Mikey
5.
Három hét telt el azóta, hogy utoljára úgy egymáshoz értünk
volna. Három hét, igazán nem sok idő, mi?
Ma teljesen nyugodtan ülsz mellettem, amikor átkarolod a
vállam, vagy megborzolod a hajam, tudom, hogy nem jut eszedbe semmi olyasmi,
ami ne volna helyénvaló vérrokonok között. Nem hoz zavarba a tudat, hogy a
körülöttünk lévők még csak nem is sejtik, hogy mire vagyunk képesek olykor a
négy fal között.
Már azt hiszem, hogy egész életünkben ezt csináltuk. Pedig
nincs így.
Csak majdnem.
Ezúttal valahogy a szokásosnál is nehezebb volt elindulnom
erre a turnénkra, pedig egész végig el sem hagyjuk az Egyesült Államok
területét. Talán szünetre lenne szükségem, vagy arra, hogy távol legyek tőled,
nem tudom. Azt sem tudom, hogy képes lennék-e hosszabb ideig nélküled élni. Még
soha nem próbáltam.
Alicia is a szokásosnál sokkal nehezebben engedett el. Félt
engem, bár tudnám, hogy mitől! Nem hinném, hogy attól, amitől én is félek.
Egyre-másra azon kapom magam, hogy az utolsó alkalmunkra
gondolok, arra a röpke két napra, amit nálad töltöttem, amikor Lindsey az új
kiállítását szervezte. Az agyamba itta magát minden egyes apró emlék, és tisztában
vagyok vele, hogy még jó ideig nem szabadulhatok tőle. És azon a napon, amikor
egy pillanatra úgy tűnik, hogy elfeledtem, hogy megszabadultam ettől a szörnyű,
de valahogy mégis édes tehertől, elemésztő titoktól, te rám nézel, és azt
mondod, akarsz. Én pedig nem tudok ellenkezni, nem, de nem is akarok. Remegve
vetem alá magam az akaratodnak.
Az első pillanattól kezdve a függőddé váltam, és te
tökéletesen tisztában vagy ezzel. Nem tudnál olyat mondani, amit ne tennék meg
neked, akármennyire utálom akár a gondolatát is. Ha arra kérnél, hogy hagyjam
ott Aliciát, hogy teljesen rendelkezhess az életem fölött, én megtenném. Ha
arra kérnél, hogy vágjam fel a saját ereimet, öljem magam egy kád forró vízbe,
én megcsinálnám. Minden ellenkezésem felmorzsolódik, és pernyeként hullik a
földre makacs, parancsoló hangod hallatán.
Félek, hogy egy nap meg fogod kérni tőlem, és félek magamtól
is. Megteszem. Talán nem is lenne több egy kiszáradt test pusztulásánál.
Épphogy csak visszaértünk az előző turnénktól, és borzasztóan
összevesztem Aliciával, amiatt, hogy máris ott hagyom őt pár napra. Annyira
hiányoztam neki, hisz egyszer sem volt lehetősége meglátogatni engem, így már
csaknem egy hónapja nem láttuk egymást, és a ritka telefonbeszélgetések vajmi
kevesek ahhoz, hogy kapcsolatunkat teljes pompájában megtartsák. Ő is hiányzott
nekem, úgy éheztem már puha, kedves érintésére, hogy majdnem eufórikus élmény
volt őt megölelni. Eszembe sem jutottál.
Persze a fél éjszakát átszeretkeztük Aliciával, ezért azt
sem tudtam, hogy hol vagyok, amikor hajnalban megszólalt a telefon. Mély,
cinikus hangod úgy rántott vissza a valós életembe, ahogy a vákuum szippantja
az űrbe az utolsó lélegzetvételnyi oxigént egy megnyomorodott gyermek tüdejéből.
Nagyot csattantam a jól megszokott fekete semmibe, igazi önmagamba.
Sírva tudnék fakadni attól, amit művelsz velem, mégis izgatottan
repülök feléd, nem is igazán törődve azzal, hogy ezzel hány embernek okozok fájdalmat.
Leginkább Aliciának. Mindig próbálok ellenkezni, valamiféle szomorú kötelességtudatból,
de úgyis tudod, hogy nem gondolom komolyan. Azt hiszem, az sem érdekelne téged,
ha komolyan gondolnám. De én akarlak, talán jobban is, mint te engem.
Kétségbeejtő.
Másnap estére értem haza, és Alicia terített asztallal várt
engem. Majd összeestem a fáradtságtól, és úgy összefacsarodott a szívem, amiért
ő még mindig törődik velem. Fogalma sincs, hogy milyen gusztustalan, rút módon
vágom át őt éppen, sőt, minden áldott nap, konok, önző hallgatásommal.
Nem szabad szeretnem őt. Nem vagyok szabad ember.
Alicia hideg volt velem, kedves, de hideg. Láttam a pupillái
mögött, ahogy küzd magával. Vagy velem.
- Nagyon haragszol rám? – kérdeztem szemlesütve,
meghunyászkodva. Jól megy már ez a szerep.
- Nem, nem haragszom – vágta rá gyorsan, aztán nagyot sóhajtott.
– Tudom, hogy milyen fontos neked a bátyád.
Nem, nem tudja. Még csak nem is sejti.
Egy nap el fog hagyni engem. De az még mindig jobb, mintha
te hagynál el. Persze te nem tudsz. Össze van kötve az életünk a vér, és a
szenvedély által.
Este nehéz szívvel feküdtem be mellé a hitvesi ágyba. Úgy
tűnt, hogy már nem dühös annyira, mert viszonozta a csókomat, és finoman
simogatta végig a hátamat újra, és újra. Jól estek kellemes, puha mozdulatai
egész napos durvaságod után, de mégsem tudtam felszabadulni tőle. Nem lettem
volna képes szeretkezni vele, egy olyan nap után nem, sem testileg, sem
lelkileg nem voltam olyan állapotban, úgyhogy a combjai közé térdeltem, és úgy
juttattam el őt a csúcsra, többször is egymás után. „Túl fáradt vagyok” –
mondtam, amikor viszonozni akarta. Ez még igaz is volt, bár talán képes lettem
volna élvezni, de nem vitt rá a lélek.
Akkor Alicia elsírta magát, ugyanúgy, ahogy én tettem a te
karjaid között alig 24 órája. Megijedtem, és szorosan magamhoz vontam őt.
- Mi a baj, kicsim? – kérdezgettem álnok módon aggódva. Mert
van oka sírásra.
- Semmi – felelte szipogva. – Mikey Way, jobban szeretlek,
mint ahogy el tudnád képzelni. – folytatta kétségbeesetten. Teljesen zavarba
jöttem tőle.
- Én is szeretlek, de hát tudod – szóltam pirulva. Nem
hazudtam, ez az igazság. De nem őt szeretem a legjobban ezen a világon.
Három hét.
Tíz év. Az egész tinédzserkorom, és az egész eddigi
felnőttkorom.
Te vagy az életem.
Álmatlanul feküdtem a turnébuszon, miközben mindenki az
igazak álmát aludta körülöttem. Egyenletes szuszogás járta át a légteret, de
engem nem ringatott el a megnyugtató zaj. Tágra nyitott szemekkel bámultam az
ágyam felett terpeszkedő vaksötétet. Furcsa, értelmetlen formákat véltem látni
a semmiben, de persze csak a képzeletem játszott velem.
Nem tudtam, hogy mi nem hagy aludni.
Aztán durván fejbe vágott az a régi-régi jelenet. Úgy
ködlött fel a szemem előtt, mintha kívülállóként látnám. Fiatal voltam, olyan
hihetetlenül fiatal, és ártatlan. Sokkal ártatlanabb, mint a korosztályombeli
fiúk, hát még mint te.
Nem értettem.
Mindig is imádtalak, ahogy a kistestvérek imádják a
bátyjukat. Pedig nem voltál tökéletes, de mégis te voltál nekem az etalon.
Láttam, hogy milyen tehetséges vagy, úgy rajzoltál, mint egy igazi művész,
énekeltél, és gitároztál is. Okos voltál, csak soha nem érdekelt semmi. Nem
értettem, hogy miért utálod annyira magad. Kizárólag azért, mert kövér lennél?
Mindenben jobb voltál, mint én.
Most is jobb vagy.
Nem csak egyszerűen megríkattál engem, amikor
megerőszakoltál. Nem csak összetörtél. Megöltél engem.
Tisztában vagy azzal, hogy megöltél? A saját véred életét
vetted el néhány brutális mozdulattal. Te testvérgyilkos, te kibaszott Káin!
Nem tudtam, mihez kezdjek. Mit kell tennie egy halottnak?
De te tudtad. Még magamhoz sem tértem a rettegésből, te már
tudtad, hogy mi kell nekem. Engedtem, hiszem mi mást is tehettem volna? Már
akkor sem az én döntésem volt.
Igen, megöltél, és azután új életet adtál nekem. Valami
egészen mást, mint ami eddig volt. Valami egészen idegent. Az már nem is én
voltam, hanem te.
Te vagy az életem. Én te vagyok. Valami apró, szorosan
hozzád tartozó részed. Valami rendellenes testrész, mint egy hatodik ujj a
kezeden, vagy egy rossz helyre nőtt mellbimbó. Undorító.
Szükségem van rád ahhoz, hogy létezzek. Ezért kellett
mindenféleképpen belépnem az együttesedbe. Megtanultam basszusgitározni, csak
azért, hogy veled maradhassak. Szükségem van arra, hogy megérints, úgy, ahogy
senki más, hogy megcsókolj, és hogy szeretkezz velem. Van, hogy hosszú ideig
nem érintkezünk szeretőkként. Ilyenkor már-már elhiszem, hogy nem is igénylem,
hogy tulajdonképpen egészen normális vagyok, és bírom e nélkül az átok nélkül.
Aztán rám nézel követelőző tekinteteddel, és rájövök, hogy mindez csak illúzió.
Boldog vagyok, amikor csókolsz, de közben mégis szenvedek.
Saját magamat gyászolom még ennyi idő után is.
Fájdalmasan végigvágott rajtam a vágy utánad. Ott feküdtél
tőlem néhány méterre, és mégis elérhetetlenül. Nem volt az idő alkalmas, még te
sem akartad. Úgy éreztem, hogy bele fogok őrülni, ha nem csinálsz velem
valamit. De már sokszor éreztem ezt, és eddig még sosem őrültem bele.
Nem ebbe.
Óvatosan lemásztam az ágyról, az orromra toltam a
szemüvegem, és halkan kisomfordáltam, nehogy felkeltsek valakit.
Felkattintottam a vécében a villanyt, behúztam magam után az ajtót, és leültem
a lehajtott deszkára. Végtelenül magányosnak éreztem magam, a tenyerembe
hajtottam a fejem, éreztem, ahogy a semmi belecsimpaszkodik a mellkasomba. Rád
gondoltam, és arra, hogy mit tudnál csinálni velem ezen az egyszer egy méteres
helyen. Biztosan az öledbe ültetnél, hogy a hátam a mellkasodhoz simuljon,
durva csókokat lihegnél a nyakamba, és úgy szolgálnád ki magad a testemmel,
mintha holmi ócska utcaszéli lány volnék. Soha nem törődsz azzal, hogy nekem is
jó legyen, de éppen ezért annyira jó nekem.
Hátradöntöttem a fejem a hideg csempének, és a nadrágomba
nyúltam. Tudom, hogy semmivel sem lesz jobb, ha kielégítem magam, de egy rövid
ideig úgy tűnik. Sietve estem magamnak, gondoltam, hogy gyorsan végighajszolom
magam rajta, utána legalább el tudok majd aludni. Egyre gyorsítottam a tempón,
ahogy éreztem, hogy közeledik a vége felé, és önkéntelenül is becsuktam a
szemeimet. Akkor hirtelen ajtónyitódás zaja jutott el a fülemig, és megcsapott
a huzat.
Bassza meg, nem zártam be az ajtót.
Ijedten engedtem el magam, mint egy rajtakapott kölyök,
akire az anyja nyitott rá. De nem anyu volt, te álltál az ajtóban, enyhén
leesett állal. Hamar észbe kaptál, beléptél, és behúztad magad mögött az ajtót.
Hallottam, ahogy ráfordítod a kulcsot. Annyira kevés volt benn a hely, hogy a
térdeink összeértek, pedig szorosan simultál az ajtódeszkához.
- Folytasd – parancsoltad mohó hangon. Pontosan úgy, ahogyan
szükségem volt rá. Elöntött a szégyen, nem is igazán amiatt, amit csinálok,
hanem azért, mert annyira akarlak. Arra gondoltam, hogy az ajtón túl ott van
mindenki, és meg fogják tudni. Túl közel vannak!
- Gyerünk, mintha itt sem lennék – mondtad újra rekedt
hangon, és izgatott vigyort formáltak ajkaid.
Engedelmesen a nadrágomba nyúltam, elővettem a még mindig
izgalmi állapotban lévő szerszámom, és ott folytattam, ahol abbahagytam.
Megpróbáltam nem rád nézni közben, de az államhoz nyúltál, és megemelted a
fejem. Bágyadtan mosolyogva néztél a szemeimbe, aztán ráérősen méregetni
kezdtél, míg megtorpant a tekinteted az ölemben. Közben a nyakamhoz csúsztattad
a kezed, és nem túl durván a hajamba markoltál. Azt hittem, hogy lehajolsz
hozzám, hogy megcsókolj, de nem mozdultál. Gyorsan végeztem, nem akartam
megadni neked azt az örömet, hogy sokáig gyönyörködhess bennem, alig egy perc
múlva a markomba élveztem. Még észhez sem tértem, elengedted a hajam, megfogtad
a csuklómat, magadhoz húztad a kezem, és élvezettel kezdted lenyalogatni róla
az anyagomat. Visszafojtott lélegzettel, teljesen mozdulatlanul néztem végig,
semmilyen módon nem akartam megzavarni ezt az erotikus pillanatot.
De aztán csak véget ért, ellökted magadtól a karom, és
vidáman nézted végig, ahogy visszarejtekezem a nadrágomba. Óvatosan kinyitottad
az ajtót, és kihátráltál a helyiségből. Jobban belegondolva, eléggé kellemetlen
lett volna, ha ebben a pillanatban meglát minket valaki a bandából. Mégis mit
mondtunk volna, miért szorongtunk kettesben a sloziban? Bizonytalan mozdulattal
álltam fel a vécéről, és megeresztettem a vécében található kicsi csapot.
Mindig mindenünket lefröcsköljük, amikor itt mosunk kezet, annyira pici a
mosdókagyló.
- Várj – ragadtad meg hátulról a könyökömet. Ijedten néztem
rád a vállam felett. Ez túl hangos volt! Erre te is rájöhettél, mert suttogva
folytattad:
- Azt akarom, hogy ne mosd meg a kezed – búgtad a fülembe tébolyodott
felhanggal a szavaidban.
- Bleh – vágtam rá undorodva. – Miért?
- Csak – közölted kikezdhetetlenül.
Nagyot nyelve elzártam a csapot. Ha ez a vágyad, akkor úgy
legyen. Szembe fordultam veled, de nem mozdultál az ajtóból, várakozva néztél
rám. Most mit akarsz? Nem csinálhatsz velem semmit, amikor itt van mindenki.
Soha nem tettünk semmit olyankor, amikor akár kevéske esélye is volt annak, hogy
lebukjunk. Igaz, soha nem is nyitottál rám maszturbálás közben.
- Arrébb húznál? – mondtad agresszíven. – Hugyoznom kell.
- Jah, persze – vágtam rá zavarban, és óvatosan elsasszéztam
melletted, hogy még véletlenül se érjek hozzád közben.
Fáradtan másztam vissza, és hanyatlottam le az ágyamra.
Levettem a vaksötétben feleslegessé vált szemüvegem, és csendben hallgatóztam,
amíg te is végigtapogattad az utat az ágyad felé, és halk nyikordulással
elhelyezkedtél rajta. Nem láthattalak, de tudom, hogy az oldaladon fekszel, a
térdeid a hasadhoz húzod, mint egy magzat az anyja méhében, és úgy adod át
magad az álomnak.
A kezem ragadt az ondóm maradékától, és a nyáladtól, de már
nem is zavart annyira. Az arcomhoz emeltem, és beletemettem a markomba az
orromat. Tudom, hogy perverz dolog, hogy saját magamat szagolgatom, de közben
ott voltál te is, és az egész annyira megnyugtató volt.
Csak mi ketten.
6.
Teljesen kipihentem, majdhogynem boldogan ébredtem másnap
reggel. Kishíján elkeseredtem azon, hogy ennyire boldog vagyok, holott semmi
okom nincs rá. Sem jogom.
Hiszen hogyan is lehetne egy olyan ember, mint én, boldog?
De mégis úgy éreztem, hogy szokatlanul teli vagyok
energiával és életkedvvel. A srácok a bandából meg is jegyezték, hogy jó napom
lehet ma – csak te hallgattál, a nemlétező bajszod alatt somolyogva. Te tudtad,
hogy mi a jókedvem oka. Vagy talán már azt tervezgetted, hogyan fogod este
elvenni tőlem, amit nem érdemeltem ki?
Olyan vidám voltam, hogy sejteni lehetett, ez nem fog sokáig
tartani.
Még az esti koncertet is teljesen feldobott hangulatban
csináltam végig, képes lettem volna nekiállni hozzád hasonlóan ugrálni a
színpadon, és kántálni a közönséggel együtt. Nagyritkán van csak olyan, amikor
kinyitom korcs kis lelkem a rajongóink éljenzésére, és ugyanúgy magamba szívom
a szeretetüket, mint te.
Bár nem érdemlem meg, hogy szeressenek. Alicia szerelmét sem
érdemlem meg, ahogyan azt sem, hogy törődj velem, amennyire törődsz.
És az, hogy magamnak, vagy neked köszönhetően vagyok rossz
ember, teljesen mindegy.
Miután lesétáltunk a színpadról gyorsan elmentél a
többiekkel együtt az öltözőbe, de én még leakadtam egy kicsit a fanok egy
csoportjánál. Autogramot osztogattam neki a belépőikre, meg mindenféle apró
papírfecnikre, hagytam, hogy kedvükre fotózgassanak, és nem bírtam abbahagyni a
mosolygást. Örömet akartam okozni nekik, ahogy ők is okoztak nekem aznap este.
Végül mire rábírtam magam, hogy kövesselek titeket, már csak
te maradtál egyedül az öltözőben, a sminkedet törölgetted a tükör előtt. A
fekete szemfesték lefolyt az arcodon, mintha sírtál volna, de dévajul
vigyorogtál, amikor beléptem a helyiségbe. Annyira más lapult ebben, mint az én
kölykös, vidám kis mosolyomban, hogy megrémültem tőle.
- Gyere át hozzám ma éjjel – mondtad élesen amint megláttál.
Úgy álltam ott, mint akit pofonvágtak.
- Oké – vágtam rá gondolkozás nélkül.
Hiszen nem pont én vágytam rá előző este?
Nem gondolhattam, hogy sokáig békén hagysz azután, hogy
végignézted hogyan elégítem ki magam.
Rögtön a gyomromba költözött a vad izgalom, és azzal együtt
a bűntudat is. Már nem tudtam undorodni magamtól, amiért annyira gyenge vagyok,
hogy azonnal rábólintottam. Úgyis mindig azt teszem.
Hotelben szálltunk meg, azt hiszem csak és kizárólag azért,
hogy kettesben tudjak lenni veled. Persze a többiek is jó ötletnek tartották,
hogy egy éjszakára lemondjunk a turnébusz kétes kényelméről, és rendes ágyakban
aludjunk.
Bár volt egy olyan érzésem, hogy mi ketten nem nagyon fogunk
aludni.
Vártam is, és féltem is attól, hogy mindenki biztosan
nyugovóra térjen, és megjelenhessek az ajtódban. Elszoktam már attól, hogy sok
időt töltsek el veled úgy egyhuzamban. Már nem voltam az az éretlen kamasz, aki
minden áldott éjszakáját az ágyadban tölti, hogy levezesse a tomboló szexuális
feszültségét. Zavaros idők voltak azok, de mégis jobb volt, mint most. Teljesen
a tiéd voltam, úgy, ahogyan most nem vagyok, és nem kellett annyi energiámat
elpazarolnom arra, hogy úgy tűnjék, normális életet élek.
Elfészkeltem magam a saját szobámban, ahol valószínűleg
úgysem sok időt fogok eltölteni, végignyúltam az ágyamon, és mélán bámultam a
plafon semmitmondó hibáit. Nem tudom, hogy történhetett meg, talán mert
túlságosan lefárasztott a nap, de elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy mellettem térdelsz az ágyon, és az arcom
körül matatsz. Hirtelen akartam felülni, de visszanyomtál a vállaimnál fogva.
Levetted az orromról a szemüvegem, és gondosan behajtva a szárait az
éjjeliszekrényre tetted.
- Elaludtál – mondtad lágyan. Végigsiklott a testemen a
kedves hangod, és én bizonytalanul elmosolyodtam rá.
- Bocsánat – motyogtam vissza.
- Nem haragszom, ha rendesen bocsánatot kérsz – felelted
felvont szemöldökkel, és rám fordultál az ágyon. A hasamra ültél, megtámaszkodtál
mellettem, aztán megfogtad a kezem, és lényegretörően az öledbe húztad. Valami
vékony melegítőalsó lehetett rajtad, alatta pedig semmi, és rendesen be voltál
indulva. Jesszus, így jöttél át a folyosón? Remélem, nem látott meg senki.
Lehúztad a nadrágod annyira, hogy kibukkanjon belőle a
farkad, aztán rákulcsoltad a kezem, és lassan mozgatni kezdted. Tetőtől-talpig
átjárt a forróság, ahogy hagytam, hogy kiszolgáld magad velem, és ahogy éreztem
a keménységed a tenyeremben. Az arcodat néztem, és kerestem benne azt a
körülírhatatlan szenvedélyt, és a felsőbbrendűséget, ami a tekintetedben
játszik ilyenkor, de csukva voltak a szemeid. Látni akartam, de nem tehettem
semmi olyat, amire nem kértél meg, így aztán csak vártam rebegő mellkassal.
Persze tudtam, hogy nem akarod ilyen egyszerűen eljuttatni
magad a csúcsra, és nemsokára el is lökted magadtól a kezem, egy kicsit lejjebb
csúsztál, és a nadrággal takart ágyékomhoz dörzsölted a csupasz férfiasságod.
Ettől aztán már komolyan beindultam, hát még akkor, amikor fürgén,
türelmetlenül nekiálltál felhúzni a felsőmet. Közben a hasamhoz hajoltál, és nyaltad
ez egyre nagyobb szabaddá vált területet. Forró, nedves nyelved nyomán szinte
bizsergett a bőröm, aztán megtaláltad a mellbimbómat, a fogaid közé vetted, és
durván harapdálni kezdted. Rád akartam szólni, hogy vigyázz, nehogy nyoma
maradjon, de féltem, hogy hangosan nyögnék ha kinyitnám a számat, úgyhogy inkább
nem mondtam semmit sem. Már egészen a nyakamig toltad a felsőmet, én megemeltem
a karjaimat, hogy kibújtathass belőle, aztán az alkarjaimnál fogva
leszorítottál az ágyra, és közben egy pillanatra sem hagytad abba a csípőd
szexi mozgatását. Nem bírtam tovább, kirántottam a kezed alól az egyik karomat,
belemarkoltam a kócos hajadba, felrántottalak a mellkasomtól, és
megcsókoltalak. Ujjaim görcsösen a tincseid közé markoltak miközben a nyelvünk
vadul forgott egymás körül.
Alig bírtalak elengedni amikor elhúzódtál, de kitépted magad
a kezeim közül, és elkezdted lerángatni a nadrágomat, meg az alsómat. A
magadétól sokkal könnyebben meg tudtál szabadulni, és még arra sem vetted a
fáradtságot, hogy a pólódat lehúzd, újra fölém kúsztál, szétfeszítetted a
combjaimat, és közéjük térdeltél. Láttam rajtad, hogy túlzottan fel vagy ajzva
ahhoz, hogy nekiállj előkészíteni a behatolásra, úgyhogy lélekben már
felkészültem a fájdalomra. Nem akartam látni, hogy mit csinálsz velem, úgyhogy
hátradöntöttem a fejem, és becsuktam a szemeimet. Reméltem, hogy túlságosan fel
vagy pörögve ahhoz, hogy észre vedd, elrejtőztem, de te szinte rögtön a hajamba
markoltál, és visszarántottad. Közben alul is hozzám simultál, a farkamhoz meg
a fenekemhez dörzsölőztél, de még nem csináltál ennél többet. Koordinálatlanul,
durván simogatni kezdted az arcomat, újra és újra végighúztad a hüvelykujjad a
szemöldökömön. Jó ég, csak nehogy kinyomd a szemem a nagy kapkodásban!
- Nézz rám! – parancsoltad rekedten. – Nézz már rám, ne
kelljen mondani! Látni akarom a szemeidet!
Megtettem, és abban a pillanatban belém hatoltál.
Nem fájt annyira, mint amennyire számítottam rá, meg igazság
szerint már hozzá is szoktam, mégsem bírtam ki, hogy ne nyögjek fel. És ez
iszonyatosan tetszett neked, láttam a szemeid csillanásán. Mintha csak tükörbe
néznék, ugyanolyan árnyalatú a zöldje, mint az enyém, és mégis olyan más. De
nem idegen.
Keményen mozogtál bennem, minden egyes pillanattal egyre
mélyebbre lökve engem a fájdalomba, és a kéjbe. Őrültség, hogy egy ilyen
pillanatban így tudok érezni, de majd belefulladtam a kétségbeesésbe. Vártam
azt a pillanatot, amikor átkattan bennem valami, és mindent elfelejtek, az
összes rossz, és jó dolgot, és nem marad semmi más az egész világon, csak te.
Egyik kezed még mindig az arcomon volt, de már nem
simogattál, csak szorítottad az arcélem, a másikat pedig a mellkasomra
csúsztattad, és csavargatni kezdted a mellbimbómat. Túlzottan élvezem, amikor
ezt csinálod, szóval reflexszerűen megemeltem a fenekem, és olyan szélesre
tártam a lábaimat, amennyire csak tudtam. Ezáltal még mélyebbre kerültél
bennem, és remegve zihálni kezdtem a karjaid között. Egyre hangosabb lettél,
úgy hörögtél felettem, mint valami állat, gyorsítottál az ütemen, még durvábban
csattantunk egymásnak. Egyre közelebb lavíroztál az orgazmushoz, és már te sem
lehettél tőle nagyon messze.
Összevontad a szemöldököd az élvezettől, aztán egy újabb
őrült kifejezés suhant át az arcodon, amiről már tudtam, hogy nem sok jóra
számíthatok. És igazam is lett, mert aztán a nyakamra kulcsoltad a kezed, és
szorongani kezdtél.
Halálra rémültem.
Meg akarsz fojtani?
Közben egy pillanatra sem lassítottál, ugyanolyan hévvel
mozogtál bennem, de én nem éreztem semmit sem a nyakam köré tekeredő ujjaidon
kívül.
Mindig is féltem a fulladástól, ezért is nem tudtam
megtanulni úszni sem, úgyhogy komolyan, el sem tudod képzelni mennyire
megijedtem! Megragadtam az karjaid, hogy elválasszalak magamtól, de nagyon
erősen tartottál, és a gravitáció is a te pártodon állt. Éreztem, hogy egyre
kevesebb levegőhöz jutok, ezért kétségbeesetten belemélyesztettem a körmeimet
az alkarodba, és karmolni kezdtem, hogy megszabaduljak tőled.
Egy pillanatra enyhülni látszott a szorításod, de aztán mégsem
engedtél el, hanem rámüvöltöttél agresszív, rekedt hangon.
- Hagyd abba!
Nekem kellett volna ezt mondanom, nem neked.
De elengedtelek.
Magam mellé csúsztattam a kezem, és görcsösen markoltam a
lepedőbe. Utólag ez az, ami igazán megrémít: tényleg hagynám, hogy megölj.
Azt hiszem, félig már magamnál sem voltam, amikor nagyot
nyögve belémélveztél. Egy pillanatra minden megállt, aztán éreztem, hogy én is
követlek. Egyáltalán nem hittem volna, hogy el fogok így élvezni, ahhoz képest
szokatlan módon intenzív élmény volt. Megfeszült minden egyes porcikám, és kapkodva
igyekeztem levegőhöz jutni, de még mindig túl erősen szorítottál. Csak akkor
engedtél el, amikor már kezdtem lenyugodni, elernyedt a testem, és hátrabukott
a fejem a párnára. Azonnal élesen a tüdőmbe tódult a levegő, és igyekeztem
mélyeket lélegezni.
Egy idő után megpróbáltam felülni is, de túl erőtlenek
voltak a karjaim, és csak akkor tűnt fel, hogy mindenem remeg.
A lábaim között térdeltél, és az összekarmolt karod
vizsgálgattad a fény felé tartva.
- Bassza meg – motyogtad dühösen.
Majdnem rávágtam, hogy sajnálom, de végül felébredt valami a
nem létező önérzetemből, és mégsem tettem.
Lehet, hogy végigkarmoltam a karod, viszont te... Úristen,
az nem létezik, hogy a fojtogatásnak ne maradjon brutális nyoma.
Hirtelen realizáltam, hogy mennyire kitárulkozott pózban
vagyok még mindig, úgyhogy gyorsan magam alá húztam a lábaim. Abbahagytad a
sebeid szemlélgetését, és végre rám néztél.
- Na milyen volt? – kérdezted kíváncsian.
Fájt a nemtörődömséged, annyira, hogy képes lettem volna
sírva fakadni, de valahogy mégis visszatartottam a könnyeimet. Nem zokoghatok
egyfolytában, muszáj legalább ennyire még férfinek maradnom.
- Ijesztő – böktem ki végül röviden.
- De azért élvezted – közölted közelebb húzódva hozzám, és
megsimogattad a hasamat. Persze, ragadt az egész annak bizonyítékától, hogy
nagyon is élveztem.
- Már régóta ki akartam próbálni – mondtad, miközben még
jobban szétkented a fehér anyagot rajtam.
- Szólhattál volna előtte – elcsuklott a hangom, ahogy
mondtam. Fájt a torkom.
- De úgy nem lett volna olyan izgalmas – felelted
vigyorogva.
A nyakam felé nyúltál, ijedten húzódtam hátra, azt hittem,
hogy megint bántani akarsz.
- Ó – sóhajtottad, és leengedted a kezed. – Pár nap alatt el
fog múlni a nyoma. Csak vegyél fel egy kendőt.
Nem feleltem.
- Erre meg még ki kell találnom valamit – mondtad
rosszallóan, és meglóbáltad a sebzett karod az orrom előtt.
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék.
Nem voltam rád dühös. Már nem is féltem. Valami furcsa, néma
teljességet éreztem, amit nem sok különböztet meg az ürességtől, csak
kellemesebb egy kicsivel.
Átvetetted a derekamon a lábad, és végigfeküdtél rajtam. Az
ágyékod a hasamhoz dörzsölted, most már aztán mindenhová szétkenve a mocskomat,
és csókokat hintettél az arcomra, a hajamra, és az ajkaimra. Igazából csak
puszikat.
Annyi sok gyengédséget éreztem ezekben a mozdulatokban, hogy
minden sérelmemet szempillantás alatt elfelejtettem, és csak az volt a fontos,
hogy ott vagy velem. Hogy ott lehetek veled.
Nem számít, hogy amit teszünk, az undorító, megvetendő
dolog, sem az, hogy beteg vagyok, amiért ennyire függök tőled, és minden
bizonnyal te is beteg vagy, amiért mindezeket a dolgokat megteszed velem.
Nem tudtam volna kifejezni azt, amit érzek, úgyhogy csak
átöleltelek, és magamhoz szorítottalak.
Szükségem van arra, hogy bánts engem. Szükségem van rád.
7.
Az után az eset után majdnem másfél hónapig normális
testvérek voltunk. Annak ellenére, hogy éjjel-nappal egymás nyakán lógtunk,
hiszen még mindig turné volt, nem hiányzott olyan csillapíthatatlanul a testi
közelséged. Egy nyugis időszak, ki tudja, hogy meddig fog tartani? Te tudod.
Majdnem egy hétbe telt, míg eltűnt az ujjaid nyoma a
nyakamról. Szégyellem, de boldoggá tett a tudat, hogy valamilyen módon a
testemre vagy írva. Az a kis lilás elszíneződés azt jelentette, hogy hozzád
tartozom. Hogy a tiéd vagyok. Örömmel viseltem, még úgy is, hogy nem láthatta
senki sem rajtam kívül. Nem gyanakodtak, amiért éjjel-nappal a hordtam a kendőm,
de azért biztos ami biztos, elpanaszoltam mindenkinek néhányszor, hogy fáj a
torkom mostanában.
Te sokkal stílusosabb megoldást választottál, mint én – meg
sem próbáltad takargatni a karjaidat. Sőt, inkább kimondottan büszkélkedtél
vele. A srácoknak azt mondtad, hogy amikor koncert alatt benyúltál a közönség
sorai közé, valami elvetemült fan, jobb esetben véletlenül, végigszántotta a körmeivel,
és neked akkor még csak fel sem tűnt, annyira be voltál rúgva az adrenalintól,
és az endorfintól. Komolyan szörnyülködött rajta mindenki, csak az én torz kis
lelkem örült, hogy látják, még ha nem is tudják.
És Alicia... sokat beszélgettünk telefonon. Hiányzott nekem,
hiányoztak a mindennapi kedvességei, a törődése, és kívántam őt, vágytam rá,
akkor még jobban is, mint rád. Nem vágott többször gyomorszájon a bűntudat,
mint általában, amiért annyira gusztustalan ember vagyok, hogy megcsalom őt a
saját bátyámmal. Hiszen annyira természetes az, ami köztünk van, hogy az idő
legnagyobb részében már nem is gondolok rá bűnként. Valahogy annyira
rendjénvalónak tűnik.
Még ha ezúttal olyasmit is csináltál, amilyet még előtte sosem.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy láthassam a menyasszonyomat,
mert a turné ötödik hetében New Jerseyben léptünk fel, és direkt úgy terveztük
meg, hogy utána egy hétig otthon maradhassunk.
Annyira jó volt újra magamhoz ölelni Aliciát, ezúttal könnyű
lélekkel, és szabadon, mert nem gondoltam közben folyamatosan csak rád.
Teljesen vele voltam, és ezt azt hiszem ő is megérezhette, mert boldogabbnak
tűnt, mint általában. Bár remélem, hogy ezt csak bebeszélem magamnak.
Talán ezért esett egy kicsit rosszul, mikor Alicia közölte,
hogy egy napot most nélkülem szeretne eltölteni. Persze, nem vagyunk összenőve,
nem bűn az, hogy el akar menni a barátnőivel szórakozni, csak hát egész nyáron
alig tudtunk találkozni a sűrű turnénk miatt, és valószínűleg később sem fogunk
majd túl sokat.
Lindsey bezzeg többször meglátogat téged koncertek között
is, Alicia meg csak alig-alig. Elvétve. Alicia sosem ér rá.
Aztán eszembe jutott, hogy előző alkalommal én már a második
reggelen magára hagytam őt két hosszú napra, hogy hozzád rohanjak, és szexre
éhesen eléd vessem magam.
Nincs jogom ahhoz, hogy rosszul essen.
Semmihez sincs jogom.
Amikor meghallottam, hogy Lindseyvel együtt mennek, már
sejtettem, hogy kapni fogsz alkalmon. Nem is tudom, hogy miből sejtettem,
hiszen lenne millió más lehetőségünk is rá, csak egyszerűen volt egy olyan
érzésem, hogy hívni fogsz.
És igazam is lett.
Nem is tudom, hogy mi minden tombolt bennem. Ott volt a
szeretet Alicia iránt, és valamiféle düh, amiért ott hagy engem, és nem is
tudja, hogy pont ezzel lök a karjaid közé. És legyőzöttség. Nem tudtam, hogy
akarok-e szeretkezni veled, de nem fontos az, hogy én mit akarok. Csak te.
Még délután kettő sem volt, amikor megcsörrent a telefonom.
Annak ellenére, hogy vártam rá, mégis csak bámultam a
kijelzőt fél percen keresztül, mielőtt felvettem volna.
- Szia – szóltam bele végül erőtlenül.
- Mikey – köszöntöttél mosolygós hangon. – Mizu?
- Csak mondd, mit akarsz – mondtam bunkó módon. Nem volt
lelkierőm végigfutni az udvariassági köröket.
- Ó, kisöcsém – felelted enyhén gúnyosan, aztán kibökted a
lényeget. – Téged akarlak. Tudom, hogy Alicia nincs otthon, és hogy te is akarod.
- Igen – mondtam ugyanolyan durva hangon. – Én is akarlak.
Fél óra, és ott leszek nálad.
Kinyomtam a telefont mielőtt felelhettél volna.
Őszintén szólva nem igazán tudom, hogy mi ütött belém, de
valami kétségbeesett vágy hajtott. Nagyon gyorsan vezettem feléd, fütyülve a
sebességkorlátra, és a piros lámpákra. Kedvem lett volna megütni téged.
De semmit sem csináltál, amivel kiérdemelted volna. És
különben sem tudnálak bántani sosem. Képtelen lennék rá.
Lendületesen nyomtam meg a csengőt, és alig bírtam kivárni,
míg kinyitod az ajtót. Biztosan láttad rajtam, hogy mennyire be vagyok sózva, mert
az első mozdulatoddal megragadtad a pólómat, berántottál a bejáraton, és amint
becsaptad mögöttem, azonnal összetapadtak az ajkaink, és csókolózni kezdtünk,
mint az őrültek. A falhoz taszítottál, egész testeddel nekem nyomultál, és nekiálltál
élve fölfalni. Nekem ez egy cseppet sem volt ellenemre, inkább átöleltelek,
magamhoz szorítottalak, aztán önkéntelenül is a hajadba markoltam, hogy még
jobban magamhoz préseljelek téged.
Olyan erősen haraptál, hogy fájtak az ajkaim miután percek
múlva elváltunk egymástól. Bódultan bámultam a szád.
- Jobb már? – kérdezted selymes hangon.
Aprót bólintottam. Biztosan jobban éreztem magam, de nem is
tudom, mert már csak rád voltam képes gondolni. A testem hihetetlenül
erőteljesen reagált a csókunkra, a bőröm felhevült, sietve repesett a szívem,
és éreztem, hogy a nadrágom máris az ágyékomra feszül.
- Akkor jó, mert terveim vannak veled – mondtad egy perverz
vigyorral fűszerezve.
Rögtön eszembe jutott a legutóbbi alkalmunk amikor valamit
terveztél velem, és aminek a nyomait egy hétig hordtam a nyakamon, és
megijedtem. Mit akarsz velem csinálni már megint? Furcsamód azon túlmenően,
hogy riadt voltam, kíváncsi is, és még inkább, izgatott.
Akármit találtál ki, és is vágytam rá.
Legalábbis azt hittem, hogy vágyom rá, egészen addig, amíg
be nem vezettél a hálószobába, és rá nem mutattál egy kupac ruhára az ágyon.
- Öltözz át! – mondtad hidegen.
Hülyén éreztem magam. Női ruhák voltak.
Hitetlenkedve nézegettem őket, majd téged, de nem mozdultam.
Igazából csak eléggé megdöbbentett, nem tudtam mire vélni az egészet.
- Na, mire vársz? Tapsra? – kérdezted türelmetlenül.
- Nem fogom felvenni azokat a szarokat – mondtam még mindig
inkább csodálkozva, mintsem idegesen.
- Dehogynem fogod – szóltál erre higgadtságot erőltetve
magadra. Érzékeltem a visszafojtott hangodon, hogy nemsokára robbanni fogsz, de
valami oknál fogva annyira sértette az önérzetemet az, amit kértél tőlem, hogy
egy pillanatra nem érdekelt az sem, ha felidegesítelek az ellenállásommal.
- Nem én szoktam Lindsey cuccaid hordani, hanem te – böktem
ki csípősen.
- Igen, de most te fogod! – Akkor már kiabáltál, két nagy
lépéssel áthidaltad a kettőnk közt lévő távolságot, és nekiálltál lerángatni
rólam a nadrágot. Egy pillanatig csak álltam megkövülten, eszembe sem jutott
védekezni, aztán végre kapcsoltam, és elhátráltam tőled. Gyorsan lekapkodtam
magamtól a ruháimat, mert te mérgedben még képes vagy, és elszakítod.
Szégyenkezve toltam le a boxeremet is, és ott álltam előtted teljesen
pucéran... De ami furcsa, hogy mindkét értelemben álltam. Hiába a körülmények,
nem tudtam parancsolni magamnak, és mit tehetnék, ha ilyen hatással vagy rám?
Ostoba helyzet, de nekiálltam szépen összehajtogatni a
ruháimat, rendben egymásra helyezni, és közben amennyire tudtam takargattam az
izgatottságomat. Nem sürgettél, hagytad, hogy elpepecseljek tök feleslegesen,
és akkor is csak vigyorogtál, amikor segélykésően feléd néztem.
Na jól van, hát mindegy. Végülis ezek csak ruhák. Ha ez tesz
boldoggá, akkor igazán fel tudom venni őket. Még te is megteszed néha poénból.
Bár gyanítom, hogy nem épp ezeket a darabokat.
Komplett kis szettet készítettél elő nekem, ami egy vörös,
fűzős topból, egy övnyi fekete miniszoknyából, egy csipkés leheletnyi vörös
tangából, és egy combközépig érő neccharisnyából állt. Dögös cuccok, én nem
mondom... Csak nem rajtam!!
Jesszus-atya-ég.
Egy kínszenvedés volt, mire felcibáltam magamra azokat a
szűk lányruhákat, de aztán csak sikerült, anélkül, hogy a harisnyát
elszakítottam volna. A tanga mondjuk a legkisebb mértékben sem tudta eltakarni
a férfiasságomat, már ha szabad ezt a szót használnom jelen helyzetben, igaz,
hogy a többi ruhadarab se fedte semmimet sem.
Úgy festhettem, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Mikey. – Nem mertem felnézni, ahogy sóhajtottad a nevem. –
Sajnálom, hogy Lin cipői nem lennének jók rád.
Erre mit felelhettem volna? Én nem sajnáltam.
Odajöttél hozzám, az államnál fogva kicsit megemelted a
fejem, és nagyon finoman csókolni kezdtél. Kényelmetlenül éreztem magam, de
mégis könnyedén simultam bele az érzésbe.
Hamar elszakadtál tőlem, hátráltál néhány lépést, és
szemérmetlenül stíröltél végig újra és újra. Kezdtem nagyon komolyan zavarba
jönni, és nem tudtam, hogy mi kezdjek magammal ott álltamban. Utálom, hogyha
nézel.
Aztán odaléptél hozzám, megragadtad a kezem, és magad után
húztál. Azt hittem, hogy az ágy felé igyekszünk, ahol van esélyem arra, hogy
megszabadítasz a gönceimtől, de nem, elmentünk mellette, egyenesen a gardrób
felé. Nagy lendülettel kinyitottad, és magad elé toltál – egy életnagyságú tükör
volt az ajtó belső oldalán. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek végig magamon. Bassza
meg, teljesen idiótán festettem. Hosszú, pipaszár lábak, csupa könyök, térd, és
élek... Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy tisztára gebe vagyok, de akkor úgy
néztem ki, mint egy harmadrangú ribanc-buzi.
Arra jutottam, hogy ez igaz is. Akárhogy is vesszük, az
vagyok. Illetve még annál is rosszabb. Egy ideig annyira belemerültem az
önvizsgálatba, hogy észre sem vettem, összeszűkült szemekkel figyelsz engem.
Nem fordultam feléd, csak a tükörből néztem rád.
- Mikey Way – súgtad a nyakamba, és a hátamra simultál. –
Kurvára szexi vagy ebben a ruciban. – Hosszan végignyaltad a nyakamat, átöleltél,
elől a combomra csúsztattad a kezed, és a fülembe kezdtél sutyorogni. –
Nagyon-nagyon dögös vagy. Jobban áll neked, mint Linnek... már csak azért is,
mert neki nincs ilyenje. – Felhúztad a szoknyát, és a tanga szúrós anyagán át
megmarkoltad a farkamat. Elakadt tőle a lélegzetem.
- Rohadtul felizgattál – folytattad, miközben a fenekemhez
dörzsölted a csípőd. Ó, igen, nagyon kemény voltál. De fogalmam sincs, hogy mi
tetszik ebben neked annyira.
Míg az egyik kezeddel még mindig nem eresztettél el odalent,
a másikkal az arcomhoz nyúltál, és végighúztad az ujjaidat a számon. Annyira
erotikus volt, hogy gyorsan megnedvesítettem a cserepes ajkaimat, mire még
erőteljesen megdörzsölted őket. Félig nyitott szájjal élveztem, hogy simogatsz,
és azt is, hogy a számba tolod a középső ujjad. Kidugtam a nyelvem, az ujjad
begyéhez érintettem, és finoman körbenyaltam, mintha csókolóznánk. Majdnem
olyan érzés volt, mintha azt tennénk.
- Ez az, alaposan nyálazd össze – mondtad rekedt hangon. -,
mert mindjárt feldugom abba a csinos kis seggedbe.
Rendben, erre viszont már szó szerint szoptam. Rásegítettél
te is, jó mélyen a számba dugtad néhányszor. Közben a lábaim közé nyomtad az
egyik térded, én meg engedelmesen szétnyitottam őket, és kis terpeszbe álltam.
Nagy nehezen kihúztad az ujjad a számból, felgyűrted hátul is a szoknyát, és mivel
a tanga nem állt túlságosan az utadba, rögtön belém toltad. Azzal együtt
megszorítottál eléggé erőteljesen elől is, amitől egy pillanatra azt hittem,
hogy összecsuklok, de aztán egy fájdalmas nyögéssel megtartottam magam. Az
arcodat néztem a tükörben, és te is engem néztél, csak valamivel lejjebb. Az
arcodra volt írva, hogy tetszik neked a látványa annak, amit a farkammal
művelsz. Igazából csak szorítottál, aztán becsúsztattad még egy ujjad, és én
önkéntelenül is hátrébb toltam a fenekem, hogy jobban hozzám férj.
Abban a pillanatban csengettek. Összerezzentem a hosszú,
fémes rikácsolásra.
Odahajoltál a fülemhez, keményen megharaptad a fülcimpámat,
aztán kimásztál belőlem, és egy durva mozdulattal belöktél a gardobba. Majdnem
térdre estem.
- Maradj csendben! – mondtad hidegen, és rám csuktad az
ajtót.
Csak lestem, hogy most mi van.
Mondjuk volt némi helyem, végülis azt a rengeteg sok fekete
cuccodat nem tarthatod egy átlagos szekrényben. Igazából olyan volt, mint egy
szoba, viszont vaksötét volt. Biztos van itt valahol egy lámpa.
Leültem a földre, és magam alá húztam a lábaimat.
Baszd meg, ez hihetetlen, itt ülök a szekrényedben, női
ruhákban!
Mint egy olcsó kabaréban.
Hátradöntöttem a fejem, és lehunytam a szemeimet. Annyira be
voltam indulva, a testem forrón epekedett utánad, bizsergett a kezed nyoma az
ágyékomon, és a hátsómban.
Egyáltalán miért kellett beengedned azt, aki jött? Reméltem,
hogy hamar elintézed.
Csak vártam, és vártam, aztán egy női kuncogást hallatszódott
be a szobából.
A frász jött rám. Ha meglát engem így... Istenem, nekem
annyi. Meg sem mertem mozdulni, nehogy az ajtó túloldalán meghallják.
A kuncogás egy kicsit hangosabb lett.
Aztán meghallottam a hangodat. Nem értettem, hogy mit
mondtál, de a hangsúly fájdalmasan ismerősnek tűnt. Majd felcsengett, egy „jajj,
Gee!”, és nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek, Lindseyvel flörtölsz a
szobában.
Szerettem volna eggyé válni a talajjal, a sötétséggel, és a
nyomasztó levegővel. Szerettem volna eltűnni a világból. De ott kellett ülnöm.
Odakintről pedig egyre eltéveszthetetlenebb hangok szűrődtek
be. Először nem akartam hinni a fülemnek, a tenyerembe támasztottam a homlokom,
és igyekeztem teljesen kizárni a külvilágot. De egyre hangosabban nyögdöstél,
egészen pontosan úgy, ahogy velem kellett volna, és olykor még valami női
sikkantásféle is megcsapta a fülem.
Ó hát, úgy álltunk, hogy megdugtad a barátnődet a szobában,
miközben a szerencsétlen, megszégyenített kisöcséd ott kuksolt a szekrényben, mint
egy másodrangú, elhanyagolt szerető.
De hiszen az is vagyok.
Szúrni kezdett a mellkasom, és azt hittem, hogy meg fogok
fulladni ott bezárva, abban a kicsi térben, de nyugton kellett maradnom.
És annyira hangos voltál!
Vajon velem is ennyire hangos szoktál lenni? Nem tudom,
általában nem vagyok annyira magamnál, hogy érzékeljem.
Fogadjunk, hogy az egészet csak azért csináltad, hogy engem
kínozz vele. Bezártál oda, és arra kényszerítettél, hogy végighallgassam,
hogyan szeretkezel valaki mással. Valakivel, aki fontosabb neked, mint én.
Te fontosabb vagy nekem Aliciánál. Vagy bárkinél. Fontosabb
még saját magamnál is.
Ha ennyire jó neked Lindseyvel, akkor mit akarsz egyáltalán
tőlem? Én mindig, mindent megtettem neked. Mindig. Mindent.
Nem értelek.
Soha nem is értettelek.
Egy idő után belefáradtam a gondolkozásba, kiürítettem az
agyamat, és csak hallgattam a nyögdösésed zenéjét. Hihetetlenül érzéki hangod
van, nem csoda, hogy annyi tizenéves lány rajong érte annyira. Még szép, hogy
bezsonganak tőled. Én is bezsongok.
Lágyan simogatni kezdtem magam a szekrény magányában. Hiába
esett az egész helyzet annyira rosszul, attól még ugyanúgy be voltam indulva,
és szolid élvezettel játszottam magammal egy kicsit. Persze nem nagyon, nem
annyira, hogy elveszítsem a fejem, bár mindegy lett volna már az is.
Minden mindegy volt.
Nem is vettem észre, mikor hallgattatok el, de egyszer csak
rám nyitottad az ajtót, szóval csak onnan tudtam, hogy már nincs ott. Csípte a
fény a szememet. Lehajoltál hozzám, megragadtad a kezem, és felhúztál a földről.
Némán hagytam magam.
Csak a szekrény bejáratáig vontál magaddal, aztán
elengedtél, hátraléptél egyet, és hosszan nézegettél az immáron kissé
szétcsúszott női ruhákban. Úgy éreztem magam, mint egy zombi, nem akartam
ellenkezni, arra sem voltam képes, hogy szégyenkezzek, vagy érezzek bármit az
álló farkamon kívül.
Eléggé ziláltan festettél te is, látszott, hogy csak az
előbb kapkodtad magadra a ruhád, az inged félig ki volt gyűrődve a nadrágodból,
és zokni sem volt rajtad. Igazán nem tudtam, hogy mit akarsz, ellenben te
nagyon is tudtad. Hozzám léptél, és a vállaimnál fogva finoman a térdeimre nyomtál.
Persze ebből már tudtam, hogy mire van szükséged.
- Izgass fel! – mondtad nem túlzottan bántóan. – Így nem
tudlak megdugni. Pedig látom, hogy akarod.
Tényleg meg akarsz ölni engem? Elmetszhetnéd a torkomat egy
pengével. Egy nap talán megteszed. De talán nem is szükséges.
Engedelmesen kigomboltam a nadrágod, és letoltam a térdedig.
Nem érdekelt, hogy az előbb még Lindseyben voltál vele, bekaptam a farkad, és
gyakorlott nyelvmozdulatokkal, türelmesen álltam neki. És tudom, hogy ebben
nagyon jó vagyok. Nem is kellett sokat dolgoznom ahhoz, hogy újra merevedni
kezdj, még néhányszor erősen megszívtam, aztán letérdeltél mellém, és újra megcsókoltál.
A csókod most is úgy hatott rám, mint mindig. Nem csak az,
hogy jobban éreztem magam tőle. Egyáltalán éreztem tőle.
Mögém léptél, leültél a földre, és mielőtt az öledbe húztál
volna, leszedted rólam azt a hülye tangát, aminek egyébként sem volt semmi
értelme. Aztán magadhoz öleltél, én meg tudtam a dolgom, és rögtön a farkadra
ereszkedtem. Eléggé be voltam indulva, különben is, nem számít. A hátam a
mellkasodnak simult, és kéjesen felnyögtél mögöttem, ahogy teljes egészében
eltűntél bennem. Hátulról a hajamba markoltál, és felemelted a fejem, Istenem,
az a kurva tükör meg ott volt előttünk, úgyhogy saját magamat láttam megint. És
nem bírtam levenni róla a szemem. Mintha nem is én lettem volna. Hogy
szánalomraméltó, vagy izgató? Nem tudom. Csak olyan idegen.
A derekamra fontad a kezeid, és finoman mozgatni kezdtél.
Nem is tudtál volna máshogy, ez így nem éppen az a pozíció volt. Láttam a
tükörben, hogy a fekete, kócos fejed a nyakamba liheg, aztán a fülemhez kúszik,
és szavakat liheg bele.
- Mikey-Mikey-Mikey. - A nevemet kántáltad szinte
folyamatosan. – Nézd csak magadat... Mikey-Mikey-Mikey... Nézd, mennyire
gyönyörű vagy...
Néhol már csak suttogtál.
Az a kibaszott vörös fűző, meg a fekete szoknya, ami már
csak összegyűrt szövet volt a hasamnál, és a neccharisnya.. Lindsey cuccai.
Istenem, annyira perverz volt. Azt hittem, hogy sírva fakadok a gyönyörtől.
- Árulj el nekem valami, Gerard – nyögtem szánalmasan. – Te
most engem dugsz, vagy Lint?
Nem is tudom, hogy miért kérdeztem. Hülyeség volt. Sosem
kérdezek semmit. Sosem érdekelt. Szemmel láthatóan téged is megdöbbentett.
- Ez határozottan te vagy – mondtad vékony hangon, és jobb
kezedet az ölembe csúsztattad. Hangos voltam, amikor megérintettél, de
lényegtelen... Az a valaki úgysem én voltam, aki a tükörből nézett vissza.
- Azt sem igazán tudom – folytattad ugyanúgy rekedten
suttogva. –, hogy nem téged duglak-e, amikor Linnel vagyok.
Nem tudtam felelni, mert abban a pillanatban nagyot nyögve
elélveztem. Összeszorítottam a szemeim, amíg le nem csillapodott a testem,
aztán te is elérted az orgazmust, megrándultál, és forrón lövellted a fenekembe
az anyagod.
Nem mozdultam rólad, és ez nem volt ellenedre, hagytad, hogy
fáradt testem a mellkasodra hajtsam.
- Mikey, az enyém vagy – búgtad a fülembe kedvesen, és
szorosan átöleltél. – Kibaszottul az enyém vagy.
Igen. Tudom.
8.
Percek múlva finoman megböködted a vállam, jelezve, hogy
most már ideje leszállnom rólad. Még mindig nem sok erőt éreztem a tagjaimban,
de azért sietve engedelmeskedtem neked. Te is felálltál a földről, felhúztad a
nadrágodat, és egy kicsit megmozgattad a lábaidat, ó, biztosan
szétlapítottalak. Kézen fogtál, és az ágyra fektettél, aztán te is elnyúltál
mellettem, hason, a fejed felém fordítva. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy
az előbb Lindseyvel szeretkeztél ezen az ágyon, de nehezen ment, talán mert még
mindig azok az idióta ruhák voltak rajtam, és kényelmetlenül éreztem magam
bennük.
Aztán elkezdted simogatni a hajamat és az arcomat, és akkor
már valahogy minden rendben lévőnek tűnt. Lehunytam a szemeimet, és csak élveztem
a kedveskedő érintéseidet. Ezekben a csendes pillanatokban érzem igazán, hogy
mennyire fontos vagy nekem. És talán azt is, hogy én neked.
Azt hiszem félig-meddig elbóbiskoltam, mert egyszer csak
arra riadtam, hogy rám vetődsz, és az ajkaidat az enyémre nyomod. Megvártad,
míg magamhoz térek, és kinyitom a számat, hogy rendesen megcsókolhass, akkor a
hajamba markoltál, és erősen elrántottál magadtól. Önkéntelenül is
felszisszentem, és nagyra nyitottam a szemeim – ott voltál pár centire az
arcomtól, és élvezettel vigyorogtál. Aztán nekiálltál harapdálni, a nyakamba
mélyesztetted a fogaidat, aztán a vállamba, majd az államba, ahova csak értél.
Hirtelen jött az egész, valószínűleg azért fájt annyira, hogy fel kellett
kiáltanom tőle. Persze még jobban bepörögtél ahogy a hangomat hallottad, elengedted
a hajam, és a kezeim felé tapogatóztál. Megragadtad a csuklóimat, és a fejem
fölé hajtottad a karjaim.
Nem értettem, hogy mi ez a hirtelen jött durvaság, amikor az
előbb még olyan békésen feküdtünk egymás mellett, de amikor vadító mozdulatokkal
az ölembe dörgölőztél, szinte azonnal reagált rá a testem. Feltérdeltél, és ülő
pozícióba húztál engem, aztán, legnagyobb örömömre, leszedted rólam a vörös
toppot. A földre dobtad, és a mellkasomhoz hajoltál, hogy ott is
végigharaphass, a mellbimbóimat sem kímélve. Összerázkódtam a fájdalomtól, de
egyre jobban be is indultam tőle. Átemelted a szoknyát is a fejemen, és a felső
után küldted, aztán lenyúltál, és a farkamra kulcsoltad a kezed. Hihetetlen,
hogy milyen gyorsan fel tudsz izgatni a nyersességeddel! Megfeszült az egész
testem, ahogy lényegretörően dolgozni kezdett a kezed odalent.
Persze számítottam rá, hogy abbahagyod, mielőtt még igazán
jó lenne, naná, hogy nem akarsz csak így kielégíteni. Főleg nem a mai nap után.
Egy kicsit félve gondoltam arra, hogy ezúttal mit forgatsz a fejedben. Milyen
módon akarsz még megalázni engem? Túl izgatott voltam ahhoz, hogy rossz
érzéssel töltsön el a gondolat.
A legperverzebb vigyorodat magadra öltve húzódtál el tőlem,
és másztál ki az ágyból. Vágyakozva néztem utánad, ugye nem akarsz most így itt
hagyni? Az is kitelne tőled.
De csak az éjjeliszekrényig mentél, és elmélyülten kutakodni
kezdtél az egyik fiókjában. Nem mertem megkérdezni, hogy mit keresel olyan
serényen.
Nem is kellett, mert hamarosan megtaláltad, aztán csak
néztem leesett állal. Ugyanis előkotortál egy hatalmas... hogy is lehet ezt
szépen mondani? Jah, sehogy... szóval: műfaszt. Fényes hús-színű műanyag vacak.
- Azzal meg mit akarsz? – kérdeztem ledermedve. Mintha nem
lenne egyértelmű.
- Úgy érted, mit fogok – javítottál ki szemöldökemelgetve.
Visszaültél elém az ágyra, és a kezembe nyomtad azt a fura valamit. Majdnem
elhajítottam.
- Ne hülyéskedj már! Minek az neked? – mondtam eléggé
kétségbeesetten.
- Drága kisöcsém, az neked lesz, nem nekem, azt hittem, ezt
magadtól is tudod – felelted lenézően, fejcsóválva.
- De hát... Hiszen itt vagy te, mi szükségem lenne erre? –
magyaráztam zavarban, lehajtott fejjel.
- Mert engem kurvára felizgatna – mondtad mély, rekedt
hangon. Végigfutott a hátamon a remegés, annyira szexuálisan hangzott. – És
tudom, hogy téged is.
Én nem voltam annyira biztos abban, hogy van bármi izgató is
abban a hideg, műanyag dologban, sőt. Idegenkedtem tőle, és fogalmam sem volt,
egyáltalán hogy juthatott eszedbe. A másik meg, hogy amúgy is túl nagy volt.
- Minek tartasz egyáltalán ilyeneket az éjjeliszekrényben? –
kérdeztem idegességemben.
- Nem az enyém, Linné.
- És neki mi a fenének kell? – folytattam elhűlve.
- Mit gondolsz? Elég sok időt töltök távol tőle! Ne mondd,
hogy Aliciának nincs valami hasonló!
- Nem, nincs – vágtam rá határozottan.
- Akkor én a helyedben elgondolkoznék azon, hogy hűséges-e
hozzám.
Bántott, hogy ez mondtad. Csak azért, mert Alicia nem olyan
perverz? Mindazonáltal, ha meg is csalna, nem lenne jogom féltékenynek lenni.
Elhallgattam, és csak néztem magam elé elborult tekintettel. Nem tűrted sokáig,
hogy elbújjak a némaságban, lehajoltál hozzám, erőszakosan megcsókoltál, a
számba toltad a nyelved, és közben megint megfogtad a férfiasságomat. Cseppet
sem gyengéden estél nekem, és azt kívántam, bárcsak inkább békén hagynál, mint
hogy ilyen durva legyél velem. Mégis végigvágott a testemen valami mazochista
kéj, és élveztem az egészet. Észrevétlenül az ágyra pottyantottam azt az
undorító izét, amit az előbb a kezembe nyomtál, és az ujjaimmal a hajadba
markoltam. Annyira meg akartalak tépni, amennyire te is fájdalmat okozol nekem,
de elhúztad tőlem a fejed, szabad kezeddel utánakaptál, és elválasztottad
magadtól. Közben megállás nélkül ugyanolyan intenzitással dolgoztál rajtam
alul, ezért a hajad helyett a lepedőt kellett megmarkolnom feszültség-levezetésként.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy felszedted az ágyról azt
a béna segédeszközt, és az arcom felé közelítesz vele.
- Legyél jó fiú – mondtad élesen. – Ne kelljen könyörögnöm.
Ezzel fogtad, és a félig nyitott ajkaim közé toltad a
hegyét. Viszolyogtam az egésztől, de azért kinyitottam a számat, és hagytam,
hogy mélyebbre lökd.
- Ez az, szopjál csak – nyögted élvezettel. – Mintha én
lennék az.
Tényleg olyasmi hangokat adtál ki, mintha a számban lennél,
csak az volt a különbség, hogy az a cucc vagy kétszer olyan vastag volt, mint
te, úgyhogy alig jutottam levegőhöz. Szerencsére ezt a tevékenységet nem
folytattad sokáig, kivetted a számból a játékszered, és a kezembe nyomtad.
- Csináld magadnak – mondtad, és egészen elhúzódtál tőlem. –
Ha én csinálnám, az fájna.
Majdnem meghatódtam, hogy nem akarsz igazán fájdalmat
okozni, pedig egészen addig pontosan azt tetted. De én egyáltalán nem voltam
meggyőződve arról, hogy nem fog fájni. Sokkal vastagabb volt, mint bármi, ami
eddig megfordult bennem. Na jó, igazából eddig rajtad kívül nagyon más nem volt
bennem, de ezt te is tudod.
- Ez a szar belém sem fér – adtam hangot a kétségeimnek az
állapotomhoz képest nyugodt hangon.
- Épp eléggé kitágítottalak az előbb – mondtad
türelmetlenül, és hátrébb kúsztál még egy kicsit, aztán az ágy támlájának
döntötted a hátad.
- Nem félsz, hogy Lindsey megint megjelenik? – hoztam fel az
utolsó ellenérvem, hátha ily módon józan eszedhez térítelek.
- Nem fog – közölted magabiztosan.
- De az előbb is...
- Az előbb tudtam, hogy jönni fog. Gondolkozz már, szerinted
miért csöngetett a saját házában? Mert direkt benne hagytam belülről a kulcsot,
hogy ne nyisson ránk.
Szóval tudtad, hogy jönni fog. Persze, sejthettem volna,
csak akkor jobban esett az a gondolat, hogy a véletlen folytán alakult így.
Tudtad, hogy jönni fog, te meg beöltöztettél a ruháiba, mint valami bohócot, és
bezártál a szekrénybe, hogy ott hallgathassalak titeket végig, álló farokkal.
És még csak haragudni sem tudtam rád emiatt. Sőt... legalább
most már tudtam, hogy az egészet csak miattam rendezted így, szóval rögtön más
szemszögbe került. Csak azért csináltad, hogy még jobban felhúzz engem.
Talán rám gondoltál miközben őt dugtad... Rám, aki ott ültem
tőled pár méterre, és hallgattam a nyögéseidet. Végül is, miattam nyögtél, nem
miatta. Hogy halljalak.
Nem is próbálkoztam tovább, egyébként is, ismerlek, ha
valamit a fejedbe veszel, azt úgyis megcsinálod. Egy ideig csak forgattam a
kezemben az idegen tárgyat – csillogott rajta a nyálam, és esküszöm, még nagyobbnak
tűnt, mint az előbb. És csak akkor vettem észre, hogy nem csak egyszerű
műpéniszt szorongatok, hanem egy vibrátort. Nekem lőttek.
- Na mi van, akarod, hogy mégis segítsek? – szóltál
megenyhülve, és felém nyúltál. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy kell a
segítséged. Valószínűleg jobban járok, ha magamnak csinálom.
Elkaptad a kezem, magadhoz rántottad, és puhán végignyaltad
az ujjaimat, forró nedvességet hagyva rajtuk.
- Ujjazd meg magad! – mondtad ezúttal követelőzően. – Nem is
nagy dolog az egész. Csináld már! Látni akarlak!
Istenem, de borzasztóan éreztem magamat! Mint egy kibaszott
rémálomban, de még csak eszembe se jutott, hogy akár nemet is mondhatnék.
Máskülönben nem is tehetem meg. Régóta nincsen szabad akaratom. A tied vagyok.
Hátradőltem az ágyon, és nagyra tártam a lábaimat. Az a szerencsétlen
neccharisnya még mindig rajtam volt, de mivel nem szóltál, ezért gondoltam, azt
akarod, hogy rajtam legyen, hát nem húztam le magamról. A nyáladtól nedves
kezemet a combjaim közé fúrtam, kitapintottam a bejáratomat, és feltoltam
magamnak két ujjam. Hallottam, hogy csendeset nyögsz, mintha nem is magammal
csinálnám, hanem veled, de nem akartam kinyitni a szemeimet. Nem akartam látni,
hogy figyelsz.
Amikor maszturbálok soha nem érek így magamhoz. Mindig a
legegyszerűbb, és leggyorsabb megoldást választom, egyszerűen csak kiverem, és
kész. Szokatlan volt – nem fértem magamhoz úgy, ahogy te férsz, ezért nem is
értem el érzékenyebb pontjaimat. Az egész inkább kellemetlen volt, semmint jó,
de mégis sokáig elvoltam vele. Persze, mert addig is még nem kellett azt az izét
használnom, ami ott pihent a másik kezemben.
De aztán közbeszóltál.
- Ennyi már bőven elég lesz. Ne játssz tovább az idegeimmel!
– Túlfűtött volt a hangod az izgalomtól. – Most már látni akarom, hogyan baszod
meg magad!
Átvettem a jobbomba a segédeszközt, és riadtan nyelve
illesztettem oda, ahol az előbb még az ujjaimmal jártam. A lehető leglassabban
kezdtem feldugni magamnak, míg a feje el nem tűnt bennem. Nem is volt olyan
szörnyű. Itt persze nem állhattam meg, egyre mélyebbre nyomtam, és kellemetlen
feszítő érzés egyre erősödött. Ó basszus, úgy éreztem, hogy felrobbanok! Alig
félig volt bennem, amikor meg kellett állnom. Nem megy, túl szűk vagyok ehhez.
- Ahh, ez annyira pornós! – nyögted élvezettel, fölém
másztál, és megtámaszkodtál mellettem. – Kurvára szexin festesz. – Szenvedélyesen
csókolni kezdtél. Azt hittem oké, békén hagysz, de közben a vibrátort fogó
kezemre kulcsoltad a kezedet, nekiálltál beljebb tolni. A szádba kiáltottam.
- A kurva életbe, nem látod, hogy nem megy?!
Meghökkentél a hirtelen kitörésemtől, és elengedted a kezem.
Feltérdeltél, és leplezetlen gyönyörrel néztél. Most komolyan, ez tetszik
neked?
- Ülj fel! – parancsoltad sóváran.
Óvatosan felhúzódtam amennyire csak tudtam, elengedtem a
fenekemből kiálló dolgot, és úgy támaszkodtam az ágyon.
- Rendesen! – tetted hozzá idegesen, és felrántottál. Az
öledbe húztál, hogy az egyik combod került a lábam közé. Nem készültem fel
erre, és fel tudtam volna üvölteni attól, ahogy a vibrátor még mélyebben hatolt
belém, de csak valami apró kis nyöszörgés jött ki a torkomon. Erőszakosan lesmároltál,
átölelted a nyakamat, a vállamra támaszkodtál, hogy mozdulni se tudjak, és
erősen a lábam közé nyomtad a combodat. Nem tudtam visszacsókolni, megint a
szádba kiáltottam, és éreztem, hogy a fájdalom belemar az alfelembe. Ellöktél
magadtól, és én erőtlenül terültem el az ágyon, reflexszerűen összeszorítottam
a térdeimet védekezésként. De szétfeszítetted a lábaimat, megfogtad annak a
pokoli eszköznek a még kilógó végét, és mozgatni kezdted. Fájt, amikor
kihúztad, de még jobban fájt, amikor bedugtad, mert egyre mélyebbre vágtad
belém. Még abban sem lettem volna biztos, hogy nem kezdtem el vérezni valamikor
közben.
Egy idő után abbahagytad, amit műveltél, és végigfeküdtél
rajtam. Addigra már tűzforrón remegett az egész testem a kíntól, és
hihetetlenül távoli volt a finom érintésed a farkamon. Mondjuk lehet, hogy nem
is volt annyira finom, csak ezek után már minden annak tűnt.
- Látod, én mondtam, hogy beléd fog férni – lihegted
önelégülten, és rám mosolyogtál. Teljesen összetörtem attól a kibaszott
mosolytól. Szenvedtem.
Csak félig-meddig érzékeltem, hogy elengedted a farkamat, és
megint a fenekem felé nyúltál. Gondoltam, hogy megkefélsz vele, nekem már oly
mindegy volt. De helyette megnyomtál rajta valami gombot, amitől működésbe
lépett, és rezegni kezdett. Még kicsit jobban fájt, mint eddig, és könnybe
lábadt a szemem.
Leszálltál rólam, kikecmeregtél az ágyból, és odaálltál
mellém, gondolom, hogy tetőtől-talpig láss. Engem már nem tudott érdekelni,
hogy nézel, csak feküdtem ott, és görcsbe volt rándulva az egész testem. Azt
hiszem nyögtem, vagy kiáltottam, magas hangon, lányosan, nem tudtam
kontrollálni magam.
- Hallani akarom a hangodat! – búgtad őrült módon. – Ne
fogsz vissza magad, hallani akarom a kibaszott hangodat!
Felesleges volt mondani, mert képtelen lettem volna
visszafogni magam.
Aztán a fájdalom lassan szerény lüktetéssé enyhült, ahogy
elkezdett zsibbadni az egész alfelem. A vibrálás már nem is volt kellemetlen,
egészen megszoktam, és valahogy elnyomta a kínt. Már egészen élveztem, talán
csak azt, hogy végre nem fáj, nem tudom, de nagyon felszabadító érzés volt.
- Lábra tudsz állni? – kérdezted lágyan.
Rá akartam vágni, hogy ki van zárva, de nyöszörgésen kívül
más nem jött ki a számból. Kinek jutna eszébe ilyen helyzetben felkelni? A
kezed nyújtottam felém, és még magam is csodálkoztam, hogy egyáltalán sikerült
megfognom. Hagytam, hogy felsegíts az ágyról, és magad mellé húzz. Nem nagyon
tudtam állni, a lábaim annyira erőtlenek voltak, mintha bénák lennének, de
beléd kapaszkodtam. Az egész testem remegett, nem tudtam, hogy önmagától, vagy
csak a vibrátor erőteljes mozgásától bennem. Erősen tartottál, és nekiálltál
kisöpörni az arcomból az izzadságtól rátapadt hajam, és a hátam simogattad.
Fogalmam sincsen, hogyan nem estem össze, de sikerült talpon maradnom.
- Minden rendben, Mikey – suttogtad érzelmesen. – Fáj még? Helyes.
Itt vagyok veled, tartalak. Remélem most már érted végre, hogy mennyire az
enyém vagy!
Abban a pillanatban egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy
normális vagy. Úgy ért a felismerés, mint egy arculcsapás, hogy ez az egész milyen
mértékben nem normális. És nem azért, mert kibaszott testvérek vagyunk.
Egyébként felállt a farkam.
Megfordítottál, és finoman az ágyra löktél.
- Fogd meg azt kurva fejtámlát – bökted ki az előbbiekhez
képest durván. – De úgy fogd, mintha odakötöztem volna a kezeidet, különben
tényleg megteszem, és azt nem ígérhetem, hogy annak nem marad nyoma.
Természetesen engedelmeskedtem, bár alig bírtam megtámaszkodni
a térdeimen. Már nem is éreztem, hogy a vibrátor rezeg bennem, mert annyira
elzsibbadt mindenem. Hallottam, hogy mögöttem villámgyorsan letépkeded magadról
a ruhákat, aztán lenyomtad a hátam az ágyra, hogy jobban hozzáférj a
fenekemhez, és kihúztad belőlem azt a dolgot. Egy pillanatra fájt, aztán valami
furcsa hiányérzet tört rám. Vártam, hogy belémnyomod a farkad, de te csak
fogtad a két farpofámat, mélyre benyúltál, szétfeszítetted az ujjaiddal, és úgy
néztél.
- Úristen, de kibaszott tág vagy! – nyögted élvezettel a
hangodban, aztán a fenekemhez dörzsölted a kemény férfiasságodat. Nem is
hatoltál belém, de mégis szinte rögtön elélveztél, éreztem, hogy a combomon
folyik le a spermád.
Elengedtél, de nem mertem megmozdulni, nem akartam elengedi
a háttámlát. Nem akartalak feldühíteni. Gondolatok nélkül, megadóan vártam a
sorsomat, akármit is akarsz most velem kezdeni.
Egy rövid ideig várattál, aztán egy kicsit nagyobb terpeszbe
lökted a lábaim, és háton közéjük toltad magad. Egy mozdulattal tövig bekaptad
a farkam, és szopni kezdtél. Elfelejtettem az elveim, hogy csendes, és
visszafogott akarok lenni, hangosan felnyögtem, és feléd lendítettem a
csípőmet, miközben persze ugyanúgy kapaszkodtam a kezeimmel. Megéreztem a
remegő vibrátort a fenekemnél, és azt hittem, újra belém akarod tolni, nem is
tudom, hogy bántam volna-e, de aztán csak a golyóimhoz szorítottad, és
erőteljesen szívni kezdtél. Rohadt nagyot élveztem, nem is realizáltam, hogy
közben annyira elengedtem magam, hogy a mellkasodra ültem, te még fürgén
lenyalogattad rólam, amit nem sikerült lenyelned azonnal.
- Jól van, most már elengedheted az ágyat – mondtad
egyszerűen, mire lecsúsztattam a kezeim a támláról, és óvatosan lemásztam
rólad. Annyira sem volt energiám, hogy a hátamra forduljak, elterültem az ágyon
hason, és megpróbáltam levegőhöz jutni a párna fullasztó puhaságától.
Minden egyes porcikám remegett, és égett, különösképpen a
fenekem.
Képtelen voltam gondolkozni, és érezni. Teljesen meg voltam
semmisülve.
9.
A harmadik napunk volt a turnén, és egyszerűen képtelen
voltam aludni. Szerettem volna kikapcsolni magamat legalább arra pár órára,
amíg az öntudatlanságba lépek, de nem ment. Igyekeztem nem mutatni, de már
annyira kivoltam, hogy az délutáni koncertünket valami iszonyatosan vittem
végig. Nem is gondolná az ember, hogy milyen fontos lehet egy dalban a basszus,
amíg a szerencsétlen basszista sorra el nem ront minden számot. De jobban
aggódtatok értem, semhogy idegesek lettetek volna. Te is.
Pedig azt hiszem, te megértesz. Vagy legalábbis értesz.
Ültem a hotelszoba szürke lepedőjű ágyán egyedül, és egyre
csak arra a néhány nappal ezelőtti estére gondoltam. Tudom, hogy csak azért
szálltunk meg hotelban, mert arra gondoltatok, hogy nyugiban talán jobban érzem
magam, tudok majd rendesen aludni, és nem leszek másnapra olyan, mint egy darab
szar. Nem sejtettétek, hogy mekkorát tévedtek. Sokkal rosszabbul éreztem magam
ott egyedül, nélküled, mint a turnébuszban, ahol legalább egy levegőt szívtunk.
Mindegyre csak ettem magam. Akkor veled voltam egész délután,
és elmondhatatlan dolgokat csináltunk egymással. Ha pontosak akarunk lenni, te
csináltad velem, mint mindig. Este alig bírtam hazavezetni, mert annyira fájt a
seggem, hogy képtelen voltam normálisan ülni a kormány mögött. Mosolyogtál
rajtam, biztosan élvezted, hogy a kis akciód után ülni se tudok, én meg
visszamosolyogtam, mintha az egész csak egy vicc volna.
Hát nem az.
Soha nem is volt az. Ami köztünk van, az sosem volt csak
valami kis szórakozás. Csak azt hiszem, hogy te ezt nem tudod.
Még zuhanyozni sem volt kedvem amikor hazaértem, pedig
gusztustalan módon ragadtam a nedveidtől, és teljesen a pólusaimba ette magát
az illatod. Egyenesen az ágyba vetettem magam, betakaróztam, és próbáltam kiűzni
magamból ezeket a szörnyű érzéseket. Próbáltam túl lenni az egészen. Melletted
kellett volna maradnom még legalább egy kicsit, annyira szükségem lett volna valami
gyengédségre az után a brutalitás után, de már beesteledett, és a barátnőinket
vártuk haza.
Nem is igazán tudom, hogy mit éreztem akkor a magányon kívül,
ahogyan nem tudom most sem. Akkor az egyik macskánk, Bunny, az ölembe
telepedett, és hangosan dorombolva követelte a simogatást, azt hiszem, ettől
egy kicsit jobban éreztem magam. Azért vicces, hogy egy állat az egyetlen, aki
vigaszt tud nyújtani nekem. Ez a titok megöl. Ha te még nem öltél volna meg.
Úgy csináltam, mintha aludnék amikor éjjelfelé hazaért
Alicia. Nem akartam beszélni vele, nem tudtam volna a szemébe nézni. Nem úgy,
hogy tőled mocskosan fekszem a hitvesi ágyunkban. Mit tettem... mit teszek
folyamatosan?
Bejött hozzám a szobába, de nem akart felkelteni, ezért a
lehető legcsendesebben csukta be maga után az ajtót, aztán hallottam, hogy
megnyitja a csapot, és sokat pepecselve mosakodni kezd.
Felültem az ágyban, és úgy vártam, hogy végezzen. Nem is
tudom, hogy mit akartam, de tudtam, hogy nem sok jó sülhet ki abból, ha abban
az állapotomban beszélek vele. Nem is tudom, hogy mire gondoltam.
- Ohh, Mikey, felébresztettelek? – kérdezte puhán, amikor
újra belépett a szobába. A vékony, kék hálóingje volt rajta, a kedvencem. Jól
áll neki.
- Nem – mondtam reszelős hangon, és kedvesen elhessegettem az
ölemből Bunnyt. – Hogy érezted magad ma? – kérdeztem mentesen mindenféle
őszinte kíváncsiságtól.
- Nagyszerűen! – mondta vidáman, de aztán leolvadt lassan az
arcáról a mosoly. – Mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Alicia – sóhajtottam a nevét. – Mondd meg őszintén,
megcsaltál engem valaha?
- Micsoda? – vágta rá csodálkozva. – Dehogyis, hogy jött
most ez a hülyeség? Tudod, hogy szeretlek.
Teljesen őszintének tűnt, de tudtam is, hogy ez az igazság. Nem
azért kérdeztem, mert elhittem volna neked, amit mondtál róla, valahol mégis
reménykedtem, hogy igazad van, és azt fogja mondani, igen. Úgy könnyebb lett
volna kiböknöm a következő mondatomat.
- Mert én megcsaltalak – folytattam egyszerűen. Túl fáradt
voltam ahhoz, hogy szégyenkezzek.
Csak nézett rám, nem mozdult az ajtóból.
- Mikor? – kérdezte végül semmitmondó hangon.
- Számos alkalommal – feleltem neki őszintén.
- És... akivel te... akivel megcsaltál ő... ő egy férfi –
mondta habogva. Nem kérdezte, mondta. Egyáltalán semmit sem éreztem.
- Igen, az.
Egy ideig nem felelt, aztán odament hozzám, és az ágy
szélére ült, a lehető legmesszebb tőlem.
- Tudom – mondta végül nagyot nyelve, lehajtott fejjel.
- Tudod – feleltem csodálkozva.
- Persze, Mikey, nagyon régóta tudom. Mit gondoltál, hogy
nem veszem észre? Nagyon jól ismerlek.
- Nem tudsz te semmit – vágtam rá frusztráltan. Szemétség
volt. De ha tudja is, hogy megcsalom, arról sejtelme sem lehet, hogy kivel.
Esélye sincs arra, hogy megértsen engem.
- Dehogynem – mondta beletörődően. – De semmi baj.
- Semmi baj? Mi az, hogy semmi baj? – Egyre idegesebb
lettem, pedig neki lett volna oka rá, nem nekem.
- Sokkal jobban szeretlek, mint gondolnád – mondta aztán
vékony, sírós hangon. De nem sírt.
- Hogy mondhatod ezt? – kérdeztem az öngyűlölettől csöpögő
hangon. – Téged ez egyáltalán nem zavar?
- Dehogynem zavar – mondta már ő is egy kicsit idegesebben.
– De már megszoktam.
Teljesen döbbentem ültem ott. Nem mondhatja ezt. Nem mondhat
ilyeneket. Bassza meg, sejtelmem sem volt arról, hogy igazából mit művelek
vele. Sejtelmem sem volt erről.
- Ez így nem fog működni – préseltem ki magamból a szavakat.
- Te most ki akarsz engem dobni? – nézett fel Alicia megtört
tekintettel. – Nem kell ezt csinálnod.
- De nem érted? – folytattam értetlenkedve.
- Te nem érted. Minden rendben van, oké? Nem kell
szakítanunk. Sokszor lejátszottam már én ezt magamban, és mindig erre jutottam.
Mikey, nem haragszom.
Nem akartam hinni a fülemnek. Sok mindent kinéztem volna
Aliciából, de ezt nem. Annyira megdöbbentett, hogy nem tudtam rá normálisan
reagálni. Sokkal jobb lett volna, ha kiabálni kezd velem, vagy sírni, vagy fenyegetőzni,
hogy elviszi az egészet a média elé, de nem. Ez a csendes belenyugvás önmagamra
emlékeztetett, és gyűlöltem érte.
- De én ezt nem akarom. Alicia, nem szeretlek, bassza meg,
nem is tudom, hogy szerettelek-e valaha.
Ez nem volt igaz. Szerettem, még ha nem is úgy, mint téged.
És nagyon-nagyon fontos volt nekem. De abban a pillanatban azt hittem, hogy
képtelen leszek többé mellette élni úgy, hogy közben neked adom magam. Teljesen
neked adtam magam. Hogyan álljak a menyasszonyom mellett úgy, hogy közben nem
vagyok az övé? Egyetlen, kicsike részem sem.
- Dehogynem szeretsz. Csak nem annyira, mint... mint azt a
fiút. De ez oké. Semmi sem változott. Tudom, hogy kellek neked. Hozzádmegyek,
mert szeretlek.
- Nem, nem fogsz – mondtam keményen, és kimásztam az ágyból.
Istenem, még mindig annyira fájt a fenekem, hogy nemhogy ülni nem tudtam
rendesen, de még állni sem. – Nem lesz semmilyen esküvő. Kedden indulunk turnézni,
és utána nem fogok visszajönni hozzád.
Már akkor is tudtam, hogy hibát követek el, amikor kimondtam
ezeket a szavakat. Szükségem van Aliciára ahhoz, hogy ne őrüljek meg.
De nem csinálhatom többé vele azt, amit eddig. Nem csalhatom
folyamatosan a saját bátyámmal, különösen úgy nem, hogy tudja.
Nem is tudtam, hogy még az életem normálisnak vélt oldala is
ennyire beteg.
Kimentem a nappaliba, és bevágtam magam után az ajtót, hogy
nehogy eszébe jusson követni. Lerogytam az ágyra, Bunny megint az ölembe akart
bújni, de ellegyintettem magamtól. A kezeimbe temettem az arcomat, és
keservesen sóhajtoztam. Alicia egy idő után megjelent előttem, finoman
elhajtotta a kezem az arcom elől, és az ölembe ült. Nem tudtam ellenállni,
amikor megcsókolt, viszonoztam. Sokáig csókolóztunk, de nem mentünk annál
tovább. Búcsú-íze volt az ajkainak. Az enyémeknek is. Tudta ő.
Azután nem tudtam elaludni. Azóta sem tudok. Ha sikerül is,
percek múlva felriadok valami lehetetlen rémálomtól üldözötten.
Úgy nézek ki, mint egy zombi.
Órákon keresztül feküdten az hotel ágyán álomra várva,
holott tudtam, hogy úgysem fog eljönni. A semmi, és a kétségbeesés mardosott
belülről. Annyira magányos voltam!
Végül aztán nem bírtam tovább, felkeltem, és kiaraszoltam a
folyosóra. Kopogtattam az ajtódon, de nem nyitottad ki, persze, elég késő volt
már, biztosan aludtál. De szerencsémre nyitva találtam az ajtódat. Te sose
zárkózol, nem félsz. Egyszer valaki meg fog ölni álmodban.
Régen csináltam már ilyet. Nem vagyok már az a kiskölyök,
aki minden este megjelent az ajtódban, és kérte a jussát. Ma már tudom, hogy
nem jár nekem semmi, de most mégis el fogom venni. Szükségem van rá.
Bezártam magam mögött az ajtót.
Kiterülve feküdtél az ágyon, kifakult, terepmintás
pizsamában, félig betakarózva, és mély álomban. Irigyeltelek, amiért te tudsz
aludni. Mégpedig milyen békésen! Szinte sajnáltam, hogy fel foglak kelteni,
pedig bizonyosan nem fogod bánni.
Gyorsan kibújtam abból a néhány ruhadarabból, ami takarta a
testem, és meztelenül feküdtem le melléd. Meg sem rezdültél, és ugyanolyan
nyugodtan szuszogtál magad elé még akkor is, amikor óvatosan levettem rólad a
nadrágot. Nem volt egyszerű úgy, hogy közben ránehezedtél, de azért sikerült. Nem
húztam az időt, a számba vettem a farkad, és izgatni kezdtelek, úgy, ahogy a
legjobban szereted. Tövig magamba engedtelek, és a nyelvemmel hosszan
simogattalak közben. Még nem ébredtél fel, de a tested reagált rám, keményedni
kezdtél, és egy nyögéshez hasonló sóhaj hagyta el a szádat. Szaporábban vetted
a levegőt.
Nem láttam, hogy mikor nyitottad ki a szemeidet, csak azt
éreztem, hogy a hajamhoz nyúltál, és lágyan simogatni kezdted.
- Mikey, mit művelsz? – kérdezted álmos hangon. Nem
feleltem, mert nem akartam abbahagyni amit csinálok, épp ellenkezőleg, még
erőteljesebben folytattam. Hallottam, hogy csendesen nyögdécselni kezdesz tőle.
Teljesen merev voltál, amikor elhúzódtam tőled.
Az ajkaimat rágcsálva néztem a szemedbe. Úgy tűnt, hogy meg
vagy egy kicsit zavarodva, biztosan mert nem minden nap kapsz ilyen ébresztőt,
De úgysem tudod sokáig megzabolázni a vágyadat, és nekem fogsz esni.
Nem bírtam kivárni azt a pillanatot, úgyhogy magamhoz
nyúltam, kéjesen simogattam végig a saját felsőtestemet, és lecsúsztattam a
kezem az ölembe, hogy még jobban felizgassalak ezzel. Sikerült is, mert
rámvetetted magad, és vadul smárolni kezdtünk. Valami ismeretlen helyről
előrebukott bennem az emléke annak utolsó csókunknak Aliciával... Istenem,
mennyire más volt. Az lágy volt, és kedves, olyan kétségbeesett-szomorú, de ez
szenvedélyes, és durva. Nem akartam arra a búcsúzásra gondolni. Erőszakosan a
szádba dugtam a nyelvem, mire reflexből megharaptad. Végigfutott rajtam a
hideg, lekúszott egészen az ágyékomig, és azonnal életre kelt tőle a farkam.
Nem akartam abbahagyni, de a hajamba markoltál, és elhúztál
magadtól. Égett a szám, a nyáladat követelve.
- Én nem vagyok benne biztos, hogy te most... – motyogtad
aggódón.
- Én mi? – vágtam közbe éles hangon. – Szexelni akarok, ez
olyan meglepő? Talán csak te akarhatsz?
- Dehogyis, én csak... – folytattad ugyanazzal a
hangszínnel.
- Kefélj meg! – szakítottalak félbe megint. – Mióta kell
megkérjelek rá? Kúrj meg, de annyira, hogy lábra se tudjak állni!
Nem vártam a válaszodra, azzal sem törődve, hogy még mindig
a hajamba csimpaszkodsz, az öledbe ültem, és a férfiasságomat a tiédhez
dörzsöltem. Persze nem tudtál ellenállni a csípőmozdulataimnak, megint az
ajkaimra tapasztottad a szádat, és ugyanolyan hévvel csókoltál, mint az előbb.
Azt akartam, hogy megint megharapj, kidugtam a nyelvem, és végigsimítottam vele
a fogaidat. Amikor rájöttem, hogy magadtól nem fogod csinálni, hát megharaptalak
én, nem nagyon, csak épphogy megérintettelek a fogaimmal. De ezzel épp az
ellenkező hatást váltottam ki, megint elhúzódtál tőlem, és csak nyalogattad az
alsó ajkadat, természetesen nyoma se látszódott. Nem akartam, hogy megint
nekiállj beszélni, ezért magamhoz rántottalak, a nyakamhoz nyomtam a fejed, és
erősen a hajadba markoltam. Nem akartalak megtépni, de már nem tudtam
kontrollálni magam, úgyhogy azt hiszem sikerült. Akkor végre megharaptál,
úristen, nagyon beindultam rá. Egyre jobban szorítottalak magamhoz, és te egyre
jobban martál. Összevontam a szemöldököm, és nyögdösni kezdtem a fájdalommal
vegyes élvezettől.
Nem sokáig csináltad, leválasztottad az ujjaimat a hajadról,
és elhúzódtál.
- Nem akarom, hogy nyoma maradjon – mondtad rekedt hangon,
és megsimítottál ott, ahol az előbb még a szád volt.
- Baszd meg, Gerard – mondtam, és valami kényszeredett
kuncogás tört fel belőlem. – Nem számít, ha nyoma marad, nem érted? Nincsen ki
előtt takargatnom. – Meglepett, hogy mennyi keserűség van a hangomban.
- Hiba volt szakítanod Aliciával – szóltál csendesen.
- Igen, tudom – feleltem agresszíven, és egy kicsit
hátradőltem. Lassan, kihívóan végigkarmoltam a hasamat. Egy szemernyi
gyengédségre sem vágytam, éreztem, hogy a körmeimmel szántott piros csík nyomán
tompán ég a bőröm.
- A picsába – törtél ki erre türelmedet vesztve, és
lesmároltál. Úgy tűnik, meggyőztelek, mert keményen az ajkamba haraptál, és jó
ideig el sem akartad ereszteni. Feljajdultam, de nem akartam, hogy abbahagyd.
Csak akkor éreztem, hogy kiserkent a vérem, amikor fürgén nyalogatni kezdted a
lüktető ajkamat.
- Fogalmam sem volt, hogy ez ennyire tetszik neked – nyögted
rekedten, egy tébolyult vigyorral. Egy újabb kiáltás volt a válaszom, mert
közben megint a nyakamat kezdted harapni, sokkal erősebben, mint az előbb. Úgy
éreztem, rögtön felrobbanok az érzéstől, úgyhogy felemelkedtem, és te értetted
a célzást, a csípőmre kulcsoltad a kezeidet, és lassan a farkadra vezettél.
Fájt, de nem annyira, mint amikor a vibrátort toltad belém, és abban a
pillanatban csak még jobban felizgultam tőle. Hagytam, hogy vezess, és
odavoltam a gyors tempóért, amit diktáltál. Megint a nyakamhoz szorítottalak,
és olyan erősen szívtál, hogy talán ott is vérezni kezdtem, nem tudom, de
nagyon tetszett.
Nem állhattam messze a megőrüléstől, amikor megfogtad a
derekam, és anélkül, hogy kibújtál volna belőlem, a hátamra fektettél az ágyon,
szétfeszítetted a combjaimat amennyire csak tudtad, és úgy dugtál tovább. Már nem
igazán láttam, és nem hallottam semmit a fülledt nyögéseiden kívül, amikor
hirtelen megálltál, felpattantál rólam, és eszeveszetten nekiálltál magadra
rángatni a nadrágod.
- Mi van? – nyögtem félig sem magamnál. Akkor hallottam csak
meg, hogy valaki a neved kiáltja, nem is olyan messziről. Annyira volt időm,
hogy magamra rántsam a takarót, amikor Frankie feltépte az ajtót, és berohant a
szobába. Először észre sem vett engem, közvetlenül hozzád trappolt, és nagy
hévvel a nyakadba ugrott.
- Jaj, Gee, mutatnom kell valamit! – üvöltötte a maga
közvetlen módján, aztán elhalkult a hangja, és lemászott rólad. – Ööö, bocs, én
csak... – hebegte zavartan, és gyanúsan a nadrágod felé nézegetett. Jaj,
biztosan megérzett valamit, amikor megölelt. Miért kell folyamatosan ölelgetnie
az embereket?
De akkor sápadt csak le igazán, amikor felém pillantott.
Szinte láttam a szemeim előtt, ahogy összerakja ezt a két darabos, igen
egyszerű kirakót. Nem akart hinni a szemének, aztán ijedten hátrálni kezdett.
- Nem akartam zavarni! – mondta rákvörösen. – Csak a Bessy
kutyám megellett, és... – kétségbeesetten mutatta a telefonja kijelzőjét, amin
biztosan valami kép lehetett az ivadékokról, de úgy emelte, mintha takargatni
akarná magát vele. – De mindegy... én most... akkor...
Hogy megkoronázzuk az esetet, még majdnem átesett a
trehányul a szoba közepén hagyott levetett ruháimon. Kimenekült, mielőtt
befejezhette volna a mondatot.
Jézusom, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Te is csak
álltál ott a szoba közepén, és néztél Frank után.
- Hogy az a jó kurva! – mondtad hirtelen inkább csak
hitetlenkedve, mint igazán dühösen, és utána mentél.
Nem értem. Bezártam az ajtót, esküszöm! A szemem előtt volt
a mozdulat, ahogy ráfordítom a kulcsot. Képtelenség, hogy Frankie bejött. Nem,
ez csak egy rossz álom. Annak kell lennie.
Felkeltem, és gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Nehezen
ment, mert még mindig túl izgatott voltam, és remegtek a lábaim a félbemaradt
gyönyörtől.
Utánatok mentem én is.
Kibaszott ostoba vagyok! De hát nem tudtam, hogy van egy
ajtó a szomszéd hotelszoba, és e között, nem csak az az egy, ami a folyosóra
nyílik.
Erőltetett nevetést hallattál Frankie szobájának ajtajában.
- Félreérted – magyarázkodtál ideges hangon. – Te is tudod,
hogy nem tud aludni... Azért jött át hozzám. Hátha itt tud.
- Így van – mondtam meggyőzően, és melléd álltam.
Aztán Frankie rám nézett, és még jobban elsápadt. Te is rám
néztél, és lehervadt az arcodról az ál-mosoly.
Aztán egyszerűen hátat fordítottál, szó nélkül megragadtad a
karom, és magad után húztál. Bevágtad az ajtót mögöttünk.
- Te szerencsétlen idióta! – sziszegted a fogaid között, és
gyűlölködve néztél rám. Megriadtam a tekintetedtől.
- Sajnálom! – vágtam rá ijedten.
- Van fogalmad arról, hogy néz ki a nyakad? – Hát persze,
erre nem is gondoltam. – Mi a fasznak kellett ma egyáltalán idejönnöd?
- Szükségem volt rád – mondtam vigasztalanul.
- Hát ezt kurva jól elintézted. Tudod te, hogy mit
csináltál? – Már kiabáltál velem. – A kibaszott életbe! Soha nem lett volna
szabad lebuknunk! Ugye tisztában vagy azzal, hogy a törvény bünteti, amit
csinálunk?
- Hagyd abba, Gerard, kérlek – mondtam könyörögve, mert
közben olyan erősen szorítottad a karomat, hogy fájt. És ez nem a jóleső fajta
fájdalom volt. Egyáltalán nem.
- Mit hagyjak abba? Hát nem érted? Tíz éve csináljuk! Nem
bírom abbahagyni! – Teljes hangerővel üvöltöttél, nem hiszem, hogy Frankie a
szomszédban ne hallotta volna. Aztán a falnak löktél, ugyanolyan erősen
szorítottad a karom, és lesmároltál. Olyan gyors voltál, hogy nem tudtalak
követni a nyelvemmel, aztán megharaptál megint, amire komolyan feljajdultam.
Éreztem a vérem tömény vas izét a számban.
Odakaptam kaptam a kezem, hogy letöröljem a vöröset, amikor
elhúzódtál tőlem, de nem hagytál rá lehetőséget. Végigrángattál a rövid
útvonalon az ágyig, aztán a lepedőre löktél.
- Na várj csak! – mondtad dühösen, és előkapartad az ágy
alól a táskádat. Megijedtem amikor turkálni kezdtél benne, olyan érzésem volt,
hogy mindjárt megtalálod azt a vibrátort, és belém fogod erőltetni megint. De
csak a nyakkendődet húztad elő a fellépős cuccaid közül.
Mögém térdeltél az ágyra, hátraerőltetted a kezeimet, és
nekiálltál összekötözni őket. Túl szorosra húztad, de eszembe sem jutott
ellenkezni.
Bassza meg, tényleg egy idióta vagyok. Bárhogy is akarsz
megbüntetni, megérdemlem.
Rohadtul szorította az átmenetileg kötélnek kinevezett
szövet a csuklómat, de nem szóltam semmit.
- Az az egy biztos – mondtad miközben szorgosan csomóztál.
-, hogy Frank ma már nem fog többet ide bejönni.
Leültél elém az ágyra, magadhoz rántottál, és vámpír módjára
szívni kezdted a nyakamat a másik oldalon is. Igyekeztem nem feljajdulni, de
nem bírtam ki, azonban abba a hangba jócskán vegyült élvezet is.
- Szóval, Mikey, durván szeretnéd, nem igaz? – mondtad érces
hangon két harapás között. – Fájdalmat akarsz? Megkaphatod!
A hangod valahogy hisztérikusnak tűnt. Nem is tudtam
eldönteni, hogy tébolyodott, kegyetlen, vagy csak vészjósló.
Már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy durván akarom,
vagy hogy akarom-e egyáltalán, de állt a farkam, és az ellen nem tudtam mit
tenni.
10.
Szárazakat nyeltem, félve attól, hogy mit fogsz csinálni
velem.
Aztán lassan kezdtem megnyugodni – annyira nagyon élveztem!
Talán éppen bűnösségem tudata miatt esett annyira jól, hogy kemény vagy velem. Azzal
kezdted, hogy a sebtiben magamra húzott ruháimat letépkedted rólam, de ezt most
szó szerint értve – a nadrágból ki tudtál bújtatni, de a felsőből nem, mivel a
kezeim hátra voltak kötve, hát te egyszerűen leszakítottad rólam a pólót. Darab
rongyként csüngtek le a maradványai a karjaimról.
Néhány perc telt csak belé, és az után úgy éreztem, nincs is
már olyan hely a testemen, ahol nem hagytad ott a fogad nyomát, és tüzeltem a
fájdalomtól. Soha nem volt még ennyire jó, amikor ennyire fájt. Nagyon
igyekeztem csendben maradni, és minden egyes elfojtott nyögésnél a szomszéd
szobában veszteglő Frank arca jutott eszembe. Jézusom, mit gondolhat most
rólunk? Akármit is, egészen biztos, hogy meg sem közelíti azt, amennyire
undorító dolgokat teszünk mi ketten egymással valójában. De ha egyszer annyira
szeretjük ezt a szent viszolygást?
Nincsen kiút.
Sokáig játszottál velem, úgy martál belém újra és újra, mint
valami veszett kutya, míg egyszer csak túlcsordultam fájdalommal, és nem bírtam
ki, hogy ne kiáltsak fel. Akkor abbahagytad, és úgy néztél rám, mintha a
tekinteteddel akarnál megerőszakolni. Hátrébb löktél az ágyon a háttámláig,
aztán odakötöztél, anélkül, hogy a csuklóimat eloldoztad volna egymástól. Már
nem is éreztem a kezeimet, annyira elzsibbadt a nyakkendőd szorításától.
Ráadásul ez így most baromi kényelmetlen volt, mert a karjaim a derekamnál
voltak megkötve, és így most hátrafeszültek, szóval enyhén előredőlve tudtam
csak ülni. Te persze kihasználtad a helyzetet, vigyorogva letoltad magadról a
gatyát, és az öledbe vontad a fejem. Nem jutott eszembe az, hogy ma már egyszer
szeretkeztünk, úgyhogy ki tudja mennyire lehetsz mocskos tőlem, engedelmesen a
számba vettelek. Nem hagytál lehetőséget arra, hogy kezdjek valamit veled, rögtön
a hajamba markoltál, és teljesen a farkadra húztál. Nem tudom elképzelni, hogy
ez miért annyira jó neked, mert semmire sem vagyok képes azon kívül, hogy
nyitva tartom a számat, és közben majd megfulladok. De ha egyszer ez kell
neked?
Abbahagyattad velem, mielőtt elélveztél volna. Miért akarod
ennyire felhúzni magad? Megint féltem. Sosincs jó vége annak, amikor felhúzod
magad.
Eszeveszettül szenvedélyes kifejezéssel mértél végig, de
közben valahogy dühösen is. Az az érzésem támadt tőle, hogy gyűlölsz. Olyan
volt ez, mint egy gyomorszájon rúgás, összefacsarodott tőle mindenem.
Azt kívántam, hogy ölelj át, és szeretkezzünk csak úgy,
egészen átlagosan, ahogy régen csináltuk, és ahogy mind a kettőnknek jó volt.
Akár ki vagyok kötözve, akár nem. Annyira vágytam rá, hogy el sem tudod
képzelni!
De te felpattantál az ágyról, hátat fordítottál, és a fürdő
felé siettél.
Fogalmam sem volt, hogy mit akarsz, de nem is gondolkoztam
rajta. Nem éreztem semmit, a csuklóimra kulcsolódó szöveten kívül. Annyira szorította,
hogy már nem is fájt. Így vagyok én is hozzád láncolva. Vajon el tudnám tépni
azt a kurva nyakkendőt, ha akarnám? Úgysem fogom megpróbálni.
Nem tudom, hogy mit hoztál, de elfért a markodban.
A combjaimra ültél, és félkezeddel hátranyomtál az ágyra.
Magam alá hajtogattam a kezeimet, hogy le tudjak feküdni, bár a fejemet így is
a kemény fejtámlára tudtam csak dönteni, és az egész póz kényelmetlen volt.
Téged aztán nem zavart, hogy milyen szar helyzetben fekszem,
ott trónoltál a combjaimon, és mosolytalanul méregetted a meztelen testem.
- Ez az egész el van baszva, úgy ahogy van – mondtad egy kis
idő után, nyugodt hangon. Persze, hogy el van baszva. Talán ott kezdődnek a
problémák, hogy testvérek vagyunk.
Nem feleltem semmit. Mit mondhattam volna? Egyénként sem
tudtam, hogy mire akarsz kilyukadni.
- És te basztad el! – folytattad enyhén remegő hangon.
Tudtam, hogy igaz, elrontottam. Nem lett volna szabad aznap
odamennem hozzád. Kétségbeesetten próbáltam nem Frank arcára gondolni, amit
akkor vágott, amikor megpillantott az ágyadban. Rám tört volna a hányinger.
- Tudod, Mikey, olyan kurvára gyönyörű vagy – mondtad
szárazon. Egyáltalán nem éreztem bóknak. – Nem lenne szabad ennyire szépnek
lenned.
Az arcomhoz hajoltál, és a számba suttogtál, olyan halkan,
hogy alig bírtam kivenni a szavakat. – Látod, bűnbe viszel.
Megcsókoltál, és közben először nem is éreztem, hogy mit
csinálsz a mellkasommal, azt hittem, megkarmolsz, vagy mi, és engedelmesen
visszacsókoltam, de aztán rájöttem, hogy az valami idegen, éles dolog, amit
hozzám nyomtál. Aztán hirtelen fájt, és megijedtem. Nem tudtam elhúzódni
előled, hiszen teljesen a fejtámlához nyomtál, de kiléptem a csókból, és valami
nyüszítés-féle hangot adtam ki.
- Mit csinálsz? – kérdeztem vékony, rémült hangon.
- Hát nem tudod? – kérdeztél vissza, és felemelkedtél rólam.
Megint csak a combjaimon ültél, és mikor lenéztem, láttam, hogy vérzek.
Megsebesítettél.
- Gerard, kérlek! – mondtam zavarodottan.
- Mire kérsz, mi? Hogy harapjalak meg? Már megtettem! Mi
kell neked? Hát nem azt akartad, hogy fájjon? – Kapkodva beszéltél. Hallottam a
kétségbeesésed. Te miért?
Egy vacak kis penge villant meg a kezedben, láttam, hogy úgy
szorítod az ujjaid között, hogy belefehéredtek az ujjperceid. Hirtelen nyomtad
a mellkasomhoz, és megvágtál még egyszer. Túl gyors volt az egész, nem is volt
időm felkiáltani miatta. Hiszen nem fájt, először azt hittem, hogy nem is értél
hozzám vele, de aztán mégis kibuggyant a vérem.
- Jézusom, ne csináld! – mondtam, amikor megtaláltam a
hangomat. – Egyáltalán honnan van az a...
- Szétszedtem az egyik borotvámat – közölted tárgyilagosan.
- Ez őrültség!
- Drága kisöcsém, hiszen őrült vagyok. Megőrjítettél.
Nem vártál a reakciómra, helyette újra végighúztad a penge
élét a mellkasomon. Aztán megint. És megint, sokszor. Elhűltem, képtelen voltam
elhinni, hogy ez a valóság. Nem, ez csak valami rémálom lehet! Éreztem, hogy a
vér végigfolyik az oldalamon, hogy beszennyezze a lepedőt alattam.
Sokkal jobban megrémültem mint amikor fojtogattál.
Megpróbáltam kirángatni a kezeimet a nyakkendőd bilincséből, de nagyon jól
megkötöztél, és egyébként is már túlságosan zsibbadtak, és félig rajtuk
feküdtem. Képtelen voltam kiszabadulni, és te... ha még ennél is jobban
elveszíted a fejed? Egész testsúlyoddal a combjaimra nehezedtél, nem bírtam
megmozdítani azokat sem.
És egyre jobban fájt. Nem tudom, hogy hány csíkot húztál a
testemre, de mindegyiknél egyre erőteljesebben rándultam össze, végül
felkiáltottam.
Nem tudtam kontrollálni magam, üvölteni kezdtem.
- Gerard, Gee, jézusom, hagyd abba! Elment az eszed? Gee,
hagyd abba, légy szíves, ez fáj! – Ehhez hasonló dolgokat. De több volt a
szavaimban a fájdalmas nyögés, mint az értelem.
Felidegesítettelek.
- Fogd be! – sziszegted a fogaid között, és bal kezeddel
betapasztottad a számat. – Azt akarod, hogy Frankie ránk törje az ajtót? Nem
égettél még be minket eléggé ma? Kussolj, az isten szerelmére!
Eszem ágában sem volt kussolni. Tiszta erőmből vergődtem
alattad. Semmit sem értem el vele.
- Maradj nyugton! – mondtad őrjöngve. – Nem foglak bántani.
Mi? Hogy nem fogsz bántani? Nem tudom, hogy számodra mit jelenthet
a bántás, ha nem ezt.
Anélkül, hogy elvetted volna a kezed a szám elől, lehajoltál
hozzám, és végignyaltad az utolsó sebhelyet, amit alkottál rám. Egy pillanatra
megmerevedtem. Fájt az is, ahogy a nyálad találkozott a friss sérüléssel, de
közben végigsimítottál a nyelveddel, és az jó volt. Tetszett neked. Biztosan
ízlettem, mert mélyet nyögtél közben. Aztán nekiálltál a többi a sérülésemről
is lenyalogatni a még szivárgó vért.
Az egész annyira iszonyatos volt! És te annyira odavoltál
érte! Még jobban beindultál, éreztem sűrű, nehéz zihálásod, ahogy a bőrömet
csiklandozza.
Elhallgattam, és kezdtem egészen lenyugodni. Akármit is
csináltál, addig is legalább nem a pengével értél hozzám. És ami azt illeti, ez
már nem is volt olyan rossz. A fájdalomból kiveszett a rémítő felhang, és a
forród nyelved nyomán húzódó égető érzéstől én magam is átmelegedtem.
Egy idő után elszakadtál a mellkasomtól, elhúztad végre a
kezed a szám elől, és megcsókoltál. Durván, és mélyen dugtad a nyelved a számba,
és így megízlelhettem a saját véremet. Tömény volt, és fullasztó. Annyira
mindent áthatónak tűnt.
Émelyegtem tőle, amikor elhúzódtál.
- Akarsz még kiabálni, kicsi Mikey? – kérdezted idegborzoló
hangon. – Meggondoltam magam, kiabálj csak!
Megint megsebeztél a pengével, most lejjebb, a hasamat.
Sokkal jobban fájt, hiszen ott annyival érzékenyebb, és védtelenebb vagyok. Persze,
hogy felkiáltottam. Nem hagytad, hogy kicsorduljon a vérem, azonnal a sebre
tapasztottad az ajkaidat, és szinte felittad a csordogáló vörös folyadékot.
Mint egy vámpír, ötlött az eszembe, egy kibaszott vámpír
vagy.
De ami igazán beteg volt az egészben, hogy valamikor
időközben megint felizgultam. Vagy le sem lohadtam egész idő alatt, nem tudom.
Még egyet vágtál, ezúttal az alhasamra, egy hosszabbat, és
mélyebbet. Felkiáltottam, és reflexszerűen rángattam még erőteljesebben a
köteleimet, de nem szabadulhattam. Lassan, és élvezettel nyaltad fel a vérem,
sűrűn pislantgatva fel az arcomba közbe. Nem mertem becsukni a szemeimet,
látnom kellett, túlzottan féltem attól, hogy mit csinálsz még velem.
Felemelted a pengét, és méregettél még egy ideig, hogy hova
vágd belém, de aztán, nagy megkönnyebbülésemre, mégis elhajítottad.
Fölém másztál, magad felé rántottad a felsőtestem, istenem,
akkor leszálltál a lábaimról, szóval megrúghattalak volna, hogy megszabaduljak
tőled, mégsem tettem. Amúgy is végül én jártam volna rosszul vele. A csuklóim
körül kezdtél matatni, bontogatni a nyakkendődet, reménykedtem, hogy most
elengedsz. Persze nem. Csak az ágytól választottad el a kezeimet, egymástól
nem. Mellém másztál, és nagyon mocskos hangon búgtál a fülembe.
- Most pedig megfordulsz – parancsoltad. – És úgy fogsz
terpeszteni nekem, mint a legolcsóbb ribanc.
Persze meg sem tudtam mozdulni, annyira szerencsétlen
pozícióban feküdtem ott. Fel sem tudtam volna ülni magamtól, nem tudtam megtámaszkodni.
- Hallod, amit mondok neked? – kiabáltál, és felrángattál
magadhoz. Megfordítottál, megragadtad az összekötözött két kezemet, és a
térdeimre húztál. Csak az volt a fontos számodra, hogy a fenekemhez hozzáférj,
a felsőtestemet az ágyra szorítottad, de amúgy sem igen tudtam volna megtartani
magam hátrakötött karokkal. Nagy nehezen oldalra fordítottam a fejem, hogy
legalább a párnába ne fulladjak bele.
Mögém térdeltél, megragadtad a csípőmet, és minden hezitálás
nélkül tövig belém nyomultál. Ennyi sok fájdalom után szinte nem is éreztem már
ezt rossznak. Amúgy is az egész testem lángolt a sebek miatt, úgy éreztem,
mindenhová kiterjed a bomlasztó kín. Gyorsan, agresszíven mozogtál bennem, és
már nem érdekelt a szomszéd szobában Frank, igazán kieresztetted a hangodat. És
sem bírtam ki, hangosan nyögtem, hogy a fájdalomtól, vagy a gyönyörtől, azt én
sem tudtam. Mert addigra már a gyönyört is éreztem. Kiterjesztette hosszú, puha
csápjait bennem, és elragadta az agyamat, a szívemet, és a farkamat. Vadul
lüktettem az érintésedre szomjazva.
És megadtad nekem, bár nem éppen olyan módon, ahogy vágytam
rá. Még erősebben löktél, és közben előrenyúltál, és belekarmoltál a sebeimbe.
Nem bírtam ki, felüvöltöttem.
Éreztem, hogy újra elered a vérem, és kövér cseppekben
hullik a szürke lepedőre. Már könnyeztem is, de te észre sem vetted, persze
amúgy sem érdekelt volna. Csak dugtál, mint egy vadállat, semmi mással nem
törődve. Aztán mégis az ölembe eresztetted a kezed. Síkos volt a véremtől, és
ettől még nagyobb gyönyör futott végig rajtam, amikor a farkamra kulcsoltad az
ujjaidat.
- Mikey! – szólítottál meg túlfűtött hangon két nyögés
közben. Alig lassítottál az iramon. –Akarod, hogy kiverjem neked? Felelj csak,
akarod?
- Akarom – nyögtem halkan magam elé.
Megmozdítottad a kezed, de olyan kibaszott lassan, hogy az
kínszenvedés volt.
- Mit akarsz? – húztad az agyam kegyetlenül.
- Azt akarom, hogy kiverd nekem! – lihegtem egy kicsit
bátrabban a kéjtől. – El akarok élvezni!
- Ez az, beszélj csak, Mikey! Beszélj hozzám...
Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, úgyhogy csak a nyöszörögtem
valahonnan a tüdőm legmélyéről.
- Vinnyogj nekem, te szerencsétlen. Te... perverz állat!
Bármit csinálhatok veled, te mindent élvezel, nem igaz? Micsoda kis ribanc vagy
te, Mikey!
Mondhattál volna te nekem addigra már akármit, annyira az
orgazmus szélén álltam, hogy szinte fel sem fogtam a szavaidat, csak a köztünk
elhangzó mély, hörgésszerű hangokat, és a zihálásod. Egyre gyorsabban mozgattad
a csípődet, és azzal együtt a kezedet is, míg nem éreztem, hogy megfeszült a
tested, és egy mindennél hangosabb nyögéssel belém élveztél.
Én még nem voltam kész, mégis eleresztettél, és teljesen rám
nehezedtél, nem bírtalak el, úgyhogy rendesen hasra csúsztam az ágyon. Akkor
gyorsan újra a hátamra fordítottál, így a kezeim a gerincembe mélyedtek, ez
fájt, de nem tudott érdekelni, mert hirtelen tövig bekaptad a farkam. Nem is
kellett semmit sem csinálnod, azonnal elélveztem, ahogy a szád puha forróságát
megéreztem. Azt hittem, hogy elájulok ahogy a szexuális energia, ami eddig
életre bírta a testem, egyik pillanatról a másikra elröppent belőlem, de aztán
megcsókoltál, és vissza kellett csókolnom. Nem igazán érzékeltem a külvilágot,
azt is csak alig, hogy valami furcsa, sós anyagot a számba adagolsz a
nyelveddel. Ki akartam köpni, amikor rájöttem, hogy a saját spermámat akarod
megízleltetni velem. Még a vérem tompa vasízét is éreztem vele együtt. De nem
engedted el a száddal a számat, úgyhogy végülis kénytelen voltam lenyelni, ha
levegőhöz akarok jutni.
Az után felültettél, de már csak azért, hogy eloldozd a
kezeimet. Percekbe telt, míg sikerült kibontanod a szoros csomókat. Az ölembe
húztam a karjaim, amikor megszabadultam a köteleimtől, és rögtön láttam, hogy
rémesen néznek ki. Máris látszódott, hogy körben be van lilulva mind a két
csuklóm. Azt csak némi idő múlva éreztem meg, hogy az elszorított kezeimbe
mohón, fájdalmasan tolul vissza a vér.
Ha van még vérem. Ha nem ittad ki az utolsó cseppig.
De nem voltam dühös rád. Ott ültem meztelenül, meggyalázva,
és nem tudtam haragudni rád.
Azt hiszem csak arra gondoltam, minden igaz, amit mondtál.
Arra gondoltam, hogy mit tettem veled. Sosem akartam ártani neked, és miféle
őrültet csináltam mégis belőled?
És Frank... őt sem akartam bántani.
Sosem akartam ártani neked.
Nem kellene testvéreknek lennünk. Isten valami kegyetlen
tréfája az, hogy testvéreknek születtünk.
De nem bántanál ennyit, ha ki tudnám mutatni, hogy mennyire
szeretlek.
Mert szeretlek.
Úgy aludtál el, hogy nem is szóltunk egymáshoz egy szót sem.
Át sem öleltél. Meg sem kérdezted, hogy azért rendben vagyok-e. Meg sem nézted
a sebeket, amiket okoztál nekem. Nem értem, hogy vagy képes így elaludni?
Talán nem kizárólag én vagyok rossz ember kettőnk közül.
Felkeltem mellőled az ágyból, és felkapkodtam a ruháimat.
Persze a pólómat ízekre szakítottad, úgyhogy ahelyett felvettem a földről a
tiédet, és azt húztam magamra. Egy kicsit nagy volt rám, de nem számít.
Amilyen halkan csak tudtam kisettenkedtem a szobádból, és a
sajátomba mentem. Csak akkor vettem észre, hogy már hajnalodik, amikor beléptem
az üres, rideg helyiségbe.
Nem baj, amúgy sem akartam aludni. Féltem, hogy nem lenne
kedvem felébredni. Soha többé.
11.
Első utam a fürdőszobába vezetett. Odaálltam a tükör elé,
és... nem mertem megnézni, hogyan festek. Persze úgyis tudom, végülis
végignéztem, miként vagdalod össze-vissza az egész felsőtestem, de akkor mégsem
volt lelkierőm levenni a pólóm. Pontosabban, a te pólód.
A nyakam sokkal durvábban be volt lilulva, mint amikor
fojtogattál, ez biztos. A csuklóim meg még annál is förtelmesebben néztek ki,
és, fogalmam sincsen hogyan csináltad, de még a karomat is kiszívtad néhány
helyen. Egyébként a szemeim is olyanok voltak, mint akinek beütöttek párat, de
az már napok óta, a kialvatlanság miatt.
Azt mondtam volna, amikor női ruhában pózoltam az öledben
egy tükör előtt, hogy nem ismerek magamra? Nem, most nem ismerek magamra. De
most már komolyan.
Azt kezdtem mondogatni halkan, hogyha lezuhanyozok, sokkal
jobban fogom érezni magam. Hosszan mondogattam, mégsem tudtam meggyőzni magam.
Pedig fontos lenne higiénia szempontjából is, mégis csak álltam a tükörképem
előtt, mint egy rakás szerencsétlenség.
Végül visszamentem a szobába, előkapartam a cuccaimat, és
pulcsit húztam, kendőt kötöttem. Eltakartam az összemocskolt testemet.
Összeraktam azt a pár cuccot, amit elcipeltem a hotelszobába,
és csendesen becsuktam magam mögött az ajtót. Szerencsére már előre kifizettük
az éjszakát, így nem kellett a pénzzel bajlódnom, rögtön mehettem vissza a
turnébuszba. A recepciós bóbiskolt ebben a kora hajnali órában, úgyhogy
letettem a kulcsot a pultra, és kikísértem magam. Hadd aludjon.
Nem is tudom minek mentem vissza, végülis nem mindegy, hogy
a hotelben virrasztok magányosan, vagy a buszban? De ott mégis otthonosabban
éreztem magam.
Nem hittem volna, hogy nem leszek egyedül.
Frankie ott feküdt az ágyában. Megrezzent, amikor beléptem,
felébreszthettem, vagy talán már amúgy is fenn volt? Úgy csinált, mintha
aludna. Tudtam, hogy nem alszik, túl nagy volt a csend. Visszafojtotta a
lélegzetét.
Rémesen éreztem magam. Miattam kell ott sunyítania, mintha
vétkezett volna.
Vajon olyan hangos voltam az éjjel, hogy kizavartam őt a
saját szobájából, vagy még azelőtt lejött ide?
Nem tudtam, hogy mit tegyek. Tudassam vele, hogy tisztában
vagyok azzal, ébren van? Nem akarná. Különben is, mit mondhatnék neki?
Inkább csak letettem a cuccomat valahova az út kellős
közepére, és otthagytam. Nem tudtam, hogy mit csinálhatnék, hova mehetnék,
úgyhogy csak elindultam, amerre az út vitt. Mászkáltam vakon, míg egészen fel
nem kelt a nap, és azt sem tudtam, hogy merre járok. Amikor kezdett melegedni
az idő a csupán néhány órás sebhelyeim újra fájni kezdtek. Gondolom, mert
csípte a sós izzadtság.
Mehettem amennyit csak akartam, aznap nem volt koncertünk.
Estig talán nem is kerestetek volna, addig úgysem kellett elindulnunk az új
helyszínre. Azt hiszem, éhes voltam, de nem számított, csak mentem előre, mint
egy alvajáró. Egy holtkóros, egy félhulla.
Már úgy tűnt, mintha napok óta csak gyalogolnék, de
valójában körülbelül két óra múlva vissza is keveredhettem a turnébuszhoz. Frank
addigra már törvényesen is ébren volt, és egy bögre kávét szürcsölgetett a
konyhában, illetve abban a közös térben, ami konyhának, nappalinak, és irodának
használunk egyben.
- Szia – mondtam egyszerűen.
- Hello – köszönt vissza anélkül, hogy felnézett volna az
italából.
Nagyjából ennyi volt a kommunikációnk. Csak álltam ott, mint
egy faszent, és nem jutott eszembe, hogy miket szoktunk beszélgetni reggelente.
Mit szoktam ilyenkor mondani? Lefagytam.
- Van még kávé? – kérdeztem végül jobb híján.
Frank nem felelt, csak a kávéfőző felé intett.
Pokoli volt az egész.
Öntöttem magamnak, és leültem vele szembe.
- Sajnálom a tegnapit – böktem ki végül. Nem a legjobb dolog
volt, amit mondhattam, de hát semmi más nem jutott eszembe. És annyira felesleges
lett volna még mentegetődzni.
- Nincs miért bocsánatot kérned. – Végre rám nézett, de
aztán gyorsan el is kapta a pillantását. – Végülis megértelek. Gerard rohadt
szexi tud lenni – mondta valami rémes erőltetett vigyorral a képén. Nem tudta
sokáig megtartani, egy másodperc múlva kifakadt. – A picsába, ez csak... nem
tudom elhinni. Ez annyira beteg.
- Tudom – mondtam szégyenkezve. De folytatta tovább.
- Nem is értem, miért esett le annyira az állam. Bassza meg,
nem hiszem el, hogy eddig nem láttam! Annyira nyilvánvaló! Az, ahogyan...
ahogyan vagytok egymás mellett, meg minden... Csak nekem... érted, nekem nincs
testvérem, nem értek hozzá. Azt hittem, csak nagyon szeretitek egymást, vagy
ilyesmi... De ne már... Ne már így!
- A kurva életbe! – fakadtam ki hirtelen, és az asztalra
csaptam. Fogalmam sincs, hogy miért tettem. Nem bírtam hallgatni, amit mond, annyira
megalázó volt!
Abba is hagyta, és aztán csak ültünk ott, egymásra sem
nézve, kínos csendben.
Míg nem beléptél az ajtón.
- Jó reggelt! – mondtad ugyanabban a csendes hangnemben,
ahogyan mi is az előbb.
Frank köszönés helyett felállt, és eléd sétált.
- Gee, én kilépek.
Elhűlve felétek fordultam.
- Úgy értem a bandából. Felmondok.
- Ne csináld ezt! – mondtam hitetlenkedve.
- Muszáj – felelte Frank. – Nem bírom. Sajnálom, de
komolyan. Amúgy sincs olyan nagy szükségetek egy második gitárosra. Ray jobban
tolja a szólókat. Oké, itt maradhatok még ezen a turnén, ha fontos, de... De
nem akarok.
- Frankie, kérlek – mondtad te is a legkedvesebb hangodon. –
Gondold át. Beszéljük meg.
- Mit beszéljünk meg? – üvöltötte Frankie hirtelen. – Azt,
hogy a saját öcsédet dugod? Jézusom!
Hátat fordított, és remegve támaszkodott a szemben lévő falnak.
- Hánynom kell tőletek – bökte ki végül megvetően. – De a
faszomba is, semmi közöm hozzá. Csak hagyjatok békén, jó?
Rám nézett, de olyan undorodó tekintettel, amilyet még sosem
láttam tőle, aztán rád, majd kisétált az ajtón. Közvetlenül melletted ment el,
de nem állítottad meg. Amikor becsapta maga mögött az ajtót, megperdültél, és
azt hittem, utána szaladsz, de végül mégsem indultál. Helyette hozzám jöttél,
és leültél a mellettem lévő székre.
Soha életemben nem éreztem még ennyire pocsékul magam. Még
akkor sem, amikor Aliciával szakítottam. Ő legalább azt nem tudta, hogy
miattad.
Nem szóltál, csak kihalásztad a farzsebedből a cigit, és
rágyújtottál. Sosem szoktál a turnébuszban dohányozni, Frankie sem, az annyira
undok dolog, minden magába szívja a bagószagot.
Megijedtem, amikor hirtelen felém fordultál, a nyakamhoz
nyúltál, és lerántottad róla a kendőt. Pedig elég jól megcsomóztam. Vigyorogva
méregetted a tegnap esti alkotásodat.
- Jól áll ez a szín – mondtad kajánul. Ez sértett.
- Kösz – feleltem üres hangszínnel.
Gyűlöltem ezt. Frank éppen most hagyta ott a My Chemical
Romance-t emiatt.
Aztán megcsókoltál. Tömény nikotinízű volt a szád, majdnem
rosszul lettem tőle, mégsem bírtam ki, hogy ne viszonozzam. Ami azt illeti, úgy
kaptam az ajkaid után, mint valami szomjazó. Szükségem volt rád.
Bal kezedet az ölembe eresztetted, és dörzsölni kezdted a
farkam a farmer anyagán keresztül. Ellenkezni akartam, de a másik kezeddel a
fejem mögé nyúltál, és magadhoz szorítottál, nem engedted el a számat. Ott volt
a cigi a kezedben, féltem, hogy még a végén felgyújtod a hajam a nagy
hevességben.
Amikor elengedtél, és gombolni kezdted a nadrágomat, már
merevedésem volt. Azt gondolná az ember, hogy közvetlenül Frank kirohanása, és
főleg a tegnapi után, nem tudok rád indulni, de mégis. Nem tudtam parancsolni a
testemnek. Magamnak sem. Hiszen már mióta csak te parancsolsz nekem.
- Várj! – mondtam erőtlenül. – Mi van Bobbal meg Rayjel?
Bármikor itt lehetnek!
- A hotel éttermében vannak. Biztosan nem végeznek még egy
ideig – felelted.
- És ha mégis? – nagyot nyeltem.
- Nem mindegy? – köpted dühösen. – Frank már tudja. És ő
tudod milyen... Legkésőbb holnapra úgyis mindenki más tudni fogja. Úgyhogy kussolj!
Mire végeztél a mondandóddal, már kihámoztál a gatyámból is,
és a csupasz farkamra kulcsoltad a kezed. Annyira jól esett! Puha, és meleg
volt a tenyered, olyan lassú, és gyengéd voltál, amilyen már régen nem. Pedig
semmi különöset nem csináltál, csak simogattad a farkam, mégis éreztem, hogy
rohamosan nő bennem az élvezet. Enyhén nyitott szájjal néztem, ahogy dolgozol
rajtam, aztán felpillantottál rám, és akkor már nem tudtam elengedni a
tekinteted. Milyen éhesnek tűntek a szemeid, de nem értettem a perverz,
agresszív kéjt, ami villogott bennük. Egyre közelebb sodródtam az orgazmushoz,
némán pihegve, zavaros zöldes szemeidbe bámulva. Egy pillanatra sem néztél el
rólam, egyre gyorsabb voltál, aztán a szabad kezeddel a szádhoz emelted a
cigit, és mélyet slukkoltál belőle. Abban a pillanatban azt is vadítónak
találtam, ahogy a csonka szálat az ajkaid közé vetted.
Elértem azt a pontot, amikor le kellett hunynom a szemeimet,
és közvetlenül utána, abban a pillanatban, amikor eljuttattál a csúcsra, fel
kellett üvöltenem. Nem a gyönyörtől, hanem a fájdalomtól. Kipattantak a
szemeim, és reflexből próbáltalak ellökni magamtól, de az asztalnak szorult a
hátad, így nem volt hova.
Elnyomtad azt a kibaszott csikket a combomon. Csak akkor
éreztem meg a furcsa, égett szagot, ahogy kicsi lyukat égetett a nadrágomba.
A francba, ez jobban fájt, mint amit a pengével csináltál
tegnap este.
De már kihunyt a parázs, és az üres kávésbögrémbe
pöccintetted a halott filtert, ami maradt belőle.
- Ezt meg miért? – kérdeztem a sírás határán. Mit tettem ma?
Meddig akarsz még büntetni engem? Egyáltalán, miért érdemlem mindezt? Azért,
mert szeretlek?
- Hogy megbélyegezzelek – mondtad komolyan.
- Miért? Nem volt elég a tegnap este? – folytattam
kétségbeesve.
- Nem, Mikey, nem. Sosem lesz elég. Egyébként is, örülj,
hogy nem a farkadon nyomtam el.
Újabb cigire gyújtottál, és hátradőltél a széken. Halálosan
nyugodtan tűntél.
Úgy ugrottan fel mellőled, mintha tűzbe ültem volna, és
ezzel a hasonlattal nem is járok messze az igazságtól. Alig húztam össze a
nadrágomat, felkaptam a kendőt az asztalról, hogy a lila nyakamat takarjam
vele, máris úgy szaladtam ki a turnébuszból, mintha üldöznének.
Nem bírtam tovább ott maradni melletted.
Mi történt veled? Hiszen nem voltál mindig ilyen! Észre sem
vettem, hogy mikor változtál meg ennyire, mikor lettél ennyire elviselhetetlenül
kegyetlen velem, és hogy én mikor lettem egy olyan utolsó senki, aki nem
érdemel többet annál, semhogy úgy alázzák, ahogy csak érik.
Ki tudja még mi mindent ki tudnál találni ellenem. Mindent
tűrnék szótlanul.
Nem tudom, hogy ki az pszichopatább kettőnk közül.
El kell szakadnom tőlem, mielőtt nem csak én megyek tönkre
ebbe. Nem hagyhatom, hogy neked is bántódásod essék. Úgy, ahogyan Franknek...
Hiszen ő nem teheti ezt, nem hagyhatja ott az MCRt. Tudom,
hogy mennyire imádja, ez az egész élete. Majd megveszik azért, hogy ott
tombolhasson kinn a színpadon. Ezt nem vehetem el tőle, nem tehetem meg.
Nem kell elmennie, én fogok.
Ez az egyetlen értelmes dolog, amit tehetek. Ez az egyetlen
értelmes ötletem, nos, már évek óta. Lehet, hogy egész életemben.
Sosem lett volna szabad belemásznom egy vérfertőző
viszonyba! Csak tinédzserkoromban annyira egyszerűnek tűnt minden... és annyira
jó volt. De most már nem jó, egyáltalán nem jó. Belehalok. Megölsz.
Megállás nélkül lefutottam pár utcányit, de aztán kifogyott
belőlem a szusz. Sosem voltam túl jó a sportokban, sőt, néha már azon is
csodálkozom, hogy egyáltalán meg tudnak tartani azok a törött fogpiszkáló
lábaim. Persze neked tetszenek, szerinted gyönyörű vagyok... Nem, most már nem
vagyok az. Megsebeztél, minden porcikámat el akarod csúfítani. Hát persze, már
értem. Nem akarod, hogy tetszek neked. Nem akarsz már többé. Meg akarsz
szabadulni tőlem.
Leintettem egy taxit. Kövér, antipatikus sofőrje volt, és
furán nézett rám. Ennyire látszana rajtam, hogy ki vagyok akadva? Igyekeztem
nyugodtabban venni a levegőt.
Még furcsábban lesett, amikor közöltem, hogy szeretném, ha
elvinne Belleville-be.
- Haver, az egy másik államban van, tisztában vagy vele? –
mondta cinikusan.
- Igen – böktem ki undokul. – Hogyne tudnám. – Aztán
elővettem a kedvesebb énekem. – Nézze, kifizetem. A visszaútját is. Csak vigyen
el, sürgős. Most nem tudok buszozni.
- Tudod, kivel szórakozz – felelte a taxis bunkón.
- Komolyan, van pénzem – mondtam, és gyorsan kikotortam a
farzsebemből a pénztárcámat. Kész szerencse, hogy az nálam volt, mert amúgy
semmi más nem. A mobilom sem. Kivettem az összes papírpénzt, és a kezébe
nyomtam. Még több is volt, mint amennyibe az út kerül.
- Így mindjárt más – mondta megbékélve, és a bankjegyek
láttán persze rögtön sokkal barátságosabb lett. – Pattanj be!
A hátsó ülésre ültem, bevágtam magam mögött az ajtót, és
elnyúltam.
Egyetlen dolgot akartam, hazamenni.
Hosszú óráig tartott az út, és én majdnem beleőrülten. A
pénztől felbátorodottan a sofőr megpróbált valami beszélgetésfélébe kezdeni
velem, de én nem éreztem magam képesnek rá, úgyhogy egyszerűen nem feleltem.
Egy idő után feladta, és inkább bekapcsolta a rádiót, gondolom, hogy ne aludjon
el a volán mögött.
Bámultam ki az ablakon az elsuhanó fákra, és megpróbáltam
semmire sem gondolni. Mégis mindenféle butaságok futkároztak az agyamban, a
legtöbb persze rólad szólt. Ifjúkori, sőt, gyerekkori emlékek villantak be.
Amikor egészen fiatalok voltunk, és szuperhősnek beöltözve futkároztunk a
lakásban... folyamatosan mindent összetörtünk, anyuékat kiakasztottuk vele. Te
lehettél vagy nyolc, én még csak öt, amikor körbegraffitiztük a ház falát
mindenhol, mert szerintünk undorító volt az a zöldes szín. Az után még
undorítóbb sárgára festették. Akkor már tizenhat voltam, és elmentünk
sátorozni... Úgy kellett kiküzdenünk, hogy külön sátorban alhassunk, mert
anyuék azt hitték, majd megszökünk éjjel, és ki tudja milyen rosszaságokat
fogunk csinálni. Tényleg csináltunk, de nekik sejtelmük sem volt, hogy pontosan
milyeneket. Aznap, amikor kijött az első albumunk mindnyájan hullarészegre
ittuk magunkat, és esküszöm, még szex közben is énekeltél. Másnap nem is
emlékeztél az egészre, de én igen. Vagy legalábbis azt hiszem.
Aznap, amikor összejöttem Aliciával, még előtte veled is
szeretkeztem egyet.
Baszd meg.
Megszólalt a rádióban az I’m not okay. Bármikor, amikor
meghallottuk valahol a számainkat, Frankie mindig maxra tekerte a hangerőt, és
nekiálltatok tombolni rá. Nem bírtam elviselni!
Előrenyúltam, és kinyomtam a zenét.
A taxis méltatlankodva nézett rám, hogy mit piszkálgatom az
ő műszerfalát, de végül nem szólt semmit. Mégiscsak én fizetek.
Gerard Way, tudod mit? Ez igaz. Egyáltalán nem vagy oké.
Úgy elbambultam, hogy alig vettem észre, hogy odaértünk. Ott
álltunk a házam előtt, időközben már be is alkonyodott. Egész álló nap úton
voltunk.
Egész álló nap nem is ettem semmit.
Tudtam, hogy nem érek vissza a másnap délután koncertre, de
nem is akartam. Ez végleges. Majd megoldjátok valahogy, kértek kölcsön embert,
vagy lemondjátok. Bánom is én! Csak én ne legyek ott.
Elszorult szívvel nyitottam ki az ajtómat. Síri csend, és
sötétség fogadott odabenn. A cicáim sem futottak a bejárat felé, hogy
üdvözöljenek. Teljesen egyedül voltam.
Felkattintottam az összes villanyt, hogy legalább fény
legyen, ha már más nincs. Felmentem a hálószobába, és nagyra tártam Alicia
gardróbszekrényét – tök üres volt az egész.
Tudom, hogy én küldtem el őt. Tisztában vagyok vele. Valahol
mégis reménykedtem, hogy ott fog várni engem. Átölel, mintha mi sem történt
volna, ad néhány szájrapuszit, aztán leülünk a macskákkal, és valami chips
mellett megnézünk egy filmet.
Nem, soha többé.
A fürdőszobába mentem. A pohárban egyetlen fogkefe
árválkodott. A tartón egyetlen törölköző lógott. Eltűntek a női samponok, és
tusfürdők, és a fogselyem a polcról. Csak Alicia használ, én nem.
Némán vetkőztem meztelenre. A sarokba dobáltam a ruháimat, és
még mindig nem mertem tükörbe nézni. Inkább levettem a szemüvegem, és rögtön a
zuhany alá álltam. Olyan forró vizet engedtem magamra, amilyet csak el tudtam
viselni, lehunytam a szemeimet, és a zuhanyrózsa felé fordítottam.
Őrülten fájni kezdett a mellkasom, ahogy a meleg víz csapta.
Párszor végigsimítottam, és megrémültem attól, hogy mennyire egyenetlen
felületen siklik a kezem. Még jobban csípett, amikor mosakodni kezdtem a
tusfürdővel, de mindegy, mindenképpen túl kellett esnem rajta. Végül nem is volt
olyan borzasztó, inkább felszabadító. Rengeteg sok mocskot kellett
letakarítanom a rámszáradt vérrel együtt. Az az egy szem, apró sérülés a
combomon sokkal jobban fájt, sírva tudtam volna fakadni attól is, ha csak hozzá
értem. Direkt piszkálgatni kezdtem, már csak azért is. De nem sírtam.
Különben azt vettem észre, hogy feláll a farkam. Ez már
beteg, komolyan az, már a fájdalomra is beindulok. Te tettél ilyen perverzzé
engem, vagy mindig is ilyen voltam? Nem tudom.
De nem bírtam volna magamhoz nyúlni. Inkább gyorsan
befejeztem a fürdést, kiléptem a zuhany alól, és magam köré tekertem a kedvenc
kék törölközőmet. Nem akartam látni, hogy csurom vér az egész, miután
végigdörgöltem magam vele. Az összes sebem felszakadt a víz miatt, és most újra
szivárgott belőlük a vér.
Annyira szerencsétlennek éreztem magam.
Kikotortam levetett ruháim közül a pólódat. Előző este óta
az volt rajtam... Egy kicsit vérfoltos volt elől, és az illata sem volt épp a
legkellemesebb, de azért felvettem. Fel akartam venni. Mert a tied.
Mást nem is húztam magamra.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Tudtam, hogy aludnom kéne.
Talán otthon, a saját ágyamban majd menni fog. De Alicia nélkül? És nélküled...
A bárszekrényhez sétáltam, és nekiálltam kiforgatni,
kerestem a legtöményebb alkoholt. Elhatároztam, hogy leiszom magam. Akkor majd
menni fog az alvás. Hogyhogy ez eddig nem jutott eszembe? Csak mert te
leszoktál az alkoholról, már én sem ihatok?
Találtam egy üveg fekete abszintot. Nem a legjobb fajtából –
csak ajándékba kaptunk, nem szoktunk ennyire erős italokat inni. Ami azt
illeti, lehet, hogy azelőtt még nem is ittam soha, nem emlékszem. Azért voltak
zavaros idők.
Hirtelen felindulásból csak úgy natúr megittam a fél
üveggel. Minden egyes korty után úgy éreztem, hogy visszaköpöm az egészet, de
aztán csak sikerült benn tartani mindet. Elhatároztam, hogy annyira részegre
iszom magam, hogy elnyúljak a szoba kellős közepén, és kialudjam magam végre
ott a szőnyegen.
De hátha még így sem sikerül.
Már eléggé részeg voltam ahhoz, hogy csak nagyon dülöngélve
jussak be a hálószobába. Még nehezebb volt kihúznom a szekrény megfelelő
fiókját, és kikeresni belőle az altatót, de végülis csak meglett. Miért nem
vettem be eddig altatót? Ha az ember nem tud aludni, altatót vesz be, nem igaz?
Csak mert te leszoktál róla, az még nem jelenti azt, hogy én sem csinálhatom.
Tudom, hogy nem lenne szabad gyógyszerre inni, de hát te is
mindig ezt csináltad. Éveken keresztül. Nekem ne lenne szabad?
Egy korty abszinttal vettem be a tablettát.
Aztán bevettem még egyet. Aztán még egyet. Aztán az egész
dobozzal.
Ledőltem az ágyra, nem is érzékeltem, hogy valamikor kiesett
a kezemből az üveg, és a kevéske, ami maradt benne, biztosan szétfolyt a
szőnyegen. Jaj, Istenem. Szép, vörös szőnyegünk van.
Végre sikerült kiütnöm magam. Rád gondoltam, a mosolyodra,
az ébredés utáni kócos, fekete hajadra, a huncut szikrákra a szemedben, a
csókod ízére, amikor nem véres, és arra, hogy azt mondtam, gyűlöllek, és te azt
felelted rá, hogy szeretsz. Azt felelted, hogy szeretsz.
Elaludtam. Mély álomba merültem... Egyre mélyebbe. Teljesen belesüllyedtem
a szótlan, kellemesen meleg sötétségbe.
<<előző rész következő rész>>
<<előző rész következő rész>>
Okéé, tudtam én, hogy nem jó ötlet ezt végigolvasni, dehát muszáj. Ez egyre borzasztóbb. Soha többet nem tudok azt hiszem ugyanúgy nézni egyikőjükre sem. Kezdek letargikus lenni ettől a fictől, holy shit Mikey....
VálaszTörlésUgyanakkor ez színtiszta dicséret, mert elérted hogy teljesen beleéljem magam és átérezzem, holott az egész helyzetben logikusan végiggondolva semmi jót nem találok, mégsem tudtam abbahagyni az olvasást. Azt hiszem, le akarok ugrani egy hídról, de lehet hogy csak Mikey akarja ezt, bár nem nyíltan, csak úgy csendesen de nagyon. Vagy lehet hogy én, ki tudja? Mindenesetre nekem fájt amikor vagdosta Gerard.
Ne sajnáld olyan nagyon Mikeyt, nem tűnt még fel, hogy, ha nem is nyíltan megfogalmazva, de azért mégis mindig az történik, amit ő akar? Mert Mikey szeret szenvedni, meg sajnálni magát. Imád dagonyázni a nyomorultságában, szóval én meggondolnám, hogy ki használ ki kit, Gerard őt, vagy ő Gerardot. (az már persze más kérdés, hogy egész pontosan miért is lett ilyen...)
TörlésDe egy biztos, hogy nagyon szeretik egymást, bármennyire is beteg a kapcsolatuk, és ez megöl.
A végén le fogsz ugrani egy hídról Mikeyval együtt. De én is. Csoportos öngyilkosság.
Nah, mondjuk úgy, hogy mind a ketten ugyanazt akarják, csak Gerard nem gondol bele, hogy mit tesz ezzel Mikeyval, csak azt látja, hogy Mikeynak még több kell, és ahogy egyre többet és többet akarnak, magától értetődően előbb-utóbb túlzásba esnek majd, és katasztrófa lesz belőle.
Törlés