Kora téli délután volt, a borongós idő miatt már szürkült az
ég alja, és az eső csendesen szemetelt az utcákon. Rose éppen a bevásárlókocsit
tologatta a fagyasztott zöldségek hideget lehelő sorai között, a szokatlanul
forgalmatlan szupermarketben. Éppen nyitotta volna az egyik hűtőt, hogy a
kocsijában eddig összegyűlt élelmiszerek közé dobjon egy zacskó zöldborsót, amikor
hirtelen, fülsiketítő robajjal gyakorlatilag kirobbant a körülötte lévő összes
fagyasztó ajtaja. A rémülettől reflexszerűen a földre a bukott, karjaival a fejét
védelmezve, de rögtön azután hogy a csörömpölés alábbhagyott, felpattant, és,
miközben az üvegszilánkokat rázta ki a hajából, hátrálni kezdett. Valamiféle
fémszerkezet jelent meg a látószögében, ami így elsőre egészen emberszabásúnak
tűnt, és fakó, kék fényt árasztott magából. Ám mielőtt jobban megszemlélhette
volna, egy hozzá hasonlóan gyanútlan vásárló rohant el Rose mellett, kishíján
fellökve őt. Alig hogy visszanyerte az egyensúlyát, egy kezet érzett a kezében.
Nem volt ideje oldalra nézni, de nem is volt szüksége rá, mert már hallotta is:
- Futás!
Azután pedig rohantak, kézenfogva, ahogy mindig, és Rose
tudta, hogy a Doktor teli szájjal vigyorog, mert mindig is jobban szerette a
veszélyt, mint amennyire féltette őt tőle.
Hamar kiértek a szupermarketből, egyenesen a parkolóba, és a
Doktor egy viszonylag masszívnak tűnő kisteherautó takarásába penderítette
Rose-t, aztán leguggolt mellé. Az arcán egy friss, vékony vágásból vér
szivárgott.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva Rose, bár nem tűnt súlyosnak
a sérülés.
A Doktor csak egy pillantást vetett a lányra, miközben
kihalászta a zakója zsebéből a szónikus csavarhúzóját.
- Allons-y! - kiáltotta izgatottan, aztán magára hagyta
Rose-t.
Persze ő azonnal követni akarta, de aztán a néhány másodperc
múlva bekövetkező robbanássorozat meggyőzte arról, hogy maradjon inkább
fedezékben. A fejét behúzva kucorodott az aszfaltra, és várta, míg a környék
lassan lecsendesedik. Akkor végre kimerészkedett, és néhány kupacnyi törmeléket
kerülgetve sietve közelítette meg a földön fekvő Doktort.
Elég kriminálisan nézett ki a terep, a bevásárlóközpont
falán méternyi lyukak tátongtak, tégla- ,és cementdarabok morzsái végighintve
az egész parkolóban, a közelebb álló kocsik némelyike ronccsá változott, szóval
csak egy robbanás szokványos maradványai, középpontjukban szürkés, porszerű
anyaggal borított rikító géptörmelék. Idegen technológia.
- Doktor, Doktor!
Rose már a férfi mellett térdelt a földön, mit sem törődve
azzal, hogy a kavicsok, és egyéb törmelékek felsértik a térdét a nadrágján
keresztül.
A Doktor vad köhögésbe kezdett, aztán hirtelen felült, tekintetével
fürgén pásztázva körbe területet. Nem sok mindent látott, ugyanis az eső egyre
inkább rákezdett, viszont időközben erőteljesen be is sötétedett.
- Megcsináltam? - kérdezte még mindig meglehetősen
kótyagosan.
- Megcsináltad - erősítette meg Rose megkönnyebbülve, és egy
könnyed csókot nyomott a Doktor ajkaira, aki viszont elhúzódott tőle, mielőtt
még a csók mélyülni kezdhetett volna, és, egyelőre még képtelenül arra, hogy
talpra álljon, matatni kezdett a körülötte lévő sárban, a szónikusa után
kutatva.
- Persze, nagyon szívesen, hogy megmentettem az életed -
hadarta rá sem nézve Rose-ra.
- Minden rendben, Doktor? - kérdezte gyanakodva Rose.
- Hát persze, várjunk csak, Doktor, azt mondtad, Doktor,
mint A Doktor? Ez azt jelenti, hogy ismersz?
- Nagyon vicces - mondta rosszallóan Rose.
- Ez lehetetlen, én mindenkire emlékszem... nos, akkor azt
hiszem... én majd csak ismerni foglak - mondta erre Doktor, leginkább csak
önmagának, aztán összeszedte magát, és gyorsan felállt. - Mennem kell, mielőtt
a hatóságok megérkeznek.
- De Doktor, te vagy a hatóság - mondta Rose döbbenten.
- Valóban? - kérdezett vissza, aztán minden átmenet nélkül elájult.
*
A Doktor már megbánta, hogy reggel nem kocsival ment munkába
- most, hazafelé sétálva, a kabátja ellenére fázott, a cipőjébe pedig
beszivárgott a víz. Unalmas nap állt mögötte, és nem volt biztos abban, hogy ez
most jó, vagy rossz.
Amikor két éve Cardiffba költözött, egyértelműen a kalandot
kereste - ugyanis, unalmasnak tűnő kisváros ellenére, ez volt a Földön az
egyetlen hely, ahol esély volt arra, hogy valami izgalmas történik. És való
igaz, mindig akadt néhány kellemetlenkedő földönkívüli, aki a
dimenzió-hasadékon keresztül átszivárgott ide, hogy problémákat okozzon. Később
a Doktor arra is rájött, hogy nem kell egyedül csinálnia (nem merve beismerni
magának, hogy nem is tudja többé egyedül csinálni), és a Torchwood vezetője
lett. Ez valóban jó lépésnek bizonyult - nem csak hogy lett egy mindenre
elszánt, hűséges csapata, de teret kapott arra is, hogy használja a több mint
kilencszáz éves tudását, és tapasztalatát a földönkívüli technológia, meg úgy
minden terén.
Egy ideig majdhogynem elégedett is volt, de azután újabb
dologra kellett rájönnie - ő már nem Timelord többé. Nem mintha eddig ne lett
volna ezzel tisztában - tudta, hogy egy szíve van, emberi érrendszere, és hogy
meg fog halni. De volt más is. Sokáig nem is vette észre, hogy mennyit
felejtett - úgy tűnt, az emberi agya egyszerűen képtelen arra, hogy ennyi
információt tároljon. Na persze ugyanúgy emlékezett a gyerekkora meghatározó élményeire,
mindegyik régen szeretett útitársa arcára, hajmeresztő útjaira a TARDISsal...
De azt már nem biztos, hogy tudta volna, hogyan védekezzen a Sontarik támadása
ellen, és hogy pontosan melyik csillagrendszerben is találja az
Unikornis-ködöt. A részletek olyan könnyedén elhomályosodtak! Ugyan ezekre az
információkra nem is volt többé szüksége, azért valahol mégis kétségbeejtőnek
találta.
Ráadásul úgy két és fél hónappal ezelőtt, egy rosszul
sikerült támadás következtében eltört a lába, aminek köszönhetően majd’ három
hétig mozgásképtelenné vált, és ha túlzottan megerőltette, még most is fájni
kezdett.
Emberi problémákkal kellett szembenéznie, ám cserébe meg is
kapott minden emberi örömet, amit csak akart.
Igen, Rose.
Szerette Rose-t első pillanattól kezdve, már az előző
testével is, de sosem sejtette, hogy a szerelmük ilyen teljes, és csodálatos lehet,
a maga egyszerűségével. Ugyanannyira szerették egymást az eseménytelen
hétköznapokon, ugyanahhoz a helyhez kötve, mint amikor körbeutazták a teret, és
időt, és nem ismertek korlátokat.
Persze most sem volt mindig könnyű - viszont mindig megérte.
Épp ezért aggódott most annyira.
Már nem okvetlenül találta jó ötletnek, hogy a Föld
legveszélyesebb, és legmozgalmasabb pontján lakjanak. Nem, mióta kiderült, hogy
Rose terhes. Az ő gyerekével. Az ő kis ember-gyerekével.
A Doktor nagyot sóhajtott, miközben behúzta a nyakát, hogy
védekezzen az egyre buzgóbban zuhogó eső ellen. Aztán nem volt ideje jobban
elmélyedni kínzó gondolataiba, ugyanis távolról, de nem eléggé távolról
robbanás zaját hallotta. Lépés közben merevedett meg, belőtte a hang forrását,
és minden tétovázás nélkül szaladni kezdett az irányba. Fél perc se telt belé,
már hallotta is, hogy jelez a headsetje.
- Úton vagyok, Ianto, szólj a többieknek is!- szólt bele.
- Igen, Uram - hallatszott a vonal másik végén, aztán meg is
szakadt a kapcsolat. A Doktor még futás közben is forgatta a szemeit, utálta,
ha uramozzák, de Iantot egyszerűen képtelenség volt leszoktatni róla.
Tíz perc alatt oda is ért a szupermarket maradványaihoz, ugyanakkor,
mint kocsival érkező társai is, és épp időben, ugyanis kezdett fájni az elvileg
teljesen meggyógyult lába.
- Gwen, biztosíts a terepet! Tartsd távol a bámészkodókat,
meg a rendőrséget! - parancsolta futtában. Ha Ianto hívta őt, mindenképpen
egyértelmű volt, hogy ez csak rájuk tartozik. – Owen, Tosh! – intett
kettejüknek, hogy tartsanak vele.
Felesleges volt úgy sietniük, mire odaértek, a helyzet már lerendeződött.
Először csak romokat láttak, aztán megtalálták a robbanás központját is.
Helyénvalónak tűnt fegyverekkel közeledni, ugyanis némi egyben maradt idegen
gépezet, olyan öklömnyi nagyságú, amorf alakú, még mindig mozogni látszott.
Valamilyen külső réteg pergett le róla, mint sült húsról a panír, és Tosh
rögtön elő is kapta valamelyik eszközét, hogy megvizsgálja. Amennyire meg tudta
állapítani, az a dolog, akármi is volt, a jelenlegi változások ellenére is
immáron veszélytelen.
Míg Tosh a kütyüjével volt elfoglalva, Owen és a Doktor
azért körbenéztek egy kicsit jobban, és kisvártatva megpillantották
Rose-t.
- Rose! – kiáltott fel a Doktor rögtön, és nem kicsit
rémülten.
Rose a hang irányába fordult, a Doktor pedig felsóhajtott,
látva, hogy nem esett bántódása. Kellett néhány lépés ahhoz, hogy észrevegye a
lány arcán kiütköző mélységes zavart, és még néhány ahhoz, hogy észrevegye, egy
férfi fekszik a földön, a feje Rose ölében nyugszik. Egészen pontosan az ő
feje.
- Hát, ez kínos - jegyezte meg.
*
A Doktor nagy nyújtózkodással kezdte a napot. Nem is
emlékezett arra, hogy mikor aludt utoljára ilyen jól, úgyhogy nem törődött
azzal sem, hogy valamit sikerült levernie, ami aztán össze is tört a padlón,
egyelőre még nem nyitotta ki a szemét.
De aztán kénytelen volt, ugyanis egészen közelről szólította
valaki.
- Hello, Doktor!
Erre rögtön felült, hogy szembenézzen önmagával.
- Na, ki ez a jóképű ördög itt? - kérdezte vigyorogva. -
Hello, Doktor! - visszhangozta aztán kissé elkomorodva. Rég találkoztam
önmagammal... Az idő ilyenkor sosem lehet teljes biztonságban... szóval...
Doktor, ki vele, minek köszönhetem jövőbeli énem látogatását?
- Attól tartok, a helyzet bonyolultabb, mint gondolnád -
felelte a másik Doktor.
- Lefogadtam volna - mondta az ágyon ülő Doktor, aki lassan
elérkezettnek látta az időt, hogy ténylegesen felkeljen. Óvatosan kimászott az
ágyból, és először az vette észre, hogy félmeztelen, aztán, hogy teli van kötésekkel,
majd, hogy valami kórteremben van, ami sokkal modernebbnek néz ki, mint
amilyennek lennie kéne ezekben az időkben.
- Hol vagyok? - kérdezte ezúttal a lényegre térve.
- Torchwood 3. Gondolom, szeretnél valami ruhát, aztán
beszélgetnünk kéne.
A Doktor szívesen kölcsönzött önmagának egy szett ruhát, azután
úgy vonultak végig az utcán, mint két tojás, mintha ikrek volnának, néhány
arrafelé lézengőt meggyőzve arról, hogy már épp eleget ittak, még egy pohár, és
már hármat fognak látni. A TARDIS egy kevéssé frekventált helyen állt, az egyik
mellékutca sarkán, teli üzemanyagtárral.
- Szia, öreglány! - köszöntötte a Doktor régi-régi kedvesét
kitörő örömmel. Szíve szerint meg is ölelte volna a kékre pingált kis fülkét,
azután rájött, hogy minek szégyellné önmaga előtt, és valóban meg is tette.
A TARDIS belülről mit sem változott.
- Szóval ember vagy, ráadásul egy másik dimenzióból.
Teljesen ember - mondta hitetlenkedve a Doktor, akihez valójában a TARDIS
tartozott.
- Egy szívvel - erősítette meg a másik kicsit már lenyugodva.
- Ez undorító! Már bocs.
- Semmi baj...
A Doktor leült a kényelmes székbe, ami, mint észrevette, új
huzatot kapott. Egyébként nem sok minden változott ahhoz képest, amire
emlékezett.
- Sajnálom - mondta részvéttel a Timelord.
- Nincs mit sajnálnod - érkezett a bizonytalan válasz. - Te
vagy az, aki nem ismerhette Rose-t. Te nem tudhatod, miből maradtál ki.
- Á, az a szőke! Gratulálok hozzá, jól csókol - mondta
vigyorogva, de aztán újra elkomolyodott. - De most komolyan... jó neked itt?
- Nem volt választási lehetőségem, emlékszel? Ember vagyok -
felelte a Doktor kissé frusztráltan, aztán hozzátette: - De igen, jó.
- Bárcsak megérteném - felelte a Timelord őszintétlenül.
Egy ideig hallgattak, az ember-Doktor próbálta minél jobban
kiélvezni ezeket a pillanatokat.
- Mit szólnál egy úthoz, Doktor? - kérdezte a Timelord
váratlanul.
A másik szemében vágyódás csillant, és már a nyelve hegyén
volt, hogy igen, vigyél el, de aztán megrázta a fejét, mintha szabadulni
próbálna valamitől.
- Egy utolsóhoz? - kérdezte a társa még egyszer. -
Elmehetnénk a...
- Nem lehet - szakította félbe a másik Doktor gyorsan. -
Mennem kell, Rose már biztosan vár.
Iszonyatosan nehezére esett elszakadni a TARDIStól, nehéz
léptekkel, lassan gyalogolt végig a vezérlőtermen, aztán kilépett a hűvösbe, a
borús ég alá. Visszafordult, hogy szembenézzen az ajtóban álló képmásával.
- Ha most veled mennék, nem hiszem, hogy valaha képes lennék
visszajönni - mondta szomorúan.
- Értem - felelte a Doktor ezúttal őszintén.
Néhány bizonytalan másodpercig néztek egymásra, aztán a
Timelord bólintott ember verziójának. - Akkor hát viszlát, Doktor.
- John Tyler, most már.
- Nem jövök többet ide, ígérem.
- Köszönöm, Doktor.
Azután elindultak, ki-ki a maga útjára. A Doktor lassan
lépkedett a szürke aszfalton a háza felé, hallotta a háta mögött a TARDIS indulásának
jellegzetes hangját, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon meg. Először
észre sem vette, hogy vizesek a szemei, azután pedig csak hagyta, hadd
csurogjon le a könny az arcán. Húsz perc múlva otthon lesz, húsz perc múlva
majd felszáradnak a könnyei, húsz perc múlva minden rendben lesz. Rose várja
őt, szíve alatt a közös gyermekükkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése