Ruby rosszkedvűen, mindenféle cél nélkül sétált a főút
mentén, mit sem törődve a mellette veszélyesen közel elszáguldó autókkal. Jelen
helyzetében a világon senki nem nézte volna démonnak, de hát ő nem is volt
átlagos démon, annyi bizonyos. Sőt, igazából azt sem tudta, hogy démon-e még
egyáltalán.
Lehet hinni a kegyelemben?
Castiel kirángatta Deant pokolból, Deant, aki bár önként
vállalta a kárhozatot, hogy megmentse az öccsét, de odalent a legkegyetlenebb
fajta gonosszá vált, sőt, ami azt illeti, majdnem démonná. Az angyalok
alászálltak, és megváltották őt.
Mennyiben más ez az útszéli, magányosan menetelő lány? Miért
nem nyerhet ő is megbocsáttatást? Pedig vágyott rá, csak mostanában kezdte
beismerni magának.
Végtelenül hosszú út állt mögötte, teli tévedésekkel,
hibákkal, és bűnökkel. Nem hiába mondják, hogy a pokolba vezető út is jó
szándékkal van kövezve... még ha senki sem hiszi is el, ő tényleg jót akart.
Tényleg hitte, hogy Sam megmentheti a világot, hogy Lilith halálával ez az
egész véget ér, és Lucifer nem tud kiszabadulni. Miért akarná bárki, hogy világ
pokollá változzon? A pokol...szóval a pokol az a pokol, és még a démonok is
örülnek, ha kiszabadulhatnak onnan.
Ruby nem volt jó, gonosz volt, természetesen. Magasról tett
az emberekre, mit érdekelte őt, ha kínhalált is halnak! Neki ugyan semmi köze
nincs az egészhez. Mondjuk ez nem igaz egészen... Volt egy ember, aki számított
neki, mégpedig nagyon is, természetesen Sam Winchester. Igen bonyolult
viszonyban álltak, a vérivás, meg minden miatt, és bár az elején tényleg csak
fárasztotta a folyamatos rinyálásval Dean miatt, de aztán valahogy mégis közel
került hozzá. És itt most nem csak arról van szó, hogy szexeltek, az csak szex
volt, igen jó szex, de hát csak szex, és az még nem jelent semmit. De Rubyt
komolyan érdekelni kezdte, hogy mi van a sráccal, azon túlmenően is, hogy meg
tudja-e menteni a világot, vagy sem. Sam pedig mindig megakadályozta Deant,
amikor meg akarta ölni a „démon szukát”, és már ez is sokkal több, mint amire
számítani lehetett.
Persze nem szerették egymást, még csak nem is kedvelték,
csupán függtek egymástól, és itt most nem okvetlen a démonvérre gondolok. Túl
sok időt töltöttek együtt, és túl sok közös titkuk volt, így hát szinte
törvényszerűen egymásba bonyolódnak. Egy démon részéről persze meglepő, de hát
ő sosem volt épp egyszerű, emlékezett még az életére... Nem volt jó ember, sőt,
kifejezetten rossz ember volt, egy igazi boszorkány, aki örömét lelte mások
kínzásában, de még emlékezett más dolgokra is, jobb dolgokra... amik most épp
nem jutottak eszébe. De ott voltak valahol mélyen. Mindegy is.
A lényeg az, hogy súlyosan elbukott, Sammel együtt,
végzeteset tévedtek, és Lucifer kiszabadult cellájából. Talán Isten megmentette
a Winchester-testvéreket, de Rubyt nem volt aki megmentse, így hát meg kellett
állnia Luciferrel szemben, a szemébe nézni, és azt mondani neki: „Ó, igen,
sikerült. Segítettelek kihozni a pokolból.” Mi más módja lett volna a
túlélésre?
És ezzel a sztorinak vége is lehetne, de mégsincs, hiszen ez
a lány mégis szomorúan sétált a főút mentén, mit sem törődve a mellette vágtázó
kocsikkal, mindenféle cél nélkül.
Aztán egyszer csak gondolt egyet, felemelte a fejét,
eltökélten nézett fel, és gyorsabbra vette a lépteit.
Lassan mormolta az orra elé a latin szöveget, míg az
asztalon előtte fekvő térkép lángra nem lobbant, és majdnem teljes egészében a
tűz martalékává nem lett, egyetlen apró részt kivéve, ami teljesen sértetlenül
maradt.
- Hiszen itt van, ebben a városban – mondta csodálkozva
Ruby. Ha nem volna démon, azt gondolta volna, ez isteni jel, így viszont legyen
csak mázli.
Eszébe jutott, hogy meg kéne szállnia egy másik testet, hogy
amikor meglátják, ne legyen első dolguk kést vágni a mellkasa kellős közepére,
de Sam miatt egy lakatlan testet kéne találnia, és azért azt nem olyan egyszerű
így hirtelen. Úgy döntött, inkább marad, és óvatosan közelíti meg a helyet,
amit a térkép kidobott neki.
Természetesen egy motelszoba volt, ezúttal egy kissé kevésbé
lepukkant fajtából, de egyébként ugyanolyan, mint a többi, jellegtelen,
lélektelen doboz. Ruby úgy tervezte, hogy előbb körbenéz, kideríti, hogy melyik
szobában laknak a fiúk, aztán, miután bebiztosította magát, megjelenik náluk,
de aztán nem így alakult. Megzavarta a terveit egy elég erős ütés, ami hátulról
a tarkóját érte, és azonnal elájult tőle.
Arra ébredt, hogy egy székhez van kötözve, olyan szorosan,
hogy meg sem tud mozdulni, és egy csinos kis démoncsapda van köré pingálva a
padlóra.
- Ruby! – hallotta meg Sam hangját maga mellett. Az ifjabbik
Winchester ádáz tekintettel méregette a démonlányt. – Minek köszönhetem a
látogatásod?
- Csak épp erre jártam – köpte neki gúnyosan Ruby.
- Ennél azért kicsit okosabbnak képzeltelek! Megjelensz itt
ebben a testben? Mégis mit gondoltál?
- Bírom ezt a testet – felelte nyugodtan a lány -, és ha jól
emlékszem, eléggé tetszett neked is.
Sam szó nélkül felállt, odasétált a lányhoz, és behúzott
neki egy jó nagyot. Ruby egykedvűen a padlóra köpte vérét.
- Ez már régóta esedékes volt – mondta nyugodt hangon Sam,
de a tekintete őrült dühösen lángolt. A lány felnézett rá, annyira megvetően,
ahogy csak tudott, és a férfi ettől kiborult, tiszta erejéből bemosott neki még
egy párat.
- Kitomboltad magad, kistigris? – Sam leállt végre.
- Azt ne hidd – morogta fenyegetően.
- Így helybenhagyni egy lekötözött, tehetetlen nőt? Újabban
nem vagy egy úriember.
- Te meg nem vagy nő. Egy mocskos, rohadék démon vagy,
fajtád igazi díszpéldánya! Szuka.
- Még a végén elpirulok. Látom, átvetted a bátyád szolid
természetét.
- Deannek mindenben igaza volt, hagynom kellett volna, hogy
már az első alkalommal megöljön! Manipulatív, rohadt kis kurva! Hogy lehettem
annyira ostoba, hogy bedőltem neked? Rávettél, hogy szabadítsam rá a földre
Lucifert!
- Jó dolog másra kenni, mi? – kérdezte hidegen Ruby.
- Tök mindegy. A pokol legmélyére foglak visszaküldeni, de
először is, áruld el szépen, hogy mi a faszt keresel itt!
- Hát, egy kibaszott nagy faszt – mondta a lány, és addig
fikszírozta Samet, amíg le nem esett neki az ócska poén.
- Oké, szívi – mondta erre nyugodtan. – Felőlem így is
játszhatunk. – Ezzel felállt, pár méterrel hátrébb sétált, és megjelent egy
nagy vödörnyi vízzel.
- Na mi van, Sammy – mondta Ruby gúnyosan, leplezve ijedtségét,
és ha dacból is, de akkor is folytatta – Akaraterővel már nem megy? Csak egy
csók, igazán, és nem lesz vele gond. – Ezzel kihívóan lenyalta a szája széléről
a saját vérét.
Samnek csak épphogy megrándult az egyik szemöldöke, aztán
meglendítette a vödröt, és alaposan képen locsolta tartalmával a lekötözött
lányt. Az már felkészült az iszonyú fájdalomra, ahogy a szentelt víz folyékony
tűzként végigcsorog az arcán és a felsőtestén, de aztán nem történt semmi. Erre
csodálkozva, és egyben megkönnyebbülten nézett fel Samre, aki ellenben csak
simán csodálkozva nézett vissza rá.
- Kösz, de ma már fürödtem – véleményezte a dolgot.
- Mi a franc, ezt meg hogy csináltad? – mondta enyhén
döbbenten, aztán villámgyorsan túlesett rajta, és vállat vont. – Oké, biztos
elkúrtam valamit, de mindegy – folytatta még mindig értetlenkedve. Ő ugyebár
nem szokta elrontani az ilyen dolgokat.
- És ehhez mit szólsz? - Ezzel előhúzta az övéből a
démonkést, amit valamikor még magától Rubytól kapott. - Talán nem hat rád a
szentelt víz, most, hogy Lucifer ribanca lettél, de ezzel még
megpróbálkozhatunk.
- Nem én vagyok Lucifer ribije, porhüvely – közölte gonoszul
Ruby. Még folytatta volna, de akkor Sam megelégelte a dolgot, fogta a kést, és
végighúzta a pengéjét Ruby felkarján, szépen lassan, kiélvezve a helyzetet. A
lány fájdalmasan nyöszörgött fel, ahogy a vére kiserkent, és a padlóra
csöpögött. Azonban a jól ismert, démonokhoz illő narancssárgás fény nem járta
át a testét, még csak a mély sebhelyet sem, nem jelezte, hogy a lány
természetfeletti része is megsínylette volna a dolgot.
- Ez érdekes – mondta őszintén zavarodottan Sam.
- Igazán baromi érdekes – szívta a fogát a lány - És amúgy
felesleges, egyébként is azért jöttem, hogy beszéljek veled.
- Lökjed.
- Esetleg kioldozhatnál előtte... Kicsit viszket az orrom,
jól esne megvakarni – mondta reménykedve Ruby.
- Nem vakargattam még neked eleget? – felelte fenyegetően a
férfi, és szolidan megropogtatta az ujjait.
- Na jó – kezdte a lány, aztán le is akadt mondandójával.
Alapból is eléggé hihetetlenül hangzott volna, amit mondani akart, jelen
helyzetében pedig még inkább, de nem volt B terve, így hát úgy döntött, hogy
elmondja az igazat, bármily megalázó is az. Végülis minden mindegy amúgy is. –
Csak azt akartam, hogy tudd, engem is átbasztak... én komolyan... nem tudtam,
hogy Lilith halálával megtörik az utolsó pecsét...
- A vége felé nekem nagyon nem úgy tűnt! – felelte idegesen
Sam.
- Gondolkozz, barom. Ha nem játszom be a rosszfiú szerepét
Lucifernél, már rég halott lennék, nem vágod?
- Ó, de sokat veszített volna vele a világ.
- Nyald ki, te faszfej. Ja bocs, már emlékszem, az is megvolt!
- Muszáj felhozni a dolgot? Mindjárt idehányok.
- Én is – tette hozzá Dean, majd becsukta maga mögött az
ajtót.
- Csakhogy itt vagy – sóhajtotta Sam a bátyjára nézve.
- Nem bírsz egyedül a kiscsajjal?
- Neked is üdv, Dean – szólt közbe Ruby gúnyosan. Dean szeme
őrült dühösen megvillant, aztán az öccséhez sietett, kikapta a kezéből a
démonkést, és Ruby nyakához szorította.
- Egy jó okot mondj, hogy ne öljelek meg itt és most –
kiabálta fenyegetően.
- Például, mert nem tudsz megölni azzal a bicskával? –
blöffölte szemrebbenés nélkül a lány.
- Azért egy próbát megér – mondta Dean, és már mozdult is,
hogy elvágja a démon a torkát, de a testvére gyorsan hozzá lépett, és
megállította a kezét.
- Várj!
- Most mi van? Ne mondd, hogy megint véded a ribancodat,
azok után? Ennyire nem lehetett jó az ágyban!
- Nem is. De itt valami nagyon nem stimmel, Dean!
- Mégis mi? Engem rohadtul nem érdekel, megölöm ezt a kis
szukát végre! – Sam nekiállt helytelenítően nézni, olyan hosszan, hogy végül
Dean idegesen sóhajtott egyet, és leeresztette a kést. – Oké, Ruby, te mocskos
szajha, áruld el őszintén, mit akarsz itt? Miért nem húztad el a büdös picsádat
a lehető legmesszebb tőlünk? Az ördög küldött, hogy csábítsd el neki Sammyt,
mi?
- Valójában semmi közöm nincsen Luciferhez – mondta nyugodt
hangon Ruby.
- És azt várod, hogy ezt el is higgyük??
- Ugyan már! Gondolod, hogy így jelenek meg nálatok, ha
hátsó szándékaim vannak? Reméltem, hogy esetleg normális emberek módjára
kommunikálhatunk, mielőtt őrült mód nekem estek.
- Ruby, csak mondom, te még mindig nem vagy ember – vetette
közbe Sam.
- Az mindegy.
- Nekünk nem annyira mindegy – vágott közbe Dean.
- Dean, szerintem beszélnünk kéne – vetette közbe Sam.
- Mondjad.
- Úgy értem, négyszemközt – pillantott az ifjabb Winchester a
lekötözött démonra.
- Ókéé! – sóhajtotta Dean, aztán hagyta magát elráncigálni a
szomszéd szobába.
- Hívjuk fel Castielt – mondta neki Sammy aggódva.
- Uhh, tényleg, az izgis lenne! Minek?? Bevenni harmadiknak?
- Ne idétlenkedj, Dean.
- Tényleg nem értelek, öcskös. Emlékszel még, hogy ez a
cafka vett rá arra, hogy elhozd a világvégét?
- Nehéz lenne elfelejteni! De mégis, most nem fog rajta a
szentelt a víz, meg a démonkés, ennyi hatalmat csak nem kaphatott Lucifertől!
Nem tudom, van valami furcsa megérzésem ezzel kapcsolatban.
- Megérzésed, mint a régi szép időkben? – piszkálta Dean az
öccsét.
- Nem a látnoki típusú, csak a normál emberi.
- Persze, valaki olyané, aki simán hagyta, hogy behálózza
egy démon, és hónapokon keresztül kefélte.
- Nem csak arról van szó, hogy lefeküdtem vele! Ehh. Légy
szíves, ez most komoly.
- Jó, nyertél – adta meg magát Dean, és színpadiasan
felemelte a kezeit. – A te csajod, azt csinálsz, amit akarsz. De akkor minek
hívtál egyáltalán? Mindegy, inkább járok egyet, félek, ha még sokáig egy
légtérben kell tartózkodnom azzal a picsával, nem állok jót magamért.
Ezzel Dean látványosan elvonult, és bevágta maga után az
ajtót. Sam nagyot sóhajtva nézett utána, sejtette, hogy ez most mennyire
rosszul eshetett a bátyjának, egy kicsit úgy tűnt a helyzet, mintha megint egy
démont választott volna helyette. De akkor sem hagyhatta, hogy Dean csak úgy
kinyírja Rubyt, mert nagyon biztosan érezte, hogy itt valami furcsaság van,
attól a pillanattól kezdve, amikor először megpillantotta hátulról az eltéveszthetetlen
sötétbarna fürtöket. De nem sokáig bánkódott a testvére után, inkább elővette a
telefonját, és tárcsázta Cas számát. Sokáig csöngött ki a mobil, Sam már várta,
hogy mikor szólal meg az idétlen üzenetrögzítő, amikor az angyal mégis
felvette.
- Igen – szólt bele egyszerűen.
- Castiel – mondta Sam köszönés gyanánt. – Ráérsz most?
Szükségünk lenne rád.
- Rátok mindig ráérek – felelte őszintén Cas. – Hol vagytok?
- Pennsylvania, Lewiston, a Willow motelban.
- Hello Sam – hallatszódott már az angyal mély hangja Sam
háta mögött. Amikor hátranézett azt látta, hogy az angyal csurom vizes, a jól
megszokott ballonkabátjáról is csöpög a víz a koszos szőnyegre.
- Ehm, ugye nem a zuhany alól rángattalak ki? – mérte végig
Sam az angyalt.
- Éppen Európában kerestem Istent. Esett az eső.
- És jutottál valamire?
- Nem. Miért hívtál?
- Azért mert... szóval lenne itt valami, vagy inkább valaki.
- Ki az?
- Na ez az, amiben én sem vagyok biztos. Le tudnád csekkolni
az angyali erőddel? Csak arra kérlek, ne akard megölni az első mozdulatoddal,
mint Dean.
- Miért akarnék ilyet tenni?
- Hát... na, csak gyere.
Ezzel átvonult a szomszéd szobába, Castiellel a nyomában. Ott
még mindig ugyanabban a pozícióban ült a székhez kötözve, mint Ruby, és
idegesen nézegetett a belépőkre.
- Á, itt az angyal is! Teljes a felhozatal! – mondta
gúnyosan, de tagadhatatlanul félelemmel a hangjában. Hát igen, a démonok nem
nagyon szeretik az angyalokat, főként, mert ez fordítva is igaz. Egy angyal és
egy démon egy helyiségben, ebből eddig mindig csak katasztrófa származott. És
persze mindig a démon szívta meg.
- Ruby – mondta Cas enyhe csodálkozással a hangjában. A lány
tiszta, barna szemekkel tekintett az angyal felé.
- Minek hívtad őt ide? – kérdezte Ruby dühösen Sam felé
fordulva. – Miért nem nyírtál ki te magad? Vagy bíztad a csodálatos bátyádra a
dolgot? Nem akartam volna, hogy közöm legyen egy kibaszott angyalhoz. A
picsába, a rohadt picsába!
Csak úgy ömlöttek a válogatott szitokszavak a démon
szájából, Sam megfejthetetlen tekintettel nézte őt, Castiel viszont nagyon is
döbbenten. Nem törődve a lány verbális tiltakozásával nyugodtan odasétált
hozzá, és közvetlen közelről az arcába nézett. Ruby erre elhallgatott, és
megszeppenten nézett vissza, talán mert ekkor már túlságosan megrémült ahhoz,
hogy bármit is csináljon.
- Különös – mondta az angyal.
- Mi a különös? – kérdezte kíváncsian Sam.
- Biztos, hogy ez Ruby?
- Igen, biztos, hogy Ruby vagyok – felelte erre szemtelenül
a lány, amikor végre újra megtalálta a hangját.
- Valamit megnézek – mondta Cas, és kioldotta a kabátja
ujját, majd elkezdte felgyűrni. – Ez eléggé fájdalmas lesz.
Ezzel szép lassan Ruby mellkasa felé közelítette a kezét, de
nem állt meg, amikor a test ellenállásába ütközött, tovább nyomakodott, egyre
beljebb, áthatolt a lány bőrén, és mélyen a húsába hatolt. Ruby erre kontrolálatlanul
sikoltozni kezdett, és folyni kezdtek a könnyei a fájdalomtól. Samet nem
mondhatni, hogy meghatotta volna a dolog, de azért elfordította róla a
tekintetét, akármennyire is gyűlölte a lányt, nem volt szíve nézni a
szenvedését. Hosszú percekig tartott a dolog, aztán Cas kihúzta karját a lány
mellkasából, mire üvöltése vontatott nyöszörgéssé finomodott, magába rogyott,
aztán elájult. Sam kérdőn nézett Castielre.
- Ez nem egy démon, Sam. Ember.
- Mi? – kérdezett vissza hitetlenül.
- Lelke van. Nincs afelől kétségem, hogy ő Ruby, de ember.
- Komolyan mondod? Hogyan lehetséges ez? – Sam még mindig
nem akart hinni a fülének és az angyalnak. – Biztos vagy benne?
- Teljesen biztos, megtaláltam a lelkét. Sértetlen, és
teljesen az övé.
- Ennek nincs semmi értelme. Miért adta volna vissza Lucifer
a lelkét? Mi ebben a logika?
- Nem tudom.
- És főleg, most mit csináljunk? – Sam kétségekkel telve
túrt a hajába, és vakargatta hátul a fejét.
- Hol van Dean? – kérdezte Cas körbenézve a szobában.
- Elrohant valahova az előbb. Nagyon nem bírja Rubyt, amit
meg is tudok érteni... én se bírom. De most kiderült, hogy ember... Nem
ölhetjük csak úgy meg, akármit is csinált a múltban. – Sam nagyot sóhajtott. –
Na mindegy, erről Deannek is tudnia kell. – Ezzel előszedte a mobilját.
- Na hogy sikerült az édes hármas? – vette fel ezzel a
telefont az idősebb Winchester.
- Igazam volt – mondta Sam magabiztosan. – Valami tényleg
nagyon nem stimmel Rubyval.
- Talán az, hogy egy büdös ribanc?
- Nem, Dean, vagyis lehet, de most nem erről van szó. Hanem
hogy ember.
- Mit mondasz? Nem értettem!
- Nem démon, hanem ember, Dean, vágod?
- Asszem most visszamegyek. Negyed óra, és ott vagyok.
Sam kilométereseket sóhajtva vonult vissza a szobába, ahol
Ruby még mindig nem tért magához, haja eltakarta lehajtott fejét, és finoman
csöpögött a vér a földre az arcáról. Castiel egykedvűen megállt az ajtóban, és
nézte az emberré avanzsált démonlányt. Sam befordult a fürdőbe egy
törölközőért, vontatottan felemelte Ruby fejét, és letörölgette róla a vért.
Igazán maga sem tudta, hogy miért teszi, még ezt sem érdemelte meg a lány, de
mégiscsak ember volt, és nem volt szíve így látni őt. Ruby még erre sem ébredt
fel, mozdulatlan pillákkal csuklott vissza a feje, amikor Sam elengedte őt.
Aztán csak leült elé a székre, és szótlanul nézegette hol Rubyt, hol az ajtóban
tétlenül álló Castielt egészen addig, amíg Dean nagy robajjal be nem vágtatott
az ajtót, és oda nem trappolt a testvéréhez. Erre már Ruby is magához tért, és
fájdalmasan hunyorogva nézett ki a fejéből. Hirtelen fogalma sem volt, hogy hol
van, és mi történt vele, de aztán minden az eszébe jutott.
- Uhh, baszd meg, angyalka. Mi közöd van neked a
mennyországhoz? Ez pokolian fájt!
- Bocs – mondta vállvonogatva Castiel.
- Majd mindjárt megsajnállak – szólt gúnyosan Dean.
- Most mi legyen, Dean? – kérdezte közbe anyátlanul Sam.
- Tudod mit? Semmi. Kinyírjuk ezt a dögöt, mielőtt ő nyír ki
minket.
- Nem tehetjük meg, Dean. Sok bűnt elkövettem már életemben,
nem fogom tetézni még egyel.
- Nem kell, Sammy. Te szépen kisétálsz innen, és majd én
elintézem.
- Nem hagyhatom.
- A picsába, Sam, hogy neked is most kell ennyire
lelkiismeretesnek lenned! Őszintén szólva már nagyon-nagyon unom, hogy mindig
annak a ribinek a pártját fogod!
- Kérlek, Dean, ez most más helyzet. Nem ölhetünk meg még
egy embert.
- De ő nem egy ártatlan kislány.
- Akkor sem.
Dean dühösen a levegőbe csapott, és megint kivonult a
szobából. Hallatszódott, ahogy bevágja maga után a fürdő ajtaját, és megereszti
a csapot. Castiel szinte kíváncsian figyelte az eseményeket, nem akart
közbeszólni, még véleményt se nyilvánítani. Ruby szintén kíváncsian és
értetlenül nézett Samre.
- Miről beszéltetek? – kérdezte követelőzve. – Mi történt
velem??
- Én tudjam, Ruby – kiáltott rá kötekedve Sam. – Mi van
veled? Utoljára, mikor találkoztunk, feketébe fordult szemekkel Lucifert
ajnároztad, és most csak így megjelensz itt, és ember vagy?
- Démon vagyok – közölte nyugtalanul a lány. – Honnan
veszed, hogy ne volnék?
- Lelked van - szólt közbe csendesen Castiel. – Ennél
emberebb már nem is lehetnél.
- Az képtelenség – folytatta megint ijedtnek tűnve. – Nem
létezik.
- Ezek a tények, Ruby. Meséld csak el, hogy mi történt veled
az elmúlt fél évben!
- Igazán... semmi – hebegett, és kirázta a haját az arcából.
– Lucifer megakadályozta, hogy a robbanás levigye a fejemet, de azóta nem
láttam, sőt, tulajdonképpen akkor sem...
- A lényegre! – szólt közbe Sam.
- Nincs lényeg. Ezután az összes időmet arra pocsékoltam,
hogy mászkáltam az országban, és nem csináltam semmit.
- És azt várod, hogy ezt el is higgyük?
- Mindegy, hogy elhiszed-e, vagy sem, így volt. Járkáltam az
utcákon, vacak motelekben szálltam meg lopott pénzből, és... néztem az
embereket?
- Aha, nézted őket, mi? Belülről.
- Nem.
- Persze.
- Mindegy.
- Nem értelek, Ruby. Gondolod, ha eljátszod az ártatlant,
azzal megmented az életed?
- Nem akarsz engem megölni, hallottam. Nem fogsz megölni. A
kicsi Sammy nem bántja embertársait, persze elhozza a világvégét, és vele az
emberiség vesztét, de nem bántja az embereket. Naná!
- Ez még változhat – mondta fenyegetően Sam, és felállt.
Ruby fölé magasodott, és ettől az ex-démon rögtön meghunyászokott, és befogta a
száját.
- Minek jöttél ide? – kérdezte megint az ifjabb Winchester.
– És most ne merj hazudni! Miért kerestél meg minket?
Ruby lehajtotta a fejét, így a haja újra eltakarta az arcát.
Most, hogy kiderült számára, hogy ember lett, hirtelen sok mindent megértett,
többek között azt is, hogy miért ilyen gyenge és szánalmas az utóbbi időben,
hogy miért fél ilyen borzasztóan, és miért érez megmagyarázhatatlan, megalázó
dolgokat.
- Miattad – súgta szinte maga elé.
- Ezt nem hallottam – hazudta szemöldökemelgetve Sam.
- Miattad – mondja újra Ruby, és felnézett a férfire. – Nem
kell, hogy elhidd, de így van.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte nagyra tágult szemekkel Sam.
– Nem leszek újra a kiskutyád, vagy a marionettbábúd. Nem kell a véred.
- Tudom – mondta őszintén Ruby, és ebben a pillanatban tényleg
nagyon szánni valónak tűnt, még Sam szemében is. – Eljött Lucifer, mindannyiunk
veszte, az enyém is. Mégis, az utolsó időmet a létezésben a földön császkálva
akartam eltölteni, és még kínozni se volt kedvem az embereket. És közben –
elakadt a szava, aztán erőt vett magán, és mégis tovább mondta. -, rád
gondoltam.
- Rám – mondta vissza gunyorosan Sam.
- Igen.
- Nem veszem ezt be. – Sam, egyik pillanatról a másikra
elfelejtette a közelben álldogáló angyalt, és a fürdőben lévő bátyját is, és
hirtelen olyan közel hajolt Rubyhoz, hogy az megérezte az arcán a forró leheletét.
Onnan súgta a lánynak egészen halkan. – Idejössz gúnyolódni velem? Te
gusztustalan szuka, hányingerem van, ha arra gondolok, mennyire megbíztam
benned, és te csak azért voltál mellettem, hogy kihozzam a pokolból a
főnöködet. Dean halála után te voltál az egyetlen, aki fontos volt nekem...
Nagyon fontos voltál nekem. Még azután is, hogy ő jött visszajött.
Ruby szeme könnybe lábadt, miközben ezeket a szavakat
hallgatta, de természetesen nem hagyta, hogy kigördüljenek, méghogy egy démon
sírva fakadjon, mint egy rossz paródiában. Igen ám, csakhogy ő már nem démon!
Mégse hagyhatta, hogy ilyesmi történjék. Előbb menne vissza újra a pokolba,
ahol a helye is van.
- Te is... – Ruby rekedten búgta vissza Samnek, de az nem
hagyta, hogy végigmondja.
- Nem merd mondani – vágott közbe sebzetten.
Castiel nem zavartatva magát, csodálkozva leste kettejüket
néhány méterről. Nem tudta mire vélni a kettejük közti furcsamód intim
pillanatot, aminek nem érezte, hogy itt helye kéne legyen, mégis
tagadhatatlanul az volt.
Sam pár centit távolabb húzódott, amikor hallotta, hogy a
bátyja kilép a fürdőszobából, és visszaindul a szobába, de még mindig nem vette
le a szemeit a megfogalmazhatatlan lelkiállapotban lévő lányról.
- Rendben, öcskös, talán igazad van – kiáltott bele Dean az
érzelmekkel teli pillanatba. Akkor Sam is kizökkent, visszatért a valóságba, és
újra hidegen méregette Rubyt. – De mégis akkor mit gondoltál, mi legyen? Attól
még, hogy nem démon, simán ledöfhet minket egy késsel álmunkban.
- Én sem bízom benne – mondta jegesen Sam, aztán sóhajtott
egyet magában, a fejét ingatva visszament a székhez, és kihúzta a karfájába
állított démonkést. Ruby halálosan megijedt, amikor látta, hogy Sam közeledik
hozzá, azt hitte, most aztán tényleg itt a vég, de ha már így van, akkor
igyekezett legalább bátran szembenézni vele. Felszegte a fejét, és büszkén
nézett a magas férfira. De az, amint odaért elé, csak egy pillantást vetett rá,
aztán a háta mögé került, és elvágta Ruby kezeit hátrakötő zsinórokat. A lány
csodálkozva húzta az ölébe a kezeit, gyorsan lefejtette róla a kötelek
maradékát, és dörzsölgetni kezdte a sebes bőrt a csuklóján. Aztán gyorsan lehajolt,
és oldozni kezdte a lábait székhez kötöző madzagokat is. Mire végzett, Sam már
előtte állt, és Deannel együtt türelmetlenül nézték őt. Deanen egyértelműen
látszott, hogy azért olyan türelmetlen, mert alig bírja visszafojtani pusztító
haragját. Castiel még mindig a távolból figyelte hármójukat.
Az ex-démon bizonytalanul állt fel, egy pillanatra azt
hitte, hogy gyenge lábai nem tudják megtartani, de aztán rendesen
felegyenesedett, és értetlenül a Winchester testvérekre tekintett. Azok nem
mozdultak, csak vártak valamit. Ruby magában vállat vont, és arra gondolt, ha
már csakugyan ember, akkor ez semmi problémát sem fog okozni, és egyszerűen
átlépte a démoncsapda krétával rajzolt vonalait. Ezek szerint igaz, tényleg
ember lett. Újra.
Sam csak biccentett egyet ezt látva, aztán a testvérére
nézett. Elfojtotta égető érzelmeit, hogy Dean ne lássa meg az arcán, hogy
komolyan mélyen érinti ez az egész, és külső szemlélő számára láthatatlan, néma
kommunikációt folytattak a tekintetükkel.
- Most menj el, Ruby – nézett vissza Sam a barnahajú,
bizonytalan lábakon álló lányra. Az nem mozdult, csak értetlenül nézett egykori
piszkos kis szeretőjére.
- Nem hallottad, tűnés! – kiabált rá ezzel Dean. Ruby csak
összerezzent, és arra gondolt, hogy ha most régi önmaga lenne, akkor hozzávágna
valamit a kefehajú, dühös szikrákat szóró férfihez, lehetőség szerint egy jól
kihegyezett kést, vagy ha mégsem, hát legalább alaposan beszólna neki. De most
nem tett semmi ilyesmit, csak megszégyenülve indult el az ajtó felé. Bizalmatlanul
nézett fel az angyalra, amikor elment mellette, de az nem akadályozta az útját,
elhúzódott előre, és hozzá sem ért.
Amikor kilépett az ajtón mélyet szívott a hűvös, tiszta
levegőből. Hagyták, hogy elmenjen. Sértetlenül, na jó, nagyjából sértetlenül
sétált ki a motelszobájukból, és nem követték őt. Hát ez történt. Tudta,
boldognak kéne érezni magát, hogy megúszta a dolgot, de nem azért jött ide,
hogy megússza... nos, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy miért jött. Talán
azokért a szavakért, amit akkor Sam suttogott az arcába. Fontos voltál nekem.
Szánalmasan lassan vánszorgott végig az utcán, és fogalma
sem volt, hogy mit csináljon most, emberként. Semmi sem érdekelte, ami emberi.
Miket csinált ő előző életében? Úgy értve, a legelsőben, amikor még nem halt
meg. Már nem is emlékezett. Boszorkány voltam, szajkózta folyton, de talán
igazából már nem is emlékezett rá. Semmi célja nem volt, úgyhogy jobbra fordult
az első kereszteződésnél, és rosszkedvűen csak ment előre. Míg nem hirtelen egy
kéz érintését érezte meg a vállán. Ijedten megpördült, és felnézett a mögötte
álló férfire.
- Sammy – Megpróbálta gúnyosan ejteni ki a nevet, mert
tudta, a férfi utálja, hogy bárki is így hívja őt a bátyján kívül, de nem
igazán sikerült, túl gyenge volt a hangja hozzá. – Minek jöttél utánam, mégis
meg akarsz ölni?
- Igaz volt, amikor azt mondtad, hogy emlékszel még arra, amikor
ember voltál? – kérdezte lihegve.
- Igen – mondta egyszerűen a lány.
- Hogy hívtak? – Ruby értetlenül nézett Samre, nem tudta
mire megy ki a játék, és magán is csodálkozott, mert alig emlékezett rá. Nagyon
mélyre vissza kellett nyúlnia emlékei közé, mire valahonnan, egy nagyon
eldugott rejtekből derengeni kezdett neki. A névvel együtt jött az arca is –
keményebb vonásai voltak, mint mostani porhüvelyének, vörösesszőke haja,
mélyzöld szeme, és kábé ugyanolyan magas volt, mint most, de mélyebben zengett
a hangja. Hasonlított az anyjára. Az anyjára, akit megölt, mert tudott jobb
boszorkány lenni, mint ő. Eladta a lelkét, hogy a legjobb boszorkány lehessen.
Azt a lelket, ami – most már érezte – ott lapult remegve valahol a mellkasában.
- Ellwood – mondta vékony hangon. – Ruby Ellwood, ez volt a
nevem.
- Ruby Ellwood – Sam hangja elakadt, mélyen a lány szemeibe
nézett, és nagy sokára fejezte csak be mondatát. – Akárhogy is volt,
megmentetted az életemet. Ezt köszönöm.
Ruby nem felelt semmit, csak bámult vissza a férfi kifejező,
zöld szemeibe, és nem akarta elhinni, amit azok mondtak neki. Észre sem vette,
hogy Sam mikor hajolt le hozzá, csak azt, hogy ajkaik összeértek, és finoman,
lassan csókolóztak. Más volt ez a csók, mint a vérízű, mohó, és szenvedélyes,
amit lopott éjszakáikon váltottak, az ágy felé botladozva. Egészen más volt,
öntudatlan, cseppet sem önző, és érzelmekkel teli. Ruby lehunyta a szemeit, és
teljesen átadta magát Samnek, anélkül, hogy tudta volna, Sam is pontosan
ugyanezt érzi. Aztán valahogy, hosszú idő után, mégis elváltak az ajkaik, még
nem nyitották ki szemeiket, csak kezeik maradtak egymás hajában, és
belélegezték a másik illatát, úsztak a közelségükben. Aztán Sam lassan
elengedte Rubyt, elhúzódott tőle, és mire a lány kinyitotta szemeit, a férfi
arca tűnődőnek, és távolinak tűnt.
- Nem hazudtam neked – mondta rekedten, rémült kismadárként
Ruby. Hol volt most attól a szemtelen, kegyetlen démontól, aki nem is olyan
régen még volt!
- Talán – felelte fájdalommal teli hangon Sam. – De nem
tudok hinni neked. Mindegy is, hogy hiszek-e, vagy sem. Ez utolsó alkalom, hogy
találkozunk.
- Te is fontos vagy nekem – vallotta Ruby megint a
könnyeivel küszködve.
- Soha többé nem akarlak látni – mondta megint Sam, de
egyáltalán nem elutasítóan, sokkal inkább a kiejtett szavakkal ellentétben álló
gyengédséggel. – Megértetted, ugye? Ha még egyszer a közelembe jössz, megöllek.
- Igen – mondta megadóan Ruby, és lehajtotta a fejét, hogy
hosszú haja elrejtse az arcát, mert most már képtelen volt visszatartani a
könnyeit, és csendesen végigcsorogtak rajta.
- Sajnálom – szólt Sam. Azt akarta mondani, hogy szeretlek,
de tudta, felesleges lenne. Ha igaz is, vannak dolgok, amiken nem lehet
változtatni. Persze nem hitte, hogy valaha is viszonzott lehetne a helytelen út
alatt, mohó függésből született, fájdalmas, törékeny szerelme a lány irány – ám
ha mégis, a múltat akkor sem lehet kitörölni. Egyszerűen csak van olyan, amikor
a szerelem nem elég.
Sam hátat fordított, és lassan visszaballagott a
motelszobába, ahol az értetlen Dean várta őt, Ruby pedig könnyeivel küszködve indult
el az utcán, amiről maga sem tudta, hogy hová vezet.
Ez jóóó, hol a többi? *w*
VálaszTörlésKéne legyen? XD
Törlés