Egy vérből valók

Sötét hangulatú fic. Démon-Dean, és szenvedő-Sam.





Egy vérből valók


Késő éjszakára járt már az idő. Teljes csend honolt az utcákon, csupán néhány éjszakai állat motoszkálást lehetett hallani még elvétve, de semmit, amit nagyobbnak lehetett vélni egy bogárnál, és a motelszoba csukott ablakai mögé ezek a kis neszek nem juthattak be. Odabent még mélyebb némaság uralkodott, egyedül Sam zaklatott, fájdalmasnak tűnő lélegzetvételei zengtek megdöbbentően tisztán. Az undok neonfény megvilágította székre roskadt alakját, ahogy arcát kezeibe temette, és olykor végigszántott ujjaival félhosszú haján. Fel sem kellett pillantania ahhoz, hogy mindenki számára egyértelműen látszódjon gyötrelme – de nem nézett rá senki, így nem volt, aki észrevegye. Mindössze Ruby ült néhány méterre Samtől, de ő mit sem törődött vele, mindegyre a térelválasztó lukacsos fém virágain át kukucskált át a szoba másik felére, a két falhoz tolt ágy között felszabadított nagyobb területre. Eszméletlen férfi ült egy székhez kötözve, körötte a padlón krétával sebtiben firkált démonfogó jel. Ruby igyekezett uralkodni arcára kiterülő elégedett mosolyon, elég rosszul, de mindegy volt, Sam úgysem látta volna meg rajta. Legalább fél órája ülhettek már mindhárman pontosan ugyanebben a pozícióban, amikor bizonytalan hörgés hangzott fel, majd közvetlenül utána vad köhögés. Sam villámgyorsan felpattant, és néhány nagy lépéssel áthidalta a távolságot közte és a hang forrása közt. Türelmetlenül leintette Rubyt, aki indult volna utána, így az inkább vállvonogatva visszaült előbbi helyére.
A lekötözött férfi horkantva kiköpte a szájában összegyűlt nyálas vért, és csak utána emelte fel a fejét.
- Hello Sammy – mondta gúnyosan, és hátradőlt a széken, hogy a magas férfi szemeibe nézhessen, majd kihívóan elvigyorodott.
- Dean – nyögte sebzetten Sam, és vad mozdulattal megtámasztotta kezével saját homlokát. Még mindig képtelen volt felfogni.
- Én. Örömmel hallom, hogy végre te is megbizonyosodtál róla. Nem semmi menet volt, az biztos! Tudtam róla, hogy jól kiedzetted a természetfeletti hatalmad az elmúlt évben, de hogy ennyire? Ez durva!
Sam nem felelt semmit, de nem bírta levenni szemét a bátyjáról. Utoljára, mikor látta őt, a karjaiban feküdt, miszlikbe tépett testtel, üveges tekintettel, holtan. És most itt van előtte, ugyanazzal a rövid, kócos hajjal, ugyanazzal a zöld szemmel, amilyen neki is van, és amilyen az anyjuknak is volt, a bőrkabátjában, azzal a lánccal a nyakában, amit ő adott neki gyerekkorukban. Ez Dean! És mégsem ő...
- Hallottam, hogy kinyitottad a pokol a száját Lucifernek. Okos fiú! – folytatta heccelődő hangsúlyban Dean.
- Nem tudtam, hogy ez lesz... Meg akartalak bosszulni, ha már megmenteni nem tudtalak.
- Kösz – köpte Dean.
- Hogy történhetett ez? - kérdezte összetörve. - Mi történt veled?
- Még kérded, öcskös? – Dean szárazan felnevetett. – A pokol, az történt. Mit gondoltál? Száz évet töltöttem odalenn!
- Száz évet? – ismételte meg döbbenten Sam.
- Hát ja. Tudod, ami a földön egy év, az a pokolban nagyjából száz.
- Ezt nem tudtam.
- Persze, honnan is tudtad volna. Tudod, vicces, hogy mindezt miattad vállaltam be. Neked kellett volna odalenn rohadnod, nem nekem! Tudod az első hónapjaimat mivel töltöttem? Egyfolytában a nevedet üvöltöztem torkom szakadtából, és neked könyörögtem segítségért. De te nem mentettél meg engem.
- Én próbáltam! Mindent megtettem, amit csak tudtam, mindent! – kiáltott kétségbeesetten Sam.
- Nos, nem sikerült. Most nézz végig rajtam! Miattad lettem ilyen. A te teremtményed vagyok. Na hogy tetszik? – Dean nagyot vicsorgott, és hagyta, hogy szeme elveszítse szép zöld színét, és teljesen feketébe forduljon.
- Sajnálom, Dean! – Sam mostmár mindkét kezével a homlokát fogta, és önkéntelenül ringatta a fejét. Ruby szótlanul nézte kettejüket a túloldalról, de nem sietett Sam segítségére.
- Én nem – mondta Dean, és még őrültebb vigyorgásba kezdett. – Csak az első harminc év volt szar. De az el sem tudod képzelni, hogy mennyire! Hát persze hogy nem, nincs viszonyítási alapod. Mit gondolsz, meddig lehet tűrni a fájdalmat? Ízekre szedték a testem, darabokra szeltek, csontomig lecsupaszították a húst rólam! De a kín sosem múlt el, és én nem tudtam elájulni, vagy meghalni, hiszen halott voltam. És mikor azt hittem, végeztek, mert már nem volt mit levágni rólam, mert már csak egy csupasz torzó maradt belőlem, és üres koponya, akkor az egészet elölről kezdték.
- Hagyd abba! – kiáltott közbe Sam fájdalmasan.
- Na mi van, csak nem rossz hallani, hogy mit csináltak miattad az imádott bátyáddal? Jaj, majd mindjárt megsajnállak! Hidd el, átélni rosszabb volt.
- Sosem akartam ezt! Nem akartam, hogy feláldozd magad értem! – védekezett az ifjabb Winchester remegő hangon.
- Te sosem tennéd meg értem, túlságosan önző vagy ahhoz. Tökéletes démon lennél: gyenge vagy, egyetlen nap alatt megtörnél, és rimánkodnál, hogy kezedbe vehesd a kést! Nekem harminc év kellett hozzá.
- Harminc év!? Senki se bírna ki ennyi időt... hiszen még semmi sincs veszve! Nem követhetsz el akkora bűnt, ami nem nyerhetne bocsánatot!
- Bocsánatot? Mégis kinek kéne megbocsátania? Istennek? Az ördög fia vagyok, nincs szükségem Isten bocsánatára.
Ez majdnem több volt, mint amit el lehetett viselni. Sam kínjában a száját kezdte rágni, míg ki nem serkent a vére, és önkívületben járkált fel-alá.
- Dehogy vagy az ördögé! John Winchester és Mary fia vagy, az én testvérem. A mi vérünk!
- Már nem – jött az egykedvű válasz.
- Csak nézd Rubyt... Ő is démon, és mégis a mi oldalunkon áll. Talán te is lehetnél...
- Micsoda, egy mocskos kis kurva? Csak figyelj, Ruby – Dean ekkor először vett tudomást a tőle nem messze ülő lányról. – Lucifer végül ki fog nyírni téged, amiért elárultad.
A démonlányt, aki eddig leginkább kíváncsian méregette őt hirtelen végtelenül dühös lett, mégsem mozdult, és még csak nem is szólt, lenyelte, és rosszindulatúan grimaszolt vissza.
- Istenem, most mégis mit kellene tennem? – kérdezte Sam mit sem törődve a közjátékkal.
Kétségbeesetten Rubyra pillantott, de a lány megfejthetetlen arccal, némán nézett vissza rá.
- Mit köze van ennek Istenhez? – folytatta kegyetlenül Dean. – Isten elhagyott téged. Magára hagyta az embereket! Lucifer viszont velünk, a híveivel maradt. És téged sem ölt meg, miután kihoztad őt a ketrecéből, mit gondolsz, miért nem?
- Hallgass rám, Dean! – mondta Sam válasz helyett, újból a testvére felé fordult, és lelkesen nézett rá. – Emlékszel még azokra az időkre, amikor csak jártuk a világot az impalával, szellemeket, vámpírokat, meg mindenféle szörnyeket kutattunk fel, hogy megöljük őket? Azért csináltuk, mert segíteni akartuk az embereken. És hány embert megmentettünk! Az egész életünk erről szólt, és te szeretted!
- Van valami, amit még jobban szeretek. – mondta önelégülten. – Kinyírni az embereket. Azt a kéjt, amit a halálhörgésükkel érzek. Az üvöltéseiket, a vérüket, ahogy végigcsurog a karomon. A vért különösen szeretem, gyönyörű, nem gondolod? Persze, nem, te csak inni szereted. – Dean tekintete egy őrültéhez hasonlatosan gonoszul csillogott, azután újra feketévé vált.
- Akkor hát minden elveszett. – Sam hátat fordított bátyjának, visszament a szoba túloldalára, és leült Rubyval szemben, ugyanoda, ahonnan néhány perccel azelőtt felállt. A démonlány értetlenül, és egyben kíváncsian kapkodta tekintetét Sam és Dean között. Sam önmagával volt elfoglalva, de Dean barátságosnak nevezhető mosolyt küldött felé. Az ifjabb Winchester éppen megint a kezeibe akarta temetni arcát, amikor az ajtón valaki gyorsan, hangosan bedörömbölt. Szinte egykedvűen állt fel, résnyire nyitotta az ajtót, majd mikor látta, ki áll előtte, nagyra tárta.
- Bobby – mondta köszönés helyett.
- Hívtál – szólt izgatottan az idősebb férfi, és benyomakodott a szobába. – Hát itt vagyok. Eléggé sürgősnek tűnt az ügy. – Először nem vette észre az elválasztón túli szobarészt, viszont Rubyn megakadt a tekintete. – Még mindig ezzel a démonnal lógsz? – morogta szemrehányóan.
- Hiába jöttél – folytatta szárazon Sam. – Nem tudsz már rajta segíteni.
- Úgy érted Rubyn? – kérdezte a szemöldökét emelgetve Bobby.
Sam válasz helyett pár lépést előrébb lépett, és Deanre meredt. Bobby követte a tekintetét, és egy dobbanást kihagyott a szíve, amikor meglátta rég halott barátját, fogadott fiát.
- Dean! – kiáltotta hitetlenkedve. Kellett neki néhány másodperc, míg azt is realizálta, hogy a férfi le van kötözve, és démoncsapdába van zárva. Mélységes szomorúsággal mondta ki újra: – Dean.
- Á, szervusz, öreg. Szívesen megölelnélek, vagy legalább kezet fognék veled, de hát, mint láthatod, jelen pillanatban ez nem megoldható. – Dean szavai egészen úgy hangoztak, mint ember korában, nyoma sem volt benne semmi démoninak, és így még szörnyűbben hangzott az egész.
- Ez tényleg ő? – kérdezte Bobby Sam felé fordulva.
- Az volt... de már csak egy démon – felelte fájdalommal teli hangon Sam.
- Mégis mit vártatok? – Dean jóízűen kacagni kezdett, amitől mindegyikük háta borsózni kezdett.
- Nem tudunk rajta segíteni  – sóhajtotta Sam, és elfordult, hogy senki se lássa ahogy csendesen könnyezni kezd.
- Biztos vagy benne? – kérdezte mély, reszelős hangon Bobby.
- Tuti – kiáltott közbe dühösen Dean.
- Meg tudom őt ölni – folytatta Sam -, anélkül, hogy egyáltalán hozzá kéne érnem, pusztán az akaratommal. De hát tudod.
- Tudom – mondta frusztráltan Bobby. Nagyon jól ismerte Samnek ezt az új oldalát, és egyáltalán nem tetszett neki, de akármit is mondott, képtelen volt hatni a fiúra. Hiszen mi hathatott volna rá, ha az nem, hogy ezzel hozta el az apokalipszist?
- De nem megy. Még így is, képtelen vagyok rá – folytatta Sam. A könnyek most már patakzottak a szeméből, végigfolytak az arcán, és nem volt ereje, hogy letörölje őket. Összetörten Bobby felé fordult.
- Nem kell. Majd én megteszem – mondta az hidegen a baseballsapkája takarása alatt. Talán Samnek fogalma sem volt arról, hogy mit vállal magára a férfi, talán csak nem érdekelte, mert egyszer az életben nem akart hős lenni, de erre válaszul csak bólintott egyet. Rubyhoz sétált, és a kezét nyújtotta neki, a lány pedig kihúzta az övéből a démontőrt, és Sam ujjai közé csúsztatta.
Bobby azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni, de nem csak Deant, hanem Samet is szerette, és úgy döntött, hogy meg fogja őt kímélni ettől. Sejtette, hogy a srác belehalna, ha neki kéne megölnie a saját bátyját, vagyis inkább ezt a szörnyű valamit, ami a bátyjából lett, és Bobby sem bírná elviselni, ha még egy fiát el kéne veszítenie. Abban sem volt biztos, hogy ő el tudja viselni, amire készül, de muszáj megtennie.
Dean teljesen szenvtelenül nézte azoknak a gyötrődését, akiket halála előtt tiszta szívvel a családjának nevezett, és egy cseppnyi félelmet sem mutatott, még csak szót sem vesztegetett rájuk, csak ördögien vigyorgott maga elé. Nem csak egyszerűen gonosznak tűnt, hanem egyenesen őrültnek.
Bobby kivette a kést Sam kezéből, és jobbjába szorította. A díszes markolat hidegen simult a tenyerébe, kíméletlen bizonyosságot, és véglegességet sugározva tulajdonosának. Sam megereszkedett vállakkal fordított hátat kettejüknek, és indult, hogy elhagyja a szobát, ahol ez a borzalom meg fog történni, de aztán közvetlenül az ajtó előtt megtorpant, és nem mozdult tovább. Nem bírta otthagyni a testvérét.
- Sajnálom, fiam – mondta őszintén Bobby, és Dean elé lépett. – Bárcsak újra önmagad lehetnél, de hiába. Egy démonnak már nincsen visszaút.
Dean hirtelen megmerevedett, és bár a dühöngő őrültekéhez annyira hasonló kifejezés nem tűnt el szeméből, hangja mégis elvékonyodott, majdhogynem síróssá vált, és hirtelen rimánkodni kezdett.
- Ne tedd ezt, kérlek, ne csináld!
Bobby egy pillanatra megtorpant, és szemmel láthatólag elbizonytalanodott, de aztán megrázta a fejét, és még egy lépéssel közelebb ment Deanhez.
- Felesleges próbálkoznod, tudom, hogy hazudsz – mondta rekedten, és lassan, minden egyes mozdulatfoszlányért keményen megküzdve két kézre fogta a kést, és magasra emelte, hogy teljes erejéből vágja szeretett fia testébe.
- Segítség – kiáltotta Dean nem létező lelke mélyéről, egészen úgy, ahogyan első napjain tette a pokolban. – Sam, segíts, ments meg! Sam!
Bobby nem engedhette meg magának, hogy meghallja. Helyette valahonnan elméje mélyéből egy rég olvasott bibliai történet derengett elő, és hirtelen úgy érezte, ő Ábrahám, és Istennek kell feláldoznia a fiát, Izsákot. Csakhogy akkor Isten nem hagyta, hogy megtörténjen, megakadályozta hű szolgáját, és megmentette a fiú az életét... Itt most nincs kegyelem.
- Sam, segíts, könyörgöm, segítség – üvöltötte tovább Dean, olyan hangosan, hogy egész teste ívbe feszült, amennyire csak a kötelek engedték, és szemeit könnyek lepték el.
Hiába, Bobby már becélozta Dean szívének helyét, és olyan hirtelen, ahogy kígyó mar áldozatába, lendületet vett a késsel.
Azonban az utolsó pillanatban, csupán néhány centire a démon bőrétől, hirtelen minden megállt. Bobby mozdulatlanná merevedett, és még arra sem volt ideje, hogy magához térjen, a kés kihullott kezéből, zajosan koppant a talajon, és ő maga pedig láthatatlan erőtől irányítva a falnak csapódott. Érezte, amint az ütközéstől megroppantak a csontjai, és fájdalom hasított a mellkasába, ahogy néhány bordája eltörött.
- Ne bántsd! – hallatszódott az idegen hang. Mély volt, parancsoló és egyértelműen nem evilági. Bobby a fejét sem tudta megmozdítani, próbálta a hirtelen jött fájdalomtól megtisztítani az érzékeit, hogy egyáltalán felfogja, mi történt vele.
- Igen, igen, nagyon jó – kiáltotta Dean kontroll nélkül, fuldokolva az eddigieknél őrültebb kacagásától.
- Fogd be! – üvöltött rá az idegen hang, mire kicsit mintha halkabbá vált volna az állandó nevetés. Közben Bobby végre képes lett arra, hogy bármit is lásson a szeme előtt szikrázó csillagokon kívül, és rá kellett jönnie, hogy az ismeretlennek vélt hang egyértelműen Samtől ered.
- Sam, fiam – préselte ki az ajkai közül Bobby nehezen a szavakat.
- Sajnálom – vágott közbe a megszólított, és olyan közel lépett a falhoz szorított férfihez, hogy az érezhette a testéből áradó forróságot. – Nem ölheted meg Deant. Ő a családom.
- Nem, már nem az – nyögte Bobby, aki még mindig jutott semmivel sem több levegőhöz. – Démon... – Hirtelen elhallgatott, mert Sam még erősebben préselte a falhoz, és érezte, hogy rögtön összeroppan a tüdeje. Minden erejét megfeszítve, sípolva szívott magába egy kevés levegőt, hogy ne veszítse el az eszméletét.
- Mindenképp megölnéd, igaz? Semmit sem tehetek ellene? – Bobbynak esélye sem volt válaszolni, csak hatalmasra tágult, rémült szemekkel bámulta a férfit. Látta benne azt a kisfiút, akit több mint húsz évvel ezelőtt bízott rá először John, és aki teli volt jósággal, és szeretettel. De mindez most már túl mélyen lapult benne, vagy talán ott sem volt, csak ő akarta annyira nagyon megtalálni. A világ lassanként elsötétedett körülötte, erősen próbált fókuszálni Sam jeges, zöld tekintetére, hogy életben tartsák, de amikor a szemek egyik pillanatról a másikra feketébe fordultak, Bobby lehunyta a szemeit, kilehelte a maradék levegőjét, és meghalt.
Sam nagyon lassan fordította tőle el a fejét, mire az élettelen test, halom üres, nyers húsként a földre csúszott. A gyilkost mérhetetlen csend vette körül, holott Dean végig nem hagyta abba az őrült kuncogást, lassanként ő is leereszkedett a fal tövébe, az ember mellé, akit az imént ölt meg. Nem nézett rá, közvetlenül maga elé meredt, újra a megszokott, üres, zöld szemeivel.
Az eddig teljesen mozdulatlan, néma Ruby akkor felállt, ráérősen Dean elé sétált, felemelte a démonkést, és nagy erővel a földbe vágta, drámai módját választva a démonfogó jel megtörésének. Erre Dean azonnal megszabadult köteleitől, felállt, és nagyot nyújtózkodott, hogy megmozgassa a hosszú órák alatt elgémberedett tagjait.
- Nem hittem volna, hogy sikerül – mondta Ruby mosolyogva. – A végén nagyon úgy tűnt, hogy hagy meghalni.
- Jobban kellene bíznod Luciferben. Ő tökéletesen tudta, mi fog történni, amikor ideküldött engem az emberi testemben.
- Hát persze – bólogatott sietősen a lány, hogy meg ne sértsen egy nála ennyivel hatalmasabb és erősebb démont.
- Meghaltam volna Luciferért... de azért örülök, hogy élek.- Dean még egy ideig kiélvezte, hogy a tagjai újra szabadok, aztán elsétált a félelemtől némileg megilletődött Ruby mellett, és jókedvűen az öccséhez sétált. Leguggolt mellé, és gyengéden a vállára tette a kezét.
- Gyerünk, Sammy – mondta vigasztalóan. – Minden rendben van.
Sam végre elszakította a tekintetét a semmitől, amit olyan serényen bámult, és hagyta, hogy a másik felsegítse álló helyzetbe.
- Tudod, igazad volt – folytatta Dean barátságosan. – Egy vérből valók vagyunk.
Sam kábán a bátyjára nézett, majd megrázta a fejét, mintha szabadulni próbálna valamitől, pislogott néhányat, és akkor a szemei megint teljesen feketévé váltak.
- Most értettem meg – felelte Sam ujjongó hangon, és lassanként elégedett mosoly terült el az arcán. – Örülök, hogy látlak, Dean.
Dean boldogan visszamosolygott rá. – Menjünk – mondta felszabadultan.
Együtt hagyták el a helyiséget, nyomukban Rubyval, és vissza sem néztek barátjuk tetemére.
Azután eljött az apokalipszis.

2 megjegyzés:

  1. What, azt hittem, én vagyok gonosz, hogy egy csomagtatóban nevelem, erre...:D:D:D:D:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most mi bajod van, ez tökre happy endes

      Törlés