Blood on my hands

Sötét hangulatú fic, egy beteg lelkületű, fiatal Gerard főszereplésével.

Blood on my hands

Gerard hangtalanul, de annál türelmetlenebbül kuksol sötét szobájának rejtekében. Nem kell különösképpen fülelnie, tisztán hallja a nappaliból felszűrődő hangokat. Már lassan egy óra hosszat játssza, hogy alszik, és bár nem láthatja a karóráját, de tudja, hogy a kismutató lassan eléri a tizenegyest. A gyomrát átjárja a méreg, mindhiába küszködik a torkát összeszorító gyűlölet ellen.

Az a szerencsétlen Mikey, mindennapjainak megrontója, mintha tudná, hogy ezzel keresztbe tehet bátyjának, megint hangosan nyávog a szüleiknek. Amíg ő le nem nyugszik, addig Donna és Donald nem fognak lefeküdni. Gerard pedig el fog késni.

Nem mintha bárki is fel merné ezt róni neki, de gyűlöl késni.

Gyűlöli azt, hogy függ a szüleitől. Gyűlöli, hogy képesek bezárni őt a szobájába, és nem tudják, hogy őt a rácsok, mint a nagyvadakat, megőrjítik, és nem képes gátat vetni a feltörő érzelmeinek.

Elhallgatnak végre. Gerard még negyed órát vár – így sem biztos benne, hogy a családja nyugovóra tért már, de úgy érzi, muszáj kockáztatnia. Lassan, megfontolt óvatossággal nyitja ki a szobája ajtaját, és settenkedik a kijárati ajtó irányába. Nem akar a kabát felhúzásával zajongani, így hát egy szál pulóverben lép ki az októberi hidegbe.

Ahogy behúzza az ajtót maga után, végigvág rajta a szabadság hűvös szele. Ó igen, erre várt egész héten!

Persze az övék a délutánok. Végtelen hosszú órák a nap figyelő tekintete alatt... Megbújnak, mint az egerek. Félhomályos helyet keresnek maguknak, mint az a fészer. Leülnek a nyirkos talajra, és ahogy a fenekük találkozik a koszos földdel, önmaguknak érzik magukat.

Hiányoznak a kisfiús mosolyok. A tizenöt évesek megszokott hangoskodása, szaladgálás. Gerard a fiúkra emeli örökkön összevont szemöldökkel kísért tekintetét, és hosszú előadásba kezd az élet értelmetlenségéről. Az emberiség hasztalansága. Félelem a testi sérülésektől, a haláltól, holott éppen az élet az, amitől rettegni kéne. A törvények, a szabályok szigorú uralma csak szítja a törvényszerű káoszt. Úgy kívánjuk a káoszt, mint gyermekek az anyatejet, úgy vágyjuk a pusztítást, mint az első szeretkezést. Milyen gyönyörűség lenne porrá váltani a világot, hogy hamvaiból újraéledhessen!

Ray, és Matt figyelmesebben hallgatják, mint a tanárok felesleges fecsegését, szabályokról, rendszerekről, múltról, és jelen lévőről. Elhivatottság nyílik mellkasukban, és vadul zúdul ki a sebhelyen az illatos vér.

Frank nem érti. Gerard tudja, hogy érteni fogja. Látta rajta – magához hívta, mert látta benne a végletes reménytelenséget a naivitás fátylán át. Fiatalabb volt, mint ők, de magukhoz hasonlónak érezte.

Igen.

De meg kellett törnie.

Frank úgy akarta a törést, mint a megvilágosodást. Öröktől fogva tartó sanyarúságát perverz örömmel áldozta fel valami másért. Nem értette, hogy miért, de látta a fiúk tekintetében, és reszketett érte.

De éjjel kellett hozzá.

Az éjek olyan végtelenek, kiszámíthatatlanok, és kilátástalanok, mint maga az élet.

Egyetlen izzó homályos fénye ad némi világosságot, a másik három fiú már várja őt. Frank a földön ül, szerencsétlenül húzza össze a mellkasán vékony széldzsekijét. Elszégyelli magát, amikor látja, hogy Gerard pulcsiban van, mégsem reszket a hideg miatt, mint ő.

Gerard, látva, hogy fiatalabb fiú mennyire fázik, leveszi magáról a pulóverét, a pólóját, és mezítelen felsőtesttel parancsolja meg a többieknek, hogy tegyék ők is ugyanezt. Kérdés nélkül engedelmeskednek neki, másodpercet sem késlekedve Frank is. Azután megszabadulnak a cipőiktől, a nadrágjuktól, és hamarosan pőrén, szégyentelenül állnak egymás előtt.

- Elhoztad? – kérdezi Gerard egyszerűen.

- Igen – feleli Frankie megkeményítve remegő hangját. Felveszi a sarokban heverő dobozt, kinyitja, és kiveszi belőle a kutyát.

Alig két hetes, az alomból egyetlen életben maradt, apró szőrpamacs.

- Hogyan fogjuk csinálni? – kérdezi Frank.

- Ott az a farönk, majd hozzávágjuk. Egyszerű... Csináld!

Végre elérkezett Frank próbája. Különös módon, most már egyáltalán nem izgatott, és a bűntudat enyhe szele semmiként reppen ki a mellkasából. Akarja.

Eltökélten, a nyakánál fogva emeli fel az apró testet. Az némán lóg a levegőben, és Frank igyekszik magában megtalálni a szánalmat... de hiába keresi. Megkönnyebbül. Magasan a feje felé emeli a meleg állatkát, és gyönyörű ívben hajítja a farönknek.

Gerard mindig azt mondta, hogy ehhez hasonló tettek szükségesek ahhoz, hogy betömjük a világ, és önmagunk hatalmas, üres réseit. Csak és kizárólag a gyilkolás repeszti végig az egyszínű, soha véget nem érő, hideg jégtáblát. Pókhálóként terjed szét rajta, és a világ megszűnik jelen formájában. Övék lesz végre a hatalom.

- Még nem halt meg – mondja Gerard szenvtelenül. – Csináld újra!

Mind a négy fiú, földbe gyökerezett lábbal, a metsző hideg ellenére izzó testtel nézi a földön heverő, mozdulatlan állatot. Frank lehajol, és a kezei közé fogja – nem látja már többé a kutyát, végigárad rajta a fénylő erő, és elvakítja, megemeli, és újra meg újra a rönkhöz vágja az apró testet.

A kutya csak egyszer, a második ütésnél hallat halk, bugyborékoló hangot, legvégül lepattan a földre, és elnyúlik a homokban. Hátsó lába rángatózik még párat, megkavarja a mocskot maga körül, azután nem mozdul többé.

Frank nagyon mélyről, szeme két fekete résén át nézi a dögöt. Lehajol hozzá, hogy közelebbről szemügyre vegye, és érzi saját kedves gyengédségét az irányába. Vér szivárog ki a kiskutya orrából és szájából, nyelve kinyúlik, és a földön nyugszik.

- Gyertek közelebb, hadd lássátok. – mondja Gerard. – Innentől átveszem.

Ollót vesz elő a talajon heverő nadrágja zsebéből, és a tetem felé görnyed. A hideg fémen megcsillan a gyér fény, és gyönyörűnek tetszik a maga intellektuális méltóságával. Frank csodálja, és el sem tudna képzelni ennél megfelelőbb fegyvert a fiú számára.

Gerard megragadja a kutya mellkasán a szőrt, és az éles szerszámmal felhasítja bőrét, hosszú vonalban, egészen a torkáig. Két kézzel félretolja a bőrt, a vékony, fényes zsírréteget, és így, megnyúzva, a nyak mintha csak álarcot viselt volna. Kutyabőrbe bújt halál.

A felszín alatt gondosan felépített, kifejezéstelen bensőségek lapulnak. A fiúk érzik, hogy önmaguk zavaros, koromfekete belseje árnyékot vet a friss halottra, rávetülnek, és tudják, ebben pillanatban tökéletesen eggyé válnak egymással, és a halott kutyával, a világmindenséggel, és benne minden mocskossal, visszataszítóval, és nagyszerűvel.

Gerard lassan, lépésről lépésre csupaszítja le a dögöt. Megszabadítja a külrétegtől, és csontja fehérsége egyáltalán nem viszolyogtató, épp ellenkezőleg, gyönyörűnek, és tisztának tűnik a szürke portól övezetten.

A szeretkező szüleire kell gondolnia. Két felülmúlhatatlanul mezítelen test, ahogy valós énjüktől megpucolva, önként áldozzák magukat az élvezetnek. De ehhez a látványhoz képest ők sem voltak elég pucérak. Rajtuk ott volt a bőr.

Emlékszik, ahogy tizenegy éves énje lenyűgözötten nézte őket. Izgalommal töltötte el, és éppen emiatt érezte helyettük is a megalázottságot, amiért engedelmeskednek a test törvényeinek.

Ő felül kerekedett. Nem a verés miatt, amit a felhevült, sértett anyjától kapott, amikor felfedte búvóhelyét, ahonnan előszeretettel figyelte ki őket. A karcsú, hajlékony kéz, az arcát, száját, orrát püfölte, ő pedig nem bírta nyitva tartani a szemét. Az anyja akkor először emelt rá kezet. Zokogott, és sivítani kezdett, hogy érteni sem lehetett szavait, és Gerard nem próbált védekezni. A szenvedély ilyen puritán, ösztönös megnyilvánulása bizonyos szempontból egyenrangúvá tette őket, és ez büszkeséggel töltötte el.

De néhány dolog iszonyúbb, mint verés.

Az apja félbeszakította a nő vad tombolását, „hagyd már, az Isten szerelmére”, és mindnyájan leültek a földre. Mik voltak a mézesmázas, hamis szavak, amiket használt? Apai törődésbe burkolt árulás. Egy nehéz, megbocsátó, uralkodó tenyér a vállán. Gerardnak hányingere támadt tőle, és megpróbálta lerázni magáról. Nem sikerült.

Lenézi a felnőtteket, és az osztálytársait is, ezeket az ostoba, koszos, szánalmas fiúkat, akik majd meghalnak a szex iránti kíváncsiságtól.

A kutyát boncolva nem kell aljasnak éreznie magát.

Frank nézi, ahogy Gerard, felhasítva a környező hártyákat, a kutya gyomrába hatol az ollóval. Alig vérzik. Kiemeli a belet, és a hosszú, tekergőző, szinte még élőnek tűnő csövet kiegyesíti, és végigfekteti a földön. Gőz száll fel az eddig szégyellve testbe rejtett csupasz szervekből a jeges éjszakába.

Frank alaposan megfigyeli a részleteket is. A kutya szemei nyitva, barnaságukat áttetsző, fehér hártya fedi, kitátott szája lassan alvadó vérrel teli, nyelve kicsi, liluló húsdarab. Hallja a bordák csikorgását, ahogy a zsírtól sárga olló végigszánt rajtuk. Feszülten nézi, ahogy immáron Gerard ujjai matatnak a hasüregben, és kiemelik belőle az imént eltávolított apró, ovális szívet. Két ujjával összenyomja, a maradék vér kiszivárog belőle a kezére, pirosra festi a körmeit, legördül, és megül az ujjai közötti résben.

A rezzenéstelen, lecsupaszított szív közvetlen, élő kapcsolatot teremt a megnyúzott kutya, és a világ lényege között.

Én öltem meg, egyes egyedül – gondolja Frank magában. Egy távoli, idegen kéz tör be az álmába, megveregeti a vállát, és megtisztítja elnyűtt szívét. – Bármit meg tudok csinálni, akármilyen szörnyű legyen is.

Most már mindannyian reszketnek, a hideg eléri a csontjaikat, és megdermeszti a végtagjaikat. A bűz kezd elhatalmasodni, kiterjedni a helyiségben, és Frank igyekszik a száján keresztül venni a levegőt, hogy ne legyen rosszul tőle.

- Hát nem gyönyörű? – kérdezi Gerard zavartalanul, enyhe mosollyal a szája szegletében. – Ez a rengeteg vér?

Elfogódottan hallgatnak.

- Látod már, Frank, mi az igazi élet? Mindannyian olyanok vagyunk, mint ez a kutya. Látod már, hogyan mozog a világ?

Frank kicsi teste folyamatosan remeg a hidegtől, hiába szorítja ökölbe a kezeit, hogy uralkodjon rajta.

- Látom – feleli megzabolázva a hangját.

Gerard még jobban mosolyog, azután hátat fordít, lemossa vértől mocskos kezeit, és az ollót a helyiségben található jéghideg vödör vízben. Felöltözik, és mintegy parancsra, a többiek is rávetik magukat a ruháikra, és belegyömöszölik reszkető, átfagyott testüket.

Ray kotorja össze a darabokra hasogatott tetemet, és sekély sírt kapar a kertbe.

Hajnalodik, a fiúk nem is tudták, hogy ennyi időt emésztett fel mészárlásuk.

Fáradtak, amikor elpárolog vad lelkesedésük, némán vonszolják magukat otthonaik felé.

Frank fásultan köszönti magában az ürességet. Szinte látja szemei előtt, hogy Gerard nem a kutyából, őbelőle kanyarította ki a belső szerveket, kongó ürességet hagyva bőre alatt, csontjai védelmében. Látja szerveinek bemutatóját vére alkotta poros szőnyegen. Látja a holttestét bámuló elragadtatott szerelemtől csillogó tekinteteket.

És tetszik neki.

Hónapok egyhangúsága. Beköszönt a tavasz, de a fiúk lelkét nem a napfény, a virágok illata, és a lányok szoknyájának suhogása táplálja.

Az örökké orrát fújó Frank lelkes rabszolgája lesz Gerardnak. Matt és Ray nem irigylik tőle ezt a posztot, nekik van saját életük. De Frank, feledve saját sekélyes, értelmetlen létezését, a vérét adja Gerardnak, megannyi sebből áldoz újra és újra az örökkön önmagába temetkező fiúnak. Gerard elégedett, amiért maga mellé vette ezt a szívtelen kisfiút, aki cserébe kiszívja önmagából az életet, és neki nyújtja.

De érzi, hogy ez nem elég. Számtalan gyilkosságot nézett végig, számtalanszor gyilkolt, és úgy hiszi, felkészült végre a legnagyobb dologra, amit csak ember megtehet.

Egy pénteki napon négy fős csapatuk ötre növekszik.

Minden meg van tervezve előre.

Számtalanszor járt már azon a helyen. Ismeri minden négyzetcentiméterét, és tisztában van azzal, hogy senki nem fogja megzavarni őket.

Mikey lelkes, hogy életében először a bátyja megengedi, hogy velük lógjon egy kicsit. Szereti Gerardot, annak ellenére, hogy talán soha semmi jót nem kapott tőle. Mindig is példaképének tekintette, és nincs a világon semmi, ami boldogabbá tehetné, mint az, hogy végre elég idősnek ítéli ahhoz, hogy magával vigye. Mikey nem tudja, hogy Frank fiatalabb nála.

Nem veszi észre az őt kísérő fiúk zabolázatlan jókedvében rejtőző kegyetlen izgatottságot, az őt figyelő hideg tekinteteket. Fegyelmezetten lépkednek, de be nem áll a szájuk – Mikey vidáman nevet, amiért ezek a nagyobb fiúk könnyedén befogadták maguk közé.

Csak Gerard hallgat. Hallgatása a biztonságot jelenti a fiúk számára.

Gerard gyűlöli Mikeyt. Tudja, hogy mindig is ő volt a jó gyerek. Jobb tanuló, okosabb, bár még fiatal, mégis jóképűbb, mint ő. Öntudatlanul is, önmaga jóságát és hitvány, felszínes lelkét ajnározva, akármikor kész árulóvá válni, hogy bátyját a jelentéktelenségbe taszítsa. Az apjuk tökéletes mása. Könnyedén simul bele az életbe. A világ része. A társadalom buta katonája.

Gerardnak eszébe jut a legelső emléke Mikeyról, ami egyben első a saját életéről is. Négy éves lehetett, Mikey pedig kicsit több, mint fél, már tudott állni. Gerard várta az éjszakát, de akkor még nem azért, hogy kiszökjön a házból az éjszakai hidegbe. Megvárta, míg a szülei szobájában elalszik a villany, és csendben átlopódzott Mikeyhoz. Ő magas, rácsos ágyban aludta a csecsemők igaz álmát, alig derengő, apócska éjszakai lámpa mellett. Hogy ne féljen. Gerard a gyerekágy rácsaiba kapaszkodott, és nehezen felhúzta magát, hogy hozzáférjen öccséhez. Néhány szál, akkor még szőke haja kusza vattacsomóként piszkította koponyáját. Gerard megpiszkálta a pici gyerekorrát, puha arcába nyomta ujjait, megérintette szemhéjai alatt remegő szemeit, hogy felkeltse. Mikey szemei között ráncok jelentek meg, és előbb kezdett nyöszörögni, mint hogy kinyitotta volna a szemeit.

- Ne sírj! – szólt rá Gerard. Mikey hirtelen kezdett zokogni, könnyek nélkül, amiért felverték mély álmából.

- Ne sírj már! – kiabálta Gerard. De akkor már mindegy volt, a szülei felébredtek, és az anyja álmos szemekkel, sietve perdült az ajtó elé.

Gerard megrémült, egyensúlyát vesztette, lecsúszott a lába a rácsokról, leesett, és magával rántotta az egész ágyat. Mind a hárman elborultak, Gerard, az ágy, és Mikey. Ahogy a kisbaba leesett a földre, igazán üvölteni kezdett, annyira hisztérikusan, hogy mozdulni se tudott tőle.

Donna megijedt, odaszaladt, és felvette Mikeyt, aki csak sírt tovább a karjai között, miközben az anyja arra próbált rájönni, nem lett-e komoly baja. Magához ölelte a baba nagy, érzékeny fejét, és csak azután jutott el addig, hogy a földön fekvő, ijedt Gerarddal foglalkozzon.

- Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá! – kiabált rá dühösen. Mikey még jobban sírni kezdett, ahogy az anyja ordított közvetlenül a füle mellett, Gerard meg remegve feküdt a földön.

- Még túl kicsi, hogy játsszon veled! Mit akartál tőle az éjszaka közepén?

- Én csak... – Gerard elvékonyodott, sírós hangja megbicsaklott mielőtt befejezhette volna.

- Már megint bántani akartad? Te szörnyű, átkozott, rossz gyerek! – kiabált tovább. – Nehogy elkezdj itt bőgni! Mars a szobádba!

Gerard gyorsan állt fel a földről, és nyakát behúzva sietett el az anyja mellett, a szobája védelmébe. Nem folyatta feleslegesen a könnyeit, de rémülten húzódott az ágyába, és a fejére húzta a takaróját.

Amikor nem jött senki, hogy megbüntesse, és Mikey is elhallgatott a szomszéd helyiségben, megnyugodva kelt ki az ágynemű közül. A nagy, átlátszó legós dobozhoz ment, ahol már órák óta őrzött egy színes pillangót, hogy megmutassa az öccsének, amikor a szüleik nem figyelnek rájuk. A lepke még mindig életben volt, de már nem próbált szabadulni, bágyadtan, szárnyait kifeszítve ült a műanyag falon.

Gerard óvatosan leemelte róla börtönét, és apró kezei közé vette a csinos bogarat. Azután letépte a szárnyait, és markába szorította a megmaradt, ronda, fekete haldokló testet. Mikor kinyitotta a kezét, a tenyerébe tapadt a kiszivárgó seszínű váladék.

Gerard már mosolygott. Meg akarta mutatni az öccsének, hogyan csinálja, de nem baj, így is boldoggá tette ez a magányos, gyermekies ölés.

Mikey még mindig kicsi, és gyenge, a szemüvege nélkül gyakorlatilag vak.

A fiúk erőnek erejével hűtik le önmaguk vérét.

Gerard előző esti szavaira gondolnak. Akkor még bizonytalanok voltak, mozdulatlan hallgatással feleltek a felhívásra.

- Pont ettől tartottam – mondta Gerard, megvetéstől, vagy csalódottságtól mentesen. – Beszélni, azt tudtok róla, de mikor döntésre kerül a sor, inatokba száll a bátorságotok.

A fiúk szégyent éreztek, de ez a szégyen sem szította őket cselekvésre.

- Hát nem értitek, meg kell tennünk, most, amíg még fiatalok vagyunk, a szemünk nyitva, és fogékonyak vagyunk arra, hogy a világot, és az életet maga valójában lássuk. Máskülönben felnőtté válunk majd, sosem fogunk lopni, ölni, vagy más módon megvalósítani az emberi szabadságot. Behódolva, megalkudva tengetjük majd napjainkat, és félelemtől sarkallva pletykákat, és bókokat öklendezünk társainkra, mindegyre arról elmélkedve, vajon mit csinálhat a szomszédunk. És egy nap megházasodunk, gyerekeink lesznek, és végül apává válunk, a világ leghitványabb teremtményévé.

Frank közelebb húzódott Gerardhoz, öntudatlanul is jelezvén ezzel, hogy vele van. Természetesen.

- Vérre van szükségünk! Emberi vérre! Ha nem szerezzük meg, ez az üres, jelentéktelen világ sápadtan önmagába roskad, és vele együtt mi is. Ki kell folyatnunk a vért, át kell ömlesztenünk a haldokló világegyetembe, a haldokló égbe, a haldokló fákba, meg a fáradt, haldokló földbe. Kezeinket kell fesse, bele kell szivárognia éhes, száraz pólusaink közé. Vérrel kell mérgezünk a mindenséget, hogy azzá változtassuk, amire meg lett teremtve, és hogy végre önmagukénak tudhassuk.

Gerard nem szeretett ennyit beszélni, de tudta, hogy ezúttal szükséges, hogy szavai eljussanak a mindennapoktól gyötört, irányításra, és mégis szabadságra vágyó fiúkig, és felélesszék az övéhez hasonlatos sötét vágyat bennük.

Végül odaérnek.

Mikeynak fel sem tűnik a mocsok, és a csend hangos visszhangja, egészen addig, míg rá nem vetik magukat.

Nem érti. Kiabál. Azután kapálódzik, de négyen erősebbek nála. Érzi a hurkot a nyaka körül. Erősen hasbarúgja Gerardot, de már késő, elveszíti a talajt a lába alól, a levegőben lóg. Túl erősen szorítja a nyakát, próbálja bedugni a kezeit a kötél alá, de nem megy, csak a bőrét kaparja. A puszta levegőbe rugdos, a lendülettől hintázik a kötélen.

A fiúk megrémülnek. Elhátrálnak tőle, de nem hagyják el a helyiséget, megigézetten bámulják a felakasztott Mikeyt, hallgatják az értelmetlen hörgést, ami a szorítástól mégis ki tud szabadulni a torkán.

Csak Gerard lép hozzá közelebb. Mikey nézi őt, nézik egymást, azután Gee átöleli az öccse derekát, erősen magához szorítja, érzi kétségbeesett vergődését. Már nem rúg, szinte csak reszket, újra és újra görcsösen megrándul, és Gerard érzi a nekifeszülő test haldoklását.

Nem tudja megmondani egészen pontosan a pillanatot, amikor bekövetkezik, de egy idő után Mikey már nem mozdul többet.

Nehéz, halott húsként csüng a plafonról.

Gerard elengedi, és megfordul, de senkit sem lát maga mögött.

Szolgái, barátai, bűntársai már a rémülettől hajtottan elmenekültek. Megbuktak.

Lemondóan sóhajt azon, hogy maga maradt, de mégsem érzi a magány kétségbeesését. Ismeri a testet kívülről, belülről, megannyi állatét, az övéket, Mikeyét, és önmagáét. Minden ért, és minden tud. Érzi, hogy a nehéz olló átmelegedve húzza le nadrágja zsebét, és visszafordul.

Üreges testében, a bordák börtönében lapul a halál.