Embernek lenni

Nyálas fic, amelyikben Ruby nem gonosz (Mert annyira naiv voltam, hogy egy ideig tényleg hittem neki, azután pedig szerettem volna, ha igazam van).







Ruby rosszkedvűen, mindenféle cél nélkül sétált a főút mentén, mit sem törődve a mellette veszélyesen közel elszáguldó autókkal. Jelen helyzetében a világon senki nem nézte volna démonnak, de hát ő nem is volt átlagos démon, annyi bizonyos. Sőt, igazából azt sem tudta, hogy démon-e még egyáltalán.
Lehet hinni a kegyelemben?
Castiel kirángatta Deant pokolból, Deant, aki bár önként vállalta a kárhozatot, hogy megmentse az öccsét, de odalent a legkegyetlenebb fajta gonosszá vált, sőt, ami azt illeti, majdnem démonná. Az angyalok alászálltak, és megváltották őt.
Mennyiben más ez az útszéli, magányosan menetelő lány? Miért nem nyerhet ő is megbocsáttatást? Pedig vágyott rá, csak mostanában kezdte beismerni magának.
Végtelenül hosszú út állt mögötte, teli tévedésekkel, hibákkal, és bűnökkel. Nem hiába mondják, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kövezve... még ha senki sem hiszi is el, ő tényleg jót akart. Tényleg hitte, hogy Sam megmentheti a világot, hogy Lilith halálával ez az egész véget ér, és Lucifer nem tud kiszabadulni. Miért akarná bárki, hogy világ pokollá változzon? A pokol...szóval a pokol az a pokol, és még a démonok is örülnek, ha kiszabadulhatnak onnan.
Ruby nem volt jó, gonosz volt, természetesen. Magasról tett az emberekre, mit érdekelte őt, ha kínhalált is halnak! Neki ugyan semmi köze nincs az egészhez. Mondjuk ez nem igaz egészen... Volt egy ember, aki számított neki, mégpedig nagyon is, természetesen Sam Winchester. Igen bonyolult viszonyban álltak, a vérivás, meg minden miatt, és bár az elején tényleg csak fárasztotta a folyamatos rinyálásval Dean miatt, de aztán valahogy mégis közel került hozzá. És itt most nem csak arról van szó, hogy szexeltek, az csak szex volt, igen jó szex, de hát csak szex, és az még nem jelent semmit. De Rubyt komolyan érdekelni kezdte, hogy mi van a sráccal, azon túlmenően is, hogy meg tudja-e menteni a világot, vagy sem. Sam pedig mindig megakadályozta Deant, amikor meg akarta ölni a „démon szukát”, és már ez is sokkal több, mint amire számítani lehetett.
Persze nem szerették egymást, még csak nem is kedvelték, csupán függtek egymástól, és itt most nem okvetlen a démonvérre gondolok. Túl sok időt töltöttek együtt, és túl sok közös titkuk volt, így hát szinte törvényszerűen egymásba bonyolódnak. Egy démon részéről persze meglepő, de hát ő sosem volt épp egyszerű, emlékezett még az életére... Nem volt jó ember, sőt, kifejezetten rossz ember volt, egy igazi boszorkány, aki örömét lelte mások kínzásában, de még emlékezett más dolgokra is, jobb dolgokra... amik most épp nem jutottak eszébe. De ott voltak valahol mélyen. Mindegy is.
A lényeg az, hogy súlyosan elbukott, Sammel együtt, végzeteset tévedtek, és Lucifer kiszabadult cellájából. Talán Isten megmentette a Winchester-testvéreket, de Rubyt nem volt aki megmentse, így hát meg kellett állnia Luciferrel szemben, a szemébe nézni, és azt mondani neki: „Ó, igen, sikerült. Segítettelek kihozni a pokolból.” Mi más módja lett volna a túlélésre?
És ezzel a sztorinak vége is lehetne, de mégsincs, hiszen ez a lány mégis szomorúan sétált a főút mentén, mit sem törődve a mellette vágtázó kocsikkal, mindenféle cél nélkül.
Aztán egyszer csak gondolt egyet, felemelte a fejét, eltökélten nézett fel, és gyorsabbra vette a lépteit.

Lassan mormolta az orra elé a latin szöveget, míg az asztalon előtte fekvő térkép lángra nem lobbant, és majdnem teljes egészében a tűz martalékává nem lett, egyetlen apró részt kivéve, ami teljesen sértetlenül maradt.
- Hiszen itt van, ebben a városban – mondta csodálkozva Ruby. Ha nem volna démon, azt gondolta volna, ez isteni jel, így viszont legyen csak mázli.
Eszébe jutott, hogy meg kéne szállnia egy másik testet, hogy amikor meglátják, ne legyen első dolguk kést vágni a mellkasa kellős közepére, de Sam miatt egy lakatlan testet kéne találnia, és azért azt nem olyan egyszerű így hirtelen. Úgy döntött, inkább marad, és óvatosan közelíti meg a helyet, amit a térkép kidobott neki.
Természetesen egy motelszoba volt, ezúttal egy kissé kevésbé lepukkant fajtából, de egyébként ugyanolyan, mint a többi, jellegtelen, lélektelen doboz. Ruby úgy tervezte, hogy előbb körbenéz, kideríti, hogy melyik szobában laknak a fiúk, aztán, miután bebiztosította magát, megjelenik náluk, de aztán nem így alakult. Megzavarta a terveit egy elég erős ütés, ami hátulról a tarkóját érte, és azonnal elájult tőle.
Arra ébredt, hogy egy székhez van kötözve, olyan szorosan, hogy meg sem tud mozdulni, és egy csinos kis démoncsapda van köré pingálva a padlóra.
- Ruby! – hallotta meg Sam hangját maga mellett. Az ifjabbik Winchester ádáz tekintettel méregette a démonlányt. – Minek köszönhetem a látogatásod?
- Csak épp erre jártam – köpte neki gúnyosan Ruby.
- Ennél azért kicsit okosabbnak képzeltelek! Megjelensz itt ebben a testben? Mégis mit gondoltál?
- Bírom ezt a testet – felelte nyugodtan a lány -, és ha jól emlékszem, eléggé tetszett neked is.
Sam szó nélkül felállt, odasétált a lányhoz, és behúzott neki egy jó nagyot. Ruby egykedvűen a padlóra köpte vérét.
- Ez már régóta esedékes volt – mondta nyugodt hangon Sam, de a tekintete őrült dühösen lángolt. A lány felnézett rá, annyira megvetően, ahogy csak tudott, és a férfi ettől kiborult, tiszta erejéből bemosott neki még egy párat.
- Kitomboltad magad, kistigris? – Sam leállt végre.
- Azt ne hidd – morogta fenyegetően.
- Így helybenhagyni egy lekötözött, tehetetlen nőt? Újabban nem vagy egy úriember.
- Te meg nem vagy nő. Egy mocskos, rohadék démon vagy, fajtád igazi díszpéldánya! Szuka.
- Még a végén elpirulok. Látom, átvetted a bátyád szolid természetét.
- Deannek mindenben igaza volt, hagynom kellett volna, hogy már az első alkalommal megöljön! Manipulatív, rohadt kis kurva! Hogy lehettem annyira ostoba, hogy bedőltem neked? Rávettél, hogy szabadítsam rá a földre Lucifert!
- Jó dolog másra kenni, mi? – kérdezte hidegen Ruby.
- Tök mindegy. A pokol legmélyére foglak visszaküldeni, de először is, áruld el szépen, hogy mi a faszt keresel itt!
- Hát, egy kibaszott nagy faszt – mondta a lány, és addig fikszírozta Samet, amíg le nem esett neki az ócska poén.
- Oké, szívi – mondta erre nyugodtan. – Felőlem így is játszhatunk. – Ezzel felállt, pár méterrel hátrébb sétált, és megjelent egy nagy vödörnyi vízzel.
- Na mi van, Sammy – mondta Ruby gúnyosan, leplezve ijedtségét, és ha dacból is, de akkor is folytatta – Akaraterővel már nem megy? Csak egy csók, igazán, és nem lesz vele gond. – Ezzel kihívóan lenyalta a szája széléről a saját vérét.
Samnek csak épphogy megrándult az egyik szemöldöke, aztán meglendítette a vödröt, és alaposan képen locsolta tartalmával a lekötözött lányt. Az már felkészült az iszonyú fájdalomra, ahogy a szentelt víz folyékony tűzként végigcsorog az arcán és a felsőtestén, de aztán nem történt semmi. Erre csodálkozva, és egyben megkönnyebbülten nézett fel Samre, aki ellenben csak simán csodálkozva nézett vissza rá.
- Kösz, de ma már fürödtem – véleményezte a dolgot.
- Mi a franc, ezt meg hogy csináltad? – mondta enyhén döbbenten, aztán villámgyorsan túlesett rajta, és vállat vont. – Oké, biztos elkúrtam valamit, de mindegy – folytatta még mindig értetlenkedve. Ő ugyebár nem szokta elrontani az ilyen dolgokat.
- És ehhez mit szólsz? - Ezzel előhúzta az övéből a démonkést, amit valamikor még magától Rubytól kapott. - Talán nem hat rád a szentelt víz, most, hogy Lucifer ribanca lettél, de ezzel még megpróbálkozhatunk.
- Nem én vagyok Lucifer ribije, porhüvely – közölte gonoszul Ruby. Még folytatta volna, de akkor Sam megelégelte a dolgot, fogta a kést, és végighúzta a pengéjét Ruby felkarján, szépen lassan, kiélvezve a helyzetet. A lány fájdalmasan nyöszörgött fel, ahogy a vére kiserkent, és a padlóra csöpögött. Azonban a jól ismert, démonokhoz illő narancssárgás fény nem járta át a testét, még csak a mély sebhelyet sem, nem jelezte, hogy a lány természetfeletti része is megsínylette volna a dolgot.
- Ez érdekes – mondta őszintén zavarodottan Sam.
- Igazán baromi érdekes – szívta a fogát a lány - És amúgy felesleges, egyébként is azért jöttem, hogy beszéljek veled.
- Lökjed.
- Esetleg kioldozhatnál előtte... Kicsit viszket az orrom, jól esne megvakarni – mondta reménykedve Ruby.
- Nem vakargattam még neked eleget? – felelte fenyegetően a férfi, és szolidan megropogtatta az ujjait.
- Na jó – kezdte a lány, aztán le is akadt mondandójával. Alapból is eléggé hihetetlenül hangzott volna, amit mondani akart, jelen helyzetében pedig még inkább, de nem volt B terve, így hát úgy döntött, hogy elmondja az igazat, bármily megalázó is az. Végülis minden mindegy amúgy is. – Csak azt akartam, hogy tudd, engem is átbasztak... én komolyan... nem tudtam, hogy Lilith halálával megtörik az utolsó pecsét...
- A vége felé nekem nagyon nem úgy tűnt! – felelte idegesen Sam.
- Gondolkozz, barom. Ha nem játszom be a rosszfiú szerepét Lucifernél, már rég halott lennék, nem vágod?
- Ó, de sokat veszített volna vele a világ.
- Nyald ki, te faszfej. Ja bocs, már emlékszem, az is megvolt!
- Muszáj felhozni a dolgot? Mindjárt idehányok.
- Én is – tette hozzá Dean, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Csakhogy itt vagy – sóhajtotta Sam a bátyjára nézve.
- Nem bírsz egyedül a kiscsajjal?
- Neked is üdv, Dean – szólt közbe Ruby gúnyosan. Dean szeme őrült dühösen megvillant, aztán az öccséhez sietett, kikapta a kezéből a démonkést, és Ruby nyakához szorította.
- Egy jó okot mondj, hogy ne öljelek meg itt és most – kiabálta fenyegetően.
- Például, mert nem tudsz megölni azzal a bicskával? – blöffölte szemrebbenés nélkül a lány.
- Azért egy próbát megér – mondta Dean, és már mozdult is, hogy elvágja a démon a torkát, de a testvére gyorsan hozzá lépett, és megállította a kezét.
- Várj!
- Most mi van? Ne mondd, hogy megint véded a ribancodat, azok után? Ennyire nem lehetett jó az ágyban!
- Nem is. De itt valami nagyon nem stimmel, Dean!
- Mégis mi? Engem rohadtul nem érdekel, megölöm ezt a kis szukát végre! – Sam nekiállt helytelenítően nézni, olyan hosszan, hogy végül Dean idegesen sóhajtott egyet, és leeresztette a kést. – Oké, Ruby, te mocskos szajha, áruld el őszintén, mit akarsz itt? Miért nem húztad el a büdös picsádat a lehető legmesszebb tőlünk? Az ördög küldött, hogy csábítsd el neki Sammyt, mi?
- Valójában semmi közöm nincsen Luciferhez – mondta nyugodt hangon Ruby.
- És azt várod, hogy ezt el is higgyük??
- Ugyan már! Gondolod, hogy így jelenek meg nálatok, ha hátsó szándékaim vannak? Reméltem, hogy esetleg normális emberek módjára kommunikálhatunk, mielőtt őrült mód nekem estek.
- Ruby, csak mondom, te még mindig nem vagy ember – vetette közbe Sam.
- Az mindegy.
- Nekünk nem annyira mindegy – vágott közbe Dean.
- Dean, szerintem beszélnünk kéne – vetette közbe Sam.
- Mondjad.
- Úgy értem, négyszemközt – pillantott az ifjabb Winchester a lekötözött démonra.
- Ókéé! – sóhajtotta Dean, aztán hagyta magát elráncigálni a szomszéd szobába.
- Hívjuk fel Castielt – mondta neki Sammy aggódva.
- Uhh, tényleg, az izgis lenne! Minek?? Bevenni harmadiknak?
- Ne idétlenkedj, Dean.
- Tényleg nem értelek, öcskös. Emlékszel még, hogy ez a cafka vett rá arra, hogy elhozd a világvégét?
- Nehéz lenne elfelejteni! De mégis, most nem fog rajta a szentelt a víz, meg a démonkés, ennyi hatalmat csak nem kaphatott Lucifertől! Nem tudom, van valami furcsa megérzésem ezzel kapcsolatban.
- Megérzésed, mint a régi szép időkben? – piszkálta Dean az öccsét.
- Nem a látnoki típusú, csak a normál emberi.
- Persze, valaki olyané, aki simán hagyta, hogy behálózza egy démon, és hónapokon keresztül kefélte.
- Nem csak arról van szó, hogy lefeküdtem vele! Ehh. Légy szíves, ez most komoly.
- Jó, nyertél – adta meg magát Dean, és színpadiasan felemelte a kezeit. – A te csajod, azt csinálsz, amit akarsz. De akkor minek hívtál egyáltalán? Mindegy, inkább járok egyet, félek, ha még sokáig egy légtérben kell tartózkodnom azzal a picsával, nem állok jót magamért.
Ezzel Dean látványosan elvonult, és bevágta maga után az ajtót. Sam nagyot sóhajtva nézett utána, sejtette, hogy ez most mennyire rosszul eshetett a bátyjának, egy kicsit úgy tűnt a helyzet, mintha megint egy démont választott volna helyette. De akkor sem hagyhatta, hogy Dean csak úgy kinyírja Rubyt, mert nagyon biztosan érezte, hogy itt valami furcsaság van, attól a pillanattól kezdve, amikor először megpillantotta hátulról az eltéveszthetetlen sötétbarna fürtöket. De nem sokáig bánkódott a testvére után, inkább elővette a telefonját, és tárcsázta Cas számát. Sokáig csöngött ki a mobil, Sam már várta, hogy mikor szólal meg az idétlen üzenetrögzítő, amikor az angyal mégis felvette.
- Igen – szólt bele egyszerűen.
- Castiel – mondta Sam köszönés gyanánt. – Ráérsz most? Szükségünk lenne rád.
- Rátok mindig ráérek – felelte őszintén Cas. – Hol vagytok?
- Pennsylvania, Lewiston, a Willow motelban.
- Hello Sam – hallatszódott már az angyal mély hangja Sam háta mögött. Amikor hátranézett azt látta, hogy az angyal csurom vizes, a jól megszokott ballonkabátjáról is csöpög a víz a koszos szőnyegre.
- Ehm, ugye nem a zuhany alól rángattalak ki? – mérte végig Sam az angyalt.
- Éppen Európában kerestem Istent. Esett az eső.
- És jutottál valamire?
- Nem. Miért hívtál?
- Azért mert... szóval lenne itt valami, vagy inkább valaki.
- Ki az?
- Na ez az, amiben én sem vagyok biztos. Le tudnád csekkolni az angyali erőddel? Csak arra kérlek, ne akard megölni az első mozdulatoddal, mint Dean.
- Miért akarnék ilyet tenni?
- Hát... na, csak gyere.
Ezzel átvonult a szomszéd szobába, Castiellel a nyomában. Ott még mindig ugyanabban a pozícióban ült a székhez kötözve, mint Ruby, és idegesen nézegetett a belépőkre.
- Á, itt az angyal is! Teljes a felhozatal! – mondta gúnyosan, de tagadhatatlanul félelemmel a hangjában. Hát igen, a démonok nem nagyon szeretik az angyalokat, főként, mert ez fordítva is igaz. Egy angyal és egy démon egy helyiségben, ebből eddig mindig csak katasztrófa származott. És persze mindig a démon szívta meg.
- Ruby – mondta Cas enyhe csodálkozással a hangjában. A lány tiszta, barna szemekkel tekintett az angyal felé.
- Minek hívtad őt ide? – kérdezte Ruby dühösen Sam felé fordulva. – Miért nem nyírtál ki te magad? Vagy bíztad a csodálatos bátyádra a dolgot? Nem akartam volna, hogy közöm legyen egy kibaszott angyalhoz. A picsába, a rohadt picsába!
Csak úgy ömlöttek a válogatott szitokszavak a démon szájából, Sam megfejthetetlen tekintettel nézte őt, Castiel viszont nagyon is döbbenten. Nem törődve a lány verbális tiltakozásával nyugodtan odasétált hozzá, és közvetlen közelről az arcába nézett. Ruby erre elhallgatott, és megszeppenten nézett vissza, talán mert ekkor már túlságosan megrémült ahhoz, hogy bármit is csináljon.
- Különös – mondta az angyal.
- Mi a különös? – kérdezte kíváncsian Sam.
- Biztos, hogy ez Ruby?
- Igen, biztos, hogy Ruby vagyok – felelte erre szemtelenül a lány, amikor végre újra megtalálta a hangját.
- Valamit megnézek – mondta Cas, és kioldotta a kabátja ujját, majd elkezdte felgyűrni. – Ez eléggé fájdalmas lesz.
Ezzel szép lassan Ruby mellkasa felé közelítette a kezét, de nem állt meg, amikor a test ellenállásába ütközött, tovább nyomakodott, egyre beljebb, áthatolt a lány bőrén, és mélyen a húsába hatolt. Ruby erre kontrolálatlanul sikoltozni kezdett, és folyni kezdtek a könnyei a fájdalomtól. Samet nem mondhatni, hogy meghatotta volna a dolog, de azért elfordította róla a tekintetét, akármennyire is gyűlölte a lányt, nem volt szíve nézni a szenvedését. Hosszú percekig tartott a dolog, aztán Cas kihúzta karját a lány mellkasából, mire üvöltése vontatott nyöszörgéssé finomodott, magába rogyott, aztán elájult. Sam kérdőn nézett Castielre.
- Ez nem egy démon, Sam. Ember.
- Mi? – kérdezett vissza hitetlenül.
- Lelke van. Nincs afelől kétségem, hogy ő Ruby, de ember.
- Komolyan mondod? Hogyan lehetséges ez? – Sam még mindig nem akart hinni a fülének és az angyalnak. – Biztos vagy benne?
- Teljesen biztos, megtaláltam a lelkét. Sértetlen, és teljesen az övé.
- Ennek nincs semmi értelme. Miért adta volna vissza Lucifer a lelkét? Mi ebben a logika?
- Nem tudom.
- És főleg, most mit csináljunk? – Sam kétségekkel telve túrt a hajába, és vakargatta hátul a fejét.
- Hol van Dean? – kérdezte Cas körbenézve a szobában.
- Elrohant valahova az előbb. Nagyon nem bírja Rubyt, amit meg is tudok érteni... én se bírom. De most kiderült, hogy ember... Nem ölhetjük csak úgy meg, akármit is csinált a múltban. – Sam nagyot sóhajtott. – Na mindegy, erről Deannek is tudnia kell. – Ezzel előszedte a mobilját.
- Na hogy sikerült az édes hármas? – vette fel ezzel a telefont az idősebb Winchester.
- Igazam volt – mondta Sam magabiztosan. – Valami tényleg nagyon nem stimmel Rubyval.
- Talán az, hogy egy büdös ribanc?
- Nem, Dean, vagyis lehet, de most nem erről van szó. Hanem hogy ember.
- Mit mondasz? Nem értettem!
- Nem démon, hanem ember, Dean, vágod?
- Asszem most visszamegyek. Negyed óra, és ott vagyok.
Sam kilométereseket sóhajtva vonult vissza a szobába, ahol Ruby még mindig nem tért magához, haja eltakarta lehajtott fejét, és finoman csöpögött a vér a földre az arcáról. Castiel egykedvűen megállt az ajtóban, és nézte az emberré avanzsált démonlányt. Sam befordult a fürdőbe egy törölközőért, vontatottan felemelte Ruby fejét, és letörölgette róla a vért. Igazán maga sem tudta, hogy miért teszi, még ezt sem érdemelte meg a lány, de mégiscsak ember volt, és nem volt szíve így látni őt. Ruby még erre sem ébredt fel, mozdulatlan pillákkal csuklott vissza a feje, amikor Sam elengedte őt. Aztán csak leült elé a székre, és szótlanul nézegette hol Rubyt, hol az ajtóban tétlenül álló Castielt egészen addig, amíg Dean nagy robajjal be nem vágtatott az ajtót, és oda nem trappolt a testvéréhez. Erre már Ruby is magához tért, és fájdalmasan hunyorogva nézett ki a fejéből. Hirtelen fogalma sem volt, hogy hol van, és mi történt vele, de aztán minden az eszébe jutott.
- Uhh, baszd meg, angyalka. Mi közöd van neked a mennyországhoz? Ez pokolian fájt!
- Bocs – mondta vállvonogatva Castiel.
- Majd mindjárt megsajnállak – szólt gúnyosan Dean.
- Most mi legyen, Dean? – kérdezte közbe anyátlanul Sam.
- Tudod mit? Semmi. Kinyírjuk ezt a dögöt, mielőtt ő nyír ki minket.
- Nem tehetjük meg, Dean. Sok bűnt elkövettem már életemben, nem fogom tetézni még egyel.
- Nem kell, Sammy. Te szépen kisétálsz innen, és majd én elintézem.
- Nem hagyhatom.
- A picsába, Sam, hogy neked is most kell ennyire lelkiismeretesnek lenned! Őszintén szólva már nagyon-nagyon unom, hogy mindig annak a ribinek a pártját fogod!
- Kérlek, Dean, ez most más helyzet. Nem ölhetünk meg még egy embert.
- De ő nem egy ártatlan kislány.
- Akkor sem.
Dean dühösen a levegőbe csapott, és megint kivonult a szobából. Hallatszódott, ahogy bevágja maga után a fürdő ajtaját, és megereszti a csapot. Castiel szinte kíváncsian figyelte az eseményeket, nem akart közbeszólni, még véleményt se nyilvánítani. Ruby szintén kíváncsian és értetlenül nézett Samre.
- Miről beszéltetek? – kérdezte követelőzve. – Mi történt velem??
- Én tudjam, Ruby – kiáltott rá kötekedve Sam. – Mi van veled? Utoljára, mikor találkoztunk, feketébe fordult szemekkel Lucifert ajnároztad, és most csak így megjelensz itt, és ember vagy?
- Démon vagyok – közölte nyugtalanul a lány. – Honnan veszed, hogy ne volnék?
- Lelked van - szólt közbe csendesen Castiel. – Ennél emberebb már nem is lehetnél.
- Az képtelenség – folytatta megint ijedtnek tűnve. – Nem létezik.
- Ezek a tények, Ruby. Meséld csak el, hogy mi történt veled az elmúlt fél évben!
- Igazán... semmi – hebegett, és kirázta a haját az arcából. – Lucifer megakadályozta, hogy a robbanás levigye a fejemet, de azóta nem láttam, sőt, tulajdonképpen akkor sem...
- A lényegre! – szólt közbe Sam.
- Nincs lényeg. Ezután az összes időmet arra pocsékoltam, hogy mászkáltam az országban, és nem csináltam semmit.
- És azt várod, hogy ezt el is higgyük?
- Mindegy, hogy elhiszed-e, vagy sem, így volt. Járkáltam az utcákon, vacak motelekben szálltam meg lopott pénzből, és... néztem az embereket?
- Aha, nézted őket, mi? Belülről.
- Nem.
- Persze.
- Mindegy.
- Nem értelek, Ruby. Gondolod, ha eljátszod az ártatlant, azzal megmented az életed?
- Nem akarsz engem megölni, hallottam. Nem fogsz megölni. A kicsi Sammy nem bántja embertársait, persze elhozza a világvégét, és vele az emberiség vesztét, de nem bántja az embereket. Naná!
- Ez még változhat – mondta fenyegetően Sam, és felállt. Ruby fölé magasodott, és ettől az ex-démon rögtön meghunyászokott, és befogta a száját.
- Minek jöttél ide? – kérdezte megint az ifjabb Winchester. – És most ne merj hazudni! Miért kerestél meg minket?
Ruby lehajtotta a fejét, így a haja újra eltakarta az arcát. Most, hogy kiderült számára, hogy ember lett, hirtelen sok mindent megértett, többek között azt is, hogy miért ilyen gyenge és szánalmas az utóbbi időben, hogy miért fél ilyen borzasztóan, és miért érez megmagyarázhatatlan, megalázó dolgokat.
- Miattad – súgta szinte maga elé.
- Ezt nem hallottam – hazudta szemöldökemelgetve Sam.
- Miattad – mondja újra Ruby, és felnézett a férfire. – Nem kell, hogy elhidd, de így van.
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte nagyra tágult szemekkel Sam. – Nem leszek újra a kiskutyád, vagy a marionettbábúd. Nem kell a véred.
- Tudom – mondta őszintén Ruby, és ebben a pillanatban tényleg nagyon szánni valónak tűnt, még Sam szemében is. – Eljött Lucifer, mindannyiunk veszte, az enyém is. Mégis, az utolsó időmet a létezésben a földön császkálva akartam eltölteni, és még kínozni se volt kedvem az embereket. És közben – elakadt a szava, aztán erőt vett magán, és mégis tovább mondta. -, rád gondoltam.
- Rám – mondta vissza gunyorosan Sam.
- Igen.
- Nem veszem ezt be. – Sam, egyik pillanatról a másikra elfelejtette a közelben álldogáló angyalt, és a fürdőben lévő bátyját is, és hirtelen olyan közel hajolt Rubyhoz, hogy az megérezte az arcán a forró leheletét. Onnan súgta a lánynak egészen halkan. – Idejössz gúnyolódni velem? Te gusztustalan szuka, hányingerem van, ha arra gondolok, mennyire megbíztam benned, és te csak azért voltál mellettem, hogy kihozzam a pokolból a főnöködet. Dean halála után te voltál az egyetlen, aki fontos volt nekem... Nagyon fontos voltál nekem. Még azután is, hogy ő jött visszajött.
Ruby szeme könnybe lábadt, miközben ezeket a szavakat hallgatta, de természetesen nem hagyta, hogy kigördüljenek, méghogy egy démon sírva fakadjon, mint egy rossz paródiában. Igen ám, csakhogy ő már nem démon! Mégse hagyhatta, hogy ilyesmi történjék. Előbb menne vissza újra a pokolba, ahol a helye is van.
- Te is... – Ruby rekedten búgta vissza Samnek, de az nem hagyta, hogy végigmondja.
- Nem merd mondani – vágott közbe sebzetten.
Castiel nem zavartatva magát, csodálkozva leste kettejüket néhány méterről. Nem tudta mire vélni a kettejük közti furcsamód intim pillanatot, aminek nem érezte, hogy itt helye kéne legyen, mégis tagadhatatlanul az volt.
Sam pár centit távolabb húzódott, amikor hallotta, hogy a bátyja kilép a fürdőszobából, és visszaindul a szobába, de még mindig nem vette le a szemeit a megfogalmazhatatlan lelkiállapotban lévő lányról.
- Rendben, öcskös, talán igazad van – kiáltott bele Dean az érzelmekkel teli pillanatba. Akkor Sam is kizökkent, visszatért a valóságba, és újra hidegen méregette Rubyt. – De mégis akkor mit gondoltál, mi legyen? Attól még, hogy nem démon, simán ledöfhet minket egy késsel álmunkban.
- Én sem bízom benne – mondta jegesen Sam, aztán sóhajtott egyet magában, a fejét ingatva visszament a székhez, és kihúzta a karfájába állított démonkést. Ruby halálosan megijedt, amikor látta, hogy Sam közeledik hozzá, azt hitte, most aztán tényleg itt a vég, de ha már így van, akkor igyekezett legalább bátran szembenézni vele. Felszegte a fejét, és büszkén nézett a magas férfira. De az, amint odaért elé, csak egy pillantást vetett rá, aztán a háta mögé került, és elvágta Ruby kezeit hátrakötő zsinórokat. A lány csodálkozva húzta az ölébe a kezeit, gyorsan lefejtette róla a kötelek maradékát, és dörzsölgetni kezdte a sebes bőrt a csuklóján. Aztán gyorsan lehajolt, és oldozni kezdte a lábait székhez kötöző madzagokat is. Mire végzett, Sam már előtte állt, és Deannel együtt türelmetlenül nézték őt. Deanen egyértelműen látszott, hogy azért olyan türelmetlen, mert alig bírja visszafojtani pusztító haragját. Castiel még mindig a távolból figyelte hármójukat.
Az ex-démon bizonytalanul állt fel, egy pillanatra azt hitte, hogy gyenge lábai nem tudják megtartani, de aztán rendesen felegyenesedett, és értetlenül a Winchester testvérekre tekintett. Azok nem mozdultak, csak vártak valamit. Ruby magában vállat vont, és arra gondolt, ha már csakugyan ember, akkor ez semmi problémát sem fog okozni, és egyszerűen átlépte a démoncsapda krétával rajzolt vonalait. Ezek szerint igaz, tényleg ember lett. Újra.
Sam csak biccentett egyet ezt látva, aztán a testvérére nézett. Elfojtotta égető érzelmeit, hogy Dean ne lássa meg az arcán, hogy komolyan mélyen érinti ez az egész, és külső szemlélő számára láthatatlan, néma kommunikációt folytattak a tekintetükkel.
- Most menj el, Ruby – nézett vissza Sam a barnahajú, bizonytalan lábakon álló lányra. Az nem mozdult, csak értetlenül nézett egykori piszkos kis szeretőjére.
- Nem hallottad, tűnés! – kiabált rá ezzel Dean. Ruby csak összerezzent, és arra gondolt, hogy ha most régi önmaga lenne, akkor hozzávágna valamit a kefehajú, dühös szikrákat szóró férfihez, lehetőség szerint egy jól kihegyezett kést, vagy ha mégsem, hát legalább alaposan beszólna neki. De most nem tett semmi ilyesmit, csak megszégyenülve indult el az ajtó felé. Bizalmatlanul nézett fel az angyalra, amikor elment mellette, de az nem akadályozta az útját, elhúzódott előre, és hozzá sem ért.
Amikor kilépett az ajtón mélyet szívott a hűvös, tiszta levegőből. Hagyták, hogy elmenjen. Sértetlenül, na jó, nagyjából sértetlenül sétált ki a motelszobájukból, és nem követték őt. Hát ez történt. Tudta, boldognak kéne érezni magát, hogy megúszta a dolgot, de nem azért jött ide, hogy megússza... nos, tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy miért jött. Talán azokért a szavakért, amit akkor Sam suttogott az arcába. Fontos voltál nekem.
Szánalmasan lassan vánszorgott végig az utcán, és fogalma sem volt, hogy mit csináljon most, emberként. Semmi sem érdekelte, ami emberi. Miket csinált ő előző életében? Úgy értve, a legelsőben, amikor még nem halt meg. Már nem is emlékezett. Boszorkány voltam, szajkózta folyton, de talán igazából már nem is emlékezett rá. Semmi célja nem volt, úgyhogy jobbra fordult az első kereszteződésnél, és rosszkedvűen csak ment előre. Míg nem hirtelen egy kéz érintését érezte meg a vállán. Ijedten megpördült, és felnézett a mögötte álló férfire.
- Sammy – Megpróbálta gúnyosan ejteni ki a nevet, mert tudta, a férfi utálja, hogy bárki is így hívja őt a bátyján kívül, de nem igazán sikerült, túl gyenge volt a hangja hozzá. – Minek jöttél utánam, mégis meg akarsz ölni?
- Igaz volt, amikor azt mondtad, hogy emlékszel még arra, amikor ember voltál? – kérdezte lihegve.
- Igen – mondta egyszerűen a lány.
- Hogy hívtak? – Ruby értetlenül nézett Samre, nem tudta mire megy ki a játék, és magán is csodálkozott, mert alig emlékezett rá. Nagyon mélyre vissza kellett nyúlnia emlékei közé, mire valahonnan, egy nagyon eldugott rejtekből derengeni kezdett neki. A névvel együtt jött az arca is – keményebb vonásai voltak, mint mostani porhüvelyének, vörösesszőke haja, mélyzöld szeme, és kábé ugyanolyan magas volt, mint most, de mélyebben zengett a hangja. Hasonlított az anyjára. Az anyjára, akit megölt, mert tudott jobb boszorkány lenni, mint ő. Eladta a lelkét, hogy a legjobb boszorkány lehessen. Azt a lelket, ami – most már érezte – ott lapult remegve valahol a mellkasában.
- Ellwood – mondta vékony hangon. – Ruby Ellwood, ez volt a nevem.
- Ruby Ellwood – Sam hangja elakadt, mélyen a lány szemeibe nézett, és nagy sokára fejezte csak be mondatát. – Akárhogy is volt, megmentetted az életemet. Ezt köszönöm.
Ruby nem felelt semmit, csak bámult vissza a férfi kifejező, zöld szemeibe, és nem akarta elhinni, amit azok mondtak neki. Észre sem vette, hogy Sam mikor hajolt le hozzá, csak azt, hogy ajkaik összeértek, és finoman, lassan csókolóztak. Más volt ez a csók, mint a vérízű, mohó, és szenvedélyes, amit lopott éjszakáikon váltottak, az ágy felé botladozva. Egészen más volt, öntudatlan, cseppet sem önző, és érzelmekkel teli. Ruby lehunyta a szemeit, és teljesen átadta magát Samnek, anélkül, hogy tudta volna, Sam is pontosan ugyanezt érzi. Aztán valahogy, hosszú idő után, mégis elváltak az ajkaik, még nem nyitották ki szemeiket, csak kezeik maradtak egymás hajában, és belélegezték a másik illatát, úsztak a közelségükben. Aztán Sam lassan elengedte Rubyt, elhúzódott tőle, és mire a lány kinyitotta szemeit, a férfi arca tűnődőnek, és távolinak tűnt.
- Nem hazudtam neked – mondta rekedten, rémült kismadárként Ruby. Hol volt most attól a szemtelen, kegyetlen démontól, aki nem is olyan régen még volt!
- Talán – felelte fájdalommal teli hangon Sam. – De nem tudok hinni neked. Mindegy is, hogy hiszek-e, vagy sem. Ez utolsó alkalom, hogy találkozunk.
- Te is fontos vagy nekem – vallotta Ruby megint a könnyeivel küszködve.
- Soha többé nem akarlak látni – mondta megint Sam, de egyáltalán nem elutasítóan, sokkal inkább a kiejtett szavakkal ellentétben álló gyengédséggel. – Megértetted, ugye? Ha még egyszer a közelembe jössz, megöllek.
- Igen – mondta megadóan Ruby, és lehajtotta a fejét, hogy hosszú haja elrejtse az arcát, mert most már képtelen volt visszatartani a könnyeit, és csendesen végigcsorogtak rajta.
- Sajnálom – szólt Sam. Azt akarta mondani, hogy szeretlek, de tudta, felesleges lenne. Ha igaz is, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Persze nem hitte, hogy valaha is viszonzott lehetne a helytelen út alatt, mohó függésből született, fájdalmas, törékeny szerelme a lány irány – ám ha mégis, a múltat akkor sem lehet kitörölni. Egyszerűen csak van olyan, amikor a szerelem nem elég.
Sam hátat fordított, és lassan visszaballagott a motelszobába, ahol az értetlen Dean várta őt, Ruby pedig könnyeivel küszködve indult el az utcán, amiről maga sem tudta, hogy hová vezet.


2 megjegyzés: