurvád vagyok! Hirtelen olyan dühös lettem magamra, hogy szívesen az asztalba vertem volna a fejem. De felnőtt férfi vagyok, türtőztettem magam – szépen felálltam, és bögrébe öntöttem a kávét. A felét mohón megittam úgy, feketén, és csak utána vettem le cukrot a polcról. Észrevettem, hogy lapul mögötte egy bontatlan doboz zabpehely: az első jó dolog aznap. A fiókodat kihúzva először egy kés akadt a kezembe, úgyhogy kivettem azt, és oktalan dühvel vágtam bele a kartonba, hogy kiszabadítsam belőle az élelmet. Persze lett foganatja nagy kapkodásomnak azonnal: a kés megcsúszott, és megvágtam vele az ujjamat. Ennyit a nap legjobb dolgáról. Mintha nem lenne elég nekem az, hogy te folyamatosan bántasz, egyre durvábban! Nem, nyilván nem elég, hogyha nekem még saját magamat is büntetnem kell. Gyorsan a csap alá dugtam a kezem, elég csúnyán vérzett.
Annyi vért vesztettem az utóbbi két napban, hogy nem lenne meglepő, ha lassan kimúlnék vérveszteség miatt. Idegesen, türelmetlenül topogva vártam, hogy elálljon, de a vér sűrűn, sötéten folyt a hüvelykujjam begyéből, alig adva a víznek hígítási lehetőséget.
- Jól vagy?
Összerezzentem a hangodtól. Ez az új játékod, a hátam mögé settenkedsz reggelente, és a frászt hozod rám? Vérző kezemet a másik kezembe kulcsolva megfordultam, hogy ne kelljen a sebes hátamat látnod, de rájöttem, hogy elölről sem festhetek sokkal jobban, azzal a biztosítótűvel a kipirult mellbimbómban.
Alsógatyában álltál néhány méterre tőlem.
- Csak elvágtam az ujjam – feleltem hidegen. Sokkal hidegebben, mint szerettem volna.
Odajöttél hozzám, és magadhoz húztad sebzett kezem, mire egy csepp vér végigszaladt az ujjam hosszán, és a földre hullott. Mielőtt még jobban összemocskolhattam volna a konyhád, bekaptad az ujjam, és éreztem, hogy odabent a nyelved végigsiklik a mély vágáson. Nem is tűnt annyira perverznek, inkább egyszerűen csak erotikusnak. A mosogatónak támaszkodtam, és elnyílt szájjal, elveszejtett lélegzettel figyeltelek, észre sem véve, hogy te is engem nézel. Azután tekintetünk összeakadt, még közelebb léptél hozzám, hogy az altestünk egymásnak simuljon, és szó szerint szívni kezdted a vérem, mint valami vámpír, és én beismertem magamnak, hogy szívesen vagyok az áldozatod.
Még akkor is szivárgott a vörösség az ujjamból, amikor kiengedted a szádból, de azért egy fokkal már jobb volt, mint előtte. Zavartan megfogtam a csuklómat, és magamhoz szorítottam a kezem – még mindig túl közel álltál hozzám, úgyhogy nem sok helyem volt rá.
- Kicsi Mikey – búgtad kedvesen, valamiért mégis borsózni kezdett a hátam a hangodtól. – Hadd csókoljalak meg!
Mióta kéred bármihez is az engedélyemet? Akárhogy is, szívesen nyújtottam feléd az arcomat. Nyelved játékosan végigsiklott az alsó ajkamon, mire résnyire nyitottam a számat, hogy beengedjelek. Csókod tömény, és fullasztó volt vérem ízétől, de már megszoktam, így ennek ellenére is tökéletesen tudtam élvezni, ahogy puhán kóstolgatsz. Lassan mozdulataid hevesebbekké váltak, és felforgatni igyekeztél bennem mindent, sikerrel. A vállaimra csúsztattad a tenyered, hogy még nagyobb erővel szoríthass magadhoz, és szorítottál akkor is, amikor kiléptél a csókból, és homlokunkat egymásnak támasztva zaklatottan szuszogtál a számba.
Hirtelen húzódtál el tőlem, és magaddal rántottál engem is. Száddal futva érintetted az állam vonalát, arcomat, és fülemet, ahogy magad elé perdítettél. Akkor mögöttem álltál, karod még mindig a vállamon nyugodott, aztán lassan végigkúszott az oldalamon, és a derekamnál kötött ki. Éreztem, hogy mögém simulsz, és nyelveddel az egyik sebhelyemet érinted – összerázkódtam, és nem teljesen azért, mert kellemetlen lett volna.
- A hálószobába! – parancsoltad lágyan, de ellentmondást nem tűrően. Nem bántam, egyetlen csókod után éreztem, hogy kívánlak, és nem érdekelt az sem, hogy mi mindent kell kiállnom azelőtt, hogy megkaphatnálak. Mint oly sokszor, újfent tudatosítottam magamban, hogy nem számít, mit tervezel velem, élvezni fogom... mert te teszed velem.
Nem engedtél el akkor sem, amikor elindultam, érintésed kísért rövid utunkon. Hallottam, hogy a hátam mögött lépkedve szabad kezeddel végigsimítasz az asztal lapján, mintha vakon támaszt keresnél a haladáshoz.
Nem csuktad be az ajtót mögöttünk – megálltam az ágyad előtt, amin a takarók gyűrötten tekeredtek össze, félig a földre is lelógva, szinte üvöltve hirdetve a tegnap este erotikus történeteit. Finoman megtaszítottál, és én elengedve magam erőtlen bábként dőltem a ráncos lepedőre. Feljebb kúsztam, orromat a párnádba fúrtam, és az öblítő frissessége mellett megkerestem hajad jellegzetes szaru és cigaretta sötét illatát is. Hangosan ziháló, tömör árnyékként magasodtál fölém, derekam két oldalánál térdelve, de nem nehezedtél rám.
- Fordulj meg – kérted zavaróan nyugodt hangon. Jobban megijesztett ez, mintha kiabáltál volna. Szeretsz kiabálni velem, hát üvölts!
Nehezen vettem rá magam, hogy teljesítsem a parancsodat, de végül megtettem, mielőtt még felidegesíthettelek volna mozdulatlanságommal. Te, szinte meg sem várva, hogy elhelyezkedjek, az ágyékomra ültél, és ugyanabban a másodpercben felemelted a jobb kezed, és könnyed, magabiztos mozdulattal kést szegeztél a torkomnak.
Ugyanazt a kést, amivel ki akartam nyitni a zabpehely csomagolását, és amivel elvágtam az ujjam. Biztosan tudtam, hogy a konyhaasztalon hagytam... te pedig észrevétlenül magadhoz vetted a hátam mögött, amikor elmentünk mellette.
Mind a ketten teljes mozdulatlanságba merevedtünk, én azt hiszem, még levegőt sem mertem venni, te pedig magad voltál a nyugalom, és a megingathatatlanság példaképe. Csak néztük egymást.
És most mit akarsz csinálni?

Gerard:

Az utolsó pillanatig hánytak egyik végletből a másikba a kétségek, azonban amikor ott ültem rajtad, ujjaim az egyszerű, de éles konyhakés markolatán, már egészen biztosan tudtam, hogy képes vagyok megtenni.
Gyönyörű voltál ahogy rémült szemeid nekem szegeződtek, ártatlan ámulatot pislogva a barnával zavaros zöldbe. Hajtincseid kuszán borultak sima homlokodra, cserepes ajkaid lassan elváltak egymástól, és valami furcsa, mély, nyögéshez hasonló, attól mégis oly távoli hangot hallattál. A kés élét pontosan az ádámcsutkád fölé helyeztem, ahol a legpuhábbnak, és a legsebezhetőbbnek gondoltalak.
Ha ügyes vagyok, nem fog sokáig tartani.
Észre sem vettem, hogy görcsösen, szinte kétségbeesetten mosolygok rád.
Vigyázva, hogy a kést tartó kezem ne csússzon meg, és ne is remegjen, kicsit megemeltem magam, és fél kézzel kezdtem lehúzni a nadrágodat. Nem segítettél, és nem is akadályoztál engem, meg sem moccantál – csak néztél nagy, száraz, ragyogó szemekkel. Kényelmetlen pózban sikerült elhelyezkednem a combjaidon, de kezembe tudtam venni ernyedt farkadat.
És értek ahhoz, hogyan izgassalak fel, még ha nem is akarod. Ha nem is kívánod. Még ilyen helyzetben is.
Testvérgyilkosság.
De te boldogan fogsz meghalni, teszek róla.
Hosszú percekig pihegni sem mernél, és ezért nem hibáztathattalak, de a tested akkor is reagált rám, engedelmesen, éppen ahogyan az elmúlt tíz év alatt oktattam rá. Láttam, hogy melletted nyugvó, eddig mozdulatlan kezeid ökölbe szorulnak, és hangosan, szárazon nyelsz egyet, aminek köszönhetően a kés éle vadítóan a bőrödbe mélyedt, de nem annyira, hogy sebet ejthessen rajtad. Láttam az arcodon, hogy mondani akarsz valamit, csak nem tudod, hogy mit, és én nem is akartam, hogy megszólalj. Nem akartam, hogy rosszul megválasztott szavaiddal szétrombold az utolsó perceinket, így hát úgy döntöttem, azelőtt válaszolom meg kérdésedet, mielőtt feltehetnéd nekem.
- Ha már meg akarsz halni – mondtam nyugodtan, egy idegen ember hangján. -, legalább én legyek az, aki megöllek.
- Nem akarok meghalni – mondtad erre halovány, beteges hangon.
- Nem kell hazudnod nekem – feleltem halkan, megértően. – Tudom.
- Nem! – szakadt ki belőled hirtelen, hangosan ez az egyetlen szó.

Mikey:

Gyorsan kellett csinálnom.
Soha, semmiben nem ellenkeztem veled, és azt hittem, sokkal nehezebb lesz. Te sem lepődhettél meg jobban, mint én, amikor hirtelen felemeltem a kezeimet, és egyetlen erőteljes mozdulattal lelöktelek magamról. Úgy hátraestél, hogy kishíján a földön kötöttél ki, és össze-vissza csapkodtál a karjaiddal, hogy valahogy az ágyon tartsd magad. Annyira csodálkoztam, hogy ez történik, hogy simán hagytam, hogy újra rám mássz. Ügyetlenül, de fenyegetően tartottad kezedben a kést, és dühös, szinte állatias morgással támadtál rám újra. Sikerült időben magam elé rántani a kezemet, és éreztem, hogy az alkaromat végighasítod a pengével. Elárasztott a haragos, fojtogató fájdalom, felültem, hogy nagyobb erőt tudjak kifejteni, és megragadtam a jobb csuklódat, hogy távol tartsam magamtól a kést. Tudod, úgy verekedtél, mint egy lány, bal kezeddel a hajamba markoltál, és megrángattál, hogy jobb belátásra téríts. Akkor viszont már nem hagytam magam, orrba vágtalak, mire rögtön elengedtél, hogy fájdalomtól eltorzult arcodhoz nyúlj. Mielőtt magadhoz térhettél volna, erősen megcsavartam a csuklódat, te felkiáltottál, és minden további küzdelem nélkül elejtetted a kést. Azonnal lecsaptam rá, és felvettem – te csak ültél, egyszerre szorongattad a csuklódat, és takartad vérző orrodat. Bár a félig lehúzott nadrágom akadályozott, mégis feltérdeltem, és ezzel teljesen föléd magasodtam.
Annyira egyszerű volt!
És ha tudnád, hogy megbántam! Dühös voltam, és a kés kezemben olyan hatalmat adott feletted, amiről sosem álmodozhattam – és valójában soha nem is vágytam rá. De tudod, Gerard, nem csak arra jöttem rá, hogy nem vagy te nekem mindenható uram, hanem arra is, hogy mindezidáig így hittem. És még valami, hogy tévedtél.
Mi mindenben tévedtél még? Az elmúlt tíz évemet légbuborékokból építettem, és senki sem látta rajtam kívül, még te sem.
Újra megfogtam a csuklódat, amiből az előbb csavartam ki a kést, és magam felé rántottalak. Fájdalmasan felkiáltottál, majdnem orra buktál, aztán furcsa, nagyra kerekedett szemekkel néztél rám. Remegett a kezem, ahogy feléd irányítottam a kést, mintha valami pisztolyt fognék rád.
- Mit szólnál hozzá, ha most te lennél az én ribancom, Gerard? – kérdeztem fenyegetően. Nem akartam, mégis megállíthatatlanul buktak ki belőlem a szavak. Azután pedig rögtön cselekedtem is, még közelebb rántottalak magamhoz, a kést ezúttal ugyanoda illesztve a torkodhoz, ahová te is helyezted nekem. Fájdalmasan nyeltem egyet a látványtól. Még akkor sem tettél semmit, amikor hátralöktelek, és egészen kevés ellenállást mutattál csak, amikor a boxeredet rángattam le rólad.
Újabb dolog, amit nem hittem volna, magamról: felizgatott a meztelen tested látványa, és szokatlan kiszolgáltatottságod. A legrosszabbat hoztad ki belőlem. Aztán rájöttem, hogy minden bizonnyal te is ugyanezt érezted, minden egyes alkalommal, amikor velem csináltad, tehát mégsem lehet annyira rossz dolog.
Vagy ha mégis, bűnösek vagyunk mindketten.
Az ágyékodnak dörgöltem magam, hogy érezd a merevedésemet – te a legkisebb mértékben sem voltál beindulva, de ez valahogy nem tudott érdekelni. Nem voltam biztos abban, hogy meg akarom tenni... Sosem csináltam. Így igaz, tíz év alatt mindig te voltál az, aki megdugott engem, és én téged sosem. Persze úgy sejtettem, csináltad te passzívként más fiúkkal, csupán engem arra tartottál, hogy ilyen módon éld ki magad. A kis kurvád voltam mindig, és fizetségképpen elég volt nekem néhány kedves érintés, vagy egy „szeretlek”.
Hát, ennek most vége. De egy életre.
Ügyetlenül markoltam a combodba, hogy megemeljem a lábad, mindvégig felfelé figyelve, hogy a kés a torkodnál maradjon.
- Mikey! – szólaltál meg végre riadtan. – Ugyan már, nem akarsz te engem bántani.
Hiába próbáltad leplezni, igazi félelem volt a hangodban, és elmosolyodtam tőle. Nagyon is bántani akartalak!
- Ne vedd azt olyan biztosra – közöltem továbbra is ugyanazzal a vigyorral.
Elhúztam a kést a nyakadtól, és fürge mozdulattal végighúztam az arcodon. Kezdtem jól ismerni a fájdalmas kiáltásodat, és ezzel együtt kezdtem megkedvelni is.
Nem volt mély vágás, de azért a vér rendesen kicsordult belőle, és az ágyneműre csepegett. A kést azonnal visszanyomtam a nyakadhoz, mielőtt még valami megfordulna a fejedben.
Tegnap az én vérem áztatta a lepedőt, ma pedig a tiéd fogja.
Azután már nem ellenkeztél, úgy tártad szét előttem a lábaidat, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Szabad kezemmel a bejáratodhoz illesztettem a farkamat, és csak az arcodat figyelve, nehogy bármiről is lemaradjak, betoltam neked.
Felkiáltottál, Istenem, olyan hangosan, és védekezni próbáltál, de nem hagytam... Nem csak neked fájt, nekem is, annyira szűk, és száraz voltál, de nem hagyhattam abba, be kellett fejeznem, hajtott az orgazmus utáni vágy, és talán az is, hogy megbüntesselek, mindazokért a dolgokért, amiket elkövettél ellenem.
De hiszen én akartam. Sosem követtél el erőszakot, hiszen mindig élveztem, akármennyire is durva voltál velem.
Én pedig egyszerűen csak megerőszakoltalak. Tudtam, és mégsem volt megállás.
Beléd élveztem, ahogy te belém hány és hány alkalommal!
Azután rögtön kihúztam a farkam, és megláttam, hogy vérzel.
Megrettentem, és szörnyű rosszullét tört rám. Sosem akartalak bántani! Hiszen szeretlek! Elhúztam a kést a torkodtól, én magam is elhúzódtam, és messzire hajítottam a gyilkos szerszámot. Hallottam, ahogy hangosan csattan a szobád sarkában. Olyan messzire akartam kerülni tőled, amennyire csak tudok, de képtelen voltam felkelni az ágyról, hogy meneküljek.

Gerard:

Már régen nem szorítottad a kést a torkomhoz, de én még mindig képtelen voltam megmozdulni. Feküdtem az ágyon abban a pózban, ahogy hagytál, és még mindig rettegtem.
Nem a fájdalom volt a legrosszabb. Még csak nem is a megalázottság. Nem, ez valami egészen más volt... Azt hiszem a hála, hogy mégsem öltél meg, amikor azt hittem, hogy meg fogsz. Vagy a vágy, bárcsak mégis megtennéd.
Végül két kezemmel eltakartam az arcomat, és sírva fakadtam. Forrón, megállíthatatlanul folytak a könnyeim, mint a vér.
Én ezt minden nap megtettem veled. Még sokkal rosszabbakat is, összevertelek, megsebeztelek, és megerőszakoltalak számtalanszor. És mindezt tűrted! Ennyire féltél tőlem?
És én képes voltam elhitetni magammal, hogy érted teszem, holott valójában csak kínozni akartalak.
Miért? Hiszen szeretlek!
Nem törődve a fájdalommal, ami ezzel jár, felültem, és oktalan könnyeimen át néztelek, ahogy az ágy végében kucorogsz, kezeiddel átfogod a térdeidet, és nem mersz rám nézni. Szánalmas látványt nyújtottál, és közben valahogy mégis gyönyörűbb voltál, mint valaha, egyszerre összetört kisfiú, és felnőtt férfi, a gyilkos, és az áldozat, az én Mikeym, és valaki egészen más ember, akit nem is ismerek. És talán még te sem.
Majdnem megöltelek, és tévedtem.
Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy kimondjam a rövid, és mégis ólomsúlyú mondatot.
- Be kell ezt fejeznünk.



Epilógus

Egy év múlva

Mikey egy szál vékony pizsamában, mezítláb sietett végig a hűvös folyosón. Azon az éjszakán különösen hátborzongatónak tetszett félhomályos szobája, amit egyébként is elismertek a Paramour legijesztőbb helyiségének, az örökkön pislákoló, csupasz villanykörtével, a csend pedig egyenesen fenyegetően csengett a fülébe. Ezért döntött úgy, hogy nem marad tovább ott egyedül, és elindult a jól ismert útvonalon Gerard szobája felé.
Nem egyszer látogatta meg a bátyját ezekben a késői órákban, amikor úgy érezte, magánya lassan felemészti. Nem zavarta fel a mélyen álomvilágában járó Gerardot, amikor óvatosan kinyitotta ajtaját, és belopódzott. Végignyúlt a földön, egy koszos pulóvert használva párnának, és megpróbált ott elaludni. Nem éppen a legjobb körülmények, mégis sokkal megnyugtatóbb, mint a maga zord, félelmetes szobája.
Gerardnak nem tűnt fel az éjjeli látogató. Látszólag tényleg békésen aludt, teste mozdulatlan, némán pihegett a takaró sötétjében, azonban szempillája nyugtalanul rezgett. Olyasféle nyomasztó, zavaros rémálmok kínozták, mint az utóbbi időben minden éjjel, amit sem elmondani, sem leírni, sem dallamba foglalni nem tudott.
Felriadt, lendülettel ült fel az ágyban, és mikor felfogta, hol van, nehéz fejét tenyereibe temette. Nagy sokára nézett csak oldalra, akkor pillantotta meg az őt figyelő öccsét. Elmosolyodott.
- Rossz álmok megint? – kérdezte Mikey halkan, megértően.
- Itt vagy megint? – kérdezett vissza Gerard ugyanazzal a hangsúllyal, törődőn.
Mikey válasz helyett visszaejtette fejét hevenyészett párnájára, és a sötét plafon felé fordította tekintetét.
- Nem jössz fel? – kérdezte Gerard, mint minden egyes alkalommal, amikor azon kapta öccsét, hogy a szobájának padlóján fekszik. – Kényelmetlen lehet ott a földön.
Mikey, mint mindig, most sem felelt, rezzenéstelen arccal nézett felfelé, olyan sokáig, hogy a másik már azt hitte, elaludt. Aztán hirtelen, aprót szusszanva, bizonytalanul, mégis felállt. Gerard sietve arrébb kúszott az ágyon, és felhajtotta a takarót, hogy Mikey is alá bújhasson. Aztán csak feküdtek egymás mellett, még mindig hallgatva, és titkolni igyekezve enyhe boldogságukat, és riadalmukat.
Végül Gerard volt az, aki nem bírta tovább. Éppen csak közelebb húzódott Mikeyhoz, hogy hozzáérjen, erre ő felé fordult, és átölelte.
Gerard is szorosan a karja közé fogta az öccsét, arcát a hajába fúrta, és felsóhajtott.
Régóta nem osztoztak már ehhez hasonló intim pillanaton.
Az elmúlt egy év sok szempontból pokoli volt... Különösen az az egy hónap a nyáron, amikor egyáltalán nem találkoztak. Még csak nem is beszéltek.
Ez alatt az idő alatt mind a ketten újra felépítették az életüket, és a barátnőik mellett olykor még el is hitték, hogy minden rendben van. Hogy normálisak. Hogy tudnak egymás nélkül is létezni.
De Mikey, holott megtehette volna, sosem lépett ki a My Chemical Romance-ből. Sosem akart elszakadni a bátyjától. És Gerard sosem kérte, hogy tegye meg.
Még akkor sem, amikor igazán szenvedtek a másik közelségétől.
Egymás testéhez simulva most fagyott tagjaik feloldódtak a kellemes melegben, és a ház nyomasztó légköre valahogy könnyebbnek érződött.
- Itt maradsz? – kérdezte Gerard puhán. Ujjai finoman játszottak Mikey hajával.
- Igen – felelte Mikey megkönnyebbülve. – Igen.

VÉGE

<<előző rész

2 megjegyzés:

  1. A vége ellenére még mindig ez a kedvenc MCR ficem... xD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha, valószínűleg egoizmus ezt nyíltan kimondani, de nekem is. XD

      Törlés