Akiről a szíved énekel

Annak örömére, hogy megnyitottam a blogot, ki is rakom ezt a ficet, ami pont abszolút nem slash, viszont az elsők közök van, amit valaha írtam (kb 8 éve). Szerettem. =)

Akiről a szíved énekel

1.

Már leszállt az éj, de a kocsi még mindig úgy száguldott az országúton, mint a versenyautók, vezetője mit sem törődött a kanyarok veszélyével, az esetleges szembejövőkkel aztán már főleg nem. Üvöltő zenének kellett volna társulnia a látvány mellé, de ezúttal az elmaradt. A sofőr elvarázsolt szemekkel kukucskált ki a feketével összemázolt ablaküveg mögül. Látszott, hogy élvezi a sebességet és az őrültséget. Nos az is őrültségnek hangzik, hogy zavaros festéken át nézi az utat, de erre azért nyomós indoka volt – éspedig a napfény, természetesen.

Attól, hogy valaki vámpír, még nem szoríthatja magát kizárólag az éjszaka rövid óráira…

Spike az úton kívül még másra is vetett néha egy-egy pillantást. Az anyósülésen fekvő látszólag békésen alvó lányra tekintett, sebzett tulajdonjoggal. Drusilla, az ő Druja, amióta először megpillantotta, még emberként, mindenkitől sértetten… Nem ő tette magáévá, hanem a lány olvasztotta magát belé. A vérével. És nem érdekelte… az sem, hogy más mit mondott, hogy semmi sem az övé, mert ilyen a vámpírlét, bármit megkaphat, bármit elvehet, de semmi sem a tulajdona… Drusilla, édes lány, hiszen vele van egy évszázada, minden éjjel megosztják egymással az áldozatukat és az ágyukat… lehet ennél jobban egymásé egy férfi és egy nő? Persze Drusilla olyan bolond, repül, csak azt látja amit akar… de senki nem rabolhatja el a társától, nem rabolhatja egy ostoba vámpírmás, újkori Angelus… nem, senki.

Spike egy ideig gyenge volt, leszorított, de többé már nem. Igen, csakugyan megsérült, kerekesszékbe kényszerült, de ennek vége van. Vége van Angelusnak, az átkozott Vadásznak, (csupán kényszerből segített neki egy rövid időre, amíg érdekében állt!), és vége Sunnydale-nek. Ide többé be nem teszi a lábát, hiszen nagy a világ, ez meg egy szerencsétlen hely.

Szóval ájult kedvesével elindult az orra után, hogy élje életét, ahogy mindig is tette, szabadon, boldogan.

Magasan járt a setét égen a hold, amikor Drusilla nyöszörögve kinyitotta a szemét. Csillagos szemei lassan fogták fel a dolgokat. Lágyan hullámzott a teste a kocsi lendülésével. Drusilla utált autón utazni, és imádott, bezárta és kitárta amint a suhanó tájakat nézte.

-  Merre járunk kedvesem? – sóhajtotta a férfi felé, épphogy felfogva alakja körvonalát. Csupán az energiáját érezte, ahogy reszket és villámlik, valami homályos tükrön át.

- Messzire Sunnydale-től… messzire mindenkitől. – suttogta a lánynak Spike, lelassítva a kocsit.

- Rossz Spike! – kezdte sértetten Drusilla – nem akarok elmenni, vissza akarok menni. Ott vár a világvége… - nyafogta gyermekien – már nem érzem annyira a gonoszt… hiányzik a levegőből a bűn! – remegő kezekkel a nyakához ért.

- Ne mondd ezt Dru – mondta Spike hihetetlenül kedvesen – ott van a gonosz, ahol mi vagyunk.

- Igen ahol mi vagyunk – Dru őrült félkacajt ejtett – A városban, a faluban… odakint és bent… ahol mi járunk… Én és Spike és Angelus és Darla… Angelus… hol-hol van ő?

- Mit számít? – vetette oda hamar idegesen Spike – nincs már többé Angelus.

Dru válasz helyett a hajába túrt és hisztérikusan sírt, fuldokolva véve a levegőt. – Elment.. megint elment… - fojtottan ejtette a szavakat.

- Én itt vagyok – mondta megfoghatatlan vággyal Spike.

Drusilla a fiú karjához ért, kétségbeesetten megragadva azt, és rángatni kezdte, a körmét belevágva a bőrkabátba.

A kormány megrándult, és a kocsi kishíján lefordult az útról, egyenesen az árokba, de az utolsó pillanatban újra egyenesbe jött.

- Nyugodj meg, őrült lány! – ordított Spike Drura, aki nyüszítve húzódott az ajtóhoz, kicsire összehúzva magát.

Spike lefékezett az út szélén, és mit sem törődve a zúgó motorral, megfogta a lány csuklóit, és magához húzta.

- Minden rendben van – ölelte magához a hisztérikus remegésben égő lányt. Az néhány pillanat múlva meg is nyugodott, és megsimogatta Spike haját. Már mosolygott amikor a szemébe nézett.

- Látni akarom a csillagokat! – suttogta Dru – repülni akarok!

Ragadós mosollyal bámult ki a letekert ablakon, félig az ég felé nézve.

Spike boldogan nézte a semmitől elvarázsolt lányt, majd a kormányhoz kapott, és újra vágtába kezdett. Itt volt vele Dru, és most nyugodt volt, bár nem tudni meddig lesz az, mikor lesz egy józanabb pillanata, amikor még ezerszer vágja hozzá, hogy miért, mikor, hogyan… de nem számít, mert most vele van, és nem fogja elengedni őt soha többé.

2.

- Milyen vörös a ház – nevetett lenyűgözve Dru – Olyan vörös, mint a vér!

És csakugyan, a ház falai élénkvörösre voltak festve, még sötétben is magához vonzotta a szemet, és egykönnyen nem is engedte el.

- Akarod kedvesem? – bazsalyogta édesen Spike.

- Igen igen igen – csapott le a mondatra a lány.

- Gyere! – Spike megfogta a Dru kezét, és húzta maga után, egészen a ház ajtajáig. Ügyetlenül megnyomta a csengőt, és néhány pillanat múlva ki is nyílt az ajtó. Nem volt még olyan késő, hogy aludjanak odabent.

Spike elővette a legkétségbeesettebb tekintetét, és színészkedni kezdett.

- Segítene? – kérdezte az ajtót nyitó fiatal férfitől – A barátnőm rosszul van…

A ház lakója bizalmatlanul nézett Drura, aki ájtatos szemekkel tekintett vissza rá. Meg kell hagyni, elég ijesztően néztek ki a holdfényben.

A férfi nem szólt semmit, csak kihajolt az ajtón, hogy jobban szemügyre vegye magának az állítólagos beteget. Spikenak sem kellett több, megragadta a férfi ruháját és kirántotta a házból. A férfi üvöltésre nyitotta a száját, de Spike lecsapott, és beléfojtotta a hangot. Épphogy csak megízlelte a vérét, áldozata rögtön el is ájult.

- Jajj! – hebegte izgatottan Drusilla. Spike rámosolygott a vérrel szegélyezett szájával, és Dru felé nyújtotta a férfi nyakát. A lány azonnal odakapott, és nagy kortyokban itta a vért.

Spike a kedvesét nézte, majd optimistán megpróbált belépni a házba. Szerencséje volt, úgy tűnik ez az egy ember lakott itt, és mostmár be tudtak menni a piros házba.

Dru elengedte a férfit, aki örök nyugalommal el is terült a földön. Dru boldogan betáncolt a házba, Spike pedig indult is utána, maga mögött húzva a halottat. Erőtlen mozdulattal becsapta az ajtót, és a férfit otthagyta az előszobában, a szőnyegen.

Drusilla már a nappaliban volt, és elragadtatással figyelte a festményeket a falon. A ház belülről igen igényesen nézett ki, látszott rajta, hogy műkedvelő lakta.

- Ki volt az? – hallatszódott hirtelen egy női hang a hálószoba felől. Úgy látszik a férfi mégsem volt egyedül, éppen egy vendég hölggyel osztotta meg a társaságát.

- Oh! – fejezte ki a véleményét Drusilla.

Spike belépett a hálószobába, egy hiányos öltözékben virító nőt látott kiterülve az ágyon. Hosszú szőke haja meglobbant amint felkapta a fejét.

- Maga meg kicsoda? – kérdezte ijedten Spiketól.

- A balszerencséd kedvesem – mondta Spike gúnyosan és megtámadta a lányt. Annak mozdulni sem volt ideje, máris megkapta a vámpírfogakat a nyaka hajlatába. Spike félig nyitott szemmel csodálta a nő világosszőke haját, miközben megfosztotta az összes vérétől.

- Spikey, nekem nem is hagytál? – kérdezte sértetten Dru.

A férfi visszaejtette a lányt az ágyra, és vágyakozva nézett Drura.

- Még bepótolhatjuk – rázta kedvesen a fejét Spike, és a vámpírlányhoz sétált.

Finom csókot lehelt az ajkaira, és letérdelt elé a földre, megszabadítva a nyakát. Dru izgatottan mosolygott, és lassan felvette a vámpírarcát. Spikehoz hajolt, és egyszerű mozdulattal megharapta a nyakát. A férfi fájdalmasan nyögött egyet, és megölelte Drut, míg az itta a vérét, hosszú barna hajába túrt, és sustorgott a fülébe. Majd felkapta a lányt, és az ágyhoz vitte őt, és lefektette a halott nő mellé. Végigsimította a karját, a hasát, az egész testét. Lassan kihámozta a ruháiból, csókolta ahol csak érte, sima, becéző ajkakkal.. Dru hátravetette a fejét, majd remegő kezekkel segített Spike-ot is megszabadítani a ruháitól, néhány pillanat múlva már a meztelen testük ért egymáshoz. Dru halkan nyögött fel amint Spike beléhatolt, majd egyre hangosabbak lettek ahogy gyorsult az ütem. Szinte vibrált a testük a szenvedélytől, míg nagyot sóhajtva éppen egyszerre érték el a gyönyört.

3.

Amikor Spike kinyitotta a szemét kócos, szőke hajat látott maga előtt. Az álomtól megrészegülten hozzáért a világos tincsekhez, lassan simogatni kezdte a finom hajszálakat. A keze átvándorolt a lány arcára, és abban a pillanatban Spike rájött, hogy valami nem stimmel. A bőr amihez hozzáért jéghideg volt. Spike felült, és rájött, hogy a halott nő fejét simogatta. Idegesen letaszította a földre a holttestet.

Drusilla egykedvűen ült az ajtóban, világospiros, párnázott széken. Egy rózsát tartott a kezében, a karját simogatta a finom szirmokkal.

- Nem igazi virág – mondta szomorúan Dru.

- Ezt hogy érted? – kérdezte Spike, a ruháit keresgélve.

- Hamis, hazugság… Látod? – Dru megpróbálta kitépni az egyik szirmát, de az nem vált le.

- Igen szívem, művirág – jelentette ki türelmetlenül Spike.

Drusilla idegesen sírni kezdett.

- Ne sírj kedvesem – sietett Spike a lányhoz – Van a kertben elég igazi… szedek neked, jó lesz? – mosolygott a vámpír.

- Te is hazudsz nekem – folytatta Dru.

- Miről beszélsz? – kérdezte Spike.

- Mondd, kiről énekel a szíved?

- Nem énekel az semmiről – mondta dühösen Spike, és kivonult kertbe.

Hozott egy szál rózsát a kedvesének, de az nem örült neki, sértetten megtépte a vörös szirmokat.

Spike megvonta a vállát és sóhajtott egyet. Nem könnyű az őrültekkel.

A két vámpír elindult az éjszakában, hogy csillapítsák éhségüket. Egy kicsi szórakozóhelyre tértek be, kicsi tánctér, néhány apró asztal, részegekkel.

- Ezek nem fognak menekülni – állapította meg lemondóan Spike.

De Drusillának tetszett a hely, már ki is szemelt magának valakit, és nemsokára kicsábította magával a bárból. Spike kedvetlenül nézte őket a mellékutcában, ahol Dru játszott a fiatalemberrel, majd amikor megunta, nekiállt és inni kezdte a vérét.

Azonban valaki hirtelen megzavarta őket, és nem Spike volt az.

Egy fiatal, göndör vöröshajú lány mért egy nagyobb ütést Dru fejére, aki ettől rögtön hátratántorodott, és ráadásul kapott még egy rúgást a gyomrába is. Éppen eléggé fájt neki ahhoz, hogy a földön maradjon tőle. A lány az áldozathoz rohant, de annak már mindegy volt. Gyorsan megfordult, hogy újra Dru-ra vesse magát, de erre már nem volt alkalma. Spike ott állt pontosan az orra előtt, és kifordította a kezéből a karót. De a lány nem hagyta magát, gondolkozás nélkül tökönrúgta a vámpírt. Az a földre görnyedt, a lány pedig Dru mögé ugrott, egy újabb karóval, amit a kabátja alól ’varázsolt’ elő. Pontosan Dru szívéhez illesztette a karót, hogy elég legyen a porlasztásához egy mozdulat. A vámpírlány ijedten állt, úgy döntött, inkább nem mozdul meg.

Spike közben felállt és leplezett aggódással nézett Dru felé.

A lány feszülten, de némi győzelmi mosollyal az arcán szólalt meg.

- Na ez hogy tetszik, vámpír?

- Én nem vagyok oda érte – jelentette ki Dru, majd sikított egy aprót amikor a fogvatartója megsebezte a bőrét a karóval.

- Véres Pokol! Nyugalom kislány! – így Spike.

- Nem vagyok kislány – mondta sértetten a vöröshajú lány – Evy Black vagyok. És jobb lesz ha vigyázol arra mit mondasz, amíg velem van a barátnőd!

Erre Dru egyszerű mozdulattal hátrarúgott, Evy pedig repült vagy három métert. Mire feltápászkodott, már Spike karmai között volt, önszántából mozdulni sem tudott. Spike a nyakába eresztette a fogait, de épphogycsak megízlelte a vérét.

- Egyes szabály… - suttogta a lánynak Spike – ölj, amíg tudsz!

Majd éppen ellentmondva szavainak eltaszította magától a lányt. Az gyorsan felpattant, és szaladni kezdett az ellenkező irányba, ahogy csak a lába bírta.

Spike nem indult utána, csak nézte, ahogy eltűnik a kanyarban.

- Most miért engedted, hogy elszaladjon? – kérdezte értetlenül Dru.

- Jó játék lesz későbbre – mosolygott Spike azt a pontot nézve, ahol a lány eltűnt.

4.

Spike boldogan újságolta az unatkozó Dru-nak:

- Tudom, hol lakik.

Drusilla egy cseppet sem lett feldobva a hírtől.

- Miért nem ölöd meg azt a lányt? – kérdezte megvetően Spike-tól.

- Most mi bajod van? – gurult dühbe a vámpír – Azt hittem örülni fogsz, hogy találtam valakit akivel játszhatsz.

- Nem akarok játszani vele – mondta szomorúan Dru – veled akarok játszani.

- Velem is játszhatsz – mosolygott Spike.

- Menj el hozzá, és öld meg! – mondta parancsolóan Dru.

- Hjaj – sóhajtott Spike – Épp hozzá indultam.

- De nem azért, hogy megöld – jelentette ki.

- Meg fogom ölni. Nemsokára.

Spike otthagyta egyedül a békétlenkedő Dru-t, és gonosz tervvel elindult Evy háza felé. Nem is élt olyan messze a vámpírok vérvörös házától – talán ismerte is az előző tulajt. Kicsi, aranyos helyen lakott, Spike ehhez hasonlóan aranyosan mosolyogva becsöngetett. Egy idősebb nő nyitott ajtót.

- Jó estét! – köszönt illedelmesen Spike – Evy-hez jöttem.

- Te vagy Frank, nem igaz? – kérdezte kedvesen – Nagyon korán jöttél, Evy még nincs is itthon. De fáradj be, nemsokára hazaér. Addig kérsz esetleg inni valamit?

- Inni? Igen, kérek – vigyorgott Spike, és belépett a házba.

Evy fél órára rá érkezett haza. Jókedvűen nyitotta ki az ajtót, és már kiabált is a szüleinek.

- Sziasztok, megjöttem!

Semmi válasz. A lány rosszat sejtve akasztotta fel a kabátját, és kisétált az előszobából.

Alighogy belépett a nappaliba a kabát lecsúszott a fogasról és tompa puffanással landolt a földön.

Evy rémült sikolyt hallatott. Először az anyukájához rohant oda, és a kezébe vette a nő hideg csuklóját. Már régen nem lüktetett a vére odabent. Az édesapja is üveges szemekkel nézett a plafon felé, a vér még épphogycsak megalvadt a két apró sebe körül.

A lány elhúzódott az üres holttestektől, behúzta magát a sarokba, és sírni kezdett. Fájdalmasan hintáztatta a testét, mintha újra a szülei karjaiban lenne, mintha ők ölelnék a régi estéken, amikor nem tudott elaludni, és ők vele virrasztottak…

- Légy optimista – kiáltotta neki Spike az ablakból – Legalább testvéred nem volt.

Evy felnézett az ablakkeretbe kapaszkodó vámpírra, de nem volt ereje megmozdulni.

- Elárultad a neved – folytatta Spike - Kettes lecke: sose beszélj feleslegesen!

Ezzel kiugrott az ablakon és eltűnt a csillagtalan éjszakában.

Alaktalan, hatalmasodó bosszúvágyat hagyva maga után.

5.

Spike tévedett. Evynek volt testvére, egy bátyja, aki már nem lakott velük. A lány most hozzá költözött. Eléggé zsúfoltan laktak, de érthető módon nem volt szívük a szülői házban maradni. Meg persze úgy gondolták, ott nagyobb biztonságban vannak, elbújhatnak a támadójuk elől, de alaposan tévedtek. Spike tökéletesen tisztában volt Evy tartózkodási helyével.

Evy napokig ki sem mozdult a szobájából, Frank-el sem találkozott. A fiú csak néhány hete volt a barátja, és éppen be akarta mutatni a szüleinek, amikor Spike röpke látogatást tett náluk.

Spike pedig megfigyelte őt. Persze ennek most nem sok értelme volt, csupán annyi, hogy Drusilla magányosnak érezte magát.

- Tudom, hogy miért foglalkozol annyit azzal a lánnyal – közölte egy ízben Dru a kedvesével.

- Csakugyan? Mi a teóriád? – kérdezte unottan Spike.

- Vadászt nevelnél belőle. Igaz édes Spikey? Nem bírod ki, hogy nincs itt a Vadász, igaz kedvesem?

- Ennél nagyobb hülyeséget még nem hallottam – jelentette ki idegesen Spike. Drusilla csak nézett a hatalmas szemeivel, amelyekben igenis tükröződött a biztos tudás.

- Talán… és akkor? – vallotta be Spike – Nem tudtam megölni a Vadászt. Kétszer megtettem, harmadszorra nem jött össze. Valamin nekem is ki kell élnem magam, nemde?

Dru immáron könnyes szemekkel bámult Spike-ra.

- Akkor miért nem ölöd meg?

- Mert még nem vadász – világosította fel kedvesét Spike, és ezennel, jelezve, hogy befejezettnek ítélte a társalgást elhagyta a szobát. Megnézte magának Evyt.

Úgy tűnik jól járt ezzel a döntésével, ugyanis a lány éppen randira indult a barátjával. Magas, barna úriember volt, ha eltekintünk az úrtól, lévén, hogy mégiscsak egy gyerek. Nem több mint tizennyolc, és valószínűleg Evy sem. Mi lehetett az oka, hogy egy teljesen átlagos fiatal lány vámpírvadászatra adta a fejét? Nyilván nem véletlenül tárolt a kabátja alatt két karót is… A legtöbb lány ha vámpírt lát és túléli, igyekszik minél jobban elfelejteni az esetet. Ezek szerint persze vannak kivételek.

Spike vigyorogva nézte a kedves kis szerelmes párt, ahogy meghitt vacsorát ejtettek egy távoli étteremben. Igazán romantikus volt, kétség sem fért hozzá. Legalábbis távolról annak tűnt, közelebbről jól lehetett az is hallani, hogy a lány végtelenül szomorú, és a fiú mindhiába próbálja minden kedves szavával vigasztalni. Nem elég néhány nap egy ilyen veszteség elfeledéséhez.

A szerelmesek már kedvetlenül sétáltak hazafelé, amikor Spike úgy döntött, hogy berekeszti a puszta megfigyelést, és figyelmezteti Evyt, hogy nincsen biztonságban. Menet közben döntött úgy, hogy ennyi neki nem elég, most folytatnia kell a lány kegyetlen kiképzését.

Néhány pillanat alatt megtörtént. Spike ugrott, Frank üvöltött, Evy karót rántott, de már későn. Fiatal szerelme törött nyakkal pihent az út közepén, visszafordíthatatlanul. Persze Spike nem volt hülye, gyorsan lelépett, de azért még közölte a helyzet tanulságát.

- Hármas lecke – kiáltott Evynek – szeretni túl veszélyes.

Spike nem találta otthon Dru-t amikor hazament, a vörös ház üresen kongott a magányos léptektől (persze csak átvitt értelemben)

De ennyit Drusilla is megérdemelt. Mostanában Spike gyakran azzal a lánnyal foglalkozott, és hagyta magára kedvesét, amikor az közölte, hogy nem akar megint vele menni. Spike nem is aggódott érte, tudta, hogy a lány tud vigyázni magára.

Azonban Drusilla nappalra sem tért haza. Spike pedig be volt kényszerítve az égető napsugarak elől a fedél alá.

6.

Persze ez még nem jelentett semmit. Valószínűleg Dru-t vadászat alatt kapta a hajnal, és búvóhelyre szorult. Csak ez szokatlan volt, afféle íratlan szabály volt a két vámpír között, hogy a nappalokat együtt töltik, ha az éjszakákat nem is mindig. És ez így volt már… sok-sok éve, az bizonyos. Úgyhogy Spike aggódott.

Pár órával naplemente után Dru szó nélkül megjelent, és úgy tűnt, nagyon is boldog volt.

- Hol jártál Drusilla? – kérdezte Spike felelősségrevonóan.

- Ahol a virágok teli torokból énekelnek és sírnak az ég felé tekintve – mondta elragadtatva Dru – és vércseppek hullanak gyenge szirmaik közül.

- Roppant költői – jegyezte meg Spike, és inkább nem faggatta tovább lányt, jól tudta, hogy most úgysem kap értelmes választ.

Azon az éjjelen Spike és Dru kéz a kézben jelentek meg az apró szórakozóhelyen, ami mellett a szennyes mellékutcában először találkoztak Evy-vel. Akkor éppen nem volt ott annyi részeg, kellemesen szólt a zene, a vámpír pár pedig táncolni kezdett. Finoman ért egymáshoz a testük, olyan kellemes mozdulatokkal mozogtak, teljesen egymásra hangolva, ahogy csak két olyan személy tud, akik már nagyon régóta együtt vannak, és nagyon sokat táncoltak a másikba belefelejtkezve. Úgy is volt.

De valaki megzavarta őket. Pofátlanul belenyúlt a közös kis intim terükbe, és nevetve szólt Drusillához.

- Hát ő kicsoda? Nem mutatsz be? – kíváncsian nézett Spike-ra.

- Ő az én Spikeym. Igaz, kedvesem? – Dru hozzásimult Spike-hoz, és barátságosan nézett a kérdezőre.

- Az itt a kérdés, hogy ő kicsoda – kérte számon a bemutatott.

- A kicsikém – mosolygott Dru, és végigsimított az idegen kezén. Erre az egy ördögi vigyor kíséretében vámpíri arcot öltött magára.

- Te csináltad őt? – kérdezte dühösen Spike, és ellökte magától a lányt – Mikor?

- Te mással voltál elfoglalva – nézett sértetten kedvesére Dru.

- Úgy??!! – kezdte fájdalmasan Spike – és ez a bosszúd???

- Mondd, kiről énekel a szíved, kedves?

- Talán inkább mondd meg te! – kiabálta Dru-nak a vámpír, hátat fordított, és minden további szó nélkül otthagyta őket.

Csak most tűnt fel nekik, hogy mindeközben a bár majdnem teljesen kiürült, érthető okok miatt. Három veszekedő vámpír látványa nem volt épp bizalomgerjesztő az ott tartózkodók számára, mégha történetesen közülük csupán egy mutatta meg démoni arcát. Újonc, nem tudja, mi a szokás.

Spike vérig sértődve vetette be magát a vörös házba, egyenest az asztalhoz zöttyenve. Papírt húzott elő, és régimódi, cirkalmas betűkkel írni kezdett.

7.

Evy halálos depresszióban feküdt az ágyában, és elhatározta, hogy soha többé nem kel ki belőle. A szemei vörösre duzzadtak a rengeteg sírástól, és tudta, nincs mit tennie. Ezerszer is eszébe jutott az első nap, az első vámpír, akit megölt. Miért is kezdett bele az egészbe? Miért kezdett Supermant játszani? Nem ismerte a vámpírokat, csupán a legújabb generáció néhány napos szülötteit, akik még tisztában sem voltak a képességeikkel, csak nemrég bújtak ki a föld alól, és azt hitték, belepusztulnak ha nem fekszenek nappalra koporsóba. A mai világ elkorcsosult, ostoba teremtményei voltak csupán. Evy mindig is azt hitte, hogy ennyi. Azt hitte, hogy ő a hős. De a gyenge bolondokat ölte, mostmár rájött, a java túl erős hozzá.

Hiszen csak egy kislány.

A hűvös éjszakai szellő behatolt a résnyire nyitott ablakon, kísértetiesen meglengetve a világoskék függönyt. Evyt kirázta a hideg, de nem volt kedve felkelni, hogy megszüntesse a hideg forrását.

Végül, mikor már úgy érezte, csontjai tömör fémmé váltak, és nem bírnak mozdulni mégis felkelt, hogy becsukja az ablakot. A párkányon egy gyönyörű betűkkel megcímzett fehér borítékot talált, logikus lett volna, hogy befújja a szobába a szél, ki tudja miért, mégis ott pihent a sötétbarna fa kereten.

Megrémült. Erősen sejtette, ki helyezte ide az üzenetet, miközben ő gyanútlanul feküdt néhány méterrel arrébb. Persze, a vámpírok nem léphetnek be a házba, amíg be nem hívják őket, mégis természetesen nagyon ijesztő tudni, hogy egy nemrég az ablak alatt állt.

Evy remegő, a hidegtől nehezen mozgó ujjakkal nyitotta ki a borítékot.

Hello kislány!

Szeretnél véget vetni ennek az egésznek?

Csak te meg én, holnap este kilenckor, ott

ahol először találkoztunk.

Aláírás hiányzott, de nem volt nehéz kitalálni, hogy ki írta a kis levelet.

Evy szemében vöröseszöld lángok gyúltak, és nem volt kérdés, hogy elfogadja a vadnyugati mesébe illő párbajrahívást. Jól tudta, nem kicsi esély arra, hogy ő fog halottként távozni a színhelyről, pontosabban épphogy nem-távozni, de nem volt más választása. Ezt a vámpírt csak egyféleképp lehet letudni.

Evy az ágyához sétált, kinyitotta az ágyneműtartót, és egy termetes táskát húzott elő onnan. Lassan felhúzta a cipzárt, és kiemelte a nem túl bizalomgerjesztő fegyvert a rejtekhelyéről. Kibiztosította, belehelyezte a karót, és próbaként lőtt egyet előre. A karóvető kilökte magából a hosszú fa botot, ami mélyen belevágódott a falba.

Evy már látta maga előtt, ahogy a vámpír mellkasába csapódik a karó, majd éles zajjal hullik a földre, finom porral egyetemben.

Spike mosolytalanul állt az ablak alatt, ahol Evy nem láthatta.

8.

A nap üvöltve sütött, a két vámpír mélyen bevackolódott a vörös házba, melynek falai most szinte vibrálni, ragyogni, remegni látszottak. Persze egy ember számára, a vámpírnak ilyen látványban sosem lesz része.

- Drusilla! – vetette oda Spike a másik vámpírnak – Amint ma leszáll a nap hozok neked valamit.

- Mit? – kérdezte mosolyogva Dru. Nem úgy tűnt, mintha bármennyire is haragudna Spike-ra. Egy kívülálló semmit sem venne észre, ugyanaz az őrült, elragadó hang szólt most, mint évek óta, csak egyvalaki érezhette meg a fojtott távolságtartást, ami gátat szabott Dru szívének. Spike pedig igenis megérezte, de nem törődött vele. Tudta, hogy még néhány óra, és sikerül kiengesztelnie a lányt.

- Meglátod – mondta kedvesen Spike.

Amikor a nap leáldozott a látóhatár szélén, Spike elindult, és meghagyta Dru-nak, most mindenképpen maradjon itt, örülni fog annak, amit majd nemsokára hoz neki.

Evy könnyes szemekkel nézte végig a naplementét a szobájából. Már teljesen fel volt készülve, csupán az időt várta. Fel volt készülve a harcra, és a halálra.

Karóvetővel a kezében lépett ki a házból, nem is próbálta takarni a fegyvert a járókelők szeme elől. Már mindegy volt, nemsokára minden eldől.

Evy nem is gondolta, hogy milyen hamar.

Alig tett néhány lépést előre, amikor oldalról érkezett a támadás. A karóvető szóhoz sem juthatott, máris kirepült a kezéből, és sérülten csapódott a falnak. A hideg ujjak bilincsként fogták hátra a lány kezét, aki megemelkedett, lába épphogy nem érte a talajt.

- Ez az utolsó lecke – suttogta Spike a fülébe – sose higgy egy vámpírnak.

A vámpír elengedte a lányt, de csupán egy pillanatra, a másodikban Evy tompa fájdalmat érzett a tarkójában, és elsötétült a világ.

Spike csöppet sem boldogan megemelte a lányt, karjai közé vette, és elindult. Evy feje ájultan csuklott hátra, vörös haja selymesen úszott a levegőben. Minden lépéssel újra megsimogatta az őt cipelő halott kart.

Spike Dru-nak kiáltott amint belépett a vörös ajtón.

- Elhoztam neked, hogy megölhesd – kedvese elé lökte az ájult lányt, aki magába rogyott. Egy kis kupac ember.

Dru boldogan nevetett amint hozzáért a vörös hajhoz.

- Add nekem a szívét! – kérte Dru mosolyogva.

- Ha azt akarod, kedvesem – bólintott Spike.

9.

Spike egyedül ébredt.

Csak nemrég köszöntött be az éjszaka, de Dru máris otthagyta őt. Spike dühében kiabálni kezdett a néma szobának.

- Mit a véres poklot akar még??? Megmutattam, hogy őt szeretem a legjobban!

Így hát ezen az éjen egyedül indult vadászatra Spike. Igazán vadászni akart, hosszan keresni a megfelelő áldozatot, becserkészni, csapdába csalni, és kegyetlenül megölni.

Hihetetlenül rossz kedve volt. Sokáig nézte a mászkáló embereket, mintha ismerőst próbálna lelni a lézengők között. Talán Drut.

Végül egy vidám, világos hajú, kékszemű lányt nézett ki magának. Elég volt egy csábos pillanat a leendő áldozatnak, az máris önként sétált a végzetébe. Ezt egy olyan vámpír, aki nem volt ilyen veszettül jóképű nem tudott volna eljátszani, Spike-nak viszont könnyű dolga volt, és ezt jól tudta magáról.

Rövid csókot hintett a lány ajkaira, majd nagyon gyorsan a nyakára vetette magát. Olyan buzgón itta a lány vérét, mint aki hónapok óta éhezik, hiszen csakugyan úgy érezte, már legalább annyira régóta mardossa belülről az éhség.

A földre fektette a holttestet, és ott hagyta az úton, hideg szemei mereven bámultak a csillagokra.

Spike tovább folytatta a vadászatot, még ölni akart, bár éhes már nem volt. Egykedvűen sétálgatott az emberek között, amíg azon kapta magát, már nem is figyeli őket, csak baktat az úton. Az emberek lassan elmaradoztak mellőle, ő pedig egy elhagyatott raktárhelyen találta magát. De nem volt egyedül.

A neszek felé tartott, arra gondolt, talán mégis meggyilkol ma este még valakit.

Belépett a romos épületbe, és azonnal megcsapta az orrát a bűz. Te jó ég, mi lehet ilyen büdös??

Aztán meglátta.

Egy undorító démon volt, hatalmas szarvakkal, amikről csöpögött a bűzös trutyi. A bőre színes és zselés, csillogott rajta a gyér fény.

És Drusillát ölelte.

Spike egy pillanatig döbbenten nézte őket, majd artikulátlanul felüvöltött. A csókolózók szétrebbentek, mint a pillangók, ha szél rezdíti a virágot, amin ülnek.

- Hogy tehetted ezt? – ordította Spike a lánynak – Nézz rá! Én… Mit akarsz még???

- Téged akartalak – mondta Dru.

- Hiszen ott voltam neked!! Nekem semmit sem jelentett Evy. Megöltem érted!

- Nem Evy akiről a szíved énekel…

- Nem, nem! – vágta rá Spike.

- Hanem a Vadász. Mindig rá gondolsz… Őt akarod…

- Hogy mondhatsz ilyet? – kiáltotta kétségbeesve Spike.

Drusilla könnyes szemekkel nézett a vámpírra, félrehajtotta a fejét, úgy mondta ki az ítéletet.

- Legyünk inkább csak barátok.

Spike döbbenten állt, mint aki egyszerűen nem bírja felfogni a dolgot.

Aztán szó nélkül elrohant. Vissza, Sunnydale-be. Már tudta, hogy mi az egyetlen amit akar.

Buffy, a vámpírvadász.

Ezért meghal a ribanc!