Son of a hero
Tudtam, hogy Dean őrülten dühös lesz, ha meglát itt engem,
de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Kit érdekel, hiszen mélyen alszik,
ellenőriztem, és Angie kuncogása mögöttem istenien borzolja az érzékeimet. Ó,
az a lány! Tizenhárom, alig másfél évvel idősebb nálam, és máris milyen jó
teste van! Az ilyenek inkább az idősebb pasikra buknak, de én sikeresen
elcsavartam a fejét, és igazán jó lett volna, ha egy szégyellős kézfogásnál
tovább is jut a kapcsolatunk.
Egy kicsit mondjuk féltem, mert amikor Dean a legutóbb
meglátta, hogy a kocsija körül matatok, akkora pofont lekevert, hogy egy óráig
csengett utána a fülem, és egy hétig voltak haragban anyuval. Mentségére mondva
nem az a verekedős fajta, ezt leszámítva egyszer adott fülest, amikor felgyújtottam
az irritáló Jeanny haját, de még én is belátom, hogy az jogos volt. Meg mondjuk
akkor is a határán volt, mikor egy zsaru cipelt engem haza éjnek évadján, mert
a suli falára graffitiztem jó nagy betűkkel, hogy diliház. Uhh, az óriási volt!
Igaz, csak egy napig maradt ott, aztán lefestették, engem meg nem engedtek el a
sulibuliba, de komolyan mondom megérte. Na mindegy, akkor is, mekkora ciki
lenne már ha Angie előtt gyakorolná ezt a nagy atyai szigort!
Felkattintottam a kisvillanyt a garázsban, és óvatosan lehúztam
a ponyvát arról a csodálatos, éjfekete impaláról. Engem totál lenyűgözött,
mióta az eszemet tudom imádom ezeket a régi, tekintélyt parancsoló verdákat, és
gondolhatják, mennyire irritáló, hogy lassan egy éve lapul itt a garázsban egy
ilyen gyönyörűség, és még csak bele sem ülhettem, egyszer sem. Nem úgy tűnt,
mintha Angiet túlságosan érdekelné az autó látványa, dehát mit is gondoltam,
elvégre csak egy lány. Aztán az elcsent kulccsal kinyitottam a csomagtartót, és
az alatta található titkos részt, hú, egy egész új világ tárult a szemeink elé!
Szépen sorba rendezett fegyverek, meg miegymások teljes készlete. Kész vizuális
orgazmus, ahogy a gyér fény megcsillan a fémen. Idegborzoló, én mondom, bár
gondolom az is benne van, hogy épp rémesen rossz dolgot csinálunk.
- Ez nem semmi – suttogta a fülem mellett álmélkodva Angie –
Micsoda a te apád, valami vadász?
- Még pedig nem is akármilyen! – mondtam büszkélkedve. Minek
osztottam volna meg vele, hogy igazából ő nem is az apám. – Szörnyekre
vadászik!
- Ne bomolj! Szörnyek nem is léteznek.
- Meglepődnél – mondtam neki ijesztőre vett, visszafojtott
hangon. – Ha tudnád mennyi minden lapul a sötét sarkokban!
Egy kicsit ijedten körbenézett a félhomályban.
- Jaj már, most csak szívatsz! – mondta erre – Fogadjunk,
hogy ezek nem is igazi pisztolyok.
- Nem-e? – Kivettem az egyik nagyobb, félelmetesnek tűnő
puska-szerűséget, és a pulcsimba rejtettem, majd kimarkoltam egy adagnyi nehéz
töltényt, és a zsebembe dugtam. – Na csak figyeld!
Óvatosan becsuktam a rejtett reteszt, lehajtottam a
csomagtartót, míg halk kattanás nem jelezte, hogy a helyére pattant, és
visszaigazgattam a barna szövetet, ami takarta az autót.
- Most mit csinálsz? Ezért ki fogsz kapni!
- Ugyan, észre sem veszik – mondtam vigyorogva, majd kézenfogtam
Angiet, és magam után húztam az emeletre, egyenesen a szobámba. Bezártam magam
mögött az ajtót, óvatosan kivettem pulóverem rejtekéből a fegyvert, és az ágyra
helyeztem. Szívem egy szem leányzója otthonosan elhelyezkedett a székemben, és
vidáman nézegette a különböző autókkal díszített tapétámat, és a gitáros
ágyneműmet. Őszintén szólva én úgy gondoltam, túl nagy vagyok már az ilyen
gyerekes kiegészítőkhöz, de úgy láttam, Angie nem tartja gáznak, szóval
megnyugodtam.
- Figyelj, Benji, szerintem mennem kéne, ha anyu meglátja,
hogy elszöktem otthonról, tutira ezer év szobafogságra ítél.
- Ugyan, még éjfél is alig múlt. – A gumikerék alakú
vekkeremre sandítottam, negyed egy felé járt az idő – Maradhatnál még egy
kicsit.
Tényleg reménykedtem. Tudják, ha már egyszer az ember a
szobájába csábította a lányt...
- Nem akarok lebukni – mondta Angie aggódón.
- Na jó. De holnap suli után gyere ki a rétre. Megmutatom,
hogy működik ez a csoda. – mutattam a fegyverre.
Angie mosolyogva bólintott, aztán síri csöndben az ajtóhoz
kísértem, és szélnek eresztettem. Ha egy kicsit messzebb lakik haza is kísértem
volna, de a szembeszomszéd házig igazán felesleges lett volna. Még végig is
tudtam nézni, ahogy óvatosan bemászik az ablakán, aztán mintha intene egyet, de
nem láttam jól az alig pislákoló utcai lámpa fényében.
Órákig nem tudtam még elaludni utána, annyira fűtött annak a
gondolata, hogy mire is készülök másnap. Soha életemben nem lőttem fegyverrel,
de egy csomó filmet láttam már, és nem lehet olyan nagy kunszt. Jó ég, csak
Dean észre ne vegye!
Óvatosan kitapogattam a párnám alatt lapuló puskát, és a fém
hideg érintésével tenyeremben nyomott el az álom.
*
Na már most, a rétet úgy kell elképzelni, hogy egy bazi nagy
füves dzsumbuj, nagyjából negyed órára tőlünk. Szerencse, hogy egy olyan jó
környék közelében, mint a miénk, mégis akad egy ilyen viszonylag lepukkant,
felfedezésre váró terület. A srácokkal mindig ott fociztunk, fából és
függönyből összetákolt kapukkal, és sokkal jobb volt, mint a suli udvarán,
elhihetitek, mert nem hogy pályahatárok nincsenek, hanem még szabályok sem.
Amúgy anyunak azt mondtam, hogy csak azért szedtem le a nagyszobában a virágos
függönyöket, mert az egyik órára modellezni kellett, és abból vagdostam össze a
mezőt, mondjuk így is alaposan leteremtett, de legalább nem kellett hazavinnem.
Egy-két lányt is kicipeltem már oda magammal, de a legtöbbnek csak bóklászni
volt kedve, meg virágot szedni, én meg halálra untam magam közben. De hát
tudják hogy van ez, a férfiaknak sok mindent ki bírniuk a nőkért. Aztán Angie a
szomszédba költözött, és én mindjárt tudtam, hogy igen, ő az, mármint ő életem
szerelme. Uhh, na jó, ez elég csajosan hangzott, de mindegy. Szóval neki már
másnap megmutattam a helyet, és odáig meg vissza volt tőle! Mindjárt neki is
álltunk bunkert építeni az egyik nagyobb fa tetejére, inkább kevesebb, mint
több sikerrel, pedig még a pincébe suvasztott régi asztalunkat, meg
szennyesládánkat is elcipeltem addig (szerintem anyu még ma se tudja, hogy hova
tűnhettek). A legjobb sztorink azért az volt, mikor találtunk egy macskát, és
Angie a fejébe vette, hogy meg akarja tartani, pedig az apja allergiás a
szőrre. Én meg persze segítettem neki becsempészni a szobájába, és elrejteni a
gardróbban. Sőt, rá két napra, amikor az apja tüsszögőrohamot kapott, az anyja
meg gyanakodni kezdett a rojtosra tépett ruhák miatt, elcsórtam Dean
borotváját, és megpróbáltuk megszabadítani a szőrétől Micúrt. Nem volt jó
ötlet. Egy az, hogy nem jártunk sikerrel, de még be is kellett otthon vallanom
az igazat, mert nem tudtam kimagyarázni a karmolásokat az arcomon, sőt még a
tetejébe Andrews bácsi, mikor visszavittük neki szökött dögöt, három utcán
keresztül kergetett minket. Pedig vagy száz éves! Ember, remélem én is ilyen
fitt leszek vén koromban!
Összességében tehát arra akartam kilyukadni, hogy ő nem csak
afféle kaland volt, hanem komolyan belézúgtam, és azon kívül még mondhatni
legjobb barátok is voltunk. Én pedig fejembe vettem, hogy mindent megteszek
annak érdekében, hogy ebből több is legyen. Majd pont kihagytam volna egy
akkora adu ászt, mint egy puska a garázsban!
Nekem kevesebb órám volt, mint neki, szóval előbb kiértem a
rétre, és már tűkön ülve vártam. Rémesen izgultam, hogy fog ez az egész
elsülni, mármint szó szerint. Nem, félni nem féltem, de azért durván izgatott
voltam. Majdnem még attól is megijedtem, hogy Angie hirtelen hátba bökött.
- Hello, Benji! – mondta ujjongva.
- Csá! – köszöntöttem barátságosan, és letoltuk a szokásos
három puszit.
- Elhoztad..?
- Naná! – Előkaptam a kabátom alól a félelmetes puskát. –
Már meg is töltöttem, csak nem akartam nélküled lőni.
Megmutattam neki a néhány méterre előttünk felsorakozott
üres konzerveket, amiket már előre bekészítettem, hogy lőhessünk rájuk. Tisztára
mint a filmekben! Úgy is éreztem magam. Nem egy Clint Eastwood-féle western, de
magunkhoz mérten egészen fasza. Angienek csak úgy csillogott a szeme, látszott
rajta, hogy fel van spannolva, tényleg édes ilyenkor. Jó erősen megmarkoltam a
fegyvert, kibiztosítottam, egy kicsit remegve meghúztam a ravaszt, aztán...
semmi. Abszolút semmi se történt.
- Na ne már! – nyögtem csalódottan. Valamit biztosan
alaposan elrontottam. Újra megpróbáltam, de hiába, na ez kész, most jól
felsültem. Angie is kedveszegettnek tűnt.
- Muti, majd én – mondta, és megpróbálta kikapni a kezemből,
de elrántottam előle.
- Ez nem lányoknak való! – mondtam neki rendreutasítóan.
- Pff, na ne! – Úgy tűnt, hogy ezzel felidegesítettem. – Add
már ide!
Végül elszedte tőlem, mégsem verekedhettem össze vele.
Rögtön elkezdte tapogatni, meg össze-vissza vizsgálgatni, újra olyan aranyosan
fel volt dobva, hogy megengesztelődtem.
- Próbáld meg, hátha a te csinos kezeidnek engedelmeskedik!
Szinte ragyogott a bűnbeesés gondolatától, persze lehetett
volna jobbféle bűn is amibe esik, mondjuk olyasmi, amihez nekem is erőteljes
közöm van, de hát egyenlőre ez is megteszi. Vigyorogva dobálta egyik kezéből a
másikba a puskát, és szerintem nem gondolta, hogy képes lenne vele lőni, de
akkor egyszer csak rohadtul nagy dörrenéssel mégis elsült a fegyver. Én csak
azt éreztem, hogy valami annyira fáj, hogy mindjárt megszakadok, a földre
zuhantam, és azt hiszem, elájultam, vagy csak nagyon a közelében voltam, mert
hallottam, hogy Angie sikít, a földre ejti a puskát, és elszalad. Be kell
ismernem, hogy ekkor bizony tényleg jól megijedtem, és egy pillanatra csak
elnyúltam a földön, és arra gondoltam, hogy meg fogok halni. Milyen szörnyű is,
hogy gyerekként kell meghalnom, egy szaros kis baleset miatt, mielőtt még
egyáltalán kezdhettem volna valamit az életemmel, sőt, szűzen. Azért ez durva.
Szegény anyu állatira ki fog készülni, meg Dean is, biztos azt gondolja majd,
hogy ő tehet róla, hogy ki kellett volna hajítani ezeket a cuccokat, vagy mit
tudom én. Bárcsak legalább egy kicsit jobb fiúk lettem volna! Hát, most már
mindegy.
Aztán ahogy letudtam magamban az önsajnálatot, rájöttem,
hogy még mindig élek, bár elmondhatatlanul fáj a jobb combon, egészen a
lábfejemig, és a gyomromig terjedően, de azért megpróbáltam felülni, és én
mondom, majdnem behugyoztam annyira belémhasított a fájás, de sikerült.
Végignéztem magamon, és öregem, még csak nem is véreztem sehol. De túlságosan
fájt mindenem, szóval inkább visszafeküdtem, és vártam, hogy jöjjön valaki.
Mármint, jobb esetben Angie segítségért sietett, és jó, ezért aztán akkora
lebaszást kapok, mint még soha, de még mindig jobb, mint meghalni, nemde?
Aztán mégis elájulhattam, mert mikor kinyitottam a szemem,
azt láttam, hogy Dean fölém hajol, mégpedig olyan aggódó arckifejezéssel, amilyet
még soha se láttam tőle. Aláfestésként Angie hisztérikusan sírt valahol a
látómezőmön túl.
- Oké, Ben, nincs gáz – mondta nekem Dean nyugtatóan, aztán
egyszerűen fogott, a karjai közép kapott, és felemelt.
- Ne sírj, Angie – mondtam férfiatlanul cérnavékony hangon –
Látod, jól vagyok.
Nem hiszem, hogy sikerült megnyugtatnom, mert aztán újra
elájultam.
Két napig kellett halálra izgulnom magam, hogy mit fogok
ezért kapni, mert addig mind a ketten annyira aggódtak értem, hogy nem jutottak
el odáig, hogy alaposan leszidjanak. A kórház is, meg az egész herce-hurca...
Pedig nem is volt annyira vészes a helyzet. A golyó nem ütött rajtam sebet,
viszont akkora erővel csapódott belém, hogy tiszta zöld, kék, meg véraláfutásos
lett a combom, és ami még rosszabb, végig is repedt a csontom. El mondjuk nem
tört, de így is eléggé vészes a helyzet, ugyanis be kellett gipszelni az
egészet, és megkaptam, hogy jó ideig ki se mozdulhatok az ágyamból. Szóval a
nagy lecseszést a kedvenc gitáros ágyneműm közt fetrengve vártam. Amikor
megláttam anyu arcát, ahogy jött be délután, kezében a kakaómmal, tudtam, hogy
óóóó, most jön. És ha ez nem lett volna elég, Dean is ott volt mögötte, komor
arccal. Felkészítettem rá magam idegileg.
- Ben – kezdte anyu halálosan komoly hangon – Ugye tudod,
hogy most nagyot csalódtam benned?
Szégyenkezve fikszíroztam a kezeimet, csak hogy ne rá
kelljen néznem. Ellenben akkor ijedten felkaptam a fejem, amikor Dean elkezdett
kiabálni.
- Normális vagy? – Iszonyat dühösen nézett rám – Mégis mit
gondoltál, mit csinálsz? Piszok nagy mázlid van, hogy csak sóval töltött
töltényeket loptál. Meg is halhattál volna, fel tudod te ezt fogni?
Erre nem nagyon tudtam mit mondani. Ez igaz.
- Azt hiszed ez valami jó móka? Hát kurvára nem az.
- Dean! – szólt rá anya helytelenítően. Persze, ne
beszéljünk csúnyán a gyerek előtt, mintha nem ismerné már úgyis a káromkodások
egész tárházát.
- Nem, Lisa, igazam van. Sok rosszaságot csinált már a
kölyök, de ez több annál! Ez már durva. – Felém fordult – Ha még egyszer meglátlak...
Nem, ha csak beszélsz róla, ha csak eszedbe jut, hogy oda nyúlkálj... abba,
amihez semmi közöd, hát én...
Nem fejezte be, amit mondani akart, helyette feldúltan
csörtetett ki a szobámból. Lisa mérgesen nézett utána.
- Figyelj, anya, én tudom, hogy nagyon rossz voltam –
mondtam neki komolyan bűnbánatosan – Akármilyen büntetést is adsz, szótlanul
fogom tűrni, megígérem, csak ne haragudj rám.
Komolyan is gondoltam. Hiába hát, mégiscsak a családom.
- Hjaj Ben – sóhajotta erre – Nem arról van szó, hogy haragszom
rád... De nem veszíthetlek el, érted? Csak ne csinálj ilyeneket, jó?
Szomorúan a kezembe nyomta a kakaót, és elindult kifelé.
- Egyébként – tette hozzá – Elég büntetés lesz neked az,
hogy most egy hónapig nem kelhetsz ki az ágyból.
Becsukta maga után az ajtót.
Nos, ez lehetett volna sokkal rosszabb is, mégsem éreztem
magam megkönnyebbülten, vagy ilyesmi. Rémesen bűntudatom volt, és ez csak
fokozódott, amikor meghallottam, hogy az ajtón túl anya és Dean fojtott hangon
vitatkoznak. Na tessék, még ez is, most miattam veszekszenek.
Rossz kölyök vagyok, ez igaz.
Akkor megfogadtam magamban, onnantól kezdve igazán, nagyon
jó leszek. Komolyan.
*
A fogadalmam vagy egy hétig be is tartottam.
De aztán már annyira unatkoztam a nap kábé 24 órájában az
ágyamban, miután végigjátszottam mindent a gameboyon, hogy mindenre képes
lettem volna csak hogy lekössem magam, így hát rávettem Charliet, a legjobb
haveromat, aki minden nap áthozta a házit, hogy adja kölcsön nekem a csúzliját.
Cserébe csak anyu egyik hajcsattját adtam oda neki, hogy legyen mit
ajándékoznia a nagyanyja szülinapjára, miután már két hete elköltöttük pattogós
cukorkákra az összes pénzt, amit az az apjától kapott rá. Először a játék
katonámiat lődöstem ki vele az ablakon, meg anyu eléggé rosszra sikerült
ebédjéből a krumplidarabokat, és ezekkel még nem volt gond, de a szétszeret
vekker fém tetejét nem kellett volna, mert túl jól célzok, és sikerült kitörni
vele az utcai lámpa búráját. Ezek után legalább behozták a tévét a szobámba,
hogy lekössem vele magam, amíg dolgoznak. Azt nem tudták, hogy nem azért hívtam
meg Jerryt, mert annyira hiányzott, hanem mert ért a kütyükhöz, és leszedte
nekem a kódot a késő esti adókról. Persze kínosan halkan hallgattam az xxx
éjfél utáni adását, de Dean így is meghallotta, és majdnem idegösszeomlást
kapott, mikor bejött, pedig gyorsan átváltottam másik csatornára, csak sajna
azon meg épp késelős véres horror ment. Pech. Mondjuk kezdtem reménykedni, hogy
mégis megúszom, mert Dean hitetlenkedve mondani kezdte, hogy a vér egyáltalán
nem is így fröccsen, amikor levágják valaki fejét, de aztán anyu másnap mégis
kivitette vele a tévét, és hozott helyette egy vagonnyi könyvet, hogy tanuljak
inkább. Mondjuk az szórakoztató volt, mikor a matek példákból papírrepülőket
hajtogattam, és néztem, hogy el tudnak-e szállni Angie házáig (amúgy nem), bár
annyira azért nem volt jó, mint a csúzlizás. Meg kipróbáltam, hogy fel tudom
gyújtani csak a kísérletezős oldalakat a kémiakönyben. Nem nagyon sikerült, de
legalább szépen szálltak lefelé az égő lapok az emeletről.
Nem is tudtam, hogy mennyire hiperaktív vagyok, amíg arra
nem kényszerültem, hogy éjjel-nappal egy helyben legyek. Attól is kivoltam,
hogy Angie nem látogatott meg egyáltalán, féltem, hogy haragszik rám, amiért
ilyesmibe rángattam. Megpróbáltam rávenni anyut, hogy kopogjon be hozzájuk, és
kérdezze meg, hogy átjöhet-e, de azt mondta, hogy ki van zárva, nem jöhet ide
az a lány. Csodálkoztam is rendesen, mikor másnap mondta nekem Dean, hogy járt
náluk, de Angiet eltiltották tőlem. Nem voltam oda a boldogságtól. Szóval már
azon az estén, amikor leszedték rólam azt a fránya gipszet elsettenkedtem az
ablakáig, és bekocogtattam az üvegen. Beengedett, de nem úgy tűnt, mintha
örülne nekem.
- Benji. – Szomorúan nézett rám – Sajnálom, de eltiltottak
tőled. Soha többé nem találkozhatunk.
Eléggé kétségbe estem, de megpróbáltam férfiként kezelni a
helyzetet.
- Ugyan, ne vedd ilyen komolyan! Majd megenyhülnek. Addig
is, kilóghatunk a rétre, nem lesz gáz. Senki sem fog rájönni.
- Nem – mondta ellentmondást nem tűrően – Figyelj, én nem
akarom. Amit most csináltunk... Szóval érted, az nagyon rossz volt. Igazuk van.
És én sem akarom ezt.
- Jaj, Angie, ne már.
Akkor elmentem, de arra gondoltam, hogy itt lakik a
szomszédban, és úgyis találkozunk még. Úgyis megenyhül. De aztán elköltöztünk,
és én nem láttam őt soha többé.
*
Örültem neki, mikor Dean belépett a családunkba. Sose
éreztem, hogy bármi is hiányozna az életemből, úgy értem apa, vagy ilyesmi, és
nem is hiányzott, de anyunak igen. Éreztem, hogy sokkal boldogabb, mikor vele
van, bár nemigazán értettem miért, mert, főleg az elején, Dean mindig morcos
volt, és sokat is ivott. Persze sose bántott minket, még csak nem is
veszekedett velünk, semmi ilyesmi, de nem volt túl szórakoztató társaság,
tudják. Olyan is volt, hogy napokra eltűnt, és mindig borzasztóan kikészülve
ért haza – akkor még nem tudtam, hogy ilyenkor az öccsét próbálta kihozni a pokolból,
és nem sikerült neki. Egy idő után azért jobb lett, össze is haverkodtunk, volt
pár dolog, amit vele szívesebben beszéltem meg, mint anyuval, például a
nőügyeket. Sokkal megértőbb volt.
Aztán mindent elrontott.
Pontosan nem tudtam, hogy miért rángat minket anyuval a
világ másik végére, egy tök idegen lakásába, ott hagyva a sulit, meg mindent,
hogy ott unatkozhassunk napokon keresztül. Persze nem vagyok én hülye, tudtam,
hogy biztos valami természetfeletti az oka, de azért igazán jól esett volna, ha
felvilágsítanak. De rendben, ez még semmi, mert utána fogtunk csapot-papot és
elköltöztönk. Úgy értem, véglegesen. Ott kellett hagynom a barátaimat, a
szobámat, az iskolát, meg a rétet, és főleg Angiet. Mindent. Jó, azért tudtam
én alkalmazkodni az új környezetemhez, még úgy is, hogy túlféltett minket, és
sehova sem akart elengedni. Nagyobb baj volt az, hogy ő rettenetesen
megváltozott, nem akart velem beszélgetni, vagy egyáltalán hozzám szólni, és
úgy láttam, hogy anyuval sincsen jóban. Megint annyira borús és ideges lett,
mint egy évvel ezelőtt volt, amikor hozzánk költözött, és velem persze megint
senki sem osztotta meg, hogy miért is. A kölyöknek amúgy is mindegy, mi?
Folyton rossz volt a hangulat otthon, és ettől én is mindig szomorú voltam. Még
nagyobb csínyeket sem volt kedvem csinálni, bár egyszer kiszöktünk az éjjel
közepén pár új haverommal, és megdobáltuk tojással az igazgató házát. Soha nem
derült ki, hogy kik tették, de jobb is, mert valószínűleg halálra szidtak
volna, ha megtudják, hogy kilopóztam otthonról, ha csak pár órára is.
Mindezek ellenére nagyon kiakadtam, amikor Dean lelépett
otthonról. Egy év alatt meglepően közel került hozzám, és hát, megszerettem na,
de azért meg tudtam érteni, hogy miért ment el, és hagyott el minket. Nem
hiszem, hogy akár egy pillanatra is boldog lett volna velünk, bár tudom, hogy
szeretett minket, nem ezzel volt a gond. De mindig is éreztem, hogy ő nem
olyan, mint anya, vagy mint a legtöbb átlagos ember, és nem vágyik erre a „nyugalmas
hétköznapok”-dologra. Szerintem ha Sam nem jelenik meg az ajtóban, előbb-utóbb
akkor is ott hagyott volna minket, és tudják, nem kárhoztatom érte... De bár ne
tette volna.
Anya miatt, láttam, hogy mennyire kikészült ettől az
egésztől, hogy mennyire hiányzik neki, és hogy mennyire magányos nélküle. Azzal
is csak romlott a helyzet, hogy úgy hét havonta meglátogatott minket. Mindig
hirtelen jött, és csak pár napig maradt, végtelenül boldoggá téve vele minket,
de aztán megint eltűnt, és akkor még jobban fájt a hiánya. De meg lehet szokni
így is életet.
*
Úgy másfél évig ment ez így. Ez idő alatt sem hidegültünk el
teljesen egymástól, mindig sűrűn beszéltünk telefonon, ha csak annyira is, hogy
elmeséljem éppen mi van velem. Ő persze soha nem mesélt semmit magáról, de már hozzászoktam
ahhoz is.
Emlékszem az utolsó alkalomra, amikor meglátogatott minket.
Akkor épp szobafogságban voltam, mert a suliban az egyik lánnyal belógtunk a
biológia szertárba, elcsórtuk a csontvázat, és beállítottuk az egyik tesi
zuhanyzóba, de mindegy is. Anyu annak ellenére azért elengedett Deannel
sétálni, és hosszan kitárgyaltam vele az új szerelmem ügyeit. Tudom, csak 13
voltam, így hát ezek az ügyek sem voltak valami komolyak, de akkortájt igencsak
foglalkoztattak. Hiába, hogy a legtöbb velem egykorú fiú még csak fújjol a
szebbik nemre, velem ez sosem volt így, és az egyetlen, aki ebben megértett, az
Dean, mert ő is pontosan ilyen volt annyi idősen. Akkor mondtam neki, hogy
nagyon csodálkozom, hogy nem az apám, pedig lehetne akár az is.
Három napot maradt, aztán elment, és nem jött többé.
Helyette nagyjából egy hónap múlva hirtelen betoppant
hozzánk az öccse, Sam. Rémesen festett, nagyjából úgy, mint Dean az első
alkalommal, és természetesen nem bírtam ki, hogy ne hallgatózzak, amikor
anyuval beszélget.
Sírtam, anya sírt, és ez a hatalmas, erős férfi is sírt.
- Vámpírok voltak – mondta Sam. – Megmentett vele engem,
újra.
Dean meghalt.
Valami kommentet szeretnék írni, mármint valami értelmeset, mert hatást gyakorolt rám.
VálaszTörlésA szériában nem annyira fogott meg Ben személye, noha persze jó volt látni, Deannel milyen jól megértik egymást. Az általad írt kis epizód azonban segít abban, hogy még jobban megvilágítsa a kapcsolatot. Tetszett, hogy ilyen "élénk" a srác. :)
A vége azonban nagyon szíven ütött. Csak annyit tudtam rá suttogni: Ne...
Ebből is szerettem volna sokkal hosszabbat írni, szerettem volna Benből vadászt csinálni, ez még csak olyan bevezető lett volna... De örülök, hogy tetszett neked.
TörlésSzia! Nem láttam nálad chatet, ezért itt írok neked. Benne lennél egy cserében? Kérlek nálam jelezz vissza.
VálaszTörléshttp://supernatural-fanfictions.blogspot.hu/
Ja, nem akartam chatet kirakni, nincsenek itt annyian, és biztosan szomorúvá tenne, ha belépnék, és azt látnám, hogy még mindig üres.
Törlés