One year

A 6. évad első részéhez írtam, amikor még fogalmam sem volt arról, hogy Samnek nincs lelke. Hát így olvassátok! Semmi durva egyébként.

One year without Dean

Arra ébredtem, hogy fázom. Aludtam?

Megpróbáltam kinyitni a szemem, de túlságosan erős volt a fény, így csak annyit értem el vele, hogy a szemeim bekönnyesedtek. Lehetetlennek tűnt, hogy képes vagyok megmozdulni, de képes voltam: felültem. Ahogy támaszt találtam a földön, tenyerem alatt nedves füvet éreztem, belemarkoltam, kitéptem néhány szálat, és az orromhoz emeltem. A harsogóan friss, üde illat végigborzongatott, azután megéreztem az arcomon a nap bizsergető, meleg sugarait. Képtelen voltam gondolkozni, óvatosan nyitogattam a pilláimat, hunyorogtam a szokatlanul nagy fényben.

Nagy nehezen tértem csak magamhoz. Mi történt? Álmodom? Nem, az nem lehet, hiszen nem tudok álmodni.

Mikor már eleget szoktattam a szemem a naphoz hirtelen mozdulattal felálltam. Minden porcikámon átsüvöltött a fájdalom, aztán enyhült, bár még jó sokáig lüktetett a szívem ritmusával, miközben az ájulás színes karikáit üldözgettem a látásom útjából. Ó igen, a kín – ez már ismerős. Nagyon is ismerős. Vadul végigvágtázott az agyamban egy csomó elborult, kétségbeesett, reménytelen gondolat, vagy inkább érzés, de aztán az önvédelem reflexével elzavartam őket.

Körbenéztem. Egy hatalmas rét közepén voltam, látóhatárig zölddel, pár színes virág-ponttal, s a távolban egynéhány magányos fával. Hol a pokolban vagyok? Nem, pont ott nem. Nem vagyok a pokolban! Akkor ez a mennyország lenne?

Persze nem a mennyország volt, hanem a föld, de higgyék el, a pokol után minden paradicsomnak tűnik. Fogalmam sincs, hogy miként kerültem ki... de akkor nem is igazán érdekelt. Az volt az egyetlen fontos, hogy kiszabadultam. Otthon vagyok, színeket látok, érzem a talajt a talpaim alatt. A metsző szél átfújt a kabátomon, reszkettem, mosolyogtam, és zokogtam. Imádkoztam.

Ki tudja, lehet, hogy Isten mentett meg engem, vagy egy angyal, talán Castiel, nem tudom. Persze megpróbáltam kideríteni, de semmi nyom, egyáltalán semmi amiből ki lehetne indulni.

Az idő, amit a pokolban eltöltöttem... Száz év? Vagy ezer? Örökkének éreztem, holott az egész mindösszesen öt év lehetett. Két hét normális időben, az bizony nagyjából ennyi idő a pokolban. Szánalmasak kevésnek tűnik ahhoz képest, hogy a bátyám negyven évet töltött odalent, az apám pedig százat... És én, édes Istenem, én már egy év után is szíves örömest igent mondtam volna, leszálltam volna a kínpadról, hogy másokat ültessek a magam helyére, egyetlen év után kezembe vettem volna a kést – csupán csak nekem nem ajánlotta fel senki. Pedig rimánkodtam, sírva könyörögtem érte. Hát milyen ember vagyok én? Persze tudom, mindig is volt bennem egy sötét él, és nem csupán a démonvér miatt... tudom, hogy amennyire képes vagyok óvni az embereket, annyira képes lennék bántani is. Mentségként mondjam, hogy erről szólt az egész életem, ezt akarták kihozni belőlem? Nincs azon semmi csodálkozni való, hogy végül aztán sikerült nekik. Mindig is gyenge jellem voltam.

Szerintem mindenki sejti, hogy hová vezetett az első utam miután magamhoz tértem. Megkerestem Deant. Ha hallgatott rám, akkor most Lisával és Bennel van – márpedig tudom, hogy hallgatott rám. Tudom, hogy ez minden vágya, hogy családot akar, és normális életet. Valamikor mindene volt a vadász-lét, de én láttam rajta mennyire megváltozott. Sok volt ez neki, hogy rajta múlott a világ megmentése... mellesleg nekem is sok volt. Furcsa, mennyire olyan lett, mint én voltam fiatalabb koromban, Jessicával... És én mennyire olyan lettem, mint ő volt. Azt kivéve, hogy ő soha sem lehetett annyira kiégett, mint most én vagyok.

Este volt, mikor odaértem... az volt minden vágyam, hogy dörömböljek az ajtón, berohanjak, megöleljem, elmondjam neki mindazt, amit lehetetlenség szavakba önteni... de nem is kéne, mert ő megértené. Valójában ő az egyetlen, aki megértené, hisz ő is ugyanúgy megjárta a poklot, mint én. Újra kisöcsi akartam lenni, hogy a nagyobb testvérem megvédjen engem. De mégsem tettem semmit, csak álltam a pislogó utcai lámpa alatt, és lestem a függönyök mögé. Láttam Deant az asztalnál ülni, kezében az elmaradhatatlan üveg sörrel, borús tekintettel meredt maga elé. Még gyászolt engem.

Aztán megláttam Lisát, ahogy a bátyám mellé lép, a szék karfájára támaszkodik, és ujjai begyével végigsimítja a férfi enyhén borostás arcát. Dean felnézett rá, elmosolyodott, magához húzta a lányt, és finoman megcsókolta. Ismerem a szerelmet, jobban, mint Dean, és fel is ismerem... láttam Dean tekintetében. Hol volt ez attól, mikor azt mondta, meglátogatná az egyik egyéjszakás kalandját, mert annyira isteni volt vele a szex!

Elnéztem őket: vacsorához készülődtek. Ben is az asztalhoz ült, hangosan nevetgélt, zajoskodott, zsizsegett, ahogy a gyerekek szoktak. És Dean vele együtt nevetett. Addigra minden rosszkedve elmúlt, mintha az összes szörnyűség, amit eddig átélt, semmissé vált volna. Végre boldognak tűnt, olyan boldognak, amilyennek nagyon rég nem láttam, már ha láttam egyáltalán.

Csak álltam ott, és leskelődtem, mikor rádöbbentem. Békén kell hagynom őket. Hagynom kell, hogy a bátyám normális életet éljen, olyat, amilyenre én is mindig vágytam, és amiről végleg lemondtam amikor Jessicát elveszítettem... elhittem, hogy nincs más út, és talán Lucifer porhüvelyeként, tényleg így is volt.

De Dean éppen eleget tett már a világért, hogy földhöz hajíthassa a fegyvereit, és végre boldog lehessen. Ennyit igazán megérdemel.

Nem lettem volna önző, ha akkor bemegyek hozzá, és mindent szétrombolok, mielőtt igazán kialakulhatott volna? Én voltam Dean családja, és ő gondolkodás nélkül otthagyta volna őket, hogy újra velem legyen. Mi jogom van nekem ahhoz, hogy elvegyem tőle az esélyt? Az elvesztésem okozta traumán előbb-utóbb túl lesz, el fog engem felejteni, férj lesz, és apa. Nem, nem vehetem mindezt el tőle.

Iszonyatosan sajgó szívvel hagytam őt ott, új családja születésének hajnalán. Tudtam, hogy nehéz lesz nekem nélküle, de egyszer már túléltem, és természetesen újra túl fogom. Azt akartam, hogy boldog legyen, jobban akartam, mint a saját boldogságomat.

De azért nem bírtam volna ki a teljes magányt, így hát felkerestem Bobbyt. Megeskettem, hogy Deannek nem fog szólni a visszatérésemről, egyébként nem is nagyon lett volna rá lehetősége, egész év alatt egy telefont se váltottak. Bobby megértett engem, azért hagyta ő is békén a bátyámat, hogy nehogy véletlenül is újra belerángassa a vadászatba.

És én? Én nem szállhattam ki. Mindenem, egész mocskos lényem csak erre volt jó. Erre lettem nevelve, apám által, a démonok által, minden és mindenki ebbe az irányba terelte az életem. Valaha voltak álmaim, de már rég meghaltak. Nekem újfent nem volt más választásom.

Bár legalább nem voltam egyedül. Bobby, és a nagyapám, aki ugyanolyan rejtélyes módon került ki a pokolból, mint én, és kisebb pereputtya. A családom voltak, de hiába, kicsit sem éreztem őket annak. Hátvédnek, esetleg havernak.

Nem tudom, hogy a pokol változtatott-e meg bennem valamit visszafordíthatatlanul, vagy az az egy év, amit Dean nélkül töltöttem... először észre sem vettem. Egy ideig még legalább boldoggá tudott tenni egynéhány csinos pincérlány öle, vagy egy jól sikerült vadászat utáni sör, de később már semmi se. Teljesen kihűltem belülről, és még csak nem is hiányzott a régi énem. Még akkor sem vettem észre magamban az üvöltő közönyt, mikor Dean átölelt, és én képtelen voltam visszaölelni őt.

Megváltoztam, talán hatásosabb vadász lettem, de sokkal kevésbé jó ember. Dean pedig semmit sem változott. Gondolkodás nélkül (vagy meggondolatlanul, ugyanaz) ugrott megmenteni a szomszédjait, amikor nekem eszembe sem jutott. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy már menthetetlenek, de ő mégis megpróbálkozott vele. Valamikor én is megtettem volna.

Szörnyű, hogy már alig emlékszem arra, milyen voltam régen, milyenek voltunk együtt. Talán ezért kértem meg őt hogy tartson újra velem. Ez volt az önzés, hogy vissza akartam kapni őt, és vele együtt önmagamat is. Egy évvel ezelőtt mennyire boldog lett volna! De most rájöttem, hogy többé már nem én vagyok a családja. Én meghaltam akkor, mikor ott álltam az ablak előtt, és úgy döntöttem, nem kopogok be. Még mindig azt hiszem, hogy jó döntés volt, Deanért, de mégis annyira sajnálom. Most már Ben és Lisa az ő családja.

Én meg kénytelen leszek folytatni az életet amit választottam.

One year without Sam

Hogy tehettem ezt? Hogyan engedhettem meg?

Fogalma sem volt, hogy mibe sétál bele – nekem volt. Mégsem akadályoztam meg. Hagytam, hogy az öcsém az életét áldozza a világért, sőt, sokkal többet annál. Az idők végezetéig fog a a pokol olyan mély bugyraiban szenvedni, amiről még nekem sem lehet fogalmam... hacsak nem válik démonná, vagy ki tudja?, talán az új Luciferré. Perverz mód azt kívánom, megtörténjen – mindegy, még ha gonosszá is változna, és ártana másoknak, legalább neki nem fájna. Amikor én megtörtem odalent, az a maga gusztustalan módján jó érzés volt... de mindegy is, hogy mi történt velem annak idején.

Egyetlen feladatom volt az életben, egyetlenegy, az, hogy vigyázzak az öcsémre. Elég súlyosan elbuktam. Hiszen nincsen a világon borzasztóbb, mint ami Sammel történt, én pedig simán rábólintottam. Létezik ennél nagyobb bűn? Még a világért cserébe is!

Bár mehettem volna én helyette a pokolba! Gondolkodás nélkül megtettem volna. Újra.

Már annyira régóta elment, de én képtelen vagyok elgyászolni őt. Nem, így nem, hogy tudom hol van, hogy miken kell átesnie éppen ebben a pillanatban is. Egyetlen percre sem tudom kiverni őt a fejemből. Minden rá emlékeztet, és az együtt töltött időnkre, a vadászatainkra, a gyerekkorunkra...

Minden elképzelhető dolgot megtettem, hogy visszahozzam. Körbehajtottam az államokon, beszéltem médiumokkal, boszorkányokkal, démonokkal, megpróbálkoztam még a fekete mágiával is, bármennyire is irtóztam tőle. Sőt, imádkoztam Istenhez, Castielhez, mindenkihez, akinek csak eszébe jutott a neve, de semmi válasz. Újra a régi nóta, mintha a jó nem is létezne, a rossz pedig... kizártam életemből. Ez volt az utolsó kívánsága. Kiszálltam, tényleg. De azt képtelen voltam megtenni, hogy ne próbálkozzak minden módon a visszahozásával. Nem tudtam nem kiakadni, nem depresszióba esni. Több alkoholt ittam az elmúlt egy évben, mint eddigi életemben összesen. Nem értem, hogy Lisa miért fogadott vissza, vagy miért nem hagyott el, miért nem martam el magam mellől. Nem értem, hogy Ben miért kedvelt meg, és miért kezdett felnézni rám...

Egy roncs voltam.

Persze igyekeztem nem annak látszani. Mosolyogtam, de mosolyom mögött csak sötét kétségbeesés tátongott, ettem, de mégis éheztem.

Tömören mondva kibaszottul boldogtalan voltam.

Persze egy idő után megszoktam a helyzetet. Megkedveltem az új családomat, és elhatároztam, hogy meg fogom őket védeni mindentől, ami árthat nekik, még ha az épp az én önrombolásom is. Meg hát, aki tudja, hogy milyen rémek rejtőznek a sötét sarkokban, azok nem igazán képesek már naiv, felszínes életet élni. Alaposan bebiztosítottam a házunkat. Emellett ha valami furcsaságot láttam a környezetemben, akkor nyomoztam, ha furcsa hangokat hallottam, megnéztem.. És soha nem hagytam el a pisztolyomat, mindig gondoskodtam arról, hogy a környezetemben legyen elég só és szentelt víz.

De nem vadásztam többé. Az Impalát, az én kedves kocsimat, ahol, a koszos motelszobák mellett, gyakorlatilag felnőttem a garázsban tartottam, gondosan letakarva a kíváncsiskodó szemek elől, vagy inkább én előlem. Igazán igyekeztem normális életet élni, és nagyjából, vagy legalábbis külső szemlélő számára, sikerült is.

De nem voltam önmagam.

Aztán egy nap, amikor minden megváltozott. Sam megjelent, és én ujjongtam, megmenekült a kárhozattól! És én gyűlöltem, amiért hazudott nekem, ennyi időn keresztül hagyta, hogy tudatlanul maradjak, hogy szenvedjek miatta, magam miatt, amiatt amit tettem. Miből gondolta, hogy boldog vagyok? Hogyan lehettem volna azzal a tudattal, hogy ő a pokolban kínlódik? Hát milyen ember vált belőle, hogy komolyan ezt hitte? Mit mondhatott Bobbynak, hogy őt is meggyőzte erről a lehetetlen baromságtól?

Nem láttam benne azt a Sammyt, akivel együtt nőttem fel. Távolabb volt tőlem, mint mikor Stanfordon „nyaralt”, vagy mikor démonvért vedelt a hátam mögött. Kétségbeejtően ő volt, de mégsem. Ennyi idő eltelt volna? Ennyire megváltoztatta őt a pokolban eltöltött idő?

Újra belekóstolni a vadászatba pedig lélekemelő volt... és egyben borzasztó is. A szomszédjaim meghaltak miattam. Ártatlanok voltak, és még ma is élnének, ha nem ismernek meg engem! Lisa és Ben, ők is meghalhattak volna. A halált hordozom magammal, nem változtathatom meg a múltamat.

Azután Sam rám nézett, és azt mondta: Gyere velem.

Menjek vele... Legyen újra minden olyan, amilyen egy éve volt, legyünk mi ketten a világ minden rémsége ellen? Ó, igen. Nagyon szerettem volna igent mondani – egy részem szeretett volna. De mégsem tehettem. Nekem mostmár feleségem van, és fiam.. nem törvényes vagy vér szerinti módon, de az mindegy. Szerettem volna újra az lenni, aki régen voltam, önfeledt, bátor, és egyedülálló. De már nem lehettem többé olyan. Képtelenség. Úgy alakult, hogy lett egy családom, normális családom... és nem is bánom. Meg akarom védeni őket. Nem hagyhatom el őket... Soha többé nem lesznek biztonságban, csupán csak amiatt, mert megismertek engem. És az van, hogy nem is akarom elhagyni őket.

Egyedül az Impalát sajnálom. Érdemtelen módon egy garázsban kell poshadnia, pedig harcba való volna.