Hello, Doktor!

A legelső Doctor Who-s fanficem... Versenyre írtam, ebből adódóan a sztoriban szerepelnie kell a panír szónak. Semmi figyelmeztetés nem jár hozzá, ez egy röpke, aranyos fic a Tizenegyedik Doktorral.

Hello, Doktor!



Fogalma sem volt arról, hogy hol van, arról nem is beszélve, hogyan került oda. Azt tudta, hogy a körülötte mozgó élőlények hasonlítanak az ő fajtájára, bár ebből még korai lett volna akármilyen következtetést levonni. Abban viszont biztos lehetett, hogy meglehetősen fejletlen bolygón sikerült landolnia, ugyanis nem keltett kimondottan nagy feltűnést, amikor a hajója egy kevéssé frekventált, füves-erdős területre zuhant. Persze az álcázó-berendezésnek is sok köze lehetett ehhez, de gyanítható, hogy megfelelő technikával rendelkező planétán nem csak valami fényes hullócsillag, meg pár órányi felhőszakadás lenne észrevehető belőle. Mondjuk ezt nem tudhatta - az űrhajó álcázásához éppen annyira nem értett, mint ahhoz, hogyan kell vezetni, amikor ellopta.
Arról persze nem tudhatott, hogy a Torchwood 3 néhány makacs érzékelője azonnal jelezni kezdte, hogy valami nem stimmel, amint belépett a légtérbe. Igaz, még ők is igencsak messze jártak arról, hogy meghatározzák a földönkívüli tevékenység mibenlétét, és helyét, de rajta voltak az ügyön.
Az eső kimondottan kellemes volt, nem mérgező, nem hupililia, és még csak nem is kátrányszagú, viszont lemosta róla a földetérés szokványos mocskát, és a fejéből csordogáló vér tetemes részét, ahhoz azonban már kevés volt, hogy az esernyő mögé búvó, meg kapucniba csomagolt egynéhány járókelő ne foglalkozzék a jelenlétével. Ő maga még nem is keltett volna túl nagy feltűnést, ám nemrégiben hozzácsapódott társa, a twingleai igen, a maga kissé majomra hajazó testfelépítésével, sötétbarna, rücskös, egyértelműen panírra emlékeztető bőrével, meg az erősen kutyaszerű fejszerkezetével. Bár a környező vidék kimondottan unalmasnak tetszett, főként abból kiindulva, hogy pár furcsa pillantásnál többre nem is méltatták, azért mégiscsak vidám volt. Elvégre csak nemrég élt túl egy csúnya zuhanást, és az ilyesmi jó időre megdobja az ember kedélyállapotát. Persze azért jó lett volna meghúzódni valahol, amíg ki nem derül, hogy mi lesz, ám volt valami, ami nem hagyta őt nyugodni. Egy megérzés, valamilyen sürgetés, ami egy bizonyos irányba terelte, sőt, vonzotta. Jobban, mint hogy az Új-új-új-új-Guineai mágneshegyek a környező folyók mélyén halmozódó vasszilánkokat, rossz idő esetén gyönyörű, bár az egészségre meglehetősen káros látványt nyújtva.
Szóval a természet rég tapasztalt szeszélyét élvezve közelítette meg a belvárost, időnként semmitmondó telepatikus kommunikációba elegyedve társával, míg célhoz nem ért. Szokványos jókedve enyhe csalódottságba csapott át, amikor tudatosult benne, hogy egy jellegtelen, ócska kék dobozhoz igyekezett annyira. Sebaj, gondolta aztán, benézni sose árthat, már csak az eső miatt sem, bár nem lesznek odabent valami tágasan. De hiába ráncigálta az ajtót, az csak nem akart nyílni. Pedig valami oka csak kellett legyen, hogy idejött! A megérzései még sosem csapták be! Megfordult, és egykedvűen támaszkodott a kékre mázolt fa ajtónak.
- Hát ez van, Wobly! - mondta a társának, és meglapogatta a fejét. Na ja, néha még mindig nem tudta, hogy barátnak, vagy háziállatnak tekintse, de úgy tűnt, a másiknak ez mindegy is.
A twingleai, telepatikus receptoraival azonnal érzékelte a lány hangulatát, és fel is vette, így, népének szokása szerint, csalódottan csettingetni kezdett az ujjaival. Erre a lány, már csak udvariasságból is, maga is csettintett egyet. Na, több se kellett, az ajtó azonnal kivágódott mögötte, ő meg hátraesett, egyenesen be a TARDISba.
A lány csodálkozás helyett inkább csodálattal pattant fel, éhes szemeivel körbepásztázva a helyiséget.
- Nem semmi! Gyere csak be, Wobly! Belül sokkal nagyobb!
Nem kellett sok nógatás, hamarosan mindketten odabent voltak, és izgatottan csodálták a látványt, miközben a lány szinte öntudatlanul simogatta ujjbegyeivel a panelt, míg ki nem szúrt egy kéken vibráló gombot.
- Te is arra gondolsz, amire én? - kérdezte feleslegesen. Wobly, természetéből fakadóan szinte mindig ugyanarra gondolt, mint ő.
- Nem kéne - mondta magának, aztán megnyomta a gombot.
Majd közvetlenül utána véletlenszerűen még egy párat, majd kapaszkodott.

*

- Mi? - fakadt ki a Doktor. - MI?
Hirtelen idegességében a hajába markolt, és nekiállt fel-alá rohangászni a TARDIS hűlt helyén.
- Hol van a TARDISom??
Jack Harkness kapitány korántsem tűnt olyan izgatottnak, mint a Doktor, de azért rögtön eltűnt a vigyora, és megjelentek a ráncok a két szemöldöke között.
- A te kezed van ebben a dologban!? – kérdezte a Doktor, és körülbelül két másodperc múlva már Jack gallérját markolta, bár még mindig inkább csak idegesen, semmint dühösen.
- Eszembe se jutna! - vágta rá rögtön Jack, miközben azért nem igyekezett annyira elhúzódni a Doktortól. Végülis abban a pillanatban alig pár centiméter választotta el őket egymástól, és ez az új teste... hát nagyon jóképű volt. Úgy értve, még jobb, mint az előző kettő, akivel volt szerencséje találkozni.
Különös módon ebben az új testben a Doktor is szeretett közel lenni Jackhez (nem hiába teáztak együtt (legalábbis a Doktor teázott)), miközben a TARDIS a cardiffi hasadék energiáival töltekezett. Új test, új tulajdonságok. Timelordként az élet sosem unalmas.
- Miért kellett idejönnöm! - bökte ki végül a Doktor, ellökve magától Jacket. - Na, merre is van az a Torchwood központ? Utálom ezt mondani, de hátha tudsz segíteni.
- Vigyelek fel magamhoz? - kérdezte Jack felvont szemöldökkel, újra vigyorogva.
- Ohh ne kezd!
Akárhogy is, Jack természetesen örömmel kezdte terelgetni a Doktort a megfelelő irányba, ám útjukat pár lépés után félbeszakította egy nagyon is jól ismert zaj - mégpedig a TARDIS érkezésének fülbemászó hangja. A Doktor idült arckifejezéssel rögvest a hang irányába fordult, így láthatta szeretett útieszközének bizonytalan materializálódását. Azonnal elé is tántorodott, és lényegében megölelte a kis kék fülkét, ami annyit jelentett neki.
- Hello szexi! - köszöntötte őszinte örömmel. - Hát te merre csavarogtál?
A kérdésére hamar válasz is érkezett, ugyanis a TARDIS ajtaja kivágódott, és némi füsttel egyetemben, egy hosszú, fekete hajú lány botladozott ki belőle, hogy aztán erőteljesen köhécselve elterüljön a földön.
Míg a Doktor azzal volt elfoglalva, hogy bekukkantson a TARDISába, és megtudja, miféle károk keletkeztek, Jack volt olyan kedves, hogy az utasával is törődjön.
- Oh, hello - köszöntötte, amint a lány köhögése lecsillapodott, és kinyitotta a szemeit. - Jack Harkness kapitány, és te?
- Jenny - felelte a lány a legbűbájosabb mosollyal, amit csak helyzetéből adódóan képes volt produkálni.
Mire két lábra kecmergett, már a Doktor is mellette állt, a hátára akaszkodott Woblyval, aki teli pofával vigyorgott - noha hogyha az ember nem ismeri a twingleaikat, azt hiszi, ilyenkor épp halálos támadásra készül.
- Mi? - kérdezte minden udvariassági formulákról megfeledkezve a Doktor. - Te mégis mit csináltál a TARDISommal??
- Ó én csak... - kezdte Jenny minden különösebb fennakadás nélkül. - véletlenül összefutottam a Sontarikkal, és valahogy hozzám került az egyik... Na de mindegy. Hello, Doktor!
- De hogyan... Honnan szereztél egyáltalán kulcsot? - folytatta a Doktor igen egysíkú gondolkozásról téve tanúbizonyságot.
- Milyen kulcsot? Én csak csettintettem...
- Az nem létezik. Csak egy Timelord tud bejutni egyetlen csettintéssel, kizárólag egy Timelord, és te nem vagy Timelord, nyilvánvalóan nem vagy, hiszen én vagyok az utolsó Timelord, tehát nem lehetsz...
Jenny karba tette a kezét, és felemelt szemöldökkel méregette a Doktort, amíg az valahogy végigdarálta véget nem érő, értelmetlen monológját.
- Nem ismersz fel, nem is csoda... Új arc! Csak úgy, mint neked. Bár, hogy őszinte legyek, az előző jobban tetszett. Jó a hajad, attól függetlenül. Meg a csokornyakkendő.
- Mi? - tért vissza a Doktor az előző kommunikációs sémájára, de közben egyik keze már a zsebében kutakodott, hogy a mérhetetlenül sok lim-lom közül előhalássza a sztetoszkópját.
Jenny unott arckifejezéssel hagyta, hadd játssza vele a doktorosdit.
- Két szív - mondta végül döbbent arckifejezéssel.
- Csakhogy végre leesett! Szia, apa!



6 megjegyzés:

  1. OMG!!!!
    Ez a fanfic... Imádtam. Ahogy Jack kacérkodott a Doctor-ral, s a végén a csattanó...
    Puszi, Mese :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Juj! Köszönöm. :3 Mindig is sajnáltam, hogy a Tizenegyeske nem találkozott Jackkel, azt pedig még jobban, hogy Jennyt nem hozták vissza legalább egy epizód erejéig. Bár az utóbbi még megtörténhet, én reménykedek.
      Örülök, hogy erre jártál, és még hagytál is kommentet! ;)

      Törlés
    2. Nincs mit. És fogok még olvasni, és kommentelni is, ígérem.
      Egyébként a blogomon fanfiction novellaíró versenyt csinálok, s Doctor Who-s novellákat is várok. Itt a verseny linkje, ha esetleg érdekelne:
      http://letezzvelunk.blogspot.hu/2014/11/ujabb-novellairo-verseny.html

      Törlés
    3. Igen, már láttam igazából, de így, hogy nincs semmi kritérium, nem tudok csak úgy nekiállni valaminek, nem vagyok eléggé benne a Doctor Who-ban jelenleg. Meg általában azért nem szoktam ilyen versenyekre jelentkezni (főleg ha a legtöbb szavazatot kapott mű nyer. nem szeretem, az nyer, akinek a legtöbb ismerőse van, és az nem én leszek)

      Törlés
  2. És egyébként én is szeretném, ha Jenny valamikor visszatérne, mégha másik testben is. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem olyan nagy az univerzum, hogy örökké elkerüljék egymást. XD

      Törlés