Egy vérből valók
Késő éjszakára járt már az idő. Teljes csend honolt az
utcákon, csupán néhány éjszakai állat motoszkálást lehetett hallani még
elvétve, de semmit, amit nagyobbnak lehetett vélni egy bogárnál, és a motelszoba
csukott ablakai mögé ezek a kis neszek nem juthattak be. Odabent még mélyebb
némaság uralkodott, egyedül Sam zaklatott, fájdalmasnak tűnő lélegzetvételei
zengtek megdöbbentően tisztán. Az undok neonfény megvilágította székre roskadt
alakját, ahogy arcát kezeibe temette, és olykor végigszántott ujjaival
félhosszú haján. Fel sem kellett pillantania ahhoz, hogy mindenki számára
egyértelműen látszódjon gyötrelme – de nem nézett rá senki, így nem volt, aki
észrevegye. Mindössze Ruby ült néhány méterre Samtől, de ő mit sem törődött
vele, mindegyre a térelválasztó lukacsos fém virágain át kukucskált át a szoba
másik felére, a két falhoz tolt ágy között felszabadított nagyobb területre. Eszméletlen
férfi ült egy székhez kötözve, körötte a padlón krétával sebtiben firkált
démonfogó jel. Ruby igyekezett uralkodni arcára kiterülő elégedett mosolyon,
elég rosszul, de mindegy volt, Sam úgysem látta volna meg rajta. Legalább fél
órája ülhettek már mindhárman pontosan ugyanebben a pozícióban, amikor
bizonytalan hörgés hangzott fel, majd közvetlenül utána vad köhögés. Sam
villámgyorsan felpattant, és néhány nagy lépéssel áthidalta a távolságot közte
és a hang forrása közt. Türelmetlenül leintette Rubyt, aki indult volna utána,
így az inkább vállvonogatva visszaült előbbi helyére.
A lekötözött férfi horkantva kiköpte a szájában összegyűlt
nyálas vért, és csak utána emelte fel a fejét.
- Hello Sammy – mondta gúnyosan, és hátradőlt a széken, hogy
a magas férfi szemeibe nézhessen, majd kihívóan elvigyorodott.
- Dean – nyögte sebzetten Sam, és vad mozdulattal megtámasztotta
kezével saját homlokát. Még mindig képtelen volt felfogni.
- Én. Örömmel hallom, hogy végre te is megbizonyosodtál
róla. Nem semmi menet volt, az biztos! Tudtam róla, hogy jól kiedzetted a
természetfeletti hatalmad az elmúlt évben, de hogy ennyire? Ez durva!
Sam nem felelt semmit, de nem bírta levenni szemét a
bátyjáról. Utoljára, mikor látta őt, a karjaiban feküdt, miszlikbe tépett
testtel, üveges tekintettel, holtan. És most itt van előtte, ugyanazzal a
rövid, kócos hajjal, ugyanazzal a zöld szemmel, amilyen neki is van, és amilyen
az anyjuknak is volt, a bőrkabátjában, azzal a lánccal a nyakában, amit ő adott
neki gyerekkorukban. Ez Dean! És mégsem ő...
- Hallottam, hogy kinyitottad a pokol a száját Lucifernek.
Okos fiú! – folytatta heccelődő hangsúlyban Dean.
- Nem tudtam, hogy ez lesz... Meg akartalak bosszulni, ha
már megmenteni nem tudtalak.
- Kösz – köpte Dean.
- Hogy történhetett ez? - kérdezte összetörve. - Mi történt
veled?
- Még kérded, öcskös? – Dean szárazan felnevetett. – A
pokol, az történt. Mit gondoltál? Száz évet töltöttem odalenn!
- Száz évet? – ismételte meg döbbenten Sam.
- Hát ja. Tudod, ami a földön egy év, az a pokolban
nagyjából száz.
- Ezt nem tudtam.
- Persze, honnan is tudtad volna. Tudod, vicces, hogy
mindezt miattad vállaltam be. Neked kellett volna odalenn rohadnod, nem nekem!
Tudod az első hónapjaimat mivel töltöttem? Egyfolytában a nevedet üvöltöztem
torkom szakadtából, és neked könyörögtem segítségért. De te nem mentettél meg
engem.
- Én próbáltam! Mindent megtettem, amit csak tudtam,
mindent! – kiáltott kétségbeesetten Sam.
- Nos, nem sikerült. Most nézz végig rajtam! Miattad lettem
ilyen. A te teremtményed vagyok. Na hogy tetszik? – Dean nagyot vicsorgott, és
hagyta, hogy szeme elveszítse szép zöld színét, és teljesen feketébe forduljon.
- Sajnálom, Dean! – Sam mostmár mindkét kezével a homlokát
fogta, és önkéntelenül ringatta a fejét. Ruby szótlanul nézte kettejüket a
túloldalról, de nem sietett Sam segítségére.
- Én nem – mondta Dean, és még őrültebb vigyorgásba kezdett.
– Csak az első harminc év volt szar. De az el sem tudod képzelni, hogy mennyire!
Hát persze hogy nem, nincs viszonyítási alapod. Mit gondolsz, meddig lehet
tűrni a fájdalmat? Ízekre szedték a testem, darabokra szeltek, csontomig lecsupaszították
a húst rólam! De a kín sosem múlt el, és én nem tudtam elájulni, vagy meghalni,
hiszen halott voltam. És mikor azt hittem, végeztek, mert már nem volt mit
levágni rólam, mert már csak egy csupasz torzó maradt belőlem, és üres koponya,
akkor az egészet elölről kezdték.
- Hagyd abba! – kiáltott közbe Sam fájdalmasan.
- Na mi van, csak nem rossz hallani, hogy mit csináltak miattad
az imádott bátyáddal? Jaj, majd mindjárt megsajnállak! Hidd el, átélni rosszabb
volt.
- Sosem akartam ezt! Nem akartam, hogy feláldozd magad
értem! – védekezett az ifjabb Winchester remegő hangon.
- Te sosem tennéd meg értem, túlságosan önző vagy ahhoz.
Tökéletes démon lennél: gyenge vagy, egyetlen nap alatt megtörnél, és
rimánkodnál, hogy kezedbe vehesd a kést! Nekem harminc év kellett hozzá.
- Harminc év!? Senki se bírna ki ennyi időt... hiszen még
semmi sincs veszve! Nem követhetsz el akkora bűnt, ami nem nyerhetne
bocsánatot!
- Bocsánatot? Mégis kinek kéne megbocsátania? Istennek? Az
ördög fia vagyok, nincs szükségem Isten bocsánatára.
Ez majdnem több volt, mint amit el lehetett viselni. Sam
kínjában a száját kezdte rágni, míg ki nem serkent a vére, és önkívületben
járkált fel-alá.
- Dehogy vagy az ördögé! John Winchester és Mary fia vagy,
az én testvérem. A mi vérünk!
- Már nem – jött az egykedvű válasz.
- Csak nézd Rubyt... Ő is démon, és mégis a mi oldalunkon
áll. Talán te is lehetnél...
- Micsoda, egy mocskos kis kurva? Csak figyelj, Ruby – Dean
ekkor először vett tudomást a tőle nem messze ülő lányról. – Lucifer végül ki
fog nyírni téged, amiért elárultad.
A démonlányt, aki eddig leginkább kíváncsian méregette őt
hirtelen végtelenül dühös lett, mégsem mozdult, és még csak nem is szólt, lenyelte,
és rosszindulatúan grimaszolt vissza.
- Istenem, most mégis mit kellene tennem? – kérdezte Sam mit
sem törődve a közjátékkal.
Kétségbeesetten Rubyra pillantott, de a lány megfejthetetlen
arccal, némán nézett vissza rá.
- Mit köze van ennek Istenhez? – folytatta kegyetlenül Dean.
– Isten elhagyott téged. Magára hagyta az embereket! Lucifer viszont velünk, a
híveivel maradt. És téged sem ölt meg, miután kihoztad őt a ketrecéből, mit
gondolsz, miért nem?
- Hallgass rám, Dean! – mondta Sam válasz helyett, újból a
testvére felé fordult, és lelkesen nézett rá. – Emlékszel még azokra az időkre,
amikor csak jártuk a világot az impalával, szellemeket, vámpírokat, meg
mindenféle szörnyeket kutattunk fel, hogy megöljük őket? Azért csináltuk, mert segíteni
akartuk az embereken. És hány embert megmentettünk! Az egész életünk erről
szólt, és te szeretted!
- Van valami, amit még jobban szeretek. – mondta
önelégülten. – Kinyírni az embereket. Azt a kéjt, amit a halálhörgésükkel
érzek. Az üvöltéseiket, a vérüket, ahogy végigcsurog a karomon. A vért
különösen szeretem, gyönyörű, nem gondolod? Persze, nem, te csak inni szereted.
– Dean tekintete egy őrültéhez hasonlatosan gonoszul csillogott, azután újra
feketévé vált.
- Akkor hát minden elveszett. – Sam hátat fordított
bátyjának, visszament a szoba túloldalára, és leült Rubyval szemben, ugyanoda,
ahonnan néhány perccel azelőtt felállt. A démonlány értetlenül, és egyben
kíváncsian kapkodta tekintetét Sam és Dean között. Sam önmagával volt
elfoglalva, de Dean barátságosnak nevezhető mosolyt küldött felé. Az ifjabb
Winchester éppen megint a kezeibe akarta temetni arcát, amikor az ajtón valaki
gyorsan, hangosan bedörömbölt. Szinte egykedvűen állt fel, résnyire nyitotta az
ajtót, majd mikor látta, ki áll előtte, nagyra tárta.
- Bobby – mondta köszönés helyett.
- Hívtál – szólt izgatottan az idősebb férfi, és
benyomakodott a szobába. – Hát itt vagyok. Eléggé sürgősnek tűnt az ügy. –
Először nem vette észre az elválasztón túli szobarészt, viszont Rubyn megakadt
a tekintete. – Még mindig ezzel a démonnal lógsz? – morogta szemrehányóan.
- Hiába jöttél – folytatta szárazon Sam. – Nem tudsz már
rajta segíteni.
- Úgy érted Rubyn? – kérdezte a szemöldökét emelgetve Bobby.
Sam válasz helyett pár lépést előrébb lépett, és Deanre
meredt. Bobby követte a tekintetét, és egy dobbanást kihagyott a szíve, amikor
meglátta rég halott barátját, fogadott fiát.
- Dean! – kiáltotta hitetlenkedve. Kellett neki néhány
másodperc, míg azt is realizálta, hogy a férfi le van kötözve, és démoncsapdába
van zárva. Mélységes szomorúsággal mondta ki újra: – Dean.
- Á, szervusz, öreg. Szívesen megölelnélek, vagy legalább
kezet fognék veled, de hát, mint láthatod, jelen pillanatban ez nem megoldható.
– Dean szavai egészen úgy hangoztak, mint ember korában, nyoma sem volt benne
semmi démoninak, és így még szörnyűbben hangzott az egész.
- Ez tényleg ő? – kérdezte Bobby Sam felé fordulva.
- Az volt... de már csak egy démon – felelte fájdalommal
teli hangon Sam.
- Mégis mit vártatok? – Dean jóízűen kacagni kezdett, amitől
mindegyikük háta borsózni kezdett.
- Nem tudunk rajta segíteni – sóhajtotta Sam, és elfordult, hogy senki se
lássa ahogy csendesen könnyezni kezd.
- Biztos vagy benne? – kérdezte mély, reszelős hangon Bobby.
- Tuti – kiáltott közbe dühösen Dean.
- Meg tudom őt ölni – folytatta Sam -, anélkül, hogy egyáltalán
hozzá kéne érnem, pusztán az akaratommal. De hát tudod.
- Tudom – mondta frusztráltan Bobby. Nagyon jól ismerte
Samnek ezt az új oldalát, és egyáltalán nem tetszett neki, de akármit is
mondott, képtelen volt hatni a fiúra. Hiszen mi hathatott volna rá, ha az nem,
hogy ezzel hozta el az apokalipszist?
- De nem megy. Még így is, képtelen vagyok rá – folytatta
Sam. A könnyek most már patakzottak a szeméből, végigfolytak az arcán, és nem
volt ereje, hogy letörölje őket. Összetörten Bobby felé fordult.
- Nem kell. Majd én megteszem – mondta az hidegen a
baseballsapkája takarása alatt. Talán Samnek fogalma sem volt arról, hogy mit
vállal magára a férfi, talán csak nem érdekelte, mert egyszer az életben nem
akart hős lenni, de erre válaszul csak bólintott egyet. Rubyhoz sétált, és a
kezét nyújtotta neki, a lány pedig kihúzta az övéből a démontőrt, és Sam ujjai
közé csúsztatta.
Bobby azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni, de nem csak
Deant, hanem Samet is szerette, és úgy döntött, hogy meg fogja őt kímélni ettől.
Sejtette, hogy a srác belehalna, ha neki kéne megölnie a saját bátyját, vagyis
inkább ezt a szörnyű valamit, ami a bátyjából lett, és Bobby sem bírná
elviselni, ha még egy fiát el kéne veszítenie. Abban sem volt biztos, hogy ő el
tudja viselni, amire készül, de muszáj megtennie.
Dean teljesen szenvtelenül nézte azoknak a gyötrődését,
akiket halála előtt tiszta szívvel a családjának nevezett, és egy cseppnyi
félelmet sem mutatott, még csak szót sem vesztegetett rájuk, csak ördögien
vigyorgott maga elé. Nem csak egyszerűen gonosznak tűnt, hanem egyenesen
őrültnek.
Bobby kivette a kést Sam kezéből, és jobbjába szorította. A
díszes markolat hidegen simult a tenyerébe, kíméletlen bizonyosságot, és
véglegességet sugározva tulajdonosának. Sam megereszkedett vállakkal fordított
hátat kettejüknek, és indult, hogy elhagyja a szobát, ahol ez a borzalom meg
fog történni, de aztán közvetlenül az ajtó előtt megtorpant, és nem mozdult
tovább. Nem bírta otthagyni a testvérét.
- Sajnálom, fiam – mondta őszintén Bobby, és Dean elé
lépett. – Bárcsak újra önmagad lehetnél, de hiába. Egy démonnak már nincsen
visszaút.
Dean hirtelen megmerevedett, és bár a dühöngő őrültekéhez
annyira hasonló kifejezés nem tűnt el szeméből, hangja mégis elvékonyodott,
majdhogynem síróssá vált, és hirtelen rimánkodni kezdett.
- Ne tedd ezt, kérlek, ne csináld!
Bobby egy pillanatra megtorpant, és szemmel láthatólag
elbizonytalanodott, de aztán megrázta a fejét, és még egy lépéssel közelebb
ment Deanhez.
- Felesleges próbálkoznod, tudom, hogy hazudsz – mondta
rekedten, és lassan, minden egyes mozdulatfoszlányért keményen megküzdve két
kézre fogta a kést, és magasra emelte, hogy teljes erejéből vágja szeretett fia
testébe.
- Segítség – kiáltotta Dean nem létező lelke mélyéről,
egészen úgy, ahogyan első napjain tette a pokolban. – Sam, segíts, ments meg!
Sam!
Bobby nem engedhette meg magának, hogy meghallja. Helyette valahonnan
elméje mélyéből egy rég olvasott bibliai történet derengett elő, és hirtelen
úgy érezte, ő Ábrahám, és Istennek kell feláldoznia a fiát, Izsákot. Csakhogy
akkor Isten nem hagyta, hogy megtörténjen, megakadályozta hű szolgáját, és
megmentette a fiú az életét... Itt most nincs kegyelem.
- Sam, segíts, könyörgöm, segítség – üvöltötte tovább Dean,
olyan hangosan, hogy egész teste ívbe feszült, amennyire csak a kötelek
engedték, és szemeit könnyek lepték el.
Hiába, Bobby már becélozta Dean szívének helyét, és olyan
hirtelen, ahogy kígyó mar áldozatába, lendületet vett a késsel.
Azonban az utolsó pillanatban, csupán néhány centire a démon
bőrétől, hirtelen minden megállt. Bobby mozdulatlanná merevedett, és még arra
sem volt ideje, hogy magához térjen, a kés kihullott kezéből, zajosan koppant a
talajon, és ő maga pedig láthatatlan erőtől irányítva a falnak csapódott.
Érezte, amint az ütközéstől megroppantak a csontjai, és fájdalom hasított a
mellkasába, ahogy néhány bordája eltörött.
- Ne bántsd! – hallatszódott az idegen hang. Mély volt,
parancsoló és egyértelműen nem evilági. Bobby a fejét sem tudta megmozdítani,
próbálta a hirtelen jött fájdalomtól megtisztítani az érzékeit, hogy egyáltalán
felfogja, mi történt vele.
- Igen, igen, nagyon jó – kiáltotta Dean kontroll nélkül,
fuldokolva az eddigieknél őrültebb kacagásától.
- Fogd be! – üvöltött rá az idegen hang, mire kicsit mintha
halkabbá vált volna az állandó nevetés. Közben Bobby végre képes lett arra,
hogy bármit is lásson a szeme előtt szikrázó csillagokon kívül, és rá kellett
jönnie, hogy az ismeretlennek vélt hang egyértelműen Samtől ered.
- Sam, fiam – préselte ki az ajkai közül Bobby nehezen a
szavakat.
- Sajnálom – vágott közbe a megszólított, és olyan közel
lépett a falhoz szorított férfihez, hogy az érezhette a testéből áradó
forróságot. – Nem ölheted meg Deant. Ő a családom.
- Nem, már nem az – nyögte Bobby, aki még mindig jutott
semmivel sem több levegőhöz. – Démon... – Hirtelen elhallgatott, mert Sam még
erősebben préselte a falhoz, és érezte, hogy rögtön összeroppan a tüdeje.
Minden erejét megfeszítve, sípolva szívott magába egy kevés levegőt, hogy ne
veszítse el az eszméletét.
- Mindenképp megölnéd, igaz? Semmit sem tehetek ellene? –
Bobbynak esélye sem volt válaszolni, csak hatalmasra tágult, rémült szemekkel
bámulta a férfit. Látta benne azt a kisfiút, akit több mint húsz évvel ezelőtt
bízott rá először John, és aki teli volt jósággal, és szeretettel. De mindez
most már túl mélyen lapult benne, vagy talán ott sem volt, csak ő akarta
annyira nagyon megtalálni. A világ lassanként elsötétedett körülötte, erősen
próbált fókuszálni Sam jeges, zöld tekintetére, hogy életben tartsák, de amikor
a szemek egyik pillanatról a másikra feketébe fordultak, Bobby lehunyta a
szemeit, kilehelte a maradék levegőjét, és meghalt.
Sam nagyon lassan fordította tőle el a fejét, mire az
élettelen test, halom üres, nyers húsként a földre csúszott. A gyilkost
mérhetetlen csend vette körül, holott Dean végig nem hagyta abba az őrült
kuncogást, lassanként ő is leereszkedett a fal tövébe, az ember mellé, akit az
imént ölt meg. Nem nézett rá, közvetlenül maga elé meredt, újra a megszokott,
üres, zöld szemeivel.
Az eddig teljesen mozdulatlan, néma Ruby akkor felállt,
ráérősen Dean elé sétált, felemelte a démonkést, és nagy erővel a földbe vágta,
drámai módját választva a démonfogó jel megtörésének. Erre Dean azonnal
megszabadult köteleitől, felállt, és nagyot nyújtózkodott, hogy megmozgassa a
hosszú órák alatt elgémberedett tagjait.
- Nem hittem volna, hogy sikerül – mondta Ruby mosolyogva. –
A végén nagyon úgy tűnt, hogy hagy meghalni.
- Jobban kellene bíznod Luciferben. Ő tökéletesen tudta, mi
fog történni, amikor ideküldött engem az emberi testemben.
- Hát persze – bólogatott sietősen a lány, hogy meg ne
sértsen egy nála ennyivel hatalmasabb és erősebb démont.
- Meghaltam volna Luciferért... de azért örülök, hogy élek.-
Dean még egy ideig kiélvezte, hogy a tagjai újra szabadok, aztán elsétált a
félelemtől némileg megilletődött Ruby mellett, és jókedvűen az öccséhez sétált.
Leguggolt mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét.
- Gyerünk, Sammy – mondta vigasztalóan. – Minden rendben
van.
Sam végre elszakította a tekintetét a semmitől, amit olyan
serényen bámult, és hagyta, hogy a másik felsegítse álló helyzetbe.
- Tudod, igazad volt – folytatta Dean barátságosan. – Egy
vérből valók vagyunk.
Sam kábán a bátyjára nézett, majd megrázta a fejét, mintha
szabadulni próbálna valamitől, pislogott néhányat, és akkor a szemei megint
teljesen feketévé váltak.
- Most értettem meg – felelte Sam ujjongó hangon, és
lassanként elégedett mosoly terült el az arcán. – Örülök, hogy látlak, Dean.
Dean boldogan visszamosolygott rá. – Menjünk – mondta
felszabadultan.
Együtt hagyták el a helyiséget, nyomukban Rubyval, és vissza
sem néztek barátjuk tetemére.
Azután eljött az apokalipszis.
What, azt hittem, én vagyok gonosz, hogy egy csomagtatóban nevelem, erre...:D:D:D:D:D
VálaszTörlésMost mi bajod van, ez tökre happy endes
Törlés