The way you like it 3. rész

Újra Gerard. Vajon rendbe tudja hozni a dolgokat, miközben úgy tűnik, hogy kettejük körül lassan széthullik a világ? Vajon képes segíteni Mikey-n?

Gerard

12.

Igazából nem haragudtam Frankiere. Kizárólag rád haragudtam, de el sem tudod képzelni, hogy mennyire. Hiszen tudtam, hogy Frank végül nem fogja otthagyni az MCRt, nem, túlzottan szeret ő ahhoz zenélni. Majd túlteszi magát rajta, és minden ugyanúgy folytatódik tovább, ahogy eddig is volt. De benned már korántsem voltam annyira biztos, hiszen a pokolba is, hátat fordítottál, és elrohantál, mire kéne gondoljak?

Nemnemnemnem, nem hagyhatsz el. Ez hülyeség.

Miért érzem mégis azt hetek óta?

Fogalmad sincs, hogy mennyire nagyon szükségem van rád. Magamnak akarlak tudni, minden módon, ahogyan még nem. Meg kell értened, tudatosítanod kell, a kurva életbe is, hogy az enyém vagy. Senki másé, még a magadé sem. Csak az enyém.

Látnom kell, ahogyan mindent megengedsz nekem.

Különben is, mocskos szajha vagy! Akármit is csinálok, semmi nem elég neked! De nem beszélsz velem, sosem beszélsz. Miért nem vagy képes kimondani? Az istenit, talán jobb is, amíg nem teszed. Nem akarom hallani, ahogyan kidobsz, mint egy szeletnyi használt wc-papírt, ami csak arra volt jó, hogy törölgesd vele a csinos kis seggedet. Annyi éven át! Nem volt végig hazugság... De tudom, hogy most mit forgatsz a fejedben, ismerlek, és őrülten dühös vagyok rád!

Hagyod nekem mindazt a fájdalmat, amit okozok... és elélvezel a könnyeiden keresztül. Nem fogom fel a beteg lelkedet, de a magamét sem. Annyira szeretlek, hogy mindezeket megteszem veled. Úgy értem, érted.

Még soha nem tettem ennyire durva dolgokat, és még sosem élveztem ennyire a szexet, és az erőszakot együtt. Teljesen begőzölök tőle! De te hogy bírod élvezni azt, hogy megsebezlek? Megteszem, tudod, elég könnyedén, mert annyira gyűlöllek. Hogy tudsz ennyire gyönyörű lenni? Olyan kibaszott gyönyörű minden egyes sebhely is a testeden, amit alkottam rád. Meg kellett jelöljelek. Az enyém kell legyél, tudod? Hiszen nem hagyhatsz el, ezer helyen beléd van vésve a nevem. Felittam a véred, azt a sós-édes véred, mintha nem volna elég, hogy egyébként is egy vérből valók vagyunk. És imádtam az ízed, tudod? Jobban, mint akármit a világon.

Meg kellett volna törjelek teljesen. Mindent megtettem érte! Muszáj elhagynod saját magadat is, hogy velem maradhass!

Hát nem vagy képes mindent feladni értem? Nem érted, hogy szükségem van rád?

Azt akarom, hogy szeress! Hogy én legyek az egyetlen a világon, akit szeretsz! Hogy csak és kizárólag én létezzek neked!

És ha szükséges, ezért képes leszek kiölni belőled minden emberit. Isten látja lelkem, ha kell, addig kínozlak, míg csak egy roncs marad majd belőled. Hiszen te még azt is élvezni fogod!

Vajon mikor váltál ilyenné?

Megőrjít a megadásod. Kíváncsi vagyok, hogy lenne-e olyan, amit nem hagynál nekem. Tudom a választ, te jó ég, nincs olyan!

Nagyon dühösek, és zavarosak voltak a gondolataim, ahogy ültem ott magamban a turnébuszon, és már sokadik cigire gyújtottam rá. A srácok biztosan odalesznek a boldogságtól, hogy összebüdösítettem mindent... De végülis mindegy. Frankie kilépett, te meg leléptél. Van jobb dolguk is.

Miért nem mentem utánad?

Már tajtékzottam a dühtől. Csak gyere vissza! Ígérem, nem úszod meg annyival, hogy elnyomom a combodon a cigit!

Te ordas nagy cafka, milyen rohadt nagyot élveztél a markomba! Még mindig csillog a nedvességtől. Aztán meg leléptél ahelyett, hogy viszonoztad volna. Milyen dolog ez? Legalább annyit megtehettél volna, hogy leszopsz.

Majd én megtanítlak a jó modorra!

Sokára nem jöttél vissza. Frankie sem, és Rayt, meg Bobot sem láttam.

Nem igazán így képzeltem el ezt a szabadnapunkat!

Úgyhogy végül úgy döntöttem, hogy lefekszem aludni. Úgyis keveset szunyáltam az éjjel, neked köszönhetően. Te idióta, te eszetlen idióta, képes volt odajönni hozzám? Mindent teljesen elrontottál!

Minden miattad történt. Az összes sebet a testeden magadnak köszönheted. Ó, tudom én, hogy élvezted! De én is.

Olyan kibaszott gyönyörű vagy! A sok vér, Istenem, az még gyönyörűbbé tett.

De talán, ha sikerül tönkretennelek, már senki más nem fog szépnek látni rajtam kívül. Akkor végre az enyém leszel.

Ruhástul dőltem az ágyba, és egészen észrevétlenül aludtam el. Rólad álmodtam.

Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, amikor felriadtam a telefonom csörgésére. Félkómásan lestem a kijelzőt. Anyu hívott. Basszus, nem volt kedvem akkor a hülyeségeihez! Mármint, szeretem, te is tudod, de időnként kikészülök tőle, főleg, ha felébreszt. Na mindegy, azért felvettem.

- Szia anya – szóltam bele rekedten az álomtól.

- Gerard – felelte vékony hangon. Uhh, azonnal hallottam, hogy valami nem stimmel.

- Mi a baj? – Egy másodperc alatt kiszállt az összes álmosság a szememből.

- Jaj, kisfiam... Mikeyról van szó – mondta, és gyanúsan szipogott egyet. – Kórházban van.

Olyan gyorsan pattantam fel, hogy majdnem bevertem a fejem az emeletes ágy aljába. Elmondom neked, mert egyáltalán semmit sem akarok elhallgatni: tudom, hogy rossz ember vagyok, de elsőre én nem megijedtem, vagy akár aggódtam érted, hanem dühös voltam. Azt hittem, hogy képes voltál kórházba vonulni a sérülésekkel, amiket okoztam neked, pedig, baszd meg, azért annyira nem voltak durvák, hogy össze kelljen varrni, vagy akár professzionálisan lekezelni. Azt hittem, hogy képes lennél elárulni.

- Mi történt? – kérdeztem remegő hangon.

- Jaj, ha tudnám! Édes Jézus, nem tudom, de nincs magánál... Alicia találta meg őt otthon, és... és az orvos azt mondják, hogy nem tudják, mikor lesz jobban, és... Gerard, ide tudnál jönni? – A végére anyu konkrétan sírva fakadt.

Döbbenten ültem az ágy szélén, teljesen döbbenten, és semmi értelmeset nem tudtam kinyekegni.

- Mi történt Mikeyval? – ismételtem meg a kérdést enyhén hisztérikus hangon.

- Valaki megpróbálta... – elcsuklott a hangja, megpróbálta lenyelni a könnyeit. Nem ment neki. – Valaki meg akarta ölni az öcsédet!

Édes Istenem, ezek azt hiszik, hogy meg akartalak ölni! De én nem tettem semmi olyat, ami kórházba juttathatott volna! Tudom, hogy nem tettem! Tökéletesen jól voltál, amikor kiszaladtál a buszból. Kibaszottul tökéletesen voltál. Akkor mi történt? Mégsem a sebhelyekről volna szó?

- Jól van? – kérdeztem bután. Hogy a picsába lennél jól? Különben anyu nem zokogna itt a telefonba!

- Nem, nincs jól – mondta összetörténten. – De életben van.

„De életben van.” A kurva életbe, ez szörnyen hangzik. Egyszerűen iszonyúan! Úgy éreztem, hogy az összes belső szervem egy pillanat alatt gombostűnyi méretűre zsugorodik.

- Anyu, azonnal indulok! Csak kérlek, hívj ha valami, jó? Hívj azonnal, jó?

- Persze, hogy hívlak, kicsim – felelte anya, és én leraktam a telefont, mert úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, rögtön kifakadok.

Mégsem fakadtam ki.

Kicsörtettem a konyhába, de nem találtam senkit sem. Viszont már sötét volt, úristen, egész nap aludtam volna? Persze, kikészültem az utóbbi koncertek alatt, de ennyire?

Te ki tudja mit csináltál egész nap, mialatt én aludtam, és most kórházban vagy?

De nem értem!

Már indulni akartam, de még előtte felhívtam Frankiet. Sokáig csörgött ki a mobilja, nem vette fel. Persze, elfelejtettem, hogy éppen utál engem, és undorodik tőlem. Mégis őt hívtam, hiszen ő a legjobb barátom. Vagy volt, vagy nem is tudom.

Miután beláttam, hogy akármeddig csörgethetem, úgysem fog felelni rá, felhívtam inkább Rayt. Ő rögtön felvette. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy pontosan miket mondhattam neki, komolyan mondom, nem emlékszem rá, teljesen magamon kívül voltam.

Vonattal mentünk Jerseybe, mert az a legegyszerűbb, és a leggyorsabb. Otthagytuk a turnébuszt a hotel parkolójában, át sem öltöztünk, úgy mentünk, ahogy voltunk. Azt hiszem, Ray felhívta Briant, hogy mondja le a másnapi koncertünket, nem tudom, az egész nem érdekelt. Csak rád tudtam gondolni.

Ha csak eszembe jutott, hogy mennyire dühös lettem, amikor anyu azt mondta, hogy kórházban vagy, majdnem szétvetett a bűntudat. De hát mindenki más is arra gondolt volna elsőre a helyemben! Egy utolsó, szar alak vagyok.

Már féltettelek.

Ki bántott téged? Az istenit, nem én voltam! Én nem bántottalak!

Egy szót sem váltottunk a srácokkal a vonaton, vagy ha mégis, én nem hallottam. Azt hittem, hogy azon nyomban meg fogok őrülni, újra és újra felhívtam anyut, hogy mondjon valamit, hiába szólt, hogy úgyis hívni fog, ha történik valami. Nem akartam belegondolni abba, hogy mi az a valami.

Őszintén? Nem akartalak elveszíteni. „De életben van.” Meghalnék nélküled.

Elszívtam az összes cigimet, és Frank, aki addig csak laposakat pislogva figyelt a szeme sarkából, megkínált eggyel. Azt hiszem, egy kicsit részeg volt, amit szégyellt. Nem róttam fel neki.

Hajnalra értünk Belleville-be. Emlékszem minden egyes lépésre, amit megtettem a kórház felé menet, emlékszem a kövér nővérke vékony, irritáló hangjára, ahogy megmondta, melyik szobában találunk meg téged. Emlékszem arra, hogy a szüleink milyen pózban ültek a folyosón azokon a vacak, műanyag székeken, és anyu karjaira, amiket kétségbeesett körém font, amikor meglátott.

- Hey, minden rendben. Mikey jól van – mondta apa, felállt, és átkarolta anya vállát. – Csak most... kómában van. De rendben lesz.

- Mikor fog magához térni? – kérdeztem vékony hangon.

- Azt még nem tudni – felelte gyászosan apu.

- Bemehetek?

- Most Alicia van benn nála. De mindjárt kijön, és akkor...

Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit mond, semmi sem tudott volna megakadályozni abban, hogy belépjek a kórterem ajtaján. Egészen pici kis helyiség volt, fehér, és zöld színű, kórházi zajokkal és szagokkal.

Alicia az ágyad szélén ült, és a kezed fogta. Nem is volt annyira szörnyű, mint ahogy képzeltem, csak sápadt voltál az undok neonfénytől, a vacak, kórházi takaró alól kilógott a vékonyka karod, amibe egy baszott nagy tűt döftek. Infúzió. Megtántorodtam a látványától, de különben olyan volt, mintha aludnál. Napok óta nem tudsz aludni, édes, legalább kialszod magad.

Alicia csak akkor vette észre, hogy bementem, amikor közelebb léptem hozzád, egyenesen mellé. Akkor rámvillantotta a tekintetét, óvatosan kicsúsztatta a kezét a tiedből, és felállt. Nem törődtem vele sokat, csak téged néztelek féltőn. Egészen megnyugodtam a látványodtól, hiszen olyan szép, és aranyos voltál mint mindig. Csak a szemüveged hiányzott az orrodról. De aztán Alicia hirtelen, és nagyon erősen orrba vágott.

Csillagokat láttam, azt sem tudtam, hogy mi van. Az orromhoz nyomtam a kezem, és már éreztem is a vérem ízét a számban. Azta, rohadt erős keze van.

- Mi a fasz van? – kérdeztem értetlenül.

- Még kérded? Takarodj innen! – üvöltött rám.

Meg sem mozdultam, nem is feleltem, csak meglepetten pislogtam rá.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy miattad fekszik itt? És még idetolod a képed?? – folytatta magából kikelve.

- Én nem csináltam semmit! – védekeztem fájdalmas arckifejezéssel. Anyám, ez a csaj betörte az orrom.

 - Nekem nem tudsz hazudni, kurvára mindent tudok. Csak egyet mondj meg, egyetlen egyet, hogy miért?!

- Mit miért? – kiabáltam már én is vissza.

- Miért bántod ennyire az öcsédet? Hát nem látod, baszd meg, hogy mit csinálsz??

- Nem én...

- Kurvára ki akarta nyírni magát, és kurvára miattad! Beszedett egy doboznyi nyugtatót, ráivott, és most nézd meg... NÉZD MEG!! Itt fekszik kómában! Esküszöm, ha bármi baja esik, esküszöm ha... én meg foglak ölni téged, Gerard Way, világos? Kurvára meg foglak ölni!

- Én nem adtam neki okot rá! – feleltem reszketve a dühtől. Nem álltam messze attól, hogy felképeljem én is őt, holott sosem vertem lányokat.

- Nem, te csak... összevagdostad, és megerőszakoltad. Felesleges tagadnod, tudom, hogy te voltál.

- Én nem – vágtam rá reflexből, aztán gondolatban vállat vonva inkább máshogy folytattam. – Az nem volt erőszak. Mikey is akarta, ő is élvezte!

- Gerard – Alicia addigra már egészen elcsendesedett. –, hogy lehetsz ennyire vak? Mikey mindent élvez, amit te élvezel. Nem gondoltál még arra, hogy nem kéne ezzel visszaélned? Hogy lehetsz ilyen kegyetlen vele? Nem veszed észre, hogy mennyire terrorban tartod?

Megrettentem a szavaitól. Természetesen tudtam, hogy semmi sem igaz abból, amit mond, de iszonyú volt hallani. Nem akartalak otthagyni, de lehetetlen volt maradnom abban a helyiségben, remélem, ezt te is belátod. Nem kiabálhattam a menyasszonyoddal előtted, még akkor sem, ha közben nem voltál magadnál.

De hiszen ő már csak az ex-menyasszonyod, én pedig a testvéred, és egyben a szeretőd is. Neki nincsen joga ott lenni veled, és nekem van.

Mégis képes voltam kirohanni tőled. Nem törődtem a családommal, és a barátaimmal odakint, elszáguldottam mellettük, azt sem tudtam, hogy hova tartok. Végül valahogyan egy mosdóban kötöttem ki. Egyenesen a vécé felé tartottam, térdre estem, és kihánytam a gyomrom egész tartalmát. Ami nem volt túl sok.

Nem tudom, hogy mi ütött belém. Az a sok aggódás, az egész éjszakai út, a vékony kis tested a piszkosfehér orvosi ágyneműk közt, Alicia, és a vér íze a számban, egyszerűen túl sok volt. Nem is mozdultam el onnan, nem volt lelkierőm feltápászkodni a földről, és elválasztani a homlokomat a hűvös, műanyag wc-kagylótól, pedig biztosan undorítóan mocskos lehet. Úgysem annyira, mint én.

Hamarosan össze kellett szednem magamat, mert hallottam, hogy valaki belép a helyiségbe, és becsukja maga mögött az ajtót. Nem akartam, hogy bárki is meglásson így. Lehúztam magam után a vécét, és a csap felé vánszorogtam. A tükörből láttam, hogy csak Frankie áll az ajtóban bizonytalanul.

- Jól vagy? – kérdezte végül.

- Jobban, mint Mikey – mondtam szúrósan, mintha ő tehetne az egészről. Nem vette fel, ugyanolyan mozdulatlanul állt az ajtóban, amíg ki nem öblítettem a számat, hogy megszabaduljak a hányás, és a vér ízétől. Csurom vörösség volt az egész arcom. Akkor sem nézett fel rám, amikor végeztem, és felé fordultam.

- Gerard – mondta halkan, szinte félve. – Ugye nem te csináltad?

Csak álltam ott, és nem tudtam, mit feleljek. Hazudjak neki, a legjobb barátomnak? Hiszen egész életemben azt tettem! Tudom, hogy ő aztán az égvilágon semmiről sem tehet, mégis legszívesebben megütöttem volna. Szerettem volna addig ütni, míg egy életre el nem hallgat. Nem lenne szabad tudnia, amit tud. Meg kéne ölnöm azért, amit tud.

Istenem, ez őrültség. Senkit sem akarok megölni. Frankiet sem, de legfőképp téged nem.

- Én nem akartam ártani neki – mondtam végül rekedt hangon, őszintén. – Tudom, hogy nem értesz meg, de szeretem őt. Mindennél jobban.

Jól esett kimondani. Soha, senki előtt nem mondhattam ezt ki, és most olyan volt, mint egy mázsás tehertől szabadulni meg. Nem is tudtam, hogy ennyire lehúz ez a titok.

- Érdekesen mutatod ki – felelte megvetően.

Erre az egyetlen mondatára az előbb elszállt haragom kétszeresen tért vissza. Egy másodpercet sem gondolkoztam, Frank elé léptem, megragadtam elől a pólóját, és alaposan megrángattam. Hirtelenjében nem is tudott védekezni.

- Mit képzelsz magadról, ki vagy te, hogy ítélkezel felettünk? – üvöltöttem a képébe.

Nem akart bántani engem, mert csak annyit tett, hogy próbálta lefejteni a ruhájáról az ujjaimat, nem is túl durván.

- A barátotok vagyok, oké? Nyugodj le, Gee!

- Hát baszd meg! – kiabáltam, és rángattam tovább, de nem akartam megütni, sosem voltam jó a verekedésben. – Jobb, ha tudod, hogy miattad van az egész! Nem lett volna szabad azt mondanod, hogy kilépsz a bandából!! Gondolkozz!! Azért csinálta, baszd meg, kizárólag azért, hogy ne neked kelljen elmenned. Remélem, most kurvára boldog vagy!

A szavaimra Alicia példáját követve ő is orrbavágott. Nem kellett volna meglepődnöm rajta, de hirtelenjében mégis csak arra voltam képes, hogy eleresszem.

- Ez nem igaz, te is tudod! – fakadt ki, és láttam, a határán van annak, hogy újra megüssön.

Én már nem akartam. Verekedjek össze vele a kórház mosdójában, mikor ott fekszel nem messze tőlünk, kómában? Őrültség!

- Kérlek, Frankie – hebegtem szánalmasan. – Legalább te ne gyűlölj engem!

- Senki nem gyűlöl téged, Gee – mondta visszafojtva a haragját. Nagyra becsültem, amiért képes rá. – Én csak szeretném érteni!

- Sosem fogod érteni! – kiáltottam fel fájdalmasan. Istenem, az egész jelenet annyira drámai volt, és annyira szörnyű, hogy képes lettem volna elröhögni magam rajta. Az előbb még meg akartam verni, aztán a nyakába vetődtem, és megcsókoltam.

Csak azért csináltam, mert annyira nagyon kivoltam, kedves volt velem, és nekem vigaszra volt szükségem. Persze először el akart húzódni, de nem engedtem, és nem is próbálkozott olyan nagyon. Tudom, hogy csak azért hagyta, azért viszonozta, mert érezte, hogy erre van szükségem. Sokszor csókolózunk, de a legtöbbször csak poénból, vagy mert izgalmas, néha meg annyira fel voltunk dobva, és hirtelen nem tudjuk jobban kifejezni a szeretetünket egymás iránt.

De meg kell értened, hogy az ő csókja nem olyan, mint a tied. Nem követel, nem birtokol, nem ad. Csak egy kedves gesztus. Nem mondom, hogy nem ébreszt szenvedélyt mind a kettőnkben, de sosem akartunk tovább menni. Nem kívántuk igazán egymást – csak azt a csókot.

Bele sem gondoltam, hogy az előbb hánytam, és biztosan kurva büdös a pofám. Mégsem húzódott el tőlem, inkább még közelebb vont, és lágyan simogatta a hátam. Hosszú idő után választottam csak le az ajkaimat az övéiről, és azután már csak öleltem, szorosan bújtam hozzá.

Hát végülis úgy tűnik, hogy mégsem lök el magától a legjobb barátom miattad. Pedig megérdemelném, igaz, talán tényleg önző voltam. Talán mégsem ismerlek tökéletesen. Hogy máshogy fordulhatott volna ez elő?

Aliciának meg kell értenie, hogy melletted maradok.

- Jobb már? – kérdezte Frank halk hangon.

Nem érdemlem meg, hogy törődjön velem. Jézusom, Frank sokkal jobb ember nálam. És nálad is! Hogy voltál képes ilyet tenni magaddal? Ugyanazon a módon, ahogyan én is mérgeztem magam évekig? Talán csak baleset volt. Nem akartál meghalni, csak véletlenül túlzásba estél, nem igaz?

Képes lennél elhagyni engem? Hát nem tudod, hogy belehalok?

Baszd meg, lehet, hogy önző vagyok, de te is. Miért nem voltam elég neked?

- Aha – hazudtam Franknek, és elléptem tőle. – Ne haragudj.

- Oké – mondta mosolytalanul. – Menjünk vissza Mikeyhoz.

13.

Mindenek előtt egy normális szobát kerítettem neked. El is vittelek volna egy másik kórházba, úgy értem, a legjobb kórházba, ami csak létezik az államban, vagy inkább az USÁban, de eléggé nagy meggondolatlanság lenne egy kómás beteget szállítgatni jobbra-balra. Semmit sem tudok a kómáról. A kurva életbe, soha semmit sem kellett tudnom róla.

Legalább lélegeztél magadtól. A reflexeid nagyszerűen működtek – talán még hallottad is, amit mondtunk neked. Fogalmuk sincs, de azt mondják, mindez jó jel. Mi van, ha tényleg csak alszol?

És nem tudták, hogy mikor fogsz magadhoz térni.

Egy csomó pénzt adtam az orvosoknak, meg a nővéreknek. Aztán kiderítettem, hogy ki a legjobb kibaszott orvos, aki ért a dologhoz, odahívattam, és még több pénzt adtam neki. Rohadt sok pénzt.

A lelkemet is odaadtam volna azért, hogy jobban legyél.

Szóval, elintéztem mindent, de nem mentem be hozzád. Alicia végig ott volt melletted, és azt hiszem megint orrba vágott volna, ha megjelenek. Nem akartam parádét.

Mellesleg egy kicsit feldagadt a pofám, de senki nem forszírozta a dolgot. Lehet, hogy Frankie mondott nekik valamit, vagy csak túlságosan el voltak foglalva veled ahhoz, hogy észrevegyék, mindenesetre én nem bántam.

Azután, mikor már tényleg nem tudtam mit csinálni, leültem a szobád ajtaja mellé, és csak néztem magam elé. Nyűglődtem. Olyan rohadt egyedül éreztem magam! Anyu oda akart jönni, hogy megvigasztaljon, vagy ilyesmi, de elhessegettem magamtól. Azután amiatt is rosszul éreztem magam, hogy most biztosan megbántottam, mégsem kértem bocsánatot.

De ha tudná...

Látni akartalak.

Mindenki bement hozzád, Ray, Bob, és Frank is, csak én ültem gyáva kísértetként, láthatatlan, és funkcióját veszett biztonsági őrként az ajtód mellett. Biztosan azt hitték, hogy félek téged így látni, igen, éreztem a szemükben a megvetést emiatt, és szégyenkeztem. De nem ez volt az oka. Bementem volna, simán... csak Alicia... de hiszen mióta tud engem bármi is megakadályozni akkor, amikor igazán akarok valamit?

Mégsem mentem be.

Egészen addig, amíg Alicia résnyire nyitotta az ajtót, és csendesen kilopódzott, mintha aludnál, és nem akarna felverni. Milyen mélyen alszol, Mikey? Felébredsz valaha?

Nem, nem gondolok ilyesmikre, nem... Mikey-Mikey-Mikey... Ki gondolta volna, te jó ég, ki hitte volna, hogy kettőnk közül nem én leszek az, aki ott fekszik az ágyon, mert túladagolta magát?

És én még leálltam a gyógyszerekről!

A kurva életbe, jól esett volna egy ital. Vagy inkább tíz.

Alicia borzalmasan fintorgott, amikor meglátott. Azt hittem, hogy abban a pillanatban le fog köpni, vagy valami ehhez hasonló, de végül semmi ilyesmit nem tett, csak odajött hozzám, és a vállamra helyezte a kezét.

- Gerard – sóhajtotta szinte fájdalmasan. A picsába, egy pillanatra azt hittem, hogy most közli velem, hogy meghaltál. Esküszöm, hogy elhittem, holott tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nincs semmi komoly bajod. És nem láttam az orvosokat sem rohangálni. És ott ült benn mindenki, rajtam kívül persze, teljesen nyugodtan. – Gyere be hozzá te is! – mondta szinte mintha csak dorgálna.

Csodálkozva pillantottam fel rá, aztán rögtön dühös lettem. Miatta még képes lennék azt hinni, hogy bajod esett. Elegem van a nődből!

- Istenemre mondom, annyira utállak, hogy alig bírok rádnézni – mondta Alicia a szavaktól eltérő módon meglepően nyugodtan. – De Mikey... a kurva életbe, akármit is csináltál vele... tudom, hogy azt akarja, ott legyél. Ismerem őt... Menj már!

Azt hiszi, hogy az ő engedélyére vártam? A rohadt életbe, legszívesebben megtéptem volna a ribancot, de aztán hagytam a francba. Tudod, az elveim, hogy nem verek nőket, meg amúgy is, gyanítom, hogy nem te sem lettél volna oda a boldogságtól miatta.

Kizárólag magamban puffogva mentem be hozzád.

Azután pedig el sem mozdultam mellőled négy napon keresztül.

Egész végig meg sem rezzentél.

Egyenletesen vetted a levegőt, de nem szuszogtál, a szemeid lehunyva, de nem álmodtál. Ebben a lélekölő mozdulatlanságban az egyetlen, ami sosem nyugodott, az az infúzió átlátszó folyadékjának ütemes csöpögése a tasakban, és vontatott útja az átlátszó csövön keresztül. Mindig ott voltunk körülötted, de olykor hosszú-hosszú ideig nem szólalt meg senki, és olyankor szinte hallani véltem, ahogy a cseppek a vénádba szivárognak, és végigszaladnak a vékony alkarodon húzódó világoskék eren.

Mindent kizártam ezen a halk, idegtépő hangon kívül, úgyhogy megijedtem, amikor kicsi kezek szaladtak végig a vállaimon, átölelték a mellkasomat, és valaki hátamnak támaszkodott. Ez úgy a harmadik nap reggelén lehetett, de nem vagyok biztos benne. Persze Lindsey volt.

- Szia bébi – súgta halkan a fülem mellett.

- Szia – feleltem kelletlenül. Nem számítottam rá, hogy megjelenik, és elöntött a bűntudat. Nem hívtam őt, egyáltalán eszembe sem jutott. Felróná ezt nekem bárki? Annyira aggódtam érted, hogy elfelejtkeztem közben még a barátnőmről is. Annyira, hogy az sem jutott eszembe, hogy egyáltalán létezik.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva. Olyan dühös lettem tőle, hogy alig bírtam visszafogni magam, meg akartam ütni, ahogy Frankiet is, amikor ugyanezt kérdezte tőlem pár napja a mosdóban. Hiszen az istenért, hogy lennék? És különben is, számít az, hogy én hogyan vagyok?

- Szarul – böktem ki durván. Erre elhúzódott tőlem, és ahogy megszűnt köztünk a testi kontaktus, rájöttem, hogy mennyire hiányzott az érintése. Vagy bárki érintése, aki nem te vagy – nem a te hideg, mozdulatlan kezed, ami engedelmesen, erőtlenül simul a tenyerembe. – Ne haragudj – mondtam finom hangon.

- Nem hívtál – mondta egyszerűen. – Az édesanyádtól kell megtudjam, hogy az öcséd kórházban van? – a hangja teli volt szemrehányással, hiába próbálta magába fojtani.

- Sajnálom. Ez csak... Lin, te ezt nem érted. Ne haragudj rám, kérlek. Kérlek!

- Ez nem valami olyasmi, amiért bocsánatot kell kérned – felelte szomorúan. – Természetesnek kéne legyen, hogy a barátnőd az első, akit felhívsz, ha valami ilyesmi történik.

- Lin, szeretlek – mondtam bűntudatosan, mert nem tudom mi mást mondhattam volna neki. Tényleg ne lenne semmi mentség arra, hogy elfelejtettem őt?

- Én is – mondta csendesen, de kicsit sem enyhült meg.

Annak ellenére sem hagyott ott. Rosszul éreztem magam attól, hogy törődik velem... Mit érdekli őt, hogy mi van velem? Egyáltalán miért akar bárki is velem foglalkozni, amikor te kómában fekszel? Hozott nekem kávét, amit szokatlan mértékben kedvetlenül ittam meg, meg valami szendvicset. Alig bírtam rávenni magam, hogy belekóstoljak, de az első harapás után rájöttem, hogy rohadt éhes vagyok, ugyanis már napok óta egy falatot sem ettem. Olyan gyorsan bevágtam, hogy utána majdnem ki is hánytam az egészet.

De még attól is szarul éreztem magam, hogy eszem, miközben te kómában fekszel... És ha nem leszel nagyon hamar jobban, akkor kénytelenek lesznek bekatéterezni, meg minden – pff, bele se merek gondolni, tiszta horror.

Egy idő után teljesen kizártam Lindseyt, nem akartam, de az agyam képtelen volt akármi mással foglalkozni rajtad kívül, és nem bírtam elviselni a kedvességét, és a törődését sem. Ezzel nagyon hamar elértem, hogy feladja, és ő is elmenjem mellőlem... pedig mindig igyekeztem, hogy a számára tökéletes legyek, de most egyszerűen nem ment. Nem volt lelkierőm ahhoz, hogy még vele is foglalkozzak.

Mindez a te hibád!

Miért tetted ezt?

Hogy tehetted ezt velem?

Azt hiszem, elfelejtkeztem az időről, majdnem olyan volt, mintha mindig is így lettünk volna, tudom, őrültség, de így éreztem. Csak napok teltek el, de olyan volt, mintha öröktől fogva ülnék melletted, halovány, hideg kezedet fogva, gondolatok nélkül. Később már képtelen voltam aggódni, mérges lenni rád, vagy akármi. Megtisztultam az érzésektől. Tulajdonképpen meghaltam.

Milyen néma volt minden!

Lindsey elment valahova, azt hiszem, anyuékhoz, de nem figyeltem. Csak Alicia ült melletted majdnem végig, és már nem törődött velem, túl gyenge, és fáradt volt ahhoz, hogy akár csak egy csúnya pillantást is vessen rám. Külön-külön vívtuk meg magunkban ugyanazt a harcot, és jó is volt ez így.

Végül ő sem bírta tovább, és hazament éjszakára. Nem hibáztatom érte, tudom, hogy majdnem teljes egészében végigvirrasztotta négy napot, ugyanúgy, ahogyan én.

Furcsa, végül mindenki hazament, csak én maradtam veled egyedül. Persze tudtam, hogy ők is halálra aggódják magukat érted – halálra aggódják, milyen morbid jelző! Tudtam, hogy nem bírják nélküled ők sem néhány óránál tovább. De végül mégiscsak az a lényeg, hogy kettesben maradtunk. Csak te meg én.

Milyen mélyre süllyedtél saját magadban?

Én nagyon-nagyon mélyre.

Mégsem annyira, mint te.

Szóval, mint ahogy mondtam, mindenki hazament. Még Frank, és Alicia is, holott ők tudták, hogy miféle szörnyeteggel hagynak téged magadra.

Igen, ez az igazság.

Vagy ki vagyok én? De nem ártottam neked. A kurva életbe, sosem ártottam neked.

Előbb tértem magamhoz, mint te.

Magamnál sem voltam egészen, amikor összeszorult torokkal lehúztam rólad a kényszeredetten tiszta, hibátlan, kék csíkos takarót. Meg kellett néznem, hogy csakugyan annyira megsebeztelek volna? Nem mintha azok a sebek, amikre igazán kíváncsi lettem volna, látszódnának a testeden.

Látnom kellett, tudnom kellett.

Vékony, kórházi ruha volt rajtad, istenem, nem az a köpeny, azt nem bírtam volna elviselni, hogyha egy szál hátulgombolós köpenyben vagy, mint valami kényszerzubbonyban, az őrültek házában. Valami pizsama volt rajtad.

Felhajtottam a pólódat, és úgy néztem a már behegedt sebeket. Megannyi hosszú, mélypiros varr húzódott végig a mellkasodon, a hasadon. Nem is emlékeztem, hogy ennyiszer végighúztam a pengét a testeden. Ó, te jó ég, és te szótlanul hagytad? Vagy üvöltöttél? Sírtál? A kurva életbe, nem emlékszem. De élveztél, az biztos. Megízleltem.

Végigsimítottam a tökéletes bőrödön feszítő rozsdás egyenetlenségeken. Egyszerűen borzasztóak voltak, de tudod, egyáltalán nem rondák, vagy valami ilyesmi. Épp ellenkezőleg, valahogy még szebben festettél így megjelölve. Mert én jelöltelek meg. Igazából gyönyörű voltál, igen, már-már törvénytelenül gyönyörű. Van ennek értelme?

Eszembe jutott a véred íze a számban, jó lett volna újra megízlelni... de nem vagyok idióta, nem foglak megsebezni, a kórházban, ahol az orvosok azonnal észrevennék, miközben kómában fekszel, gyámoltalanul, és védekezésre képtelenül.

Na nem mintha egyébként védekeznél.

Kifésültem a kócos hajad a homlokodról. Biztosan utálnád, hogy már zsíros, és kuszán simul a fejbőrödre. Ami azt illeti, már rendesen borostásodsz is, ami azt jelenti, hogy én is. Mind a ketten hülyén festünk borostával, mi? Bár igaz, hogy én hülyébben.

Rosszul éreztem magam. Egyszerűen szörnyen, belebetegedtem én is abba, hogy te beteg vagy. Nem is tudtam, hogy ennyire egymáshoz vagyunk kötve.

A nyakadba hajtottam a fejemet, hogy belélegezzem a sós illatodat, ami egyszerre az a fűszeres parfüm, a szintetikus hajlakk, és a bőröd nedves párlata. De mindent elnyomott a kórház nehéz gyógyszer-bűze, a betegség fanyar kipárolgása, és a fertőtlenítőszer. Összeszorult a gyomrom a fájdalomtól. Érezni akartam a tested melegét, de mozdulatlanságodban olyan hidegnek tűntél, mint valami megunt, sarokba hajított, szakadt rongybaba. Nehézkesen melléd bújtam az ágyba, a takaró alá, és hozzád simultam – úgy akartam tenni, mintha csak aludnánk, de semmiféle életet nem éreztem a tagjaidban. Szorosan a mellkasodra vontam a fejem, hogy hallgassam a halk, lassú pihegésed, és a szíved rebbenését a bordáid alatt. Ez végre valamennyire megnyugtatott.

Szórakozottan simogattam a felsőtestedet, ahol csak értem, aminek összes általam alkotott hibája kirajzolódott az undok neonfény alatt, miután a nyakadig gyűrtem a pólódat. Az összes hibáddal együtt voltál gyönyörű – mert a tökéletesség gyönyörű, de fájdalmas is egyben – mint egy naplemente. De már nem voltál tökéletes, és így a szépséged sem bántott, csak elvarázsolt.

Fel tudlak ébreszteni?

Azon kaptam magam, hogy a félig kinyílt szád bámulom. Láttam, hogy öntudatlanságodban kiszáradtak az ajkaid, azok a szép ívű ajkaid – végighúztam a nyelvem rajtuk, hogy benedvesítsem őket. Érzéki volt, még úgy is, hogy nem viszonozhattad. Hiszen hányszor volt eddig is, hogy nem csókoltál vissza, csak mozdulatlanul élvezted, akármit teszek veled!

Megcsókoltalak rendesen, semmi ellenállásba nem ütköztem, amikor mélyen a szádba toltam a nyelvemet. Hát persze, hogy nem. Nem voltál magadnál.

Frusztrált, hogy enyhén szúr a borostád, de lehet, hogy az inkább az enyém volt, nem tudom, mégis éreztem, hogy beindulok erre a veszélyes, képlékeny szituációra. Nem tehetek róla, annyira szép voltál, és mindennek ellenére is annyira szexi, hogy bele kell veszni. Felemelkedtem az ágyról, és föléd borultam, vigyázva, nehogy kirántsam a karodból kilógó tűt. Úristen, pokoli jó érzés volt érezni téged magam alatt, a törékeny, kicsi testedet, és látni a végtelen mintákat a bőrödbe vésve. Az én költeményem.

Könnyedén szabadítottalak meg a nadrágodtól, és a vékony réteg alatt nem is viseltél mást. Teljesen érzéketlen maradtál az érintésemre, ez egy kicsit zavart, de azért nem annyira, hogy észhez kapjak, nem, közel sem annyira. Már túlzottan be voltam indulva – régóta nem szexeltem, és, Mikey, a kurva életbe, szeretlek!

De te sosem haragudtál rám ilyesmi miatt. Te sosem ellenkeztél. Te mindig akartad, amikor én akartam. Neked mindig jó volt, amikor nekem jó volt.

Gyorsan lehúztam magamról is a gatyámat, csak a térdemig – siettem, de nem azért, mert féltem volna, hogy bárki is ránk nyitna. Bár megtörténhetett volna, akármelyik pillanatban, mert az orvosok körülbelül negyed óráként biztosan benéztek hozzád. Ez a minimum mondjuk azok után, amennyi pénzt adtam nekik ezért.

Siettem, mert annyira vadul, őrült módjára kívántalak.

Különleges módon törékenynek tűnt a tested. Addigra a takaró már valahol a földön hevert, én szétválasztottam egymástól a combjaidat, és közéjük másztam. Megnyugtatóan ismerős volt a pozíció, és az is, ahogy a farkam durván beléd hatolt. Rendesen kellett fognom a lábaidat, különben összecsuklottál volna a tehetetlenségtől, de végülis megoldottam a helyzetet – engedelmeskedtem annak, amit a testem diktált. És az ösztönöm kérlelhetetlenül hajtott a beteljesülés felé – és ezúttal nem kellett azzal törődnöm, hogy neked is jó legyen. Nem mintha egyébként ne szerettelek volna kielégíteni, imádom nézni az erőnek erejével leplezett meztelen gyönyört az arcodon amikor elsülsz, szemérmetlenül eláztatva engem, magamat, és mindent a nedveiddel. De abban a pillanatban arra volt szükségem, hogy nekem jó legyen. Élvezni akartam.

A picsába, hiszen megérdemlem. Azért, amit tettél velem.

Azzal, hogy ide juttattad magad... Te megölted bennem az utolsó emberi szikrát is. Felmorzsoltál. Te nem is magadat ölted meg, hanem engem.

Ehhez nem volt jogod! Ezt akartad? Hát tessék, megkaphatod! De akkor már jó alaposan!

Keményen, lényegretörően dugtalak, és pár perc sem telt belé, éreztem, hogy ott vagyok a csúcson. Volt még annyi eszem, hogy kihúzzam a farkam belőled, és nem beléd élveztem, csak a hasadra. Sosem tudtam volna kimosni belőled a ragacsot.

Durván vágott végig rajtam a kéj, annyira rohadtul éheztem már az orgazmusra – és abban a pillanatban, ahogy elélveztem, egy szó tódult az agyamba, és mohón, pusztítón árasztotta el az elmémet.

Nekrofil.

Édes Jézusom, de te nem vagy halott!

Rettegve ugrottam le rólad, majdnem elbotolva a félig lehúzott nadrágomban.

Felkavarodott a gyomrom, és keserű ízt öklendeztem fel. Megkúrtam egy hullát!

De te élsz! Nincsen semmi bajod! Ez a kibaszott menet semmiben sem különbözött attól a több ezertől, amin túlvagyunk!

Hátat fordítottam, ott hagytalak úgy, meggyalázva, és a mellékhelyiségbe rohantam. Szerencsére a szobádhoz tartozott egy külön, így ezúttal nem kellett attól félnem, hogy valaki – Frankie – rámnyit, és meglátja, hogy összehányom a wct.

Most sem nagyon volt mit kiadnom magamból, epét és nyálat öklendeztem csak fel.

Összeszorult a torkom a rémülettől, úristen, azonnal abba kell ezt hagynom, vissza kell mennem hozzád, rendbe kell tegyelek. Hullagyalázó!

De hiszen te élsz! Nem haltál meg! Nincsen semmi bajod!

Visszatámolyogtam, úgy éreztem magam, mintha keményen betéptem volna, és éppen akkor múlna szer hatása – és kibaszott nehéz volt lejönni erről a tripről. Ijesztően remegő kezekkel, villámgyorsan töröltem le rólad a mocskomat, felöltöztettelek, és megigazítottam rajtad a takarót. Nem értem hogyan voltam képes mindezeket megtenni, nem is voltam magamnál.

Hogy nem jött be egész idő alatt senki, az Isteni csoda, nem, az az ördög csodája – minden bizonnyal ő volt, aki segített nekem.

Elvetted az eszemet!

Amint végeztem, visszarohantam a mosdóba, de addigra már sokkal jobban voltam, az öklendezés is abbamaradt.

Kezet mostam, hogy megszabaduljak a kezeimre tapadt gecitől. Piszkosnak éreztem magam. Felpillantottam a tükörbe – a fekete karikás szemeim közé néztem. Ugyanolyan sápadt voltam, mint te, mint egy halott, úgy néztem ki én is.

Jó volna sírba feküdni, nem, Mikey? Jó volna belefeküdni a szűk, puha koporsóba – együtt. Átölelni a derekadat, a hajadba fúrni az orromat. Szinte hallom is a föld tompa puffanását a szemfedelünkön, ahogy egy unott munkásember kanalazza ránk a porhanyós humuszt.

De nem, csak a vérem dörömbölt a fülemben a szívem dobogásának túlhajszolt ritmusában.

Tudom, drámai, és szánalmasnak tartom, amikor a filmeken ezt csinálják, de hirtelen olyan dühös lettem, hogy tiszta erőből beleöklöztem a tükörbe. Üvöltő csilingeléssel pozdorjává tört, és a szilánkok a fehérre mázolt mosdókagylóba hullottak. Reflexből hátrébb tántorogtam, és átkulcsoltam a bal kezemmel a jobbat, amivel ütöttem. Belehasított a fájdalom, és már éreztem is, hogy a forró nedvesség végigcsurog az öklömön, sőt, egészen az alkaromon.

Megvágtam.

Összeszedtem magam, és visszaléptem a csaphoz, aztán megeresztettem, és a hideg vízsugár alá tettem a kezemet. A picsába, kezdtem érezni, hogy fáj. Folyamatosan ömlött a vérem, úgyhogy nem tudtam megállapítani, hogy milyen mély a seb.

Görcsösen vihogni kezdtem – nem volt rá okom, de képtelen voltam visszatartani. Bezzeg a saját véremet nem akartam úgy felinni, mint a tiédet.

Az ember nem tud elvérezni egy öklén található sérüléstől, ugye?

Nem sokára valahogy alább hagyott a vérzés, akkor a kezem köré tekertem az egyik hófehér, frissen mosott kéztörlőt. Nem törődtem a mocsokkal, amit magam mögött hagyok, visszamentem hozzád. Még mindig nem járt senki sem a helyiségben – ezért fizettem olyan kurva sokat?

Leültem melléd a székre, a fejemet az ágyad szélére hajtottam, és egyik pillanatról a másikra mélységes mély apátiába süllyedtem. Elmúlt a lüktető fájdalom, az undor, a félelem, és minden más, aztán azt hiszem álomba zuhantam, vagy talán elájultam a vérveszteség miatt, nem tudom.

Fogalmam sincs mennyi idő után tértem magamhoz, de nem aludhattam olyan nagyon sokáig, mert még mindig nem volt a helyiségben rajtad, és rajtam kívül senki más. Bágyadtan emeltem fel a fejem, aztán kétségbeesetten gyorsan próbáltam fókuszálni.

Az ágyon ültél. Nem feküdtél, ültél.

- Mikey? – kérdeztem bizonytalan hangon.

- Gee? – kérdeztél vissza rekedten, értetlenül.

Egyetlen reakcióként hirtelen, elemi erővel szakadt ki belőlem a zokogás. Nem is egyszerűen sírtam, ömlöttek a könnyeim, forrón marták végig az arcomat, nem láttam tőlük.

- Jól vagy? – kérdezted szemmel láthatóan ijedten, és én nem haragudtam rád e szavak miatt, úgy, ahogyan Frankre, és Linre. Szinte félve érintettem meg az arcodat, aztán amikor megéreztem a papírvékonyságú bőrödet az ujjaim alatt, felálltam, és semmivel sem törődve a nyakadba vetettem magam. Olyan szorosan öleltelek, hogy az már biztosan fájhatott.

Erőtlenül visszaöleltél, vigyázva emelve a karodat, hogy ne rántsd ki a vénádból az infúziót. Én mintha elfelejtettem volna hogyan kell levegőt venni, hisztérikusan csuklani kezdtem, és rázkódott az egész testem.

Soha életemben nem éreztem még csak hasonlót sem.

- Baszd meg, Mikey – préseltem ki magamból a szavakat végül két fuldoklási roham között. Nem volt ebben a káromkodásban düh, vagy akár szemrehányás, csak és kizárólag a nyers megkönnyebbülés. – Baszd meg – ismételtem meg szenvedélyesen.

Azután észrevettem, hogy el kéne engedjelek, mert az orvos ott állt a hátam mögött, és egyre türelmetlenebbül szólított fel arra, hogy szálljak le rólad.

Hagytam, hadd tegye a dolgát.

A háttérbe húzódtam, és megpróbáltam uralkodni a magamon, lecsillapítani a sírásomat, és a reszketésemet – nemigen ment. Félve pillantgattál felém, én viszont mohón tapasztottam a szemeimet az élő, mozgó, beszélő tested látványához.

Pedig csak négy nap volt az egész, mégis úgy éreztem, hogy az egész világ kifordult a négy sarkából, és most azt sem tudtam merre van észak, és merre dél.

14.

Fogalmam sincs, hogy az orvos miféle vizsgálatokat végzett rajtad a két nővér segítségével, egyszerűen nem fogtam fel a dolgokat – minden lassúvá, és darabossá vált, mintha majdnem eszméletvesztésig betéptem volna. Már újra lefektettek téged, és gondoskodón betakartak, amikor realizáltam, hogy alábbhagyott a sírásom, de még mindig ugyanott állok, a fal mellett, halálra váltan. Vakon kotortam ki a zsebemből a mobiltelefonomat, és csak akkor vettem észre, hogy már megint szivárog a vér a kezemből, vagy talán még mindig. Összemocskoltam vele a nadrágomat, és végig a ruhám ujját, bár a fekete anyag mohón szívta magába a vörösséget, és nem sok nyoma maradt. Azonban az egyik nővér, miután alábbhagyott a kapkodás körülötted, mégis kiszúrta, hogy vérzem, és azonnal a segítségemre sietett. Legszívesebben a pokolba küldtem volna, de meggyőztem magam, hogy egyszerűbb, ha hagyom, hogy lefertőtlenítse, és bekötözze a sérülésemet.

Lindseyt hívtam először, mert élénken élt még bennem az emléke annak, hogy mennyire kiakadt, amiért neki teljesen elfelejtettem szólni az állapotodról. Lin anyáékkal volt, biztosan jól gondoltam, náluk szállt meg – de már úton voltak hozzád mindannyian. Aliciával együtt. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy letudtam ezt is. Negyed óra, és itt lesznek. Nem hosszú idő kettesben, mi? Nem is voltunk igazán ketten, mert a kórház mindenféle alkalmazottja ott tüsténkedett még körülötted.

Szinte félve ültem vissza az ágyad szélére – a nem túl barátságos „baszd meg” óta egy árva szót sem szóltam hozzád. Fáradtnak és összeesettnek tűntél, mintha bizony nem aludtad volna végig az elmúlt néhány napot.

- Gee – sóhajtottad néhány néma perc után halk hangon. – Mi történt a kezeddel? – kérdezted csendes aggódással.

Fel kellett kuncognom a helyzet képtelenségén. Még te érdeklődsz, hogy mit csináltam magammal?

- Szétvertem a tükröt a mosdóban. Mégis mit képzeltél? – A hangom teli volt szemrehányással, de gondolom te is jól tudtad, hogy nem a kérdésed miatt.

Nem néztél rám, úgy tűnt, hogy valami nagyon érdekeset találsz a patyolattiszta takarón, mert elmélyülten tanulmányoztad. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék neked – a düh ott pislákolt a mellkasomban, nem is annyira mélyen, de túlságosan telve voltam gyengédséggel, és óvással irántad, semhogy kiereszthettem volna. Megfogtam a kezed, és megszorítottam, te pedig viszonoztad a gesztust – erőtlenül, de igyekezve.

Annyira sokat jelentett ez nekem!

Azután megérkeztek a többiek, és már nem volt lehetősünk több ehhez hasonló intim pillanatot váltani.

Szemmel láthatóan igyekeztek nem nagyon letámadni, de mégis megilletődhettél a sok arctól, ami felbukkant az ágyad fölött. Kicsinek, és védtelennek tűntél, rossz érzésem volt az egésztől – mintha éppen csak most eresztett volna ki a karmai közül a követelődző semmi, és máris körbevesznek a mohó, éhes karok, és maguk közé akarnak rántani.

Jézusom, ez őrültség, hiszen ők a családod, és a barátaid! És az enyémek is.

Anya sírt – nem úgy zokogott, mint én, de sűrűn törölgette az egyre kibuggyanó könnycseppeket, sietve, hogy ne tűnjön fel neked.

Az első pillanatok tömény megkönnyebbülésén kívül éreztem én még a levegőben vibrálni azt a bizonyos „mi történt?”-et is. Tudom, hogy te is érezted. Senki nem merte feltenni, de ott feszült közted, és közöttünk, mint egy elszakíthatatlan damil-pókháló.

Rövid idő után az orvos kiparancsolt mindenkit a szobából.

„Pihenésre van szüksége”-mondta.

A kurva életbe, hát nem pihentél még éppen eleget?

Persze igaz, hogy nyúzottan néztél ki.

Nehézkesen engedelmeskedtem a szép szónak, és magam is felálltam a többiekkel együtt, hogy ott hagyjalak.

- Gee! – búgtad utánam rémülten, és felém nyújtottad a kezed. Istenem, olyannak tűntél egy pillanatra, mint egy haldokló, akinek én vagyok az utolsó kívánsága, de nem, nem kéne erre gondolnom, hiszen csak most tértél magadhoz, a könnyek megint szúrni kezdték a szememet.

Felpillantottam az orvosra, aki röviden bólintott, beleegyezését adva. Ez a minimum, ha már olyan rohadt sok pénzt adtam neki.

Mire visszaültem melléd a székre, te már aludtál. Hirtelen merültél álomba, és egy pillanatra megijedtem, hogy most visszasüllyedsz oda, ahol eddig jártál. És ha most elalszol, mi lesz, ha azután nem fogsz újra felébredni?

Egészen lenyugodott minden, és én csak ültem az ágyad széléhez húzott széken, ahol eddig is, fel sem fogva a környezetet, és rettegtem. Holott az alvásod felszínes volt – láttam, hogy a szemgolyód fürgén mozog a szemhéjaid takarásában, és olykor összerezzensz, vagy hangosabbat szusszantasz. Csak aludtál... és miféle álmok kísérhettek? Sejtelmem sem volt.

Három nap után hagytalak ott először. Az alatt a néhány pokoli óra alatt, amit ébren töltöttél, nem sok szót beszéltünk – mindig volt még valaki a helyiségben rajtam kívül. Én nem bántam, majd szétfeszítette a mellkasomat a megkönnyebbülés, hogy jól vagy. A francokat, nem voltál jól! Az arcod beesett, és hamuszürke volt, ha nagyritkán szóra is nyitottad a szádat, a hangod halovány, és tartózkodó volt. Nem néztél senkire sem. Nem néztél rám.

Tudom, hogy azt mondtad, nem teszel feljelentést arra a személyre, aki ezt tette a testeddel. Azazhogy rám. Hát persze, hogy nem teszel! Azonban rajtam, Alicián, és Franken kívül ezt senki sem értette. Sőt, az volt az érzésem, hogy ők szerették volna, ha elárulod, hogy a valóságban mi történt. Ők sem néztek rám – nem mertek.

Úgy éreztem magam, mint akit kivetett magából a világ szövete. Híres énekes vagyok, egy együttes kibaszott frontembere, és úgy éreztem, mintha a semmi magába olvasztott volna. Elvágtak mindentől, és mindenkitől. Én is kómába estem?

Végül hazamentem. Nehezemre esett magadra hagyni, holott tudtam, hogy a nap 24 órájában lesz melletted majd valaki más. Lindsey velem akart jönni – ezen az egész kurva földön úgy tűnt, ő az egyetlen, aki törődik velem. Gyűlöltem a gondolatot, hogy ő valószínűleg jobban szeret nálad engem. Milyen ambivalens... szenvedtem attól, hogy senki vagyok, és elhajtottam magam mellől az egyetlen, aki valakiként tekintett rám.

Beálltam a zuhany alá, és addig eresztettem magamra a forró vizet, míg el nem eredt az orrom vére. Leázott a kötés a kezemről, úgyhogy lerángattam egészen, és még az is újra nedvedzeni kezdett. Milyen sok kibaszott vér!

Azután lefeküdtem, és másfél napon keresztül egyfolytában aludtam.

Bűntudatra ébredtem, amiért otthagytalak. Azután rám tört a hányinger – mi van, hogyha azóta újra kómába estél? Vagy ha esetleg... De nem, miért is történt volna ilyesmi?

Sushit vettem neked a kórház felé menet, tudom, hogy imádod a sushit, úgyhogy vettem minden fajtából egy csomót.

Amikor beléptem a szobádba, Alicia ült az ágyad mellett, az én helyemen, és ő fogta a kezedet. Ébren ültél az ágyban, de a fejedet lehajtottad, és nem néztél fel még a zajra sem, ahogy kinyitottam az ajtót. Még annak is örültem volna, hogyha egy intim pillanatot zavarok meg kettőtök közt, de szemmel láthatóan nem volt így.

Alicia csendesen felsóhajtott amikor rám nézett, és kihúzta a kezét a kezedből. Szótlanul tűrted, cseppet sem foglalkoztál vele. Aztán felállt, elindult az ajtó felé, és útban megállt egy pillanatra mellettem. Hozzáért a felkaromhoz, és lőtt felém egy kétségbeesett tekintetet.

Istenem, tényleg kétségbeesett lehet, hogyha már nem ignorál!

Aztán magunkra hagyott minket.

Leültem az ágyad szélére, és az öledbe nyomtam a kajásdobozt. Jó nagy doboz volt.

- Hoztam neked sushit – mondtam erőltetett vidámsággal.

Fel se néztél.

- Kösz, de igazából még nem nagyon ehetek ilyesmiket – mondtad halkan, és eltoltad magadtól.

- Mikey – nyögtem ki erre szomorúan. – Szarul nézel ki.

Erre nem feleltél.

- Rád férne egy borotválkozás, meg egy ruhaváltás. Úgy festesz, mint egy rakás szerencsétlenség – folytattam az igazsághoz hűen.

- Nem érdekel – felelted rezignáltam. Megőrültem ettől a nagy nemtőrömségtől! Mi van veled? Képtelen vagyok így látni téged! Fogtam, belemarkoltam hátulról a kócos kis hajadba, és durván felemeltem a fejed. Azt akartam, hogy legalább nézz rám! Reflexszerűen kaptál hátra, oda ahol szorítottalak, de nem tudtad leválasztani az ujjaimat magadról.

- Ne csináld ezt velem! – dörrentem rád fájdalmasan. Igen, neked kellett volna ezt megtenned, de te hallgattál. Így maradtunk, mert nem akartalak elengedni, te pedig még mindig nem tettél semmit sem. Éreztem, hogy a vénáimban szétárad a méreg, és iszonyatosan dühös lettem mindazért, amin keresztül kellett mennem miattad az utóbbi több mint egy hét alatt. Halálra aggódtam magam érted! Hogy vagy képes ennyire katatón lenni most?

- Eressz el, kérlek – mondtad végül halkan. Természetesen nem tettem meg, sőt, inkább még erősebben markoltalak, és meg is cibáltalak. Észre sem vettem, hogy mikor másztam fel az ágyra, de már előtted térdeltem, és legszívesebben megütöttelek volna – csak azért nem tettem, mert annyira kicsike, és vékony voltál ott a sok fehér ágynemű közt, szürke arccal, pizsamában.

- Mit akarsz, ha!? Mit akarsz? – Már kiabáltam, nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatja, és ha most bejönne a helyiségbe, azzal én járnék rosszul.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy olyan erősen tépem a hajad, hogy könnyezni kezdtél. Akkor hirtelen eleresztettelek, és átöleltelek. Nem öleltél vissza, csak remegtél a karjaim között.

Ezt a pillanatot választotta az egyik orvos, hogy bejöjjön... Nos, lehetett volna sokkal rosszabb is. Azt már úgysem hiszi az egyik kórházi alkalmazott sem, hogy általában úgy viselkednék, mint egy normális, felnőtt férfi. Lemásztam az ágyról, és rólad, és hagytam, hogy az orvos tegye a dolgát. Nem tette szóvá a könnyeket a szemedben, és te hősiesen próbáltad visszatartani őket.

Aztán kiment a helyiségből, és zokogásban törtél ki. Megijedten – Jézusom, mit csináljak veled ilyenkor? Nem akartalak annyira megrángatni, hogy sírva fakadj! Szemmel láthatóan szégyellted, hogy ez történik, és próbáltad eltakarni az arcodat... De előttem miért szégyenkezel? Hiszen én is éppen így sírtam akkor, amikor magadhoz tértél.

Te jó ég, milyen férfiak vagyunk mi?

Végülis egyetlen módját tudom, ahogyan biztosan meg tudlak vigasztalni – odasiettem hozzád, újra megöleltelek, és megcsókoltalak. Meglepődhettél, amikor megérezted az ajkaimat a tieiden, mert elhallgattál, de nem viszonoztad. Istenem, akkor döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányoztál. Mikor éreztem utoljára azt, hogy ennyire szükségem van az érintésedre?

Akkor végre reagáltál valamit – magadhoz rántottál, és szorosan hozzám simultál – sós íze volt a csókodnak. Átölelted a nyakamat, és görcsösen markoltál bele a pólómba a hátamnál, de úgy, hogy azt hittem, mindjárt le fogod tépni rólam a ruhadarabot. És még mindig reszkettél – mindegy, mert legalább csináltál valamit a magad elé bámuláson kívül. Sőt, ami azt illeti, egyre vadabbul csókoltál, annyi időt se hagytál nekem, hogy levegőhöz jussak, egészen a testemhez passzíroztad a tiédet. Nehezemre esett elhúzódnom tőled, de valahogy képes voltam rá.

- Várj Mikey – mondtam elfúló hangon. – Ne legyél hülye, bárki bejöhet!

- Ez nem zavart téged, amikor Kill Billeset játszottál velem – felelted vékony, vádló hangon. Elhűltem, amikor felfogtam, hogy mire célzol. Ezek szerint tisztában vagy azzal, hogy mit műveltem veled, amikor kómában voltál... Ez hogyan lehetséges? Hirtelen rámtört a hányinger, de ott voltál közvetlenül előttem, és belém csimpaszkodtál, úgyhogy erőnek erejével visszatartottam.

Hirtelen engedtél el, lerúgtad magadról a takarót, és bizonytalan mozdulattal kimásztál az ágyból. Megragadtad a pólóm, és magad után húztál.

- Gyere velem a fürdőbe. Be lehet zárni – mondtad ellenkezést nem tűrve. Nem is akartam ellenkezni, csak csodálkoztam, hogy mégis mi üthetett beléd. Majdnem azt kívántam, hogy lennél inkább mégis apatikus, mert ez egy kicsit megijesztett. A meztelen talpad idegenül, hangosakat csattant a kórház zöld linóleumán, ahogy magabiztosan elindultál úti célod felé.  Berángattál az ajtón engem is, becsaptad, és elfordítottad a kulcsot mögöttünk. Amikor a legutóbb letámadtál engem... Nos, akkor Frank ránk nyitott, és ezzel teljesen szétrombolta kettőnk törékeny kártyavárát, amit évek során építettünk szenvedélyes kapcsolatunk köré. Hogy kívül tartsuk a szüleinket, a barátainkat, a barátnőinket, és mindenki mást – és benn tartsuk a tüzet, az árnyékot, és az igazi valónkat, mindazt, ami mi ketten vagyunk. Egymással, és egymás nélkül.

Láttam, hogy annyira gyenge vagy, hogy alig bírsz megállni a lábaidon, de eltökélten, és éhes tekintettel néztél rám. Úgy hittem, hogy felfalnál, ha lehetséges volna – nem is lenne annyira szörnyű. A részeddé válnék örökre.

Hozzád siettem, és néhány lépéssel hátra toltalak, egyenesen a hideg csempének. Már rég összetakarították az üvegszilánkokat, amiket napokkal ezelőtt hagytam magam után, de a tükör helye szürkén, üresen ásított a mosdó felett. Jobb is, biztosan rosszul lettem volna, ha látnom kell saját magamat.

Újra megcsókoltalak, és ebbe beleadtam minden fájdalmamat, amit az utóbbi napokban okoztál nekem, és minden kétségbeesésemet, és minden szeretetemet is. Ó, és a szerelmemmel mindig ártottam neked – most is azt akartam, hogy fájjon. Durva voltam, talán meg is haraptalak, és elveszítettem a fejemet – újra és újra a falhoz vágtalak a hegyes kis vállaidnál fogva. Csoda, hogy össze nem törtelek. Azt hiszem, nem próbáltál meg eltaszítani magadtól, csak tűrtél, mint mindig – ugyan, tudom, hogy élvezted. A csípődhöz nyomtam az ágyékomat, és éreztem, hogy merevedésed van. Hisztérikusan felnevettem tőled, a kurva életbe, hát csak kefélni akarsz, mint mindig. Lerángattam rólad a pólódat, te engedelmesen felemelted a karjaidat, hogy könnyebb dolgom legyen. Szerettem volna nekiesni a mellkasodnak is, de elriasztott a számtalan sebhely, ami virított rajta, ohh igen, egy hét bőven nem volt elég ahhoz, hogy begyógyuljanak. El kellett lépnem tőled, hogy alaposan megvizsgáljalak, holott már megtettem néhány nappal ezelőtt, amikor még kómában voltál. Jézusom, tetszettél így hibásan, megjelölve.

- Baszd meg, Gerard! – nyögted ki, és felnevettél, legalább olyan hisztérikusan, mint én az előbb. Villámgyorsan lerángattad magadról a nadrágot is, és ott álltál előttem teljesen meztelenül, mindenre készen, amit tenni akarok veled.

Hát persze, hogy újra letámadtalak. A falnak taszítottalak megint, de úgy, hogy megemeltelek, és tudtad mit kell ilyenkor tenni, a derekam köré kulcsolta a lábaidat. Addigra már én is rendesen beindultam, a kemény farkam a fenekének feszült, de persze még rajtam volt minden ruhám – a pokolba vele! A sliccemet is alig tudtam lehúzni, mert alig fértem hozzá, és te közben egyre durvábban dörgölőztél a testemnek. Könnyedén elbírtalak, alig nyomott valamit a karjaim között vékonyka tested.

Persze helyem, és kedvem sem volt, hogy felkészítselek a behatolásra, de szemmel láthatóan nem is igényelted – amint kiszabadítottam a nadrágom rejtekéből a farkamat, azonnal belédvágtam. Egy pillanatra elakadt a szavad, és mozdulatlanná dermedtél – karjaiddal a nyakamba kapaszkodtál, és összekulcsoltad a lábaidat a fenekem mögött. Istenem, pokoli jó volt végre érezni téged, ahogy reflexszerűen a farkamra feszítesz... Halkan nyögtél, amikor megmozdultam. Ez egyszer örültem, hogy mindig visszafogod a hangodat szex közben, mégis egy kórház kellős közepén vagyunk. Jézusom, a szüleink azt hiszem ott ülnek két ajtóval arrébb, a szobád előtt, Alicia mindenesetre biztosan. Ettől csak még jobban felizgultam, egészen elakadt a szavam, és a nyakadba fúrtam a fejem. Alicia pontosan tisztában van azzal, hogy mit csinálunk éppen. Igen, már tudom, ez volt az a pillantás; „Gerard, csak hozd vissza őt”.

Egy kezemmel a falnak támaszkodtam, hogy megtartsam valahogy magamat is, a másikat pedig a combodra csúsztattam, és egészen a falhoz préseltelek – így sokkal könnyebb volt mozgatni a csípőmet. Annak ellenére, hogy ez nekem nem épp a legkényelmesebb pozíció, alig bírtam visszafojtani a feltörő nyögéseimet. A füledhez hajoltam, azt hiszem, csak súgni akartam valamit, hogy mennyire örülök neked, de végül a fülcimpádba haraptam, belemélyesztettem kicsi fogaimat a porcba, és azután alig bírtam elereszteni. Kiadtál magadból valami magas hangot, úgyhogy azt hiszem, fájt, de képtelen voltam törődni vele. Éreztem magamon remegő, izzadt tested, és már nem bírtad a lábaidat felemelve tartani, az egyik lecsúszott a földre, támaszt keresve, a másikat pedig csak én tartottam, hogy jobban hozzád férjek. Végül megcsókoltalak, mert nem hittem, hogy másképpen képes lennék visszatartani a hangomat – kontrollálatlanul, vadul faltam az ajkaidat. Éreztem, hogy megfeszül a tested, és uhh, miféle lángok gyúltak a testemben, amikor tudtam, hogy ott vagy az orgazmus kapujában! Még direkt lelassítottam egy kicsit, hogy elnyújtsam a pillanatod, és sikerült is – a nyakamba mélyesztetted a körmeidet, és hangosan a számba nyögtél. Majd beleőrültem, ahogy megéreztem a farkam körül is azt, hogy elélvezel, és olyan mélyre csúsztam benned, amennyire csak tudtam. Te már nem egyáltalán nem tudtad megtartani magad, persze eddig is leginkább csak én tettem – a karjaid lecsúsztak a nyakamból, és erőtlenül csattantak a falnak, a lábaid pedig a talajnak. Így, hogy megszűnt minden ellenállás a testedben, már nem bírtalak el, és lassan, veled együtt, a földre csúsztam – csak arra ügyeltem, hogy mindvégig benned maradjak. Különben én is annyira a gyönyör szélén voltam, hogy majdnem szétvetett már belülről a kéj – mégsem nagyon mozogtam, egyszerűen túlságosan jó volt az, hogy benned vagyok, és a lüktető forróságod körém feszül. Nyitott szájjal, szárazon kapkodtam a levegőt, miközben már a földön térdeltem, és az ölemben ültél összerogyva.

- Ahh, Mikey – nyögtem magamon kívül, és csak szorítottam magamhoz a majdnem tehetetlen tested. Aztán nehezen magadhoz tértél, újra átölelted a nyakamat, és mélyen a szemeimbe néztél. Mozdulni akartál, hogy eljuttass engem is a csúcsra, de én a csípődre toltam mind a két kezemet, és csak nyomultam beléd, amennyire csak tudtam. Szétvetetted a lábaidat mögöttem, és enyhén hátradöntötted a tested, uhh, éreztem, hogy direkt rászorítasz néhányszor, és akkor nem bírtam tovább, a számhoz kaptam a kezemet, és az öklömbe haraptam, hogy ne kiáltsak föl. Nem akartalak megcsókolni, túlságosan jó volt a szemeidbe nézni orgazmus közben – zölden kavarog bennük a szenvedély.

Vér ízét éreztem a pusztító gyönyörben – az öklömön sikerült felharapnom az egyébként is bizonytalanul összeforrt sebhelyem. Nem érdekelt, akkor már magamhoz öleltelek, és te rám kulcsolódtál, mint egy bolha, és a tarkómat simogattad suta mozdulatokkal. Sokáig maradtunk ebben a pozícióban, szavak, és gondolatok nélkül. Végül mégis kimásztál az ölemből, és én elengedtelek. Még bizonytalanabbul remegtek a lábaid, mint amikor bejöttünk – mondjuk ez nem csoda. Meg kellett támaszkodnod a csempén, mert nem bírtál egyedül megállni. Én is feltápászkodtam a földről, igen nehézkesen, és összecsomagoltam a nadrágomat. Téged mintha nem is zavart volna, hogy meztelenül állsz előttem. Egy idő után, lenyúltál a kezemhez, megfogtad, hogy megszemléld a sérülésemet – már a földre is csepegett a vér a frissen szétnyílt vágásból. Mielőtt realizálhattam volna, hogy mire készülsz, lenyaltad a vért a sebemről. Sőt, azután gondosan letakarítottad az ujjaimra kenődött vékony, vörös hártyát is. Viszolyogtam a látványtól, mégis éreztem, hogy azonnal újra felizgulok tőle. Emlékeztem arra, hogyan nyaltam le a hasfaladról a frissen kibuggyanó élénk véred, emlékeztem a tömény, fullasztó vasízére. Akkor igyad csak, testvérem, neked adom a vérem, ahogyan te is adtad nekem.

- Zuhanyozzunk – lihegtem felszínesen.

- Azért jöttünk be, nem? – mondtad gyenge hangon, de nem engedted el a kezemet. Éreztem, ahogy siklik a nyelved az öklömön, fájdalmat hagyva maga után a vágásnál, és őrjítő bizsergést a nadrágomban. Nem, nem állhat fel máris, amikor még csak az előbb élveztem beléd!

15.

Undorodtam a kórházi zuhanyzótól, mégsem volt ellenvetésem... egyébként a pólómat megjelölted az anyagoddal, úgyhogy igazán nem ártott volna azt is kimosni. Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettünk egymással a fürdőszobában, és hogy nem fognak-e már hiányolni odakint, de mertem remélni, hogy majd Alicia fedez minket. Nem is annyira buta az a lány.

Az kezem lüktetett a fájdalomtól, holott nem is nyalogattad már, és ez a lüktetés lassan szétáradt az egész testemben. Forró fájdalom kínzott, de mégsem szenvedtem tőle. Vajon te is ugyanezt érezted, amikor a sebeket ejtettem a mellkasodon? Egyre izgatottabb és izgatottabb lettem tőle. És ha ez még nem lett volna elég, te nekem simultál, meztelenül, édesen, és lassan vetkőztetni kezdtél. Libabőrös lett a karom a finom érintéseidtől, és az olykor megfelelő helyre hintett csókjaidtól. Ó, hát nem volt neked elég, újra fel akartál izgatni... és nem volt nehéz dolgod, neked soha nincsen. Finoman húztad le rólam a farmerem is, azonban a boxeremhez nem nyúltál, pedig igencsak egyértelműen feszült már rajtam.

Ehelyett hátat fordítottál, és ráérősen a zuhany alá sétáltál. Már nem is zavart az, hogy mennyire igénytelen is a kórházi zuhany, különben is, eléggé sokat fizettem, tehát legalább abban reménykedhetek, hogy normálisan ki van takarítva. Megengedted a vizet, egy kicsit még szórakoztál azzal, hogy beállítsd a megfelelő hőfokot, aztán beálltál a zuhanyrózsa alá. Csak ebben a pillanatban tűnt fel, hogy nincs is rajtad szemüveg, de furcsa... Megsajnáltalak. Tudom, hogy utálod, hogyha nincsen rajtad szemüveg, persze rendszerint úgyis leveszem amikor szexelünk.

Felém fordultál, kilestél a víz alól, és löktél felém egy vitathatatlanul „nem jössz?”-tekintetet. Hát mentem. Lehúztam a gatyámat, és odahajítottam, ahol a többi ruhaneműmet sejtettem, aztán a karjaidba vetődtem. Ahogy átöleltelek, a merev farkam is hozzád simult – te nem voltál felizgulva, mégis nekem dörgölőztél, hogy még inkább bepörgess.

- Milyen volt? – kérdezted nagyra tágult szemekkel. – Megdugni, amikor kómában voltam.

Megrémültem attól, hogy felhoztad a témát, de képtelen voltam elszégyellni magam, vagy bármi ehhez hasonló reakciót produkálni, mert közben lecsúsztattad a kezed az ölembe, és megmarkoltál. Nem feleltem, csak nyögtem egy halkat.

- Milyen volt? – kérdezted újra, ki tudja miféle perverz kíváncsiságtól hajtva.

- Izgató – feleltem őszintén. – De miután végeztem... azután szar.

- Valóban? Fejtsd ki! Milyen volt a mozdulatlan ajkaimat csókolni? Milyen volt a teljesen tehetetlen testemen kiélni a vágyaidat? Hm? Jobb volt, mint amikor csak kikötöztél?

- Nem! – kiáltottam fel élesen. – Mikey, én...

- Dugj meg! – szakítottál félbe, és igazán erőszakosan szorítottál meg odalent. A kurva életbe, fájdalmat okoztál! Eltaszítottalak magamtól, úgy, hogy majdnem elcsúsztál a nedves talajon, és nekiütköztél a zuhanyzó oldalának. Szerencse, hogy nem fordítva álltunk, mert mögöttem csak egy vízhatlan függöny feszült, és kizuhantál volna a kemény csempére.

- Most le fogsz szopni – mondtam őrjöngve, és magamhoz rántottalak. Egy kicsit megijeszthetett az erőteljesen reakcióm, mert megpróbáltál elmenekülni előlem. – Megdolgoztattál az előbb, itt az ideje, hogy megháláld!

Persze én is éppen annyira élveztem, mint ő, amikor állva csináltunk, de tény, hogy máris éreztem a karjaimban valami izomláz-szerűséget.

- Hagyj békén! – mondtad mérgesen, és megpróbáltál kiszabadulni a kezeim közül.

- Te izgattál fel engem – feleltem az igazsághoz hűen. Nem volt szép dolog tőlem, de ideges voltam, úgyhogy abban a pillanatban nem volt kedvem megvárni, amíg beadod a derekadat, különben is, mi vagy te, valami szégyellős szűzlány? Negyed órája sem volt, hogy a számba nyögted az orgazmusodat! Kirúgtam alólad a lábaidat, úgy, hogy hallottam, ahogyan a térdeid hangosan csattannak a talajon. Nem engedtem, hogy felállj, belemarkoltam a nedves hajadba, és még jobban megtéptelek, mint az előbb az ágyban. És erősebb vagyok, mint te... bedugtam a fejed a zubogó víz alá, így kénytelen voltál kinyitni a szádat, hogy valahogyan levegőhöz juss – és nem ütöttél meg, vagy próbáltad leválasztani a kezem a tincseid közül.

- Tudod, hogyha megharapsz, kegyetlenül meg foglak verni – sziszegtem gonoszul, és a szádba toltam a farkam, mielőtt még magadba szívhattál volna egy kis oxigént a permetező vizet keresztül. Nem is próbáltál megharapni, viszont olyan mélyre hatoltam, hogy bután öklendezni kezdtél, pedig hát volt már épp elég gyakorlatod az ilyesmikben. Nem érdekelt, ettől a hangtól csak még jobban beindultam, és rögtön tövig a szádba nyomakodtam. A torkod simán, sikamlósan szorult a férfiasságom köré, és még jobban bevadultam tőle – szemernyit sem bírtam törődni azzal sem, hogy menten megfulladsz a kezeim között.

De nem akartam így befejezni. Hirtelen eltaszítottalak magamtól, hogy hátraestél a földön, alig tudtad az alkarjaidat magad mögé húzni, hogy ne koppanjon a koponyád a zuhanyzó szemközti falán. Így telibe találta az arcodat a vízsugár, ezért sietve arrébb gördültél, és nagyokat kortyoltál a levegőből a víz helyett. Nem akartam megvárni, amíg egészen magadhoz térsz, kinyúltam a zuhanyzóból, és felkaptam a legközelebbi dolgot, ami a kezem ügyébe került, és az történetesen a levetett pólóm volt. Utánad vetődtem, és nekiálltam betömködni a szádba az anyagot – persze nem fért bele az egész, de tettem róla, hogy kifeszüljön az állkapcsod, és esélyed se legyen arra, hogy összezárd a fogaidat. Oda akartál kapni, hogy felszabadítsd a szádat, de én előbb kaptam el a kezeidet, és erősen szorítottam őket, hogy esélyed se legyen rá.

- Választhatsz, elölről, vagy hátulról csináljuk? – A világ minden kincséért el nem eresztettelek volna. – Na mi van, nem felelsz? – folytattam ördögien vigyorogva. – Akkor gondolom neked mindegy.

Nem fordítottalak a hasadra, mert látni akartam, hogy milyen arcot vágsz, ahogy duglak. Ezt akartad, nem? Az egekig szökött bennem a vágy, ahogy elnéztem, hogy a fekete pólóm átnedvesedve feszül a szádba, és arcodat üti az a pár csepp víz, ami még odáig is elcsapott. Szerettem volna belemártani a fejed egyesen a zuhany alá, és nézni, ahogy küszködsz a levegőért. Vajon mennyi idő kéne ahhoz, hogy kivergődj a kezeim közül? Vagy hagynád, hogy simán a vízbe fojtsalak? Képes lennél rá? Hiszen majdnem megölted magadat.

Őrültség, én nem akarlak megölni téged!

Eleresztettem az egyik kezedet, hogy felhúzzam a lábaidat, és közéjük férkőzzek – nem próbáltál meg szabadulni, sőt, addigra már neked is merevedésed volt. Hogy mennyire be tudsz indulni attól, ha durva vagyok veled! És még én volnék perverz? Mikor én csak azt adom, amire szükséged van?

Újra megragadtam a csuklódat, belemélyedtek az ujjaim a bőrödbe, olyan erősen szorítottam, mintha össze akarnám roppantani, és akkor hatoltam beléd. Nem fájhatott neked, hiszen még éppen eléggé tág voltál az előző menetünk után, és különben is minden nedves, és síkos volt a víztől.

Olyan keményen, és durván dolgoztam rajtad, amennyire csak tudtam – fájdalmat akartam okozni neked, mindazért cserébe, amit te okoztál nekem. A válladat haraptam meg, mert hirtelenjében csak ott értelek el, de majdnem kitört a fogam, mert csak a kemény csontodra csattant rá. Aztán örömmel vettem észre, hogy sikerült megsebeznem téged, ha nem is nagyon, mert lepergett néhány csepp vér a bőrödön. Ahogy néztem az éltető vörösséged, szerettem volna megint neked esni egy pengével, még jobban megvagdalni, még mélyebben a húsosba vágni, a bordáid közé, egészen a szívedhez, hogy legalább ilyen módon valahogy megérintselek. Vagy legalább szerettem volna belekapni a hegeidbe, újra felszakítani a sebeket, megakadályozni, hogy valaha is begyógyuljanak, örök nyomot hagyni rajta. De mind a két kezem foglalt volt azzal, hogy a talajnak szorítottalak, azután pedig már mindegy volt, mert beléd élveztem, újra, aznap már másodjára. Gyorsan kibújtam belőled, és lemásztam rólad, a kezeidet is eleresztettem. Nem mozdultál el a pozícióból, ahol hagytalak, és meg sem próbáltad a pólómat kirángatni a szádból.

- Verd ki magadnak! Nem fogom megkönnyíteni neked – mondtam kegyetlenül, és leültem a zuhanyzó egyik sarkába, ügyelve arra, hogy egyetlen apró részem se érjen hozzád. Szemmel láthatóan nem tudtad, hogy mit tegyél, hogy mit várok most tőled. Engedelmeskedj? Vagy kússz oda hozzám? Tényleg nem akartam segíteni neked, tudni akartam, hogy mit fogsz most tenni.

Végül döntöttél: magadhoz nyúltál, és gyors, durva mozdulatokkal kezdted izgatni magad. Majd felfaltalak a tekintetemmel, annyira gyönyörű voltál ahogy ott feküdtél, kitekert pozícióban, mert máshogy nem fértél el a kicsi helyen, sebes testeden gyöngyözött a zuhanyzó vize, a szád kifeszítve, a szemeid csukva, és fürge csuklómozdulatokkal lökted magad egyre közelebb az orgazmus felé.

Persze nem gondoltam komolyan, hogy azt akarom, magadnak fejezd be, legalább ez után a látvány után már nem. Amikor láttam, hogy már igazán közel vagy a csúcshoz, odacsúsztam hozzád, hirtelen kirántottam a szádból a nedves anyagot, és a nyakadba haraptam. A torkod mélyéről felkiáltottál, Istenem, olyan hangosan, az nem létezik, hogy ezt odakint nem hallották! De nem tudott érdekelni – ellöktem a kezed a farkadtól, és magam fejeztem be. Csak néhány mozdulat kellett, és már éreztem is, hogy a tenyerembe lövöd a forró anyagod.

Azután csak pihegtél, megemelted a kezeidet, és a nyakamba kapaszkodtál. Le akartalak választani magamról, mert ez így most rohadt kényelmetlen volt nekem, de túl erősen tartottál, úgyhogy inkább egészen rád nehezedtem. Azt hittem, szétlapítalak, de téged nem zavart.

Nagy sokára mozdultunk csak meg, amikor lecsúsztattad a kezed rólam, és végre hagytad, hogy felálljak. Hátat fordítottam, és rendesen beálltam a zuhany alá, hogy lemossam magamról kettőnk izzadtságát, és egyéb testnedveit.

Hú, baszki, most biztos csináltunk a kórháznak egy kis vízszámlát.

Te is feltápászkodtál, megvártad, amíg végzek, és csak akkor álltál a vízsugár alá, amikor kimásztam a zuhanyfülkéből. Nem húztam be magam után a vízhatlan függönyt, hogy lássam még a meztelen tested, amíg tehetem.

Felkavarodott a gyomrom a kórházi klórszagú, patyolatfehér törölközőtől, de azért leitattam a nedvességet a testemről. Nem volt odakészítve csak egy darab, úgyhogy megint megvártad, amíg végzek, és utána törölköztél bele te is. Teljesen összeborzoltad a hajad, aztán a derekad köré tekerted, és utána néztél csak rám.

- Felesleges volt durvának lenned velem – mondtad mindenféle sértettségtől mentesen. – Amúgy is megtettem volna.

- Tudom – feleltem őszintén. – De élvezted.

Erre semmit sem reagáltál. Csendesen végignézted, ahogyan felveszem a boxeremet, meg a nadrágomat. A pólóm persze csuromvizes csomóként hevert a lefolyó mellett, többek között a spermádtól, és a nyáladtól nedvesen. Ott hagytuk.

- Alicia hozott be nekem váltás ruhákat – mondtad egyszerűen. – Adok neked is egy pólót.

- Kösz – feleltem. Biztos voltam abban, hogy úgyis kicsi lesz rám, de megteszi.

Ahogy kiléptünk a helyiségből, pontosan Aliciával találtuk szembe magunkat. Az ágyad mellett állt, és felpillantott, ahogy kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Szemmel láthatóan minket várt.

Az első reakciód az volt, hogy hátrálni kezdtél, vissza akartál menekülni a tekintete elől a fürdőbe, de nekem ütköztél. Láttam, hogy karjaiddal takarni próbálod a sebzett mellkasodat – felesleges volt küszködnöd vele, túlságosan nagy területet járnak be a testeden azok a csábító, vörös vonalak.

Alicia nagy sokára elválasztotta a tekintetét rólad.

- Segítettem neki zuhanyozni – mondtam végül teljesen feleslegesen, hiszen úgyis tisztában volt azzal, hogy mi történt. – Olyan gyenge még, alig bír megállni a lábán.

- Jól vagyok – mondtad önérzetesen.

Sietve a táskádhoz battyogtál, és kikotortál belőle valami ruhákat. Alicia egy árva szót sem szólt – inkább engem nézett, mint téged, és én álltam a tekintetét.

- Tessék, ez jó lesz – mondtad, és hozzámvágtál egy ugyanolyan egyszerű, fekete pólót, mint ami most a zuhanyfülkében fekszik. Gyorsan magamra húztam, mert rájöttem, hogy én tulajdonképpen szívből utálok félmeztelenül lenni akárki előtt – és Alicia alaposan akárkinek számít. Persze szűk volt rám a ruhád, rendesen ráfeszült a hasamra, de elmegy. Azután pedig látványosan bevonultál a fürdőbe, hogy zavaró tekintetek nélkül tudj felöltözni, pedig mind a ketten láttunk már téged meztelenül, nem is egyszer. Nem feledem, te is éppen ugyanolyan szégyellős vagy, mint én, nem csak a sebhelyek miatt. Egy kicsit utáltalak, amiért kettesben hagytál a barátnőddel, mert olyan rohadt kellemetlen volt.

- Khm – böktem ki végül zavarban. – Azt hiszem tényleg egészen jól van.

- Kösz – felelte tömören. Nem nézett rám, a szemközti falat bámulta, de olyan elmélyülten, hogy ingerenciám volt megfordulni, hogy megnézzem én is, mi lehet annyira érdekes ott.

Szerencsére hamar visszajöttél, egyenesen az ágyadhoz mentél, és felültél rá, kényelmesen elhelyezkedtél, de nem bújtál be a takaró alá. Az orrodra toltad az éjjeliszekrényen heverő szemüveged. Most, hogy napok óta először normális ruha volt rajtad, és nem pizsama, máris sokkal egészségesebben, és jobban néztél ki, még úgy is, hogy megboroválkozva azért nem voltál. Az a több mint egy hetes szőr az arcodon már nem is volt borostának nevezhető – bezzeg akkor nem zavart, amikor szopattalak.

- A pokolba az orvosokkal, mégis eszem ebből egy kicsit – közölted kifejezetten vidámnak tűnő hangon, és az öledbe húztad a kajásdobozt, amiről időközben egészen megfelejtkeztem, de még mindig ott volt az ágyon, ahol hagytad.

Leültem melléd, és én is ettem belőle, csak mert kínáltál, pedig nem is szeretem a sushit. Csupa kedves gondolat járt a fejemben, és zene. Túl régóta nem zenéltem! Úgy vágott végig rajtam az érzés, mintha fejbecsaptak volna. Nem tudok nélküled élni, de zene nélkül sem.

16.

Minden vágyam az volt, hogy végre visszamehessek zenélni, de téged semmiképp sem akartalak otthagyni. Tudom, hogy anya és apa úgyis veled maradnának végig, de akkor is képtelen voltam elmenni. A többiek a bandából teljesen megértettek engem, és egy cseppet sem sürgettek, pedig egyre több koncertünket kellett lemondanunk miattad, ezzel ki tudja hány rajongónknak okozva csalódást. Nem volt még ennyi kihagyásunk egymás után, az biztos. Azonban az orvos hallani sem akart arról, hogy kiengedjen téged, és szemmel láthatóan te sem erőltetted a dolgot. Úgy tűnt, meg vagy elégedve azzal, hogy semmi dolgod nincs azon kívül, hogy feküdj, és bámulj magad elé. Meg tudtam volna őrülni az örökösen üveges tekintetedtől. Néha úgy festettél, mintha még mindig kómában lennél. És én még azt hittem, hogy legalább egy kicsit jobban érzed magad a fürdőben történtek után!

Nappal mindnyájan szinte folyamatosan veled voltunk, és így sem tudtunk különösebb reakciókat csikarni ki belőled. Frank unta meg legelőször – bár tudom, hogy bűntudata volt tőle, de amilyen hiperaktív, annyira nem tudta elviselni a te passzivitásodat. Nem ment el a városból, viszont nem is ült naphosszat az ágyad mellett, vagy éppen a váróban, vacak, automatás kávéval a kezében. Lindseyt pedig már azelőtt sikeresen elüldöztem magamtól, és ezzel együtt tőled is. Néha telefonált, hogy megkérdezze, mi van veled, de sosem engem hívott. Emlékszem, hogy elküldtem őt, de akárhogy is gondolkozom, nem jutnak eszembe a szavak, amiket használtam. Nem fájt az, hogy nincs velem. Néhányszor felhívtam őt, hogy bocsánatot kérjek, de inkább csak kötelességtudatból tettem, és nem bántam igazán, hogy egyszer sem vette fel. Visszament koncertezni az MSI-jal.

Nem tudom, idegesített-e téged, hogy annyian vagyunk a betegágyad körül, de sosem hallottunk tőled zokszót. És nevetést sem. Minden reggel felöltöztél, de nem tudom, miféle kötelességtudat vehetett rá erre a gesztusra.

Néha hazamentem nappal, hogy megfürödjek, borotválkozzak, és rendes ágyban aludjak – mindezeket ott, a kórházban is megtehettem volna, de szükségem volt időnként egy kis friss levegőre. Beleette magát az orromba a hófehér fertőtlenítőszag. Azonban éjszakánként mindig melletted maradtam.

Aztán a média valamilyen módon megneszelte, hogy kórházba kerültél. Fogalmuk sem volt, hogy mi miatt, de ez cseppet sem zavarta őket abban, hogy a legkülönbözőbb módokon magyarázzák meg, egyértelmű tényként közölve. A legtöbben a drog számlájára írták, de ezen csak nevetnem kellett. Te feküdtél bent, nem én. A rajongóink végtelen mennyiségű levelet írtak, hogy értetlenül jobbulásodat kívánják, és ajándékokat küldtek neked. Képeket, kabala plüssállatokat, egy csomó unikornist, tudják, hogy szereted őket. Valaki még gameboyt is postázott, hogy ne unatkozz. A picsába, még én is meghatódtam rajtuk, de téged az egész hidegen hagyott. Legszívesebben kirángattalak volna az ágyból, hogy addig pofozzalak, míg valami emberi reakciót sikerül kicsikarnom belőled, de nyilván nem tehettem meg.

A testiségre legalább reagáltál... Szóval általában, mikor esténként kettesben maradtunk, és az éjszakás nővér letudta az éjfél előtti látogatását, én a hasadra fektettelek, és újra, meg újra megosztottuk egymással fekete, bűnös titkunkat. Vagy talán nem is titok már? Hiszen minimum két ember ezen a világon tisztában van azzal, hogy mit teszünk. És egyikük sem gyűlöl érte minket.

Vagy legalábbis téged nem.

És ezek után el kell bizonytalanodnom. Vajon ki tudhat még róla? Gyönyörűen berendezett, félelemmel virító várunk védelme talán mégsem annyira biztonságos, mint azt képzeltem hosszú évek során.

Az ágyon térdelve, ujjaim a világosbarna hajadba markolva, miközben tövig a szádba nyomulok, arra gondolok, hogy nem veszíthetlek el, és nem is oszthatlak meg senkivel. Őriznelek kell magamban, mint egy ragyogó kincset. Nekem is szükségem van rád ahhoz, hogy életben maradjak. Érzem nyelved nedves útját a mellkasomon, lúdbőrzök a hűvösségben, és a kéjben, idegen paplan ölelésében, orromban férfias illatoddal, és a halál-szagoddal. A kórházi szoba matt falai lassan forró testünk köré feszülnek, hogy szabadságunkat vegyék. Érzem, hogy pusztulásunkat akarják, de én nem foglak elengedni! Szorítlak magamhoz, hogy olyan közel légy, mintha tulajdon testem része volnál, olyan erősen kívánom, hogy bőrünk egymásba olvadjon! De kéjhomályos látszat-pillanatoktól eltekintve nem kerülhetek közelebb hozzád, mint az a néhány centi, amit eltüntetek magamból a testedben. Nyelvemet mélyen a szádba tolom, és hagyom, hogy akár fájdalmat is okozva harapj, rágj. Néha érzem a vérem ízét, néha a tiédet. Ujjaim megtalálják helyüket a farkad körül, és engedelmes mozdulatokkal lökdösnek a beteljesedés felé. És olykor azt kívánom, bár sosem érkezne el az a pillanat, ami után kénytelen leszünk szétválni, és két külön emberként létezni tovább azokban a hosszú órákban, míg végre megint kettesben maradunk, és a testünk felkészült arra, hogy adjon, és vegyen.

Majdnem egy hónap eltelt, míg kiszabadítottak minket a kórházi szoba meszelt ketrecéből. Alicia kezét fogtad, másikkal a sporttáskát, a ruháiddal. Úgy tettél, mintha boldog lennél, de én láttam a szemeid tompa fénytelenségén, hogy ez nincs így. Téged más dolgok tesznek boldoggá.

- Köszönöm, hogy visszamentél aznap a házba – mondtad Aliciának oly hosszú idő után. Lemaradtam, hogy ne hallgassam ki kettőtök beszélgetését, hiszen mi közöm van hozzá? Nem én találtam rád aznap az ágyban, majdnem-holtan. Én a turnébuszban aludtam, önelégültséggel, és dühvel, miután elüldöztelek magamtól.

Én löktelek akkor a paplanra, a párnák közé.

- Csak nem gondoltad, hogy szó nélkül lelépnék? – hallottam még Alicia feleletét.

Hiszen tudom, hogy már az összes cuccát összecsomagolta, mikor te hazamentél. Hazug szuka! Talán csak ott felejtett valamit.

De talán nem sétálnál így előttem most, ha nem felejt.

Alicia szerette volna, ha otthon maradsz még egy ideig, kipihenni magad. Hát nem pihentél már eleget az alatt a csaknem egy hónap alatt a kórházban? Nem is maradtál. Azt hazudtad neki, hogy jól vagy, és sokkal jobban leszel, ha végre újra úton lehetsz, kiállhatsz velünk a színpadra zenélni, igazán önmagad lehetsz.

Én tudtam, hogy igazság az, hogy meg akarsz tőle szabadulni. Mindösszesen velem akarsz lenni – hiszen csak és kizárólag akkor vagy igazán önmagad, ha mellettem vagy. Nem várom, hogy mondd, tudom magamtól is.

Az első éjjelen, amit a turnébuszban töltöttünk, sokáig virrasztottam. Három hét nem hosszú idő, én mégis megszoktam az éjjeli szeretkezéseinket, és hogy az ágyad mellett, egy kényelmetlen székben ülve nyom el az álom hajnaltájt. Arcom a hűvös kórházi takaróra hullik, és felriadok arra, hogy ujjaid óvatosan a hajamban turkálnak.

És állt a farkam.

Nagyjából háromig várhattam, akkor már egészen biztos voltam abban, hogy mindenki alszik, és akkor halkan letettem csupasz talpaimat a talajra, és átsettenkedtem hozzád. Az ágyadra másztam, és gondosan behúztam a sötétítőfüggönyt magam után – igaz, hogy így nem láthattalak, viszont legalább minket sem láttak kívülről. Hamar kiröppent az álom a szemedből, ahogy finoman simogattam az arcodat, és a válladat a pizsama vékony anyagán át. Lassan lehúztam rólad a takarót, föléd másztam, és rádnehezedtem, hogy minél nagyobb felületen érezzem tested melegét. Átölelted a nyakam, és szótlanul pihegtél. Tudtam, hogy nem állsz messze attól, hogy beindulj, de szántszándékkal visszafogod magad. Felültem a combjaidon, magammal rángattalak téged is, majd lassan, törődőn csókoltalak meg, s te csak úgy ímmel-ámmal viszonoztad. Mérges lettem, mégis mit akarsz? Mire van szükséged? A hajadba markoltam, és erősen megrángattalak. Ezzel csak azt értem el, hogy elhúzódtál tőlem, és riadt szemekkel néztél rám.

- Gee, kérlek – szinte csak lehelted a szavakat. Rettegtél attól, hogy valamelyik barátunk előtt lebukunk. Azért sem eresztettelek el, sőt, inkább csak még jobban szorítottalak, de te meg sem nyikkantál a fájdalomtól. Közel hajoltam a füledhez, és még nálad is halkabban súgtam bele a szavakat:

- Meg akarlak dugni.

Eleresztettem a hajad, helyette inkább a derekadhoz csúsztattam a kezeimet, majd a pólód alá, és végighúztam ujjbegyeim a hátadon. Szerettelek volna megkarmolni, de a körmeim nem voltak eléggé hosszúak hozzá.

Hátradöntöttelek az ágyon – te csak arra figyeltél, hogy nehogy zajt csapjon az ütközés. Lemásztam az öledből, és nem ellenkeztél, amikor szétnyitottam a lábaimat, hogy közéjük másszak. Felém pillantottál, és láttam a vonásaidon a könyörgő nemet, de nem törődtem vele. Szó sem volt arról, hogy meg akarnálak erőszakolni, bár te, amilyen nyomorult cafka vagy, azt is élveznéd. Kiszabadítottam a nadrágod takarásából a farkad, és finom mozdulatokkal izgatni kezdtelek. Természetesen nem tudtál ellenállni nekem, éreztem, hogy egyre keményebb leszel – mindeközben még mindig riadtan néztél rám.

Bárcsak képes lennék még félni amiatt, hogy lebukunk!

Lesegítettem rólad a nadrágodat, és azután még mindig csak simogattalak a lábad közt, föléd hajoltam, és pillekönnyen nyaltam végig az ajkaidon. Hirtelen úgy éreztem, hogy muszáj a lehető leggyengédebben bánnom veled – az erő kiszaladt a tagjaimból, egyedül a farkam állt keményen, rendíthetetlenül. Másik kezemmel a derekadat cirógattam, forró libabőröket hagyva az ujjaim útján. Már kezdted feledni a köröttünk alvókat, lehunytad szemeidet, és összevont szemöldökkel, megfeszült testtel élvezted a kényeztetésem. A füledbe szuszogtam, melegen, és izgatón, aztán apró, nyálas csókokat hintettem a fülcimpádra.

- Mikey, kicsi Mikey – leheltem a füledbe. – Gyere, fordulj meg!

Elhúzódtam annyi időre, hogy engedelmeskedni tudj, aztán a hátadra borultam, és lesimogattam rólad a felsődet. Imádtam, hogy meztelenül fekszel alattam, miközben engem még teljesen ruha takart. A hajadat borzolgattam a tarkódnál lágyan, és a vékony anyag takarta farkam hozzád dörgöltem. Persze meg akartalak dugni, és az ösztönöm kishíján rá is bírt arra, hogy egyszerűen letépjen a gatyámat, és csináljam... Tudom, hogy azt is élveznéd. De van, amit még annál is jobban, én pedig annyira nagyon örültem, hogy végre szabadultál a kórházból, és annyira nagyon akartam, hogy minden rendben legyen veled... És csak egyetlen nyelvet beszélek, a tested nyelvét, úgyhogy csak így szólhatok hozzád. Megragadtalak a csípődnél, és felhúztam a feneked – a felsőtested nem emelkedett fel az ágyról, felesleges lett volna. Gondolom azt hitted, mindjárt beléd nyomom a farkam, de én ehelyett inkább lehajoltam, és fentről lefelé végignyaltam a gerinceden. Megmerevedtél, ahogy a két tenyerem a fenekedre csúsztattam, szétfeszítettelek, és finoman a fenekedbe nyaltam. Csak épphogy hozzád értem, de tisztában voltam vele, hogy máris csillagokat látsz az izgalomtól, és a vágyakozástól. Meglep, hogy mennyire szereted, amikor ezt csinálom – én nem élveztem annyira, amikor te tetted velem. Mégsem szoktam sűrűn csinálni, azt hiszem, azért mert annyira megalázó az egész – egy pillanatig sem undorít, csupán csak... Neked kéne velem, nem pedig fordítva. De abban pillanatban ez cseppet sem érdekelt, egyszerűen csak boldoggá akartalak tenni.

Jó ideig csak simogattam a nyelvemmel a bejáratod körüli puha, érzékeny bőrt, néha végighúzva az hüvelykujjam is a nedvességen. Te már remegtél tőle, de még mindig bírtad egyetlen hang nélkül. Szerencsére, elvégre mégiscsak hárman aludtak körülöttünk. Hamar belelendültem a dologba, és élveztem csinálni, nem annyira, mint amennyire te élvezted, de eléggé. Újra a derekadra csúsztattam a kezeimet, és magamhoz préseltelek. Látni ugyan nem láttalak, annál is jobban hallhattalak! Még gyorsabban, és hangosabban ziháltál, amikor közvetlenül a bejáratodhoz illesztettem a nyelvem, és lassan, alaposan kiélvezve, beléd toltam a nyelvem. Sokkal erőteljesebben éreztem azt, hogy mennyire szűk, és forró vagy, mint amikor a farkammal hatolok beléd, és így engem is elképesztően felizgatott a helyzet. Olyan mélyre nyaltam be, amennyire csak tudtam, aztán visszahúztam a nyelvem, de csak azért, hogy utána megint visszatoljam. Elképesztő volt így, a nyelvemmel dugni meg téged, te egyre jobban remegtél, és halkan nyöszörögni kezdtél. Hallottam, hogy valamit, az ágyneműt, vagy a pólód, a szádba tömöd, hogy valahogy tompítsd a hangod. Őrjítő, képes vagy hangtalanul elélvezni, amikor keféllek, de alig tudod visszafogni magad, amikor nyallak.

Egy idő után segítségül hívtam a kezemet is. A nyelvem munkájától már gyönyörűen kitágultál, így rögtön két ujjamat is beléd toltam, és következetesen mozgatni kezdtem benned. Közben a nyelvemmel is dolgoztam ugyanúgy tovább, nyaltalak, ahol értelek, néha kihúztam az ujjaimat, és még több nedvességet juttattam beléd. Nem láthattam, de meg voltam győződve arról, hogy a lepedőt markolod gyönyörödben – éreztem, ahogy az anyaga puhán megfeszül a térdem alatt.

Végül ujjaimmal megtaláltam azt a bizonyos pontodat – persze mindvégig tudtam, hogy hol keressem, mindössze jól esett játszadoznom veled. Lassan, cseppet sem durván mozogtam benned, és tudtam, hogy már a kéj hófehér fellegei között jársz. Hirtelen ötlettől vezérelve melléd eresztettem a testem az ágyra, mire koordinálatlan mozdulattal arrébb húztad az egyik lábad, hogy elférjek. Hát persze, hogy nem volt teljes uralmad a tested felett, mert közben még véletlenül sem húztam volna ki az ujjaim belőled, és őrjítően, direkt lassan vezettelek az orgazmus felé. Épphogy elértem a farkad hegyét, úgyhogy éltem a kínálkozó lehetőséggel, és pajkosan megnyaltam. Erre viszonylag hangosan felnyögtél, mielőtt még visszafoghattad volna a hangodat, és éreztem, hogy ezt nem húzhatom tovább. Bekaptam a farkad, hogy ne szennyezd össze a lepedőt. Vadul, mégis bársonyosan szorult a feneked az ujjaim köré, és halkan nyögdécseltél a párnába, vagy abba az akármibe, amit a szádba tömtél, én meg örömmel nyeltem le az anyagodat.

Felemelkedtem az ágyról, mert rohadt kényelmetlen pozíció volt ez így, és majdnem kitört a kezem, szóval kihúztam az ujjaimat belőled. Még erre is megremegtél, és lassan vízszintesbe csúszott a tested a paplanon.

Mellédfeküdtem, és hagytam, hogy kipihegd magad. A levegő forró, és illatos volt a szextől ágyad sötét kuckójában, és ízed izgatta a szájpadlásomat. A torkom olyan nedvessé, és csúszóssá vált tőle, mint a te feneked lyuka.

Nem bírtam kivárni, míg a légzésed csillapszik, de őszintén szólva nem is akartam.

- Mikey – súgtam halkan, kezeimet a hajadba temetve. Nedves ujjaimmal összemaszatoltalak, de ez a legkevésbé sem érdekelt. – Mindennél jobban szeretnélek megdugni – mondtam rekedtes, éhes hangon. Csak remélhetem, hogy elég halk voltam.

Felemelted a fejed, te is a hajamba kaptál, és számra akasztottál. Csókod érzéki volt, de már képtelen voltam ennél jobban felizgulni. Belemosolyogtál, és majdnem eszemet vesztettem ettől a mosolytól.

Mikor elszakadtunk egymástól, elengedted a hajam, és éreztem az ágy lágy ringásán, hogy kihívóan újra felemelted a feneked. Izgatottan lehúztam magamról a nadrágot, majd a pólót is, és újra megtaláltam a helyem a két lábad között – a lepedő még nem is egészen hűlt ki utánam. Aznap még egyszer a csípőd köré fontam a kezeimet, és a farkamra húztalak.

Könnyedén csusszantam be, hiszen a nyálamtól még mindig teljesen nedves voltál, és tág is. Kibírtam, hogy ne nyögjek fel, és nem is kezdtelek el kefélni, mint egy vadállat. Még mindig lassú voltam, szinte vontatott, de most saját magam miatt.

De nem tudtam sokáig húzni, túlságosan felizgatott az, ahogyan az előbb eljuttattalak a csúcsra. Alig több, mint két perc alatt beléd élveztem, mélyebbre lőve fel benned a forróságomat, mint ahova a nyelvem, vagy az ujjaim, vagy akár a farkam elérni tudnának.

Újra melléd feküdtem az ágyra, és zihálva átöleltelek, mire felém fordultál, karjaidat a derekam köré fontad, és a mellkasomhoz húztad a fejed. Éreztem, hogy halkan, szaggatottan veszed a levegőt. Sokáig ölelkeztünk némán, finoman simogattam a hajad, szép ívű arcodat, a nyakad, a vállaid, a hátad.

Azt hiszem, képtelen vagyok kimutatni, hogy szeretlek, mert csak arra tudok gondolni, hogy mennyire kétségbeesetten szükségünk van egymásra, és arra, hogy te, mikor azt hiszed, hogy vágysz rám, valójában csak az életre éhezel. Valóban szükséged lenne rám, ha nem lennék a bátyád? Ha nem törnélek össze időről-időre piciny darabkákra, hogy utána összeragasszalak? Félek a választól, mert tudom.

Megpróbáltalak elszakítani mindenkitől, megpróbáltam kiölni belőled minden emberit, hogy képes legyél úgy szeretni engem, ahogyan téged én. De te helyette inkább véget akartál vetni az életednek.

Szerelmed sosem lesz olyan mély, sóvárgó, és fájdalmas, mint az enyém. Mindent elvettem tőled, amit csak elvehettem. Elvettelek téged magad is. Csak azt nem vehettem, amire igazán vágytam. A szerelmedre. Hiszen nem is létezik. Mégis úgy öleltelek magamhoz, és úgy simogattalak, kedvesen, a szívemet kitárva, mintha fürödhetnék benne. Sosem jön el az a nap, amikor nem csak vágysz rám, de szeretsz is.

Nagyjából fél órával később eresztettelek el – addigra már elaludtál. Óvatosan magamra vettem a ruháimat, te még mindig az álmaid mezején lebegtél. Fel kellett volna keltselek, hogy te is felöltözz, de nem akartam, így hát inkább csak óvón betakargattam mezítelen tested, és visszahúztam magam után a függönyt. Úgy lopództam vissza a saját ágyamba, mintha tinédzserfiú volnék, aki éppen a szülei szobája előtt settenkedik el, miután elszökött éjjel a szeretőjéhez. Valahogy így is állt a helyzet.

Reggel sokkal jobb kedved volt, mint előző nap. Tudom, ez annak köszönhető, hogy elérzékenyültél attól, hogy ennyire kedves, és gyengéd voltam veled az éjszaka. De még mindig nem voltál az igazi Mikey.

Láttam rajtad, hogy mennyire nagyon igyekszel normálisnak, és boldognak tűnni, és a többieken, hogy mennyire nem hisznek neked. Már lemondtak arról, hogy kérdezősködjenek, miért tetted ezt magaddal, illetve, hogy ki miatt. Hogy ki okozta neked azokat a sebhelyeket. Frank persze tudta, de ő hallgatott. Nem hittem, hogy tartani fogja a száját, de megtette, és emiatt egyre jobban tiszteltem. Barátok maradtunk, holott, tudom az igazságot, nem érdemlem meg, hogy akárki barátja is legyek.

Hogy feledjük, és feledtessük veled a történteket, nagyjából egész nap csak próbáltunk, egyébként is, csaknem egy hónap telt el azóta, hogy utoljára kezünkbe vettük a hangszereinket. Ennek ellenére mégis minden ugyanolyan nagyszerűen hangzott. Amikor a basszusgitárt fogtad a kezedben, látszólag tovatűnt az összes rossz dolog, amin az elmúlt időkben átestél, és teljesen átadtad magad a zenének. Ahogy nekem teszed a sötét éjeken.

Én is mindent feledtem, amint a koncert estéjén magamra öltöttem a fellépőruhámat, és az arcomra kentem a masszív fekete, és fehér sminket. A tükörből egy tökéletes Gerard Way nézett vissza rám, akiért lányok egész serege rajong, és aki az elbaszott gyerekkora romjain, most rocksztárként feszít a színpadon, és a szobák falán a posztereken, és aki meg akarja menteni ezeknek a kölyköknek az életét.

Csókot dobtam önmagamnak, és ennek a szépséges hazugságnak.

Láttam, hogy úgy félsz, mint azokon az első alkalmaink során, amikor mind a ketten alkohollal hűtöttük a lámpalázunkat fellépés előtt. Ma már nincsen erre szükségünk. Átöleltelek téged, és mindenki mást is – körbeálltunk, és szótlanul osztoztunk izgatottságunkon, és boldogságunkon. Ha te nem lennél, soha többé nem állnánk így, egymás vállát fogva, lábainkban már a leendő zenénk lendületével.

A közönség tombolt, amikor színpadra léptünk. Mi is tomboltunk.

A nevedet kántálták – mosolyognom kellett rajta. Mindannyian szeretnek téged! Legalább rájuk gondolhattál volna, amikor meg akartál halni, hogyha már rám nem.

Hulla fáradtak voltunk, mire lemásztunk a színpadról. Mindenünket beleadtunk, és minden energiánkat le is szívta ez az óriási, nagyszerű koncert. Még mindig tomboltak. Még mindig hallani véltem, ahogy a nevedet üvöltik, de lehet, hogy csak belemagyaráztam, nem tudom.

Már leléptetek, mikor én még mindig a sminkem mostam az arcomról. Nem egyszerű megszabadulni ennyi vakolattól! Először azt hittem, hogy te huppansz le mellém, szembe fordulva velem az asztalra, kishíján leverve a sminkes cuccokat, de csak Frank volt az.

- Mi az, haver? – kérdeztem vidáman, újabb adagnyi vizet permetezve az arcomba.

- Mondd, hogy nem követek el hibát! – nyögte Frank furcsa hangon. Felpillantottam rá, és láttam, az egész arcán mély kétségbeesés tükröződik. – Te vagy a legjobb barátom, és szeretlek – folytatta halkan. –, de ugye jól teszem, hogy nem szólok senkinek sem?

Elsápadtam. Egyértelmű volt, hogy mire gondol, de én nem akartam rólad beszélni, nem beszéltem soha életemben.

- Frank, nem fogom bántani őt – mondta rekedt hangon, a tükörbe nézve inkább, semmint rá.

- Eddig sem akartad, nem igaz? – kérdezte vissza szárazon. Most már rá emeltem a tekintetem, azt hiszem, kellőképp tükröződött az arcomon a düh, és a kétségbeesés egyvelege. Hazudtam. Nagyon is akartalak bántani téged. Azt akartam, hogy szenvedj, és hozzám menekülj segítségért. Azt akartam, hogy szükséged legyen rám. Mindenhogy máshogyan elveszítenélek.

- Nem fogom – ismételtem meg magam biztos hangon.

- Akkor jó – felelte erőltetetten laza hangon. Leugrott az asztalról, és meglapogatta a hátam. – Sokáig szöszmötölsz még?

- Nem, már megvagyok – mondtam egy utolsót hunyorogva a tükörre. Felé fordultam, és gyengén elmosolyodtam. – Megyünk?

- Aha.

Együtt hagytuk ott az öltözőt, aztán a turnébusz felé menet rágyújtottunk. Sírni tudtam volna az örömtől, hogy Frank tudja a legnagyobb titkomat, és még mindig barátom. És sírni tudtam volna attól is, hogyha tudná minden titkomat, gyűlölne engem.

17.

Természetesen szó sem esett arról, hogy Frank tényleg ott akarná hagyni az MCRt. Nem kérdeztem rá, és ő sem említette többet – persze mindvégig tudtam, hogy csak a pillanat hevében ejtette ki a száján azokat a szavakat. Azóta sok idő telt el, és különben is, nyilvánvaló, hogy ugyanannyira ragaszkodik ő hozzánk, mint mi hozzá, és mind tudjuk, hogy nélküle egyszerűen nem működne tovább az együttes. Ugyanúgy, ahogy nélküled sem. Vagy Ray, vagy Bob nélkül. Nélkülem. Mi vagyunk a My Chemical Romance.

Továbbá, túl szép jövő állt még előttünk ahhoz, hogy érdemes legyen kilépni tőlünk.

A hosszú kimaradás ellenére egyre többen szerettek minket... Amikor kipattant az agyamból egy banda ötlete, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ekkora közönség előtt fogunk játszani. Egyre inkább úgy éreztem, hogy képes vagyok megváltani a világot.

De mit érek vele, hogyha rajtad nem segíthetek?

Még mindig ugyanolyan kedvetlen, és csendes voltál, mint mindig, mióta felébredtél mély, lélekölő álmodból. Igen, néha eszembe jut, hogyha magadat nem is tudtad megölni, a szellemedet csak feláldoztad a semmi oltárán.

Mindenki a maga módján próbált segíteni rajtad. Bob csendesen támogatott, Ray hangosan, néha már-már zavaróan belemászva a személyes teredbe, Frank igyekezett szórakoztatni az állandó mókázásával, én meg... nos, én időt loptak kettőnknek, amikor csak tudtam.

Féltettelek. Feledve saját mohó, pusztító vágyamat, mind több gyengédséget csempésztem érintéseinkbe. Csókjaink lágyak, és érzékiek voltak, simogatásom puha, szeretkezéseink lassúak, és nedvesek. Olykor, kora hajnalban, melletted virrasztva, már viszolyogtam emiatt magamtól, és majdnem tőled is.

Általában te is ébren voltál, hallottam halk, kapkodó lélegzeteden, rezdüléseiden, némaságodon, sőt, még szempilláid repke suhogásán is.

De hallgattunk mind a ketten.

Hiányzott Lindsey. Mindig te voltál a legfontosabb az életemben, de szükségem volt rá is, a támogatására, arra, hogy amíg vele vagyok, tulajdonképpen az életem normális. Azonban ő hallani sem akart rólam. Szeretett valaha is, ha ilyen könnyedén magamra hagyott? Netán megérezte végre, hogy közel sem ő az első számú lakója a szívemnek? Nem hibáztatom, de fogalma sincs, hogy mit tett velem.

Elvesztettem a lábam alól a talajt.

És te nem segíthettél rajtam, ugyanúgy, ahogy én sem rajtad. Együtt zuhantunk, és meg sem hallottuk, hogy kiáltanak utánunk. Pedig több százan kiáltottak, esténként, koncertünk zaját túlüvöltve, szinte kilopva ajkaim közül a szavakat, a mondatokat, amit, úgy tűnt, hosszú évekkel ezelőtt, még kölyökkoromban verseltem le, hogy szabaduljak az önző szorítástól a mellkasomban. Már többé nem az én szavaim voltak, és mind többet jelentett az embereknek, akik szerették a dalaimat, annál kevesebbet nekem.

Éreztem, hogy mindnyájan szeretnek engem, de én nem bírtam viszontszeretni őket, és bele tudtam volna halni a bűntudatba, amit emiatt éreztem.

Hat hét után már közelített is a vége felé a turnénk. Alicia örült neki, hogy hamarosan láthat téged, és azt hiszem, a többiek is boldogok voltak, hogy egy kicsit otthon lehetnek majd, nyugodtan, úgy, hogy közben nem kell a kórházban fekvő barátjukért aggódniuk. Nem csak a mi kettőnk számára volt idegölő az örökös hallgatásod, remélem tudod. Mindannyian éreztük, hogy muszáj hazamennünk, muszáj egy kicsit távol lennünk tőled, mielőtt véglegesen magaddal rántanál minket homályos tompaságba.

Jersey mocskos levegője... Mindörökre gyerekkor-, fájdalom-, és szerelemillatú.

Nekem nem volt kihez hazamennem.

Belefáradtam.

Végtelen történetként nyúltak előttem a napok, az életem.

Majdnem annyira gyűlöltelek, mint amennyire szerettelek.

Az utolsó éjszakánk volt együtt. A másnapi koncert után hazamegyünk, és te megadóan Alicia karjai közé hullasz, azt hazudod neki, hogy szereted, szükséged van rá, törődsz vele, és sejtelmed sincs, hogy ő is ugyanolyan jól tudja, mint te, hogy ez hazugság.

Kellett kettőnknek egy szoba.

Némán ültél az ágy szélén, és csak néztél rám – nem tudtam megfejteni távoli, halott tekinteted. Nem tudtam rájönni, hogy mit akarsz tőlem. Voltak idők, amikor még nem kellett ezzel törődöm... Ismertelek, minden porcikádat, a reakcióidat mindenre, amit tehetek veled, és mindenre, ami történhet veled. Hiszen azt az életet élted, amit én adtam neked! De most... Elvetetted magadtól, elhagytad valahol a kóma ismeretlen mélységében. Egyre inkább hittem, hogy idegen ül velem, egy idegen éhezik az érintésemre, és a szerelmemre. És eszem ágában sem volt neki adni! De mégis, láttalak pupilláid tűhegynyi feketeségében, és kétségbeesett ragaszkodásom nem enyhült.

Rájöttem, hogy tévedtem. Gyengéd simogatásaim, kedvességem nem emelhettek ki a mocsárból, csak egyre mélyebb és mélyebb álomba ringattak, míg nem egészen elvesztél önmagadban. Ki akartalak szabadítani kába tested börtönéből!

Hátradőltél a hotelszoba patyolattiszta, kopottra mosott ágyneműjére, és úgy feküdtél, rezzenéstelenül, mint hófehér arcú holt, nyitott koporsóban, puha bársonypárnán, és már tudtam, hogy csak rám vársz. Holott egyetlen csókom közel sem elég, hogy felkeltselek téged, mint a mesékben.

Lassan sétáltam oda hozzád, és hirtelen, durván ragadtalak meg az egyik csuklódnál fogva, hogy felemeljelek az ágyról. Felkiáltottál meglepetésedben, én meg csak hagytam, hogy szétterüljön az ajkamon a kegyetlen vigyor. Tudtam, hogy ezt érted, és azt akartam, hogy tudd, fájdalmas dolgokat akarok veled csinálni.

Meg sem csókoltalak, magamhoz rántottalak, mire te elveszítetted az egyensúlyod, és erőtlenül, megadóan a karjaim közé dőltél. Kishíján mind a ketten a földön kötöttünk ki, de végül megtartottalak. Mindig megtartalak, hát nem veszed észre? De ha elhagysz, elbuksz. Majdnem meg is történt, majdnem meghaltál!

Még mindig nem érted?

Keményen szorítottam a csuklóidat, szerettem volna még el is törni a csontodat, hogy ne tudd mozgatni a kezeidet, és védtelenségedben ne árthass magadnak. De hiába tettem volna azt is, hisz utat találsz! Különben is, azt hiszem, hallgatásod a legveszélyesebb fegyvered, önmagad ellen is. Most sem szólaltál, de riadtan, fájdalomtól összeszűkült szemekkel próbáltál szabadulni tőlem. Túl erősen tartottalak, és hiába ráztad a fejed, bizonytalan, ijedt nemet ringatva.

Hogy te mit akarsz, az nem számít. Nekem kell döntenem.

Tiszta erőmből löktelek el magamtól, a tested tehetetlenül csapódott a majd két méterre lévő falhoz. Hallottam, hogy koponyád tompán nekiütődik a kemény felületnek, azután úgy simultál a kopott tapétához, mintha egybe akadnál olvadni vele. A forró, követelőző vágy szétáradt az ereimben, és éreztem, hogy a tömény agresszió összeszorítja a torkomat. A hajadba kaptam, magam felé rántottalak, és ügyesen kitértem az utadból, hogy ugyanazzal a lendülettel orra bukj. Alig volt időd arra, hogy az esést tompítván magad elé emeld a kezeidet – keményen csattantak az alkarjaid a vékony padlószőnyegen. A szemüveged leröpült az orrodról, és az ágy alá csúszott.

Fel akartál állni, de nem engedtem – ahogy a tenyereidre támaszkodtál, hogy megemelkedj, egy térdemet a hátadba vágtam, és visszaszorítottalak. Szépen felnyaltad a padlót! Amint eleresztettelek, újra próbálkoztál, és én megint nem hagytam, még erősebben tapostam rád. Azután, hogy többet ne is próbálkozz, egyenesen a hátad közepére térdeltem, kezeimet világosbarna hajadba fúrtam. Fájhatott neked, ahogy az egész súlyommal rád nehezedtem, és hozzá meg is téptelek, mégis, meg se mukkantál.

Akármit csinálhatok veled, szótlanul fogod tűrni. Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen érzés ez, olyan régen nem követeltem tőled semmit.

Mennyire szerettelek volna felrángatni a földről, és megütni! Úgy rendesen, ököllel. Nem egyszer, többször, sokszor. Nem is nézve, hogy hol talállak el, csak reménykedve, hogy minél puhább részen. Szerettelek volna félholtra verni, hátha akkor meglátom benned végre azt, amit ott hagytál a kórházban, félholtadban.

Ehelyett leszálltam rólad, némán ültem le melléd a földre, és ámultam mozdulatlanságodon. Csak hasaltál a földön, engedelmesen várva, mit fogok tenni veled.

- Ne merészelj felkelni! – dörrentem rád szárazon. – Azt akarom, hogy maradj így, meg se rezdülj!

Nem feleltél, nem mozdultál. A szőnyeg finom röstéin át kapkodtad még a levegőt is, zaklatottan emelkedett-süllyedt egész tested a légzéseddel.

Felálltam, és magadra hagytalak – sietve mentem vissza a saját szobámba. Kirángattam az előzőleg ágy alá rugdalt sporttáskámat, és nekiálltam kiszedni belőle a cuccokat.

Nem volt elég nekem az, hogy nem akarsz ellenállni. Azt akartam, hogy ne is tudj!

Mi lenne alkalmas arra, hogy alaposan megkötözzelek?

A múltkor használt nyakkendőm nem tűnt elég hosszúnak erre a célra, úgyhogy félrehajítottam, és inkább a ruhák aljára kotortam. Elvigyorodtam, amikor a kezem ügyébe akadt az, amit kerestem.

Az egyik rajongónk dobta fel a színpadra aznap azt a citromsárga, csillogó boát, én meg, mint általában, most is eltettem. A kölyök, aki megvette nekem, minden bizonnyal sosem hitte volna, hogy mire fogom használni, és ezen fel kellett röhögnöm. Ellenőriztem, eléggé erős anyagból volt, a tollpihék rendes, vastag madzagra voltak ráfűzve. Ezt el nem szakítod!

Ugyanabban a pozícióban találtalak, ahogy ott hagytalak... Helyes. Ezek szerint a rengeteg feleslegesen rád pazarolt gyengédségem azért nem verte ki a fejedből azt, hogy hol a helyed.

Ott, ahol én akarom.

- Térdelj fel! – mondtam határozottan. Hezitálás nélkül megtetted, de a fejed lehajtva hagytad, hogy ne kelljen a szemembe nézned. Még ez is tetszett, hiszen annyira te voltál!

Mögéd térdeltem, és áthúztam a pólód a fejeden. Megdöbbent, hogy csupasz hátad mennyire hófehér, és makulátlan – a mellkasodon otthagytam már nyomomat, de így, hátulról, szinte szűznek tűnsz. Holott tudom, mennyire nem vagy az. Jól ismerem feneked pulzáló lyukát, hiszen számtalanszor megszentségtelenítettem már.

Átöleltelek hátulról, és éreztem, hogy a kirázott téged a hideg, ahogy a boa csiklandós-szúrós anyagát átvetettem a nyakadon. A karodon végigfutott a libabőr, ahogy végigsimogattam, és nem tudtam eldönteni, hogy jó érzés lehet-e ez, vagy rossz, de nem is volt fontos, a lényeg az, hogy hatást váltott ki.

Meghúztam a nyakad körül az anyagot, nem annyira, hogy megfojtsalak vele, csak, hogy a bőrödbe mélyedjen, és nehezen kapj levegőt.

Nem akartalak még jobban megkötözni – a boa maradékát a csuklómra tekertem, hogy megfeszüljön a fonal kettőnk között, aztán felálltam. Neked is fel kellett egyenesedned, hogy ne feszüljön a hurok túlzottan a nyakad köré. Mögéd álltam, és a boa segítségével kényszerítettem a fejed közvetlenül az enyém mellé, hogy gyakorlatilag már a vállamon nyugtasd.

- Vedd le szépen a nadrágodat! – lihegtem a füledbe közvetlen közelről, és nem eresztettelek hosszabb pórázra, így ez sokkal nagyobb kihívás volt a számodra.

Vakon, sután húztad le a slicced, és nehézkesen, egyenként ráztad ki a lábaidat a testedre simuló anyagból. A boxert már magam szedtem le rólad, nem bírva türelmetlenségemmel.

- Nem vagyok megelégedve veled – mondtam aztán elvigyorodva. –  Túl lassú voltál. Ezért büntetésképp le fogom kötözni a kezeidet is.

Megszabadultam a boa rám kulcsolódó végétől, te meg simán hagytad, hogy a kezeidet alul hátrafeszítsem, amennyire csak bírom. Majdnem a nyakadig felhúztam, az ebben a pózban erőteljesen kirajzolódó lapockáid közé, és összekötöztem őket, ügyelve arra, hogy elég magasan legyenek ahhoz, hogy nehezedre essen úgy tartani. Imádtam, hogy külön erőt kell kifejtened azért, hogy hátra ne húzd a nyakadra tekert hurkot, megfojtva vele magad. Úgyis meg akartál halni, nem? Ennek tudatában talán nem is olyan nagy kegyetlenség, hogy tetszik nekem, mennyire kínlódsz azért, hogy ne fulladj meg.

És nem csak elégedettséggel töltött el az egész helyzet, hanem fel is izgatott. Kuncognom kellett a meztelen, citromsárga boával összekötözött tested látványától, valahol groteszk volt, mégis nagyon hamar felállt tőle a farkam.

Még jobban meg akartam nehezíteni neked az egészet, és mivel annyira a kezeiddel foglalkoztál, meglepett, amikor meglöktelek hátulról. Elveszítetted az egyensúlyod, aznap már másodjára, és eldőltél, mint egy darab fa. Esélyed sem volt felfogni az esést, így sokkal jobban megüthetted magad, mint az előbb. Összegömbölyödtél a földön, hogy takard magad, vagy talán, hogy védekezz, nem tudom. Nem érdekelt. A hajadnál fogva emeltelek térdre, aztán az orrod előtt húztam le a sliccem, hogy tudd, mire készülök. Elővettem a farkam, és egy mozdulattal tövig a szádba toltam. Felnyögtem élvezetemben, bár korántsem volt annyira jó, mint lehetett volna. A szád ki volt száradva, te magad mit sem tudtál tenni, csak összeszorított szemekkel tűrted, hogy azt tegyek veled, amit kívánok. De itt most nem is az volt a lényeg, hogy elélvezzek. Csak szájba akartalak baszni. Meg akartalak alázni.

Bár nem hittem, hogy képes vagyok rá, mindazok után, amin már átestünk.

Abbahagytam, mielőtt még egyáltalán jó lehetett volna.

Megint a földre taszítottam a felsőtested, mire végre felnyögtél a fájdalomtól, aztán köhögni kezdtél, megránthattad a nyakad. Láttam, hogy a karjaidat próbálod magasabbra emelni, hogy enyhüljön a szorítás, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Engem nem igazán hatott meg – még messze voltál így is a fulladástól, bár hallottam, hogy küzdened kell egy kicsit a levegőért.

Hagytam, hadd csináld, én szétfeszítettem a combjaidat, és minden további nélkül keményen a seggedbe vágtam a farkam. Felkiáltottál, hangosan, furcsa torokhangon.

Mennyire akartalak már hallani!

- Ez az – csúszott ki a számon önkéntelenül is. – Ne fogd vissza magad!

Nem is fogtad. Minden egyes ütemre kiáltottál, és tudtam, hogy fáj, nem csak a feneked, de a boa szorítása a nyakadon, a lehetetlen helyzetbe feszülő karjaid, és a mellkasod, az állad, és a térdeid, amiket a kemény padlóhoz szorítottam.

Minél hangosabb voltál, én annál jobban élveztem, annál nagyobb erővel csapódtam beléd, két kezemmel szétfeszítettem a farpofáidat, remélve, hogy még mélyebbre csúszhatok beléd.

Egy idő után azonban kifogytál a szuszból, egyre halkabb lettél, míg végül már csak halkan nyüszítettél a mozdulataimra. Nem másztam ki belőled, de föléd hajoltam, hogy kiszabadítsam a kezeidet a boa fogságából. A csomókat már egészen apróra, és szorosra rángattad, és alig találtam őket a rengeteg tollpihe között – végül félig-meddig letépve, de kiszabadítottam a kezeidet. Ösztönösen nyúltál a nyakadhoz, hogy meglazíts a köré fonódó részét is, segítettem neked. Látnom se kellett, az ujjaimmal éreztem, hogy a vékony madzag mélyen belevágódott a bőrödbe.

Felszabadultan, reszketve kapkodtad a levegőt, én meg folytattam, ahol abbahagytam. A hangod is visszatért, bár már nem voltál olyan hangos, de szenvedélyemet így is az egekig fűtötted vele. És amikor éreztem, hogy kész, menten itt az orgazmus, kihúztam belőled a farkamat, és a karodat megragadva újra térdelő helyzetbe emeltelek. Nem akartam, hogy leszopj, éppen csak, hogy a szádhoz értem a farkammal, néhányszor az alsó ajkadhoz ütögettem, és ez elég is volt, elélveztem. Egyenesen a szádba, és a tekintetem is elég volt neked ahhoz, hogy az egészet zokszó nélkül lenyeld.

Elégedett voltam magammal.

Te pedig borzalmasan néztél ki. A hajad merő lucsok, szemeid könnyben áztak, az arcod, mellkasod sötétvörösre pirult, a boa nevetséges módon, immáron lazán tekeredett a nyakad köré, amitől úgy festettél, mint egy lecsúszott, szajhává lett díva. Épp csak a tested egy férfié.

Mégpedig nagyon is férfié, ez egyértelműen látszott merevedésedről.

Mennyire perverz vagy! Mennyire imádod a durvaságom!

És én még elhittem, hogy valóban élvezed, amikor szeretkezünk! Tudom, hogy csak baszni akarsz. Azt akarod, hogy megbasszanak.

Mérhetetlenül dühössé tett ez.

Arcon ütöttelek, nőiesen, tenyérrel, de erősen. Balra dőltél, remegett a kezed, ahogy megtámaszkodtál, és értetlen, mégis haragtól mentes szemekkel néztél rám.

Felálltam, és elhátráltam tőled majdnem a szoba másik felébe. Valahol megvetettelek a vágyaidért, holott én sem vagyok különb nálad. Felhúztam a nadrágomat, és elrejtettem a még mindig nedveidtől lucskos férfiasságomat.

Vonakodtál engedelmeskedni, amikor újra négykézlábra parancsoltalak, de csak egy lépést kellett tennem feléd, rögtön lehajoltál mégis.

- Gyere csak ide! – mondtam gúnyosan.

Lehajtott fejjel másztál oda hozzám, a megcsonkított boát toldalékként húzva magad után a földön. Megsimogattam a hajad, mintha csak egy kóbor állatka volnál, aki láncát elszakítva elszökött valahonnan... Tőlem. A combjaimhoz vontam fejedet, ezúttal nagyjából mentesen a szexualitástól, és cirógattam a fejed. Hirtelen elkábított a szeretetem irántad – ha mindig így lehetnénk... Ha mindörökre kedvesen, magadról megfeledkezve törleszkednél a lábaimhoz, minden tökéletes lehetne. Boldogok lehetnénk.

De te eltépted a kötelékeket, egyenesen a vesztedbe rohantál, és őrült szerencse csak az, hogy most egyáltalán itt lehetsz. Nem mehetsz el. Nem hagyhatsz el. Nem csak te halsz bele, hanem mind a ketten!

- Tudod, hogy rossz voltál – folytattam nyugodt hangon. – Sőt, nem csak egyszerűen rossz, hanem gonosz. És meg foglak büntetni érte.

Előrébb hajoltam, és rávágtam a fenekedre. Túl hirtelen csinálhattam, mert majdnem összeestél, és túlkiáltottad tenyerem hangos csattanását is. Nem foghattam vissza magam, már szétfeszített az rengeteg sok tehetetlenül eltelt idő a kórház óta. Már feléltem az összes önuralmamat.

Újra megütöttelek, és újra, és megint, egyre erősebben. Hamar vörösödni kezdett a bőröd, de még akkor sem hagytam abba, éreztem ennek az egésznek a szexuális töltetét, és ez csak még inkább bepörgetett.

Jó alaposan kiporoltam a segged. Muszáj volt már téged végre megnevelni!

Ki kellett vernem belőled!

Abbahagytam, amikor már túlságosan sajgott a tenyerem, és az álladnál fogva megemeltem a fejed. Rácsodálkoztam a fájdalomra, amit tükröződni láttam a szemeidben. Erőszakosan a szádra tapasztottam a kezem, és rád dörrentem.

- Gyerünk! Látni akarom, ahogy megalázkodsz előttem, és megnyalod a kezet, ami ver téged!

Nyelved forró, és fürge volt, szemeid lehunyva. A diadal érzése szétáradt a mellkasomban.

Felültettelek, és láttam, hogy a farkad még mindig ugyanolyan keményen áll.

- Te kis ribanc – köptem feléd megvetően. – El akarsz élvezni, mi?

Persze nem feleltél. Soha nem felelsz... Hacsak nem kényszerítelek rá.

Rádvetettem magam, megkerestem a boa végét, és jól megrántottam – közel sem annyira szorosra, mint amilyen az előbb volt, mégis bepánikoltál. De nem felém nyúltál, csak a nyakadat akartad óvni.

Ilyenkor azt hiszem, tényleg hagynád, hogy megöljelek. Vagy vajon csak azért, mert tisztában vagy azzal, hogy úgysem tenném meg?

- A kurvám akarsz lenni, nem igaz? – Még egy kicsit meghúztam a madzagot, mire végre rám néztél.

- Az vagyok – mondtad halk, nagyon rekedt hangon.

- Mi? Mi vagy? – kérdeztem vissza gonoszul.

- A kurvád vagyok – bökted ki megadóan.

Még akkor sem engedtem a szorításon, amikor bekaptam a farkad, és profi módon, a lehető legnagyobb élvezeted adva leszoptalak. Szívesen nyújtottam volna még egy ideig a dolgot, de te hamar, és hangtalanul a számba élveztél.

Már nem is térdeltél, hanem a combjaid között ültél a földön, szemeid becsukva, megviselt arcod bezárva, de előttem mindhiába is igyekeztél pókerarcot ölteni.

Átöleltelek, és váltottam veled egy kedves csókot. Belenyöszörögtél a számba, amikor még egyszer, igazán szorosra húztam a nyakad körül a boát, de már nem is próbáltál meg semmit sem tenni ellene.

- Nem is olyan jó poén meghalni, nem igaz? – kérdeztem kifejezéstelen hangon, közvetlen közelről fürkészve az arcod.

Nem vártam el, hogy felelj. Elengedtek, és hagytam, hogy megszabadítsd magad a boa maradványaitól. Annyira reszkettek a lábaid, amikor felálltál, hogy alig bírtad megtartani magad, én még mindig nem segítettem. Nem akartam.

Kínszenvedve öltözködtél fel, azt hiszem, a karjaid is igazán fájhattak, fintorogtál. Végül felmásztál az ágyra, és onnan néztél felém, aki a földön ültem, üzekedésünk helyét jelezve.

- Gerard – nyögted a nevem. Csak ennyit, hogy „Gerard”, semmi mást.

Rádöbbentem, hogy talán tévedtem. Tudok még egyáltalán segíteni rajtad?

Talán már nincs is mit elvennem tőled, hogy aztán visszaadjam.

<<előző rész   következő rész>>