Mindent a szemnek

El se hiszem, hogy ezt én írtam, annyira nyálas, annyira hétköznapi, és annyira heteró. De az a helyzet, hogy mégis én írtam, így hát legyen, kiteszem ezt is.

Mindent a szemnek

1.

Éppen csak hajnalodott, amikor Gerard, egy fárasztó koncert, és egy még fárasztóbb afterparti után, egyedül vezetett a szálláshelyük felé. Az ablakot teljesen leengedte, hogy a cigije végén porladó hamut kipöckölje, így a reggeli, metsző szél a hajába kapott, de mindez nem volt elég, hogy kitisztuljon a feje. Hát igen, alaposan berúgott, és még mindig bőven lehetett benne alkohol, így kapóra jött neki, hogy még a főút is, amin hajtott, gyakorlatilag teljesen üres volt, nagyritkán húzott el a szemközti sávban egy-egy nehezen pöfögő tragacs. Az ilyen kis városokban senki nem megy sehová a vasárnap hajnali órákban.

Gerard, nemtörődöm módon, hagyta is, hogy az aszfalton ütemesen vibráló csíkok lassan hipnotizálják, és lankadt figyelme. Így történhetett meg, hogy nem vette észre a mellékutcából eléje forduló kocsit. Még arra sem volt ideje, hogy a fékre taposson, egyenesen, könnyedén, és óriási robajjal csapódott az másik autó oldalába.

A biztonsági öv fájdalmasan a mellkasába vágódott, ahogy megakadályozta, hogy beverje fejével a szélvédőt, a légzsák pedig a pofájába nyomódott.

Elsőre persze halálra rémült – nagy nehezen kiszabadította magát a fojtogató védelemből, és kivergődött a nyílt színre. A másik vezető is kiszállt már, és úgy tűnt, nem esett bántódása – szerencsére a Way autó orra csak a hátsó ajtónak csapódott neki, és nem túl nagy erővel, mivel elég lassan haladt. Szemmel láthatóan mindkét jármű megúszta minimális károkkal.

Gerard a karambol másik szereplőjéhez sietett, és aggódva érdeklődött: - Minden rendben?

- Jól vagy? – kérdezett vissza a másik furcsa hangon, de látványosan több nyugalommal, mint ő. Gerard csak akkor vette észre, hogy egy igazán fiatal lányt sikerült elütnie, nem lehetett sokkal több tizenhatnál, tehát biztosan nem régen rendelkezik jogosítvánnyal. Már ha van neki egyáltalán.

Most, hogy megbizonyosodott róla, személyi sérülés nem történt, megkönnyebbülés helyett feldühödött. Cseppet még az alkohol is dolgozott be, és ilyenkor mindig is könnyebben kijött a sodrából, bár természetesen erőszakos sosem volt. Különösképpen nőkkel nem.

Azonban azt nem állhatta meg, hogy veszekedni ne kezdjen.

- Csak úgy semmiből behajtott elém, nem az én hibám!

A nő válaszra sem méltatta, csak nézte az arcát töprengő tekintettel. Ebből Gee arra következtetett, hogy a lány felismerte őt, és ettől csak még idegesebb lett. – Egyszer csak ott volt előttem! És nekem volt elsőbbségem!

Gerard észre sem vette, hogy már kiabál, azt viszont nagyon is, hogy a lány nem bírja visszafogni magát, és kuncogni kezd.

- Mi ezen olyan kurva vicces? – kérdezte töretlen dühvel.

- Sajnálom – felelte lány kedves, halk hangon. – Amikor az emberek ilyen mérgesek, sosem értem, hogy mit mondanak.

Gerard csak nézett nagy, furcsálló szemekkel.

- Tudniillik siket vagyok – folytatta a lány szemrebbenés nélkül.

Gerardnak most már tényleg teljesen leesett az álla.

- Micsoda?

Nem kezdhettek mélyebb beszélgetésbe, mert időközben egy arra járó autó lefékezett mellettük, és kiszólt az ablakon.

- Mi történt itt?

- Csak egy kis koccanás – vágta rá Gerard.

- Hívjak segítséget?

- Nem, dehogyis, nem kell! Megvagyunk, nem történt semmi... Mindjárt megyünk is tovább!

Az idegent annyira azért nem érdekelte a dolog, hogy firtassa, úgyhogy csak vállat vont, és továbbhajtott.

- Öhm – nyögte Gerard a lány felé fordulva, de zavarban volt, amikor leesett neki, hogy az nem fogja megérteni őt.

- Tudok szájról olvasni – érkezett a segítség. Gerardnak eszébe jutott, hogy talán hazudik, elvégre amennyire ő tudta, a süketek nem szoktak ilyen szépen, tisztán beszélni, de aztán csak nekikezdett, rendesen artikulálva.

- Az a helyzet, hogy tegnap este eléggé sokat ittam, és szóval... Nem kéne most nekem az, hogy idejöjjenek a rendőrök, és... felhajtást csináljanak – zavartan vakargatta a tarkóját. – Senki nem sérült meg, ugye? És nem én közlekedtem szabálytalanul! Ki fogom fizetni a kocsid kárát, és... szóval nem lehetne, hogy most szépen elhajtunk innen?

- Az én kocsimmal – felelte a nő továbbra is mosolyogva. – Nem akarom, hogy amint beülsz, elhúzz, mintha mi sem történt volna.

- Nem akartam – felelte Gee egy kicsit megnyugodva.

Végül mégis visszaszállt a járgányába annyi időre, míg megbizonyosodott, hogy az tényleg gurulóképes állapotban van, aztán a mellékutcába fordult, és leparkolt egy kevésbé frekventált helyen, mint a főút kellős közepe.

A lány követte őt, és megállt mögötte.

Gerard megint a tarkóját vakargatta, amikor kiszáll a kocsiból, és lány elé lépett.

- Szóval... meghívhatlak kávézni, ha már elütöttelek? – kérdezte zavarban. Tagadhatatlan, ilyen helyzetben még nemigen volt. – És akkor... adatokat cserélhetnénk.

- Heidi Hayes. – A lány kezet nyújtott Geenek, aki hirtelen hülyén érezte magát, hogy még be sem mutatkoztak.

- Gerard Way. – Megrázták egymás kezét.

- Van a közelben egy kávézó, ami biztosan már most is nyitva van – mondta a lány csevegő hangnemben.

Csak tíz perc volt gyalog az út, ami pont elég idő volt Gerardnak arra, hogy megállapítsa, a lány bízik benne, nem aggódik attól, hogy egyszerűen faképnél hagyja, mert könnyedén hátat fordított neki. Továbbá nem tudta nem észrevenni, Heidi szép, természetes sötétszőke haját, és hogy kopott farmer van rajta, sötétzöld felsővel. Férfi lévén azt is meg kellett jegyezze, hogy az egyszerű ruhák csinos testet takarnak. A hallgatást kellemetlennek találta, de hát figyelembe véve a helyzetet, menet közben nem tudott rendesen beszédbe elegyedni a lánnyal.

Végül odaértek. A kávézó kicsi volt, de helyes, és a kávéjuk finom – persze Gerardnak általában mindegy, csak jó erős legyen. Ahogy kortyolgatta az életmentő feketét, már nem is érezte magát annyira részegnek.

- Szóval honnan jöttél? – kérdezte Heidi, mielőtt Gerard bármit is mondhatott volna. – Láttam a rendszámodon, hogy nem vagy idevalósi.

- New Jerseyből.

- Hú, az jó messze van. És mit keresel itt, a világvégén? Azon kívül, hogy védtelen lányok autóit tarolod le...

Gerard aznap először elmosolyodott.

- A koncertre jöttem... Talán hallottad, hogy... Úgy értem... Ööö... – Gerard teljesen hülyének érezte magát.

- Persze, tudom, a fesztivál a szomszéd városban. Gondolom megérted, hogy engem nem igazán köt le – felelte Heidi a sértődöttség minden jele nélkül.

- Hát persze – Gerard a kávéját kavargatta elmélyülten. – Különben merre igyekeztél ilyen korán?

- Nem értettem – mondta ezúttal rosszallóan a lány, mire Gerard abbahagyta a kávé felesleges fikszírozását, felemelte a fejét, és megismételte a kérdést.

- Fényképész vagyok, és szeretem elkapni a kora hajnali pillanatokat az erdőben.

- Tényleg? Te fotózol?

- Igen. És ami azt illeti, most eléggé nagy bajban vagyok. Igazából én, hogy úgy mondjam, csak kölcsönvettem a bátyám kocsiját. És nincs is jogsim.

- Nem mondod! Ez szívás.

- Na ja. Mondjuk lehetne, de senki szívesen adna a kezembe jogsit. Pedig a siketek is tökéletesen tudnak vezetni!

- Vettem észre – vetette közbe gonoszkodva Gee.

- Senki nem szokott ilyenkor a külváros felé menni! Honnan tudtam volna, hogy pont most hajt majd abban a sávban egy részeg, vaksi srác!

- Nem voltam részeg! Csak egy kicsit... kapatos.

- Mindegy, a lényeg, hogy megvagyunk. Visszatérve... csak azért jöttél el idáig, hogy meghallgass egy szar kis fesztivált, másodrangú gagyi bandákkal?

- Nem – Gerard jót mulatott magában. – Igazából az egyik másodrangú, gagyi banda énekese vagyok.

- Na ez a szívás – felelte elpirulva Heidi.

A félreértések ellenére egészen rendesen folytatódott a beszélgetés, és Gerard egyszer csak azon kapta magát, hogy kifejezetten élvezi ennek az idegen lánynak a társaságát. Egy idő után el is felejtette, hogy Heidi süket, és néhányszor annyira belefelejtkezett a mondandójába, hogy túlzottan hadarni kezdett, és el kellett ismételnie egy-egy mondatát a lánynak. Mégis teljesen zökkenőmentesen tudtak kommunikálni. Már a harmadik kávé is jócskán elfogyott, lassan dél lett, és egészen mély beszélgetés közepén jártak, amikor Gerard telefonja megcsörrent. Ahogy meglátta Frank nevét a kijelzőn, elszégyellte magát – biztosan aggódtak érte, mivel előző este szó nélkül, és tajrészegen hagyta ott őket a bulin. Elnézést kért Heiditől, és felvette a mobilját.

- Szia Frank!

- Hiii! Ember, merre jársz? Már kezdtük azt hinni, hogy elnyelt a föld.

- Á, még élek... De balesetem volt...

- Úristen, és jól vagy?? – kérdezte Frank azonnal halálos aggodalommal.

- Kutya bajom! Csak egy kis koccanás... Éppen most... szóval elintézem a lánnyal.

- Ó, ez esetben bocs, hogy zavartam – röhögte Frank szolidan a telefonba.

- Jaj, nem úgy, te!

- Nekem ne magyarázkodj! Jó szórakozást! – mondta kajánul, aztán lenyomta a telefont.

Gee csak csóválta a fejét, aztán újra Heidi felé fordult.

- Frank volt az, a haverom. Azt hiszem, most mennem kell.

- Ó – felelte Heidi leplezetlenül csalódottan.

- Elviszem a bátyád kocsiját a szervizbe... Tudod, nekem van jogsim – tette hozzá vigyorogva.

- Az jó lenne.

- Megadod a számod? Akkor elintézek mindent, és majd hívlak.

- Persze – Heidi elő is kaparta a mobilját a farmerja zsebéből. – De inkább smst írj, oké? – tette hozzá egy mosollyal.

2.

Végül majdnem egy hetet töltöttek a városban, és a srácok, Gerarddal ellentétben, halálra unták magukat. Semmi mást nem tudtak ott csinálni, csak inni, így hát vedeltek egész álló nap. Gerard volt az egyetlen, aki még egy sört sem gurított le, holott általában simán ráver a többiekre alkoholfogyasztásban. Igen ám, de ezúttal nem volt lehetősége inni – napjai legnagyobb részét Heidivel töltötte. A lány megmutatta neki a fotóit, és bár Gee nem ért hozzá, de nagyon tetszettek neki. Ő pedig megmutatta Heidinek azt a néhány rajzát, ami nála volt.

Aztán eljött a nap, amikor indulniuk kellett. Közeledett a következő koncertjük időpontja, és Gerard bűntudata támadt, hogy elhanyagolta a zenét, és a barátait – mióta ott voltak, még csak nem is próbáltak. Gee minden idejét Heidinek szentelte.

Attól pedig kifejezetten rosszul érezte magát, hogy ott kell őt hagynia.

Fogalma sem volt, hogy mikor láthatná legközelebb... De az biztos, hogy sokára. Nagyon sokára.

Az utolsó napon a parkban ültek, a fűben, és hallgattak – azonban ez a csend cseppet sem volt feszült, csak nyugodalmas. Valahol szomorú.

- Azért ez vicces – mondta Heidi elmosolyodva.

- Micsoda? – kérdezte vissza Gee álmatagon.

- Hogy te zenész vagy... én meg süket.

- Lehet – hagyta helyben a fiú.

- Sajnálom, hogy elmész, de ez egyébként sem lehetett volna másként. Nem vagyunk egymáshoz valóak.

- Ez nincs így – vetette ellen Gerard, de Heidi nem figyelt rá, félrenézett, hogy ne lássa, mit akar a fiú mondani.

- Emlékszem a zenére – folytatta búsan Heidi. – Majdnem tíz éves voltam, amikor elveszítettem a hallásomat. Csúnya baleset volt, és majdnem belehaltam, de, tudod, örülök, hogy élek... Csak néha hiányzik. Nem hallhatom a madarakat, az esőt, a zenét, sem a szüleim hangját. Még emlékszem rájuk. De a tiédet sosem hallhatom.

- Sajnálom – felelte Gerard esetlenül.

- Milyen érzés? Csinálni a zenét... énekelni?

- Fantasztikus – felelte Gerard. – Amikor kint állok a színpadon...Merő elragadtatás. Megszűnik minden, mintha én magam sem léteznék, csak a zene van. Én, és a közönség... Ugyanarra az ütemre mozdulunk, és én irányítom őket...

- Sajnálom, hogy ezt sosem tapasztalhatom meg.

- Ne haragudj, nem is kellett volna beszélnem róla. Önző vagyok.

- Semmi baj, én kérdeztem. Szerettem volna tudni... Hiszen ez is te vagy. Sőt, én azt hiszem, hogy ez vagy csak igazán.

Akkor Gerard hirtelen kibökte:

- Nem akarsz velünk jönni?

Heidi megismételtette a kérdést, és Gerard sejtette, hogy nem azért, mert nem tudta a szavakat a szájáról leolvasni.

- Nem utazol velünk? Turné alatt annyi helyen megfordulunk... Csak gondold el, temérdek témát találnál a fotózáshoz!

- Nem is tudom – felelte Heidi – Ez túl nagy dolog. Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.

- Miért ne lennél? Ha rosszul érzed magad, bármikor haza tudsz jönni.

- Ez nem ilyen egyszerű... Én itt nőttem fel. Sosem mentem a szomszéd városnál messzebbre.

- Néha nekem is hiányzik Jersey, holott az megközelítőleg sem ilyen szép hely, mint ez – felelte őszintén Gerard. – De mégis... megéri, hidd el.

- És süket vagyok. A világ nekem sokkal hatalmasabbnak tűnik.

- Veled lennék.

Heidi megrázta a fejét, szőke fürtjei megsimogatták az arcát, és félrenézett.

Estére azonban, a soha véget érni nem akaró búcsúcsók után mégis igent mondott.

Persze Gerard tudta, hogy nem lett volna szabad ilyen könnyelműen felajánlani ezt a lánynak, főként még azelőtt, hogy a többiekkel megbeszélte volna. Ez nem csak az ő életét változtatja meg, hanem a többiekét is, és helyettük nem volt joga dönteni. Egyszerűen csak... kicsúsztak a száján a szavak, és már nem tudta visszaszívni... És nem is akarta. Rövid idő alatt túlságosan is megkedvelte a lányt.

- Hát ennyire tetszik neked? – kérdezte Mikey. Megértőbbnek bizonyult, mint a többiek.

- Különben is, milyen név ez a Heidi? Valami német? – szólt közbe Frank, kimentve Gerardot a válaszadás alól.

- Hiszen mindegy.

- Mi keresnivalója lenne köztünk?

- Nem zavarna ő senkit.

- De olyan jól megvagyunk mi így. Különben is, süket. Hogy venné ez ki magát? A My Chemical Romance egy süket csajjal indult turnézni...

- Mióta érdekel téged ennyire mások véleménye? – szakította félbe Gerard frusztráltan.

- Csak nem akarok egy idegesítő libával élni együtt.

- Nem is ismered őt!

- Miért, te annyira ismered?

Gerard elhallgatott, és nagy sokára felelte: - Azt hiszem.

Heidi ijedt, és csendes volt, amikor délután elindultak – nem volt ideje belegondolni, hogy elhagyja a világot, amit ismer, és ezernyi új, fenyegető dolognak néz elébe. És izgalmasnak is, talán.

A négy fiú ismeretlen volt számára, így tartott tőlük – mintha még Gerardot sem ismerte volna ebben a társaságban. Másként viselkedett, és Heidi arra gondolt, hogy egy hetes ismeretség után, neki ő is éppen csak egy hajszállal több, mint egy idegen. Az otthoni fák árnyékában, a citromsárga szobájának falai között, és az ezerszer járt, poros főutakon még tudta, hogy ki Gerard, és önmagát is ismerte.

De most minden megváltozni látszott.

Alig két nap múltán már készülhettek is a következő koncertre. Gerardék felszabadultan vették a kezükbe a hangszereiket, és olyan boldogság kerítette őket hatalmukba, amit csak ilyenkor tudtak érezni.

Heidi még sosem érezte ilyen fájóan, hogy valamiből kimarad. Egyetlen társa a fényképezőgépe maradt, ami akármilyen szívmelengető látványról csak bús fotográfiákat készített.

Ahogy Gerard egyre jobban eltávolodni látszott, Heidi annál jobban érezte a szeretetet iránta. Nem ismerték még egymást annyi ideje, hogy szerethessenek, ezt jól tudta.

Üresnek érezte magát. Tudta, hogy sosem érti meg Gerardot, aki a zenén keresztül él.

Mégis maradt.

Egy hosszú hónapon át.

Gerard nem értette, hogy mi baja lehet Heidinek. Nem úgy ismerte meg, aki bánkódjon olyan dolgok miatt, amiket képtelen elérni... de még mindig alig ismerték egymást, sőt, egyre kevésbé.

Míg nem Gerard felajánlotta neki, hogy menjen el a koncertjükre.

Heidi először mérges lett.

- Gúnyt akarsz űzni belőlem?

- Nem erről van szó! Én csak... szeretném ezt megosztani veled. Szeretném, ha valamiféleképpen a részese lehetnél.

- De ez lehetetlen.

- Kérlek.

Heidi végül mégis ráállt. Még a gondolata is fájt a dolognak, de nemet sem akart mondani Gerardnak.

A színpad mellől nézhette végig a koncertet, csupán néhány méterre Gerardtól.

Megdöbbentette, hogy milyen sok ember nyomorog a színpad előtt, egymást taposva, tolakodva, kezüket a magasba emelve. Fogalma sem volt arról, hogy Gerard együttesét ilyen sokan szeretik, mint ahogy arról sem, miként lehet úgy oda a férfi ezért a rakásnyi tülekedő barbárért.

Végül lekapcsolták a fényeket, és a fiúk a színpadra tódultak.

Heidi ugyan nem hallhatta a sikítást, de látta a nagyra tátott szájú, elvetemült arcokat odalent. Bár jobban megnézve csak kislányok voltak.

Először kifejezetten viccesnek találta, ahogy Frank ugrándozik a színpadon, Mikey ívbe feszült háttal, teljes figyelmét a gitárjára fordítva játszik. Ray lóbálta hatalmas, göndör haját, Bob pedig nagyokat fújtatva, kivörösödött arccal püfölte a dobokat. De Gerard volt a legmókásabb: fel alá szaladgált, tette magát a közönségnek, miközben hülyébbnél hülyébb fejeket vágott, és eltorzult arccal üvöltözött. Heidenek esélye sem volt a dalszöveget leolvasni a szájáról.

Aztán, Heidi nem tudta megállapítani, hogy miért, de egy furcsa pillanatban minden megváltozott. Hirtelen megértette.

Meglátta az összhangot.

Ráébredt, hogy érzi az erősítők közvetítette iszonyú hangerőt, ami a talpa alatt rezgett a deszkákban. Végigáramlott a végtagjain, elérve a törzsét, a koponyáját is, és érezte, hogy ezzel összemosódik a közönséggel, és Gerarddal. Bár nem hallhatta a zenét, de érezte, egész testében.

Ámulva behunyta a szemeit, nem volt szüksége arra sem, hogy lásson. Leült a földre, hogy még nagyobb területen érintkezhessen a remegő  talajjal, ami egyenesen belé közvetítette a hangokat. Hátát a falnak támasztotta, és mosolyogott.

Érezte, hogy vége van. Számára minden elcsendesült, bár a közönség tombolt, és teli torokból kiáltozott. Heidi még mindig nem nyitotta ki a szemeit. Annyira intenzív élmény volt!

Arra riadt, hogy Gerard a vállát fogja, és kétségbeesette kérdezgeti. Nem látta a szavakat az ajkain, az egész világ homályossá vált. Észre sem vette, hogy sír.

Hirtelen állt fel, és átölelte Gerardot. A fiú visszaölelte, és aggódva simogatta a hátát. Nem értette, de félt, hogy megbántotta a lányt, ezt nem akarta.

- Köszönöm. – Heidi szokásos halkan beszélt, úgyhogy Gerard csak sejthette a közvetlenül fülé súgott szót.

A lány még mindig nem engedte el, így nem tudott felelni. Végül elhúzódott, és ajkait Gerard szájára szorította. Úgy érezte, hogy bár számtalanszor csókolóztak már, és adták a testüket egymásnak az elmúlt másfél hónap során, most először érintette meg Gerardot igazán. Most először, és korántsem utoljára.

Fél év után Heidi lassanként mégis eltávolodott a bandától. Egyre sűrűbben nyíló kiállításai helyhez kötötték őt, és nem tudott tovább velük utazni... Addigra pedig már mindannyian fájlalták a hiányát, még Frank is.

Mégis, ő, és Gerard soha sem felejtkeztek el egymásról, és amint lehetőségük akadt, utaztak is a másikhoz. És boldogság volt mindkettejüknek az idő, akármilyen rövid is legyen, amit egymás mellett tölthettek.